Dan Abnett - Xenos

Dan Abnett - Xenos

(Eisenhorn 01.)

Dan Abnett - Xenos
(Eisenhorn 01.)
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, krimi, horror
Hossz: 368 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Az Inkvizíció bosszúálló árnyként jár az emberiség sorai közt, s kíméletlen szigorral sújt le az Istencsászár és a Birodalom ellenségeire.
Eisenhorn inkvizítor egy kiterjedt csillagközi összeesküvésre bukkan, mely mögött a Káosz erőinek befolyását sejti. Hogy keresztülhúzza terveiket meg kell találnia egy sötét titkokat rejtõ õsi könyvet, ami rossz kezekbe kerülve mérhetetlen pusztítás forrása lehet. A nagyhatalmú szektával és az idõvel egyaránt versenyt kell futnia, ha elsõként akarja meglelni a Necroteuch néven ismert szentségtelen kötetet…
Az Eisenhorn-trilógia egyike a Warhammer 40.000 univerzum legnépszerűbb és legolvasottabb sorozatainak. Dan Abnett ezúttal nem a Birodalom csatatereire kalauzolja el az olvasót, hanem az Inkvizíció és a Káosz erõinek véget nem érő küzdelmébe enged bepillantást.

A Szukits Könyvkiadó néhány éve már rendületlenül szállítja a Warhammer univerzumában játszódó könyveket a fanatikus rajongótábor legnagyobb örömére. Azok, akik nem tudják, miről is van szó, mi az a "Warhammer" - néha 40.000, néha Fantasy utótaggal -, álljon itt egy rövid ismertető.

Dan Abnett (1965 - )

1983-ban a brit Games Workshop játékfejlesztő cég kiadott egy terepasztalon, ólomfigurákkal  játszható stratégiai játékot, a Warhammer Fantasy Battle-t, amiben kisebb, szakaszok közti villongásoktól kezdve nagyobb lélegzetű csatákon át egészen a már-már epikus léptékű összecsapásokig (EPIC Armageddon) mindent le lehetett játszani. Az emberi gyalogos seregek mellett más, fantasy regényekből jól ismert népek (törpe, tünde, ork, patkányember, gyíkember, stb.) seregei, nevesített hősei és szörnyei, valamint motorizált egységei - még repülők - is kaphatóak voltak, tehát a Háború minden elképzelhető aspektusa lemodellezhető volt. Az ebben a klasszikus fantasy-s korszakban, az Old World-ön játszódó könyvek alkotják a Warhammer Fantasy sorozatot. 1987-ben ugyanis a játék dizájnerei kitalálták, hogy helyezzék az eseményeket a távoli jövőbe - cirka 40.000 évvel előre -, és nézzék meg, hogyan élték túl a Régi Föld civilizációi a Káosz folyamatos, már ezer évek óta tartó támadását, és hová sikerült fejlődniük az eltelt idő alatt. Ezek a regények már szakítanak a fantasys hagyományokkal, jórészt a csillagközi űrben vagy idegen bolygókon játszódnak, és Warhammer 40.000, vagy röviden Warhammer 40K-s regényeknek nevezik őket. Az ötlet óriási siker lett!

Közepes méretű kifestett Deathwatch sereg

Egy aprólékosan kifestett 'Eisenhorn inkvizítor' ólomfigura

Az ólomfigurák lelkes gyűjtői a seregük minden egyes tagját hosszú órák sokszor keserves, de mindig jóleső munkájával festették ki. Mire összegyűjtötte valaki a komplett - és minden "tábornoknak" saját, egyéni szája íze szerint összeválogatott - seregét, és mire mindent kifestett, egy jó adag ragaszkodás - és természetesen függés - is kialakult benne a játék felé. A játékokat jellemzően egyetemista kor körül kezdték el játszani, de a dolgozó felnőttek sem voltak ritkák. Ez a milliónyi - több, vaskos kötetre rúgó és azóta is folyamatosan fejlesztett, tehát gyakran változó - megtanulandó szabály miatt alakult ki, de még egy oka volt, a mocskos anyagiak. A hobbi, mint annyi más hobbi szintén, roppant drága mulatság volt (jellemzően több százezer forint/sereg plusz szabálykönyvek). A lényeg, hogy a játék villámgyorsan hatalmas rajongótáborra tett szert. Én a '90-es évek elejétől játszom - a harmadik kiadástól - hol többet, hol kevesebbet. Jelenleg a hatodik kiadás szabályrendszere aktuális a játéknak. A hatalmas siker nyomán folyamatosan jelentek meg hozzá különböző regények, például az azóta kultikus sorozattá avanzsált Ian Watson Inkvizítor quadrológiája, majd nem kerülhette el a leegyszerűsítést és különböző táblás társasjáték formájában (Blood Bowl, Necromunda, Horus Herecy) is kiadták, majd szerepjáték (RPG) alakjában is megjelent. Ezután a számítógép monitorjára is átköltözött és jó pár játékprogram is megjelent hozzá (Blood Bowl, Rites of War, Space Marines, Dawn of War 1-2, Chaos Gate, Fire Warrior). 2010-ben pedig a tévé képernyőjére is felkerült végre az első - animációs -, rajongók által, anyagi forrás nélkül készült - tehát ezt kéretik figyelembe venni az értékelésnél - Warhammer 40.000 film, az Ultramarines.

