Február 21-én jelenik meg John Scalzi szenzációs könyvének, a Vének háborújának folytatása, a Szellemhadtest az Agave Könyvkiadó kiadásában. Ennek örömére itt van belőle egy hosszabb részlet kedvcsinálónak.
John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további három része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.
Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.
Szerző: John Scalzi
Cím: Szellemhadtest
Fordító: Farkas István
Műfaj: sci-fi
Borítóár: 2980 Ft
ISBN: 978 615 5272 05 9
Terjedelem: 304 oldal
Kötés: puhakötés ragasztva
Megjelenés: 2013.02.21.
Tartalom:
Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket... elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.
Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a Vének háborúja véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?
EGY
Senki sem figyelt föl a sziklára.
Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kô- és jégdarabból,
amivé egy parabolapályán érkezô üstökös hullott szét réges-régen,
és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl
kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján
megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül
valószínûtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédô
rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércbôl áll.
Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik
éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel
nem rendelkezett semmiféle planetáris védôrendszerrel. Ezzel szemben volt
gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd
meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kôdarab tette, valahányszor a bolygó
keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen
intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha
állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég
felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.
Az újonnan érkezô meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor
anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból
mikroszkopikus részecskék izzó felhôjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan
ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta ôket
a földre esô vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.
Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla,
ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó
sûrûsödô gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti
gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég
fölfalta ôket. De még így is elegendô tömege maradt ahhoz, hogy tûzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyrôl a vad szelek elhordták már a havat
és a jeget.
A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert
hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában
is meglehetôsen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia
oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még
észlelni képes.
A föld megremegett.
És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.
– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyôjérôl.
Pár másodperccel késôbb újabb rezgés érkezett.
– Rengés – mondta megint Sharan.
Cainen átnézett asszisztensnôje kijelzôjére.
– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.
– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekrôl – mondta Sharan.
– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden
egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj,
akkor rengést észlelünk. Az elsô megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik
már kicsit egyhangú lesz.
Még egy rázkódás.
– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy
lemeztektonika-szakértô. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztôen széles képzettségi
körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz
észrevenni szarkazmusát.
Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott
volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze
a szóváltást.
– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.
– Csak egy hobbi.
Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és
erôteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy
nem a padló csapódott föl, hanem ôt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a
burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira
tôle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.
Sharanra nézett, aki már nem a képernyôjét figyelte, mert az darabokra
törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.
– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy
a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek
hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél
alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.
A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben:
a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy
része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de
ezen a késôi órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy
szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínûleg az igazak
álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ôk is.
Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezetô csarnokból jött.
– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.
Cainen egyetértôleg biccentett.
– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.
– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.
– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.
– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.
– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.
– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött,
majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult
tárolószekrényhez ment.
– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és
addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az
ajtaját. Egy kis lövedékvetô volt benne, a hozzá tartozó tárral.
– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.
– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak.
Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami
történik.
– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.
– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte
Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.
– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon
csak nálad.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Még a végén lábon lôném magam.
– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a
köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak.
Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott.
Tekintetébôl eltûnt az incselkedô fény, riadtnak és összetörtnek látszott.
Cainen gyorsan magához szorította.
– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg
átjutni a szállásra.
A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen
meghallották, hogy nyílik a szintre vezetô lépcsôház ajtaja. Cainen a poron és
a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik
feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a fônökénél jóval
gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az
egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintrôl, a lift volt, ahhoz viszont
át kellett volna menni a lépcsôházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a
kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak,
és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni
ebbôl a távolságból, nemhogy kettôt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák.
– Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak.
– Igen? – felelte reflexbôl Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva
tettét, elárulta magát.
– Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.– Azért jöttünk, hogy
magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak elôrelépett egy fénypászmába,
és felismerhetôvé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az.
A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok
rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve
ismerte be magának, hogy a bázison töltött idô ellenére sem tudja ôket megkülönböztetni
egymástól.
– Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak
a bázis nyomára?
– Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte
Aten Randt.
A szájszervébôl hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította
érthetô beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül
is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre.
– A bombák a légkörön kívülrôl jöttek, és csak most tudtuk célba venni a
leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett
nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idô és a meglehetôsen gyümölcsözô
munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett,
rovarszerû lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják
meg itt. El kell távolítanunk innen, mielôtt lerohanják a bázist.
– Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Ôt nem – lépett közbe Aten Rand –, csak magát.
Cainen megállt.
– Ô az asszisztensem. Szükségem van rá.
A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és
a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik
eneshai katonát nem zavarják a rengések.
– Nem ez a megfelelô idôpont, hogy vitát nyissunk a kérdésrôl, adminisztrátor.
