Dan Simmons - Endymion

Dan Simmons - Endymion

(Hyperion 03.)

Dan Simmons - Endymion
(Hyperion Cantos 03.)
Eredeti megjelenés: 1995
Magyar kiadás: Agave, 2012
Műfaj: sci-fi
Hossz: 624 oldal
Fordította: Kuszkó Raymond
Díjak:
Locus-díj jelölt, 1997

Tartalom:
Kétszázhetvennégy év telt el a Világháló Bukása óta, az univerzumban teljes a káosz. A Hegemónia széthullott darabjait a hamvaiból feltámadó katolikus egyház és hadserege fogja össze a halhatatlanság valóra váltásának révén.

Raul Endymion, az egykori pásztor és elítélt gyilkos akaratán kívül sakkfigurává válik egy olyan kozmikus játszmában, amely az emberiség sorsát hivatott eldönteni. Endymiont az új messiás, egy tizenkét éves kislány testőrévé nevezik ki, és miután egy kék bőrű android is melléjük szegődik, hárman hosszú, veszedelmes és kalandokkal teli útra kelnek az időn, a téren és a valóság szövetén át. Azonban a gyermeket a rejtélyes Shrike – szörnyeteg, gyilkológép, bosszúálló angyal – is követi a 32. századba. Endymionra hárul a feladat, hogy megmentse a kislányt az ellene törő hatalmaktól. Vajon sikerül-e eljuttatni mindenkihez a Tanítómester üzenetét, s ezáltal megváltoztatni a világot… és vajon felkészült-e rá az emberiség?

Dan Simmons (1948-)

Dan Simmons Hyperion sorozatának első két részéről reményeim szerint már ódákat zengtem itt és itt is. Bár a négy részes sorozat első két része már kerek történetet mesél el - az első rész végén, amikor is a csapat énekelve elindult a völgybe, kicsit fel voltam még háborodva -, azért a zarándokok további sorsáról és az események elkövetkező kronológiájáról még szívesen olvastam volna. Szerencsére tudtam, hogy a sorozat hamarosan folytatódik és - feltételeztem a címből - Endymion elveszett városában veszi majd fel a történet fonalát a szerző. Nos, várakozásaimmal ellentétben az Endymion egyáltalán nem a városban játszódik - újra bejött ugyebár a ne-olvassuk-el-a-könyv tartalmát meglepetésfaktora -, sőt nem is feltétlenül a zarándokokról szól elsősorban, ugyanis a második rész vége - a Bukás - óta eltelt 274 év, és már minden jól ismert szereplő rég elhalálozott. Vagy mégsem?

Nem szándékozom szakítani az eddig jól bevált módszerrel, és ezúttal sem próbálom szét-spoilerezni az írást a történet fő történéseivel, szóval elég csak annyi, hogy két szálon fut a történet. Az első szálon M. Endymion visszaemlékezéseiről, kalandjairól olvashatunk - E/1 -, amiben akkurátusan számba veszi, mi történt vele és társaival, miközben bolygóról-bolygóra utazott a védelme alá helyezett gyereklánnyal, akiből - ha megéli - majd az emberiség új Messiása lehet.
Simmons nem hagyott fel már jól ismert stílusával, és rettenetesen precízen, alaposan, minden apró részletre külön kitérve, szinte mikroszkóp alól szemlélve mutatja be a régi Háló rendszer bolygóin keresztül vivő menekülést. Eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy élettel töltse meg a könyv lapjait és a szereplőket a szívünkbe zárjuk miközben pokoljárásukat olvassuk. Mivel a főszereplő lány - Aenea - a jövőből jött, valamint szuper-intelligens és az útját jövendölések, énekek és az apai ágáról szuper-fejlett MI-k (vagy esetleg valami más? - ld: 4. rész) is segíti, ezért néha már úgy voltam vele, hogy ez már aztán sok a jóból, ezeknek úgyse lesz semmi bajuk, és a másik szálon futó események sokkal-sokkal-sokkal ...de sokkal jobban érdekeltek.

