Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: sci-fi, thriller, cyberpunk, disztópia
Hossz: 312 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes

Tartalom:

Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.

Lauren Beukes (1976 - )

Lauren Beukes (1976-) Dél-Afrikában született és jelenleg is ott él. Újságíróként, forgatókönyvíróként és képregényíróként is dolgozott, de jelenleg már főállású író(nő). Első regényét - Maverick: Extraordinary Women From South Africa's Past (2005) - még nem a science-fiction műfajában publikálta, de megjelenése országos elismertséget jelentett neki. A magyar olvasókkal az Ad Astra Kiadó ismertette meg a nevét tavaly, mikor megjelentették a Zoo City (2010) című, többszörösen díjazott könyvét - amiből egyébként már a filmváltozat is készül. A szerzőnő időrendben második, de a fantasztikum kulisszái mögé először bemerészkedő könyve a Moxyland (2008), ami a közeljövő - 2018 - Dél-Afrikájának forgatagába kalauzolja el az olvasókat.

A történet szerint a világ (vagy Dél-Afrika) társadalma két részre oszlik. A céges kisebbségre, akik jól fizetett állásokban dolgozhatnak - teljes megfigyelés alatt - anyacégüknek és a többiekre (civilek), akiknek annyi joguk van csak, hogy engedelmeskedhetnek szépen a hatalomnak. Az állampolgárokat a bűnüldözőszervek a telefonokban lévő SIM kártyájukon keresztül követik, ellenőrzik, jutalmazzák és büntetik. A totális átláthatóság miatt a szervezett bűnözés szinte megszűnt, csak polgári elégedetlenkedők kis csoportjai hőzöngenek a világháló virtuális városaiban vagy a gettókban lakó utcagyerekek pingálnak hangzatos, de senkit nem foglalkoztató jelmondatokat a házak falára.

Azt mondják - persze nem konkrétan a sci-fi írókról -, hogy a jó író arról ír, amit személyesen is ismer, hiszen arról vannak ismeretei, attól lesz hiteles a története - márpedig Dél-Afrika még manapság is egyike a Föld legdurvább helyeinek. Mea culpa! Az Ad Astra Kiadó nem szokott - Már bocsánat, de ez most egy kicsit durvább poszt lesz! - "szart" kiadni, gondoltam, hogy ez a kis szöszke nőci tud írni, de álmomban sem hittem volna, hogy ÍGY! (Most annyira örülök, hogy nem jutottam még el a Zoo City elolvasásáig, így van még egy Beukes könyv előttem! - Remélem az is hasonló stílusú lesz, és nem felejtett el időközben írni. ;-) )

A "magas" irodalmat olvasók mondják a "többi könyvre", hogy nem éri meg velük az időt tölteni, hiszen ami nem szépirodalom, az művészileg értéktelen. Nekik hiába is mutatnánk meg Orson Scott Card, Dan Simmons, Kim Stanley Robinson vagy Stanislaw Lem könyveit, csak legyintenének rájuk - én meg a falnak megyek az ilyen sznoboktól. [Micsoda csoda, hogy pont a poszt írása alatt jött ki ebben a témában egy bejegyzés a Galaktika.hu-ra. Érdemes elolvasni.] A fenti írók a kedvenceim között vannak, vagy közel hozzá, és szerintem a nyelvezetük és a könyveik témája miatt is alanyi jogon megérdemelnék már évtizedek óta a "magasabb irodalomi besorolást". Nagyon jó és élvezetes őket olvasni, de...

...néha nem akar az ember szép irodalmisággal elmesélt történetet olvasni. Nincs kedve a nagy szavakhoz, a metaforákba becsomagolt körítéshez, a több oldalt kitevő tájleírásokhoz, a magasröptű párbeszédekhez, a főhősök égben köttetett szerelmi gyötrődéséhez. A napi robot végére már nincs ereje gondolkozni a mű mélyebb mondanivalóján, rejtett szimbólumrendszerein. És itt lép be a képbe Beukes - akitől az előző bekezdésben szereplő sznobok minden bizonnyal ordítva menekülnének -, és olyan durván tarol, hogy kész!

Könyve feszes tempójú. Rövid fejezetek, amik még rövidebb, férfias tőmondatokból állnak. Szereplői végig beállva, betépve, becuccozva, bebaszva, basznak, kúrnak, dugnak. Nem lehetséges olyan könyvet írni, amiben sokallnám a "csúnya szavak" használatát, főleg ha ettől autentikussá válik a környezet (mint most a dél-afrikai "gettóváros"), de külön öröm, hogy mostanában - mikor álszenten és meddően védjük a fiatalok (eme könyv legfontosabb potenciális olvasórétegének) erkölcsi fejlődését - ennyi benne maradhatott. Nem akarom a káromkodást dicsőíteni, hiszen egy csomó könyvben semmi keresnivalója, de egy olyanban, ami a közeljövő kilátástalan helyzetben lévő elnyomott (és súlyos drogproblémákkal küzdő (bár konkrétan senki nem küzd ellene, sőt...)) fiataljairól szól, azt kell mondjam, még szép hogy kell bele, b..d meg! Na, ennyi elég is a nyelvezetről - mielőtt még olvasókat vesztek ;-D -, mindenesetre arra komolyan készüljetek majd fel a könyv olvasásakor, hogy a szöveg egyenes, nyoma sincsen a szleng és az átkozódások elmismálsolásának! :) [HURRÁ!]

Kifejezetten tetszett, hogy a könyvben olyan technológiákról olvashatunk, amik jórészt már most is elérhetőek, vagy lassan, de biztosan elérhetővé fognak válni. A könyv végén lévő "Extrák" című fejezetben részletesen le is írja az írónő, honnan vette a génmódosított rendőrkutyák vagy a reklámbébik ötletét. Nincs a könyvben semmi, ami ne lenne hihető. A regény átélhetőségét, hitelességét az is segíti - és ennek is kifejezetten örültem -, hogy a szereplőkkel látszólag (és sokáig) semmi rendkívüli nem történik. Ki-ki éli megszokott életét, a fotós fotózik, a céges csaj programozik, a blogger meg főleg csajozik (a drogozás és az ivás mellett). A kötet legdurvább szereplője a polgárjogi aktivista, aki tüntetéseket szervez utcagyerekeknek és közben graffitizni tanítja őket - megbugázott céges pénzen. Akció gyakorlatilag semmi, és feszültség sem érzékelhető sokáig - leszámítva a helyszínből és a disztópikus (de eleinte sok szempontból egyenesen utópikusnak tűnő [pld: nincs bűnözés!]) jövőképből fakadó alaphelyzet miattit. Nem hangzik túl jól, de máris biztatóbb, ha azt mondom, ezalatt a hangulat: ÖTÖS! Szórakozás: ÖTÖS! Elkezdtem, majd mikor először felnéztem, már csak az utolsó ötven oldal volt hátra. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy EZ a kétezres év Neurománca, nem más. Amikor 1992-ben olvastam William Gibson alapművét, akkor éreztem először, hogy egy olyan jövőképbe kapok bepillantást, aminek eljövetele ellen semmit nem tehetünk. Most újra ez volt a helyzet, csak - és ez lehet, hogy népszerűtlen lesz - szerencsére a cybertérben játszódó, számomra végtelenül unalmas cyber-zsokés részek nélkül. A mindkét könyvben alapvetőnek számító - céges világ (manipulálók) a civil világ ellen (birkák) - motívum miatt a párhuzam a regények között még nyilvánvalóbb.

