2012. december 30., vasárnap

Piers Anthony - Khton

Piers Anthony - Khton
(Aton 01.)

Piers Anthony - Chthon
(Aton 01.)
Eredeti megjelenés: 1967
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Sorozat: MesterMűvek (sci-fi) 02.
Hossz: 280 oldal
Műfaj: sci-fi, kaland, romantika, klasszikus
Fordította: Sárközy Gergely
Díjak:
Hugo-díj jelölt, 1968
Nebula-díj jelölt, 1967

Tartalom:
Khton - a pokolbolygó, a kárhozottak világa, az emberlakta univerzum legszörnyűbb fegyenctelepe, ahol a javíthatatlan bűnözők életfogytig robotolnak a föld alatti gránátkristály-bányákban, egyetlen általuk választott felszerelési tárggyal, a szabadulás minden reménye nélkül. Atont, az arisztokrata telepescsalád sarja egy tiltott szerelem miatt kerül ide - ha ugyan szerelemnek lehet nevezni azt a kéjvágy és gyűlölet között ingadozó érzést, mely a gyönyörű, titokzatos szirénhez fűzi, akit sem megszerezni nem képes magának, sem megszabadulni tőle. Amikor alászáll az alvilágba, Aton nem fegyvert vagy szerszámot visz magával, hanem egy könyvet, vezérlő kalauz gyanánt. Ifjúkori naivitása rég a múlté, a világűrben átélt viszontagságok keménnyé és viharvertté edzették; s bár a Khton mélyéről köztudomásúlag nincs menekvés, neki föltett szándéka, hogy megszökik és szembenéz a rejtélyes szépséggel, akinek végzetes és érthetetlen vonzereje ide juttatta őt…

Mítosz és költészet, kalandregény és szimbolizmus ötvözete – olyan erőteljes, hogy szinte szétveti a könyvet, de művelt, eredeti és szórakoztató.
Publishers Weekly



Piers Anthony (1934-)
Piers Anthony 1934-ben született Angliában, de hat éves korában már az Egyesült Államokban laktak a családjával. Első regénye a Khton című sci-fi volt (1967), ami rögtön HUGO- és Nebula-díj jelölést kapott. Ez a regénye a Delta Vision gondozásában jelent meg magyarul az idén. Rengeteg könyvet írt, de elég jól informáltnak kell lennie annak az olvasónak, akinek a neve hallatán más írása jut elsőre az eszébe, mint az Emlékmás (1989) - hárommellű nője -, aminek második filmadaptációját a nyáron mutatták be immár Arnold Schwarzenegger és Sharon Stone nélkül. Nem is volt rossz egyébként, még a Mars klasszikus helyszíne nélkül sem. Esetleg a blog folyamatos követői még emlékezhetnek a Varázslat Kaméleonnak című könyvének (Delta Vision, 2012) méltatására, amit alig két hónapja olvashattak itt.

A Delta Vision körülbelül egy éve indított MesterMűvek sorozatának sci-fi alsorozatába tartozó Khton Kornya Zsolt szerkesztő rajongói hangvételű méltatásával kezdődik, amivel most is egyet tudok érteni, mint azt A kegyelem áránál is tettem. Írásában felhívja a figyelmet a könyv több síkon való értelmezhetőségére, vagyis, hogy a mű szimpla űr-kalandregényként is megállja a helyét, de igazi valóját szimbolikájának mélyebb megértése után mutatja meg az olvasóinak. A Khton egyébiránt az Aton sorozatba tartozik. Második és egyben utolsó része a szintén nyelvtörő Phthor (1975) előre láthatóan 2013-ban jelenik majd meg magyarul. A sorozathoz Charles Platt írt még két kötetet, címei Plasm (1987) és Soma (1988). Ezek magyar kiadásáról nincs információm.

A könyv nem csak első regénynek jó - így azonban egyenesen kiváló. Több okból kifolyólag sem feltétlenül szeretem ugyan az időben összevissza ugrálva haladó történetmesélést, de itt szerencsére nem azért az olcsó trükk miatt került bele, hogy az olvasót összezavarják és az egyébként lapos(abb) történetet "furává" tegye vagy egyenesen az érthetetlenségig összezilálja, így próbálva meg elhitetni az olvasókkal, hogy mélyebb tartalom is van a könyvben, mint az elsőre látszik. Itt inkább a számomra egyetlen elfogadható okból való használatról van szó - bár ezért sem rajongok igazán -, a feszültség emeléséről. A történet időrendjéből hirtelen előreugorva bepillanthatunk a főhős nem is túl távoli jövőjébe és egy-két fejezeten keresztül azon elmélkedhetünk, vajon meg fogjuk-e tudni egyáltalán, hogy hogyan jutott ki a barlangból főszereplőnk és csapata vagy sem. Tisztán látható tehát, hogy nekem a lineáris történetvezetés jobban fekszik, de sokaknak ezzel nyilván nem lesz problémája, sőt, ahogy olvasgattam írás közben más blogokon, az idősíkokkal való - egyébként valóban mesteri - zsonglőrködést majdnem mindenhol kiemelik, mint pozitívumot. A másik dolog, amiért nem rajongok - az okai nagyjából ugyanazok, mint az előzőek - az a (láz)álmokban kiteljesedő szimbolikák, látomásos jelenetek. Nos ezt sem úsztam meg most, volt két fejezet, amin át kellett rágni magam, de ennyivel el is tudom intézni azt, amiért nem lelkesedtem a könyvben.

Piers Anthony stílusa azonban nagyszerű. Sikeresen hozta össze egy rövidke regény erejéig a klasszikus angolszász romantikus vagy épp szimbolista költők verseit - Dan Simmons Hyperion-jához hasonlóan -, a mítoszok szörnyűséges teremtményeit, arcpír nélkül vette kölcsön a görög tragédiák fordulatait, karaktertípusait és izzadságszag nélkül, könnyedén ötvözte őket a ponyvásabb science-fiction és fantasy regények alapvető írói kellékeivel, a sok akcióval, a néha bizony túlzás nélkül horrorba illően brutális kalandokkal, az űrutazás jóvoltából csodálatosan változatos helyszínekkel, a szexualitás szabados használatával és néha persze, ahogy azt a szerzőtől a Varázslat Kaméleonnak olvasása óta el is vártam, humorral. Ez a némiképp váratlan egyveleg megspékelve pár ragyogóan kidolgozott karakterrel, élükön természetesen a szinte "jelenetről-jelenetre" fejlődő Atonnal, akinek egyszerűen muszáj végig szurkolni a könyv olvasása közben, hiába egy balf.sz a nőkkel és több megmozdulása is minimum megkérdőjelezhető etikusságú. Itt valóban profin van megoldva a karakterfejlődés kérdése - vagy talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy a karakter változása az események hatására.
A romantikus szál, ami végigfut a könyvön és az események legfontosabb hajtóerejét adja, nem olyan, mint a rózsaszín lányregények viszolyogtató nyálassága - már elnézést a stílus rajongóitól, de... -, hanem a lehető legkiforgatottabb, legsötétebb, ösztönös vágyakozás, ami elől nem lehet kitérni. Ilyesmiről pedig pironkodás nélkül olvashat akár a férfiember is! :)

"...- Amikor visszatérsz a természetbe nem aprózod el - szólalt meg végül. Atonnak hirtelen eszébe jutott: odakint ruhát viselnek az emberek, ő pedig meztelen volt."