A nevezetes másik szálon a csöppet zsarnoki módszerekkel a Bukás óta kissé egy helyben topogó - illetve hanyatló - humán civilizációk során és emberek zillió felett uralkodó vallási rezsim - a vatikáni új-kereszténység és a PAX - pap-(űrhajó)kapitánya kapja azt a megbízatást, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel - magyarul a galaxis összes pénzügyi-, technikai- és humánerő-forrásának felhasználásával akár - fogja el a menekülőket épségben.
A jezsuita neveltetésű De Soya pap-kapitány - az E/3 személyű narrálási módszer segíti a valószerűtlenül figyelmetlen olvasókat is rávezetni, hogy "EZ A MÁSIK SZÁL" és mellette nyilván célja még a távolságtartás is a szereplőtől -, aki ezzel a feladattal nem is sejti, hogy a saját ízléséhez képest sokkal többször kénytelen magára vállalni a feltámadás nem épp könnyű - de szerencsére (?) a Hyperion univerzumában nem is feltétlenül végzetes - terhét, hiába, hogy abszolút az elnyomók oldalán száll síkra, de annyira jól sikerült, mély karakter, hogy biztosan mindannyiunk szimpátiáját hamar el fogja nyerni. Viselkedésének, egyenességének és emberségének glóriája még embereire is rávetül, ezért én egyértelműen azért drukkoltam - miközben meg a parazita keresztség gondolatát is meg- és elvetettem, mint ugye Endymionék, akik a történet pozitív pólusai -, hogy minél hamarabb érje utol a menekülőket és az ő szenvedéseiknek, megpróbáltatásaiknak is legyen már vége.
A vallás, a papság - itt a könyv egy kis részében szerepet kapó, gondolom az olvasóknak minden időkben egzotikusnak számító Szent Inkvizíció - felépítése, működése és története a sci-fi köntös nélkül is érdekes szokott lenni a laikusoknak, ezért az intrikusabb Pacem-en játszódó részek nekem a könyv legjobb részei voltak, pedig ugyebár akciós rész nem volt a környékén sem.

"És itt lett volna vége a történetnek. De persze nem itt lett vége."

Az in medias res kezdés utáni narráció miatt azt hittem, a történet felölel majd vagy 20 évet (vagy jóval többet) a szereplők életéből - hiszen Endymion beszél a messiással való nemi aktusáról is, aki mikor megjelenik a Szfinxnél az Időkriptáknál, ugye 12 éves -, de nem így lett. A könyv nagyjából fél évet ölel fel, és mivel a negyedik rész az utolsó a Hyperion-i Énekekből, gondolom újra lesz majd jó pár évnyi ugrás a történetben - sajnos -, hiszen ezeket a részletekkel és eposzokba illő kalandokkal sűrűn megpakolt téglákat én még nagyon sok részen keresztül elolvasgatnám. A könyv egyébként valóban lassúbb, mint a szintén ráérős első két rész, legalábbis az első 450 oldalon, aztán viszont jelentősen begyorsul M. Nemes - és a Shrike - karakterének megjelenésével.

Az első résztől kiemelt szerep jutott Teilhard atya karakterének, akiről - bevallom - azt hittem, teljesen az írói fantázia "terméke", eszembe sem jutott, hogy valós személy volt a mintaképe, méghozzá Pierre Teilhard de Chardin francia jezsuita gondolkodó, filozófus és teológus, akinek gondolatai a Sol Draconi Septem jégvilágán játszódó részben - szerintem a legjobb rész volt, azok közül, amikor Endymion és a messiás kalandjain izgulhattunk - többször is felvetődnek a vak pap szavai által.