Fokváros lakosai drogfüggők és technikafüggők egyszerre. Történetük élvezetéhez - ha szabad ezt a szót használni egyáltalán - nem szükséges sci-fi rajongónak születni. A könyv "technoblablája" se túlbonyolítva nincsen, se nem olyan jelentős, hogy érthetetlen legyen miatta a könyv mondanivalója. Az írónő fiatalos lendülete, stílusa és a négy (egyébként ellentétben az általános netes visszhangokkal, én hármójukat is megkedveltem) főszereplő története - és főleg egymás közötti interakciójuk és egyedi látásmódjuk - sok, a fantasztikus zsánerrel alapvetően nem kimondottan jó viszonyt ápoló olvasó tetszését is könnyedén megnyerheti.

Egy apróbb problémám volt a könyvvel mindössze. Miért játszódik 2018-ban? A könyv megírása után tíz évvel azért nem hiszem reálisnak, hogy ekkora változás állna be egy ország alapvető működésében - bár ki tudja. 2030-ra viszont már simán bevenném, hogy ehhez hasonló lesz az élet (legalábbis Dél-Afrikában).

Úgy bekedvenceltem a Moly-on - amit NEM a káromkodásoknak köszönhet egyébként, hanem főként a történetek lezárásának -, hogy csak úgy füstölt!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

(Jean le Flambeur 01.)

Hannu Rajaniemi - The Quantum Thief
(Jean le Flambeur 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Hossz: 392 oldal
Műfaj: sci-fi, cyberpunk
Fordította: Juhász Viktor
Linkek:
A Jean le Flambeur sorozatba tartozó szereplők listája és egy rövid kis magyarázata/értelmezése is néhány történet-szilánknak [Érdemes ránézni!]
Díjak:
Tähtivaeltaja-díj győztes, 2012
(Adott évben a legjobb Finnországban megjelenő sci-fi könyvért járó díj.)
Locus-díj jelölt, 2011 [Legjobb elsőkönyves szerző]
John W. Campbell emlékdíj jelölt, 2011

Tartalom:
Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni.
Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek ára is van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

Hannu Rajaniemi (1978 - )

Az alig kimondható nevű fiatal Hannu Rajaniemi 1978-ban Finnországban született. Foglalkozását tekintve kutató-matematikus, a fizika doktora, akinek kedvenc témája - és kutatási területe - a húrelmélet. Jelenleg is tudományos területen dolgozik, hiszen saját cége, az Edinburgh-i székhelyű ThinkTank Maths vezetője. Novellái 2003 óta jelennek meg hazájában, de első regénye csak 2010-ben jelent meg (angolul). Ismert fabulának számít már, miszerint irodalmi ügynöke a regény első 24 oldalának elolvasása után ajánlott neki három kötetre szóló szerződést. A Jean le Flambeur mestertolvaj kalandjairól szóló trilógia második része - A fraktálherceg - tavaly jelent meg külföldön, hozzánk pedig áprilisra hozta el az Ad Astra Kiadó.

Tavaly, majdnem pontosan egy évvel ezelőtt (hogy repül az idő) még nem sikerült beszuszakolnom a frissen alakult Ad Astra Kiadó debütáló kötetét az elolvasott könyvek közé, de ettől függetlenül nagyon is érdekelt, milyen kalamajkákba is kerül a magabiztos zsivány a Marson. A második rész közelgő megjelenése pedig újra időszerűvé tette mihamarabbi elolvasását. Arra is kíváncsi voltam, hogy Greg Egan Diaszpórájának olvasása után az a bizonyos bűvös "kvantum" szócska vajon végleg káromkodásként kerül-e be a szótáramba, vagy kibékülünk. ;-)

Az elején finoman szólva sem indult a kapcsolatunk valami biztatóan. Az első huszonnégy oldal elolvasása után én bizony nem adtam volna szerződést az írónak. Van egy pár olyan mozzanat - nevezzük írói fogásnak -, amit általában egy könyvben sem szoktam szeretni. Kiemelt helyen szerepelnek az álomjelenetek, amikor bármi megtörténhet, semmi nem az aminek látszik, ha meg mégis igen, akkor az író egy tollvonással meg nem történté teheti az egész részt. Olcsónak tartom ezt, és a könyv elején, a Börtönben - vagy később és/illetve más könyvekben a cyberspaceben - játszódó jelenetek sokszor tipikusan ilyenek, csak pepitában. Érthetetlenek, elképzelhetetlenek - de persze nem pont ilyennek kellene lenniük? (A Börtön például egy anyagi hely volt a Trojan Neptun övben, egy konkrét Börtön-börtön, vagy egy programba volt bezárva ugyan ott - mintegy loopolva - az agya a tolvajnak? - és - Egyáltalán hogy szöktették meg?)

A kvantumok tehát feladták a leckét most is, nem mondhatom, hogy felfogtam mindent. Az arkhónok leírása és működése - citromos sörbet ízű börtön, pekándiós jégkrém ízű defektálás-minta valamint fahéj ízű Mieli (aki néhol Meili) - viszont visszaadta a lelkesedésem. Beláttam, hogy nem kell mindent azonnal megérteni, ez - sem - az a könyv lesz, ami olvasás közben azonnal érthető. Azonban amíg Egan könyve a matematika és a reáltudományok szépségét akarta nekem megmutatni - Ha, ha, ha - erre semmi esélye sem volt! -, addig Hannu úr könyve költészet. Kicsit mint Ian McDonald A dervisház című könyve (hogy az Ad Astra könyveitől ne szakadjak messzire). Nem próbáltam a folyamatosan feltűnő idegen szavak jelentését - gevulot, gogol, exomemória, pellegrini, szobornoszt (vagy ha már itt tartunk, kvantumcsomókból készült szárnyak, amik tükörfelülete gyémántkemény tűzfallá alakul - WTF is this?) - azonnal megfejteni, hanem hagytam magam a könyvvel sodortatni.

Valóságos felüdülés volt a kvantum-jelenetes részek után, mikor megismerkedünk Isidore-al, a gevoult-álca mögött rejtőzködő tíz éves mesterdetektívvel - aki civilben építészetet tanul az egyetemen -, és a cádikokkal, akik a marsi mozgó város, Labirintus önjelölt igazságosztói. Nem tudom miért van így, de attól még tény, hogyha lehet választani, hogy kinek szorítsak, a törvény őreinek-e, vagy egy öntörvényű tolvajnak, én mindig a rend erőit választom (ezért se szeretem például az Ocean's Eleven-hez hasonló, simlis, heist-alaphelyzetű filmeket). Talán ennek is köszönhető, hogy bár a szívtipró Jean le Flambeur karakterét is sikerült maradéktalanul megkedvelnem - nagy segítség volt ebben a neve, amit nem igazán bírtam mosolygás nélkül olvasni - a könyv vége felé, de az Isidore-os részek már sokkal hamarabb beszippantottak. A könyv többi szereplője közül a beszélő hajó és a Hallgatagok csoportja emlékezetes marad, de sajnos például Mieli és Pixil, a zoku lány nem igazán ragadta meg a figyelmemet.