Bevallom, a könyvet nem aprólékosan elemezgetve olvastam. A nyilvánvaló utalásokat persze óhatatlanul észrevettem - Malícia, O(spoiler) király -, de biztosan elhibáztam pár rejtettebb sugallást vagy mitológiai párhuzamot. Azonban a valóban folyamatosan pörgő események, amik folyamatosan adrenalinfröccsökkel láttak el - a két idősík közül a barlangban élő Atonról szóló részek azért jobban érdekeltek, mint a szerelmét elszántan bolygóról-bolygóra üldöző Aton története -, vagy a szerző fantáziájából a papíron megelevenedő bolygók, lények és helyszínek elapadhatatlanul özönlő csodái - a hví, az igaz szerelmet igazoló virág kiötlése például parádés tett, nagyon tetszett - lankadatlanul mozgásban tartották lelki szemeimet. Szórakozni akartam és könnyedén sikerült is célomat elérni ezzel a könyvvel, amely majd minden szempontból beváltotta a hozzá fűződő reményeimet. Úgy gondolom, hogy a science-fiction kedvelők mellett a kalandregények és a rémirodalom kedvelői is megtalálhatják benne a számításukat. Én mindenesetre maradok Piers Anthony további könyveire is.

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Értékelés: 8/10

2012. december 27., csütörtök

Állapotjelentés

Az utóbbi hetekben eléggé robot-üzemmódban 3-4 naponként frissítgetem csak a blogot 1-1 könyvajánlóval. Ennek a karácsonyi készülődésen - és az előtte való héten huszáros vágtában lenyomott legalább száz óra munkának (plusz utazgatás) - kívül más okai is voltak. A pozitívabbak közé tartozik, hogy felkértek, hogy az ekultura.hu-n is publikáljak néhanapján. Két írásom már ki is került oda. Az Ascalon kísértetei és az új Stephen King könyv, a 11/22/63 már ennek az együttműködésnek a gyümölcse. Az írások a közeljövőben itt a blogon is olvashatóak lesznek kibővítve és hozzáigazítva a blog designjához.

Nekem még mindig pozitív ok, ám az olvasóknak már nem annyira, hogy pár hete elkezdtem World of Tanks-ozni, ami szintén nem a leginkább időkímélőbb elfoglaltság, bár nem is olyan vészes, hiszen 15 perces menetekre vannak osztva a csaták. Mindenkinek ajánlom ezt a remek ingyenes, online lövöldözős multiplayer - többszereplős - játékot, aki le akarja vezetni a napi feszültségét. Rengeteg a szerveren a játékos, általában 100.000 körüli a számuk. Köztük rettentő sok a magyar is, bár nem elsősorban beszélgetni járnak fel a tankok szerelmesei. Nos, ez tart, ameddig tart, most épp nagyon élvezem.

Több évnyi "vakoskodás" és sz..akodás után végre beruháztunk egy új tévére a DLP-s után. Egy Panasonic TX42ST50E típusjelű plazmára esett a választás tényleg hosszú ideig tartó gondolkodás - és kuporgatás - után. (Akinél nem számít a pénz, az 50"-es VT50-et vegyen! :)) Nem akarok dicsekedni, de ha valaki szintén tévé vásárláson törné a fejét, ezt nézze meg a boltban mindenképp ha teheti, olyan képe van - a régi után legalábbis -, hogy pár napja szinte fel sem keltem előle - és ezt még így tervezem a két ünnep közt is végig. Nem hiába lett 2012 legjobb tv-je a PC WORLD magazin júniusi tesztjében. Az LCD / LED vs. plazma csata nálunk végérvényesen eldőlt. Az egész család imádja, bár volt aki a vásárlás előtt nem repesett az ötlettől, ugye... :D

Masszívan a negatív oldalon a karácsonyi posztban futólag megemlített gyilkosság és egy másik kollégám mai temetése sem segítette elő a gondtalan blogolást - vagy akár a felszabadult karácsonyozást. Az olvasással és az ajánlókkal azért csak-csak haladok, de a nagyüzemet majd január 03-a körül indítom be újra.

Egyenlőre valószínűnek tartom, hogy a filmekről szóló havi összefoglalókat és a sorozatos posztokat - bár elég olvasottak voltak, sőt a Walking Dead 2. évadjáról szóló valamiért soha nem kerül le a dobogóról a napi látogatottság számlálója szerint - hanyagolni fogom, és még inkább a könyvekre koncentrálok.

Hát ennyi mára.
További Szép és Kellemes Ünnepeket!

2012. december 25., kedd

Connie Willis - Ítélet Könyve

Connie Willis - Ítélet Könyve
(Oxfordi időutazók 01.)

Connie Willis - Doomsday Book
(Oxford Time Travelers 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, történelmi fikció
Hossz: 540 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Sohár Anikó
Díjak:
Nebula-díj, 1992
HUGO-díj, 1993
Locus-díj, 1993
Kurd Lawitz-díj, 1994
Mythopoetic-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Kivrin Engle történelem szakos egyetemi hallgató lány. Tanulmányai különösen izgalmasak a 2050-es évek Angliájában, ahol kutatási segédletként már az időutazást is igénybe veheti. A szabályok szigorúak, tiltanak mindenféle beavatkozást, csupán a megfigyelés engedélyezett. Az eddig veszélyesnek nyilvánított és tiltott középkort a Történelemtudományi Kar helyettes vezetője váratlanul megnyitja, így Kivrin engedélyt kap, hogy ellátogasson az 1320. évi Oxfordba, tanára, James Dunworthy professzor határozott tiltakozása ellenére.

Az időgépet kezelő egyik technikus hirtelen megbetegedése miatt az utazás nem zökkenőmentes, és amint megérkezik, a lányon is kitörnek az influenza tünetei. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a legkisebb problémája: nemcsak hogy nem emlékszik a koordinátákra, ahonnan kollégáinak föl kell majd őt szedni, de nem is az eltervezett évbe érkezett.

Ez a Hugo- és Nebula-díjas regény indítja útjára a szerző időutazó történészek kalandjait bemutató sorozatát, melyet az angolszász SF alapműveként tartanak számon, és immár két évtizede minden újabb kötet megjelenése eseményszámba megy.







Connie Willis (1945- )
Connie Willis amerikai írónő a kortárs sci-fi nagyasszonya. 2011-ben SF Nagymesterré választották. Meglepő módon, magyarul eddig egyetlen könyvét sem olvashattuk még, dacára annak, hogy páratlan módon írásaival évek óta megnyer minden rangosabb sci-fi díjat. Eddig 11 HUGO-, 7 Nebula-, 4 Locus-, 2 World Fantasy-, 1 John W. Campbell- és 2 Kurd-Lawitz-díj boldog tulajdonosa. Lenyűgöző! Más író összeteszi a kezét, ha életében egyszer bármelyiket megnyeri ezekből. Magyarul eddig csak néhány novellája jelent meg a Galaktika (116, 184, 185, 234, 261 és Hypergalaktika 02. számok) és az Átjáró (4. szám) magazinokban.

