Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - The Road

Erredeti megjelenés: 2006

Magyar kiadás: Magvető, 2010

Műfaj: dráma, horror, szépirodalom

Hossz: 288 oldal

Fordította: Totth Benedek

Díjak:

Pulitzer-díj, 2007

Tartalom:

"Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

A Magvető Kiadó a Nem vénnek való vidék (2008) és a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (2009) után kiadja Cormac McCarthy Az út című regényét.

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A "vég" után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon "megmenteni" fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják...

Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított "az elmúlt évtized 100 legjobb könyve" listáján az első helyet érdemelte ki.

Nem is olyan régen, mikor az asszonyka José Saramago Az elefánt vándorútja című könyvét olvasta - és istenítette -, mesélte el, hogy a Saramago könyvekben hiányzik a központozás, egy mondaton belül nem ritkán hárman beszélgetnek egymással, sőt a párbeszéd külön nincs is sortöréssel jelezve. Ember legyen a talpán, aki pontosan követni tudja az író egyébként mély, tartalmas mondanivalóját. Bevallom, hogy a szóban forgó könyv egyáltalán nem érdekelt, de ez a furcsa írói technika igen, szóval beleolvastam. Persze nem segítette a szöveg könnyed olvasását az alapvető érdektelenségem sem, de tény, hogy roppant zavaró és frusztráló volt olvasni, ezért a tesztoldal végén örömmel hagytam is abba.

Cormac McCarthy (1933 - )

Mivel én sosem állítottam, hogy mindent tudok az irodalomról, még a kortársról sem, ezért azt sem tudom megmondani, hogy Saramago valami irodalmi iskola vagy irányzat követője-e, de azt már tudom, hogy nincs egyedül vele. Cormac McCarthy, akit sokan - köztük Stephen King, a nagy kedvenc - a ma élő egyik legjelentősebb amerikai írónak tartanak (Philip Roth, Don DeLillo és Thomas Pynchon mellett), sőt néhányan ennél is tovább menve jelentőségét határok nélkülivé, nemzetközivé emelik (mint Saramago-ét is például), szintén e szerint az új irodalmi "irányvonal" - világosítsatok fel nyugodtan, hogy valóban létezik-e ilyen irányvonal - szerint publikál. Műveiben nincsen vessző - így értelmet is kap a könyv fülszövegében a mondatai, mint "vesszőtlen konvojok" zakatolnak kitétel -, és bár párbeszédjelek sincsenek a könyvben, legalább - bár egyáltalán nem mindenhol - új sorban kezdődnek, ezzel azért nagyban egyszerűsítve a megértést.

Értem én, hogy esetleg mire lehet ez jó. Az olvasót 100%-ig a könyvre, a mondanivaló megértésére koncentráltatja, figyelmét el nem engedi egy pillanatra sem - ha mégis, valami fontos felett már át is siklott. Fáradtan, a külvilág zavaró hatása mellett gyakorlatilag olvashatatlan művek ezek (főleg Saramago írásai).
Jómagam a könyv kiolvasása után - ami egyébként nem volt kínkeserves, hiába hökkentem meg az elején a nem várt újdonságtól - is azt mondom, ennek semmi értelme az ég világon, és inkább bosszantó, mint a figyelmemet a könyvre koncentráló írói eszköz. Optimális esetben úgyis figyelek a tartalomra, ha fáradt vagyok, inkább abbahagyom, most viszont végig volt egy zavaró érzésem - olyan, mint az angol nyelvű könyveknél, mikor párbeszédjelek helyett aposztrófok vannak, ami bár tényleg nem nagy dolog, de a szokatlansága miatt mégis zavar.
Megvettem Az út mellett a Véres délköröket is, amit még Jack Ketchum könyvénél, A szomszéd lány írása alatt ígértem meg magamnak, hogy elolvasok idén, mint egy másik, kiemelten sokkoló művet, de úgy érzem, ez nem mostanában lesz mégsem.
Sajnálom - bár kicsit vicces is -, hogy egy Cormac McCarthy könyv olvasásánál bizonyosodott be véglegesen, hogy konzervatív vagyok. Erre sem gondoltam volna soha, sőt! :)

"...Évekkel később egy porig égett könyvtár romjai közt állt megfeketedett könyvek hevertek a földön a tócsákban. Feldöntött polcok. Valakit nagyon feldühített a sorokba rendezett temérdek hazugság."