Jean és Isidore karaktere viszont szerencsére volt annyira érdekes és elvarázsoló, hogy villámgyorsan én is a marsi események közepében találtam magam, és a szemben álló felek - a jók és a gonosz kriptaktőrök - között dúló titkos "cyber"-háború fokozatosan feltárulhatott előttem. A hol lírai finomságú, hol sci-fi regénynél talán valahol el is várt bonyolultságú tech-szöveg mellett szerencsére a történet sem szenvedett csorbát. Ugyan alig tudunk meg valamit a szobornoszt Alapítóiról, és a konfliktus eszkalálódása előtti eseményekről, de amennyi átsejlik az eddig elcsepegtetett információmorzsák mögül, itt még valami nagyon epikus dolog is történhet. Valahol persze már történt is, elég ha csak arra gondolunk, hogy mi is igazából a Labirintus. Ki ne maradjon véletlen, hogy a könyv zseniális ötletek egész tárháza. Kezdve az Idő pénznemként való használatától - elfogy, meghalsz (melyik filmben is volt ez, ja igen, a 2011-es In Time-ban) -, a nemesként majd Hallgatagként leélt életek folyamatos körforgásáról vagy a zokuk (ami egyébként japánul klánt jelent) transzhumán  frakciója, akik tudatukat feltöltve a hálózatba, a jó öreg hálózati játékok utódjaként, kvantum-raideken játszanak és emellett a szobornoszt ellenfelei - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A végére igazából egy dolog nem volt a számomra csak meggyőző a könyvben, méghozzá a detektív-szál azon aspektusa, hogy Isidore olyan iszonyú nagy detektív-koponya lenne. Konkrétan rájött, hogy ki követett el egy gyilkosságot, de az elkövető személye annyira egyértelmű volt, hogy még én is rájöttem azonnal, pedig ez nem feltétlenül jellemző rám. Utána meg inkább csak sodródott az eseményekkel. Ettől persze még kedveltem őt, de Sherlock Holmes pozíciója azért nem került veszélybe az űrdetektívtől.

Bár sok minden a helyére kerül végül, azért szép számmal maradtak lezáratlan kérdések, érthetetlen jelenetek. (Mi volt a végén az a rész a kilenc Atlasz típusú Hallgataggal és a kilenc pisztolygolyóval? A múltbeli tudata lőtt, vagy mi?) Ezen kívül a Kvantumtolvaj világának minden technikai szakkifejezése sem adta meg magát lankadatlan figyelmemnek, de hát ez még csak a trilógia első része volt, a folytatásokban valószínűleg sok mindenről lekerül majd a lepel. (Bár ahogy olvasom, abban - jó második részhez méltóan - inkább csak a nyitott kérdések száma nő.) Bár az írónak nem volt kifejezett szándéka, hogy hard sci-fit írjon, ez azért valahogy mégis összejött neki. Ezért is ajánlom a könyvet a nem kifejezetten karakterközpontú könyveket is kedvelő, kitartó, figyelmes olvasóknak, akik nem rettennek meg attól, hogy maguknak kell rájönniük, hogy egyes kifejezések mit is jelentenek, Rajaniemi ugyanis nem fog sok mindent elmagyarázni. Jutalmuk viszont egy szédítő utazás lesz a Marsra... vagy a cybertérbe... és az Alapítókhoz... és a phobosokhoz... és a zokukhoz... és egy Dilemmabörtönbe... és a Jupiterre (ja, nem, az elpusztult)... egyszóval jó pár helyre, ahol nem fognak unatkozni. Én maradok a következő részre is!

A 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (04.18-21.) a szerzővel személyesen is találkozhattok, hiszen az Ad Astra Kiadó jóvoltából most hazánkban dedikálja a könyveit! A dedikálás 04.20-án 15:30 és 16:30 között lesz a B36 standon, míg ELŐTTE ugyan azon a napon 10:30 és 11:30 között a Hess András teremben lesz Poszthumánok és kvantumtolvajok címen egy kötetlen (?) beszélgetés a szerzővel.

Greg Egan - Diaszpóra

Greg Egan - Diaszpóra

Greg Egan - Diaspora
Eredeti megjelenés: 1997
Magyar kiadás: Ad Astra Kiadó, 2013
Hossz: 408 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Huszár András

Tartalom:
Íme, az árva! Olyan világba született, amely nem is valódi. Digitális lény, akit elmemagból növesztettek, semleges nemű, virtuális polgár szondák, műholdak és szerverek végtelen hálózatában, mely átszövi az egész Naprendszert a külső bolygóktól a Nap háborgó felszínéig.
A XXI. századi Introdus óta az emberiség drasztikus változásokat eszközölt önmagán. A legtöbben a halhatatlanságot választották, csatlakoztak a poliszokhoz, tudatos szoftverekké váltak. Mások a gleiznerlét mellett döntöttek: eldobható, felújítható robottestekbe költözve nem vesztették el a kapcsolatot az erők és a súrlódás fizikai világával. Sokan közülük végleg elhagyták a Naprendszert fúziós meghajtású űrhajóikkal. És vannak, akik a végsőkig kitartanak. Ők a Föld sarában és dzsungeleiben hátramaradt húsvérek: egyesek álommajmokká sorvadtak, mások a tengerben lubickolnak vagy a levegőben repdesnek, a statikusok és a hídverők pedig élhető emberi sorsot próbálnak kovácsolni maguknak.
A polgárok gondtalan nyugalmának azonban egy csapásra vége szakad, amikor egy nem várt katasztrófa éri a húsvéreket, mely arra enged következtetni, hogy a poliszok jövőjét a természet törvényeinek fittyet hányó, bizarr asztrofizikai folyamatok fenyegetik. Így hát az árva polgárok és húsvér menekültek egy csoportjával karöltve nyomába ered a tudásnak, amely egyedül szavatolhatja a biztonságukat…

Greg Egan tényleg valódi ember, vagy M.I.?

Greg Egan ausztrál író 1961-ben született. 1983-ban publikálták első novelláját, de írni csak a '90-es években kezdett hivatásszerűen. Azelőtt matematikusi diplomával számítógép programozóként dolgozott. A science-fiction úgynevezett  hard alzsánerébe tartozó műveiben főként a kvantummechanikával, matematikával, az emberi tudat fejlődésével, a mesterséges intelligenciákkal, a tudatátvitellel, a metafizikai naturalizmussal és valóság szimulációval foglalkozik. Írásaival elnyerte a Hugo- és a Locus-díjakat, valamint a John W. Campbell-emlékdíjat. Magyarul a Diaszpóra előtt - és sok novelláján kívül - az 1992-ben írt Karantén című könyve jelent meg (Lap-ics/Cherubion, 1998).

Miközben böngészgettem a külföldi listákat, blogokat, beszélgettem ismerősökkel, kollégákkal sci-fi könyvekről, minduntalan felbukkant Greg Egan neve, mint egy, a hard sci-fi iránt elkötelezett zseniális íróé. A Karanténból nem volt a kedvenc antikváriumomban, ezért is örültem meg nagyon, mikor megláttam az Ad Astra első 2013-as megjelenéseként a Diaszpórát. Na, ebből szerzek egyet - gondoltam. A gondolatot gyorsan tett követte, és mialatt szép sorra olvastam ki az oly áhított regény előtt az olvasási listámon sorakozó műveket, folyamatosan és egyre magabiztosabban figyeltem a neten a magyarul is egyre gyarapodó számban megjelenő - kivétel nélkül - méltató írásokat a könyvről. Biztos voltam benne, hogy Vinge, Reynolds vagy épp Simmons mellé idén is új sci-fi szerző kerül a kedvenceim közé. Nos, nem így lett.