Simmons sorozata sokszor él igazán költői eszközökkel - nemhiába a költő volt az egyik legfontosabb szereplő az első két részben -, többször konkrétan versrészletekkel is, és bár nekem Keats költészete igazából "nem adta sosem" (és itt sem), azért Robert Frost - Fire & Ice című haikuját bizony felkutattam a könyv olvasása után. Ide is másolom gyorsan a különböző fordításokat és az eredetit is. Nekem az eredeti tetszik a legjobban, de a könyvben a Weöres Sándoros fordításból van a részlet. Meglepő? :-)

Tűz és jég
(Fábián József fordítása)

Mondják, a földnek tűz vet véget,
Mások szerint a vég a jég.
Amit a vágyból eddig éltem,
A tűzre várok jobban én.
De ha kétszer pusztulhatna,
Annyi itt a gyűlölet,
Hogy tarthassam rombolásra
Nagyszerűnek,
Sikeresnek a jeget.

Tűz és jég
(Hárs Ernő fordítása)

Mondják, a föld veszte a tűz
lesz, vagy a jég.
Én mint ember, kit vágya űz,
amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég,
itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég
is éppolyan
jó és elég.

Tűz és jég
(Imreh András fordítása)

Mondják: jéggé fagy a világ,
Mondják, megég.
Tudom, ilyen a vágy, tehát,
Vallom a tűz-teóriát.
De ha kétszeri lesz a vég,
Mivel volt dolgom gyűlölettel,
Én azt mondanám, hogy a jég
Is príma fegyver,
És épp elég.

Tűz és jég
(Nagy István Paphnutius fordítása)

Mondják, ha itt a vég, s a világ tűzben ég,
Mások meg azt, hogy jégbe fagy.
Mióta a vágyat megízlelém
Azzal tartanék, aki elég.
De ha másodszor is el kell pusztulnia,
Azt hiszem, van a világban elég gyűlölet
Hogyha a jégnek kellene rombolnia
Rémisztő ereje
Is elegendő lenne.

Tűz és jég
(Weöres Sándor fordítása)

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
mert ismerős a gyűlölet,
hiszem: végpusztulásra jég
is jó lehet,
és épp elég.

Fire and Ice

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I've tasted of desire
I hold with those who favor fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.

A Hyperion moziról, amit 2010 óta várunk - legalább -, még mindig nincs új hír, csak annyi, hogy Bradley Cooper (Másnaposok, Csúcshatás) nagyon szeretné csinálni már - 2012.09.hó!

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

(Remélhetem, hogy a Rise of Endymion után jön ki a többi Dan Simmons könyv is, ugye?)

Értékelés: 10/10

Wallpaper 1920x1080

Stephen Baxter - Időhajók

Stephen Baxter - Időhajók

Stephen Baxter - The Time Ships

Eredeti megjelenés: 1995

Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012

Műfaj: sci-fi

Hossz: 520 oldal

Fordította: Hidy Mátyás
Vásárlás:

Galaktikabolt 

Díjak:

Philip K. Dick-díj (1996)

John W. Campbell-díj (1996)

BSFA-díj (1996)
Kurd-Laßwitz-díj (1996)
Arthur C. Clarke-díj jelölt (1996)

Tartalom:

A 19. század utolsó éveiben H. G. Wells, az angolszász SF atyja megírta egyik legfontosabb művét Az időgépet, a meg nem nevezett Időjáró fantasztikus történetét, utazásokról a távoli jövőbe és vissza, a viktoriánus Angliába. De talán mégsem ő találta ki az egészet, lehetett valami valóságalapja a mesének, esetleg egy élménybeszámoló…
Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.
És mindez azért, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy kalandjait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

Stephen Baxter (1957-)

Stephen Baxter egyike azon számos írónak, akiket már régóta nézegetek, hogy be kéne próbálni, de valahogy sosem jutott rá alkalom. A könyvei több díjat nyertek - az Időhajók ugye egymaga négyet is -, valamint érdekesnek tűnnek a témái is. A régmúlt napok fénye című könyvével kezdtem volna az ismerkedést valószínűleg, ha megjelenese óta - április - ki nem jött volna az Időhajók, egy ilyen - számomra legalábbis - pompázatos borítóval és időutazásra csábító történettel.

