Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bios
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Műfaj: sci-fi
Hossz: 236 oldal
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
A távoli jövőben a Földet irányító Trösztök mindent megtesznek azért, hogy anyagi vagy hatalmi előnyökre tegyenek szert. Ilyen előnyök reményében kezdik meg az Isis nevű bolygó felderítését is, amelynek egyedülálló ökológiája forradalmi tudományos áttörésekkel kecsegtet. Csakhogy ez a különleges élővilág az ember számára halálos veszélyeket tartogat, így a szigorú biztonsági intézkedések ellenére is fogyatkoznak a kutatók.

A Trösztök a helyzet kivizsgálására elküldik az első osztályú kiképzést kapott – sőt genetikailag ellenállóra tervezett – Zoe Fishert, akit minden tudása és technikai felszerelése sem menthet meg attól, hogy tehetetlen játékszerévé váljon úgy munkaadói hatalmi játszmáinak, mint a bolygó akadályt nem ismerő életformáinak.

Robert Charles Wilson Hugo- és Philip K. Dick-díjas kanadai szerző új regénye egy kegyetlenségében is csodálatos, idegen világot tár az olvasó elé, melynek titkait csak az emberi önfeláldozás segíthet megfejteni.

Robert Charles Wilson (1953-)

Egy Robert Charles Wilson könyv volt az előző könyves poszt témája is, mégpedig a Kronolitok, ami szerintem egy igencsak jól sikerült alkotás volt (mármint a könyv, persze). A Pörgés írójától igazság szerint nem is vártam kevesebbet. Akit kicsit bővebben érdekelnek esetleg az író könyveiről szóló blogposztjaim, azok IDE kattintsanak. Ez most egy rövidebb poszt lesz a szokásosnál, inkább csak összehasonlítás, mert nem szeretném magam sokszor ismételni.

Azt írtam, Wilsonra jellemző, hogy hőseit elsőre kilátástalan helyzetekbe helyezi. Ez a Bioszférában sincs másképp. A Földtől hatalmas távolságra található Ízisz nevezetű bolygón az élet a Földitől évmilliárdokkal öregebb. Minden létformája a baktériumoktól kezdve a félállati egyedekig bezárólag hatalmas, bolygóméretű kataklizmák nélkül - kihalás, jégkorszak és társaik - fejlődött jelenlegi szintjére. A folyamatos, töretlen rivalizálás és fejlődés következtében csak a leginkább virulens, legalkalmazkodóbb vagy a legellenállóbb létformák maradtak fenn. Az Ízisz a lakói számára maga a Paradicsom. Az ember számára... a Pokol. Itt minden az ember életére tör. Immunrendszerünk tehetetlen, még a legártalmatlanabb vírus is halálos a fehérjealapú ember számára. Mivel azonban sehol máshol nem találtuk meg az értelmes élet leghalványabb nyomát sem, ezért presztízskérdés (is), hogy a tudósokból álló - a hatalmas távolság miatt gyakorlatilag pótolhatatlan -, kutatószemélyzet minél többet megtudjon az Íziszen található életközösségről. A kutatóbázisból - esetleg - kinövő íziszi kolónia - a már kolonizált Naprendszeren kívüli -, távoli csillagrendszerekbe vezető út első állomása lehetne majd. A csillagok közé vezető út azonban szinte elérhetetlen távolságba kerül, mikor egy ismeretlen veszélyforrás "jóvoltából" a tudósok rohamosan fogyni kezdenek.

Az igencsak érdekes felvetésből aztán felemás könyv született. Először is a bolygó élővilágának leírása parádés, egy hibája van, hogy a biológusokon és földönkívüli létformák kutatásával foglalkozó tudósokon kívül eleinte más nem igazán kapna tőle dzsungellázat. Miután megtudjuk, hogy minden irtóztatóan - és azonnal - halálos, és a kutatók csak hatalmas páncélokban tudnak kimenni a bolygó felszínére, valahogy a feszültség eltűnik. Helyette bennem inkább a 'Minek vacakolunk annyit ezzel a hellyel? Menjünk inkább másfelé!' stílusú kérdések mocorogtak. Kétségtelen, hogy bizonyos fajta bevállalósság kell a veszélyes biológiai anyagok kutatásához (virológia), de itt arról nincs szó, hogy akkor, ha NEM megyünk kutatni az Íziszre, akkor NEM mehetünk a csillagok közé, vagy NEM marad fenn az emberiség. Sőt, miután kiderült, hogy az Íziszt a fehérjealapú, gyenge emberi test nem bírja elviselni egy másodpercig sem, SEMMI nem volt - az idegen bioszférán kívül -, ami miatt megérte fenntartani a több ezer fős űrállomás (és a három felszíni telep) létét csilliárd dollárokért. Miért nem mentek rögtön a Napra felszíni kutatóállomást építeni? Közelebb is van, tehát olcsóbb is - és ugyanennyire értelmetlen lenne.

Amennyiben valakit ezek a költői kérdések nem érdekelnek, vagy könnyen túl tudja tenni rajta magát - ami egyébként nem nehéz -, akkor ott van a könyv másik fő része, a történet hátteréül kidolgozott világ kérdése. Ezzel annyi volt a bajom, hogy eléggé súlytalannak éreztem. A Trösztök, a Családok, a Kuiper-övi szakadárok és a Föld bolygón élő dolgozók közti ellentétek nem kaptak elég helyet, pedig könnyen lehetett volna az íziszi eseményeknél is izgalmasabb történeti szál belőlük. Így maximum hangulati elemként funkcionált az egész körítés, de igazi feszültséget nem sikerült vele teremteni. Látszott, hogy a szerző szívesebben mesél az Íziszről, mint a szereplők - maguk mögött hagyott - életéről. Ez alól még a főszereplő, Zoe Fischer sem volt kivétel, akivel bár valóban csúnyán elbánt fiatalabb korában az élet, de még így sem tűnt ki a földi elnyomott népesség több milliárd tagja közül. Sőt, ha úgy nézzük, még jól is járt, hiszen iszonyú messzire jutott megpróbáltatásai helyszínétől - és mindezt céges költségen. :-) Egy szó mint száz, nem volt jó ez a földi szál, de nem azért, mert rosszul megírt volt, hanem, mert sokkal komolyabban ki kellett volna bontani, akár egy külön könyvet is szívesen olvastam volna, ami a Trösztökről (és a Kuiper-övi Köztársaságokról) szól.

A romantikus szál ebből a könyvből sem maradhatott ki, de ellentétben a többi Wilson könyvvel - végre? - ebben sok szerethető motívumot nem találtam. A Tam (az egyik felszíni kutató) és Zoe közötti hirtelen szikra még tudományosan védhető magyarázatot kapott (rögtön az Előszóban), de a könyv vége felé történt eseményeket olvasva a férfi motivációja "cseppet" eltúlzottnak és feleslegesnek tűnik. [Úgy szeretlek, te rohadt spoiler-kerülő fogalmazásmód!] A könyv ezen aspektusa - bár szerencsére most sem csöpögött - feleslegesnek tűnt.