Nagyjából huszonhárom éve olvasok nagyüzemben fantasyt és sci-fit, ebből majd három éve - a blog indítása óta, ugye - szinte "hivatásszerűen". Az elmúlt évtizedek alatt nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan könyv, amit abbahagytam volna - bármilyen indokkal. Sőt, ez már akkor sem volt rám jellemző, amikor még csak mesekönyveket és kalandregényeket olvastam. A Diaszpórában a hatvanötödik oldalig jutottam. Hú, ennyire rossz a könyv? - kérdezhetitek jogosan. Távol álljon tőlem, hogy ezt állítsam. Az írónak és konkrétan ennek a könyvének is számlálatlan rajongója van. Én csak azt mondom: "Le a kalappal ez előtt a rengeteg kvantumfizikus-programozó előtt!" Biztosan mindannyian sokkal de sokkal értelmesebbek nálam, mert én a könyv - kis kerekítéssel - egyhatod részének elolvasása után bevallom, nem értettem belőle semmit az egy égadta világon! Olvastam rendületlenül az 'árva program' megszületését és fokozatos fejlődését, majd öntudatra ébredését - szóval azért a történet eleje nagyjából átjött - a hálózatban, de közben végig olyan érzésem volt, mintha egy matematikus doktori disszertációját olvasnám, amit nem nekem, hanem képzett tudóstársai okulására írt. Nem oldalanként, hanem mondatonként van benne két-három olyan matematikai (kvantummechanikai, informatikai) fogalom, törvény vagy axióma, amiről életemben nem hallottam, ezért a belőlük sarjadó logikai következtetés megértésére eleve képtelen voltam. Egyre arra vártam, hogy az "intelligens számítógép-programok" (a poliszpolgárok) mellett jelenjenek már meg végre az emberi tudat fejlődésének más útjait követő gleiznerek, húsvérek vagy hídverők. De csak nem jöttek. A hatvanötödik oldalon fogalmazódott meg bennem, hogy még azt sem tudom, hogy konkrétan már történt-e valami a könyvben? Vagy hogy hol is vannak ezek a poliszpolgárok egyáltalán? Van valahol egy hús-vér testük lefagyasztva azért, vagy csak a tudatuk népesíti be a kozmikus hálózatot? Mikor jön már az a katasztrófa, ami lakhatatlanná teszi a Földet - és mit érdekli ez az "internetben" lakó poliszpolgárokat? Ezekre a kérdésekre - és még sokkal több másikra is - a válasz az általam el nem olvasott "öthatod" részben egészen biztosan megtalálható. Egy jó ideig viszont én nem fogom megtudni. Mikor szórakoztató könyvet olvasok, elsősorban szórakozni akarok. A matek- és geometria-tankönyv viszont sosem volt számomra se szórakoztató, se érdekfeszítő, sőt még vonzó se. Továbbra is érdekel a könyv témája, de szerintem maximum napi egy-két oldalt haladva - elölről újrakezdve, lassan, megfontoltan olvasva és közben az internetet buzgón böngészve - fogok egyszer valamikor a végére érni.

Senkinek nem akarom elvenni a kedvét a könyvtől. Sőt! Olvassátok el sokan, mert ilyen könyvet biztos, hogy még nem olvastatok! Próbáljátok megérteni - vagy ne. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Azt hittem, hogy a fantasztikus irodalmon belül mindenevő vagyok, és eddigi olvasmányaim valamennyire felkészítettek már a hard-hard-hard-hard sci-fi-re is. Nos, be kell látnom, hogy ez nem így van. A magam részéről inkább maradok még az epikus, történetközpontú, kalandos űroperáknál és a klasszikus iskola (Asimov, Lem) science-fiction íróinál. Jöhetnek az "egyszerű" időutazós és a mérsékelten tudományos - de azért már szigorúan minimum idődilatációs! - galaktika-átszelő könyvek, de a túlságosan keményvonalas hard sci-fi írások rajtam bizony kifognak. Viszont melegen ajánlani fogom az összes olyan (programozó, mérnök vagy egyszerű sci-fi fan) barátomnak, akik nagy mellénnyel kijelentik - mint én is akár pár nappal ezelőtt -, hogy a műfaj minden vadhajtása nyitott könyv a számukra. Olyan sznob ismerőseimnek is ajánlani fogom, akik a szórakoztató irodalmat - benne a hard sci-fikkel - lenézik, mert csak céltalan szórakoztatásra valók, semmi komoly mondanivalót vagy ismeretet nem tartalmaznak. Bátran kijelenthetem, hogy a Diaszpóra - összehasonlítva a műfaj általam VALAHA elolvasott ÖSSZES többi könyvével - a sci-fi következő lépcsőfoka. Szigorúan csak haladóknak! Lenyűgöző eszmefuttatások sorozata ez - amibe egy közönséges halandónak, nekem, most (remélem csak ideiglenesen) beletört a bicskája.

[Talán észrevettétek, hogy pár könyvismertető óta nem értékelem számszerűen a könyveket a poszt végén. Ennek több oka van, a legfontosabb, hogy az egész posztot el kelljen olvasnia annak, aki kíváncsi arra, mennyire tetszett az aktuális könyv. (A moly-on azért csillagozok továbbra is.) A Diaszpórát ettől függetlenül sem értékeltem volna számmal - sőt, a molyon sem fogom. Innen küldök inkább oda egy tiszteletteljes biccentést azoknak a TUDÓSOKNAK, akik - a végigolvasás után - tiszta szívvel állítják, hogy maradéktalanul értették és élvezték a könyvet, majd ezután értékelték 8-9-10 pontra! (Nem állítom azt, hogy nem érdemli meg!) ;-)]

A könyvért - azért és természetesen - hatalmas köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Vernor Vinge - Tűz lobban a mélyben

Vernor Vinge - Tűz lobban a mélyben

(Gondolati Zónák 01.)

Vernor Vinge - A Fire Upon The Deep
(Zones of Thought 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Műfaj: sci-fi, fantasy, kaland
Hossz: 808 oldal
Fordította: Tamás Gábor
Díjak:
HUGO-díj, 1993
Nebula-díj jelölt, 1992
John W. Campbell emlékdíj-jelölt, 1993
Locus-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Értelmes fajok ezrei áhítoznak a galaxis magjától messze eső transzcendens zóna titkaira. A Straumli Birodalom lakói azonban kutakodásukkal olyan rosszindulatú inteligenciát szabadítanak el, amely mételyként terjedve sorra igázza le az útjába kerülő civilizációkat.
A veszedelmes hatalmat felébresztő straumer űrállomásról egyetlen hajó menekül csak el, ám a rajta utazó gyerekek egy idegen bolygón leszállva különös faj fogságába esnek, és kegyetlen hatalmi harc sűrűjébe keverednek. A megmentésükre induló Ravna Bergsndot útjára azonban a straumer állomás túlélői után kutató métely is felfigyel.
A bajba jutott hajón ugyanis lapul még valami, ami az egész galaxis megváltása lehet, és aminek megszerzéséért egész csillagrendszerek pusztulása sem lehet csekély ár…

Az 1944-ben, Amerikában született Vernor Vinge matematika professzor és számítógép-tudós - valamint sci-fi író - magyarul most először megjelenő könyve talán nem volna akkora hír az egyszeri sci-fi olvasó számára, ha a zsáner mellett komolyabban elkötelezett (hardcore) sci-fi fanok már az Ad Astra Kiadó tavalyi bejelentése óta jól láthatóan nem égnének a várakozás felfokozott lázában. Így talán még ők is észrevették, hogy ez a Magyarországon szinte ismeretlen professzor - akinek eddig csak egy könyve jelent meg a Metropolis Media kiadásában, az A szivárvány tövében címmel - valami nem mindennapi dologgal rukkolt elő 1992 telén, amikor megjelent tőle a Gondolati Zónák (Zones of Throught) sorozat első része, a Tűz lobban a mélyben. Bár Vinge már 1968 óta foglalkozik komolyabban írással, első igazi sikereire a '80-as évek derekáig kellett várnia. A HUGO-díj jelölést kapott The Peace War 1984-es megjelenése óta mindegyik könyve - és novellája - nyert egy (vagy több) neves díjat, bár az igaz, hogy két könyvének megjelenése között átlagban hét év telik el, tehát nem egy hamari, kapkodós íróról beszélünk. :)

A Tűz lobban a mélyben a Gondolati Zónák trilógia leghamarabb megjelent része, de 1999-ben egy előzménykötet jelent meg hozzá A Deepness in the Sky címmel (HUGO-, Campbell- és Prometheus-díj, 2000 valamint Nebula-díj jelölés 1999). Csak 2011-ben jött a következő rész, a The Children of the Sky, ami már a Tűz lobban a mélyben történetét viszi tovább a két kötet cselekménye közt lévő tíz év különbséggel. Azoknak, akik ettől a ponttól nem sokkal tovább fognak már eljutni az ajánló olvasásában, jelzem, hogy igen, bizony, szívesen elolvasnám a másik kettő részt is!