Az Ítélet Könyve - ami a Végítélet Könyvéről módosult az utolsó pillanatban, mert a választott betűtípussal olvashatatlan lett volna a borítója - a szerzőnő oxfordi időutazó történészeit bemutató, eddig négy részes sorozatának nyitó kötete. A könyv egymaga számtalan díjat zsebelt be, de még nagyobb szenzáció, hogy az összes többi rész egyenként is majdnem ugyanennyit. A rajongók szinte megőrülnek, mikor új rész jelenik meg. Így talán érthető, hogy milyen nagy reményekkel és a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel kezdtem neki a könyv olvasásának.

Kezdjük most akkor a jó résszel. A vaskos könyv két részből áll. A második rész, ami körülbelül a könyv egyharmadát teszi ki gyakorlatilag tökéletes. A középkori állapotok, a mindennapi élet és a betegek életéért folytatott, gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt munka bemutatása alatt néhol garantáltan szem nem marad szárazon. Drámai, felkavaró, megrázó és elgondolkodtató. Az emberiség egyáltalán hogy élhette túl ezeket a sötét időket? 1348-ban Európa felét kipusztította az első pestisjárvány, és ha van kedvünk - mert érdekel a dolog - és hozzáolvassuk Schultheisz Emil A Magyarországi járványok történetéről szóló pár oldalas dokumentumát - elég csak a pestisről szóló részt is -, a kép még árnyaltabb és még sokkal szörnyűbb lesz.
Az állapotleírásokon túl is különösebb problémamentes a könyv ezen része. Az események gyorsan pörögnek, a szereplők élnek, szerethetőek, együttérzésünkre méltóak. Mind a múltban, mind a jövőben játszódó rész izgalmas, érdekfeszítő, feszes, félelmetesen sötét tónusú, az orvosi thrillerek és a súlyos történelmi katasztrófákat elbeszélő írások legjobb jegyeit viseli magán. Miközben egy pestis sújtotta területről menekülő pápai küldönc sebességével faljuk a sorokat, azonnal megértjük, mire fel az olvasói és kritikusi lelkendezés a sorozat iránt, és a díjeső is érthetővé válik.

És akkor most itt az idő megkérdeznem, hogy a mű I. könyvét ki írta? Az itt következő sorok kizárólag az I. könyv című részben olvasottakra vonatkoznak!
A fő problémám azzal volt, hogy egyszerűen túlírtnak éreztem az egészet. A jövőben játszódó részben mindenki tyúkperekkel, csip-csup ügyekkel foglalkozik. Oldalanként jelenti be valaki, hogy mindjárt elfogy a tojás vagy a tej, vagy valami más létfontosságú dolog - a WC papír például legalább hússzor -, senkit nem találnak meg telefonon akit fontos lenne, de az idegesítő mellékszereplőkbe mindenki állandóan belefut. Az események ilyetén módon testközelbe hozása párszor jó szórakozást jelent, de aztán már nagyon kezdett idegesíteni. A mellékszereplők közül az idegesítő versenyben harmadik helyen állt Mrs. Gaddson, aki egyébként mindenkit idegesített, szóval akár ki is tilthatták volna az egyetem területéről - ha már a karanténból nem is lehetett elküldeni - szerepe ugyanis nem volt. Még nála is irritálóbb volt Mr. Gilchrist, a tudós, az ideiglenes dékánhelyettes (vagy micsoda), aki konkrétan úgy került ebbe a székbe, hogy az időutazás alapszabályairól és a minimális és szükségszerű biztonsági előírásokról sem tud semmit, ha pedig mégis, akkor azokat csak azért is semmibe veszi - csak úgy, mert megteheti. És hogy hol van eközben a dékán, az egyetem vezetője? Elment Skóciába horgászni, senkinek sem mondta meg hová, és a telefonját sem veszi fel, még akkor sem, mikor Oxford karantén alá kerül, szóval teljesen elérhetetlen. Több, mint egy hónapig! Így lesz a legunszimpatikusabb egy olyan szereplő, aki egy pillanatra sem szerepel a könyvben! :) Ez nekem nem volt hihető semennyire. Az email-jeit azért csak elolvassa, hiszen 1965-óta megteheti nyugodtan bárki és a híreket is megnézheti a "vidderjén".

A múltban játszódó szálon szintén állandóan a már egyébként is tucatszor elmagyarázott dolgokat emlegetik fel oldalanként. Itt még a múltban rekedt időutazó - Kivrin - is annyira teszetosza, mintha nem is a 2050-es évek magabiztos fiatal nője lenne, hanem ő is a XIV. század elején szocializálódott volna, mint azok a szerencsétlen nők, akik szinte jogok nélkül éltek akkoriban férjeik árnyékában. Az rendben is volna, hogy nem akart nagyon kitűnni közülük, de hogy egy életbevágóan fontos kérdést két-három hét alatt nem tudott feltenni a szerencsétlen erdőkerülőnek, akivel egy udvarházban élt, hát az kicsit sok. Bár jobban meggondolva, a jövőben szintén ilyen teszetosza volt a mentora is. Az sem tudott elintézni semmit egy hónap alatt, bármit is gondolt ki. Volt néhány történetbeli következetlenség is. Például miért nem vitt magával Kivrin egy nyomjelző chipet - mint a többiek -, akkor nem kellett volna a fix helyének megtalálása miatt izgulnia? Valószínűleg írói hiányosság - esetleg tudatos választás, aminek miértjét nem fogtam fel - lehet az is, hogy pár szóösszetétel, most például az "itt tartóztatottak" jut az eszembe, bizonyos részein a könyvnek írd és mondd két mondatonként felbukkan, ami annyira látványos, hogy már zavaró volt, pedig nem akartam kötözködni.

