Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

(MesterMűvek - Klasszikusok - 07.)

Eredeti megjelenés: ca. 1925-2003
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Műfaj: fantasy, novellás, klasszikus
Hossz: 288 oldal
Fordították: Boza Gergely, Juhász Viktor, Kornya Zsolt, Nemes István, Pócsi István, Sárközi Gergely, Tamás Gábor
Linkek:
Robert E. Howard versei (angolul)
A MesterMűvek fóruma

Tartalom:
Róma bukása után vagyunk, az antik civilizáció összeomlása idején. A feudális Európa még csupán a történelem távoli ígérete: a brit törzsfő, akiről az utókor Arthur király legendáját fogja költeni, a valóságban véres kezű, írástudatlan rablóvezér. Az ókori romokon megtelepedő barbárok egymással marakodnak a gazdag koncon, a hátukban azonban fölbukkan egy új ellenség, az ő fajtájukból való, ám még náluk is ádázabb és félelmetesebb: a ködlepte északról kirajzanak rablóportyáikra a viking sárkányhajók. A harc a lételemük, nem kímélnek egyetlen népet sem: pogány istenek nevével az ajkukon dúlnak és fosztogatnak, olyan kapitányok vezénylete alatt, mint Hatalmas Tostig, Agyafúrt Hakon vagy Koponyahasító Wulfhere. Legveszettebb hírű főnökük azonban idegen közöttük, nem az ő vérükből származik: egy Írföldről száműzött kelta herceg, akit Cormac Mac Artnak hívnak, avagy melléknevén egyszerűen csak Farkasnak.

Az ő és sorstársai kalandjaiból nyújt válogatást ez a könyv, Robert E. Howard munkásságát bemutató sorozatunk harmadik darabja. Az elbeszéléseket a kritikai kiadások alapján közöljük, a régebbi fordításokat új köntösbe öltöztetve; keletkezésük hátterére és gyakran viszontagságos utóéletükre bőséges kommentárok világítanak rá.

Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11)

A MesterMűvek sorozatba tartozó Bran Mak Morn és a piktek című könyvéről a napokban esett szó a blogon. Akit az MM sorozat bővebben is érdekel, azt ajánlom, azt a posztot lapozza át. Ez most egy rövidebb írás lesz - ahogy egyébként a rész is jóval rövidebb, mint az eddigiek.

Az MM - Klasszikusok sorozatban megjelent harmadik Robert E. Howard kötet a Cormac Mac Art és a vikingek, ami ha megfigyeltétek az eddigi tematikus felosztást, könnyen kitalálható, hogy kire - és mellette melyik népcsoportra - fókuszál. A kötet ugyanúgy tartalmazza a szerkesztői kommentárokat, mint az eddigi részek, és általában is jellemző rá minden pozitív jelző, amit az előző posztban írtam róla. Ebben a részben a novellák mellett szintén olvashatunk verseket, novella-fragmenteket, sőt az egyik csonka írásnak rögtön két - különböző írók által írt -, különböző stílusú és persze különböző végkimenetelű, alternatív lezárását is megkapjuk. Majd az olvasó eldönti, melyik tetszik neki jobban. Dicséretes alaposság és hozzáállás.

A római birodalom bukása után nem sokkal, Britanniában, a keltákra is csúfos vég vár, ugyanis a régió meghatározó birodalmának eltűnésekor kialakult hatalmi vákumba a germánok léptek. A rómaiak ereje nélkül a britonok királya egyedül képtelen volt ellenállni az írek - és a piktek - jelentette fenyegetésnek, és saját maga hívta be Britannia területére a germán törzseket (angolokat, frízeket, szászokat, jüttöket és frankokat). Ezek a törzseket egyébként a még keletibb népek - köztük a hunok - űzték nyugat felé. A viking hajósok rettentő fizikumú vademberek voltak, a vas gyermekei. Vadságukkal talán csak eredendő becsületességük és a zsákmány szeretete ért fel. Cormac Mac Art állandó társa, Koponyahasító Wulfhere sem lóg ki ebből a sorból. Amit megkedveltünk Howard eddig megismert hőseiben, Conanban, atlantiszi Kullban vagy a pikt Bran Mak Mornban - az acélkeménységű rendíthetetlenséget, az állandó szembeszállást a legnagyobb nehézségekkel, a pragmatikus gondolkozást, magyarul, hogy bátor, hősies tetteik sokszor példaként állhatnak előttünk -, azt a mostani novellafüzérben szereplőktől is maradéktalanul meg fogjuk kapni. (Aki pedig nagyon komázza a "vikinges történeteket" - mint én -, annak különösen fognak tetszeni.)

A kötet első része - Róma bukása - a korai vikingtörténeteket tartalmazza. A novellák többsége egyébként töredék, amik csak több évtizeddel Howard halála után kerültek elő a hagyatékából. A történelmi máz alatt, igazából el se igen dugva, itt is ott lapul a természetfölötti világ, a megmagyarázhatatlan. Ezekből az írásokból Cormac, a martalóc karaktere még teljesen hiányzik, de A viking című fragmentumban Bran Mak Morn nemezisét már ekkor megalkotta (ravasz Hakon). Szinte már szégyen, hogy a két ellenfél végül sosem találkozott egy novella erejéig sem. Talán még az író sem tudott dönteni, melyik szereplője kapja majd meg a szimpátiáját. (Az olvasóknak igazán sajnálatos, hogy ez a párharc kiaknázatlan maradt, de hát ez jellemző volt Howardra. Amihez nem volt épp kedve, vagy nem érdekelte annyira, mint egy másik ötlet - amikből viszont látszólag kifogyhatatlan volt -, azt semmi esetre sem erőltette, nem volt képes megrendelésre dolgozni.) Kihasználva a vikingek lankadatlan vándorlási kedvét, portyázásait, a történetek helyszínében sem ragaszkodott a brit partokhoz vagy a skót vadonhoz. Így eshetett meg, hogy az A király szolgálatában című novellában eljuthatunk egészen az indiai partokig.

"...Ő képviselte a hajdan hatalmas Róma utolsó, messzi maradékát, a barbárság árjával birkózva, mely egyetlen vörös szökőárban nyelte el a birodalom többi részét. Cormac, bár általában hamisítatlan gael ellenszenvet táplált kymri rokonai iránt, megsejtette ennek a bátor, hiábavaló küzdelemnek a hősi emelkedettségét, és még Wulfhere-t is lenyűgözte kissé, amikor a brit király messzire tekintő szemébe nézett. Itt egy nép, amelyik hátát a falnak vetve, elkeseredetten küzd az életéért, és közben hasztalan igyekszik fenntartani egy örökre letűnt kor kultúráját és eszményeit. Róma istenei elenyésztek a gótok és a vandálok kíméletlen csizmái alatt. Lenhajú vademberek uralkodtak a hajdanvolt cézárok bíbor csarnokaiban. Csak ezen a távoli szigeten ragaszkodott egy maroknyi romanizált kelta a tegnap hagyományaihoz."