"...Ravna véleménye szerint a súlytalanságban szeretkezni nem volt akkora élmény, amilyennek néhányan beállítják..."

Vinge univerzumában a galaxist Zónákra osztja fel. Ezek - belülről kifelé haladva - a Gondolattalan Mélység (GM), a Lomha Zóna (LZ), a Kívül (K) és a Transzcendencia (T). Ezeknek a beszélő neveknek a használatával könnyen érthetővé teszi a Zónák közti hatalmas különbségeket. A GM-ben egy emberihez hasonló intelligencia kialakulása lehetetlen, a fizika általános törvényei megváltoznak, a technikai felszerelések nem működnek, tönkremennek. A LZ-ban (a régi, Vén Föld itt található) a fénysebességet meghaladó utazás nem lehetséges, a technikai felszereltség és a civilizációk fejlettségi foka a galaxis többi részéhez mérve még mindig nevetséges. Értelmes technikai civilizációk milliói alakulnak itt ki, majd halnak ki úgy, hogy senki nem is tud róluk. Az itt élő szerencsésebb fajok - akik a galaxisból kifelé indulva próbálnak szerencsét, nem befelé, GM felé - jó pár évezred alatt ESETLEG kiérnek belőle, és megérkeznek a Kívülbe, ahol szintén különféle fajok milliói élnek, de nekik a fénysebességet meghaladó utazás - másodpercenként pár fényév itt nem elérhetetlen cél -, és a Star Wars / Star Trek filmeket idéző űroperákból ismerős "kütyük" a mindennapjaik unalmas részét képezik. Az utazás sebességének növekedésével tehát együtt nő a technikai színvonal is, valamint a gondolkodás is más, magasabb dimenziókban és sebességgel zajlik már. Az űrutazó fajok vándorlása nem áll meg és Alsó-Kívülről Közép-, majd Felső-Kívülig egyre fejlettebb civilizációk csoportjait találjuk meg. Felső-Kívül után jön a "T", ahol a természetes (illetve mesterséges) evolúcióban még magasabb gondolati szintet elérő fajok - vagy egyes egyedeik - Hatalmasságokká válhatnak és szinte isteni, de legalábbis felfoghatatlan tulajdonságok és lehetőségek haszonélvezőivé válnak. Konkrétumot persze nem igazán tud róluk senki.

"...A fél szívvel végzett programozás olyasféle időtöltés lehetett, mint a kötögetés, és minden bizonnyal az emberi létezés kezdetéig nyúlt vissza." 

A könyvben jócskán található techno-rizsa ellenére nem tudom, hogy az itt felvázolt univerzumnak lehet-e bármiféle tudományos alapja - gondolom nem. A kiindulópont az lehet esetleg, hogy a galaxis közepe és a spirálkarok vége - esetleg - más sebességgel forog egymáshoz viszonyítva, de nem vagyok csillagász/matematikus/fizikus szóval inkább meg se próbálom megérteni - ha egyáltalán van mit - az ötlet racionális magyarázatát. Maga az ötlet viszont szenzációs és már önmagában nagyszerű táptalajt biztosít egy igazán emlékezetes, epikus sci-fi kalandnak. A könyv tehát sokkal inkább fantasztikus, mint tudományos, de ezzel semmi baj nincs. A blog indulása óta tudatosan is próbálom jobban "beleásni" magam a sci-fi történetekbe - ugyanis a fantasy áll hozzám közelebb -, de az űrbe kihelyezett nagyszabású "fantasy" történetek - az űroperák zsánere - máris a kedvenceim lettek (a háborús sci-fik mellett).

Vinge azonban nem áll meg itt, sőt! Egyfelől az események helyszínét a lehető legtávolabb helyezve beutazzuk a fél galaxist a Sávon kívül II. utasaival, akik elsöprő technikai felsőbbrendűség birtokában vannak, míg a történet másik szálán egy középkori - de nem humán - civilizáció két birodalmának gyakorlatilag pitiáner és szánandó/nevetséges harcának közepére kerülünk, ahol a galaxis puszta létének veszélybe kerülését két embergyerek életéért folytatott versenyfutás hozza emberi ésszel is felfogható közelségbe. Igazából nálam már ennyivel - régimódi, kardos-ágyús várostrom és űrhajók egy regényben - is nyerő helyzetben lenne a könyv, ám Vinge a Zónák közti gondolkodásbeli különbségeket sikeresen átültette kicsibe, és így, a regény "középkori" részeiben szereplő non-humán faj - a tüskések - legfontosabb jellemzője is ez lett. A tüskések ugyanis falka-lények, akik közös falkatudattal rendelkeznek. Egy falka - jellemzően 4-6 egyedből áll - számít egy személynek, és a tagok cserélődésével az adott falka személyisége is alapvetően megváltozik. Sőt! A falkatagok egymáshoz viszonyított helyzete és távolsága is befolyásolja a falka intelligenciáját. Minél távolabb vannak egymástól az egyedek, annál butábbak - mint ahogy a GM-LZ-K-T-nél is láthatjuk ugyan ezt, nagyban. De ez még mind semmi! Két falka ha túl közel kerül egymáshoz, zavarja egymás gondolkodását és a falkák teljesen elvesztve a gondolkodás képességét - megőrülnek. A tüskés szereplők motivációjában, jellemvonásaiban ezért sosem lehetünk teljesen biztosak. (A zarándok mellett egyébként nekem Nyúzó volt a nagy kedvencem a regény technikailag elmaradt, középkori részeiben.) :P

A Tejútrendszer fölülnézetből

A Tejútrendszer oldalról

"...Többek között épp az empátia számított az egyik nagy előnyének - e nélkül a diagnosztikai jellegű képesség nélkül egyetlen szadista sem törekedhet a tökéletességre."

A könyvben nem csak a tüskésekkel ismerkedhetünk meg, hiszen a szerző sikeresen népesítette be a galaxisunkat - ahol az információ és a csillagrendszereken átívelő információs sávszélesség a legkeresettebb árucikk, ha nem számítjuk a Transzcendenciából visszaszivárgó technikát - számos, egymáshoz semmiben sem hasonlító civilizációval. A szkródutasok, a guruló cserepeken utazó páfrányok, és a Ködbeli Pödrölt, akiket még a legfejlettebb fordítóprogramok is mindig félreértenek csak pár kiragadott, de emlékezetes példa. Nagy számuk - és ismeretlen, meghökkentő tulajdonságaik - miatt még a regény szereplői sem tudják mit is várhatnak egy-egy képviselőjüktől, nem még az olvasók. A fő-fő-főellenség - a Métely, a másodosztályú perverzitás - pedig olyan nagyszabású és elképzelhetetlenül emberidegen hatalom, hogy mellette Darth Vader vagy Szauron nem hogy labdába se rúghatna, de még jelentéktelen lábjegyzet se lenne - ha véletlenül a galaxisunkba vetődne a regény cselekményekor. A Métely - a szuperintelligencia - ugyanis civilizációk százait pusztítja el reggeli előtt és komplett csillagrendszereket ebédel. Tessék Frodó és Luke Skywalker, ezt győzd le!