– A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján
színezetet adott a megjegyzésnek.
Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját.
– Cainen, igaza van. El kell tûnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már
az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne.
– Nem megyek el nélküled.
– Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. –
Ô a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem
véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ô. Egyébként sincs idô vitatkozni.
Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég idôt töltöttünk itt,
ismerem a járást.
Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött
álló eneshai katonára bökött.
– Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe.
– Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt.
– Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ô nem kíséri el az
asszisztensemet, akkor elkísérem én.
Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel
hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha
számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona
Sharan mellé állt.
– El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De
nincs több vita az ön részérôl. Már így is túl sok idôt vesztegettünk el. Jöjjön
velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a
lépcsôház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan
néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretôjére vetett
utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta
Cainent az ajtón.
– Ez fáj! – méltatlankodott Cainen.
– Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsôk felé tolta az adminisztrátort.
Elindultak felfelé. Az eneshai meglepôen rövid és finom hátsó lábai tartották
a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni
magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben?
– Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé
csinálni. Most hová megyünk?
– Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell
följutnunk.
Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több
fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ô.
– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi
tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti
hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem
tekintette élvezetnek a kihûlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra
a szabad természetet.
– A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta
Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti
folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretû lakómodul,
oda kell rejtôznie.
– Errôl eddig nem mesélt nekem.
– Eddig nem tûnt szükségesnek.
– Úsznom is kell majd?
– Van ott egy apró merülôegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon
szûk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos
helyét.
– És mennyi idôt kell ott töltenem?
– Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetôség az, hogy nagyon-nagyon
sokat. Még két emelet, adminisztrátor.
A páros megállt a két emelettel feljebb lévô ajtónál. Cainen levegô után kapkodott,
Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel
feljebb dúló csata zaja átszûrôdött a sziklán és a betonfalakon.
– Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani ôket – mondta Aten
Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk
arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem,
adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthetô?
– Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül.
– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett
meggyôzô fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba.
Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai
megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi
„futó-mû” volt ez, amely harci körülmények között elképesztô sebességet
és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek
számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és
futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott
a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti
megálló felé haladtak.
Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelôszerveit
tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már
lecsatolta.
– Mondtam, hogy maradjon a nyomomban.
– Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott
vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be?
– Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól
is görcsölni kezdtek. – De tartok tôle, hogy képtelen lenne tartani a
tempót, az idônk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást.
Szálljon be.
Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira
tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb
volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tûnt a
szûk járatban –, majd megfordult, és fegyverét elôhúzva célpontokat keresett
a maguk mögött hagyott alagútban.
– Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen.
– Biztonságban lesz a lakómodulban.
– Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a
modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belôle. Akármilyen jól
felkészített is a moduljuk, elôbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekbôl, kezdve,
mondjuk, a levegôvel.
– A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni
nem fog.
– Csodás. De még mindig ott van az éhezés.
– A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba,
amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút
moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a
mozdonyfülkébôl, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.
Cainent az eneshai rázogatta eszméletre.
– Ébredjen fel, adminisztrátor!
– Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta
a fegyverlámpáját. – Köszönöm.
– Jól van? – kérdezte Aten Randt.
– Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévô részében nem
óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslôen percegett, és fénypászmájával
a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott,
többször is megcsúszva a törmeléken.
Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre.
– Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a
síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló
barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította
darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot,
a törmelékfalban sehol nem találtak kivezetô nyílást. Cainennek eszébe jutott,
hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben
folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott,
ami viszont nem mûködött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett
aprókat lélegezni.
Valamivel késôbb Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére
hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és
megvilágította a bázis felé esô törmelékfalat.
– Mi az? – kérdezte Cainen.
– Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha
hallgatózna. Néhány pillanattal késôbb már Cainen is hallotta a zajt, amely
akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem
sokkal késôbb megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal
túloldalán, át akartak jönni.
Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította
Cainent.
– Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára
ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ô biztonságba helyezésérôl
csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból,
így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette
és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját
árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja.
– Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne
hátba. Kérem.
Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet.
– Forduljon meg, adminisztrátor.
Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.
Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett,
fegyverével Cainen agyát vette célba.
– Készen áll, adminisztrátor?
– Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllôtte Aten Randtot a zsebében
tartott fegyverrel, a fény felé célozva.
Cainen lövésével egy idôben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten
Randt észre sem vette, hogy meglôtték, ameddig a sebbôl elôtörô vére nem
folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta
viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva
visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a
zsebébôl. Még háromszor lôtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten
Randt elôbb az elülsô lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy
test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak.
– Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.