A második rész - Cormac Mac Art - a teljes ciklust tartalmazza. Mind a két novellát és a két töredéket, amikből egyébként semmi nem jelent meg az író életében. A Cormac-ciklus és a pikt-sorozat között több találkozási pont is van. A két novella-lánc történelme közt több emberöltő is eltelt, így azonos szereplőkről persze nem beszélhetünk, de látszólag Cormac bármerre vetődik, valaki előbb-utóbb keresztezi az útját Mak Morn vérvonalából. Ezért a történelmi vezérlőszál megmarad, és az olvasó könnyedén követheti a történelem változásait a sanyarú sorsú nép történetein keresztül. A Cormac novellákban találhatóak talán Howard legnagyszabásúbb (vagy leghosszabb) harci jelenetei is. A tenger tigrisei az a novella, aminek két lezárása is olvasható a kötetben. Az első Richard Tierny tollából való, és a szerkesztői kommentár szerint "hiányzik belőle Howard szelleme", és a "vérbő akciójelenetek sem tudják palástolni a szereplők elszíntelenedését". Nem akarok vitába szállni ezzel a két állítással, inkább csak kiegészíteném még egy aprósággal. Onnan, amikortól Tierny "átvette" a novellát Howardtól, MINDENKINEK eltört vagy elpattant a kardja pár oldalon belül! Ez már kínos és bosszantó volt, hogy mindig így akarta növelni a feszültséget. Egy dolog jó volt a befejezésében, méghozzá, hogy visszahozott egy jól ismert pikt szereplőt a Mak Morn-ciklusból, még összébb fűzve a szálakat a két sorozat között. A második befejezést David Drake követte el, és "hű marad Howard szelleméhez", bár "letér a Howard által kijelölt ösvényről". Azzal most is egyetértek, hogy ebben a változatban Cormac és Wulfhere karaktere sokkal hihetőbb, nyersebb - "A cél szentesíti az eszközt!" - marad, és nem civilizálódnak egyik mondatról a másikra hirtelen egy nagyot, de a történet fordulata messziről kiszagolható és sablonos lesz. Egyetértek Drake önértékelésével, miszerint Howard valószínűleg nem így fejezte volna be az írását. A kettő szerencsés kombinációjával viszont elégedett lehetett volna. A véres menyegző a második teljes Cormac novella, és minden fordulata élvezetes volt. Egyedül csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az ebben szereplő Hakon az vajon ugyanaz a Hakon-e, akit az első rész A viking című írásából már megkedveltünk? Várok egy kis szerkesztői segítséget... :)
Az utolsó Cormac novellatöredék A förtelem szentélye, és kétség kívül hozzájárult azokhoz a találgatásokhoz, gyanúsítgatásokhoz, hogy Howard vallásellenes lenne. (Műveiben kétség kívül érezni, hogy ellenérzései vannak a kereszténységgel szemben, de azt ne felejtsük el, hogy hősei barbár korok és barbár népek gyermekei, akik közül senki nem keresztény - esetleg még a puritán Solomon Kane kivétel lehet -, sőt! Álságosan hatna, sőt nevetségesen, ha ezen szereplők szájába kereszténységet dicsőítő szólamokat adna.) Ennek a novellának is két végét olvashatjuk, és igazából mindkettő tetszett. Az első pont a lovecrafti áthallások miatt, míg a második a frappáns, szűkszavú tömörsége miatt.

"Az emberi emlékezetben élő történelem kezdete előtt sötét korszakok ásítanak, melyekről talán jobb mit sem tudni."

A harmadik rész - James Allison - történetei igazából már csak alig-alig kapcsolódnak a viking történetekhez. A novellákat Jack London - Kóbor csillag című műve ihlette. A James Allison történetek főhőse egy féllábú, nyomorék régész, aki álmaiban előző életeiből lát részleteket. Ő Hunwulf, az aranyhajú aesir, Asgard harcosa - ennyi a viking kapcsolódás tehát -, aki egy irtózatosan jó, hamisítatlanul lovecrafti novellában - A Félelem Kertje - találkozik a szárnyas "emberrel", aki egy ember előtti korszak utolsó hírmondójaként maradt a Földön. De ő Martalóc Bane is, a vanir portyázó a Sötét korszakokban, aki egy olyan stygiai varázslóval kénytelen életre-halálra megküzdeni, akivel évezredekkel később Allisonnak is újra meggyűlik a baja. A történet lezárása - és a magyarázat Allison lélekvándorlására - zseniális. Kár, hogy az Allison ciklus ennyire rövid, és azt sem értem, hogy a szerkesztői felvezetőben említett másik három Allison-töredék miért nem fért még bele ebbe a rövidke kötetbe, de talán majd egy másikban benne lesz. Mindenesetre ezek a hányatott sorsú novellák is Howard dicsőségére vállnak. Sikerült úgy megírnia, hogy akár a Kóbor csillagba is beilleszthetők lennének minimális történeti átszerkesztéssel - bár ez nem volt cél persze, inkább csak tisztelgés a kedvenc könyve előtt.

A MesterMűvek sorozatot még mindig ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó fantasyket!

Sötét birodalmi induló

Rőt romlásban kürt szava harsog,

Földre leszórva fehér koponyák;

Sötét urunknak emeljük a zászlót,

Letiporjuk Isten vaskapuját!

Dől le a templom, kórusa lángol,

Húnynak a fények, fog vicsorog -

Tépd ki a kisdedet anyja hasából,

Gyújtsd föl a szentélyt, öld a papot!

Feketén zárul az éjszaka rájuk,

Isten igéje hiába velük;

Feketén vonva vég-nyoszolyájuk,

Rettenet árnya szemfödelük.

Emeld poharad büszke nagyúrra,

Lenn aki trónol az árnyak ölén -

Éji folyó hol fut tova zúgva,

S ciprus sóhajt bakacsinfeketén.

Szűzi sikoly szárnya fel az égre,

Elnémul az ajkon minden ima;

Démoni táncban süt seregünkre

Leprafehéren a hold sugara.

Harsona bődül, omlik az oltár,

Lándzsahegyünkön kisbaba rí;

A pokol ádázul tátja a torkát -

Mi vagyunk ma a világ urai!

Robert E. Howard - Bran Mak Morn és a piktek

Robert E. Howard - Bran Mak Morn és a piktek

(MesterMűvek - Klasszikusok - 04.)

Eredeti megjelenés: ca. 1927-1988
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Műfaj: fantasy, novellás, klasszikus
Hossz: 368 oldal
Fordították: Boza Gergely, Kornya Zsolt, Körmendi Ágnes, Nagy Gábor, Sárközi Gergely, Tamás Gábor
Linkek:
Robert E. Howard versei (angol)
A MesterMűvek fóruma

Tartalom:
Egy kőkorszaki nép harca Róma ellen – egy bukásra ítélt király története…

Robert E. Howard, Conan megalkotója nem csupán saját világokat teremtett: számos hősét a történelem közegében helyezte el. Talán a legérdekesebb közülük Bran Mak Morn, a piktek királya. Egy hanyatló, elkorcsosult nép uralkodójaként próbálja kiemelni alattvalóit a legsötétebb barbárság mocsarából, miközben olyan ellenséggel kell megküzdenie, aki előtt még az ókori kelet nagy birodalmai is fejet hajtottak: a hatalma teljében lévő Rómával.

A piktek végigkísérték Howard egész írói pályafutását, fiatalkori szárnypróbálgatásaitól a tragikusan korai végig. Találkozhatunk velük békés kézműves népként a csiszolt kőkorszakban, mely kétségbeesetten próbálja megvédeni falvait a prédára éhes martalócoktól; elvadult barbárokként az ókorban, akik egy sötét és elfeledett birodalom feltámasztásán fáradoznak; és ijesztően elfajzott szörnyekként a modern időkben, amikor a föld mélyére vonulnak vissza, emberi vonásaikat levetkezve. Válogatásunk átfogó képet nyújt róluk, a befejezett elbeszéléseken kívül a kapcsolódó töredékeket, verseket és háttérfeljegyzéseket is közölve; az olvasó tájékozódását bőséges kommentárok segítik.