Nem akarok igazságtalan lenni azonban, mert néhány rész igencsak jó volt az első könyvben is. Nagyon tetszett például a középkori angol nyelv megtanulásának a módja és leírása, a középkori tájak, kiemelten a sűrű, sötét erdők, mint a tündérmesék táptalajának és a középkor illetve az udvarház hétköznapi életének történelmileg valószínűleg hiteles bemutatása is. Hangulatot teremtőek voltak a latin nyelvű imák is. A jövőben játszódó részben tetszett, amit a világ háttértörténetéről megtudhattunk. Az állandó vírusmutációs fenyegetés árnyékában élő lakosok - és orvosok - harca a pandémia és epidémia ellen. Ügyes volt a két időszak közt felállított párhuzam, miszerint az orvosi fejlődés mellett az emberi jellemvonások alapvetően nem változtak meg. Még mindig másokat szeretünk okolni a hibáinkért. Oxfordshire környékének középkori történelme mellett a járványtan területére is jól felkészült a szerző, nem hiába került öt évbe a könyv megírása. Az írónő csípős humora, beszólogatásai is kellemesek volt általában, de a humorosnak szánt szereplőin nem tudtam mosolyogni de még kedélyesen bosszankodni sem. A túlságosan lassú és bizony néha unalmas részeket még bosszantóvá is tették és tovább lassították.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek Kozmosz sorozata ettől a könyvtől fogva hivatalosan is áttért a szélesebb, a Metropolis Média sorozat könyveinél már megszokhatott formátumra. Nekem az eddigi dizájn is tetszett, de tény, hogy a 20%-al megnövelt könyvszélesség hatására a mostanában egyre vastagabbra hízó regények vastagsága látványosan csökkenthető, ami a kiadó célja volt. A helyesírásról annyit megjegyeznék, hogy nagyon kevés hibás szót vettem észre a könyvben, ami jó dolog, de sajnos annál több kisebb hibát. Rendszeresen kimaradtak a névelők, egybecsúsztak szavak, még a párbeszédeknél használt gondolatjeleknél is jelentkezett párszor ez a hiba, ami csak korrektori figyelmetlenség lehet. Ezen még lesz mit csiszolni. Az értékelésnél talán most először érzem magam bajban. A második könyv 10 pontos lenne persze, de az első könyv eseményeit tartalmazó 360 oldal 60-100 oldalban kiemelkedően jó és izgalmas lehetett volna, így viszont szinte frusztrálóan zavaró volt, nem hiába tartott majd egy hétig elolvasnom, míg a végét meg egyhuzamban felfaltam. Itt segít az ORCA rendszerű pontozás kérlelhetetlen volta. Ez bizony most, még ha Mikulás ajándék is volt a kiadótól, amit újfent nagyon köszönök:

Értékelés: 6/10

2012. december 24., hétfő

Kellemes Karácsonyt!

Nagyon szép, boldog Karácsonyt kívánok a blog minden kedves olvasójának! 


A két ünnep közt - bár lehet lelassulva - is nyitva leszünk! Mégis, olvasás helyett legyetek inkább szeretteitekkel ezeken az ünnepi napokon.

Előre jelzem és elnézést is kérek érte, de a tovább után ünneprontás következik. Saját felelősségre!

Bár ma már majdnem mindenki a majákon nevet, sajnos vannak olyanok, akik örökre megjegyzik ezt a szörnyű dátumot. Nem aszteroida jött ugyan, hanem egy ember (?) az utcán egy késsel.
Négy gyermeke és mi, kollégái gyászolják!
Megdöbbentő és felháborító, hogy 2012-ben Budapesten ilyen megtörténhet.

Nyugodj békében, Gabi!


2012. december 20., csütörtök

Dan Simmons - Endymion

Dan Simmons - Endymion
(Hyperion 03.)

Dan Simmons - Endymion
(Hyperion Cantos 03.)
Eredeti megjelenés: 1995
Magyar kiadás: Agave, 2012
Műfaj: sci-fi
Hossz: 624 oldal
Fordította: Kuszkó Raymond
Díjak:
Locus-díj jelölt, 1997

Tartalom:
Kétszázhetvennégy év telt el a Világháló Bukása óta, az univerzumban teljes a káosz. A Hegemónia széthullott darabjait a hamvaiból feltámadó katolikus egyház és hadserege fogja össze a halhatatlanság valóra váltásának révén.

Raul Endymion, az egykori pásztor és elítélt gyilkos akaratán kívül sakkfigurává válik egy olyan kozmikus játszmában, amely az emberiség sorsát hivatott eldönteni. Endymiont az új messiás, egy tizenkét éves kislány testőrévé nevezik ki, és miután egy kék bőrű android is melléjük szegődik, hárman hosszú, veszedelmes és kalandokkal teli útra kelnek az időn, a téren és a valóság szövetén át. Azonban a gyermeket a rejtélyes Shrike – szörnyeteg, gyilkológép, bosszúálló angyal – is követi a 32. századba. Endymionra hárul a feladat, hogy megmentse a kislányt az ellene törő hatalmaktól. Vajon sikerül-e eljuttatni mindenkihez a Tanítómester üzenetét, s ezáltal megváltoztatni a világot… és vajon felkészült-e rá az emberiség?





Dan Simmons (1948-)
Dan Simmons Hyperion sorozatának első két részéről reményeim szerint már ódákat zengtem itt és itt is. Bár a négy részes sorozat első két része már kerek történetet mesél el - az első rész végén, amikor is a csapat énekelve elindult a völgybe, kicsit fel voltam még háborodva -, azért a zarándokok további sorsáról és az események elkövetkező kronológiájáról még szívesen olvastam volna. Szerencsére tudtam, hogy a sorozat hamarosan folytatódik és - feltételeztem a címből - Endymion elveszett városában veszi majd fel a történet fonalát a szerző. Nos, várakozásaimmal ellentétben az Endymion egyáltalán nem a városban játszódik - újra bejött ugyebár a ne-olvassuk-el-a-könyv tartalmát meglepetésfaktora -, sőt nem is feltétlenül a zarándokokról szól elsősorban, ugyanis a második rész vége - a Bukás - óta eltelt 274 év, és már minden jól ismert szereplő rég elhalálozott. Vagy mégsem?

Nem szándékozom szakítani az eddig jól bevált módszerrel, és ezúttal sem próbálom szét-spoilerezni az írást a történet fő történéseivel, szóval elég csak annyi, hogy két szálon fut a történet. Az első szálon M. Endymion visszaemlékezéseiről, kalandjairól olvashatunk - E/1 -, amiben akkurátusan számba veszi, mi történt vele és társaival, miközben bolygóról-bolygóra utazott a védelme alá helyezett gyereklánnyal, akiből - ha megéli - majd az emberiség új Messiása lehet.
Simmons nem hagyott fel már jól ismert stílusával, és rettenetesen precízen, alaposan, minden apró részletre külön kitérve, szinte mikroszkóp alól szemlélve mutatja be a régi Háló rendszer bolygóin keresztül vivő menekülést. Eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy élettel töltse meg a könyv lapjait és a szereplőket a szívünkbe zárjuk miközben pokoljárásukat olvassuk. Mivel a főszereplő lány - Aenea - a jövőből jött, valamint szuper-intelligens és az útját jövendölések, énekek és az apai ágáról szuper-fejlett MI-k (vagy esetleg valami más? - ld: 4. rész) is segíti, ezért néha már úgy voltam vele, hogy ez már aztán sok a jóból, ezeknek úgyse lesz semmi bajuk, és a másik szálon futó események sokkal-sokkal-sokkal ...de sokkal jobban érdekeltek.