A mű az 1891-es évben kezdődik - talált kézirat formájában -, amikor H. G. Wells még nem írta meg Az időgép (1895) című azonnal klasszikussá vált művét, és minthogy a kéziratot olyan valaki írta, aki ebben a viktoriánus korban született és élt (egy ideig), a nyelvezete eleinte kissé nehezen emészthető, körmondatos, régies. Ez mondjuk a Prológus alatt marad zavaró, aztán mikor elkezdődik a kaland már fel sem figyeltem rá. Mindenesetre az elmondható Baxterről, hogy hiba nélkül vette át a XIX. századi írók nyelvezetét, írói eszközeit, ami nem kis teljesítmény egy szerzőtől, akinek azért jóval több köze van a modern tudományokhoz, hiszen végzett matematikus és mérnök, aki matematikát és fizikát tanított, majd - miután sikertelenül jelentkezett űrhajósnak - információs technológiákat. Mondjuk, úgyis, mint a H. G. Wells társaság alelnökének, valószínűleg volt is "kedve" alaposan tanulmányozni Wells nyelvezetét, akinek munkássága egyébként is nagy hatással volt rá. Könyvei a sci-fi úgynevezett "hard" vonalába tartoznak, amire a tudományos alaposság jellemző inkább, mint a minden kötöttsége alól felszabadított fantázia. Mindenesetre Baxter egyéni stílusáról emiatt most nem is tudok többet mondani, hiszen az szinte biztos, hogy ebben a könyvében alapvetően más hangon narrál, mint más munkáiban. (Azt mondjuk sajnos gyanítom, hogy a humor-faktor szinte teljes hiánya a többi könyvében is a saját stílusjegye lehet.)

Baxter egyébként most fejezte be Terry Pratchettel közös első könyvét, a The Long Earth-öt (magyar kiadásáról egyenlőre nem tudok, de KELL!). [Most vettem észre: Rossz hír a magyar elektronikus könyvek árát túlzónak tartóknak, hogy konkrétan ez a könyv e-book formátumban majdnem 5 dollárral drágább (20,55$), mint a keményfedeles kiadvány (14,93$), pedig ugye az Amazont kiemelten olcsónak tartja általában mindenki.]

 Az Időhajókról elmondható, hogy nem fog benne csalódni, az sem, aki egy "egyszerű" kalandos történetre vágyik, és az sem, aki szerint egy jó könyv elképzelhetetlen elméleti matematika, geofizikai szakszavak vagy kvantummechanikai törvények alapos magyarázata nélkül.

 Nehéz erről a könyvről spoiler-eső nélkül írni, hiszen senki olvasmány-élményét nem szándékozom rontani, ezért most kicsit "hátulról mellbe" haladnék.

Ennek a könyvnek az olvasása alatt tudatosult bennem más - műfajtól teljesen függetlenül - művek nagy hibája, mégpedig az, hogy - optimális esetben - valami hatásos kezdet után nem emelkedik a könyv színvonala, hanem néhol kicsit szinte már unalmas részek váltakoznak közepes és jobb részekkel, majd a végén - szintén optimális esetben - jön egy csattanó, egy remek lezárás, vagyis a mű nem folyamatosan emelkedő élményt nyújt, hanem hullámzót.



Pristichampus

Erről itt most szó sincs (szinte a végéig).

Ezzel persze nem azt akartam írni, hogy az eleje unalmas lett volna. Hogyan is lehetne unalmas, mikor onnan indít, ahol Az időgépnek vége lett, vagyis, hogy az időjáró félresikerült útjáról épp megérkezik otthonába a távoli jövőből, és szinte azonnal el is határozza, hogy újra nekivág az idő ösvényeinek.