Kötetünk a második része annak a vállalkozásnak, melynek célja, hogy megismertesse a hazai közönséget Howard teljes munkásságával, eredeti és csonkítatlan formájában, a későbbi szerkesztők önkényes változtatásai nélkül. A korábban már publikált fordításokat a mérvadó kritikai kiadásokkal össszevetve javítottuk, az újakhoz pedig a beszerezhető leghitelesebb szövegeket vettük alapul.

Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11)

Lassan három éve, hogy a Delta Vision Kiadó útjára engedte a MesterMűvek - Klasszikusok című sorozatát. A tervek szerint évente csatlakozna mellé egy-egy új alsorozat. Így az azóta már elindult MesterMűvek - Fantasy és MesterMűvek - Science-fiction mellé csatlakozna majd idén/jövőre a MesterMűvek - Dark sorozat is. A kezdeti időkben a Klasszikus alsorozatba tartozó könyvek "szédületes" tempóban, havonta, kéthavonta jelentek meg, mostanában viszont a kiadás sebessége vészesen lelassult. Ez főleg a munka összetett volta - hiszen szinte tudományos alaposságú kutatás szükséges a szerzői kéziratok beszerzéséhez és a több forrásból is elérhető, ám hiányos, esetenként más szerzők/szerkesztők által átírt kópiák kigyomlálásához  -, valamint a szerkesztő, Kornya Zsolt (alias Raoul Renier) hosszan tartó betegsége miatt alakult így. Úgy gondolom, hogy a MesterMűvek sorozatok hiánypótlóak, és remekül alkalmasak a Magyarországon a széles olvasóközönség által igazán soha el nem ismert írók megismertetésére, vagy újra felfedezésére. Külön öröm a könyvek/novellák/versek/töredékek/levelek előtt olvasható hosszabb-rövidebb szerkesztői írások, amiből sok hasznos és érdekes információt megtudhatunk a mű keletkezéséről, a szerzőről vagy az írásban megfigyelhető írói eszközökről. Remélem, hogy a különböző hátráltató tényezők lassan véget érnek - bár így legalább van időm pótolni a még elmaradt köteteket -, és a KEDVENC kiadói sorozatom - amiben nem csak egy szerző műveit mutatják be - hamarosan új részekkel gazdagodik. (Még akkor is, ha természetesen nem tetszhet egyformán minden mű, például pont Howard kedvenc könyvétől, Jack London - Kóbor csillagától sem voltam annyira elájulva - de kuriózum volt, tehát öröm volt olvasni.)

A Klasszikus sorozat negyedik részében újra a sorozatindító szerző, a sajnálatosan rövid élete alatt is kimagaslót alkotó Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11) novelláihoz (regénye ugye neki sajnos nincs is) kanyarodunk vissza. Howard neve talán azért nem csak a fantasy rajongói számára ismerős. Ha máshonnan nem, a kimmériai Conan karaktere időről időre visszatér a filmvászonra és mára talán már nem csak irodalmi, hanem filmtörténeti klasszikusnak is számítható. Kevesen tudják - én például nem figyeltem fel rá eddig -, de Howard nem csupán fantasy-t írt, hanem jelentős számú boxolós történetet, rengeteg westernt is, sőt jó néhány erotikus novellát is publikált. Kíváncsi vagyok, ezekből készül-e majd MesterMűvek kötet? :) Bár a box nem érdekel különösebben, azért egy Howard-os box könyvet ugyanúgy elolvasnék, mint Stephen King könyvét a baseballról, vagy akár H. P. Lovecraft - Mindent a kötésről, horgolásról című tiltólistás grimoire-ját is.

A Klasszikus sorozat Howard műveit ciklusokra bontva közli, nem időrendben, így Kull király után - Conan és Solomon Kane mellett, akik kimaradnak a sorozatból, gondolom a Szukits Kiadós, kétkötetes Robert E. Howard összes Conan története és a Tuan-os Solomon Kane történetei miatt - a másik jelentős szereplőt, a pikt királyt, Bran Mak Morn-t és népét ismerhetjük meg. Sokakkal együtt én is Conan történetein "nőttem fel". Kiolvastam a vaskos Conan, a kimmériai című kötettől a vékonyka - talán csak klubtagsági ajándékkötetként megjelent -, A tenger tigrisei-ig mindent, ami akkoriban elérhető volt. Az évek azonban teltek-múltak és a remekbe szabott novellákból csak annyi maradt meg, hogy megkedveltették velem véglegesen a fantasy alzsánerének, a kard és boszorkányságnak a sötét, komor, vérzivataros műveit. Viszont eközben - köszönhetően a futószalagon a kezem ügyébe kerülő jobb-rosszabb műveknek -, el is feledkeztem Howard-ról, és manapság (a MesterMűvek elolvasása előtt) nagyjából annyit tudtam felidézni, hogy "jó volt, olvassátok el, tiniként tetszett". Pedig Howard jelentősége ettől jóval nagyobb! Műveire olyan szerzők voltak hatással, mint G. K. Chesterton, H. Rider Haggard, Jack London, Rudyard Kipling, Clark Ashton Smith vagy H. P. Lovecraft (aki ugyebár abszolút kedvenc) és olyan későbbi szerzőkre hatott többek közt, mint például David Gemmell, Steven Erikson, George R. R. Martin, Fritz Leiber vagy Michael Moorcock akiknek több könyve szintén nagy kedvencem lett, pont azok miatt az írói fogások és stílus miatt, amit most újra felfedeztem Howardnál is. (Borongós, pesszimista hangulat, durva, véres jelenetek, dacos, kőszikla-férfiak, és a sokszor akaratlan hősiesség és megingathatatlan tartás elba..ott, mégis felemelő keveréke.)

A kötet első részében - Ókor - lévő történetek Howard fiatalkori zsengéi. Ezekben a pikteknek még alig jut hely, de főleg annyiban mások csak, hogy helyszínük az ókori kelet birodalmai, Egyiptom és Mezopotámia. Valamiért ez a történelmi kor és a dicsőséges keleti birodalmak bennem semmit nem mozgatnak meg, ha összehasonlítjuk a klasszikusnak vehető angolszász, viking, kelta fantasy történetekkel és helyszínekkel. (Gondolkoztam is már ezen, vajon miért alakulhatott így nálam? Okosabbat nem tudtam kisütni, mint hogy egyszerű testméret problémáról lehet szó. A rendíthetetlen alfa férfitípus hihetőbben ábrázolható egy vikingekről szóló fantasyben, mint egy nyüzüge egyiptomiról/szírről/türrosziról szóló történetben.) A másik dolog, ami kiderült számomra, hogy minden probléma nélkül el tudom fogadni Howardot jó - sőt nagy - írónak, de a költészete... az "nem annyira" tetszik, és ez nem a magyar fordítás hibája. (A poszt végére kimásolt nagyjából az egyetlen kivétel.) A verselemzéshez még kevésbé értek, mint a könyvajánlókhoz, ezért csak annyit írnék, hogy a lírai, romantikus verselést annyira nem tudom élvezni, értékelni, mint a "ridegebb", sokak szerint - szerintem is - lehúzósabb, még komorabb verssorokat. Mint például a számomra legmaradandóbb, legtöbbet adó költő, Hollós Korvin Lajos versei. (Csak sikerült beszúrni ide! :D ) - Mazochizmusnak számít, ha ettől függetlenül örülnék egy Robert E. Howard összes verseit tartalmazó kötetnek? El is olvasnám. Egy H. P. Lovecraft összes versei és levelezéseiért pedig ölni tudnék!