A nevezetes másik szálon a csöppet zsarnoki módszerekkel a Bukás óta kissé egy helyben topogó - illetve hanyatló - humán civilizációk során és emberek zillió felett uralkodó vallási rezsim - a vatikáni új-kereszténység és a PAX - pap-(űrhajó)kapitánya kapja azt a megbízatást, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel - magyarul a galaxis összes pénzügyi-, technikai- és humánerő-forrásának felhasználásával akár - fogja el a menekülőket épségben.
A jezsuita neveltetésű De Soya pap-kapitány - az E/3 személyű narrálási módszer segíti a valószerűtlenül figyelmetlen olvasókat is rávezetni, hogy "EZ A MÁSIK SZÁL" és mellette nyilván célja még a távolságtartás is a szereplőtől -, aki ezzel a feladattal nem is sejti, hogy a saját ízléséhez képest sokkal többször kénytelen magára vállalni a feltámadás nem épp könnyű - de szerencsére (?) a Hyperion univerzumában nem is feltétlenül végzetes - terhét, hiába, hogy abszolút az elnyomók oldalán száll síkra, de annyira jól sikerült, mély karakter, hogy biztosan mindannyiunk szimpátiáját hamar el fogja nyerni. Viselkedésének, egyenességének és emberségének glóriája még embereire is rávetül, ezért én egyértelműen azért drukkoltam - miközben meg a parazita keresztség gondolatát is meg- és elvetettem, mint ugye Endymionék, akik a történet pozitív pólusai -, hogy minél hamarabb érje utol a menekülőket és az ő szenvedéseiknek, megpróbáltatásaiknak is legyen már vége.
A vallás, a papság - itt a könyv egy kis részében szerepet kapó, gondolom az olvasóknak minden időkben egzotikusnak számító Szent Inkvizíció - felépítése, működése és története a sci-fi köntös nélkül is érdekes szokott lenni a laikusoknak, ezért az intrikusabb Pacem-en játszódó részek nekem a könyv legjobb részei voltak, pedig ugyebár akciós rész nem volt a környékén sem.

"És itt lett volna vége a történetnek. De persze nem itt lett vége."

Az in medias res kezdés utáni narráció miatt azt hittem, a történet felölel majd vagy 20 évet (vagy jóval többet) a szereplők életéből - hiszen Endymion beszél a messiással való nemi aktusáról is, aki mikor megjelenik a Szfinxnél az Időkriptáknál, ugye 12 éves -, de nem így lett. A könyv nagyjából fél évet ölel fel, és mivel a negyedik rész az utolsó a Hyperion-i Énekekből, gondolom újra lesz majd jó pár évnyi ugrás a történetben - sajnos -, hiszen ezeket a részletekkel és eposzokba illő kalandokkal sűrűn megpakolt téglákat én még nagyon sok részen keresztül elolvasgatnám. A könyv egyébként valóban lassúbb, mint a szintén ráérős első két rész, legalábbis az első 450 oldalon, aztán viszont jelentősen begyorsul M. Nemes - és a Shrike - karakterének megjelenésével.

Az első résztől kiemelt szerep jutott Teilhard atya karakterének, akiről - bevallom - azt hittem, teljesen az írói fantázia "terméke", eszembe sem jutott, hogy valós személy volt a mintaképe, méghozzá Pierre Teilhard de Chardin francia jezsuita gondolkodó, filozófus és teológus, akinek gondolatai a Sol Draconi Septem jégvilágán játszódó részben - szerintem a legjobb rész volt, azok közül, amikor Endymion és a messiás kalandjain izgulhattunk - többször is felvetődnek a vak pap szavai által.

Simmons sorozata sokszor él igazán költői eszközökkel - nemhiába a költő volt az egyik legfontosabb szereplő az első két részben -, többször konkrétan versrészletekkel is, és bár nekem Keats költészete igazából "nem adta sosem" (és itt sem), azért Robert Frost - Fire & Ice című haikuját bizony felkutattam a könyv olvasása után. Ide is másolom gyorsan a különböző fordításokat és az eredetit is. Nekem az eredeti tetszik a legjobban, de a könyvben a Weöres Sándoros fordításból van a részlet. Meglepő? :-)

Tűz és jég
(Fábián József fordítása)

Mondják, a földnek tűz vet véget,
Mások szerint a vég a jég.
Amit a vágyból eddig éltem,
A tűzre várok jobban én.
De ha kétszer pusztulhatna,
Annyi itt a gyűlölet,
Hogy tarthassam rombolásra
Nagyszerűnek,
Sikeresnek a jeget.

Tűz és jég
(Hárs Ernő fordítása)

Mondják, a föld veszte a tűz
lesz, vagy a jég.
Én mint ember, kit vágya űz,
amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég,
itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég
is éppolyan
jó és elég.

Tűz és jég
(Imreh András fordítása)

Mondják: jéggé fagy a világ,
Mondják, megég.
Tudom, ilyen a vágy, tehát,
Vallom a tűz-teóriát.
De ha kétszeri lesz a vég,
Mivel volt dolgom gyűlölettel,
Én azt mondanám, hogy a jég
Is príma fegyver,
És épp elég.

Tűz és jég
(Nagy István Paphnutius fordítása)

Mondják, ha itt a vég, s a világ tűzben ég,
Mások meg azt, hogy jégbe fagy.
Mióta a vágyat megízlelém
Azzal tartanék, aki elég.
De ha másodszor is el kell pusztulnia,
Azt hiszem, van a világban elég gyűlölet
Hogyha a jégnek kellene rombolnia
Rémisztő ereje
Is elegendő lenne.

Tűz és jég
(Weöres Sándor fordítása)

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
mert ismerős a gyűlölet,
hiszem: végpusztulásra jég
is jó lehet,
és épp elég.


Fire and Ice

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I've tasted of desire
I hold with those who favor fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.

A Hyperion moziról, amit 2010 óta várunk - legalább -, még mindig nincs új hír, csak annyi, hogy Bradley Cooper (Másnaposok, Csúcshatás) nagyon szeretné csinálni már - 2012.09.hó!

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!
(Remélhetem, hogy a Rise of Endymion után jön ki a többi Dan Simmons könyv is, ugye?)

Értékelés: 10/10

Wallpaper 1920x1080

2012. december 17., hétfő

Michael J. Sullivan - Trónbitorlók

Michael J. Sullivan - Trónbitorlók
(Riyria-krónikák 01.)

Michael J. Sullivan - The Crown Conspiracy
(The Riyria Revelations 01.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Fumax, 2012
Hossz: 342 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Makai Péter Kristóf

Tartalom:
Végeztek a királlyal. Kerestek két bűnbakot. Rosszul választottak.

Ez a könyv nem a legyőzendő, ősi gonoszról vagy egy bosszúálló árváról szól, csupán két fickóról, akik rossz időben rossz helyen találták magukat… Royce Melborn a hétpróbás tolvaj, és kardforgató társa, Hadrian Blackwater Riyria fedőnéven cselszövő nemesek veszélyes és lehetetlennek tűnő megbízásait vállalja el, amivel messze földön hírhedté váltak. Mígnem egy legendás kard ellopása ürügyén csapdába csalják őket, hogy bűnbakként rájuk fogják a király meggyilkolását. A kivégzés elől csak úgy szabadulhatnak, ha végére járnak a királyokat és királyságokat porba sújtó ősi rejtélynek…

A Trónbitorlók a magával ragadó Riyria-krónikák első kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasy-jévé vált.




