Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bios
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Műfaj: sci-fi
Hossz: 236 oldal
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
A távoli jövőben a Földet irányító Trösztök mindent megtesznek azért, hogy anyagi vagy hatalmi előnyökre tegyenek szert. Ilyen előnyök reményében kezdik meg az Isis nevű bolygó felderítését is, amelynek egyedülálló ökológiája forradalmi tudományos áttörésekkel kecsegtet. Csakhogy ez a különleges élővilág az ember számára halálos veszélyeket tartogat, így a szigorú biztonsági intézkedések ellenére is fogyatkoznak a kutatók.

A Trösztök a helyzet kivizsgálására elküldik az első osztályú kiképzést kapott – sőt genetikailag ellenállóra tervezett – Zoe Fishert, akit minden tudása és technikai felszerelése sem menthet meg attól, hogy tehetetlen játékszerévé váljon úgy munkaadói hatalmi játszmáinak, mint a bolygó akadályt nem ismerő életformáinak.

Robert Charles Wilson Hugo- és Philip K. Dick-díjas kanadai szerző új regénye egy kegyetlenségében is csodálatos, idegen világot tár az olvasó elé, melynek titkait csak az emberi önfeláldozás segíthet megfejteni.

Robert Charles Wilson (1953-)

Egy Robert Charles Wilson könyv volt az előző könyves poszt témája is, mégpedig a Kronolitok, ami szerintem egy igencsak jól sikerült alkotás volt (mármint a könyv, persze). A Pörgés írójától igazság szerint nem is vártam kevesebbet. Akit kicsit bővebben érdekelnek esetleg az író könyveiről szóló blogposztjaim, azok IDE kattintsanak. Ez most egy rövidebb poszt lesz a szokásosnál, inkább csak összehasonlítás, mert nem szeretném magam sokszor ismételni.

Azt írtam, Wilsonra jellemző, hogy hőseit elsőre kilátástalan helyzetekbe helyezi. Ez a Bioszférában sincs másképp. A Földtől hatalmas távolságra található Ízisz nevezetű bolygón az élet a Földitől évmilliárdokkal öregebb. Minden létformája a baktériumoktól kezdve a félállati egyedekig bezárólag hatalmas, bolygóméretű kataklizmák nélkül - kihalás, jégkorszak és társaik - fejlődött jelenlegi szintjére. A folyamatos, töretlen rivalizálás és fejlődés következtében csak a leginkább virulens, legalkalmazkodóbb vagy a legellenállóbb létformák maradtak fenn. Az Ízisz a lakói számára maga a Paradicsom. Az ember számára... a Pokol. Itt minden az ember életére tör. Immunrendszerünk tehetetlen, még a legártalmatlanabb vírus is halálos a fehérjealapú ember számára. Mivel azonban sehol máshol nem találtuk meg az értelmes élet leghalványabb nyomát sem, ezért presztízskérdés (is), hogy a tudósokból álló - a hatalmas távolság miatt gyakorlatilag pótolhatatlan -, kutatószemélyzet minél többet megtudjon az Íziszen található életközösségről. A kutatóbázisból - esetleg - kinövő íziszi kolónia - a már kolonizált Naprendszeren kívüli -, távoli csillagrendszerekbe vezető út első állomása lehetne majd. A csillagok közé vezető út azonban szinte elérhetetlen távolságba kerül, mikor egy ismeretlen veszélyforrás "jóvoltából" a tudósok rohamosan fogyni kezdenek.

Az igencsak érdekes felvetésből aztán felemás könyv született. Először is a bolygó élővilágának leírása parádés, egy hibája van, hogy a biológusokon és földönkívüli létformák kutatásával foglalkozó tudósokon kívül eleinte más nem igazán kapna tőle dzsungellázat. Miután megtudjuk, hogy minden irtóztatóan - és azonnal - halálos, és a kutatók csak hatalmas páncélokban tudnak kimenni a bolygó felszínére, valahogy a feszültség eltűnik. Helyette bennem inkább a 'Minek vacakolunk annyit ezzel a hellyel? Menjünk inkább másfelé!' stílusú kérdések mocorogtak. Kétségtelen, hogy bizonyos fajta bevállalósság kell a veszélyes biológiai anyagok kutatásához (virológia), de itt arról nincs szó, hogy akkor, ha NEM megyünk kutatni az Íziszre, akkor NEM mehetünk a csillagok közé, vagy NEM marad fenn az emberiség. Sőt, miután kiderült, hogy az Íziszt a fehérjealapú, gyenge emberi test nem bírja elviselni egy másodpercig sem, SEMMI nem volt - az idegen bioszférán kívül -, ami miatt megérte fenntartani a több ezer fős űrállomás (és a három felszíni telep) létét csilliárd dollárokért. Miért nem mentek rögtön a Napra felszíni kutatóállomást építeni? Közelebb is van, tehát olcsóbb is - és ugyanennyire értelmetlen lenne.