A könyv második részében - Bran Mak Morn - már a pikt királyról szóló történeteket olvashatjuk, és ez volt az a rész, ami már mindenben kielégítette az igényemet, amit egy jó fantasyval szemben támasztok. Itt megemlíteném, hogy a legfontosabb dolog, amit ebből a kötetből megtudhatunk, az, hogy Howard piktjei nem azok a piktek, akikről az iskolába tanultunk (egy percet maximum), vagy láthattuk őket különféle történelmi/fantasy témájú filmben (A 13. harcos, Az utolsó légió). Az Angolszász Krónika szerint a piktek egyike a Britanniában őshonos öt fajnak és Szkítiából érkeztek a szigetekre. Howard piktjei azonban ennél jóval régebbi, az első újkőkori nép - az Első Nép -, akik valaha páratlan dicsőségben uralkodtak mindenhol, ahol megfordultak a Földön. Méltóságteljes tagjaik azonban a hosszú békés időszak alatt elsatnyultak - kivéve a tisztavérű vérvonal -, és végül kénytelenek voltak behódolni az életerős új fajoknak, a ma élő emberek őseinek, a kelta-gall-szláv-stb. népeknek, akik, ha számításaim nem csalnak, a jócskán elkorcsosult Negyedik Nép  vagyunk. (Jól érzékelteti az Első Nép felsőbrendűségét, hogy az emberfeletti méretű atlantiszi Kull király is már csak a Harmadik Nép tagja!) Az ebben a részben lévő novellákra talán a drámai jelző illik legjobban. Egy elnyomott de gyökereire büszke nép haláltusáját asszisztálhatjuk végig. Közben megidéződik a dicső múlt - például a Ködből és homályból vagy a Róma ellen című novellában és levélben - és megláthatjuk, hogyan is kapcsolódik össze Howard univerzuma egységes egésszé a sok-sok, egymáshoz tartalmilag nem összekapcsolódó, mégis konzisztens elegyet alkotó novellaláncon. Akit bővebben érdekel a howard-i mitológia, az a Kull király és az ősök című részben olvassa el a A hybóriai kor című értekezést. Kiváló kiindulópont! Szintén sok érdekes adat megtudható a Howard és Lovecraft között megfordult levelekből is. A se eleje, se vége novellatöredékek mellett ez egy másik olyan egysége a könyvnek, amiből látszik, hogy ez a kötet - mint a többi MesterMűvek kötet szintén - PROFI rajongók által készült, rajongóknak. Kifejezett öröm volt olvasni ezeket a leveleket és tanulságos volt megfigyelni, ahogy Howard stílusára egyre nagyobb hatást gyakorol barátjának - és kollégájának - (még mindig Lovecraftról beszélek) saját mitológiája és néhány novellában a két univerzum szinte már fedésbe is kerül - A föld férgei. Howardtól amúgy sem állt távol a történeti szálak keresztezése, amire az Árnykirályok tökéletes példa.

"...Cororuc még egy pillantást vetett hátra a válla fölött, s a kőtrónusán ülő ősöreg aggastyán képe örökre bevésődött az emlékezetébe. Szeme zordan ragyogott, mintha a hajdankor elveszett dicsőségére nyílna; két oldalán lángok lobogtak. Lenyűgöző alak volt: egy elveszett nép királya."

A harmadik rész - A kicsi nép - a piktek hanyatlásával foglalkozik legendás királyuk halála után. Ezekben az írásokban a lovecrafti mitológia még élesebben megmutatkozik. Az éjszaka gyermekei már egyenesen olyan novella, ami akár a lovecrafti életműből sem rína ki. Őrült tudósok, Nagy Öregek, reinkarnáció, titokzatos relikviák és fóliánsok - minden klasszikus elem adott benne, hogy megidézze az elemi iszonyatot az olvasóban - és szerencsére sikerrel is jár. A kötete utolsó előtti novellája Az elveszettek völgye, ami Howard próbálkozása a texasi természetfölötti irodalom, a vadnyugati-horror megteremtésére. John Reynolds története azonban sajnos csak a halála után jelent meg először nyomtatásban (mint oly sok más írása szintén), sőt, a majdnem-kiadás során a szöveg is csak épp hogy nem veszett oda. A történet egyébként van olyan jó, hogy valószínűsíthessük, siker lett volna egy korabeli magazin lapjain, ezért a tervezett folytatások is követhették volna, de ebből az ambiciózus vállalkozásból sem lett sajnos semmi. Szerencsére, ami Howardnak akkor nem sikerült, azt a filmipar manapság próbálja meg újra-feltalálni. (The Burrowers) Hajrá! Hajrá! (Ebben a részben többször is felmerült Arthur Machen walesi rémtörténetíró neve, akitől szintén szívesen elolvasnék pár művet.)

A MesterMűvek - Klasszikusok sorozatát mindenkinek ajánlom. A - nagyon - lassan száz éves Howard műveket nem fárasztó, és nem ciki olvasni. Nem avítt, régies nyelvezetű írások ezek, amit egy kiadó elbányászott valahonnan, mert lejártak róla a szerzői jogok - erről nem tudok semmit egyébként -, és relatíve olcsón kiadhatóvá váltak, mint manapság több klasszikus szerzőnél is látható ez a tendencia, hanem igényes, izgalmas és olvasmányos irodalomtörténeti kötetek, amelyek - szerencsére - egyúttal fantasyk is. A Delta Vision fórumán folyamatosan nyomon követhető a rajongók - és a kiadó - közös ötletelése, melyik "elfeledett" írónagyságot adják még ki magyarul. Évtizedekre előre vannak már ötletek. ;-) Remélem nagyon-nagyon hosszú sorozat lesz mindegyik MesterMűvek alfolyam!

[Egy kis kötözködés Howard szellemével azért engedtessék meg nekem. Az Árnykirályokban a római légiók felmorzsolódnak a vikingek pajzsfalán, amiről Howard azt írja, ez minden áthatolhatatlan alakzat őse. Én ezt pont fordítva tudtam. vagyis, hogy a római légiók azért voltak olyan sikeresek, mert a falanxukat nem sikerült áttörnie semmiféle barbár hőzöngésnek. A római rövidkard is ezért volt annyira hatásos és félelmetes, mert a pajzsfalban nagyon jól lehetett használni. Történészek! Tegyetek igazságot!]

Ókor

Zöld hullám zúg fölöttünk,

Kik alant szunnyadunk;

A korok árja zúgva

Elmossa hős fajunk.

Városunk csak poros rom,

Hajónk a víz ölén;

Lelkünk pora is elszállt

Az idő seprűjén.

Hazánk homály borítja,

Szívünkbe lándzsa vert;

De hogy miként szerettünk,

Száz kor se mossa el.

Ó, díszes esti tornyok -

Aranylant sóhaja -,

Ó, oroszlános Knósszosz,

Világnak hajnala!

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

(Ködszerzet 03. - A Korok Hőse)

Brandon Sanderson - The Hero of Ages
(Mistborn 03.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Delta Vision, 2013
Hossz: 1132 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Díjak:
David Gemmell Legend-díj jelölt, 2009

Tartalom:
Ki is a Korok Hőse?

A Végső Birodalom megdöntése és a szabadság kivívása érdekében Vin végzett az Uralkodóval. Ennek eredményeként azonban a Mélység – a mindent elborító köd halálos megnyilvánulási formája – visszatért, nyomában sűrű hamuesőkkel és egyre hevesebb rengésekkel. Úgy tűnik, az emberiség sorsa megpecsételődött.