Tényleg nagyon szívesen megírnám, hogy kalandos útja pontosan merre vezet, mi történik vele a saját ideje - 1891 - előtti 50.000.000 év és a saját kora utáni 30.000.000 év közti jópár útja között, de biztos vagyok benne, hogy van aki még nem olvasta ezt a remek könyvet, és nem akarom, hogy bárki a felmenőimet emlegesse valamilyen trágár kontextusban.

Annyit írok csupán, hogy a kezdet után bárhová kerül az időjáró, a következő helyszínen egyre grandiózusabb kalandok és egyre nagyobb problémák tornyosulnak előtte. Csak annak, aki olvasta és emlékszik Robert Charles Wilson Pörgés-trilógiájára, annak lehet elképzelése a grandiózusság igazi mértékéről (az abban olvasottakat nyugodtan szorozza meg az időutazás "bekavaró-faktor"-számával, és akkor nagyjából betájolva érezheti magát.) ami az Időhajók-ban vár a lelkes olvasókra.

"...Megdöbbentem, mennyire nem vagyunk tudatában, milyen gyorsan elszalad az életünk, és milyen jelentéktelenek azok az események, amelyek meghatározzák nyúlfarknyi létünket, ha a hömpölygő történelem mércéjével mérjük. Annyik sem vagyunk, mint a kérészek – ki vagyunk téve a geológia és az evolúció engesztelhetetlen erejének, amely olyan lassan munkál, hogy nem is vagyunk tudatában a létezésének!"

Dyatrima

Tudni "kell", hogy jómagam inkább a kalandos vonalra lennék vevő. A pár sorral feljebbi zárójeles kitétel (mármint, hogy a könyv cselekményének színvonala folyamatosan emelkedik - MAJDNEM A VÉGÉIG) azért került bele így kiemelve a recenzióba, mert a könyv - mondjuk - utolsó negyedére szinte teljesen megváltozik.

A tudományos részek és fizikai elméletek a kalandosabb részek alatt is folyamatosan és világosan megmagyarázva vannak jelen a könyvben, de főleg kisebb, inkább gondolatébresztő módon (például a naptár alapú időmérés tudományos szempontból elégtelen, elavult - ráadásul hibás, mert pontatlan - rendszere, vagy az évszakok megszűnése, a Föld forgásának lelassulása) és bármilyen elképzelhetetlen technikai fejlesztést (vagy evolúciós változást) is látunk az időjáró szemén keresztül, MÁR-MÁR hihető, hogy csak idő kérdése - és még pár fizikai törvény megfejtése - és az emberiség valóban képes lesz hasonló dolgokat építeni, (vagy az evolúció kérlelhetetlen hatására tényleg ennyire megváltozni). Azonban a vége felé az addigi jó értelemben vett kalandregény - nem teljesen váratlanul - egy jóval magasabb szintre emelkedik.

Az eddig sem kis léptékű kalandokat számomra - nem csak szinte, hanem ténylegesen - elképzelhetetlen mértékűre növeli, és eközben remek - bár mondom, nekem a tudomány ezen szintjei már teljesen hihetetlenek (még ha egyszer be is bizonyítják, hogy igazak az elméletek, hiszen a kísérletek folynak már napjainkban is) és érthetetlenek - kvantummechanikai és metafizikai fejtegetéseket kapunk melléjük (sokvilág-interpretáció, történelmek elágazásának elmélete, párhuzamos univerzumok). (Nem hiszem, hogy sokak élményét tenném tönkre, de a fizika-szakos egyetemi tanárok - akik olvassák a blogot! :) - biztos örülnek neki, ha megemlítem, hogy a Stern-Gerlach-kísérletről is szót ejt Baxter, ami még az "egyszerűbbek" közül való. Nos nekem is van erre egy szavam egyébként: Mivaaaan?????) :)

A gravitációs szingularitás, az Ősrobbanás magyarázata viszont kifejezetten érzékletes és meglepően érthető volt (legalábbis azt hiszem értettem) - persze óvodás szinten.

