Orson Scott Card - Ender árnyéka

Orson Scott Card - Ender árnyéka

(Árnyék sorozat 01.)

Orson Scott Card - Ender's Shadow
(Shadow Saga 01.)
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 480 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Horváth Norbert
 

Tartalom:
Üdvözlünk a Hadiskolában!
Minden gyermek életében adódnak nehéz pillanatok. Főképp ha az utcán nő fel, ahol koldulnia kell az ételért, és kivert kutyaként kell megküzdenie a hozzá hasonló, éhező kölykökkel, akik egy gerezd almáért is ölni képesek. Ha létezik bármi, amit Bean az utcán megtanult, az a túlélés. Nem ököllel és izommal, ahhoz ő túl apró. Ésszel.
Bean csodás elméje elemez és számít, ügyesen használja ki ellenfelei gyengeségeit.
Mi is lehetne ennél kívánatosabb tulajdonsága annak a tábornoknak, akinek le kell győznie az emberiséget elpusztítással fenyegető idegen fajt, a hangyokat? A Hadiskolába kerülve Bean megismerkedik és barátságot köt egy másik lehetséges jövendőbeli hadvezérrel, Ender Wigginsszel, az egyetlen lehetséges riválisával.
Ám mindkettőjüknek ugyanaz a problémája: a jövő immáron a jelen.
A legendás regény, a Végjáték, ezúttal Bean szemszögéből.

Orson Scott Card egyik legfontosabb műve vitathatatlanul a Végjáték sorozat. A sorozat első részéhez 2004-ben kezdett írni egy úgynevezett parallel-regényt, ami a Végjátékkal egyszerre, többnyire egy helyszínen és természetesen azonos szereplőkkel játszódik.

Orson Scott Card (1951 - )

Amikor tiniként megjelenésekor olvastam OSC Végjátékát (2013 novemberében jön belőle a film!!!!!!!) azonnal a hatása alá kerültem - mint a szerző szerint is rengeteg fiatal. Az űrben keringő Hadiskolán tanuló gyerekek brutális katonai kiképzése  és a harci felkészítés mögött az emberiség elkeseredett túlélési vágyáról szóló történet bizony engem is lelkesített a Végjáték sorozat folytatására és újraolvasására. Rajongó lettem. Az Árnyék alsorozatnak ezt a rajongók által azóta is istenített könyv magas színvonalát kellett megütnie, ami nem egy egyszerű feladat - láthattuk ezt már oly sok regény második részénél -, hát még úgy, hogy ugye az egyetlen különbség a főszereplő személye, valamint természetesen az ezzel óhatatlanul együtt járó nézőpont változás, de az egyébként nagyszerű eredeti történetbe túlságosan nagy változást nem lehetett már eszközölni.

Card viszont nem egy átlagos író. Saját szavai szerint is a két könyv közt eltelt idő alatt annyi mindent tanult, annyi megfigyelést tett - saját gyerekei viselkedését figyelte meg -, ezáltal annyit változott ő maga is, hogy elhatározta, hogy lesz ami lesz, kipróbálja, hogy a Végjáték főszereplőjének (Ender) jobbkeze, Bean-nek a története megáll-e a saját lábán, és sikerül-e mindezt úgy megírni, hogy azoknak is tetszen, akik az eredeti történetet nem olvasták és a régi rajongóknak is. Igazi, írói kvalitásokat kívánó feladat. A regény megjelenése óta (1999) eltelt évek alatt bebizonyosodott, hogy Bean karaktere és története bizony ugyanannyira lenyűgözte a sci-fi-t kedvelő olvasókat, mint 27 éve a Végjáték, ezért is lehet, hogy az Árnyék alsorozatnak is már a hatodik része íródik épp napjainkban.

Amekkora nagy rajongója voltam a Végjátéknak régen, annyira kevés konkrétumra emlékeztem a regényből. Ezért mondhatjuk, hogy újonc szemmel figyeltem Bean történetét (menet közben azért több esemény is beugrott). A kevés valós emlék miatt nem bocsátkoznék most a két mű közti különbségek boncolgatásába, de egy dolog - ezen halvány emlékek hatására legalábbis - biztosan máshogy volt. A Végjátékban a kiképzés sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott, mint ebben, ahol konkrét akció (a kiképzőgömbben például) alig volt. Helyette Bean gondolatait tárta fel előttünk a szerző, de olyan alaposan, annyira mély emberismerettel alátámasztva ezeket az érzéseket, gondolatmeneteket, mintha egy pszichológiai mélylélektani esetelemzést olvasgattunk volna - kis túlzással talán, de egy szociopatáról. Ezek a részek - belső monológok, ahogy Bean gondolatainak logikai láncát fűzi egyre tovább a szerző - a könyv legalább felét kiteszik. Ezek miatt a részek miatt íródott meg a könyv, szóval aki az akciósabb sci-fit kedveli jobban a fejtegetősebb-önelemzőbb könyvekhez képest az lehet, hogy csúnyán hoppon marad. Egy inváziós - a Földet teljesen elsöprő - támadásról szóló történethez képest kicsit furcsa lehet majd nekik, hogy egy pisztolylövés sem dördül el a könyvben. (Erőszakos részek azért vannak.)