Elend Venture császár, aki a Megdicsőülés Kútja végén csak ködszerzetté válva menekülhetett a halál torkából, abban reménykedik, hogy sikerül rábukkannia az Uralkodó által hátrahagyott nyomokra, amelyek segítségével megmentheti a világot. Kedvesét, Vint eközben emészti a bűntudat, amiért hagyta magát félrevezetni, és szabadon engedte a Kútban lakozó, Romlás néven ismert misztikus erőt. Romlás a világ pusztulására tör, és lehetetlennek tűnik, hogy ebben bárki képes megakadályozni.

A Ködszerzet-trilógia befejező része nem marad adós az első két könyvben beígért izgalmakkal: a titkok sorra lelepleződnek, a sorozat korábbi részeiben gyökerező összefüggések értelmet nyernek, és a meglepetések tűzijáték gyanánt sziporkáznak végig a köteten. A végkifejlet pedig mind eredetiségében, mind vakmerőségében a párját ritkítja.
 

Brandon Sanderson és mellette néhány keményfedeles,
egykötetes példánya az első Ködszerzet könyvnek.
Olyan szépen mutatott volna a szintén DV-s Elantris mellett a polcomon. :-(

Brandon Sandersont (1975- ) - akinek legújabb kötetét, a The Emperor's Soul-t 2013-ban HUGO-díjra jelölték -, már nem kell bemutatni a blog rendszeresebb olvasóinak. A magyarul eddig megjelent összes könyvéről - A Végső Birodalom; A Medicsőülés Kútja; Gyülekező fellegek; Az Éjfél Tornyai - csak méltatásokat írtam, nem véletlenül. Egyszer talán az Elantris-ról is összehozok pár sort, ami még mindig a kedvenc Sanderson kötetem, de most természetesen nem arról lesz szó.

Acélinkvizítor

Kolossz

A Ködszerzet trilógia végére értem - bár a The Alloy of Law címet viselő "kiegészítő kötet" magyarországi megjelenése még hátra van. Mivel Sanderson nem fukarkodik a tintával, ez bizony körülbelül háromezer-kétszáz oldal csúcsminőségű epikus fantasy elolvasását jelenti. Most egy rövid, tudatosan spoiler-kerülő összefoglaló következik a kötetekről:

A gyorsvonatként dübörgő, fejkapkodós első rész még csak a bevezetője volt a történetnek, bár igazság szerint ezt akkor álmomban sem gondoltam volna. A történet folyamatosan pörgött, teljesen új, fém alapú kettős mágiarendszert (allomanciát és ferukímiát) és egy nagyon lehúzós, szürke világot ismerhettünk meg a regény lapjain. A félisteni erejű, zsarnok uralkodó ellen szerveződő törvényenkívüliek csapata hősies harcba kezdett az elnyomott szká népcsoport felszabadításáért. Sanderson zseniális mesélési stílusával a könyv "pikk-pakk" elfogyott. A fizikusoknál biztosan heves szívdobogást kiváltó harci leírásokat kritizáltam kicsit akkoriban, de igazából szokható volt, ráadásul engem ezek a részek érdekelnek a legkevésbé egy könyvben. Komolyabb gondom a főszereplőnővel volt, mert valami miatt nem lett szimpatikus. A történet maga hibátlan volt - a végén pedig az álleesés és a földre ülés garantált!

A második rész az első rövid összefoglalásával kezdődik, szóval nem kell feltétlen elolvasni az előző részt a történet teljes felfogásához, élvezetéhez. A harc- és mágiarendszert már ismerősként köszönthettem, semmi meglepőt nem hozott - de nem is kellett -, a főszereplőnőt továbbra sem bírtam igazán, de szerencsére a többiek bőven kárpótoltak emiatt. A Végső Birodalom történései óta egy év telt el, és... nem lett jobb semmi. Enyhén szólva. Sőt! Minden sokkal rosszabb, mint az Uralkodó idejében volt. Az első részben úgy gondoltam, egy rabszolgasorban szenvedő, állandó félhomályban élő nép sorsa nehezen lehet még rosszabb, de tévedtem, simán lehet. Sanderson a könyv második felében - az első kötet eléggé ismétlés-, beetetés- és altatás-hangulatú - nagyon komolyan beiindítja a rakétáit. Ekkorra már ugye az alapokkal mindenki régen tisztában van, a tucat-fantasykon szocializálódott olvasó talán már egyenesen a könyv végét találgatja - Ki hal meg?; Ki marad életben?; Ki a Korok Hőse?; Mi a Korok Hőse?; Mi ez a köd igazából?; Hol lehet az a fránya Megdicsőülés Kútja? -, amikor egy kavar itt, egy csavar ott, az olvasó meg pislog, mint a közmondásos hal a szatyorban. A vége pedig... WTF was happened here?! Hibátlan! És most még jobban üt, mint eddig:

"...Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Még mindig ez a könyv legdizájnosabb borítója

A harmadik rész újra az első két rész rövid (?) összefoglalójával nyit. Ez a rész igazából igen hasznos volt - hiszen az első rész magyar kiadása óta már pár év eltelt -, felidézi az eddigi történéseket, örültem neki nagyon. Az események alakulását és a szereplők "szívás-faktorát" nézve hamar belátjuk, hogy az első részben - és igazából a mostanihoz képest még a második részben is - idilli állapotok uralkodtak a Birodalomban. Sanderson vér-kő-brutál-profi módon taszítja a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe. Két "új" szereplő kapcsolódik be a történetbe, mégpedig Romlás és Oltalom, és bár minden régi olvasó már kívülről ismerni véli (hiszen már kétezer-ötszáz oldala erről olvas!) a Birodalom alapvető működését, intézményeit, a harmadik mágiaforma - a hemalurgia - , a két új szereplő, az alumantikus fémek számának (és ezzel együtt a különböző képességeknek) a folyamatos emelkedése és a ritkán (szinte egészen pontosan kétszáz oldalanként), de végre valahára a helyükre pattanó aprónál is apróbb eseménymorzsák hatására a Kedves Olvasó egyszerre fogja az állát keresni, a fejét fogni, szentségelni és az író tehetsége előtt fejet hajtani. Ezeket az apró-cseprő eseménykéket ugyanis kivétel nélkül mindet többször is elismételték a három könyv mindegyikében - szóval egyértelműen kitalálható, logikus események, nem deus ex machinák, vagy hirtelen kitalált szerzői menekülések egy lehetséges logikai csavar elől - de valami miatt mégse kattannak be sose, csak pont akkor amikor ez a ZSENIÁLIS író akarja, épp a legjobb helyen, a megfelelő időben ahhoz, hogy tényleg nagyot üssön. Egyszóval, az egész trilógia telis-tele van meglepő fordulatokkal, de ez a rész ebben a viszonylatban magasan viszi a pálmát! A végét pedig a lezárása előtt száz oldallal sem fogja kitalálni senki, esetleg egy szerencsés tippel. És mégis...

"...Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?"

