Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Eden
Eredeti megjelenés: 1959
Magyar kiadás: Kozmosz, 1973, 1981, Szukits Könyvkiadó, 2005
Hossz: 300 oldal
Műfaj: sci-fi, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix


Tartalom:

A könyv hősei hajótörést szenvednek egy idegen bolygón, felderítik a környezetet, különböző értelmes és kevésbé értelmes lények tevékenységét. Meglepő kísérőjelenségekre figyelnek föl: tömegsírok, az értelmes lényeken folytatott biológiai kísérletek, selejtes egyedi, szabadjára engedett kibernetikai önszabályzó rendszerek… Amikor közvetlen érintkezésbe kerülnek az ellenséges „bennszülöttekkel”, fokozatosan rájönnek hogy egy nagyon is különös, de a maga belső logikája szerint kegyetlenül ésszerű társadalmi berendezkedés nyomára bukkannak. Keserű, szkeptikus pamflet ez a regény a technikai civilizáció és a politikai manipuláció várható következményeiről, amelyek óhatatlanul bekövetkeznek, amennyiben…

Régóta érlelődött már bennem a gondolat, hogy jó lenne pár könyv erejéig visszatérni a nagy sci-fi klasszikusokhoz, akiket gyerekkorom óta nagyon szeretek - főleg, hogy könyveikre már nem igazán emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy Stanislaw Lem vagy Isaac Asimov könyvei most is tetszeni fognak, a kérdés inkább az, hogy műveik veszítettek-e valamit a megjelenésük óta eltelt több évtized alatt, vagy könnyű szívvel ajánlhatók-e még most is a sci-fi irodalommal most ismerkedő fiatalok számára.

Hamar kiderült számomra, hogy fiatalabb éveimben Stanislaw Lem munkásságát - finoman szólva - nem olvastam végig. Így például a gyűjteményes kötet első regénye, az Éden is kimaradt anno, szóval ezt mindenfajta előzetes ismeret nélkül olvashattam most.

A minap ajánlottam könyvet egy barátomnak, aki azt mondta, hogy vékony könyv nem lehet jó könyv (elkápráztattak minket a féltégla fantasy trilógiák). Nos az akkor ajánott könyv is rácáfolt erre és most az Éden is, szóval ez a  szabály bedőlni látszik! :P

"...A nap magasan állt, kicsi volt, távolabbról, de forróbban sütött, mint a Földön. De nem ez döbbentette meg őket, hanem az, hogy nem volt teljesen kerek. Az ujjaik résein át nézték, a sötétvörös, félig áttetsző papíron át, amely a sugárvédő csomagocskák burkolatául szolgált.
– A gyors tengely körüli forgástól lapult el, ugye? – kérdezte a Vegyész a Koordinátort.
– Igen. Repülés közben sokkal jobban lehetett látni. Nem emlékszel?
– Lehet, de akkor… hogy is mondjam… egyáltalán nem érdekelt."

Stanislaw Lem (1921 - 2006)

A könyv első felének leíró részei annyira részletesek, hogy a könyv kissé vontatottá válik, sőt nagyon kell arra is figyelni, miről ír éppen, mert egyszerűen el lehet veszni a rengeteg apró részletben. Később viszont megnyugodtam, hiszen maguk az űrhajósok is annyira értetlenül álltak az Éden bolygóját benépesítő különös lényekkel szemben, mint én. A hat főszereplő (Koordinátor, Doktor, Mérnök, Vegyész, Kibernetikus és a Fizikus) eleinte azt sem nagyon tudja eldönteni a látottakról, hogy növények vagy állatok-e, azt meg főleg, hogy intelligensek-e egyáltalán. Ezekben a részekben a földitől annyira különböző "dolgokkal" szembesülünk, hogy jól látszik, a szerző minden fantáziáját latba vetve szinte élvezettel lubickolt az általa kitalált bolygó flórájának, faunájának majd társadalmi rendszerének minél zavarbaejtőbb bemutatásán, hogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki pontosan maga elé tudja képzelni az épp leírt növényt vagy állatot. Nekem ezzel bizony itt néha voltak problémáim.

"...Nem tudom, mi ez, semmit sem értek, de ezt az egyet legalább tudom!"