Sokat áradoztam a Kronolitok és a Pörgés írásakor a fejezeteket rövidre záró ütős mondatokról. Nos, 1999-ben ezt úgy tűnik, még nem alkalmazta - igazán jól és emlékezetesen - Wilson. A könyv első fele a halálos veszélyek, ivartalanított igazgatók és a Naprendszeren kívüli utazás ellenére is elég lassúcska, de azért nem kell félni, az események begyorsulnak. Nagyon, és hirtelen. Onnantól már végre érezni lehet a wilsoni minőséget is, mert addig nem igazán. (Bár a kiinduló alapötlet, a "mérgező" bolygó azért addig sem volt rossz.) Ami egyértelműen és vitathatatlanul jó volt, az a könyv lezárása, a konklúzió. Meggyőződésem, hogy - nem a végén az Ízisz felszínén történtekre gondolok, (az könnyen kitalálható) - erre nem sokan fogadtak volna. Én két eltérő befejezést is kigondoltam a vége előtt - és az egyik nagyjából be is jött -, de azt nem gondoltam, hogy ennyire "Hyperionos" lesz a vége. A második befejezés-variánsom talán jobban illett volna ehhez a bio-horror témához. [Spoiler nélkül csak ennyit írhatok: The eunuch leader goes back to the Earth!]

Ha már az előző poszt végén megjegyeztem, hogy a Kronolitok kicsit alul van pontozva szerintem a Molyon - apám szerint "a Mollin" -, és a Goodreads-en, úgy a stílszerű, ha ezt most is jelzem. Véleményem szerint valóban az eddigi legkevésbé szerethető Wilson könyv (magyarul), de nem "70%"!

[Pontosabban, de, a 70% igazából elég pontos, korrekt szám, de máris fájó lesz ez az érték, ha összehasonlítjuk a mostanában felkapott - például a vámpíros "para-romantikus" - "irodalomba" tartozó könyvek átlagos pontértékével. Bosszantó, mikor ez a "gyengébb" könyv is mérföldekkel jobb - nem azért mert sci-fi, hanem a témája, mondanivalója miatt - bármelyiknél, de mégsem fogják elolvasni, mert azt látják, hogy, "ez csak egy szar 70%-os", és kölcsönkérnek mondjuk egy Twilightot! Itt a blogon nem valószínű, hogy valaha is fogtok paranormális-romantikus könyvről olvasni - csak jelzem. - (Az eltérő pontozás (ORCA vs. hasraütés alapú módszer) problémája folyton visszatér, és mivel semmit nem lehet ellene tenni, csak magamban füstölgök rajta néha. Most is csak úgy eszembe jutott.)]

A könyvért köszönet a Metropolis Médiának!

Robert Charles Wilson - Kronolitok

Robert Charles Wilson - Kronolitok

Robert Charles Wilson - The Chronoliths
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Hossz: 264 oldal
Műfaj: science-fiction, poszt-apokalipszis
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER
Díjak: 
John W. Campbell emlékdíj, 2002
HUGO-díj jelölt, 2002

Tartalom:
Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop jelenik meg a semmiből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak több mint húsz év múlva fog sor kerülni!
Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene, a békéért protestálnak.

Robert Charles Wilson (1953-)

Robert Charles Wilson kanadai sci-fi szerzővel a világhírű Pörgés-trilógia (Pörgés, Tengely, Örvény) kapcsán ismerkedtem meg. Nem szeretnék kisebb szavakat használni, tehát nyugodtan mondhatom, hogy szerelem volt első olvasásra. (Igen, még a Pörgéshez képest kissé gyengébben sikerült második rész is.) Természetes volt tehát, hogy nagyon vártam, hogy a szerző magyarul elérhető másik két könyvét, a Kronolitokat és a Bioszférát is elolvashassam. A Kronolitokkal kezdtem a kettő közül.

"Azt mondják, a kilencdimenziós geometria önmagában is értelmezhető nyelv. Sajnos én pont ezt a nyelvet nem beszélem."

Wilsonra - már ha egyedül a Pörgés-trilógia elolvasása után merészelhetek általánosítani - jellemző, hogy főszereplőit olyan megoldhatatlan nehézségek elé állítja - (a Föld köré állított pajzs, amin kívül az idő őrült sebességgel telik) -, amelyeknek megoldására első blikkre semmilyen megnyugtató megoldásuk nincsen. Az olvasó, miközben végig együtt érez és izgul a regények szereplőivel, kétségbeesetten fordul az általa valaha olvasott fantasztikus regényekben előforduló tudományos eszköztárához, hogy majd azok segítségével nagyjából kitalálja a feladat - az író képzeletében már - biztosan létező megoldását. Nem fog sikerülni, legalábbis én a közelében sem jártam az első tippjeimmel, hogy mi is várja majd a főhősöket az Örvény végén. A Kronolitok 2001-ben jelent meg, vagyis négy évvel a Pörgés előtt. A két mű összehasonlításakor nem tévedünk vészesen, ha úgy érezzük, hogy a Kronolitok előfutára, főpróbája volt a díjesővel jutalmazott utódjának.

A könyv szereplői most is olyan meghökkentő helyzetbe, logikai hurokba kerülnek, amit meg sem értenek, nem hogy védekezni tudnának ellene. Képzeljük el, mi történne, ha a jövőből hirtelen gigászi háborús emlékművek jelennének meg, amik a fél világ elestéről tudósítanak! Hogyan is tudnánk felvenni a teljesen ismeretlen eredetű, de biztosan fejlettebb technológiákkal rendelkező, láthatatlan - hiszen elképzelhető, hogy még világra sem jött - ellenfeleinkkel a harcot? Vajon azzal, ha felvesszük a kesztyűt és harcolunk, csak magunk teremtjük meg a jövőbeli ellenfelünk - Kuin - részére a szükséges tudásanyagot, amivel aztán le fog győzni minket? De nem mérhetetlenül veszélyesebb csak ülni, és nem csinálni semmit? A Kronolitok egy két évtizedig tartó háború története - amiből szinte semmit sem fogunk látni. Egy logikai paradoxon, egy önbeteljesítő jóslat (az időutazós történetek rákfenéjének) története, amihez hasonlót már láthattunk filmeken, olvashattunk könyvekben, de sajnos ritkán ilyen minőségben.

"A paranoid skizofrénia egyik iróniája, hogy szinte matematikai pontossággal teljesíti be önmaga legsötétebb jóslatait."

Wilson stílusa, írásmódja már ekkor - lehet, hogy már sokkal korábban is - megtalálta a saját egyéniségét. Sorai férfiasak, letisztultak, szikárak. Csapongásoktól mentes prózája logikailag hibátlan, amit élvezetes olvasni. Főszereplői a történet előterében tartózkodnak, a fantasztikus események jórészt csak a háttérben történnek. Gyakran a sorsfordító eseményekről is csak visszaemlékezésekből értesülünk egy fél mondatos utalásból, hiszen a "tudományos rizsa" helyett a lényeg a kronolitok okozta társadalmi változásokon, a technikai és gazdasági hanyatláson, a káoszon és az új vallási mozgalmak kialakulásán van.

Az - úgy tűnik Wilsonnál is - elmaradhatatlan szerelmi szál a karaktereknek mélységet, motivációt ad, de semmi nincs benne, amitől a regény szirupos, csöpögős, elnyújtott, ne adj Isten unalmas lenne. Véleményem szerint nagy előnye könyveinek, hogy képes szereplői sorsát végig fókuszban tartani, emberközeli maradni - érdemes a családról szóló részekben megfigyelni a karakterfejlődést például -, de mindeközben megmaradni tudományosan is hitelesnek. (Persze nem értettem teljesen a Minkowski-térről, Calabi-Yau-terekről (felcsavarodott dimenziókról) vagy a húrelméletről szóló fejtegetéseket. Nekem aztán egyébként is bármit be lehet adni, ami a féreglyukaknál (vagy még inkább a szorzásnál) bonyolultabb, de akkor is, hihető volt, és nem tűnt halandzsának. (Egyébként arra mindig kíváncsi voltam, hogy egy elméleti fizikus - ha szereti a sci-fit -, vajon olvas-e olyan írótól, akinek lövése sincs a tudományról, csak összehord mindenféle hamis, de jól hangzó elméletet?! - Itt most nem Wilsonra gondolok...))