A filmet a moziba kerülése után nem sokkal néztem meg. Viggo Mortensen-t, akinek szinte egyedül kellett elvinnie a hátán a filmet, kedvelem nagyon, a többieknek alig-alig volt valami szerepük (még a fiúnak sem), ezért és az elpusztult világ lenyűgöző fényképezése miatt egy végtelenül depresszív, vizuális orgiában volt részem. A film - a trailer ellenére - nem egy pörgős akciómozi. Állandóan sétál a két főszereplő, amikor pedig nem, akkor üldögélnek és nagy ritkán egymáshoz is szólnak, hiszen igazából nincs mit mondaniuk egymásnak, azon kívül, hogy szeretik a másikat és félnek. Pont ez a komótos tempó különbözteti meg a többi apokalipszis-víziótól a filmet. Nekem tetszett, bár hanyat nem vágtam magam tőle. Gondoltam a könyv MINDIG sokkal jobb, mint a filmfeldolgozás, alig vártam, hogy a kezembe jusson végre belőle egy példány. Mivel ez sosem történt meg, ezért szóltam tesómnak, hogy ugyan már, ha istent ismer, lepjen már meg vele szülinapomra. :D

A könyv tehát, bár nagyon vártam, hogy elolvashassam az elején emiatt az újfajta írásmódja miatt csöppet kiakasztott, de megpróbáltam mihamarabb túltenni magam ezen, és a mondandóra koncentrálni. A Pulitzer-díjat ugyanis nem szokás odaadni minden jött-ment könyvecskének, valamint konkrétan ez az a könyv, amiről az elmarasztaló kritikákat nagyítóval kell keresni, szinte mindenki kivétel nélkül a hatása alá kerül hosszabb-rövidebb időre (de főleg hosszabbra). Több ismerősömnek is a kedvenc könyve, legalább ketten közülük mondták, hogy ennél megrendítőbb könyvet sosem olvastak és nem is nagyon tudnak elképzelni.

Spoiler nélkül tehát a könyv tartalma röviden - apa és fia a közelebbről meg nem nevezett nagy világpusztulás után északról délre, a tengerhez vándorolnak, és közben minden esélytelenségük mellett is megpróbálják túlélni az utat, legyőzni az éhínséget, elkerülni a még életben lévő emberiség emberevő félvad hordáit, és mindezt úgy, hogy ne hódoljanak be a körülöttük mindenfelé tomboló őrületnek, hanem egymást erősítve továbbra is a romlatlan emberi erkölcsök szerint éljenek, továbbra is a jóság szent tüzének hordozói legyenek. Bármi áron.
Vándorlásuk alatt a múltból felvillanó képekből előtűnnek az apa életének pillanatai és az anya alakja is, aki már feladta a szüntelen és szerinte értelmetlen életéért való küzdelmet. A gyerekről szinte semmmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy végtelenül fatalista, apja minden mondatát egykedvűen veszi tudomásul.
Akivel találkoznak, azt elkerülik ha tehetik, ha ez nem jön össze, elmenekülnek előlük, vagy harcolnak is, ha muszáj, de a létfenntartó ösztönük már mindennél erősebb, semmit nem kockáztatnak, még akkor sem, ha van arra esély, hogy akikkel találkoznak, szintén a "jóság katonái" esetleg. Összefogás nélkül pedig esetleg könnyebb lehet az egyik napról a másikig való túlélés, de hosszabb távon semmi jó nem sülhet ki a dologból.