Michael J. Sullivan (1961 - )
Michael J. Sullivan 1961-ben született az Egyesült Államok-beli Detroitban. Írni nagyon korán, nyolc évesen kezdett el novellákat, majd ifjú korában abba is hagyta jó tíz évre az írást, mivel műveit nem jelentették meg sehol. Saját maga kedvéért kezdett újra írni, majd 2008-ban saját kiadásában jelentette meg a nekem kimondhatatlan Ryiria-krónikák első részét, a The Crown Conspiracy-t, amit hamar követett a sorozat többi része is (összesen hat részes a sorozat). A talán meglepő közönségsikerre - ugyanis az írót a rajongók a legsikeresebb önpublikáló fantasy- és sci-fi szerzővé tették - egy nagy kiadó is felfigyelt a könyvekre és újra szerkesztett formában újra kiadták 2011-ben (három részben). Azóta tíz nyelven jelent meg, így erősítve az epikus fantasy zsánerét a műfajon belül.

A Fumax Kiadó a sorozat első részével most jött ki, és már dolgoznak is a másodikon, ami 2013 tavaszán várhat a nagyérdemű. Az első kérdés itt merült fel bennem, ugyanis gondolom - sőt biztos, vagy mégsem? -, hogy az átdolgozott, második kiadást kapjuk mi is magyarul, viszont az ugye csak három részben jelent meg, mert mindegyik könyv kettő részt tartalmaz, és más a címük is. Jelesül az első résznek az eredeti változat The Crown Conspiracy címe helyett a nem épp rövidke Theft of Swords – Volume One Of The Riyria Revelations (Book One & Book Two). Hogy még nagyobb legyen a kavar - amit lehet én okozok, hiszen aki nem néz utána, csak olvassa szépen sorba a magyarul megjelenő részeket, az semmit nem fog észrevenni az egészből -, hogy a sorozat (Riyria Revelations) magyar címe ugye a Riyria-krónikák lett a keresztség után, ami csak azért nem tűnik utólag annyira jó választásnak, ugyanis a szerző jelenleg az „előzmény”-köteteket (legalábbis a Riyria párosának fiatalkori kalandjait) írja, aminek sorozatcíméül a Riyria Chronicles-t (Riyria-krónikák) adta. Ez okozhat majd egy kis kavart, ha eljutunk odáig a magyar kiadásban.

A kisebb technikai problémáimon túl, lássuk milyen maga a könyv, mi tetszett benne és mi nem! Kezdjük a pozitívumokkal. Az epikus fantasykra jellemző, kidolgozott - sok kisebb-nagyobb birodalom, helyesebben királyság - világ itt is teljesen rendben van. Amennyit megtudhattunk az egyes királyságokról az első részből - itt meg is jegyzem, hogy elvileg mindegyik könyv ugye önálló történetet mond majd el, de a hat könyvből összeáll egy nagyobb történet is -, az érdekes volt, olvasmányos, háromezer év helyi történelmével megtámogatott. A királyságok egymástól jól megkülönböztethetőek - amiben eleinte (is) nagy segítséget jelent a könyv elején található rövid leírás az országokról, politikai pártokról illetve az istenekről.

Tetszett a háttértörténelme is a könyvnek, a Birodalom felemelkedéséről, bukásáról és a most egymás ellen dolgozó három nagyobb csoportosulásról (birodalompártiak, királypártiak és nemzetelvűek). Egymás elleni politikai pozíciójátékukról sajnos csak a könyv vége felé tudunk meg egy keveset, de a maradék öt könyvet már ezzel a kis belepillantással ellesett eseményekkel is simán ki lehetne majd tölteni, szóval nem félek, hogy a Nefronita egyházzal nem találkoznánk többet, vagy hogy a nemzetelvűek közül még meg se jelent senki a teljes, nagy történet lapjain. Tetszett, hogy a Birodalom bukásával szinte eltűnt a varázslás is, ezért aki mégis tud valamicske természetfeletti - ne adj isten egyenesen mágikus - erőt felmutatni, annak nagyon nagy respekt-je van.


Elan (a világ, esetleg a kontinens neve) mitológiája is jól illeszkedik egy átlagos fantasy világhoz. Van külön istene a törpéknek és az elfeknek - igen, nem csak emberek élnek Elan-on! -, van vérfertőzés és lázadás is az istenek között, mint akár a görög, akár a kelta mitológiában, és bár nem derült még ki pontosan, hogy az isteneknek mekkora valós hatalmuk is van, követőik - főleg a papság persze - mindent megtesz, hogy a nevükben jól megkuszálják az események menetét.

Minden adott tehát a jó szórakozáshoz, amiben nem gátolhat meg maga a történet sem - hiába, hogy nem több, mint a fantasy zsánerének jó kézzel válogatott kivonata. Egy hasonló könyvnek én nem rovom fel hibájául, hogy sablonos lenne, ha már megint a királyság trónbitorlók kezébe kerülését kell megakadályoznia két zsivány és egy herceg furcsa triójának, mint néhány másik könyvben szintén, hiszen fordulatos, teli váratlan dolgokkal, akciódús - és egy kardcsörte leírását szerencsére nem kell 10 oldalon keresztül olvasni -, sőt néhol humoros is (a két főszereplő egymással szembeni évődése, vagy a mágus 1000 éve divatjamúlt beszéde. Azt nem tudom, mennyire adta magát az eredeti szövegből, de nagyon jó lett a fordítása, gondolom nem lehetett egyszerű, szóval gratula!).

A két főszereplőre sem lehet igazából egy rossz szavam sem - nincs is. Mindkettő szimpatikus zsivány (egy tolvaj és egy harcos), akiket az ember szívesen venne a jó ismerősei közé, hiszen vagy kiváló barátok vagy félelmetes ellenfelek lennének. Különleges tulajdonságaik egyedülállóak, de nem annyira erősek, hogy már zavaró lenne a velük való azonosulás, inkább intelligensen kerülik ki az eléjük kerülő akadályokat, mintsem erővel törnék át. Nagyon meg lennék lepve, ha nem derülne ki később mindkettőjükről valami sötét dolog - például, hogy Hadrian Blackwater titokban nemes -, szóval a karakterük remekül felépített mégis titokzatos maradt. Nagyszerű főhősalapanyagok.

Szóval akkor jöjjön a feketeleves, avagy, mi is nem tetszett annyira ebben a klasszikus fantasy hagyományait követő regényben?
Két dolog.
A főszereplőn (valamint a máguson és a püspökön) kívüli karakterek elég egydimenziósak voltak, nulla egyéniséggel (hacsak az nem, hogy például a szerzetes állandóan sír, a herceg meg három nap alatt képes átlagos, önző - tök hülye - hercegből átlagos, önzetlen - tök hülye (elég csak a hadvezéri képességeit felidézni, nagyszerű vezető mondhatom) - királlyá változni).
A második dolog kicsit nehezebben megfogható, és lehet egyéni problémám volt csak az itthon körülöttem visítozó kölyköcskék miatt például - de teljesen biztosan nem a túl cikornyásra sikeredett irodalmi nyelvezet miatt -, hogy amikor nagy ritkán nem történik semmi, mondjuk mennek át egy dombon, ahol csak ők vannak közel s távol, néha annyira belassul a szöveg - csak fél-egy oldalról beszélek, nem százakról! -, hogy már nehezemre esett koncentrálni rá, inkább félbehagytam egy fél órára. A Tövisek hercegénél ilyen probléma nem jelentkezett.