A teret elöntötte elôbb a por, aztán a fény, ahogy átszakadt a törmelékfal,
és a résen át fegyverlámpás alakok törtek át. Egyikük észrevette Cainent,
és vakkantott, mire hirtelen számos fénycsóva állapodott meg rajta. Cainen
elejtette a fegyverét, ép karját megadásképpen a magasba emelte, és ellépett
Aten Randt teste mellôl. Aten Randt önvédelembôl történô lelövése nem
sokat használt volna, ha a behatolók mégis lyukakat akartak volna robbantani
belé. Az egyikük átvágott a fénycsóvákon, valamit halandzsázott a saját
nyelvén, Cainen pedig végre szemügyre vehette a fajt, amivel meg kellett
küzdenie.
Feltört belôle a xenobiológus, ahogy sorra vette a faj alaki jegyeit: kétoldalasan
szimmetrikus, kétlábú, ennek következményeképpen a láb és a kéz
megkülönböztethetô, a térd a rossz irányba hajlik. Nagyjából ugyanolyan
méret és testfelépítés, ami nem volt túl nagy meglepetés, lévén rendkívül
sok intelligensnek nevezett faj volt kétlábú, kétoldalasan szimmetrikus és bírt
hasonló méretekkel, tömeggel. Ez is forrása volt annak a feszültségnek, ami a
világegyetem innensô felének fajközi kapcsolatait jellemezte. Oly sok hasonló
értelmes létforma, oly kevés élettér, ami komfortot nyújthat nekik.
De nézzük meg a különbözôségeket, gondolta Cainen, ahogy a lény újra rávakkantott:
szélesebb törzs és lapos has, meglehetôsen szerencsétlen csontés
izomszerkezet. Tuskószerû lábak, bunkósbot jellegû karok. Kívülrôl is
egyértelmû nemi jelleg, ha jól emlékszik, akkor ez itt az orra elôtt nônemû.
Csökevényes érzékszervek, köszönhetôen a mindössze két-két apró optikai
és akusztikus bemenetnek, szemben a Cainen fején majdnem teljesen körbefutó
fény- és hangérzékelô sávokkal. Finom keratinszálak a hôszabályozó
bôrlebenyek helyett. Cainen agyán nem elôször futott át, hogy az evolúció
nem volt túl kedves ezzel a fajjal.
Agresszívak lettek tôle, veszélyesek, és csak nagyon nehezen lehetett ôket
levakarni egy bolygó felszínérôl. Ami, ugye, probléma.
A Cainen elôtt álló figura újra mondott neki valami érthetetlent, majd
elôhúzott egy apró, gonosz külsejû eszközt. Cainen belenézett a lény optikai
bemeneteibe.
– Kurva humánok – mondta.
A lény végighúzta rajta az eszközt, Cainen összerándult az áramütéstôl,
egy pillanatig még kavargó színes fényeket látott, majd a földre zuhant, aznap
utoljára.
– Emlékszik rá, hogy ki vagyok? – kérdezte az ember az asztalnál, amikor
Cainent bevezették a szobába. Fogvatartóitól kapott egy széket, amit a hátrafelé hajló térdeivel is tudott használni. Az ember beszélt, a fordítás az asztalon
lévô hangszóróból érkezett. Az egyetlen tárgy az aszalon a hangszórón kívül
egy fecskendô volt, átlátszó folyadékkal töltve.
– Maga az a katona, aki elkábított – felelte Cainen. A hangszóró néma maradt,
ami feltételezte, hogy a katonának van még egy fordítógépe.
– Így igaz. Jane Sagan hadnagy vagyok. – A nô a szék felé intett. – Kérem,
foglaljon helyet.
Cainen leült.
– Fölösleges dolog volt elkábítani, jöttem volna magamtól is.
– Nem véletlenül kábítottuk el – mondta Sagan. A fogoly sérült karjára
mutatott, ahol Aten Randt lövése eltalálta. – Hogy van a karja? – kérdezte.
– Egész jól.
– Nem tudtuk teljesen helyrehozni. Az orvostechnológiánk gyorsan gyógyítja
a mi sebesüléseinket, de maga rraey, nem ember. A technológiáink nem
teljesen fedik egymást. Azért megtettük, amit lehetett.
– Köszönöm.
– Felteszem, az az eneshai lôtte meg, amelyiket ott találtunk maga mellett.
Akit maga lôtt le.
– Igen.
– Kíváncsi vagyok, vajon maguk ketten miért keveredtek tûzharcba? – kérdezte
Sagan.
– Ô meg akart ölni, én meg nem akartam meghalni – felelte Cainen.
– Ez elvezet bennünket a következô kérdéshez: mi oka volt az eneshainak
magát holtan látni?