Kurt Gödel (1906-1978)

A könyvben folyton felemlegetett - sőt néhol aktívan szereplő - tudós figurája Kurt Gödel világhírű osztrák (cseh)-amerikai matematikus, logikus és tudományfilozófus, akinek ha jól számolom egyedül is sikerült felállítania több tételt, amik a könyvben is szerepeltek  (nemteljességi tétel, teljességi tétel), és amikből semmit nem értek! :)  - Megnyugtató, hogy az ember fia azért mindig bízhat a komoly tudományok embereiben, hogy sikeresen megkavarják a fejét! GOOD JOB!

Aki kevésbé tudományos, de az időutazással foglalkozó könyvet keres - szintén H.G. Wells-el és a viktoriánus Angliával a középpontban -, annak Félix J. Palma - Az idő térképe című könyvét ajánlom nyugodt szívvel. Aki pedig kevesebb kalandot szeretne és mégtöbb kvantumfizikát, az olvasson tankönyvet! :)

"...Azt hiszem, az én korom emberei közül sokan álltak a háború pártján – egyszerűen két nagyhatalom közötti feszültségek levezetésének tekintették. Az emberek úgy gondoltak a háborúra – legalábbis az épp soron következőre –, mint egy nagy tisztítótűzre, az utolsó háborúra, amit valaha is meg kell vívni. Már láttam, hogy ez nem így van: az emberek a bennük rejlő vadság miatt háborúztak, és mindenfajta magyarázat csak túlméretezett agyunk elmés szüleménye volt."

Nekem meg jöhetnek Baxter többi munkái, mert ez pont így volt jó.

Pontosabban... nem. Egy dolog volt benne, ami nem tetszett. Amikor az időutazásról olvasunk, van egy axióma, amit már mindenki kívűlről fúj. NE VÁLTOZTASS SEMMIN A MÚLTBAN! (Mert egy pillangó máshogy rebbenti a szárnyát és a nagyapád meghal - vagy hasonlók.) Nos, ha ettől most sikerült eltávolodni olyan messzire, amennyire csak lehetséges, akkor a másik TIPIKUS jellemzőt - a saját farkába harapó kígyót (vagyis, hogy Te Magad saját Magadhoz és saját Magadnak csöngetsz be a film elején - a'la Lost Highway - de ott ez még működött -, (és sajnos ezer másik - jobb - példát is lehetne írni) minek kell mindig erőltetni?)

Egyébként legjobban a paleocén tengeres rész tetszett, mert olyan ifjúkori emlékeket olvasmányokat idézett fel, mint V. A. Obrucsev Utazás Plutóniába-ja vagy Tőke Péter Veszedelem az ősvilágból-ja. Tíz éves kor körüli gyermekünknek inkább ezeket - és Verne könyveit - ajánljuk majd, ne az Időhajókat! :)

„A múlt alapján biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen ma élő faj sem fogja átvinni változatlan mását a távoli jövőbe…” [Darwin]

Egyébként - egy könyvének olvasása után - nagyon is ráindultam Baxter többi könyvére. Műveit jól elhatárolható kategóriákba sorolhatjuk. Első a Xeelee-sorozat - első része a szerző első könyve, a Raft -, ami Baxter önálló világa és már jópár (11) kötet - A Destiny's Children sorozat 4 kötetével együtt - látott napvilágot ebből az univerzumból, ahol a gravitációs hatások sokkal erősebbek, mint ahogy mi megszokhattuk.

Írásainak másik csoportjába az Arthur C. Clarke-al közösen írt Időodisszeia-trilógia tartozik valamint a külföldi olvasókat igencsak megosztó Manifold quadrológia, ami a Fermi-paradoxon körül forog, vagyis a látszólagos ellentmondást próbálja megmagyarázni a földön kívüli civilizációk létezésének magasra becsült valószínűsége és a rájuk utaló bizonyítékok hiánya között, valamint a NASA-trilógia, ami arról szól, hogy a sikeres Holdraszállás után Nixon elnök nem az űrállomás programot erőlteti, hanem folytatja a Naprendszer felfedezését (Mars).