Ettől a két nem-tetszett dologtól függetlenül persze szívesen elolvasom a többi kalandjukat is majd! [Itt meg is jegyzem gyorsan, hátha valaki nem néz külföldi „rangsorolós” listákat, de a sorozat messze leggyengébb része az első, szóval ha valami nem is tetszett benne, lehet továbbra is bizakodni! :D] 

Wallpaper 1920x1080
 A könyvért köszönet a Fumax Kiadónak!

Értékelés: 8/10

2012. december 14., péntek

Skins (UK) - Season I-VI.

Skins (UK) - Season I-VI.
(Spanok)

2007 óta megy ez a brit középiskolás fiatalokról szóló sorozat (16-18 éves kor közöttiekről). A különleges benne az, hogy két évüket meséli el csak, aztán a komplett szereplőgárdát lecserélik új színészekre - hiszen az előző turnus ekkorra már leérettségizett (már aki), és már felnőttként kell megállniuk a saját lábukon. (A sorozatból készült egy amerikai feldolgozás is, de az hamar besült, nem tudta hozni az eredeti színvonalát, mint ahogy az előre sejthető volt.) Pár éve úgy hallottam, hogy a hatodik évad lesz az utolsó, de az IMDB-n már ott van a hetedik évad linkje, szóval drukkolok! (...bár lehet, hogy csak az első etapot végképp lezáró filmet jelenti, amiről szintén pusmogtak régebben.)

Az első két évfolyam a sorozatból vitán felül a legjobb, de az őket követők sem rosszabbak sokkal.
A három turnusban főszereplő 25-30 tini közül nem lehet mindenkit ugyan annyira kedvelni, sőt végig unszimpatikust is találni köztük - mint az életben. Valamelyik magyar adón is látható egyébként szinkronosan, de mindenképp inkább az eredetit ajánlom, már csak a felejthetetlen bristoli munkás-akcentus miatt is!
Nehezen tudok írni erről a sorozatról, annyira a szívemhez nőtt. Iszonyú nagy arcok vannak benne, egymásnak teljesen ellentmondó karakterek, oltári dumák, hatalmas bulik, mély, emberi drámák. Semmiképp sem vígjáték, bár sokszor lehet rajta szakadni, de a saját magukat, az életben betöltött szerepüket kétségbeesetten kereső - sokszor majdhogynem utcagyerekek sorsa igazán drámai helyzeteket rejt magában. A fiatalokat foglalkoztató kérdések mindegyike felmerül benne (élet, halál, szex, barátság, kiútkeresés, partik, drogok, pia, család, nemi identitás, stb...).

Effy Stonem
Azért, hogy ne legyen olyan érzése a nézőnek, hogy dokumentumfilmet néz, minden el van túlozva benne - vagy ha nincs, akkor Bristolban a fiatalkorúak helyzete iszonyat gáz! Majd minden mondat káromkodásokat tartalmaz, mindenki állandóan cigizik, iszik (rettentő sokat) - aztán meg vagy csinál valamit és nem is látszik rajta semmi, mintha nem is ivott volna, vagy megy a detoxikálóba. Állandóan füstölög a fű és marokszám fogy a bogyó. Mindenki mindenkivel lefekszik, legális dolgot alig csinál benne valaki. Tini koromban mi is csináltunk hasonlóan őrült balfa..ságokat, amik emlékét, nem titkolom, nagyon jó felidézni a jelenetek alatt, na de nem ennyiszer (minden nap - többször akár) és nem is ilyen durván.

Chris Miles
A fiatal színészek alakítása néhol tökéletes, néha kilóg a lóláb, de a nagyon is emberközeli, fordulatos és a sokszor igencsak emócionális történet mindenért kárpótol. (Kiemelkedően jókat tudnék csak felsorolni közülük - Effy (Kaya Scodelario) , Sid (Mike Bailey) vagy az azóta már befutottnak számító  Cook (Jack O'Connell) és Chris (Joe Dempsie) meg még egy csomóan!) A zenék miatt sem lehet most egy panaszom sem, iszonyú, milyen jó, az aktuális jelenethez passzoló számokat szedtek össze az alkotók. A zenei underground scene mindenféle stílusa fellelhető itt, bár sok közülük az elmúlt évek alatt már mainstream lett (pld. drum and bass).

James Cook
A rendezést és az operatőri munkát sem lehet lehordani most, minden szuper, minden a helyén van. A fényképezés különösen. Bristol és a fölötte lévő ég színei káprázatosak (nem tudom milyen filtert használtak, nem is érdekel, de szinte lelép a képernyőről). Szintén dicséret illeti a jelmeztervezőt is. Sok ismerősöm is mondja, akik ott éltek, hogy Angliában mindenki azt vesz fel amit akar, semmi kötöttség nem létezik a ruhák terén. Itt látható, hogy ez pontosan mit is jelent. Komolyan, mindegyik szereplőt (sok felnőttet is) mintha a kukásautóból öltöztettek volna fel - és ez valóban senkit nem érdekel.

Gondolom mindenki nézett pár azóta szinte klasszikussá vált ócska tini sorozatot gyerekkorában - én is - (például Szívtipró gimi és rettentő sok egyéb társai). Azok a Skinshez képest semmik!

Sid Jenkins
A gyerekeimnek mondjuk 13-18 éves kora között nem szívesen adnám oda, hogy nézzék meg, de valahol meg mégis szeretném, hogy - később! - lássák, és megértsék, hogy az élet milyen problémákat fog szinte biztosan az útjukba sodorni, és hogy milyen kicsiket is elég hibázni, hogy az életük teljesen rossz vágányra fusson.
Igazi dramedy (dráma, vicces részekkel) az életről és az identitásvesztésről és -keresésről. Nem csak ebben a kategóriában a legjobb, hanem az egyik legjobb sorozat, amit valaha láttam.
Priceless!

Értékelés: 10/10





 










Link:

2012. december 10., hétfő

Orson Scott Card - A Hegemón árnyékában

Orson Scott Card - A Hegemón árnyékában
(Árnyék 02.)