...szerintem nem ez a legjobb része a sorozatnak. (Az az első volt, méghozzá az akkor még ismeretlen, sablonmentes, élő, lüktető, teljesen egyedi szájíz szerint kidolgozott logikus világa miatt.) Azon nem akadok fenn külön, csak megemlítem, hogy Vin-t mostanra sem sikerült megkedvelnem, de a probléma nem ez. Hanem, hogy a rész egyértelműen túl van írva, nem is kevéssel. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy az amerikai olvasóknak mindent ennyire a szájukba kell rágni - kétlem -, de ebben egy csomó dolgot legalább százszor leír a szerző. Nem azokra az előbb tárgyalt apróságokra gondolok, amik a kötet fordulópontjait jelentik, mikor végre felfogjuk a hozzájuk kapcsolódó események jelentőségét. Azok csak néhányszor szerepelnek a könyvekben, okosan elszórva. A könyv első olvasásakor ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a jelentéktelen esemény fontos lesz még a végjátékban is. Én olyan triviális megállapításokról beszélek most, amik semmivel nem viszik előre a történetet, mert már eddig is kívülről tudtuk mindet! Például: Folyamatosan hullik a hamu, és ez rossz!; A vörösréz elrejti az allomantákat! és hasonló megállapítások tucatjaira gondolok. Ilyenekből oldalanként van kettő-három is, teljesen feleslegesen. Komolyan nem említenék meg ilyen apróságot, de néha már kifejezetten idegesített, hogy ennyire hülyének néznek. Ne felejtsük el, hogy több mint ezer oldalba rengeteg ismétlés fér ám bele! Érzésre  olyan volt, mintha egy - vékonyabb - könyv elolvasására szánt időt vett volna el a céltalan ismételgetések végeláthatatlan sorozata. Az első két kötetben nem emlékszek ilyesmikre. Ez van. A könyv simán kedvenc lenne - sosem írtam még ilyet, szóval tessék komolyan venni! -, ha pár száz oldallal rövidebb lenne. Így is megkapja az ajánlott "plecsnit" persze, hiszen a történetet (és főleg az egész sorozat történeti ívét) szuperlatívuszokkal tudnám csak érzékeltetni.

A trilógia összességében: "Must read!"

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Térképek:

 

 

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - The Flying Inn
Eredeti megjelenés: 1914
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Hossz: 256 oldal 
Műfaj: fantasy, szatíra, klasszikus, szépirodalom, alternatív történelem
Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Tartalom:
Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.
Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Gilbert Keith Chesterton angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

„Chesterton minden mondata mögött egy olyan ember áll, aki festeni képes a szavakkal.”

– Neil Gaiman

„Méltatlanul elfeledett prófétai mű az európai társadalmak iszlamizálódásáról.”

– The American Spectator

G.K. Chesterton (1874.05.29 - 1936.06.14)
Ennél előnytelenebb képet nem találtam, de olyan aranyos! :D

Aki 2013-ban a Galaktika Baráti Kör tagja, az - az egyéb kiváltságokat is magába foglaló 4000 forintos tagdíj fejében - ingyen juthat hozzá ehhez az exkluzív kiadványhoz, ami egyébként máshogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. Mivel én is azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik, ha több olyan dologgal is rendelkezik, ami a tömegeknek nincs (olyan kis dolgokra gondolok, mint egy dedikált könyv, egy egyedi könyvjelző, tagság egy zárt szakmai közösségben - vagy egy kis példányszámú kötet birtoklása), ezért már lebegett is a vörös posztó, hogy én ezt a könyvet márpedig akarom. :D [Főleg, miután - szokásomtól eltérően - elolvastam a könyv hátulján lévő ajánlót.]

Bár irodalom "faktos" voltam világ életemben, és a fantasztikus irodalmon kívüli műveket is szoktam figyelni, de - ne ítéljetek meg túl szigorúan - Gilbert Keith Chesterton neve a világon semmit nem jelentett nekem. Se róla nem hallottam semmit, se a könyveiről, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem is jelent meg tőle semmi még magyarul. (Igen, a második bekezdést, az író méltatását már nem olvastam el.)

"...Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét -, de ez az igazság."

Ahogy haladtam a már rögtön az elején nagyon is kedvemre való könyvben, azonnal az ismertetőt fogalmazgattam magamban. "Klasszikus, romantikus írókra - Charles Dickensre, Robert Luis Stevensonra, (vagy akár H. G. Wellsre esetleg Jules Vernere) - hajazó nyelvezet" - még nem is gondoltam arra, hogy mennyire beletrafáltam. Azt hittem addig - hogy miért, meg se kérdezze senki -, hogy a könyv "nem mai gyerek", biztosan "megvan már vagy tíz éves is". Mekkora volt az elképedésem, mikor kiderült a könyv kolofonjából, hogy az első angliai kiadása 1914-ben volt, szóval Chesterton Dickensnek majdhogynem kortársa volt. Na, kezdjük csak akkor előről!

"A becsületesen erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala."

G. K. Chesterton író, költő és gondolkodó 1874-ben született Londonban és hatvankét éves korában, 1936-ban hunyt el. Illusztrátorként, költőként, újságíróként és kritikusként is dolgozott - ő írta például az Encyclopaedia Britannica-ba a Charles Dickensről szóló bejegyzést -, regényeket csak később kezdett írni. Detektívtörténetei - főszereplőjük Brown atya - mára klasszikusnak számítanak a zsánerén belül. Több regényének is témája a jövő utópisztikus társadalmának változásai. A vándorló kocsma is ebbe a sorba illik bele. Az Edwar-kori értelmiségi elit tagja volt, akinek véleményére sokan és sokat adtak, ezért a szatíráinak leple alatt rejtőző komoly társadalmi bírálatok gyakran hullottak gazdag termőtalajra. A fentebb (a tartalomban) felsorolt politikusokon kívül olyan írók vallják őt szellemi atyjuknak vagy példaképüknek, mint J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Ernest Hemingway,  Franz Kafka vagy Terry Pratchett (a lista messze nem teljes). Életéről, jelentős munkásságáról - és műveiben található vallási és filozófiai szimbólumrendszer megfejtéséről - halála óta több kutató is könyvet írt. Bár nagyjából nyolcvan regényéből magyarul nem az összes elérhető még, azért időről-időre megjelent tőle pár kötet - eddig összesen tizenhat (bár a Brown atyás novelláskötetek közül pár ugyanaz, csak más címmel). Most mehetek összegyűjteni a könyveit. Eddig ugye van egy. :D

"...Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége a világon."

Essünk is túl azon az egy dolgon, ami esetleg elriaszthat pár lehetséges olvasót. Az alig 256 oldalas könyvben nem történik semmi. Mármint akció, üldözés, kalandok, párbajok és társaik, amik egy fantasztikus könyvben azért általában előfordulnak. Ebben nem. Két furfangos "népmesehős" egyszer itt tűnik fel, majd amott, beszélgetnek egy darabig, majd nem sokkal később nemezisük szintén felbukkan, mire ők valahogy felszívódnak. Nos, nagyjából ennyi az egész. De:

"...Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését."

Annyira hihetetlenül jó volt olvasni az egész könyvet - bár a XX. század elejét felidéző dagályosabb elbeszélő-stílust és szóvirágokat azért persze meg kell szokni! -, hogy hirtelen nem is tudok jelzőket kitalálni rá. Az író kifejezésmódja egyszerűen hibátlan. A történet hátterében lévő világ - a XX. század első évtizedének vidéki Angliája - első blikkre pont olyan, mint ahogyan más viktoriánus könyvekből már megismerhettük, mégis, rengeteg apró részletében egészen más. Ha pedig már az elején bajba kerültem a jelzőkkel, nem is tudom, hogy tudnám még fokozni azt a karakterek miatt. Egyszerűen csodálatos, amit Chesterton művel a szereplőivel. Charles Dickens legjobb napjait idéző leírások alapján ismerjük meg a regény főhőseit. Nem számít, hogy egy falusi bugris, vagy polgár, esetleg egy rideg, felfuvalkodott arisztokrata nemes az angol Parlamentből, mindannyian szerethetőek, érdekesek és mélyen emberiek (persze van aki csak nagyon mélyen). :D Szerethetőek, mert hogy is ne szeretnénk meg őket, ha az egész könyv alatt folyamatosan (minimum) mosolygunk esendőségükön, szófordulataikon, akcentusukon, furcsaságaikon, csodálkozunk fortélyos gondolkodásukon vagy minden alapot és logikusságot nélkülöző - mégis meggyőzően előadott - ideáikon, hovatovább őrületbe hajló, biblikus példabeszédek kifacsarásán, félremagyarázásán alapuló eszméiken. (Misziszra Ammon nagy figura!) Chesterton szerencsére akkor sem hibázott, amikor véletlenül nem a "társadalomkritikus" részeket írta, hanem mondjuk a "mocskos tömeg borissza abajkodásáról" szólókat. Azt kell mondjam, bizony elég autentikusan sikerült részek azok is! :D Egyszerűen annyi  jól eltalált szereplője van a könyvnek, hogy még a kedvenceimet is bajos lenne kiválasztani közülük. Dalroy kapitány, Ugyanakkor Hibbs és Mr. Wimpole, a madarak költője - aki a kötet egyik legerőteljesebb (leginkább elgondolkodtató) részének, a XIV. fejezetnek volt jelentős karaktere - biztosan ott vannak az élbolyban.