„Az életet sokkal inkább az élmények hevessége, semmint valós hossza alapján kellene mérni.” [Thomas Hardy]

És bár ezek a könyvek is teljesen biztosan érdekesek, én mégis az alternatív történelmi regény sorozatainak kiadását várom már nagyon (semmi ezirányú infóm nincsen egyébként). (A Flood-sorozatot [Globális katasztrófa a tengervíz megemelkedése miatt. De hová megyünk, ha az emelkedés nem áll meg?], a Time's Tapestry-sorozatot [Misztikus próféciák alakítják egy család sorsát 400 éven keresztül a rómaik által elfoglalt Britanniában], a Mammoth-trilógiát [A jégkorszak után egy elzárt szigeten fennmaradt mammut kolóniának a legnagyobb veszedelemmel kell szembenéznie - az emberrel], de főleg a Northland-trilógiát [7300 évvel Krisztus előtt Angliát még nem választotta el tenger az öreg kontinenstől. Kolosszális erőfeszítések árán ezt az állapotot akarják fenntartani egy kőfallal a környéken élő "történelem előtti" népek. Ez a fal nem csak a térség földrajzát változtatja meg, hanem a történelmet is.]). Különálló könyvei közül pedig az Evolution-t. Komolyan, ALIG VÁROM MÁR!

A recenziós példányért köszönet a Metropolis Media Könyvkiadónak!

Értékelés: 9/10

Andreas Eschbach - Hajszőnyegszövők

Andreas Eschbach - Hajszőnyegszövők

Andreas Eschbach - Die Haarteppichknüpfer
Eredeti megjelenés: 1995
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Hossz: 288 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Varga Csaba
Vásárlás:
Galaktikabolt

Tartalom:

A távoli jövőben, egy még távolibb bolygón... A hajszőnyegszövők időtlen idők óta gyártják szőnyegeiket a császárnak - feleségeik és lányaik hajából. Egy ilyen szőnyeg elkészítése egy egész élet munkája, ellenértékéből a család újabb nemzedékének jóléte biztosított.
Egy nap aztán űrhajó érkezik, felderítőkkel a fedélzetén, és a bolygólakóknak szembesülniük kell a ténnyel, hogy a birodalom megfeledkezett róluk. Vajon szükség van még egyáltalán a munkájukra? És ha nem, az talán egyet jelenthet a birodalom végével?

Németország első számú bestsellerszerzőjének (A Jézus-videó) bemutatkozó regénye, amely aprólékosan kidolgozott társadalomképének és újszerű történetének hála több nemzetközi díjat is elnyert.

Ezt a könyvet megjelenése óta szerettem volna elolvasni, pedig még a tartalmát sem futottam át, nem is tudtam, miről szól pontosan (ha elolvastam volna, hamarabb sort kerítettem volna a könyvre az biztos). Az érdekelt, hogy miről szólhat egy sci-fi, amiben az asszonyok (ja nem, a fériak!) emberi hajból szőnyeget készítenek! A közelmúltban, mikor megjelent a szerző következő könyve magyarul (Összeomlás - már kívánságlistán van!), újra eszembe jutott ez a furcsa című/témájú könyv és elhatároztam, hogy most van itt az ideje, hogy belekezdjek.

Eddig nem volt túl sok jó tapasztalatom a német írókkal. Gyakorlatilag Michael Ende (Végtelen történet, Momo) könyvein kívül egy sem fogott meg - igaz nagyon nem is próbálkoztam a kudarcok után. Andreas Eschbach a második, aki elégedett olvasóvá tett onnan. (Hiába, az angolszász irodalom annyira nagy túlsúlyban van, hogy más nyelvterületről származó könyvet - kivéve magyart - alig-alig veszek kézbe (igen, sajnos a kelet-európai [orosz] irodalmat is ide számítva - Viktor Pelevint kivéve)).