Sokak szerint ez a könyv pesszimista, hiszen egy olyan lehetséges, reménytelen jövőképet mutat be, amit senki épeszű nem kívanna még az ellenségeinek sem. A könyvben borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek követik egymást (persze az emberevés viszi a pálmát), de mind csak egy fél mondattal felvillantva, tehát célja nem az elborzasztás, hanem az elgondolkodtatás, hová süllyedhet az emberiség - mondjuk - 10 év alatt, ha lemálik róla a civilizáció vékony máza. A könyvben direktben el nem hangzó kérdéseket tesz fel magának az olvasó. Én vajon mit csinálnék? Én is megölném magam, mint az anya? Milyen lehet úgy felnőni, hogy nem ismerem a színeket? Mit csinál Isten? Létezett egyáltalán? Mi lesz a fiúval, ha sikeresen túléve is minden megpróbáltatást, az apja meghal öregkorában? Milyen lehet teljesen egyedül?
Igazuk van.

Mások szerint rejtett optimizmus van benne, hiszen minden megpróbáltatáson úgy-ahogy, de sikeresen túljutnak, és a könyv vége sem igazán pesszimista. Akik ezen a véleményen vannak, valószínűleg még arra is képesek, hogy a regényből erőt merítsenek a saját életük mindennapi harcaihoz.
Nekik is igazuk van, tisztelem érte őket.

Nekem ez a könyv az év eddigi csalódása volt. Nem azért, mert rossz volt, nem volt rossz, jó volt. Hanem azért, mert 11 pontot szerettem volna rá adni, annyi pozitív előítélettel kezdtem neki az olvasásának, amit tőlem csak a legjobb könyvek - a legjobb fantasyk - szoktak megkapni, amelyeknél már van sejtésem, hogy mit fogok kapni. Tiszta aranyat. (Trónok harca sorozat, Malaza sorozat, A szél neve trilógia). Szóval nem vitatom, hogy az elvárásaim túlzóak voltak, de minden kritika, minden poszt, minden magánvélemény ezt erősítette bennem. Ezzel szemben szerintem - minden mást véleményt figyelmen kívül hagyva és szó szerint semmibe véve - mit kaptam? Egy történetet, amiben szinte semmi nem történik. Két ellnetmondásos figurát, akik bár a "jóság katonái", mégsem segítenek senkinek az útjuk során. Olyan ellenfeleket, akikkel jószerével kapcsolatba sem kerülnek. Olyan kérdések érintőleges feltevését - Van-e Isten? -, amik más könyvekben sokkal mélyebben és sokkal szebben, részletesebben kifejtésre kerülnek. Egy olyan véget, aminél csak azért nem repült a könyv, mert a filmből már számítottam rá. Nagy hallgatásokat, felesleges flashback részeket is kaptam, hiszen az az 5-10 múltba révedő rész a maga összesen talán 2-3 oldalával nekem semmi pluszt nem nyújtott abban, hogy jobban átérezzem, mennyire kilátástalan a szereplők helyzete vagy jövője.

Had írjam kicsit McCarthy stílusában tovább apa és fiú párbeszédét (gondolkoztam, hogy az egész posztot vessző nélkül írom, szóval örüljetek, hogy nem tettem):

Ez a mű nekem túl megalkuvó volt egy kihagyott ziccer.
Dehát ez a könyv nagyon pesszimista volt lehúzó.
Igen. Akarsz pesszimistábbat olvasni? Olvasd el a Hozsánna néked Leibowitz-ot.
De ez kegyetlen volt és véres.
Igen. Még kegyetlenebbet akarsz? Olvasd el A szomszéd lány-t.
Ennek a témája a hit és a szeretet és Isten.
Igaz. Akarsz olyat olvasni ami ennél mélyrehatóbban foglalkozik ezekkel a témákkal? Olvasd el A rizs és a só évei-t de ha igazán merész vagy akkor Az Úr Hangjá-t.
Igen de ez a poszt-apokaliptikus mű stílusában a legjobbak közül való.
Persze de ha akarsz egy igazán jót olvasni a Legenda vagyok-ot vedd a kezedbe és ne a filmet nézd meg.
Dehát ez nem is volt sokkal jobb mint Az út.
Úgy gondoltad tényleg rögtön a legjobbat ajánlom ha tényleg egy kalandosat és legalább ugyanennyire megrázót illetve elgondolkodtatót szeretnél olvasd el A szabadulás-t.
De apa Az út mindezeket egyben nyújtja.
Ahogy a fentiek többsége szintén.
Félek.
Ne félj. Minden rendben lesz.
Nagyon félek.
Itt leszek melletted.
Jó.