Dan Abnett a Games Workshop könyvkiadással foglalkozó részlegének, a Black Library-nek a hivatalos bértollnoka. Ez, még ha így igaz is, nem hangzik túl jól. Dan Abnett ugyanis szenzációsan ír. Abnett 1965-ben született brit sci-fi és képregény író, akinek a nevéhez olyan címek kapcsolódnak, mint a Dredd bíró a Sinister Dexter vagy a Doctor Who, hogy csak azokat a műveket említsem, amik nekem is mondanak valamit. A már magyarul is megjelent, tizenhárom részes Gaunt Szellemei sorozat mellett még egy tucat Warhammer könyvet jegyez, többek közt a Sötétpenge Malus-, a most olvasott Eisenhorn- és a Ravenor-trilógiákat, illetve a Hórusz lázadásról szóló huszonvalahány részes ciklus pár kötetét. Ezek mindegyike kapható magyarul, vagy épp kiadás előtt áll. És miért fontos ez? Tizennégy Dan Abnett könyvvel a hátam mögött nyugodtan elmondhatom, hogy még közepes sem igen volt köztük. Szépirodalmi minőséget persze nem várhatunk el tőle - csalatkoznánk is, ha mégis -, de a minőségi szórakoztatást hiba nélkül, változatlanul magas szinten nyújtja.

A Gaunt regények a sci-fi zsánerén belül az akciós, katonai vonalat követik, hatalmas, nem ritkán az egész könyvön keresztül vonuló összecsapásokkal, inváziókkal és több tucat, bár sokszor hamar elhulló karakterrel a főszerepben. Az Eisenhorn-trilógiában ezzel szemben jóval kevesebb szereplővel találkozhatunk, és a militáns vonalról is "le kell mondanunk", helyette már-már nyomozósnak is mondható, horror elemekkel sűrűn átszőtt, hamisítatlan, izgalmas és letehetetlen sci-fi történetet kapunk.

Eisenhorn inkvizítor hosszú évek nyomozása után végre a Hübrisz halott jégvilágán ejti csapdába az ismert univerzum egészében rettegett terroristát, akiről kiderül, hogy egy kereskedelmi ház megbízásából dolgozik, akik pár száz éve már a Szent Inkvizíció látóterébe kerültek, mint a Káosz által megfertőzött eretnekek. Innen indul a több csillagrendszeren is átívelő vadászat az Inkvizíció megalkuvást nem ismerő inkvizítora és a káosz által megrontott befolyásos kereskedelmi ház és magánhadserege között. A két erő - és a szinte láthatatlanul tevékenykedő harmadik fél, a Káosz istenei - közti csatározásokban bolygók vesznek oda és egy új, a Birodalom határain kívül élő idegen faj képviselőivel is megismerkedhetünk.

A Szent Inkvizíciónak - legalább - három nagyobb, jól megkülönböztethető szekciója van. Az Ordo Xenos az idegen fajok levadászásával foglalkozik, az Ordo Malleus a démonok ellen felállított csoport és az Ordo Hereticus, akik a boszorkányok mesterkedéseit hivatottak megrendszabályozni. Munkájukat a híres, Deathwatch (Halálfigyelők) nevezetű űrgárdista rendház segíti. A trilógia elolvasása során mindhárom csoport munkájába bepillanthatunk majd, de már az első részben is megtudhatunk fontos dolgokat az Inkvizíció belső működéséről és a benne munkálkodó különféle csoportok - monodominánsok, puritánok, radikálisok - közötti szűnni nem akaró rivalizálásáról. A Warhammer történeteknek külön ízt ad, hogy a középkori vallási dogmákat és egyházszervezeteket saját magukból teljesen kifordított állapotban - de mégis szinte ismerősként - ültették át a regények lapjaira. A hithű emberiség ugyanis, már ha féli az Inkvizíciót - és itt igenis mindenki rettegi - nem Istent imádja, hanem egy arany szarkofágban lebegő, állítólag isteni hatalommal megáldott embert, az Istencsászárt. Aki nem neki hódol, annak még a családját is kipurgálják a létezésből. Ha pedig kiterjedtebb összeesküvést szimatolnak ki, egy pillanatig sem hezitálnak, hogy megnyomják-e a Nagy Piros Gombot, és bizony a térképkészítők már húzhatják is le a lakható bolygók listájáról az eretnekség bűnében vétkesnek talált planétát. Kedves bagázs, pont, mint az eredeti volt.