Viszont az biztos, hogy Eschbach többi könyvéért is hajtóvadászatot fogok indítani, annyira tetszett.

Andreas Eschbach (1959 - )

A könyv gyakorlatilag novellák láncolata, amik egymástól szinte teljesen különálló történetek, amiket csak egy-egy szereplő vagy helyszín kapcsol össze - a hajszőnyegeken túl - az egyik előző fejezettel. A részek között akár több év, évtized is eltelhet, sőt a múltban játszódó részt is találhatunk benne. A nagy, kerek történet a végére mégis kialakul, és megtudhatjuk, ami a szereplőket is a legjobban foglalkoztatja, hogy mégis mi a fenére való az a rengeteg hajszőnyeg!

A mesélési mód, a nyelvezet élvezetes, jó novellához méltóan a részek végén gyakori a csattanó, ami nemegyszer meghökkentő fordulatot ad az eseményeknek. A szereplők ugyan sokan vannak, ám mégsem lehetséges elveszni a történet szövevényében, mert általában csak egy-két fejezet hosszan szerepelnek, majd a történet egészen váratlan helyen, teljesen új szereplőkkel folyik tovább. Egyébként ez nekem még azért is tetszett külön, mert amig ki nem derült, hogy most épp hol és mikor vagyunk, lehetett azon gondolkozni, azzal játszani fejben, hogy vajon ki/mi a kapcsolat az előző részekkel. Kifejezetten jól működő fogás, amit meglehetősen ritkán használnak a regényírók.

A történet az elvárásoknak megfelelően fordulatos, a szereplők a szereplési idejükhöz mérten csak pár tollvonással vannak ábrázolva, de jónéhány közülük így is roppant érzékletesen kidolgozott, mintha egész regényeket elbírna a karakterük (a kedvencem az egész könyvben az adószedő volt). Én egy pillanatán sem unatkoztam a könyvnek.

A téma egyébként a hajszőnyegekről hamar áttevődik a hiábavalóság, a személyi kultusz, a vallás, a fanatikus hit emberiségre gyakorolt hatására, de ez nem megy az olvashatóság kárára, sőt. Az írás néhol enyhén (?) depresszív hangulatú, a mondanivalója elgondolkoztató, bár az igaz, hogy a birodalom valós életképessége pár részlet miatt igencsak megkérdőjelezhető, de ezt nem éreztem igazán problémának. A novellák a vége felé kissé vesztenek a lendületükből, de a vége jó volt. Olyan érzésem volt egy kicsit abban a fejezetben, mintha Stanislaw Lem Kiberiádá-ját olvasnám. Tényleg, az is de nagyszerű könyv!

"...Ne hidd, hogy egyszerű feladat vár rátok. Semmi sem nehezebb annál, mint kiirtani egy vallást, még akkor sem, ha alapvetően hamis volt a hit."

A könyvnek 2001-ben Quest címmel folytatása is megjelent, ami a Hajszőnyegszövők univerzumában játszódik az eredeti történetet megelőzően több ezer évvel. Magyarul még nem jelent meg.

Aki a regény szisztematikus elemzésére - és lehúzására - kíváncsi, az olvassa el Antal Józsefnek az SF Szakosztályon publikált munkáját. Nem tisztem védeni a Hajszőnyegszövőket, tényleg van benne hiba jócskán (például rövid), de örülök, hogy a Zsoldos Péter-díjas Antal József (Diagnózis, Justitia) minden könyve hibátlan, 10/10. Ja, hogy nem az.

Értékelés: 8/10

Linkek:

Wikipedia

Moly

Goodreads

SFMAG

Ekultura

Brandon Hackett

Fictionkult

Annamarie

SF Portal

Biblioteka

Intergalaktika

Nyuz