"...úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább a feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága."

Prófétai műnek tartják - az angolok legalább is - A vándorló kocsmát, hiszen jelenleg valami hasonló folyik a Csatorna túlsó oldalán. (Persze nem az alkoholfogyasztást akarják beszüntetni.) Nem vagyok ott, a bevándorlók nagy számán túl nem tudom ezt pontosan mire is alapozzák, de biztosan igazuk van. Engem igazság szerint ez a része érdekelt a legkevésbé a könyvnek. Viszont minden oldalán találtam olyan megfigyeléseket, mély igazságokat, ami komoly ember- és világismeretről árulkodik. A kiragadott idézetek jellemzően most ilyenek. A kötet Chesterton számos versét is tartalmazza - amelyek az elbeszélés részei, nem különálló versek -, de őszintén szólva a Shelley-féle szárnyaló verselés sosem volt az én ízlésem. Így nem is igen szeretném fordítója, Kleinheincz Csilla munkáját véleményezni, de szerintem neki köszönhető, hogy két-három földhözragadtabb vers még úgy is tetszett - konkrétan az egyik a Dal a fűszeresek ellen, a másik meg "Hupák végtelen útmutatója" -, hogy nem vagyok nagy rajongója az angol romantikus költészetnek. A szövegtörzs fordítása sem lehetett túl egyszerű feladat - egy-két értelmezhetetlen mondat sajnos maradt is a szövegben - a szójátékok miatt, de szerencsére a kötet végén található 'Jegyzetek' nagy segítségünkre van az utalások pontosabb megértésében.

"...Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őrjöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? [...] De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben."

A klasszikus alternatív történelmi könyvek sorába illeszthető talán legkönnyebben ez a sok rejtett (?) bölcseletet tartalmazó mű, amiben igazán sok science-fiction vagy fantasy elemet nem fogunk felfedezni. Aki viszont szereti a szatirikus humorral átitatott, könnyen olvasható filozófiai/metafizikai műveket - amik mondjuk egy párhuzamos univerzumban játszódnak -, az szeretni fogja. Nagyon fogja szeretni! Egyébként nem az a regény, ami zajos sikerre számíthatna - ahhoz túl sok, nem az alapvető műveltséghez tartozó ismeret szükséges a totális megértéséhez és túl kevés a konkrét történés benne -, gondolom ezért is jött ki alacsony példányszámban, csak GBK exkluzív kötetként, de személy szerint örülök, hogy ezt a könyvet választották. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy a magyar borító mérföldekkel jobban sikerült, mint eddig bármelyik ország akármelyik kiadásáé. (Nem írtam ugyan külön róla - direkt -, de igen, van benne romantikus szál - hiszen egy majdnem-romantikus-kori regény -, szóval olvassák lányok is el nyugodtan, még ha nem is szeretik annyira a rumot!) :D

"...Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állít fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik."

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

(Ködszerzet 02. - A Megdicsőülés Kútja)

Brandon Sanderson - The Well of Ascension
(Mistborn 02.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Hossz: 1160 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Tartalom:
A gonosz legyőzetett - de a háború csak most kezdődik.
Mégis sikerült véghezvinni a lehetetlent: az Uralkodó - az ember, aki évezredekig istenkirályként trónolt rettenetes elnyomás alatt tengődő népe felett - semmivé lett. Ám Kelsier, az Uralkodót megdöntő lázadás szülőatyja szintén halott. Az új világ megteremtésének csodálatos feladata ifjú pártfogoltjára, Vinre - az utcagyerekből lett ködszerzetre -, és a lány kedvesére, Elend Venture-re - az idealista álmokat dédelgető fiatal nemesre - maradt.
Az istenkirály hajdani Végső Birodalma részeire hullott: a néhai fővárosból kormányzó Elendet, a Középső Uradalom királyát egy választott testület, a Nagygyűlés ellenőrzi, míg a többi részek önjelölt királyai - köztük Elend kegyetlen apjával, Straff Venture-rel - jóval kíméletlenebb módon kormányoznak. És mindannyian azt lesik, miként keríthetnék hatalmukba Luthadelt.
Szaporodnak az Elend ellen megkísérelt orgyilkossági kísérletek, és rövidesen már több hadsereg is táborozik a főváros falai alatt. De Vint nem csupán ez aggasztja: az akarata ellenére köré szerveződő vallás mellett maga a köd is egyre furcsábban, egyre tudatosabban kezd viselkedni. Sőt, olykor mintha még alakot is öltene, hogy őt kísértse.
Az emberi és nem emberi seregek szorítása egyre fojtóbbá válik, Luthadel polgárai pedig vajmi kevéssé értenek a harchoz. Úgy tűnik, az ostromlottaknak csupán egy reményük maradt: a Megvilágosodás Kútjáról, és az általa nyerhető erőről szóló ősi legenda. Ám még ha létezik is a Kút, senki sem tudja, hol keresse, vagy hogy miként lehetne felhasználni az erejét.
Az események egyetlen, könyörtelen tényre világítanak rá: az Uralkodó elpusztításának feladata csupán könnyű kezdetnek nevezhető - az igazi kihívást a bukása által előidézett káosz sikeres túlélése jelenti.

Brandon Sanderson (1975 - )

Úgy néz ki, mintha Brandon Sanderson neve mostanában többször szerepelne a blogon, mint más írótársáé. Ennek oka egyszerű - mert megérdemli. Azok közé a szerzők közé tartozik, akiktől még közepes írást sem sikerült olvasnom, nem számít, hogy saját világán játszódó történetet ír - mint az Elantris, vagy a Ködszerzet-sorozat -, vagy egy rajongók szemében lassan kultikussá váló sorozatot,  nevezetesen Az Idő Kereke sorozatot segít társszerzőként lezárni.
(A poszt végén a "címkék"-nél a szerző nevére kattintva kijön a többi könyvéről írt szösszenetem, tehát a világleírással és mágiarendszerrel kibővített, az első részről szóló szerzemény is. Talán érdemes ránézni arra is.)