(És ezek csak olyan példák, amiket az utóbbi egy évben olvastam, és írtam róluk a blogon, szóval biztos, hogy sokkal jobb példákkal is elő lehetett volna rukkolni.)

Felkészültem a megkövezésre! Lehet túl sekélyes vagyok?
Könnyen lehet, hogy véleményemmel én vagyok a magányos fiú a regényből...

Értékelés: 6/10

Még egy pár könyvjelzőnek való, ha már elkészítettem őket:

Suzanne Collins - A kiválasztott

Suzanne Collins - A kiválasztott

(Az Éhezők Viadala 03.)

Suzanne Collins - Mockingjay
(The Hunger Games 03.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2011
Hossz: 338 oldal
Műfaj: ifjúsági sci-fi
Fordító: Totth Benedek

Tartalom:

Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

Ez most rövid lesz, hisz itt és itt már megírtam a lényeget, most is azt mondhatom, hogy a könyv stílusa jó, olvastatja magát. Akiknek tetszett az első vagy a második rész, ezt úgyis elolvassák, akik azokat nem olvasták, úgysem ezzel fogják kezdeni, szóval itt lehet egy nagyon kicsit spoilerezni is.

A könyv elején végre-valahár kitör az az átkozott forradalom és a Körzetek összefognak a Kapitólium ellen. Sok felesleges nyűglődés után ebben szerepet vállal kedvenc tinilányunk is. Viszont a lázadók nem egy csapásmérő egység tagjaként/vezetőjeként számítanak rá, ahogy ő azt remélné, hanem mint a forradalom arca - egy tévés stábbal kell járnia a Körzeteket és propagandavideókat készítenie. Nos ez pont annyira hangzik unalmasnak az olvasó számára, mint ahogy Katniss sem repes az ötlettől, hogy média-sztár legyen (újfent), "szerencsére" a frontvonali kedélyes videózgatást és a fiúkon és az életen való agyalást néhány jelenet - bombázás vagy behatolás egy hegybe - sikeresen oldja.

A könyv feléig hasonló mederben folydogál a cselekmény, de közben megismerjük a 13. Körzetben lakók életét is, amiről eddig semmit nem tudhattunk meg. Ez a rész megint érdekes, néhány kifejezetten jobb váratlan jelenettel tarkítva (pld: Peeta).

Suzanne Collins (1962 - )

Ezután végre az akciófanatikusok is megkapják a könyv végéig tartó nagyjelenetüket, ami a lázadók Kapitólium elleni ostromát meséli el. Persze itt sem a katonák látószögéből, hanem Katnisséból, szóval sokáig semmit nem tudhatunk az eseményekről, csak a stylistok, tévések okfejtésit olvashatjuk. Egyébként ezek nem voltak egyáltalán rossz részek, inkább csak nagyon fura, hogy az egész trilógiában ekkora szerepet kaptak a médiában szereplő háttérfigurák. Az első két részben Cinna szerepe még érthető is volt, de itt már nem sok babér terem a stylistoknak - hittem én -, de aztán a tévések megkapták a pisztolyaikat, majd jött egy vadiúj stylist is... igazi harci alakulat! :)

Itt volt aztán minden! Olyan főváros, aminek minden métere DURVÁN HALÁLOS, egy gombnyomásra elinduló (vagy önműködő!!) csapdákkal van tele. Érthető, hiszen a fővárosban nem lakik senki, mert támadják! Ja, hogy nem, hogy tele vannak az utcák és a házak az ostrom elől otthonukból el sem menekülő őslakosokkal, hogy az utcán az ostrom alatt is nyitvatartó cipőbolt elé kipakolt boás cipőket tároló cipősstand mögött keresnek fedezéket az orvgyilkos különítmény tagjai, hogy a város vezetése, mikor már csak szinte egy utcát tart az egész városból - sőt az egész országból! -, még Katnissékra enged egy HORDA legyőzhetetlen mutánst a város közepén, akik a saját katonáikat is megeszik? Hát igen, ezek rettentő hihető részletek - sok ilyen van még ám! -, de egy tízéves tutira tátott szájjal olvassa, mert egyébként nagyon izgalmasan van megírva! :D

Az írónő apja az Air Force-nál dolgozott, de az biztos, hogy a harci jelenetek megírásánál nem sokat segített a lányának.

