Andrzej Sapkowski - A végzet kardja

Andrzej Sapkowski - A végzet kardja

(Vaják 02.)

Andrzej Sapkowski - Miecz przeznaczenia 
(Saga o Wiedźminie six short stories) 

Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: PlayON!, 2012

Hossz: 312 oldal

Műfaj: fantasy

Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória

Tartalom:

Egy végzet, hat történet.
Nehezen lehet beskatulyázni ezt a kötetet, mert számos hagyománnyal szakít – de éppen ez teszi annyira izgalmassá. Egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat. Minden elem megtalálható benne, amire egy jó könyvnek szüksége van: nyaktörő kalandok, humor, őrült szerelem, a sors szövevényei, páratlan nyelvezet és fantázia, valamit kulturális sémáink értő vizsgálata. Mindezt egy ismerős, meséinkből és hagyományainkból táplálkozó, fantasztikus ősi világba ágyazva, amely tükröt tart a mi századunknak.

Andrzej Sapkowski Tolkienhez mérhető író, még ha különbözik is tőle, hiszen szövegei határozottan közelebb állnak a mai valósághoz és magukban hordozzák a szlávok forróbb temperamentumát. Sapkowskit olvasva egyszerre találjuk magunkat valahol Tolkien világában, egy magából kifordult mesefilm vetítésén, a középkorban, Zagloba uramnál Sienkiewicz trilógiájában, egy közgazdaságtani szemináriumon, komor pogány szokások földjén és egy fekete krimi humorral megfestett háttere előtt.

A nyár közepén kezdtem közelebbi ismerkedésemet az Andrzej Sapkowski Witcher (Vaják) sorozatába tartozó könyvekkel. Kitörő lelkendezésemet az első kötetről és a vaják világán játszódó franchise alakulásáról (könyvek, filmsorozat majd PC-s játék) bővebben itt olvashat az érdeklődő.

Andrzej Sapkowski (1948 - )

Nem izgultam különösebben a második kötet előtt, hogy az író nem tudja tartani a saját maga által felállított normát és a könyv esetleg romló minőségével fog elborzasztani, hiszen ezt a válogatást előbb írta meg, mint az elsőnek kiadottat, de mivel ebben vannak Geralt - a főszereplő vaják - életének későbbi kalandjai, így nálunk már időrendileg helyesen jelenhettek meg a könyvek, ami szerintem jó döntés volt.

"...Ah, örülök, hogy találkoztunk. Itt, Novigradban, a világ közepén, a kultúra bölcsőjében és centrumában. Itt aztán a felvilágosult ember végre fellélegezhet!

- Talán menjünk fellélegezni egy utcácskával arrább - vetette fel Geralt a csavargóra nézve, aki összekuporodva és a szemét düllesztve épp a szükségét végezte a mellékutcában.

- Kezd ez a te örökös szarkazmusod idegesítővé válni."  

Az előző posztban leírtakat tudom szinte csak ismételni egyébként, hiszen a stílus a minőséggel együtt nem változott semmit. Geralt még mindig az a befelé forduló, hallgatag mutáns harcos, aki a becsületkódexét mindennél fontosabbnak tartja. Hivatásos szörnyvadász ő, de szerinte kérdés, hogy minden szörny halált érdemel-e illetve hogy ki a nagyobb fenyegetés az ember vagy a gonosz szörny, akit meg kellene ölnie. Elválaszthatatlan örök kapcsolatban - gyűlöllek-szeretlek típusúban - van egy igazán p.csa varázslónővel, akit én nagyon-nagyon utáltam bárhol jelent is meg, de hát ilyen a szerelem... bár ők legalább jól látták egymás - irtózatosan nagy - hibáit és azok ellenére is szerették egymást, ellentétben annyi béna romantikus történettel, ahol leszáll a rózsaszín felhő és onnantól olvashatatlan/nézhetetlen a sztori. Ezt az egy kis dolgot - Yennefert - tudom csak nagyítóval előpiszkálni, ha valami olyasmit keresek, ami nem tetszett 100%-osan.

"...Úgy jönnek a népek a sárkányra, hogy rossz nézni. Mint a hangyák. Ez már nem is hadjárat, hanem a korhány felé tartó gyászmenet. Én meg nem szeretek tömegben verekedni.

- Hagyd már, Kajmán. Mi van, sose mentél még sárkányra? A sárkányokra mindig így jön a tömeg, olyan mint a búcsúba', egész kis vándorbordély."

A sztorik ugyanis - mind a hat - nagyon tetszett. Talán egyiknek sem az lett a végén a megoldása, amit 1000 fantasy könyv elolvasása után várt volna az ember, vagy ha az is, valami kis csavar pluszban akkor is volt még benne. 