A Pörgésben a szerző a fejezetek záró mondataival a feszültséget, megdöbbentést, sokkolást tanítani való, mesteri precizitással emelte az egekbe. Ezeken kívül egyetlen más fajtájú zárómondattal találkozhattunk a könyvekben, mégpedig a létező legjobb fajtával, amiről csak álmodhatunk egy könyvben. Azzal, ami megmarkolja a gyomrunkat és jeges kézzel szorítja össze, miközben a releváció - az események teljes pompájában való megmutatkozása, megértése - mellszélességben belénk csap, akár egy villám. [Azért eltelt már legalább egy év a Pörgés olvasása óta, szóval elképzelhető, hogy kisebb dolgokban tévedek, de így emlékszem rá vissza. - Nagyon durván jó volt!] Ez az írói eszköz szintén remekül megfigyelhető már a Kronolitokban is. A könyv egyébként végig - nem is kicsit - szomorkás, fatalista, noir-os hangulatú, de ugyanakkor a szerző ironikus humora sincs mélyen elrejtve.

A regény végén a szokásos Metropolis Mediás összefoglalót találjuk a szerzőről, ami a műveit állítja a fókuszba. Ebből tudtam meg - újra, hiszen tudtam, csak elfelejtettem -, hogy Wilsonnak még rengeteg más könyve jelent meg, ami reménykedésre adhat okot, hogy lesz még tőle kiadva valami jóság magyarul. Lenne több ötletem is - még ha az elsőt, 'Mindet!' nem is számítjuk bele. ;-D

A könyvért köszönet a Metropolis Mediának!

[Ui.: A Moly-os és Goodreads-es értékelések előtt egyébként most értetlenül állok, szerintem ez messze sokkal jobb könyv volt, mint "75%", vagy "3.63 pont". Nagy élmény volt elejétől a végéig. Nem unatkoztam, nem csalódtam. Most megyek és megmutatom, hogy is kell jól csillagozni! :D]

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - The Flying Inn
Eredeti megjelenés: 1914
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Hossz: 256 oldal 
Műfaj: fantasy, szatíra, klasszikus, szépirodalom, alternatív történelem
Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Tartalom:
Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.
Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Gilbert Keith Chesterton angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

„Chesterton minden mondata mögött egy olyan ember áll, aki festeni képes a szavakkal.”

– Neil Gaiman

„Méltatlanul elfeledett prófétai mű az európai társadalmak iszlamizálódásáról.”

– The American Spectator

G.K. Chesterton (1874.05.29 - 1936.06.14)
Ennél előnytelenebb képet nem találtam, de olyan aranyos! :D

Aki 2013-ban a Galaktika Baráti Kör tagja, az - az egyéb kiváltságokat is magába foglaló 4000 forintos tagdíj fejében - ingyen juthat hozzá ehhez az exkluzív kiadványhoz, ami egyébként máshogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. Mivel én is azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik, ha több olyan dologgal is rendelkezik, ami a tömegeknek nincs (olyan kis dolgokra gondolok, mint egy dedikált könyv, egy egyedi könyvjelző, tagság egy zárt szakmai közösségben - vagy egy kis példányszámú kötet birtoklása), ezért már lebegett is a vörös posztó, hogy én ezt a könyvet márpedig akarom. :D [Főleg, miután - szokásomtól eltérően - elolvastam a könyv hátulján lévő ajánlót.]

Bár irodalom "faktos" voltam világ életemben, és a fantasztikus irodalmon kívüli műveket is szoktam figyelni, de - ne ítéljetek meg túl szigorúan - Gilbert Keith Chesterton neve a világon semmit nem jelentett nekem. Se róla nem hallottam semmit, se a könyveiről, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem is jelent meg tőle semmi még magyarul. (Igen, a második bekezdést, az író méltatását már nem olvastam el.)

"...Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét -, de ez az igazság."

Ahogy haladtam a már rögtön az elején nagyon is kedvemre való könyvben, azonnal az ismertetőt fogalmazgattam magamban. "Klasszikus, romantikus írókra - Charles Dickensre, Robert Luis Stevensonra, (vagy akár H. G. Wellsre esetleg Jules Vernere) - hajazó nyelvezet" - még nem is gondoltam arra, hogy mennyire beletrafáltam. Azt hittem addig - hogy miért, meg se kérdezze senki -, hogy a könyv "nem mai gyerek", biztosan "megvan már vagy tíz éves is". Mekkora volt az elképedésem, mikor kiderült a könyv kolofonjából, hogy az első angliai kiadása 1914-ben volt, szóval Chesterton Dickensnek majdhogynem kortársa volt. Na, kezdjük csak akkor előről!

"A becsületesen erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala."

G. K. Chesterton író, költő és gondolkodó 1874-ben született Londonban és hatvankét éves korában, 1936-ban hunyt el. Illusztrátorként, költőként, újságíróként és kritikusként is dolgozott - ő írta például az Encyclopaedia Britannica-ba a Charles Dickensről szóló bejegyzést -, regényeket csak később kezdett írni. Detektívtörténetei - főszereplőjük Brown atya - mára klasszikusnak számítanak a zsánerén belül. Több regényének is témája a jövő utópisztikus társadalmának változásai. A vándorló kocsma is ebbe a sorba illik bele. Az Edwar-kori értelmiségi elit tagja volt, akinek véleményére sokan és sokat adtak, ezért a szatíráinak leple alatt rejtőző komoly társadalmi bírálatok gyakran hullottak gazdag termőtalajra. A fentebb (a tartalomban) felsorolt politikusokon kívül olyan írók vallják őt szellemi atyjuknak vagy példaképüknek, mint J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Ernest Hemingway,  Franz Kafka vagy Terry Pratchett (a lista messze nem teljes). Életéről, jelentős munkásságáról - és műveiben található vallási és filozófiai szimbólumrendszer megfejtéséről - halála óta több kutató is könyvet írt. Bár nagyjából nyolcvan regényéből magyarul nem az összes elérhető még, azért időről-időre megjelent tőle pár kötet - eddig összesen tizenhat (bár a Brown atyás novelláskötetek közül pár ugyanaz, csak más címmel). Most mehetek összegyűjteni a könyveit. Eddig ugye van egy. :D

"...Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége a világon."

Essünk is túl azon az egy dolgon, ami esetleg elriaszthat pár lehetséges olvasót. Az alig 256 oldalas könyvben nem történik semmi. Mármint akció, üldözés, kalandok, párbajok és társaik, amik egy fantasztikus könyvben azért általában előfordulnak. Ebben nem. Két furfangos "népmesehős" egyszer itt tűnik fel, majd amott, beszélgetnek egy darabig, majd nem sokkal később nemezisük szintén felbukkan, mire ők valahogy felszívódnak. Nos, nagyjából ennyi az egész. De:

"...Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését."