Orson Scott Card - Shadow Of The Hegemon
(Shadow 02.)
Eredeti megjelenés: 2000
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Műfaj: sci-fi, háborús
Hossz: 406 oldal
Fordította: Darnyik Judit

Tartalom:
A háborúnak vége, Ender Wiggin és ragyogóan tehetséges gyermekkatonái győzedelmeskedtek. Megsemmisítették az ellenséget és megmentették az emberi fajt. Maga Ender nem tér vissza, de seregének tagjai visszautaznak a Föld különböző országaiban élő családjukhoz. A Hadiskola bezárta kapuit. Ám hiába szűnt meg a külső fenyegetés, a Föld mégis újra csatatérré változik. A hadiskolás gyermekek nemcsak hősök, hanem lehetséges fegyverek, akik hatalomhoz segíthetik azt az országot, amelyik megszerzi őket. Ender Sárkány hadtestének tagjait egytől egyig elrabolják, csak Bean menekül meg, és fordul segítségért Peterhez, Ender bátyjához.
Peter Wiggin, Ender bátyja a színfalak mögül már eddig is ügyesen mozgatta a földi politika szálait. Bean segítségével végül ő lehet a világ ura.
Az „Ender árnyéka” folytatásában Bean géniuszának a nagypolitika sakkjátszmájában kell győzedelmeskednie, csakhogy ellenfele bábként állítja a táblára egykori hadiskolás társait.





Még alig egy hónap telt el azóta, hogy írtam az Árnyék sorozat nagyszerű első részéről az Ender árnyékáról. Ez olvasási szempontból tökéletes, hiszen még friss élményként élnek bennem a könyv történései, másrészt blogolási szempontból annyira nem jó, hiszen óhatatlanul el kell(ene) ismételnem jó néhány dolgot, ami mindkét regényben azonos.

Ehhez nem sok kedvem van, szóval egy huszáros vágással ki is hagynám Scott írói kvalitásainak méltatását. Akit bővebben érdekel, az itt - vagy itt esetleg itt - olvasson utána, most be kell érnie azzal, hogy egyszerűen a legnagyobbak közé sorolom.

"Ezt csinálják az emberek: átvergődnek valahogy az életen."

Jöjjön akkor rögtön az, hogy miben más az előző résztől ez a regény! Az Ender árnyékában - és a Végítéletben is - a cselekmény döntő része a Hadiskolában játszódott négy fal között, ami behatárolta az író lehetőségeit. Most, hogy vége a hangy háborúnak és a gyerekeket visszahozták a Földre, már jóval több lehetősége lett a térbeli mozgásra a szereplőknek. Nem sokáig élvezhetik a nyugalmat a zseniális stratégák, hiszen a Föld vezető államainak - vagy a sorukba felemelkedni próbáló középhatalmaknak - mind szüksége lenne egy mesterstratégára, hogy a megállíthatatlanul közelgő  háborút a saját javukra fordítsák. Az első fejezetben tehát azonnal beindulnak az események és a könyv végéig meg sem állnak.

"...Figyeld meg: azok a nemzetek, amelyek a békéltető szerepét vállalják, úgy gondolják, hogy nekik kellene a világot irányítani..."

A volt Hadiskolás tanoncok beilleszkedése mindenfajta politikai játszmák nélkül is nehézkesen megy, annyival felsőbbrendű az intelligenciájuk az átlagemberhez képest, viszont olyan fiatalon elkerültek a Földről, hogy már újra megtalált családjaiknál is gyökértelennek, kívülállóknak érzik magukat.
Card a tőle már megszokottnak mondható mély emberismerettel mutatja be a gyerekek - főleg Bean és Petra - nehézségeit. Mindkét gyereknek másfajta problémával kell megküzdenie. Petrának egy őrült, hataloméhes de legfőképpen bosszúszomjas pszichopata ellen kell megvédeni magát, míg Beannek e mellé a probléma mellé még gyakorlatilag a Föld militáns eszközökkel (hadsereget kell vezetnie) való megmentése is a vállát nyomja és ha ez nem lenne elég, még hamarosan bekövetkező - genetikailag kódolt - halálával is meg kell barátkoznia.

"...Tudtam, hogy ostoba vagy, hiszen pszichomókus lettél, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy olyan vallás papjának álltál, amelyikben te vagy Isten."

A könyv jelentős részét kitevő intellektuális párbeszédek, önmarcangolások és teológiai eszmefuttatások sem lógnak ki az események gyorsan pörgő láncolatából. Card mesteri kézzel adagolja a súlyos mondanivalót és az élete során felszedett életbölcsességeit szereplői szájába.

"...Ugyanúgy tévedsz, mint sokan, akik nem értik Isten szempontjait. Azt képzeled, hogy a halál a legrosszabb, ami történhet az emberrel, de Isten számára a halál csak annyit jelent, hogy néhány pillanattal korábban érkezel haza. Isten számára az emberi élet legszörnyűbb kimenetele, ha valaki elmerül a bűnben és elutasítja az Isten által felkínált boldogságot. Így a háborúban elpusztult milliók közül csakis azoknak tragikus a sorsa, akiknek bűnben ért véget az életük."


Mivel ebben a részben a hangsúly mégis konkrétan a különféle nemzetiségű hadseregek harcászati és logisztikai hadmozdulatain van, ezért külön örülhettem, mert kiderült, hogy a háborús, militáns sci-fik történetvezetése is Card kisujjában van. A Végjátékban és az Árnyék sorozat első részében ugyanis hiába szólt minden a hangyok elleni invázióról, konkrét akció nem nagyon volt bennük. Most viszont egy alternatív jövő nagyon is lehetséges jövőképében találhatja magát az olvasó, és a hatalmi csatározások - a politikai kudarcok után - a hadszíntereken folytatódnak. Külön tetszett az, hogy Card könyvében NEM az USA lesz az az erő, ami megpróbál Bean segítségével szembeszállni azzal a szuperhatalommal - és szociopata bábmesterével -, akinek célja a teljes Föld egy nemzet általi irányítása. [Egy ehhez hasonló - sajnos Bean nélküli - háború nagyon is elképzelhető a közeljövőben akár. - Vagy már megint túlságosan pesszimista vagyok?] Ezeket a részeket jobban élveztem, mint a sorozat első részét akár.

"Az amerikai polgárháború után még háromszáz év kellett, mire belátták, hogy az alakzatban csatába menetelés ideje lejárt. Katonai szervezetek esetén ez nagyjából átlagos átfutási időnek tekinthető."

Az előző rész végén ugye végleg kettévált Bean és Ender története. Bean visszatért a Földre, hogy itt vívja meg harcát nemezisével, míg Ender elrepült a Végjáték 2 története felé, a galaxis egy egészen más részébe. Bean mégse maradt Wiggins nélkül, hiszen Ender testvére, a tizenpár éves de már főiskolás Peter - akiről nekem a Végjátékból olyan emlékeim voltak, hogy sokkal idősebb, mint a Hadiskolások -, aki Locke és Démoszthenész internetes alakja mögé bújva a segítségére lesz Beannek, hogy közösen megszerezzék Peter számára a Föld egyik vezető beosztását, a Hegemón hivatalát. Itt volt a könyv egy olyan részlete, ami annyira nem tetszett, méghozzá, hogy úgy tűnik, hogy minden gyerek pszichopata, aki főbb szerephez jut az Árnyék sorozatban! :)

A könyv vége - is - viszont nagyon tetszett. A harmadik rész - Shadow Puppets - komoly kihívások elé állítja majd hőseinket. Alig várom, hogy tavasszal (?) magyarul is olvashassuk végre! Az Árnyék sorozatnak egyébként idén jelent meg az ötödik része angolul.

Wallpaper 1920x1080


A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Értékelés: 8/10