Amennyiben valakit ezek a költői kérdések nem érdekelnek, vagy könnyen túl tudja tenni rajta magát - ami egyébként nem nehéz -, akkor ott van a könyv másik fő része, a történet hátteréül kidolgozott világ kérdése. Ezzel annyi volt a bajom, hogy eléggé súlytalannak éreztem. A Trösztök, a Családok, a Kuiper-övi szakadárok és a Föld bolygón élő dolgozók közti ellentétek nem kaptak elég helyet, pedig könnyen lehetett volna az íziszi eseményeknél is izgalmasabb történeti szál belőlük. Így maximum hangulati elemként funkcionált az egész körítés, de igazi feszültséget nem sikerült vele teremteni. Látszott, hogy a szerző szívesebben mesél az Íziszről, mint a szereplők - maguk mögött hagyott - életéről. Ez alól még a főszereplő, Zoe Fischer sem volt kivétel, akivel bár valóban csúnyán elbánt fiatalabb korában az élet, de még így sem tűnt ki a földi elnyomott népesség több milliárd tagja közül. Sőt, ha úgy nézzük, még jól is járt, hiszen iszonyú messzire jutott megpróbáltatásai helyszínétől - és mindezt céges költségen. :-) Egy szó mint száz, nem volt jó ez a földi szál, de nem azért, mert rosszul megírt volt, hanem, mert sokkal komolyabban ki kellett volna bontani, akár egy külön könyvet is szívesen olvastam volna, ami a Trösztökről (és a Kuiper-övi Köztársaságokról) szól.

A romantikus szál ebből a könyvből sem maradhatott ki, de ellentétben a többi Wilson könyvvel - végre? - ebben sok szerethető motívumot nem találtam. A Tam (az egyik felszíni kutató) és Zoe közötti hirtelen szikra még tudományosan védhető magyarázatot kapott (rögtön az Előszóban), de a könyv vége felé történt eseményeket olvasva a férfi motivációja "cseppet" eltúlzottnak és feleslegesnek tűnik. [Úgy szeretlek, te rohadt spoiler-kerülő fogalmazásmód!] A könyv ezen aspektusa - bár szerencsére most sem csöpögött - feleslegesnek tűnt.

Sokat áradoztam a Kronolitok és a Pörgés írásakor a fejezeteket rövidre záró ütős mondatokról. Nos, 1999-ben ezt úgy tűnik, még nem alkalmazta - igazán jól és emlékezetesen - Wilson. A könyv első fele a halálos veszélyek, ivartalanított igazgatók és a Naprendszeren kívüli utazás ellenére is elég lassúcska, de azért nem kell félni, az események begyorsulnak. Nagyon, és hirtelen. Onnantól már végre érezni lehet a wilsoni minőséget is, mert addig nem igazán. (Bár a kiinduló alapötlet, a "mérgező" bolygó azért addig sem volt rossz.) Ami egyértelműen és vitathatatlanul jó volt, az a könyv lezárása, a konklúzió. Meggyőződésem, hogy - nem a végén az Ízisz felszínén történtekre gondolok, (az könnyen kitalálható) - erre nem sokan fogadtak volna. Én két eltérő befejezést is kigondoltam a vége előtt - és az egyik nagyjából be is jött -, de azt nem gondoltam, hogy ennyire "Hyperionos" lesz a vége. A második befejezés-variánsom talán jobban illett volna ehhez a bio-horror témához. [Spoiler nélkül csak ennyit írhatok: The eunuch leader goes back to the Earth!]