Annyira hihetetlenül jó volt olvasni az egész könyvet - bár a XX. század elejét felidéző dagályosabb elbeszélő-stílust és szóvirágokat azért persze meg kell szokni! -, hogy hirtelen nem is tudok jelzőket kitalálni rá. Az író kifejezésmódja egyszerűen hibátlan. A történet hátterében lévő világ - a XX. század első évtizedének vidéki Angliája - első blikkre pont olyan, mint ahogyan más viktoriánus könyvekből már megismerhettük, mégis, rengeteg apró részletében egészen más. Ha pedig már az elején bajba kerültem a jelzőkkel, nem is tudom, hogy tudnám még fokozni azt a karakterek miatt. Egyszerűen csodálatos, amit Chesterton művel a szereplőivel. Charles Dickens legjobb napjait idéző leírások alapján ismerjük meg a regény főhőseit. Nem számít, hogy egy falusi bugris, vagy polgár, esetleg egy rideg, felfuvalkodott arisztokrata nemes az angol Parlamentből, mindannyian szerethetőek, érdekesek és mélyen emberiek (persze van aki csak nagyon mélyen). :D Szerethetőek, mert hogy is ne szeretnénk meg őket, ha az egész könyv alatt folyamatosan (minimum) mosolygunk esendőségükön, szófordulataikon, akcentusukon, furcsaságaikon, csodálkozunk fortélyos gondolkodásukon vagy minden alapot és logikusságot nélkülöző - mégis meggyőzően előadott - ideáikon, hovatovább őrületbe hajló, biblikus példabeszédek kifacsarásán, félremagyarázásán alapuló eszméiken. (Misziszra Ammon nagy figura!) Chesterton szerencsére akkor sem hibázott, amikor véletlenül nem a "társadalomkritikus" részeket írta, hanem mondjuk a "mocskos tömeg borissza abajkodásáról" szólókat. Azt kell mondjam, bizony elég autentikusan sikerült részek azok is! :D Egyszerűen annyi  jól eltalált szereplője van a könyvnek, hogy még a kedvenceimet is bajos lenne kiválasztani közülük. Dalroy kapitány, Ugyanakkor Hibbs és Mr. Wimpole, a madarak költője - aki a kötet egyik legerőteljesebb (leginkább elgondolkodtató) részének, a XIV. fejezetnek volt jelentős karaktere - biztosan ott vannak az élbolyban.

"...úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább a feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága."

Prófétai műnek tartják - az angolok legalább is - A vándorló kocsmát, hiszen jelenleg valami hasonló folyik a Csatorna túlsó oldalán. (Persze nem az alkoholfogyasztást akarják beszüntetni.) Nem vagyok ott, a bevándorlók nagy számán túl nem tudom ezt pontosan mire is alapozzák, de biztosan igazuk van. Engem igazság szerint ez a része érdekelt a legkevésbé a könyvnek. Viszont minden oldalán találtam olyan megfigyeléseket, mély igazságokat, ami komoly ember- és világismeretről árulkodik. A kiragadott idézetek jellemzően most ilyenek. A kötet Chesterton számos versét is tartalmazza - amelyek az elbeszélés részei, nem különálló versek -, de őszintén szólva a Shelley-féle szárnyaló verselés sosem volt az én ízlésem. Így nem is igen szeretném fordítója, Kleinheincz Csilla munkáját véleményezni, de szerintem neki köszönhető, hogy két-három földhözragadtabb vers még úgy is tetszett - konkrétan az egyik a Dal a fűszeresek ellen, a másik meg "Hupák végtelen útmutatója" -, hogy nem vagyok nagy rajongója az angol romantikus költészetnek. A szövegtörzs fordítása sem lehetett túl egyszerű feladat - egy-két értelmezhetetlen mondat sajnos maradt is a szövegben - a szójátékok miatt, de szerencsére a kötet végén található 'Jegyzetek' nagy segítségünkre van az utalások pontosabb megértésében.

"...Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őrjöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? [...] De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben."

A klasszikus alternatív történelmi könyvek sorába illeszthető talán legkönnyebben ez a sok rejtett (?) bölcseletet tartalmazó mű, amiben igazán sok science-fiction vagy fantasy elemet nem fogunk felfedezni. Aki viszont szereti a szatirikus humorral átitatott, könnyen olvasható filozófiai/metafizikai műveket - amik mondjuk egy párhuzamos univerzumban játszódnak -, az szeretni fogja. Nagyon fogja szeretni! Egyébként nem az a regény, ami zajos sikerre számíthatna - ahhoz túl sok, nem az alapvető műveltséghez tartozó ismeret szükséges a totális megértéséhez és túl kevés a konkrét történés benne -, gondolom ezért is jött ki alacsony példányszámban, csak GBK exkluzív kötetként, de személy szerint örülök, hogy ezt a könyvet választották. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy a magyar borító mérföldekkel jobban sikerült, mint eddig bármelyik ország akármelyik kiadásáé. (Nem írtam ugyan külön róla - direkt -, de igen, van benne romantikus szál - hiszen egy majdnem-romantikus-kori regény -, szóval olvassák lányok is el nyugodtan, még ha nem is szeretik annyira a rumot!) :D

"...Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állít fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik."

Connie Willis - Ítélet Könyve

Connie Willis - Ítélet Könyve

(Oxfordi időutazók 01.)

Connie Willis - Doomsday Book
(Oxford Time Travelers 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, történelmi fikció
Hossz: 540 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Sohár Anikó
Díjak:
Nebula-díj, 1992
HUGO-díj, 1993
Locus-díj, 1993
Kurd Lawitz-díj, 1994
Mythopoetic-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Kivrin Engle történelem szakos egyetemi hallgató lány. Tanulmányai különösen izgalmasak a 2050-es évek Angliájában, ahol kutatási segédletként már az időutazást is igénybe veheti. A szabályok szigorúak, tiltanak mindenféle beavatkozást, csupán a megfigyelés engedélyezett. Az eddig veszélyesnek nyilvánított és tiltott középkort a Történelemtudományi Kar helyettes vezetője váratlanul megnyitja, így Kivrin engedélyt kap, hogy ellátogasson az 1320. évi Oxfordba, tanára, James Dunworthy professzor határozott tiltakozása ellenére.

Az időgépet kezelő egyik technikus hirtelen megbetegedése miatt az utazás nem zökkenőmentes, és amint megérkezik, a lányon is kitörnek az influenza tünetei. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a legkisebb problémája: nemcsak hogy nem emlékszik a koordinátákra, ahonnan kollégáinak föl kell majd őt szedni, de nem is az eltervezett évbe érkezett.

Ez a Hugo- és Nebula-díjas regény indítja útjára a szerző időutazó történészek kalandjait bemutató sorozatát, melyet az angolszász SF alapműveként tartanak számon, és immár két évtizede minden újabb kötet megjelenése eseményszámba megy.

Connie Willis (1945- )

Connie Willis amerikai írónő a kortárs sci-fi nagyasszonya. 2011-ben SF Nagymesterré választották. Meglepő módon, magyarul eddig egyetlen könyvét sem olvashattuk még, dacára annak, hogy páratlan módon írásaival évek óta megnyer minden rangosabb sci-fi díjat. Eddig 11 HUGO-, 7 Nebula-, 4 Locus-, 2 World Fantasy-, 1 John W. Campbell- és 2 Kurd-Lawitz-díj boldog tulajdonosa. Lenyűgöző! Más író összeteszi a kezét, ha életében egyszer bármelyiket megnyeri ezekből. Magyarul eddig csak néhány novellája jelent meg a Galaktika (116, 184, 185, 234, 261 és Hypergalaktika 02. számok) és az Átjáró (4. szám) magazinokban.