– A foglya voltam – magyarázta Cainen. – Gondolom, az volt a parancsa,
hogy végezzen velem, mielôtt élve elfognának.
– Fogoly volt – visszhangozta Sagan –, és mégis volt magánál fegyver.
– Találtam.
– Valóban? Ilyen laza lenne a biztonság egy eneshai bázison? Ez nem vall rájuk.
– Mindannyian követünk el hibákat.
– És a többi rraey, akit a bázison találtunk – kérdezett tovább Sagan –, ôk
is rabok voltak?
– Igen – felelte Cainen, és átfutott rajta az aggodalom Sharanért és a többiekért.
– Hogyan ejtették önöket fogságba az eneshaiak?
– Egy rraey hajón voltunk, ami az egyik gyarmatunkra tartott leváltani az
orvosi személyzetet. Az eneshaiak megtámadták a hajónkat, elfoglalták, minket
fogságba ejtettek, és idehoztak.
– Milyen régen történt ez?
– Már jó ideje. Nem tudom pontosan. A bázis az eneshai katonai idôt használta,
és nem vagyok teljesen tisztában az egységekkel. Aztán itt van a bolygó
saját forgásideje, ami gyors, így még kevésbé követhetô. Ugyancsak híján vagyok
a pontos ismereteknek az emberi idôszámítást illetôen. Így sajnos nem
tudom pontosan megmondani.
– A hírszerzésünknek nincs egyetlen feljegyzése sem az elmúlt évbôl, hogy
eneshai támadás ért volna rraey hajót. Ez körülbelül kétharmad khed magának
– magyarázta Sagan, azt a rraey fogalmat használva, amely a rraey anyabolygó
keringési idejére utalt.
– Talán a hírszerzésük nem olyan alapos, mint gondolja.
– Meglehet. De tekintve, hogy az Enesha és a Rraey hivatalosan még
háborúban állnak egymással, egy megtámadott hajónak lett volna hírértéke.
A maguk népei kevesebben is összevesztek már.
– Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok. Leszedtek bennünket a
hajóról, és idehoztak. Hogy mi történt azóta, vagy mi sem a bázison kívül, arról
nem bírok túl sok információval.
– Fogolyként tartották a bázison.
– Igen.
– Bejártuk a bázis minden zegét-zugát, de csak egy apró börtönszárnyat
találtunk. Nem úgy fest, mintha maga be lett volna zárva.
Cainen a bánatos sóhajtás rraey megfelelôjét hallatta.
– Ha bejárták a bázist, akkor bizonyára a bolygófelszínt is látták. Ha bármelyikünk
szökni próbált volna, megfagy, mielôtt messzire jut. Különben is,
hova mehettünk volna?
– Ezt honnan veszi?
– Az eneshaiak mondták. És a csapatomból senki nem tervezett kirándulást
az elmondottak ellenôrzésére.
– Szóval semmi mást nem tud a bolygóról?
– Néha hideg, néha meg még hidegebb. Nagyjából ennyi.
– Maga doktor.
– Ezt a fogalmat nem ismerem – Cainen a hangszóróra mutatott. – A szerkentyûje
nem elég okos, hogy le tudja írni ezt a fogalmat a nyelvemen.
– Maga gyógyítással foglalkozik. Orvosi dolgokkal – írta körül Sagan.
– Így van. A genetika a szakterületem. Ezért is voltunk a munkatársaimmal
azon a hajón. Az egyik gyarmatunkon találtak egy kórokozót, amely átírja a
géneket és befolyásolni tudja a sejtek osztódását. Azért küldtek bennünket,
hogy vizsgáljuk ki, és találjunk meg rá a gyógymódot. Biztos vagyok abban,
hogyha átfésülték a bázist, a mi felszerelésünket is megtalálták. A fogvatartóink
voltak olyan kedvesek, és helyet adtak egy laboratóriumnak.
– Miért tették volna?
– Talán mert azt gondolták, ha a saját dolgainkkal foglalkozunk, kevesebb
gondot fogunk okozni nekik. Alapvetôen életképes elgondolás volt, mert elvoltunk
magunkban, és igyekeztünk nem sok vizet zavarni.
– Már ha eltekintünk attól, hogy fegyvereket lopott.
– Egy ideje már nálam voltak, és a jelek szerint nem keltettem fel a gyanújukat.
– A fegyvert, amit használt, rraeyeknek tervezték. Fura dolog ez egy eneshai
támaszponton.
– Bizonyára a hajó elfoglalásakor szerezték. Egészen biztos vagyok abban,
ha átvizsgálja a bázist, szép számmal fog még rraey felszerelést találni.