Ha már az előző poszt végén megjegyeztem, hogy a Kronolitok kicsit alul van pontozva szerintem a Molyon - apám szerint "a Mollin" -, és a Goodreads-en, úgy a stílszerű, ha ezt most is jelzem. Véleményem szerint valóban az eddigi legkevésbé szerethető Wilson könyv (magyarul), de nem "70%"!

[Pontosabban, de, a 70% igazából elég pontos, korrekt szám, de máris fájó lesz ez az érték, ha összehasonlítjuk a mostanában felkapott - például a vámpíros "para-romantikus" - "irodalomba" tartozó könyvek átlagos pontértékével. Bosszantó, mikor ez a "gyengébb" könyv is mérföldekkel jobb - nem azért mert sci-fi, hanem a témája, mondanivalója miatt - bármelyiknél, de mégsem fogják elolvasni, mert azt látják, hogy, "ez csak egy szar 70%-os", és kölcsönkérnek mondjuk egy Twilightot! Itt a blogon nem valószínű, hogy valaha is fogtok paranormális-romantikus könyvről olvasni - csak jelzem. - (Az eltérő pontozás (ORCA vs. hasraütés alapú módszer) problémája folyton visszatér, és mivel semmit nem lehet ellene tenni, csak magamban füstölgök rajta néha. Most is csak úgy eszembe jutott.)]

A könyvért köszönet a Metropolis Médiának!

Orson Scott Card - Ender árnyéka

Orson Scott Card - Ender árnyéka

(Árnyék sorozat 01.)

Orson Scott Card - Ender's Shadow
(Shadow Saga 01.)
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 480 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Horváth Norbert
 

Tartalom:
Üdvözlünk a Hadiskolában!
Minden gyermek életében adódnak nehéz pillanatok. Főképp ha az utcán nő fel, ahol koldulnia kell az ételért, és kivert kutyaként kell megküzdenie a hozzá hasonló, éhező kölykökkel, akik egy gerezd almáért is ölni képesek. Ha létezik bármi, amit Bean az utcán megtanult, az a túlélés. Nem ököllel és izommal, ahhoz ő túl apró. Ésszel.
Bean csodás elméje elemez és számít, ügyesen használja ki ellenfelei gyengeségeit.
Mi is lehetne ennél kívánatosabb tulajdonsága annak a tábornoknak, akinek le kell győznie az emberiséget elpusztítással fenyegető idegen fajt, a hangyokat? A Hadiskolába kerülve Bean megismerkedik és barátságot köt egy másik lehetséges jövendőbeli hadvezérrel, Ender Wigginsszel, az egyetlen lehetséges riválisával.
Ám mindkettőjüknek ugyanaz a problémája: a jövő immáron a jelen.
A legendás regény, a Végjáték, ezúttal Bean szemszögéből.

Orson Scott Card egyik legfontosabb műve vitathatatlanul a Végjáték sorozat. A sorozat első részéhez 2004-ben kezdett írni egy úgynevezett parallel-regényt, ami a Végjátékkal egyszerre, többnyire egy helyszínen és természetesen azonos szereplőkkel játszódik.

Orson Scott Card (1951 - )

Amikor tiniként megjelenésekor olvastam OSC Végjátékát (2013 novemberében jön belőle a film!!!!!!!) azonnal a hatása alá kerültem - mint a szerző szerint is rengeteg fiatal. Az űrben keringő Hadiskolán tanuló gyerekek brutális katonai kiképzése  és a harci felkészítés mögött az emberiség elkeseredett túlélési vágyáról szóló történet bizony engem is lelkesített a Végjáték sorozat folytatására és újraolvasására. Rajongó lettem. Az Árnyék alsorozatnak ezt a rajongók által azóta is istenített könyv magas színvonalát kellett megütnie, ami nem egy egyszerű feladat - láthattuk ezt már oly sok regény második részénél -, hát még úgy, hogy ugye az egyetlen különbség a főszereplő személye, valamint természetesen az ezzel óhatatlanul együtt járó nézőpont változás, de az egyébként nagyszerű eredeti történetbe túlságosan nagy változást nem lehetett már eszközölni.