Az Ítélet Könyve - ami a Végítélet Könyvéről módosult az utolsó pillanatban, mert a választott betűtípussal olvashatatlan lett volna a borítója - a szerzőnő oxfordi időutazó történészeit bemutató, eddig négy részes sorozatának nyitó kötete. A könyv egymaga számtalan díjat zsebelt be, de még nagyobb szenzáció, hogy az összes többi rész egyenként is majdnem ugyanennyit. A rajongók szinte megőrülnek, mikor új rész jelenik meg. Így talán érthető, hogy milyen nagy reményekkel és a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel kezdtem neki a könyv olvasásának.

Kezdjük most akkor a jó résszel. A vaskos könyv két részből áll. A második rész, ami körülbelül a könyv egyharmadát teszi ki gyakorlatilag tökéletes. A középkori állapotok, a mindennapi élet és a betegek életéért folytatott, gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt munka bemutatása alatt néhol garantáltan szem nem marad szárazon. Drámai, felkavaró, megrázó és elgondolkodtató. Az emberiség egyáltalán hogy élhette túl ezeket a sötét időket? 1348-ban Európa felét kipusztította az első pestisjárvány, és ha van kedvünk - mert érdekel a dolog - és hozzáolvassuk Schultheisz Emil A Magyarországi járványok történetéről szóló pár oldalas dokumentumát - elég csak a pestisről szóló részt is -, a kép még árnyaltabb és még sokkal szörnyűbb lesz.
Az állapotleírásokon túl is különösebb problémamentes a könyv ezen része. Az események gyorsan pörögnek, a szereplők élnek, szerethetőek, együttérzésünkre méltóak. Mind a múltban, mind a jövőben játszódó rész izgalmas, érdekfeszítő, feszes, félelmetesen sötét tónusú, az orvosi thrillerek és a súlyos történelmi katasztrófákat elbeszélő írások legjobb jegyeit viseli magán. Miközben egy pestis sújtotta területről menekülő pápai küldönc sebességével faljuk a sorokat, azonnal megértjük, mire fel az olvasói és kritikusi lelkendezés a sorozat iránt, és a díjeső is érthetővé válik.

És akkor most itt az idő megkérdeznem, hogy a mű I. könyvét ki írta? Az itt következő sorok kizárólag az I. könyv című részben olvasottakra vonatkoznak!
A fő problémám azzal volt, hogy egyszerűen túlírtnak éreztem az egészet. A jövőben játszódó részben mindenki tyúkperekkel, csip-csup ügyekkel foglalkozik. Oldalanként jelenti be valaki, hogy mindjárt elfogy a tojás vagy a tej, vagy valami más létfontosságú dolog - a WC papír például legalább hússzor -, senkit nem találnak meg telefonon akit fontos lenne, de az idegesítő mellékszereplőkbe mindenki állandóan belefut. Az események ilyetén módon testközelbe hozása párszor jó szórakozást jelent, de aztán már nagyon kezdett idegesíteni. A mellékszereplők közül az idegesítő versenyben harmadik helyen állt Mrs. Gaddson, aki egyébként mindenkit idegesített, szóval akár ki is tilthatták volna az egyetem területéről - ha már a karanténból nem is lehetett elküldeni - szerepe ugyanis nem volt. Még nála is irritálóbb volt Mr. Gilchrist, a tudós, az ideiglenes dékánhelyettes (vagy micsoda), aki konkrétan úgy került ebbe a székbe, hogy az időutazás alapszabályairól és a minimális és szükségszerű biztonsági előírásokról sem tud semmit, ha pedig mégis, akkor azokat csak azért is semmibe veszi - csak úgy, mert megteheti. És hogy hol van eközben a dékán, az egyetem vezetője? Elment Skóciába horgászni, senkinek sem mondta meg hová, és a telefonját sem veszi fel, még akkor sem, mikor Oxford karantén alá kerül, szóval teljesen elérhetetlen. Több, mint egy hónapig! Így lesz a legunszimpatikusabb egy olyan szereplő, aki egy pillanatra sem szerepel a könyvben! :) Ez nekem nem volt hihető semennyire. Az email-jeit azért csak elolvassa, hiszen 1965-óta megteheti nyugodtan bárki és a híreket is megnézheti a "vidderjén".

A múltban játszódó szálon szintén állandóan a már egyébként is tucatszor elmagyarázott dolgokat emlegetik fel oldalanként. Itt még a múltban rekedt időutazó - Kivrin - is annyira teszetosza, mintha nem is a 2050-es évek magabiztos fiatal nője lenne, hanem ő is a XIV. század elején szocializálódott volna, mint azok a szerencsétlen nők, akik szinte jogok nélkül éltek akkoriban férjeik árnyékában. Az rendben is volna, hogy nem akart nagyon kitűnni közülük, de hogy egy életbevágóan fontos kérdést két-három hét alatt nem tudott feltenni a szerencsétlen erdőkerülőnek, akivel egy udvarházban élt, hát az kicsit sok. Bár jobban meggondolva, a jövőben szintén ilyen teszetosza volt a mentora is. Az sem tudott elintézni semmit egy hónap alatt, bármit is gondolt ki. Volt néhány történetbeli következetlenség is. Például miért nem vitt magával Kivrin egy nyomjelző chipet - mint a többiek -, akkor nem kellett volna a fix helyének megtalálása miatt izgulnia? Valószínűleg írói hiányosság - esetleg tudatos választás, aminek miértjét nem fogtam fel - lehet az is, hogy pár szóösszetétel, most például az "itt tartóztatottak" jut az eszembe, bizonyos részein a könyvnek írd és mondd két mondatonként felbukkan, ami annyira látványos, hogy már zavaró volt, pedig nem akartam kötözködni.

Nem akarok igazságtalan lenni azonban, mert néhány rész igencsak jó volt az első könyvben is. Nagyon tetszett például a középkori angol nyelv megtanulásának a módja és leírása, a középkori tájak, kiemelten a sűrű, sötét erdők, mint a tündérmesék táptalajának és a középkor illetve az udvarház hétköznapi életének történelmileg valószínűleg hiteles bemutatása is. Hangulatot teremtőek voltak a latin nyelvű imák is. A jövőben játszódó részben tetszett, amit a világ háttértörténetéről megtudhattunk. Az állandó vírusmutációs fenyegetés árnyékában élő lakosok - és orvosok - harca a pandémia és epidémia ellen. Ügyes volt a két időszak közt felállított párhuzam, miszerint az orvosi fejlődés mellett az emberi jellemvonások alapvetően nem változtak meg. Még mindig másokat szeretünk okolni a hibáinkért. Oxfordshire környékének középkori történelme mellett a járványtan területére is jól felkészült a szerző, nem hiába került öt évbe a könyv megírása. Az írónő csípős humora, beszólogatásai is kellemesek volt általában, de a humorosnak szánt szereplőin nem tudtam mosolyogni de még kedélyesen bosszankodni sem. A túlságosan lassú és bizony néha unalmas részeket még bosszantóvá is tették és tovább lassították.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek Kozmosz sorozata ettől a könyvtől fogva hivatalosan is áttért a szélesebb, a Metropolis Média sorozat könyveinél már megszokhatott formátumra. Nekem az eddigi dizájn is tetszett, de tény, hogy a 20%-al megnövelt könyvszélesség hatására a mostanában egyre vastagabbra hízó regények vastagsága látványosan csökkenthető, ami a kiadó célja volt. A helyesírásról annyit megjegyeznék, hogy nagyon kevés hibás szót vettem észre a könyvben, ami jó dolog, de sajnos annál több kisebb hibát. Rendszeresen kimaradtak a névelők, egybecsúsztak szavak, még a párbeszédeknél használt gondolatjeleknél is jelentkezett párszor ez a hiba, ami csak korrektori figyelmetlenség lehet. Ezen még lesz mit csiszolni. Az értékelésnél talán most először érzem magam bajban. A második könyv 10 pontos lenne persze, de az első könyv eseményeit tartalmazó 360 oldal 60-100 oldalban kiemelkedően jó és izgalmas lehetett volna, így viszont szinte frusztrálóan zavaró volt, nem hiába tartott majd egy hétig elolvasnom, míg a végét meg egyhuzamban felfaltam. Itt segít az ORCA rendszerű pontozás kérlelhetetlen volta. Ez bizony most, még ha Mikulás ajándék is volt a kiadótól, amit újfent nagyon köszönök:

Értékelés: 6/10

Diana Wynne Jones - A trónörökös

Diana Wynne Jones - A trónörökös

(Varázsvilágok 01.)

Diana Wynne Jones - Deep Secret
(Magids 01.)
Eredeti megjelenés:1997
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2011
Hossz: 388 oldal
Műfaj: fantasy, ifjúsági
Vásárlás:
Booker
Fordította: Sarkadi Zsuzsanna

Tartalom:
Az önmagába visszatérően végtelen multiverzum világai között, attól függően, hol helyezkednek el, vannak varázsosabbak (defelé) és varázstalanabbak (nefelé). A mágusok feladata, hogy valamennyit lehetőleg defelé irányba tereljék. Egyes világokon nyíltan tevékenykedhetnek, másokon csak titokban. Az, amit mi Földként ismerünk, az utóbbi kategóriába tartozik.
Rupertnek, a zöldfülű mágusnak – aki mellesleg, polgári foglalkozását tekintve programozó, tehát kötetlen munkaidőben dolgozik a mi világunkban – hirtelen két sürgős munka szakad a nyakába. Egyrészt, mivel idős mentora meghal, neki kell megtalálni az utódját. Igaz, kap egy listát a lehetséges jelöltekről, de egyiknek sem sikerül a nyomára bukkannia, mintha menekülnének előle. Másrészt, mivel valaki egy elegáns mozdulattal a levegőbe röpítette a multiverzum középpontjában található Koryfón Birodalom teljes uralkodócsaládját, a túlélő vezetőség a fiatal varázslót kéri fel arra, hogy legalább egyet kerítsen elő a rejtett helyen nevelkedő trónörökösök közül, mielőtt még kitörne az anarchia az elcsászártalanodott világokon – ami pedig az egész multiverzumra hatással lenne.
Rupert minden tőle telhetőt megtesz a trónutódlás ügyében, kevés sikerrel. Közben a mágusjelöltek utáni szaladgálást is elunja, és inkább megpróbálja őket egy helyre vonzani, ennek érdekében eltéríti a sorsvonalaikat. A kiválasztott hely olyan, ahol a varázslat nem kelt feltűnést: egy SF-fantasy találkozó helyszíne. A Hotel Babilon ugyanakkor az energiavonalak csomópontjában áll, és ha ott valaki babrál az erőkkel, annak komoly következményei lehetnek.
Persze merénylők is megjelennek, és minden lehető módon megnehezítik Rupert munkáját. Végül elkerülhetetlenné válik az összecsapás a jók és a gonoszok között…

Diana Wynn Jones (1934-2011) és Neil Gaiman

Diana Wynn Jones (1934 - 2011) angol írónő neve nem kellene, hogy ismeretlen legyen a magyar olvasók számára. Több kötete is kijött már magyarul - kezdve a számára hazájában is elismertséget hozó, az ifjabb korosztálynak szóló Chrestomanci-krónika (Geopen Kiadó 2002, 2003) három véletlenszerűen kiválasztott részével. Itthon mégsem ezzel írta be nevét a köztudatba, hanem a Palota-sorozatának (Vándorló palota, Az égi palota és az A másik palota (Pongrác 2010-2011) világsikert aratott anime változatával. A Palota sorozatot még nem volt szerencsém olvasni, de a mozgókép változata valóban szenzációs volt, ezért már egy ideje kacsingatok a sajnálatos mód tavaly elhunyt írónő könyvei felé. Jó apropót adott az ismerkedés elkezdéséhez, hogy a Varázsvilágok sorozatának második és egyben utolsó része - A Merlin-összeesküvés - talán már ebben a hónapban megjelenik, így ha ellenállhatatlan vágyat érzek a kalandok azonnali folytatására, akkor valóban nem kell sokáig várnom! :)

Lássuk tehát, milyen volt ez az első rész.

Az írónő által kitalált multiverzum semmiképp nem volt egyedülálló még 1997-ben sem, de már az ötletből adódóan is garantált lehet a rengeteg féle lehetséges világ egyéni szájíz szerinti testreszabása. Ennél a fajta kitalált világnál - vagyis itt épp végtelen sok kitalált világnál - csak az írónő képzelete és az elképzelt történet lehet az igazi egyediség  gátja. Ahány történet, ahány világ, annyi különböző stílus és karakter is beleférhet a koncepcióba. Határ a csillagos ég. Jones asszonyság pedig ha valaminek, akkor képzeletnek, ötletnek nincs híján.

Ennek megfelelően felejtsük is el gyorsan, hogy azokon a világokon, ahol a mágia nyíltan jelen van - szóval defelé van a multiverzum középpontjától -, ott automatikusan klasszikus-törpés-kardos-elfes fantasy birodalomról beszélünk! Ellenkezőleg. Technika ott is van, sőt a földinél akár jóval fejlettebb formában is (számítógépek, sugárfegyverek, szállítójárművek), de ez békésen megfér a mágiával, vagy a mágikus lényekkel.  Két dolog tetszett igazán a könyvben, ez a techno-fantasy alapötlet volt az egyik, bár ez az első pár fejezetben inkább csak zavart okozott. Erre persze sok műben láthattunk már példát - Jeffrey Stone Éj- és Hajnal-sorozatai, a Wizardry játéksorozat PC-n vagy sok urbánus-fantasy (pld. az Alexandra nem rég indult Zenit sorozata), hogy csak az első párat írjam le, ami hirtelen az eszembe jutott -, de attól függetlenül néha jól esik a sablon-fantasytól jócskán eltérő fantasyt is olvasni. [Itt tényleg tetszett a megvalósítása, de - micsoda ellentmondás! - a "normális" fantasyt azért általában jobban szeretem! :) ]

A másik dolog, ami hibátlan volt - a multiverzuma felépítése mellett -, az a Hotel Babilonban a Phantasmacon-on játszódó eseményeket, a fantasy igazán hardcore rajongóinak eszement - vagy épp szent - őrületét (Ó, ti régi-jó-nyári fantasy táborok és LIVE fantasy találkozók! - Szevasztok!!!) nagy kedvességgel és éleslátással bemutató (és sokszor kegyetlenül kifigurázó) részek voltak. Szerencsére ez jóval több, mint a könyv fele volt, szóval egy szavam sem lehet. Iszonyú jó volt, ahogy mesélte, hogy a 'Con résztvevői annyira furcsák voltak - az átlagemberhez képest -, hogy az sem tűnt fel, hogy körülöttük szinte fortyogott a valóság szövete (hét derékszögű kanyart kellett bevenni, mire valaki körbeért végre a hotel folyosóján; mindenki azt hitte a kentaurra, aki ott nyargalászott fel-alá, hogy valakinek nagyon élethű jelmezt sikerült készíteni a beöltözős részre; vagy éppen az író-olvasó találkozón kell közösen összefogva kántálva varázsolni, nehogy egy gazfickó világuralomra törhessen? Sima liba! Mindenki azonnal benne van, hiszen egy ilyen helyen pöccre indul a világmegmentő akció!:D Hogy ez hülyeség, vagy gyerekes? Nem! Ezek a 'con-os rajongók ezek ilyenek! Irtóra tetszett!