Mi volt a bajom a könyvvel? Rövid volt! Persze a kicsit több, mint 800 oldal nem annyira rövid, de mégis alig jutott (nem jutott!) hely benne az apró részletek leírására egyáltalán. Persze, emiatt pörgött a cselekmény, mint a búgócsiga - ami nagyon jó -, de például, ha a "...ruhája az ősi kalandok fonott anyagából készült...", vagyis gondolom textilből, akkor a mostani ruhák miből készülnek és hogy néznek ki? Nem tudom. Vagy, ha az egyik ember főszereplő a Vén Földről származónak néz ki - ami a többiek szerint roppant furcsa, sőt zavaró - akkor a többi ember-származék most hogy néz ki? Nem tudom. Vagy, ha a szkródutasok a szkródjukon utaznak - ami kiváló - akkor mi az a szkród? Igen, az a cserép, amin utaznak, oké, de hogy néz ki? (Ráadásul fontos is a dolog, sőt fél mondatokból kikövetkeztethető, hogy egy csomó mindent meg lehet állapítani csak abból, ha ránéznek a szkródra - merre járt, kikkel találkozott, ilyesmiket - de hogyan?) Szóval igazából ilyen téren maradtam csak "hoppon", egyébként iszonyúan tetszett. 1993-ban a HUGO-díjat megosztva kapta Connie Willis Ítélet Könyvével, amiben a koncepció is hasonló (a fél könyv sci-fi, a másik fél egy középkori környezetben játszódó kaland). Nem is régen olvastam C.W. könyvét - amiben a középkori rész szintén mesteri volt -, de a sci-fi rész szerintem Vinge közelébe sem jön. A Tűz lobban a mélyben egy nagyszabású vízió a civilizációk millióival teli galaxisokról.

"A politika változik, de a mohóság örök."

Még egy gondolat az Előszóról, ami nagyjából 10-12 oldal és a GONOSZ ébredéséről szól. Gyakorlatilag semmi komolyabb bajom nem volt a könyvvel ugye, de ha annyira vészjóslóan drámai, feszült és érdekfeszítő maradt volna végig a regény, mint ott, akkor még ha tízszer ilyen hosszú lett volna, a végén mégis a rövidségét átkoztam volna. Még háromszor elolvastam mióta befejeztem a könyvet! Z-S-E-N-I-Á-L-I-S!
Remélem még idén jön a másik két rész is. Én felkészültem! [Update: Jön! :) ]

A galaxisunk kb. 100-120.000 fényév széles és nagyjából 200-400.000.000.000 csillag(rendszer) található benne. A világegyetem pedig 100-800.000.000.000 galaxisból áll. Elképzelhetetlen méretek, távlatok és számok - szeretek köztük kalandozni nagyszerű sci-fi szerzők segítségével! Szerintetek van arra egyáltalán esély, hogy egyedül lennénk benne?

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 9/10

Tűz lobban a mélyben Wallpaper 1920x1080

10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológia

10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológia

Eredeti kiadás: Ad Astra, 2012 [e-book]
Főszerkesztő: Kleinheincz Csilla
Műfaj: sci-fi, novellás
Hossz: 248 oldal
Fordította: Küry Miklós, Szökrönyös László, Huszár András, Farkas Balázs, Cs. Szabó Sándor, Benkő Ferenc, Kleinheincz Csilla
Vásárlás: Ad Astra (ha lehet, mégis inkább az oldalsávomon lévő Ad Astrás widgeten keresztül!) :P

Tartalom:
Pillangóvá változó szeretők; tulajdon lelkét kereső robot; cigarettafüstként kavargó, teremtő lehelet; kapcsolatfelvétel az ismert univerzum peremén; az Első Magyar Igazságosztó és Bűnüldöző Egylet története – az SFmag, a legolvasottabb hazai online fantasztikus magazin Hugo-, Sturgeon- és World Fantasy díjas novellák közül válogat, nagy öregektől és utóbbi években befutott szerzőktől, külföldiektől és magyaroktól egyaránt. Tíz novella a fantasztikus irodalom legjavából!

2011-ben az SFmag.hu, a spekulatív fikcióval foglalkozó iránymutató online magazin már készített egy szabadon letölthető válogatást [innen] az abban az évben közölt novelláikból. Egy évvel később szerencsére folytatták a már megkezdett utat, és újra kiválogattak a számunkra néhány olyan művet, amikre mindenképpen szerették volna felhívni a sci-fi rajongók figyelmét. Vállalkozásuk mellé sikerült felsorakoztatni az Ad Astra Kiadót, akik szintén a minőségi fantasztikus irodalom elkötelezett hívei, és a 10 címre keresztelt - csak elektronikus formátumban elérhető - novelláskötetet már az ő webshopjukból vásárolhatjuk meg. A könyvbe a zsánert manapság (is) meghatározó szerzők írásai kerültek be. A kötetet Kindlén olvastam, amin a külalakja hibátlan képet mutatott és a helyesírási hibák száma is elfogadható mértékű (azért még volt benne jócskán). Az elektronikus formátumnak hála, ezeknek a hibáknak a kijavítása nem lehetetlen, amit a kiadó egyébként folyamatos update-ek útján meg is ígért a vásárlóinak - ez az e-bookok egyik nagy előnye. Most nézzük a novellákat külön, a végén átlagolok majd - mint mindig, ha hasonló könyvet olvasok.

Jeffrey Ford - Teremtés
Emócionális - komolyan már-már szemet könnyeztető - apa-fiú történet a szeretetről. Minden mondatát imádtam, az apa karakterének értékrendjével azonosulni egy pillanat műve sem volt. Remélem később még jobban fogok hasonlítani rá. Kedvenc volt rögtön. Erős kezdés, kár, hogy ilyen rövid. (World Fantasy-díj, 2003)
Értékelés: 10/10

Elizabeth Hand - Kénkő Kleopátra
Hosszabb lélegzetű urban-horror - van ilyen egyáltalán? miért nincs? - írásának sikerült tényleg felbosszantania. Főszereplője, az amerikai rovartudós-palánta lány, aki elég övön aluli módszerekkel sokkolja az írás gyanútlan olvasóit. Ez a mű szívből egy férfinek sem tetszhet az tuti. Először a kis pillangók mindenütt, majd a csavar. Ááá! Utáltam minden egyes mozzanatát, de pont ezért volt jó írás. :D [Nem vagyok egy nagy világjárós fajta, de a novella írásának ideje után nem sokkal pont voltam Camden Town-ban (London), és bár a Kaptárba ugyan nem jutottam el, de a bevásárló-túrát bizony én is végigjártam, majdnem pontosan úgy - a cipőboltoktól kezdve a piacon át a fétisüzletekig bezáróan - és szinte biztos, hogy ugyanazokban a boltokban, mint a főszereplő. Iszonyú jó hely egyébként!]
Értékelés: 7/10