– Oké, akkor foglaljuk össze – kezdett bele Sagan. – Magát és az orvoscsapatát
meghatározatlan idôvel ezelôtt foglyul ejtették az eneshaiak, idehozták, ahol
rabként tartották, elvágva minden kommunkációt a népével. Nem tudja,
mennyi ideje van itt, vagy hogy mit terveztek magával az eneshaiak.
– Így igaz – felelte Cainen. – Talán csak annyit még, hogy vélhetôleg nem
akarták, hogy kiderüljön az ittlétem, mert amikor lerohanták a bázist, az egyikük
megpróbált megölni.
– Valóban. Attól tartok, még maga járt a legjobban a csapatából.
– Nem értem, mire céloz.
– Maga az egyetlen rraey, akit életben találtunk. A többieket agyonlôtték az
eneshaiak. A legtöbbet a szállásukon. Egyet, ha jól gondolom, az önök laborja
szomszédságában találtunk, ugyanis az a labor tele volt rraey berendezésekkel.
Cainen megszédült.
– Maga hazudik.
– Attól félek, nem.
– Maguk, emberek mészárolták le ôket! – tört ki Cainen dühösen.
– Az eneshaiak magát is holtan akarták látni. Miért ne ölhették volna meg
a csapata többi tagját?
– Nem hiszek magának.
– Megértem, miért nem akar hinni nekem, de ettôl még ez az igazság.
Cainen csendben ült és gyászolt. Sagan adott neki idôt.
– Rendben – szólalt meg egy idô múlva Cainen. – Mondja, mit akar tôlem.
– Kezdetnek, Cainen adminisztrátor – felelte Sagan –, az igazat.
Eltartott egy pillanatig, amíg Cainen felfogta, hogy beszélgetésük során
elôször szólította a nevén az ember. Még a beosztását is hozzátette. – Az igazat
mondom.
– Lófaszt.
Cainen megint a hangszóróra bökött.
– Ezt csak részben tudta lefordítani.
– Maga Cainen Szuen Szu adminisztrátor – kezdte Sagan. – És bár igaz,
hogy van valamennyi orvosi gyakorlata, de a két fô terület, amivel foglalkozik,
az a xenobiológia és a félorganikus neurális hálókon alapuló védelmi rendszerek.
Két terület, amirôl azt gondolom, remekül összeilleszthetô.
Cainen hallgatott, Sagan folytatta.
– Akkor, adminisztrátor, hadd mondjam el azt a keveset, amit mi tudunk.
Tizenöt hónappal ezelôtt az Enesha és a Rraey még mindig ugyanazt a csikicsuki
háborút vívta, amelyet már harminc éve vívott, és amelyet mi harminc
éve bátorítunk, hogy addig se velünk foglalkozzanak.
– Ez így nem teljesen igaz. Ott volt a koralli csata.
– Igen ott. Én is ott voltam. Majdnem bele is haltam.
– Egy fivérem esett el ott. A legfiatalabb. Talán találkoztak.
– Talán – bólintott Sagan. – Tizenöt hónappal ezelôtt a Rraey és az Enesha
még ellenségek voltak. Aztán hirtelen megszûntek a harcok, és a hírszerzésünk
nem találta az okát.
– Már beszéltünk arról, hogy a hírszerzésük esetleg hiányosságokkal küszködik.
A fajok elôbb-utóbb mindig befejezik az ellenségeskedést. Korall után
sem mi, sem maguk nem háborúztunk tovább.
– Felfüggesztettük a harctevékenységet, mert legyôztük magukat. Maguk
visszavonultak, mi pedig helyreállítottuk a Korallt. De a lényeg, hogy nekünk
okunk volt arra, hogy véget vetettünk a harcnak, legalábbis egy idôre.
Maguknak és az Eneshának nem volt oka erre. Ami viszont aggodalommal
tölt el bennünket. Három hónappal ezelôtt a kémmûholdunk, amelyet pont
e fölé a bolygó fölé telepítettünk, észreveszi, hogy az állítólag lakatlan bolygón
hirtelen igen nagy lesz a sürgés-forgás, rraey és eneshai hajók szállják
meg. A dolog attól lesz különösen érdekes, hogy a bolygó nem eneshai és
nem is rraey felségterület, hanem az Obiné. Az obinok nem szövetkeznek
senkivel, de elég erôsek ahhoz, hogy se a Rraey, se az Enesha ne akarjon
velük tengelyt akasztani azzal, hogy a területükön létesít egy bázist. Ezért
fejlettebb mûholdat állítottunk pályára a bolygó körül, hogy a letelepedés
jeleit keressük. Nem találtunk semmit. Mint védelmi szakértô, megkockáztat
egy tippet, hogy miért?
– Azt gondolnám, hogy a bázis le volt árnyékolva.
– Le bizony. Meglepô módon az ön szakértelmének igencsak megfelelô
védelmi rendszerekkel. Ezt akkor persze még nem tudtuk, de ma már igen.