 

A trónörökös olvasása közben egyre erősödött bennem az az érzés, mintha egy Harry Potterbe oltott Adrian Mole naplóját olvastam volna. Ezt nem a csalódottság mondatja velem - tegye fel a kezét az, aki elmúlt huszonöt, és nem imádta az Adrian Mole regényeket! -, mert mindkét sorozat könyveit olvastam, és nagyon is tetszett a többsége, egyszerűen csak ilyen érzésem volt. A könyv jelentős része játszódik a Földön, és hol a főszereplő - Rupert - promág (jóságos - ám kezdő - mágus, aki a multiverzum világaiban fellépő problémákat oldja meg), hol a másik jelentős szerepet kapó hölgy "emlékirataiból" tudjuk az eseményeket nyomon követni. Ez a "naplós" rész, kiegészülve a lépten-nyomon felbukkanó finom, de nem tolakodó humorral okozta az Adrian Mole-érzésemet. Tegyem rögtön hozzá, hogy ez a könyv azért nem egy komédia, csak az írói eszköztár része a humor, de ettől függetlenül azért a fiatalabbak jobban fogják élvezni a könyvet, mint idősebb társaik (nem mintha ez axióma lenne, csak nagy általánosságban mondom).

A "HP-életérzést" meg persze a Föld (nefelé) alapvetően mágiátlan világán, az ebből mit sem látó tömegek (a muglik) szeme elől alig rejtve munkálkodó promágok hókusz-pókuszai, mágikus világok-közti-váltásai (mint a zsupszkulcs a HP-ban) hozzák hiba nélkül.

Váratlan fordulatokkal operáló, nagyon jó humorú ifjúsági - nem gyerek, hanem Y/A, mert vannak benne húzósabb részek! - fantasy-kaland. Ki lesz a császár, ki lesz a promág? Kiből nem lesz semmi? A végéig lehet izgulni! Egyébként a második rész új történet lesz, ez teljesen kerek sztori volt, szóval nyugodtan bepróbálhatja az is, aki tart a hosszú sorozatoktól (bár ez összesen két részes, ha jól tudom)!

Mi nem tetszett benne?
A., A kentaurok, mert majdnem fölöslegesen voltak benne - persze az egymáshoz való kapcsolataik hálója fontos rész -, mintha csak azért lettek volna, hogy ne csak emberek legyenek a könyvben.
B., az események kiváltó oka még úgy-ahogy elment, de a császár teljesen illogikus cselekedetei... és a "trónbitorlók" terve, hát az elég vérszegény volt a cselekmény szempontjából. Mit csináltak volna, ha a törvényes jó jellemű császári fővezér egész egyszerűen elfogadja a számára felkínált trónt fellelhető örökös híján rögtön a könyv elején? Csak pisloghattak volna, mint hal a szatyorban! :D

A könyvért köszönet a Metropolis Mediá-nak!

Értékelés: 7/10

Joe Haldeman - Örök háború

Újraolvasás

Joe Haldeman - Örök háború

(Örök háború 01.)

Joe Haldeman - The Forever War
(The Forever War 01.)
Eredeti megjelenés: 1974
Magyar kiadás: Valhalla Páholy, 1997; Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, háborús, klasszikus
Hossz: 336 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Hoppán Eszter
Díjak:
Nebula-díj, 1975
HUGO-díj, 1976
Locus-díj, 1976

Tartalom:
William Mandella csak túl akarta élni ezt a háborút. Nem kitűnni, kiemelkedni vágyott, csupán épségben hazatérni a Földre. Egy olyan Földre, amely távolléte alatt szinte fölfoghatatlanul megváltozott, hiszen a néhány hónapos bevetési idő otthon – átkozott einsteini relativitás! – évszázadok múlását jelentette!

A háborút ugyanis a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelemségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.

Az SF amerikai nagymestere Hugo- és Nebula-díjas regényében voltaképp a vietnami háború intő freskóját festi meg, galaktikus léptékekre nagyítva. A szereplők azonban így is azok az egyszerű emberek maradnak, akik hazájuk hívó szavát követve fogtak fegyvert, hogy aztán hatalmi játszmák bábjaivá váljanak, és a rendszer végül kifacsarva, hasznavehetetlenné téve elhajítsa őket.

Regény azokról, akiknek a békében sincs semmijük, csak az örök háború.
 

 

Joe Haldeman (1943 - )

Joe Haldeman 1943-ban született az Egyesült Államokban. Fizikát és asztronómiát tanult majd a vietnámi háború veteránjaként az írásban találta meg a módját annak, hogy személyes élményeit, megrázkódtatásait sikeresen feldolgozza. Első regénye "sima" háborús könyv volt ami a saját élményein alapult, ám ezután figyelme a science-fiction felé fordult. Sok regényt írt, amik aztán többszörösen elnyerték a fontosabb szakmai- és közönségdíjakat. Pályafutása betetőzéseként aztán 2010-ben beválasztották őt a SF nagymesterei közé.

Az Örök háború 1994-ben már megjelent egyszer a Valhalla Páholy gondozásában, de a Metropolis Media most az eredeti, csonkítatlan szöveget adta ki magyarul, ami sokáig angol nyelvterületen is szinte beszerezhetetlennek számított. A könyv kiadásának története ugyanis meglepően kacifántosra sikeredett. Legelőször az Analog magazinban jelent meg hatalmas sikerrel, folytatásokban - de csonkítva, mert a magazin szerkesztője szerint a könyv középső része túlságosan pesszimista, az olvasókat sokkoló hangvételű. A közönségsiker ellenére a könyvkiadók mégis sorra visszautasították, mondván, hogy a könyv éppen eladhatatlan, hiszen végül is nem egyéb, mint a vietnámi háború - ami egy éve se fejeződött még be, szóval nyílt sebként lüktetett az amerikai társadalom oldalán - sci-fi környezetbe átültetve.

Amikor egy kis kiadó mégis vállalta a kiadását - mennyire hasonlít ebben (is) a Vének háborújára! -, a kiszedett középső rész nem került vissza bele. 1991-ben kijött ugyan az eredeti változat, de rosszul, mert a kihagyott rész miatt kicsit át kellett írni a történetet és nem sikerült a két változat közti ellentmondásokat kigyomlálni teljesen. A végső, javított, korrektúrázott - tehát a legelső változatra visszaállított - regény 2008-ban jelent meg először.