A vége viszont teljesen jó volt, méltó lezárása az egész trilógiának.

A sorozat elolvasását nem bántam meg, a füstölgésem inkább annak szól, hogy sok olyan része volt a trilógiának, ami szerintem csöppet átgondolatlan vagy - legalábbis nekem, vagy a férfi olvasóknak - először unalmas aztán meg egyenesen bosszantó volt (főleg az érzelmi szál a három főbb szereplő közt - ami nyilván a regény legfontosabb része is volt egyben, de a sok-sok-sok-sok-sok-sok méltató kritika miatt nem gondoltam, hogy ez itt most annyira nagy hangsúlyt kapnak). A trilógia legjobb része az első könyv első része [erről olvastam volna szívesen még 1000 oldalt, ha már a beígért durva vérengzés az Arénában elmaradt], a fecsegőposzáták ötlete és az A bitó című vers voltak.

Természetesen azért találkozunk a moziban!

Értékelés: 6/10

Linkek:

Wikipedia

Moly

Goodreads

Suzanne Collins - Futótűz

Suzanne Collins - Futótűz

(Az Éhezők Viadala 02.)

Suzanne Collins - Catching Fire
(The Hunger Games 02.)
Eredeti megjelenés: 2009
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2010
Hossz: 314 oldal
Műfaj: ifjúsági sci-fi
Fordította: Totth Benedek

Tartalom:

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.  

Az első rész után azonnal elkezdtem a másodikat, köszönhetően az írónő stílusának, amit az előző rész posztjánál már méltattam eleget. Szerencsére a könyvnek ez a legerősebb aspektusa és ez szemernyit sem változott. Az írónő prózája még mindig magával ragadó, erőteljes és a fejezetek végén lévő kis csattanók is megmaradtak továbbra is.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Számomra ez volt a "nagy" kérdés, hogy a trilógia minden egyes része vajon egy-egy új Viadalt mesél-e el, vagy Katniss története halad előre - egy esetleges Kapitóliummal szembeni lázadás felé. Nos a válasz is-is.

Suzanne Collins (1962 - )

A könyv első !!kétharmadában!! Katniss a Körzetek közt utazgat ide-oda, "boldogan" idegesíti az egyszeri olvasót a két fiún való állandó - és persze hasztalan és hiábavaló - agyalásával. Amikor nem ez tölti meg az elméjét, akkor azok a részek valóban szórakoztatóak és a cselekmény szempontjából is előremutatóak. A szereplők jellemfejlődése bár érzékelhető, de semmiképpen nem jelentős - bár mivel ekkor a lány még mindig csak 17 éves, nem is lehet túl nagy változásra számítanunk. Azt azért meg kell hagyni, hogy a fiúkon való gondolkodása sosem merül ki annyiban, hogy "most éppen melyiket szeressem", inkább egy önmagában bizonytalan fiatal lány gondolatai ezek.

Mikor újra elér a Kapitóliumba a cselekmény fonata megtudunk pár adalékanyagot az ország működéséről, felépítéséről, a lakóik életéről, ami a második rész legjobb fejezeteit jelentik. A főváros felépítése és működése sajnos itt már az előzőleg részletezett gyermekbetegségekkel komolyabban küzd. Szerintem itt jól látszik, hogy a könyv főleg fiatalabbaknak íródott, akik nem várják még el, hogy a könyvben bemutatott ország valóban - valamennyire legalább - működőképes legyen. Más kérdés, hogy vajon fontos-e ez a kérdés egyáltalán egy szórakoztató regénynél. Nekem most az volt, mert a cselekmény nem kötött le eléggé, nem vesztem el az írónő altal megálmodott világban. Konkrétan például egy nagyobb fordulatra sem emlékszem ebből a részből, leszámítva persze a Nagy Mészárlás idei szabálymódosítását. Bár ugye azt mindenki sejtette, hogy valami hasonló következik, és Katnissnak újra íjat kell ragadnia?