Peter Watts - A sziget
Az évmilliók óta úton lévő, a már rég megsemmisült Földtől egyre távolabbi űrszektorokban féreglyuk-kapukat építő űrhajó legénysége - a fedélzeti számítógéppel folyamatos macska-egér harcot vívva - végre találkozik az első, nem földi eredetű létformával, ami mellett még Lem Solarisának bolygó-tudata is jelentéktelenné minősülne. Meglepően humoros írás volt a fatalista szereplők dacára is. Igazán jó volt azt a részt olvasni benne, amikor az űrt, mint mérhetetlenül békés helyet mutatja be (sehol egy "Az űrben senki nem hallja a sikolyod!" attitűd) , ahol igazából nincs semmi ok az agresszív magatartásforma egyeduralkodóvá válására, hiszen mindenkinek bőven van benne hely... elvileg. (HUGO-díj, 2010)
Értékelés: 8/10

Adam Troy-Castro - Fölösek
Mennyi erőfeszítésébe kerül vajon egy írónak, hogy minél elborzasztóbb anti-utópiát találjon ki? Most Adam Troy-Castrónak sikerült valószínűleg eddig az egyik leggyomorforgatóbbal előrukkolni. A Mátrixban az energiaforrásnak tenyésztett emberiség jövőképe ehhez képest szinte humánus. Nem szeretném, ha ez az idő eljönne. Soha. Az írás szerkezete mondjuk annyira nem tetszett, mint az ötlet. (Nebula-díj jelölt, 2011)
Értékelés: 7/10

Rachel Swirsky - Erósz, Fília, Agapé
Egy saját személyiségében is bizonytalan robot és gazdájának párkapcsolati drámája, amit egy örökbefogadott gyerek is bonyolít. Az őrült kakadu tetszett benne, egyébként elég unalmas volt. (HUGO-, Sturgeon-, Locus-, Tiptree-díj jelölt)
Értékelés: 5/10

Moskát Anita - A megnemszületettek városa
A kötet első magyar szerzőjének írásában olyan lelkek elképesztő küszködésiről olvashatunk, akiktől megtagadták az Édenbe jutás lehetőségét, mert önhibájukon kívül meg sem születtek, tehát egyáltalán nem is éltek. A nem kicsit depresszív hangulatú novellában ebből a teljes kilátástalanságban eltöltött örök "nem élet"-ből (purgatóriumból?) keresik a kiutat ezek a páriák, de az Édenbe jutást kérlelhetetlen (kegyetlen) angyalok serege  nehezíti meg. Nagyon kemény, lehúzó novella, ami főleg a vallásos érzületű olvasók számára vethet fel egy izgalmas teológiai kérdést - és okozhat álmatlan éjszakákat. Ezek az angyalok tényleg nem viccelnek. Gratulálok!
Értékelés: 7/10

Tobias S. Buckell - Anakoinózis
A novellában az emberek űrhajója egy olyan bolygón hajt végre kényszerleszállást, ahol az őslakosok áldott naivitásban és megingathatatlanul optimista életszemlélettel élik világukat. A két gyökeresen eltérő kultúra egymásra hatása először a várt irányba indul - kizsákmányolás -, aztán viszont váratlan fordulatot vesz. Nagyon aranyosak voltak benne az "ewokok"! :D [Anakoinózis: a régi retorikában az olyan szónoki fordulat neve, mikor a szóló mintegy hallgatóitól, a bíráktól, sőt a ellenféltől kér tanácsot, megkínálja őket a döntéssel, s úgyszólván velük együtt beszéli meg a kérdést. Mivel a szónok ily nyilatkozatot csak azzal a tudattal tehet, hogy más is kénytelen volna a fennforgó kérdésben az ő álláspontjára helyezkedni, e fordulat a meggyőződés erejét hathatósan feltünteti. - Forrás: kislexikon.hu]
Értékelés: 7/10

Juhász Viktor - A rádiumember magányossága
Az Első Magyar Igazságosztó és Bűnüldöző Egylet szuperhőscsapat megalakulásának és első bevetésének története a Gotham Citytől nem is olyan távoli Budapesten. Nagyon tetszett a MARVEL (?) univerzumba helyezett alternatív fővárosunk, mint helyszín, és a valóban tipikusan magyar történet - a főbrutál fegyver, ami nálunk valószínűleg sosem tudna elkészülni, az egyszerűen hatalmas volt -, szóval nem az írás hibája, de úgy tűnik, engem már sajnos a szuperhősös sztorik egyáltalán nem tudnak lázba hozni (filmen sem). Persze az csak a körítés volt, értem én...
Értékelés: 7/10

Robert Charles Wilson - Descartes-színház
RCW írását vártam a legjobban. A műnek persze semmi köze a Pörgés-trilógiában történő eseményekhez, de az írás felépítése, hangulata miatt nem okozott nehézséget, hogy olvasás közben elhitessem magammal, hogy mégis van kapcsolat és újra ott voltam a menekültek dobozvárosában. Semmi ilyesmiről nem volt szólt, de mégis olyan volt! Értitek? Egyébként egy zseniális ötletekkel teli pakolt, jól átgondolt világban játszódó filozófiai moralitás történet volt, amiben csak egy dolog nem tetszett annyira, hogy teljesen világos volt már az első harmada környékén, hogy mi lesz a vége és ki van a háttérben. És még be is jött a tippem 100 százalékban.(Sturgeon-díj)
Értékelés: 7/10

Catherynne M. Valente - A téridő tizenhárom arca
Ha meg akarja valaki tudni, milyen stílusú novella nem tetszik nekem egyáltalán, az olvassa el ezt. Bevallom, nekem alig sikerült, bár nem volt hosszú - szerencsére. A tizenhárom rövid írás fele Stanislaw Lem Kiberiádájának stílusában megírt mítoszokat tartalmazott, de azt kell mondjam, Lemnek ez fényévekkel jobban sikerült. Erről elég is ennyi, mert csak szapulnám tovább, a másik felében egy talán - bocsánat, de semmi késztetést nem éreztem, hogy utánanézzek - életrajzi ihletésű részletek egy sci-fi írónő életéből, rükvercben. Azt, hogy volt-e valami mélyebb mondanivalója is, ami felett figyelmetlenül átsiklottam, valószínűnek tartom, de sajnos annyira sem fogott meg, hogy egy pillanatig elmélázzak felette. Sajnálom, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve nagyon tetszett.
Értékelés: 3/10

A novellák átlagolás után tehát a kötet, amit ezúton is köszönök az Ad Astra Kiadónak és az SFmag.hu munkatársainak egyaránt:

Értékelés: 7/10

Scott Westerfeld - Leviatán

Scott Westerfeld - Leviatán

(Leviatán 01.)

Scott Westerfeld - Leviathan
(Leviathan 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Hossz: 542 oldal
Műfaj: sci-fi, steampunk, háború, kaland, alternatív történelem
Fordította: Kleinheincz Csilla
Illusztrációk: Keith Thompson
Díjak: 
Locus-díj győztes - ifjúsági - Y/A - kategória (2010)
Aurealis-díj győztes - ifjúsági -Y/A - kategória (2010)

Tartalom:
Ezerkilencszáztizennégyet írunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget meggyilkolták, és egész Európa a háború küszöbére sodródik. Két tábor áll szemben egymással összebékíthetetlenül: a gépimádó barkácsok és a darwinisták, akik sosem látott fajzatokat tenyésztenek háborús célokra. Ferenc Ferdinánd fia, Sándor herceg az egymásnak feszülő nagyhatalmak figyelmének középpontjába kerül, és menekülni kénytelen szülei gyilkosai elől. Útja keresztezi Deryn Sharpét, a skót lányét, aki fiúnak öltözve szolgál a légierőnél. Az egyikük barkács – a másik darwinista, és mindketten súlyos titkokat őriznek. Harcok, veszedelmek és intrika szegélyezik útjukat, a nyomukban pedig ott liheg a háború.