Card viszont nem egy átlagos író. Saját szavai szerint is a két könyv közt eltelt idő alatt annyi mindent tanult, annyi megfigyelést tett - saját gyerekei viselkedését figyelte meg -, ezáltal annyit változott ő maga is, hogy elhatározta, hogy lesz ami lesz, kipróbálja, hogy a Végjáték főszereplőjének (Ender) jobbkeze, Bean-nek a története megáll-e a saját lábán, és sikerül-e mindezt úgy megírni, hogy azoknak is tetszen, akik az eredeti történetet nem olvasták és a régi rajongóknak is. Igazi, írói kvalitásokat kívánó feladat. A regény megjelenése óta (1999) eltelt évek alatt bebizonyosodott, hogy Bean karaktere és története bizony ugyanannyira lenyűgözte a sci-fi-t kedvelő olvasókat, mint 27 éve a Végjáték, ezért is lehet, hogy az Árnyék alsorozatnak is már a hatodik része íródik épp napjainkban.

Amekkora nagy rajongója voltam a Végjátéknak régen, annyira kevés konkrétumra emlékeztem a regényből. Ezért mondhatjuk, hogy újonc szemmel figyeltem Bean történetét (menet közben azért több esemény is beugrott). A kevés valós emlék miatt nem bocsátkoznék most a két mű közti különbségek boncolgatásába, de egy dolog - ezen halvány emlékek hatására legalábbis - biztosan máshogy volt. A Végjátékban a kiképzés sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott, mint ebben, ahol konkrét akció (a kiképzőgömbben például) alig volt. Helyette Bean gondolatait tárta fel előttünk a szerző, de olyan alaposan, annyira mély emberismerettel alátámasztva ezeket az érzéseket, gondolatmeneteket, mintha egy pszichológiai mélylélektani esetelemzést olvasgattunk volna - kis túlzással talán, de egy szociopatáról. Ezek a részek - belső monológok, ahogy Bean gondolatainak logikai láncát fűzi egyre tovább a szerző - a könyv legalább felét kiteszik. Ezek miatt a részek miatt íródott meg a könyv, szóval aki az akciósabb sci-fit kedveli jobban a fejtegetősebb-önelemzőbb könyvekhez képest az lehet, hogy csúnyán hoppon marad. Egy inváziós - a Földet teljesen elsöprő - támadásról szóló történethez képest kicsit furcsa lehet majd nekik, hogy egy pisztolylövés sem dördül el a könyvben. (Erőszakos részek azért vannak.)

Bean intelligenciája ugyan emberfeletti (bár nekem még így is HATALMAS túlzásnak tűnik az egy évesen a WC tartályában bújkáló csecsemő története), érzelmi intelligenciája viszont gyakorlatilag nincs. Senkivel nincs egy őszinte pillanata, nem érti meg az emberi érzéseket, mindenkit és minden eseményt maga körül analizál. Olyan mint egy gép - csak még annál is több, hiszen képes a fejlődésre (bár ebből a fejlődésből szinte semmit nem látunk Ender megjelenéséig, ott viszont volt egy nagy ugrás a jellemében, ami kicsit nekem megint sántított).

A könyv első része, ami Beanről és a rotterdami utcagyerek-bandák életéről szólt annyira nem volt meggyőző. Az hogy Bean 1-4 éves koráig túl tudott élni az utcán még a szuperintelligenciája dacára is túlságosan hihetetlen volt, hogy önfeledten bele tudjak feledkezni. A szinte még pólyás utcagyerekek saját maguknak kialakított mérhetetlenül nyomorúságos élete persze megrázó volt. Olvasása közben a brazíliai favellákban élő gyerekbandák ugrottak be, ami bőven elég volt ahhoz, hogy a hangulatot átélhessem, de én már a kiképzést vártam és mivel arra sem emlékeztem, hogy Bean a barátja vagy az ellenfele lesz Endernek a későbbiekben, ezért kíváncsian vártam, a jellemfejlődése milyen irányba indul majd el. A felnőtt katonák - vagy Carlotta nővér - felbukkanásával végre igazán beindul a történet is, de ezalatt Bean gondolataival nem tudtam de nem is akartam azonosulni vagy akár csak elfogadni ezt a hideg, számító precizitást. A többi szereplő az aprócska Bean mellett teljesen mellékszereplőként vannak ábrázolva, de Cardnak még így is sikerült pár karaktert - a katonai vezetőket például, vagy a már emlegetett Carlotta nővért - érdekesnek, az átlagot jócskán meghaladó intellektusúnak megírni, akik az épphogy öt-hat éves Beannel már majdnem felveszik a versenyt.