Az utolsó harmadban újra - egy másik - az Arénában vagyunk, ahol szintén hullanak az emberek, de újfent alig 1-2 halálesetnek lehetünk közelről tanúi, szóval az első részhez képest a vér mennyisége itt sem nőtt. Az Aréna felépítése és működése jópofa volt, jobb, mint az első részben.

A könyv végének csavarja sejthető volt, de így is működött.

Az első résztől történetileg gyengébb (unalmasabb) rész volt, ami ha nem is teljesen felesleges rész volt, hiszen a cselekmény ha tyúklépésben is, de haladt előre benne, ám ennyi történés belefért volna a harmadik rész elejébe is max. 50-100 oldalban. A félreértések elkerülése miatt, nem volt rossz könyv, pár óra alatt ki lehetett olvasni - az írónő stílusa miatt élvezetes is volt -, de megvannak a maga gyengeségei.

Akkor mégis kinek? Akinek nagyon tetszett az első rész és aki tudni akarja, melyik srác mellett köt ki Katniss a trilógia végén! :D

Értékelés: 6/10

Linkek:

Wikipedia

Moly

Goodreads

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

(Az Éhezők Viadala 01.)

Suzanne Collins - The Hunger Games
(The Hunger Games 01.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2009, 2012
Hossz: 300 oldal
Műfaj: ifjúsági sci-fi
Fordító: Totth Benedek

Tartalom:

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.



Nem, mintha annyira ellene lettem volna a trilógia elolvasásának, de annyira hypeolják ezeket a könyveket, hogy a márciusi moziba kerülése előtt mindenképpen szerettem volna elolvasni legalább az első részt. Mivel aztán úgy alakult, hogy négy nap alatt elolvastam az egész trilógiát, sejthető, hogy nem voltak rosszak a könyvek.

A könyv egyes szám első személyű, jelen idejű mesélési módja lehetővé teszi a szereplővel való gyors azonosulást - vagy legalábbis a helyzetébe való beleélést megkönnyíti. Az írónő mondatai lényegretörőek, rövidek, sehol sem találkozhatunk kövér mondat-szörnyetegekkel, ezért a könyv feszes tempójú, olvasmányos, könnyen érthető. A fiatalok körében nem nehéz kitalálni, miért lett ennyire népszerű. Legjobban a fejezetek zárómondatainak frappáns csattanói tetszettek. Szerencsére ez az írói stílus az egész trilógián végigvonul.

Suzanne Collins (1962 - )

Katniss története viszont számomra - egy kicsit - csalódás volt, bár az első rész tetszett a legjobban a három közül, ami annyira nem meglepő. Én egy kicsivel több akciót vártam, hamár egy túlélési játékról és a Kapitólium által elnyomott Körzetekben zajló hétköznapi életről (elnyomásról) szól az első rész. Az elbeszélési mód sajátosságai miatt azonban a küzdelemből alig látunk valamit, csak azokat az összecsapásokról tudunk meg valamit, amiket a főszereplő átél, vagy legalábbis valahonnan megfigyel. Nem vártam hatalmas irtást és vérgőzös kivégzéseket - végülis a Viadal szereplői gyerekek, az írónő pedig gyerekkönyveket írt ez előtt -, de tény, hogy többet tartózkodott Katniss a könyvben a styistokkal és az öltözködő asztal mellett, mint amennyit akcióban. A többi olvasó véleménye miatt, akik mind a világ (és a Viadal) brutalitását emelték ki én sokkal durvábbra számítottam. Nem tudom, hogy ők (vagy én) miket olvastak/olvastam eddig, de tisztán látszik itt az ingerküszöbünk különbsége! :D

[Például nagy a kiakadás azon, hogy a Viadal első napján meghal 11 gyerek a 24-ből. Erről összesen egy sor - ha - van a regényben, meg az esti halottak felsorolásakor a tévéadásban bemutatják a Viadal előtt készült fényképeiket. Ennyi. - Nem keveslem a 11 halott gyerek számát, csak a jelenet miatti felzúdulást tartom eltúlzottnak. Hol van ez például Steven Erikson népirtás(ok)ról szóló könyveihez képest? Sehol.]