Scott Westerfeld (1963- )

Scott Westerfeld 1963-ban született az Egyesült Államokban. Eddigi leghíresebb regényfolyama a disztópikus Csúfok-sorozat, amit a Könyvmolyképző adott ki magyarul (és bocsánat, de borzalmas borítókkal - bár ahogy látom, a külföldiek is hasonló design szerint jelentek meg). Könyvei a sci-fi különböző területeit ölelik fel. Ez a mostani regénye, ami a Leviatán trilógia nyitókötete, az ifjúsági steampunk vonulatba tartozik. Számomra, amikor lassan már pironkodva kell(ene) elsétálnom a könyvesboltok ifjúsági- vagy a fantasztikum irodalmának számára fenntartott szekciója felé - "Nézd, az az apuka biztos a kisfiának keres olvasnivalót. Milyen aranyos!" -, mindig az a legfőbb kérdés, hogy az adott ifjúsági mű, ami elsődlegesen és konkrétan nem az én korosztályom számára íródott, felnőtt fejjel is élvezhető-e, ad-e nekem valamit. Ez persze most sem volt másként.

Bár elenyészően kevés olvasó foglalkozik komolyan vele, de nekem vesszőparipám, szóval kezdjük a könyv külalakjával. Az Ad Astra Kiadó első keményfedeles kiadása egészen egyszerűen csodálatos. (Kár, hogy így nem illeszkedik a kiadó többi kötete mellé a polcon. Mondtam én, hogy azoknak is keménykötésben kellett volna kijönnie! :) ) A védőborító grafikájától kezdve Keith Thompson egész oldalas és kisebb méretű rajzain keresztül - amik a könyvben szétszórva mindenfelé fellelhetőek - a hófehér papíron és a számomra kissé szokatlan nagyságú betűméreten és a dupla sorközökön át egyszerűen minden. A könyv szokásos betűmérettel szerintem 300 oldal se biztos, hogy lenne, de ennek a formátumnak valószínűleg meg volt az oka. A fiatal olvasók számára valószínűleg vonzóbb ez a forma, valamint az egész oldalas belső grafikák is kötötték valamennyire a design-t, nem nagyon lehetett tőle elszakadni. Mindenesetre, bár nem szándékoztam ilyesmit figyelni a blogon, a könyv, legalábbis regény kategóriában, biztosan megérdemli a "2012 legszebb kiadása" díjat. Bizony, megérdemelte volna a könyv, hogy ezt a posztot még a karácsonyi ajándékvásárlási hajsza előtt kirakjam, hátha valaki pont olvasnivalót keresett gyermekének, de hát minden nem jöhet össze...

Ez a térkép sokkal jobb, mint az unalmas történelmi térképek. Rengeteg apró részlet van rajta. Oroszország a legDURVÁBB!

A külső szépség azonban természetesen mit sem ér, ha nem párosul hasonló belső értékekkel. A könyvben rejtett mondanivalót, örök érvényű tanácsokat, vagy túlságosan magasröptű dolgokat ne keressünk. Itt most nem erről van szó. Ez egy vérbeli kalandregény, amit kis túlzással akár Verne is írhatott volna. Ezt igazán elismerésre méltó dicséretnek szántam. Westerfeld stílusa ugyanis nagyon jó. Könnyen olvasható, izgalmas, néhol drámai esetleg akciós. Mindig pontosan adagolja a fordulatokat, sehol nem ül le a könyv, sehol nem fogunk unatkozni. Néhol humoros is, bár ezzel az eszközzel sajnos nem sokszor él. A könyv nyelvezete a célközönség igényeihez van igazítva, tehát észrevehetően egyszerűbb, mint mondjuk egy szépirodalmi alkotásé. A könyvben sok helyütt előforduló darwinista és barkács kifejezések miatt azonban még ez sem fog semmit levonni a regény élvezeti értékéből. Ezeket a kifejezéseket szerencsére sikerült a fordítónak tökéletesen magyarítania, és olyan szavakat barkácsolnia - puccosmári -, amiket elhatároztam, hogy használni is fogok. Gratulálok! :-)

A történet pedig az első világháború kitörésének körülményeinek krónikája - a fantasztikum eszköztárának felhasználásával. Gyakorlatilag azt sem tudtam, melyik szövetségnek drukkoljak jobban. Lassan az ősidőkbe nyúlik vissza a jövőbeni mechanikus lépegetők és társaik iránti rajongásom. A Battletech univerzum Mechwarrior és Mechwarrior: Dark Age regényei régóta itt porosodnak már a polcomon. A PC-s és társasjátékokat is ronggyá gyűrtük a haverokkal anno a fantasy klubban ahová eljártam. A tengelyhatalmak iránti lelkesedésem tehát az első oldalaktól töretlenül jelen volt, amikor is az ifjú Sándor herceg gyakorlatilag beköltözött Küklopsz gyártmányú viharjárója pilótafülkéjébe. Később, mikor a barkácsok elkezdték felsorakoztatni a különböző hadigépezeteiket - zeppelinek, lépegetők, szárazföldi hadihajók -, nos, inkább vesszen a misztikum ködébe, milyen élvezetet okozott. :) [Sajnos semmilyen magyar vonatkozása nincs a könyvnek, meg sem vagyunk említve, maximum, mint Osztrák-Magyar Monarchia címen.]

Ez mondjuk kicsit spoiler, de nem akartam várni vele még egy-két évig...

A darwinisták DNS-kezelt koholmányait sem okozott gondot megkedvelnem. A valós életben még nem döntöttem el, hogy örülnék-e annak, ha a génállományt a tudósok felügyelet nélküli játszadozásainak eszközévé tennénk. Néha ezt gondolom, néha azt. De többször gondolom azt, hogy bizony jó lenne látni élőben mamutot vagy erszényes farkast - vagy kék bőrű embert. Amikor pedig a másik főszereplő - Deryn - felül a huxley-ra (repülő medúza) majd szembetalálkozik a beszélő futárgyíkkal, már tudtam, hogy nincs menekvés, elvesztem.Természetesen ezt cseppet sem bántam, örömmel merültem el a Westerfeld által megálmodott alternatív valóságban. Kicsit a múltban, kicsit a jövőben érezvén magam.
Hajrá barkácsok! Hajrá darwinisták!

A könyv eseményeinek nagyobb része valós történelmi eseményeken alapul - ahogy a szerző ezt részletesen le is írja a könyv végén -, de talán pont ezért, hiszen jórészt ismerjük a nevezetes merénylet utáni eseményeket, nem elsősorban a történet az, ami "elviszi a hátán" a könyvet - és mondjuk ki, nem is a szereplők jellemábrázolásának finomságai. Sokkal inkább a stílusa. A regény megszólít(hat)ja a reménybeli olvasóit, a fiatalokkal felfedeztetheti az olvasás örömét és a képzelet szabad szárnyalásának szépségét. Több stílus kedvelői is megtalálhatják benne a számításukat. A fantasztikum és főleg a "steam" kedvelői természetesen, de mellettük a klasszikus XIX. századi kalandregényírók munkásságát kedvelők szintén. Olyan érzés volt olvasni, mintha egy H. G. Wells és Jules Verne koprodukcióban készült regényt olvasnék, amit olyan rajzokkal tettek még olvasó-barátabbá, szebbé, amilyeneket Charles Dickens vagy Walter Scott írásainak korabeli kiadásaiban láthatunk - vagy manapság néhány igényes gyerekkönyvben, például a Micimackóban.

2013 tavaszán jön a második rész a Behemót. Várom nagyon!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 9/10

Wallpaper (1920x1080)