Az író stílusáról elég pár szó, hiszen Lem után Card könyveiről volt szó a legtöbbet a blogon. A súlyos témákat feszegető mondanivaló dacára írásmódja könnyed, olvastatja magát. Intelligens, hiszen az elsődleges tartalom mögött sokszor mélyebb értelmű dolgok bújnak meg, ezért többször is élmény lehet újra elolvasni a könyveit. Card a legnagyobb és legjelentősebb írók  közé tartozik. Ezzel a könyvével ismét bemutatta, hogy sci-fibe bújtatott történetei (erkölcsi példázatai) nem csak a stílus rajongóinak nyújthatnak felejthetetlen élményt, de akár még az emberi természetet, fejlődést, viselkedést kutatóknak is érdekes lehet.

Nem siettem a könyv elolvasásával, mert nem tudtam, hogy az Alexandra is évente ad ki-e egy-egy kötetet a sorozatból - mint a Dáin a Végjátékból (se) -, és nem akartam annyit várni, de szerencsére jövő héten szerdán, 10.17-én már ki is jön a következő rész, A Hegemón árnyékában.

A Végjáték rajongóinak kötelező darab, bár szerintem nem annyira jó, mint az, és valószínűleg lesznek nekik is problémájuk a könyvvel, mint nekem, de Card ezzel a művével mindenképp jól kikerekíti, kiegészíti az eredeti történetet. Aki újonnan vágna bele a sorozatba, az kezdje a Végjátékkal, de utána majd - természetesen már mint újdonsült Card rajongó -, a Végjáték 2 előtt az Árnyék sorozatot kezdje el.

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Bernard Cornwell - Stonehenge

Bernard Cornwell - Stonehenge

Bernard Cornwell - Stonhenge
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Alexandra Könyvkiadó, 2000, 2010
Hossz: 462 oldal
Műfaj: történelmi fikció, fantasy, kaland
Fordító: Babits Péter

Tartalom:

Négyezer évvel ezelőtt egy idegen erőszakos halált hal Ratharryn Régi Templomában és különös kincsei felbolygatják a település életét - ezek az események harangozzák be egy olyan építmény létrejöttét, melyet évszázadok óta az emberiség legcsodálatosabb vívmányai között tartunk számon.

Bernard Cornwell regénye elrepít bennünket a rituálék és áldozatok kortalan, rég feledésbe merült világába, hogy hősiességből, árulásból és testvérharcból szőjön feledhetetlen történetet. Három, egymással halálos vetélkedést folytató testvér egyesíti erejét, hogy létrehozza az istenek méltó templomát. A legidősebb fivér, Lengar könyörtelen harcos, aki atyját követi Ratharryn törzsfői székében; Camaban, a számkivetett gyermek fanatikus varázslóvá emelkedik, aki megálmodja Stonehenge-t; míg Saban, a legifjabb testvér rendelkezik azzal a gyakorlati tudással, melyet a templom építése megkíván. A közös látomás egy táborba tereli a fivéreket, akik roppant gránitgyűrűt emelnek, mely nemcsak az égitestek mozgását teszi megfigyelhetővé, de egyesíti az isteneket, és egy új, csodálatos világ alapköve lesz. Saban, aki becsvágyó fivérei közt őrlődik, idővel népe igazi vezére lesz, aki nemcsak templomot épít a megváltás és újjászületés jegyében, de békét is hoz Ratharrynra.

Rövid értékelés - spoiler mentesen:

Számomra az ókori Róma és az az előtti korokban játszódó történelmi könyvek már a fantasy kategóriájába esnek, hiába nincs bennük mágia vagy szörnyek hordái. A bronzkor környékén játszódó könyv ráadásul még az író saját bevallása szerint is szinte teljesen a fantáziája szülötte, régészeti adatokkal megtámogatva, amelyben a varázslatok és az istenek minden oldalon megjelennek, a cselekmény szerves magját képezik. 