Amivel viszont nem voltak problémáim, azok az űrhajótöröttek párbeszédei egymással és reakcióik a körülöttük történő dolgokra. A Kiberiádát olvastam Lem-től régebben többször is, szóval annyira emlékeztem, hogy nem egy savanyú, megkeseredett író, hanem rendelkezik humorérzékkel, de a könyv ebben a viszonylatában mégis meglepett. Nem mondom, persze hogy viccgyűjteményt olvastam, hiszen az űrhajósok beszéde volt a humor egyetlen forrása a könyvben (már amikor), de az, hogy a legváratlanabb - és legkilátástalanabb - helyzetben is emberiek, optimisták tudtak maradni, okozott pár vidám pillanatot a legsötétebb helyzetekben is.

"– Ezen a bolygón van oxigén – mondta, miközben egymásra dobálta a csörömpölő alumíniumtányérokat –, tehát élet is van. Mit tudsz erről?
– Semmit a világon. Az az űrszonda mintát vett a légkörből, de ezzel aztán vége az egész tudományunknak.
– Hogyhogy? Nem is szállt le?
– Nem hát!
– Ezt nevezem alapos helyismeretnek – jegyezte meg a Kibernetikus."

Magát a művet persze egyáltalán nem tartom optimistának, sőt a benne leírt csoportdinamikai megfigyelés vagy a kilátástalan helyzetben lévő szereplők kálváriája szinte horrorisztikus gondolatok felbukkanását tette lehetővé olvasás közben. Az egész - az Éden névre tökéletesen alkalmatlan - bolygó leginkább egy lidércnyomásos álomra hasonlít, amiből jó lenne mihamarább felébredni.

"...– Már nem emlékszem, az adatok egy kis zöld kötetben vannak, a második polcon, a könyvtár…
Elnémult, mert eszébe jutott, hogy ő maga hordta tele a könyvtárat földdel.
– Hogy az a… – mondta harag nélkül, nagyon szomorúan, és lassan bemászott a fekete gödörbe. A Kibernetikus, mikor egyedül maradt, hirtelen furcsán kezdte magát érezni. Nem félelem volt ez, inkább az elveszettség nyomasztó érzése, a táj riasztó idegensége nehezedett rá. Ráadásul ebben a visszakúszásban az agyaggödörbe volt valami megalázó. Mint a rovarok – gondolta, aztán lehajtotta a fejét, és bemászott az alagútba a Mérnök nyomában."

A könyv nyelvezete az "elvárt" sci-fi "szakzsargontól" jobbára mentes (kivéve a kapcsolatfelvétel utáni részekeket). Az idegen szavak szótára mindazonáltal jó szolgálatot tehet azoknak, akik nem tudják pontosan, mi az a metabolizmus, agglutináció, kontaminál vagy éppen az involúció (ne aggódjatok, nekem is kínai volt először). (A prokrusztika, a polivalencia és a polindividuális visszacsatolásos interrelációk  már csak hab a tortán.) :D
Túl fiatal olvasóknak jó szívvel mégsem ajánlanám, az antiutópisztikus társadalom bemutatása ehhez - szerencsére - túl jól sikerült. A hatalom által megszűrt információk útján totálisan irányított népesség problémája a hidegháború éveiben igencsak aktuális lehetett, de sajnos mostanában sem csökkent semmernyit sem az aktualitása.
Az írás elején feltett kérdésemre tehát ennél a regénynél mindenképpen az a válasz, hogy nyugodtan olvassa el akárki, aki a sci-fit szereti, csalódni nem fog. Az 1959-es regény épp annyira aktuális ma is, mint megírásakor. Nagyon jó kis regény!

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

A következő Lem regény a Solaris lesz majd!

Értékelés: 9/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads

Walter M. Miller Jr. - Hozsánna néked, Leibowitz!

Újraolvasó

Walter M. Miller Jr. - Hozsánna néked, Leibowitz!

Walter M. Miller, Jr. - A Canticle For Leibowitz!
Eredeti megjelenés: 1959
Magyar kiadás: Móra Ferenc Könyvkiadó (Galaktika Fantasztikus Könyvek), 1988, Maecenas Könyvkiadó, 2008
Hossz: 407 oldal
Műfaj: sci-fi, dráma, szépirodalom
Fordította: Békés András
Díj:
Hugo-díj győztes (1961)

Tartalom:

A Leibowitz-rend apátságában a Memorabíliákat gyűjtik, a Tűzözön előtti civilizáció becses írott emlékeit. Nem veszélytelen hivatás ez, hiszen a tudományellenes közhangulat épp a tudományt, a kultúrát okolja az új nyomorúságért. A szerzet a kőkorszaki körülmények között is jó munkát végez. A nemzedékről nemzedékre átmenekített és megőrzött források révén az emberiség újra megalkotja az első izzólámpát, az első gőzgépet, majd természetesen az első atommáglyát. És 1200 évvel a Tűzözön után végre ismét elhárulnak a technikai akadályai az újabb Tűzözönnek.