Romantikából viszont - bár nem teljesen a szokványos fajtájából -, kicsit többet is kaptam mint szerettem volna. Az rendben volt, hogy a két - tökéletes, sok-sok jó tulajdonsággal rendelkező - srác közt őrlődő hős(lány) sehogyan sem tud dönteni, végül is kit szeret, ki a barátja, mikor kiben bízzon, de hogy állandóan ez járjon a fejében... nem kétlem, hogy a lányoknál ez igazából az életben is így van, ezért ezt nem rovom fel a könyv hibájának, inkább ez az aspektus túl realista volt, hogy az egyszeri férfiember ezzel 3x300 oldalon keresztül komolyan foglalkozzon és közben még szórakozni is tudjon a cselekményen - ami nem is pörgött annyira. Katniss egy igazán kedvelhető karakter lenne, de annyi "idegesítő" gondolata volt, hogy végül már nem is tudtam komolyan venni. Amikor akciózni kellett, egy váratlant húzni, vagy elragadták az érzelmei, akkor nem volt gond, de ha elkezdett vele az írónő gondolkodni ...a két fiún és a saját érzésein... az mondjuk az ötödik alkalom után a színtiszta fájdalom volt - igaz, anélkül viszont nem lett volna a regény, aminek jelentős részét Katniss gondolatai és belső vívódásai tesznek ki.
Igazán egyik szereplőt sem kedveltem meg a rész végére túlságosan, de talán csak a koszos mellék-karaktereket (a 12. Körzet lakói, Haymitch), azokat, akiknek a gondolataival olyan sokat nem "gatyázott" az írónő. Elnyomott, szenvedő, meghasonlott, részeges. Rendben van. A többiek túl jók vagy túl kaotikus-tinédzseres gondolkodásúak voltak a számomra.

Ami tényleg jó volt, az a Körzetek és a Kapitólium közti különbségek bemutatása (élet, emberek, gondolkodás, technika), valamint a Vidal maga (bár ugye ez semennyire nem egyedi ötlet, de a szabályrendszere és mműködése igen jól ki lett találva).

A könyv első harmada nagyon tetszett, a 12. Körzet életébe nyújtott bepillantást. Érdekes volt, izgalmas, több helyen kifejezetten megható - bár nagy dolgok nem történtek itt. A következő rész is jobb volt közepesnél, bemutatták a Kapitóliumot, a környező világból kaptunk egy kis ízelítőt, majd a kiképzésről, majd a végén jött maga a Viadal. Teljesen jó volt, semmi miatt nem akarnám lehúzni, de aki az ott olvasható vérengzés miatt akarná elolvasni a könyvet, az el se kezdje, főleg sétálgatnak és beszélgetnek a szereplők - 1-2 akciósabb résszel megtoldva.

Úgy érzem, hogy kicsit nagyobb a felhajtás a könyv körül, mint amit igazán megérdemel - bár tényleg jó azért. A benne felvázolt disztópikus világrend viszont - amiről inkább majd a második és méginkább a harmadik könyvben tudhatunk meg többet -, teljesen életképtelen, ezáltal hiteltelen is. Amíg egy 1984-nek például elhisszük, hogy a Nagy Testvér mindent lát - és hogy egy hasonló jövő árnya jelenleg is a fejünk fölött lebeg(het) -, addig itt csak legyinthetünk, ha jobban belegondolunk. Nem azért, mert hogy "ááá, ilyen úgysem lesz, ez túl durva lenne", hanem azért mert az egész értelmetlen (főleg a 3. részben taglalt Kapitóliumi részek miatt).

Kinek ajánlanám? Akiknek tetszik a disztópia műfaja, nem idegenkednek az akció jelenetektől, de azt hiszem, inkább a fiatalabb lányoknak, olvasva - és elfogadva - a többi könyvesblogos író egybehangzó 10/10-es véleményét. :P

Értékelés: 7/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads

Ez lesz az első olyan poszt, ahol nem gyűjtöm össze a többi blog e könyvre vonatkozó linkjeit, van belőle vagy 100. :D