Bean intelligenciája ugyan emberfeletti (bár nekem még így is HATALMAS túlzásnak tűnik az egy évesen a WC tartályában bújkáló csecsemő története), érzelmi intelligenciája viszont gyakorlatilag nincs. Senkivel nincs egy őszinte pillanata, nem érti meg az emberi érzéseket, mindenkit és minden eseményt maga körül analizál. Olyan mint egy gép - csak még annál is több, hiszen képes a fejlődésre (bár ebből a fejlődésből szinte semmit nem látunk Ender megjelenéséig, ott viszont volt egy nagy ugrás a jellemében, ami kicsit nekem megint sántított).

A könyv első része, ami Beanről és a rotterdami utcagyerek-bandák életéről szólt annyira nem volt meggyőző. Az hogy Bean 1-4 éves koráig túl tudott élni az utcán még a szuperintelligenciája dacára is túlságosan hihetetlen volt, hogy önfeledten bele tudjak feledkezni. A szinte még pólyás utcagyerekek saját maguknak kialakított mérhetetlenül nyomorúságos élete persze megrázó volt. Olvasása közben a brazíliai favellákban élő gyerekbandák ugrottak be, ami bőven elég volt ahhoz, hogy a hangulatot átélhessem, de én már a kiképzést vártam és mivel arra sem emlékeztem, hogy Bean a barátja vagy az ellenfele lesz Endernek a későbbiekben, ezért kíváncsian vártam, a jellemfejlődése milyen irányba indul majd el. A felnőtt katonák - vagy Carlotta nővér - felbukkanásával végre igazán beindul a történet is, de ezalatt Bean gondolataival nem tudtam de nem is akartam azonosulni vagy akár csak elfogadni ezt a hideg, számító precizitást. A többi szereplő az aprócska Bean mellett teljesen mellékszereplőként vannak ábrázolva, de Cardnak még így is sikerült pár karaktert - a katonai vezetőket például, vagy a már emlegetett Carlotta nővért - érdekesnek, az átlagot jócskán meghaladó intellektusúnak megírni, akik az épphogy öt-hat éves Beannel már majdnem felveszik a versenyt.

Az író stílusáról elég pár szó, hiszen Lem után Card könyveiről volt szó a legtöbbet a blogon. A súlyos témákat feszegető mondanivaló dacára írásmódja könnyed, olvastatja magát. Intelligens, hiszen az elsődleges tartalom mögött sokszor mélyebb értelmű dolgok bújnak meg, ezért többször is élmény lehet újra elolvasni a könyveit. Card a legnagyobb és legjelentősebb írók  közé tartozik. Ezzel a könyvével ismét bemutatta, hogy sci-fibe bújtatott történetei (erkölcsi példázatai) nem csak a stílus rajongóinak nyújthatnak felejthetetlen élményt, de akár még az emberi természetet, fejlődést, viselkedést kutatóknak is érdekes lehet.

Nem siettem a könyv elolvasásával, mert nem tudtam, hogy az Alexandra is évente ad ki-e egy-egy kötetet a sorozatból - mint a Dáin a Végjátékból (se) -, és nem akartam annyit várni, de szerencsére jövő héten szerdán, 10.17-én már ki is jön a következő rész, A Hegemón árnyékában.

A Végjáték rajongóinak kötelező darab, bár szerintem nem annyira jó, mint az, és valószínűleg lesznek nekik is problémájuk a könyvvel, mint nekem, de Card ezzel a művével mindenképp jól kikerekíti, kiegészíti az eredeti történetet. Aki újonnan vágna bele a sorozatba, az kezdje a Végjátékkal, de utána majd - természetesen már mint újdonsült Card rajongó -, a Végjáték 2 előtt az Árnyék sorozatot kezdje el.

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Értékelés: 8/10