A könyv kezdete előtt is úgy gondoltam, hogy a könyv inkább az erősebb gyomrú olvasók tetszését fogja elnyerni, de hiába ismerem viszonylag jól Cornwell munkásságát, lebilincselő történetvezetési stílusát, és hiába gondoltam laikusként, hogy a sötét középkornál is volt durvább kor - pld. a bronzkor környéke -, akkor sem készültem fel arra, ami itt fogadott. Rendszeres motívuma e könyvnek az emberáldozat - egy idő múlva már a fejét sem kapja rá fel az ember -, de mint gyermekes apa, a szinte félvállról vett gyermekáldozatok SORA kicsit megborozongatott. Ezt nem kritikaként, negatív előjellel írom, hiszen így lett - szerintem is - reális a kor ábrázolása. Emellett a vérengzések, csonkítások, nemi erőszakok, átkok, zsigeri káromlások (levizelem a májad és az epédet férgeknek adom, bűzhödt tetemedet farkasok ürülékébe temetem, stb...) már csak mint hangulati elemként tették a dolgukat. 

Bernard Cornwell (1944 - )

Mégis, ez nem a pusztítás könyve, hanem az építésé. A könyv hátlapja méltán hasonlítja a Stonhenge-t Ken Follett Katedrálisához, hisz itt is a cselekmény egy templom építése körül bonyolódik.

És váratlanul, pont itt ütköztem a problémámba a könyvvel kapcsolatban. A könyv legalább harmadában, de inkább több mint a felében arról van szó, hogy hogyan viszik a hatalmas köveket innen-oda, hogyan állítják be a helyükre, hogyan tervezik (át és újra át) a templomot, hogyan építik azt fel végül, és a történelem az építők MELLETT szinte észrevétlen folyik el, velük szinte "alig" történik valami.

Az évekig tartó folyamatos háborúskodás ennyi a könyvben: "És a háború folyt tovább." De a háborúról ezután szinte nincs is szó.

Cornwell számomra mindig is arról volt nevezetes, hogy a könyvei telis-tele vannak hatalmas csatákkal. (A Sharpe könyveknél ezt meg épp eltúlzottnak tartottam, hogy ott 1 könyv 1 csata (max 2)). Az Excalibur sorozat vagy éppen az Angolszász históriák sorozat pontosan adagolta a folyamatos csatározásokat és a történet egyéb szálainak mixtúráját, de ebben sajnos az a - talán - két kisebb ütközet az én "vérszomjamat" nem elégítette ki.

Persze az építős részek is jól voltak megírva, unatkozni nem lehetett a könyvön, a szereplők a végtelenségig vallásuk fanatikusai, mai szemmel nézve rettenetesen ostobák, elvakultak (vagy egyszerűen csak természetesek, istenfélők). A teljesítményükkel azonban nem lehet vitába szállni, az most is ott tornyosul történelmi mementóként, 4000-5000 évvel az építése után is.

Másik problémámat a tudatlanság okozza. A könyvben vannak varázslók és papok, de ebben az időben még nem druidák voltak a vallási vezetők? Mindegy, ez kicsit zavart, de az író feltételezhetően ezt sokkal jobban tudja, főleg még hogy angol is. :)

A könyv leghihetetlenebb része az igazság-magja maga (kedvenc részeim a Cornwell könyveknek végükön lévő történelmi összefoglalók), hogy ezek a kőkorszakból "szinte alig" kilépett emberek, akik minden természeti jelenségben, minden madár repülési irányában, stb., isteni akaratot, ómeneket, jövendölést vagy varázslatot láttak, hogyan győzték le a köztük és álmuk közt tornyosuló akadályokat, ahogy megtanulták a kőfaragás mesterségbeli fogásait (csak úgy a maguk eszéből, tapasztalásaiból), ahogy a szállítmányozás lehetetlennek látszó feladatát (a több 10 tonnás kövek több száz mérföldre való elszállítása) megoldották, ahogy az építészetet addig ismeretlen és nem elképzelhetetlen, hanem soha el sem képzelt magasságaiba emelték. 

Az Excaliburtól elmaradt minőségben, és nekem az Angolszász históriák is jobban tetszik (a vikingek miatt), de ettől függetlenül igen jó könyv volt.

Értékelés: 8/10

Részletesebb webes ajánlók:

Wikipedia

Moly

Goodreads

Ekultúra