– Hogy találták meg mégis a támaszpontot, ha az le volt árnyékolva? – kérdezte
Cainen. – Szakmai kíváncsiságból kérdezem.
– Sziklákat hajigáltunk.
– Hogy mit csináltak?
– Sziklák – ismételte Sagan. – Egy hónappal ezelôtt megszórtuk a bolygót
sok tucat szeizmikus érzékelôvel. Ezeket arra programoztuk, hogy olyan rengés-
vagy rezgésmodulációkat keressenek, melyek mesterségesen tervezett
föld alatti építményekre utalnak. Persze számítottunk a bolygó természetes
szeizmikus aktivitására is, hogy leszûkítsük a szóba jöhetô területeket. Utána
sziklákat dobáltunk az érdekesebb helyekre. A mai támadás elôtt kifejezetten
sokat szórtunk le, hogy pontos, a rezgéseken alapuló képet kapjunk a bázisról.
A sziklák jók, mert pont olyanok, mint a meteorok. Senki nem ijed meg tôlük.
És senki nem árnyékol a szeizmikus képalkotás ellen. A legtöbb faj túlságosan
is elfoglalt az optikai és a nagy energiájú elektromágnes-letapogatás elleni
védekezéssel ahhoz, hogy a hanghullámokat veszélyesnek ítélje. A csúcstechnológia
téveszméje, hogy figyelmen kívül hagyja az alsóbbrendû megoldások
hatékonyságát. Például a kôdobálásét.
– Hagyjuk a humánokra a kôcsapkodást.
Sagan megvonta a vállát.
– Minket nem zavar, ha valaki sokat gondol magáról. Csak könnyebb kivágni
a szivét. Vagy bármijét, ami a vérét keringeti. A túlzott önbizalmuk a mi
malmunkra hajtja a vizet. Ahogyan azt maga is láthatja, hiszen itt van. Amit
igazából tudni akarunk, adminisztrátor, az az, hogy maga mit keres itt. Már az
Enesha–Rraey együttmûködés is talányos, de az Enesha, a Rraey és az Obin?
Ez már több mint talányos. Ez érdekes.
– Fogalmam sincs, kié ez a bolygó – jegyezte meg Cainen.
– Ami pedig még érdekesebb, az maga, Cainen adminisztrátor. – Sagan
nem törôdött Cainen közbevetésével. – Ameddig aludt, géntesztet végeztünk
magán, hogy megtudjuk, kicsoda, és az elôéletét is ellenôriztük a hajó adatbázisában.
Tudjuk, hogy xenobiológusként fôleg az emberek érdeklik. Maga
valószínûleg rraey csúcsszakértô az emberi genetikában. És azt is tudjuk, hogy
különösen az emberi agymûködés érdekli.
– Általában érdekelnek a neurális hálózatok, nem csak és kizárólag az emberi
agymûködés. Minden agy érdekes a maga módján.
– Ha maga mondja. De bármit is csinált idelenn, elég fontos volt ahhoz,
hogy az eneshaiak úgy döntsenek, inkább kivégezik magát és a csapatát, mint
hogy a kezünkbe kerüljön.
– Mint azt már mondtam, a foglyaik voltunk.
Sagan a szemét forgatta.
– Jaj, adminisztrátor, legalább egy percig tegyünk úgy, mintha nem lennénk
mindketten ostobák.
Cainen közelebb hajolt az asztal fölött Saganhoz.
– Miféle ember maga? – kérdezte.
– Ezt hogy érti?
– Háromféle embert ismerünk. – Cainen feltartotta az emberénél jóval
hosszabb és jóval ízeltebb ujjait a számoláshoz. – Vannak a módosítatlan emberek,
akik benépesítik a bolygógyarmatokat. Sokféle alakban, méretben és
színben léteznek, ami kellemes genetikai változatosság. A második csoport
alkotja a katonai kasztjuk túlnyomó részét. Alakban és méretben szintén változatosak,
bár kevésbé, a színük viszont egyforma: zöld. Tudjuk, hogy ezek a
katonák nem az eredeti testükben vannak, fajuk idôsebb tagjainak a tudatát
viszik át a fiatalabb, egészségesebb testekbe. Ezek a testek már erôsen módosított
genetikai alapokra épültek, olyannyira, hogy meddôek, akár egymással,
akár a módosítatlan emberekkel párosodnak. De még mindig felismerhetôen
emberiek, különösen ami az agytevékenyéget illeti.
– És ott van a harmadik csoport – fejezte be Cainen, és hátradôlt. – Mindenféle
történeteket hallani, Sagan hadnagy.
– Például milyeneket?