Egy Deathwatch kapitány

A céltudatos és rendíthetetlen Eisenhorn inkvizítor is bizony ilyen kedélyes figura. Azonban az Inkvizíció teljes - és abszolút - hatalmát maga mögött tudva mégsem tekinthető megállíthatatlan szuperhősnek, aki kardja és pisztolya segítségével, igazi ellenfél nélkül jut el egészen a végkifejletig. Neki két emberfeletti tulajdonsága van csak, a megingathatatlanra szilárdított akaratereje, és az Istencsászárba vetett mély hite, amivel sikeresen átverekszi magát maroknyi bizalmas familiárisa segítségével az előtte tornyosuló akadályokon. A könyv elején még úgy tűnik, hogy mentális ereje - jó, igen, ez is emberfeletti tulajdonsága - majd nagy segítség lesz, hiszen a közembereket utasítani tudja, hogy egyszerű dolgokat tegyenek meg neki, ám hiába van mentális ereje, nem találkozik olyan gyenge ellenféllel, aki ellen használni tudná.

Biztosan csak a kereskedőházas részek miatt jutott az eszembe Frank Herbert Dűne sorozata, de a könyv első fele mégis nagyon hasonlított rá. Mintha csak a Harkonnen-ház titkos főhadiszállásán nyomozott volna a Bene Gesserit Rend egyik nagyasszony anyája. Herbert könyve irodalmilag magasabb minőség azért - itt például hiányoztak a nagy, lírikus szépségű leírásai a környezetnek -, de a Xenos-ban mégis felfedezhetőnek véltem a párhuzamot. A regény második fele viszont teljesen más stílusba vált át, és a saruthik nem földi, nemeuklidészi-geometriája egy egész sor lovecrafti emléket idézett meg, és azt kell mondjam, egyáltalán nem is rosszul. H.P. Lovecraft több követője írt már erről a száraz, matematikai fogalomrendszerhez képest meglepően sokszor gyomorforgató hatást előidéző jelenségről horror írásaikban, de csak most éreztem újra azt, mint a Mesternél, hogy valóban valami nem emberinek a szemtanúi a szereplők. Azért, ha már egyszer Warhammer - és Dan Abnett - könyvről beszélünk, nem lehet kétséges, hogy legalább pár fejezet erejéig az akciójelenetek és a háborús részek most sem hiányozhatnak, tehát aki a Warhammer 40K-s könyvek eme aspektusát részesíti előnyben a történettel szemben, az se hátráljon meg, ő is meg lesz majd elégedve. A logós fantasztikus irodalomtól ódzkodók pedig nyugodtan próbálják ki a Xenos-t, meglepődnek majd, hogy milyen minőségi olvasnivalót kapnak a pénzükért, ami emellett könnyen olvasható, szórakoztató és nem hiányzik belőle a zsáner jó nevű íróit idéző, szinte már - de azért remélhetőleg nem - látnoki jövőkép és technikai szerkentyűk garmadája sem.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 9/10

Michael Chabon - Jiddis Rendőrök Szövetsége

Michael Chabon - Jiddis Rendőrök Szövetsége

Michael Chabon - The Yiddish Policemen's Union
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Cartaphilus, 2012
Műfaj: sci-fi, krimi, alternatív történelem, szatíra, tragédia
Hossza: 432 oldal
Fordította: M. Nagy Miklós
Díjak:
HUGO-díj győztes, 2008
Nebula-díj győztes, 2007
Locus-díj győztes, 2008
John W. Campbell-díj jelölt, 2008
Edgar Allan Poe-díj jelölt, 2008
BSFA-díj jelölt, 2007