A dialógusok végig annyira jók voltak, hogy tanulni kéne belőlük más íróknak. A falusiak "falusiasan" beszéltek, ami nem azt jelenti persze, hogy hülyeségeket, csak nem körmondatokkal mondták el népi bölcsességeiket (vagy az egyszerűbbje bizony a hülyeségét), hanem ízes, vidéki nyelvezettel - megjegyzem, a fordító ismét csak remek munkát végzett -, ami magában is sok mulatságos részt eredményezett. A pallérozottabb szereplők - pld. a bárd - pedig úgy szőtte a mondatait, hogy az ember nem csodálkozott rajta, hogy a bugyik folyamatosan csúsztak lefelé, bármerre járt. :)

"...Tudod, Yennefer, nem szeretném megérni azt a percet, amikor megvalósul az eszméd az ember uralmáról, amikor a hozzád hasonlók megtalálják az őket megillető helyet a természetben. Szerencsére ez sosem fog bekövetkezni. Előbb mészároljátok le és mérgezitek meg egymást, dögöltök meg vérhasban és tífuszban, mert a mocsok és a tetvek, nem pedig a sárkányok fenyegetik a ti csodálatos városaitokat, ahol az asszonyok évente szülnek ugyan, de tízből csak egy újszülött él tíz napnál tovább. Igen, Yennefer, termékenység, termékenység és ismét csak termékenység. Foglalkozz inkább, kedvesem, a gyerekszüléssel, az sokkalta természetesebb elfoglaltság számodra. Az majd kitölti az időt, amit jelenleg ostobaságok terméketlen kigondolására fecsérelsz. Viszlát."

Az igazából elég klisés szereplők bármely fantasy regényben megállnák a helyüket - sima nyelvű bárd, hallgatag harcosok, törpe szerencsevadászok, kiismerhetetlen varázslók, félszerzet kereskedők, útonállók, orgyilkosok -, nem ezért lehet azt mondani, hogy a szerző kiforgatta a zsáner kliséit, hanem eme szereplőknek - persze főleg a fő(bb) szereplőknek - bizonyos szituációkban adott meglepő reakcióik, cselekedeteik, választásaik miatt. Szinte soha nem az történik ugyanis, ami egy "normál" fantasyben majdnem biztos, hogy megtörténne ugyanabban a helyzetben, és ez a legjobb dolog a könyvben!

Próbáltam, de nem szeretnék kiemelni egy novellát sem, mint ami jobb, mint a többi. Szinte egyiknek sem az lett a vége, amire a konfliktushelyzet ismertetése után azonnal számítana az olvasó. Mindben volt egy csomó jelenet, amikor hangosan kellett felnevetnem, de a mélyebb mondanivaló sem hiányzott egyikből sem. Főleg a sorsszerű, "eleve elrendelés" valós voltáról és a szabad választás szabadságáról, a kötelességről vagy a becsületről beszélgettek a szereplők és az erkölcsi tanúságot általában mindegyikük megértette (vagy beleverték, esetleg belehaltak - ahogy egy jó fantasyban néha illik is).

"...Ne tanítson engem beszélni - düllesztette ki büszkén hasát a törp. - Én már akkor követségbe jártam, amikor maga még kummának mondta a krumplit és zümmének a legyet."

Tetszett a könyv borítója - az új lengyel (?) változaté is ugyanez -, jó hogy illeszkedik dizájnban az első részhez, de mit keres ott az a (törpe?) harcos a kétkezes karddal? Ki ő? Senki hasonló sincs egyik novellában sem. [És a könyv hátulján lévő - a játékból vett - képhez hasonló sincs a könyvben sehol.]

A történetekben kicsit kevesebb volt most a folklóros áthallás, a népmesék kiforgatása (volt azért egy-kettő), de lehet, hogy csak én nem ismertem azokat a szláv történeteket, amiket egy-egy novellájába beleszőtt Sapkowski. 

Kíváncsi vagyok, hogy amikor a tervek szerint még idén (?) kijön végre az első teljes Vaják regény a pentalógiából (Tündevér lesz a címe), az mennyire viseli majd magán a novellákban nagyon jól működő stílusjegyeket, vagy hogyan változik meg esetleg a szerző stílusa? Én nagyon várom! Sapkowski iszonyú nagy!!! [Egyik novella sem a Witcher 2. történetét dolgozza fel, pedig én úgy rákészültem már, hogy az intróban látott királygyilkosra vadászik Geralt! - Esetleg valamelyik könyv majd erről fog szólni, vagy a PC-s játék második része egy új Witcher-történet?] 

  

A könyvért külön köszönet a PlayON! kiadónak!

Értékelés: 9/10

Hát ez egyszerűen nagyon király!!! :D