Az 1975-ben született amerikai író igazi specialistának számít már a fantasy zsánerének epikus vonulatában. Az általam eddig olvasott művei mindegyikében minimum egy ország - de tipikusabban az egész világ - kerül az összeomlás szélére. Hősei felfoghatatlan hatalmakkal, legyőzhetetlennek tűnő nehézségekkel szállnak szembe. Éppúgy igaz ez az Elantris-ra - a nekem eddig legjobban tetsző Sanderson könyv, amiről furcsa módon nem írtam semmit a blogra, hiszen mikor olvastam, a PL még a terveimben sem létezett -, ahol a szereplők félisteni hatalmuk csúcsáról kerülnek egyik napról a másikra a zombi-lét borzalmának és kilátástalanságának szorításába, vagy mint a Ködszerzet-sorozatra, ahol pár alvilági figura próbálja megdönteni a majdhogynem isteni erővel megáldott, halhatatlan uralkodó ezer éve fennálló birodalmát.

A poszt megírása előtt végigolvastam, mit gondoltam szinte pont egy évvel ezelőtt az első részről. Érdekes - de nem tudom, meglepő-e -, hogy előzetesen most is szinte szóról-szóra ezeket terveztem leírni a könyvvel kapcsolatban, amit akkor írtam/éreztem. Nem tökéletes a könyv, hiszen a fő nézőpont karaktert - Vin-t - még most sem tudtam megkedvelni. Egy év alatt sem jutottam el addig, hogy - általánosságban beszélve - a női "akció"-hősökért igazán szorítani tudnék. Ebben a könyvben sem tudtam önfeledten szorítani a legyőzhetetlenül, komoly ellenfél nélkül amerre jár, arra pusztító és közben szerelméért rajongó és önnön - képzelt - szörnyűsége felett kesergő, önmagát állandóan marcangoló, kisebbségi érzéssel küzdő ködszerzet karakteréért. A könyv mélypontja volt számomra, mikor saját szerelmének féltestvérével "kezdett ki". Annyi a javára írható ezen jeleneteknek, hogy legalább romantikus részekkel nem kellett megküzdenem.
Az gondolom látszik, hogy nem vagyok a híve annak, miszerint epikus történet elképzelhetetlen égben köttetett szerelmi szál nélkül! :)

A ferrokímia és allomancia kettős mágiarendszere viszont még mindig teljesen egyedi, máshol elő nem forduló. Iszonyú látványos - IMAX-be való -, grandiózus jelenetekkel megspékelt 3D-s fantasy filmet lehetne csinálni a sorozatból. "Instant hit" lehetne a stílus rajongóinál - és a popcorn mozik kedvelőinél -, nem is értem miért nincs még hír a megfilmesítésről. Az akciódús jeleneteket OLVASVA viszont már nem ennyire pozitív a kép. Egy klasszikusan egyszerű parasztlengőt elengedő barbár harci technikáját vagy egy megbízható, egyenes vonalú mozgást követő tűzgolyót életre imádkozó varázsló trükkjeit nem igazán megerőltető elképzelni, de a ködszerzetek vonzó-taszító, kisebb-nagyobb frinc-francokat horgonyként használó harcmodorát szerintem egy elméleti fizikus is nehezen tudná leképezni lelki szemei előtt - bár ha valakiknek, akkor igazából nekik valók az itt leírt harci jelenetek és az allomantikus mágiarendszer. Ezzel szemben a "normális" emberek közti csataleírások vagy épp az ostromjelenet teljesen hétköznapi, könnyen követhető maradt szerencsére.

"...Úgy tűnik, a lázadóknak sokkal nagyobb munkába került elfogadni az átmenettel járó káoszt, mint a korábban megismert zsarnokságot. Örömmel fogadták vissza a hatalmat - még az elnyomó hatalmat is -, mivel ez kevesebb fájdalommal járt, mint a bizonytalanság."

A könyvben szerintem feleslegesen sok - bár direkt - az ismétlés. Minden jelentéktelennek tűnő részletet - amik később fontossá válnak -, legalább háromszor leírnak, de a legtöbbször ismételt történelmi utalásokat érzésem szerint vagy hússzor. Ezzel még a legártatlanabb olvasóban is kinyitják a kételkedés csapjait, hogy valóban minden úgy van-e, azzal a fránya töredékkel, mint ahogy minden ötvenedik oldalon idézik? Persze nincs úgy - ez nem spoiler, ugyanis minden efelé mutat az egész könyvben -, de mikor erre rájönnek, akkor még így is az állunkat keresgéljük majd a padlón. Mennyivel nagyobbat ütött volna ez, ha nem emlegetik fel tényleg lépten-nyomon? Ezzel függ össze az is, hogy - bár szinte sosem szoktam emiatt nyavalyogni -, de itt bizony 2-300 oldalt nyugodtan lehetett volna még húzni a könyvön. (Persze nehéz egy Brandon "grafomán" Sanderson könyvön.)

"Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Bár ebben a részben alig-alig szerepeltek, azért még az acélinkvizítorok - a szemükön és testük egyéb helyein átvert cölöpjeikkel egyetemben - a Végső Birodalom egyik leghangulatosabb csoportosulása

Az első részben Kelsier karakterét - aki Vin mestere és Hastings Túlélője (magyarul, egy mitikus személy) volt - sem tudtam kedvelni szinte a végéig, de a karaktere most hiányzott. Nélküle - és Vin mellett - a Banda tagjai szinte jelentéktelen szerepbe süllyedtek vissza. Ezt viszont kifejezetten bántam, sokukat nagyon kedveltem. Szerethető karakterek nélkül azért most sem maradtam, hiszen Sandersonnak könnyen megy a hihető mellékszereplők alkotása - még akkor is, ha épp egy alakváltó, emberevő kandráról beszélünk. Mellette - és az acélinkvizítorokon kívül - a két terrisiről, Tindwyl-ről és Sazed-ról szóló részeket olvastam legszívesebben, valamint az ifjú Elend király politikai húzásairól - és első szárnypróbálgatásairól az uralkodók világában - szólókat.

"...Leülni Doronggal beszélgetni egyet jelentett azzal, hogy az ember némaságba burkolózott."

Jó sokáig húztam a "kesergőst", de most jöjjenek a pozitív részek. A fenti "hibái" mellett Sanderson az egyik legjobb tollú fantasy szerző, akit magyarul - vagy angolul - csak olvashatunk. A Végső Birodalom hátteréről, népeinek történetéről szóló részeket folyamatosan - de patikusmérlegen, cseppenként - adagolva tartja fenn az olvasóban a vágyat a világ eseményeiről szóló mélyebb, részletesebb tudás iránt. A hangulatos világleírás - ezer éve hulló hamu, barna és satnya növényzet, az északi saroktól pár száz kilométerre már emberi életre alkalmatlan környezet - poszt-apokaliptikus, amiben kifejezetten érdekes mélyebben elmerülni. A történet végig fordulatos, kerüli a zsáner ismertebb sablonjait, így több meglepetést is tartogat. Könnyen olvasható, villámgyorsan bele lehet feledkezni - hát még akkor, ha valaki a főszereplőt is megkedveli. A szereplői több dimenziósak, a történet magja - és a két mágiarendszer ötlete - is zseniális. A hétszáz oldalnyi lassú felvezetés után [ ;-) ] a maradék négyszáz oldal egy elszabadult, őrült sebességgel hasító forgószél. A vége pedig nagyobbat üt, mint egy három méteres vérgőzös kolossz ökle. Roppant hangulatos, kemény történet - kicsit elhúzva. Bátran ajánlom a sorozatot a nagyívű epikus történetek kedvelőinek.

A sorozat harmadik része, A Korok Hőse már megjelent magyarul (két kötetben) a Delta Vision gondozásában. A tervek szerint a - "rövidke" - negyedik rész, a The Alloy of Law is megjelenik még idén. Foglalkozok még velük! (Ősszel - jön az első Mistborn akció-rpg játék XBOX 360, PS3 és PC alá!)

Értékelés: 8/10