– Hogy a halottakból készítik ôket. Hogy a holtak bomló húsát keverik
és vegyítik mindenféle más faj génjeivel, hogy megnézzék, mi lesz belôle.
Hogy némelyik már nem is emlékeztet emberre, már ahogy önmagukat látják.
Hogy felnôttként születnek, készségekkel és képességekkel, de emlékek
nélkül. De nem csak emlékek nélkül. Öntudat nélkül. Erkölcs nélkül. Korlátok
nélkül. – Cainen elhallgatott, és a megfelelô szót keresgélte. – Humánum
nélkül – mondta ki végül. – Ahogy tetszik. Gyerekkatonák felnôtt testben.
Istentagadók. Szörnyetegek. Eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan
feladatokra szán, amit nem tud vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel
rendelkezô katonákra bízni, akik féltik a lelküket, ebben az életben és az utána
következôben is.
– Egy tudós, aki a lelkekért aggódik. Ez nem túl gyakorlatias.
– Tudós vagyok, de rraey is. Tudom, hogy van lelkem, és törôdöm is vele.
Sagan hadnagy, magának van lelke?
– Tudtommal nincs, Cainen adminisztrátor. Nagyon nehéz megmérni.
– Tehát maga a harmadik csoportból való ember.
– Az vagyok.
– Akit a halottak húsából formáltak.
– A génjeibôl – mondott ellen Sagan. – Nem a húsából.
– A gének formálják a húst, hadnagy. A hús a gének álma, ahol a lélek
szállásra lel.
– Milyen költôi.
– Egyik filozófusunkat idéztem. Aki tudós is volt. Nem ismerhette. Megkérdezhetem,
mennyi idôs?
– Hétéves. Nemsokára nyolc. Nagyjából négy és fél khed, az önök
idôszámítása szerint.
– Milyen fiatal. A rraeyek ennyi idôsen még épphogy elkezdik tanulmányaikat.
Én több mint tízszer ennyi idôs vagyok.
– Mégis mindketten itt vagyunk.
– Itt – értett egyet Cainen. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk
volna, hadnagy. Nagyon szeretném tanulmányozni önt.
– Erre nem tudom, mit mondjak. A „köszönöm” aligha megfelelô, ha azt
nézzük, mivel is jár az ön vizsgálatának a tárgya lenni.
– Életben tudnánk tartani.
– Ó, minô öröm – felelte Sagan. – De még összejöhet a dolog, egy bizonyos
szempontból. Gondolom már rájött, hogy maga fogoly, ezúttal ténylegesen is,
és az is marad élete hátralévô részére.
– Kitaláltam, amikor olyan dolgokat kezdett el magyarázni, amit elmondhatnék
a kormányomnak. Mint például a sziklás trükköt. Bár azt gondoltam,
hogy meg fog ölni.
– Mi emberek pragmatikus népek vagyunk, Cainen adminisztrátor. Maga
olyan tudás birtokában van, amit mi is hasznosítani tudunk. Ha hajlandó az
együttmûködésre, akkor nincs oka annak, hogy ne tanulmányozhassa továbbra
is az emberi genetikát és agymûködést. Csak éppen nekünk dolgozna, nem a
Rraeynek.
– Nem kell mást tennem, csak elárulni a népemet.
– Így van – értett egyet a rraey megállapításával Sagan.
– Azt gondolom, mégis inkább a halált választom.
– Minden tiszteletemet fenntartva, adminisztrátor, ha valóban így gondolná,
akkor nem lôtte volna le azt az eneshait pár órával ezelôtt – mondta Sagan.
– Szerintem maga élni akar.
– Talán igaza van. De akár igazad van, akár nincs, te gyerek, itt és most befejezzük
ezt a beszélgetést. Mindent elmondtam, amit akartam.
Sagan Cainenre mosolygott.
– Adminisztrátor, tudja, miben hasonlítanak a rraeyek és az emberek?
– Sok dologban. Válasszon egyet.
– Genetika. Azt nem kell magának elmagyaráznom, hogy bár mikroszinten
eltérnek genetikai részleteink, makroszinten sok az egyezés. Kezdve azzal,
hogy két szülôtôl kapunk két fél génkészletet. Kétszülôs szaporodás.
– Semmi különleges nincs ebben az ivari úton szaporodó fajoknál – felelte
Cainen. – Vannak fajok, ahol három, sôt négy szülô is kell a fajfenntartáshoz,
de nem sok. Nem túl hatékony szaporodási mód.
– Nem kétlem. Adminisztrátor, hallott már a Froning-tünetegyüttesrôl?
– Egy ritka öröklôdô betegség a rraeyek között. Nagyon ritka.