Most ezt olvashatjuk tehát magyarul - az eredetit. Sőt, még jobb, hiszen 2:1-ben a könyv, ugyanis aki akarja, elolvashatja a "Valhallás" változatot is, mert a könyv végén a Függelék azt a szövegkönyvet is tartalmazza!! Egyszerűen amikor eléri a Mandella őrmester című fejezetet (83. oldal), akkor lapozzon a 269. oldalra és folytassa ott a könyvet, majd amikor a végére ér a résznek, akkor a 165. oldalról folytathatja tovább a könyv olvasását. [Tisztára mintha egy régi jó Ian Livingstone-stílusú "lapozgatós" könyv lenne, igaz?! :D] Ezt mondjuk lehetett volna jelezni valahol, már csak azért is, mert én is azt hittem, van még a könyvből egy jó, biztonságos szórakozást nyújtó masszív 80 oldal hátra, erre hirtelen vége lett!!!

Képregény

Ennyit a könyv hátteréről, most magáról a regényről.

Aki tanult történelmet - legalább általános iskolában -, az tudja, hogy a világ egyik legfurcsább/legnevettségesebb háborúja az volt, amikor Magyarország 1941.12.11-én hadat üzent az USA-nak. Most tekintsünk el a politikai nyomástól, ami miatt erre szükség volt, de mégis hogy képzelték ezt el, hogy fog kinézni? Odamegyünk a fél világon át mind a 100 katonánkkal és majd jól megmutatjuk nekik?? Mindegy. Ehhez a háborúhoz mérhető tragikomikus szintű az, amikor egy űrutazó faj - most épp az emberiség - harcba kezd egy másik fajjal - ezek most a taurik, mert épp ott találkoztunk velük először (teljesen véletlenül) -, és egyik hadakozó fél sem tud a fény sebességénél gyorsabban utazni.

Szerencsére az épp megtalált kollapszárok (fekete lyukak) miatt lehetséges ugyan a fénysebességnél sokkalta gyorsabb utazás - két kollapszár közt nem telik el semennyi idő sem szinte, lehetnek akár a galaxis két átellenes végén is -, de ez csak a relatív hajóidő szerint igaz, közben a Földön - objektív idő szerint - évek, évtizedek telnek el. Egy ENFE (Egyesült Nemzetek Felderítőereje. Hangsúly az "erejé"-n.) katona tehát utazik pár hónapot jópár G-s gyorsulással a kollpszárhoz, majd ugrik, aztán pár hónap utazás jópár G-s lassulással a célig, majd harcol öt percet (jó??? esetben pár napot), és ha túléli, akkor ugyanez vissza. Az eltelt három-négy hónap alatt a Földön eltelik 70 év (vagy még több). Aztán újra kezdődik az útja, új bevetésre indul. Eközben - egyébként pacifista és kényszer-besorozott valamint kiemelten magas intelligenciájú - hősünket társadalmi és technikai szempontból is annyira leelőzi a saját jövője - jövősokk -, hogy lassan már embertársai motivációit sőt nyelvét sem érti. Mindenkitől elidegenedve, a háború értelmetlenségébe belefásulva, a változás halvány reménysugara nélkül folytatja Örök Háborúját - maga sem tudja, hogy kiért és miért. De biztosan nem az egyre magasabb rangért és beosztásért vagy nagyobb felelősségért, amit veteránként - hisz a statisztika azt mutatja, hogy 6.000 besorozottból egy fő éli túl a szolgálat öt évét - kérés nélkül is a nyakába varr a kérlelhetetlen és megállíthatatlan hadigépezet.

"...Ezért vagyunk most itt mi, ötven férfi és ötven nő, valamennyien 150-es IQ fölött, átlagon felüli testi erővel és egészséggel, hogy nagyon eliten tapicskoljunk Missouri közepén a sárban, és azon gondolkodjunk, mennyire értelmetlen a hídépítést gyakorolni, amikor a célvilágokon folyadék legfeljebb folyékony hélium formájában fordul majd elő."

Minden tetszett benne! Az azonnal elkapó és nem eresztő első mondat ("Ma este az emberölés nyolc zajtalan módját fogjuk önöknek bemutatni."), a világ - a jövő - kidolgozottsága, a katonai argó, a fanyar, irónikus humor, a hadseregben uralkodó állapotok ismertetése - a szexuális szokásoktól kezdve az italozáson át egészen a parancsnoki lánc működéséig vagy épp a kiképzésig -, a komor és pesszimista hangulat és az ehhez illeszkedő főszereplő világnézete, a szóhasználat vagy az ellenség - a tauriak -, akiket még senki nem látott és így senki nem is tud róluk a világon semmit sem. A jövőben kialakuló furcsaságok - pld. az államilag támogatott, reklámozott homoszexualitás, mint a népesség szabályozás leghatékonyabb módja (valami ilyesmi mintha már nálunk is elkezdődött volna egyébként, nem? De!); az Eugenikai Tanács (totális születésszabályozás, a faji különbségek eltörlése, mert azok csak megosztást eredményeznek); a földi államgépezet és népesség berendezkedése erre a több száz évig tartó disztópikus hadiállapotra; a pénz helyett a kalóriajegyek használata, hiszen a legnagyobb érték az élelem a túlnépesedett bolygón.

Külön jó volt, hogy az űrben játszódó részekben a fizika törvényeit - pld. a relativitás-elméletetet - betartva mozogtak az űrhajók és ezzel együtt (vagy épp emiatt) sikerült mégis olyan csavarokat beépíteni a történetbe, mint például a katonákat a  "relatív jövőjükből" megtámadó idegenek, stb.

"...úgy, ahogy minden valóság illuzórikussá és megfigyelő-orientálttá válik, ha valaki az általános relativitást tanulmányozza. Vagy a buddhizmust. Vagy belövi magát."

A "militarista" sci-fit kedvelőknek kötelező olvasmány - valószínűleg a Warhammer 40.000 univerzumának kialakulásában is hatalmas szerepe volt -, de nem hiába van ott a könyv hátulján az idézet William Gibson-tól, miszerint szinte sértés azt mondani az Örök háborúra, hogy a legjobb SF háborús regény, mert ez az irodalom egészének legszebb, legmegrázóbb háborús történetei közé tartozik. A fordítás pedig - szerintem - hibátlan.

Amikor befutott George R. R. Martin a Trónok harcával, szárnyra kapott egy frázis, amit azóta is mondogatnak, nevezetesen, hogy ne kedveljük meg a szereplőket, mert Martin nem bánik velük túl kesztyűs kézzel. Nos, akkor erre a több évtizeddel hamarabb íródott könyvre mit lehetne még többet mondani??? :)

A könyv teljes egész, szóval a hosszú sorozatoktól zsigerből ódzkodók is nyugodtan elolvashatják, de egyébként trilógia, amit remélhetőleg magyarul is olvashatunk nemsokára. (A második rész a Forever Peace, 1997 valamint a harmadik a Forever Free, 1999.) Az Örök háború egyébként képregény formájában is meghódította az olvasókat. 

A könyvért köszönet a Metropolis Médiának!

Értékelés: 10/10

Wallpaper (1920x1080)

[Egy kis érdekesség: 1996-ban csehül megjelent az Örök háború Věčná válka címen az itt látható borítóval. Ebben annyi az érdekes, hogy ez a Jim Burns (ő festette a második, a szürke szkafanderfejes borítót is egyébként!) által rajzolt borító volt Steve Perry - A férfi, aki sosem hibáz című 1994-ben kiadott Valhalla Páholyos könyv borítója is! Vajon most ki plagizált kit? :D - Egyébként a kép valóban elmenne akár az Örök háború borítójának is, a másik könyvet nem olvastam.]