Rövid értékelés - spoiler mentesen:

Egy könyvnél sem lesz ennyire egyszerű dolgom, mint ennél, és nem is fogom hosszú lére ereszteni.

EZ A VILÁG LEGJOBB KÖNYVE!

Sokan megpróbálják felállítani időről időre a saját TOP-10-es könyvlistájukat, aztán legyintenek, és azt mondják, annyi de annyi jó könyv van, hogy lehetetlen felállítani köztük egy objektív sorrendet, ráadásul ahogy az ember változik, vele változik az ízlése is, szóval ez a hipotetikus lista nem lenne állandó semmiképpen. Ezzel egyet tudok érteni egyébként, magam sem tudnám megmondani, hogy mely könyvek férnének be nálam a TOP 10-be, de azt tudom, hogy ez a HUGO díjas (1961) könyv állna a lista élén. Lehet, hogy vanak nála jobb, izgalmasabb, fordulatosabb, szórakoztatóbb, művészibb, elgondolkodtatóbb, viccesebb, szomorúbb könyvek, esetleg olvastam is már azokat (bár most nem tudnék mondani egyet sem hirtelen), az viszont tény, hogy én ennél többször nem fogok kiolvasni egy másik könyvet sem az életem során. Most olvastam ki negyedszer - és biztos, hogy nem utoljára -, és pontosan azt az élményt nyújtotta, mint első olvasásra.

Walter M. Miller Jr. (1923 - 1996)

Először 13-14 éves koromban olvastam, és persze akkori ésszel nem fogtam fel pontosan minden egyes részét, utalását, csak annyit, hogy BUMM, ez mekkorát szólt! Ilyennek kell lennie egy jó regénynek!

A könyv annyira élvezetes stílusban íródott, humorosan mutatja be az atomháború után 600 évvel a szinte kőkorszaki szinten vegetáló emberek életét, hogy a párbeszédektől kezdve a leírásokon és a gondolatokon is végig - kényszeredetten - vigyorogni fogunk (valahogy úgy, mint mondjuk A 22-es csapdája című könyvben), de közben inkább vicsorognunk kéne látva az emberiség hogy küzdi fel magát oda, ahová egyszer már eljutott, hogyan követi el sorra ugyanazokat a hibákat amiket egyszer már elkövetett, hogyan irányítja az egyház a fennmaradt  közösségeket.

A könyv nyelvezete alapvetően könnyed, ám több súlyos filozófiai, morális, vallási témát is feszeget, ezenkívül több mint száz latin nyelvű részt is tartalmaz, ami kissé megnehezítheti az olvasását - bár engem személy szerint lenyűgöztek ezek a részek. Garantálom, hogy végig szórakozni fog rajta mindenki, aki olvassa, de ha belegondolunk egy kicsit is a mondanivalójába - hogy mennyire aktuális manapság is (bár nem feltétlenül atomháború formájában) -, rögtön sötétebben fogjuk látni a körülöttünk lévő világot (nem mintha az egyébként rászorulna egy kis külön sötétítésre mostanában). Maga a szerző is elég sötéten láthatta, hiszen végül öngyilkos lett sajnos és nem is írt több könyvet, csak jónéhány novellát. A Leibowitz-könyv kvázi folytatását Terry Bisson fejezte be 1997-ben (Saint Leibowitz and the Wilde Horse Woman), ami ha jól tudom, magyarul nem jelent meg.

Nem fogok elmesélni semmi többet a történetből, sem tovább magasztalni a könyvet - jó bornak nem kell cégér alapon csak még annyit, hogy ezt MINDENKINEK ajánlom, még iskolai kötelező olvasmányként is akár! Ez nem egy olyan regény, amit elolvasunk egyszer, majd azt is elfelejtjük, hogy valaha is láttuk, ez nyomot fog hagyni!

Ígérem, hogy több ilyen nem lesz a blogon, de az a könyv - mintegy kiemelve a többi 10 pontos közül - 10+ pontos lesz.

Értékelés: 10+/10

Részletesebb webes ajánlók:
Wikipedia
Moly
Goodreads
Ekultúra
Isolde olvas
Scifikönyvek
Almaleves
Katicabogárka
Vargarockzsolt
Feketenap

Rádiójáték (angol nyelvű) 15 részben