– Amennyire tudom, ezt a betegséget két független génkészlet együttes
hibája okozza. Az egyik génkészlet felel az idegsejtek fejlôdéséért, különös
tekintettel az azokat elektromosan szigetelô tokozásért. A másik készlet szabályozza
a nyirokszerv rraey megfelelôjének a mûködését. Ez sok dologban hasonlóan,
sok dolgokban meg másképpen mûködik, mint az emberi nyirokszerv.
Az emberekben a nyirok elektromosan vezetô, míg a rraeyekben szigetelô.
Amennyire a rraey fiziológiát ismerjük, ennek nincsen különösebb jelentôsége,
se elônye, se hátránya, ahogyan az embereknél a vezetôképes nyiroknak sincs.
– Igen.
– Azoknak a rraeyeknek viszont, akik mindkét szülôjüktôl sérült géneket
örökölnek, és ezért csökevényes az idegsejtjeik szigetelô tokozása, azoknak a nyirok szigetelôképessége nagyon jól jön. Ez a folyadék található a
sejtközi állományban, az idegsejtek körül is. És ez a szigetelés gondoskodik
arról, hogy az idegi impulzusok ne jussanak el akárhová. Ami érdekes a
rraey nyiroktermelésben, az az, hogy hormonálisan szabályozott, egy kis
beavatkozás a hormonszintbe megváltoztatja a termelt nyirok minôségét, és
az szigetelôbôl vezetôvé változik. A legtöbb rraeynél ez megint csak nem
oszt, nem szoroz. De akiknél a sérült gén miatt az idegsejteken nincsen saját
szigetelés…
– …azoknál rohamok és erôs rángások következnek be, majd a halál, ahogy
az idegi impulzusok szétáradnak a testükben – fejezte be a mondatot Cainen. –
A végzetessége miatt oly ritka ez a tünetegyüttes. Azok az egyedek, akiknél a
gének egyszerre kódolják a védtelen idegsejteket és az elektronikusan vezetô
testnedveket, már az embrionális szakaszban elpusztulnak, amikor a sejtosztódáskor
az idegsejtek elkezdenek kialakulni, és a kór megjelenik.
– De van a Froning-szindrómának egy felnôttkorban megjelenô változata
is. Amikor a nyirokszerv mûködését megváltoztató hormon a pubertás végével
jelenik meg a szervezetben. Amikor már megvan a szaporodás képessége, és
a hibás génkészletek továbbadásának a lehetôsége. Persze itt is két hibának
kell öröklôdnie.
– Hát persze. Ezért is olyan ritka a Froning, mert elenyészôen kevesen
örökölnek védtelen idegsejteket és olyan géneket, amelyek kora felnôttkori
hormonszintváltozást indukálnak. Árulja el, hová akar kilyukadni.
– Adminisztrátor, amikor a fedélzetre került, alaposan megvizsgáltuk. És a
levett genetikai minták alapján a maga idegsejtjei bizony védtelenek.
– De a hormonjaim rendben vannak. Ellenkezô esetben régen halott lennék,
a Froning legkésôbb a pubertás végére kialakul.
– Ez igaz. De ha valaki bizonyos sejtcsomókat elpusztít a rraey nyirokszervben,
akkor annak a mûködése megváltozik. Továbbra is folyik nyiroktermelés,
csak átalakul az összetétele. Az ön esetében halálosan. És ez kémiai úton is
kiváltható.
Cainen a fecskendôre nézett, amely az egész beszélgetés alatt ott hevert az
asztalon.
John Scalzi
– Felteszem, ez az az anyag, amelyik képes erre.
– Ez az ellenszérum.
Jane Sagan a maga módján csodálta Cainen Szuen Szu adminisztrátort, mert
nem könnyen tört meg. Órákon át szenvedett, miközben nyirokszerve fokozatosan
elárasztotta a testét a módosított sejtközi folyadékkal. Rángatózott és
görcsökben fetrengett, ahogy az új nyirok emelkedô koncentrációja nyomán
idegi impulzusai letértek a pályájukról. A görcsök hevessége pedig percrôl
percre fokozódott. Ha még egy kicsit késlekedik, már nem tudta volna elmondani,
hogy beszélni akar.
De megtört, és könyörgött az ellenszerért. Végül az életet választotta. Sagan
maga adta be neki az ellenszérumot. Nem igazi szérum volt, mert az elhalt
sejtcsomókat már nem éleszthette fel semmi. Hátralévô életében Cainennek
mindennap be kell adni az anyagot. Ahogy az ellenszer szétáradt Cainen testében,
Sagan megismerhette egy kitörni készülô háború terveit. Kidolgozott
részleteket hallott az emberiség totális leigázására és elpusztítására. Népirtásról
hallott, amelyet a három faj szövetsége határozott el.
Három idegen faj, és egy ember.