Tartalom:
Krimi, sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantazmagória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidó sorsregény, nabokovi ihletésű játék a nyelvvel: Michael Chabon 2007-ben megjelent, számos díjat elnyert könyve olyan kategorizálhatatlan, vagy olyan sokféleképpen kategorizálható – és élvezhető! –, hogy nem nagy merészség kimondani: az elmúlt évtizedek egyik legkülönösebb és legnagyszerűbb irodalmi alkotása.
Chabon világában (ahol Hitler előbb legyőzte Sztálint, s aztán Berlinre hullott az első atombomba) Amerika a második világháború alatt elfogad egy törvényt, amelynek értelmében a menekülő zsidók letelepedhetnek Alaszkában, s így a holokausztban „csak” kétmillió zsidó pusztul el… A Palesztinában létrejövő zsidó államot az arab túlerő elpusztítja, s így a zsidóság nagy része Alaszkában köt ki, egy Sitka nevű városban és környékén, amely hatvan évre autonómiát kap.
Itt, Sitkában játszódik a történet, akkor, amikor megint „fura idők járnak” – az autonómia hat évtizede után a jövő újból bizonytalan: a zsidók elveszítik már-már megszeretett új hazájukat. Landsman nyomozó és félig zsidó, félig alaszkai őslakos társa ekkor kezd el nyomozni egy rejtélyes gyilkosság ügyében, amiből a legelején csak annyi világos: az áldozat egy narkós fiú, és a szobában, ahol megölték, van egy sakktábla, rajta bizarr állással, amely talán valamiféle kulcsa lehet a megoldásnak...

Michael Chabon (1963 - )

Michael Chabon 1963-ban született az Egyesült Államokban. Tíz éves korában kezdett el írni véletlenül, egy iskolai házifeladat hatására és azonnal tudta, hogy ezt szeretné csinálni felnőtt korában is - szerencsére, mondhatjuk már, hiszen generációjának egyik legünnepeltebb írója lett. Szülei válása után kábítószeres anyjával élt. Első könyve 1988-ban - 25 éves korában - jelent meg és azonnal bestseller lett. 2001-ben Pulitzer-díjat kapott új könyvéért és onnantól nem volt megállás, a díjak folyamatosan jöttek. A Jiddis Rendőrök Szövetsége elnyerte a Nebula-, a HUGO-, és a Locus-díjat is.  Regényei mellett forgatókönyveket is ír, legutóbb például a John Carter-hez. Több könyvéből készült film is - sajnos felemás sikerrel -, de ebből a műből az Oscar-díjas Coen testvérek készítenek filmváltozatot, szóval minden adva van, hogy megszülessen az új Fargo vagy Nem vénnek való vidék.

"Sitkában [...] évente hetvenöt gyilkosság történik. Ezek egy része a bandákhoz kötődik: az orosz starkerek (vagányok) előszeretettel nyírják ki egymást. A többi sitkai gyilkosság úgynevezett indulatból elkövetett bűncselekmény: így lehet röviden megfogalmazni az alkohol tűzfegyverekre gyakorolt hatásának matematikai eredményét."

Nem vagyok előítéletes a zsidósággal. Landsman nyomozóhoz hasonlóan vélekedek a vallási irányzatokról is. (Ki nem szarja le? (Már bocsánat!)) Azonban, mint ahogy a sportmérkőzéseken is, legalábbis ha nem az adott csapat szurkolója valaki, az emberek nagy többsége hajlamos a kisebb csapatnak szurkolni. Így vagyok én valahogy a zsidókkal (meg még egy csomó mindennel), már ha tíz évente egyszer eszembe jutnak. Bár a világ egyik legelterjedtebb vallása, alig „maroknyian” vannak a többi világvallással összehasonlítva. Történelmük kemény szívások sorozata - persze hasonlóan egy csomó más néphez -, de hát a Jiddis Rendőrök Szövetsége nem a többi népről szól. Nem szoktam olvasni direkt külön a zsidókról/vallásokról szóló könyvet, mert nem érdekel. Az a fajta vagyok, akit hasonló kerülő utakon kell elérniük az ilyesfajta témákkal! :)

"...- Szóljon egy jó szót az érdekemben a Messiásnak.
- Ó, arra semmi szükség.
- Nincs szükség, vagy nincs értelme?
A vidám szempár hirtelen olyan acélossá válik, mint egy fogorvosi tükör korongja.
- Az magától függ. Hát nem?"

Chabon noir-regényének méltatására alig tudok írni valamit - ez többször előfordult már, ha valamelyik könyvet nagyon-nagyon megszerettem. Sokkal könnyebb egy gyenge könyvet lehúzni, mint egy zseniálisat úgy dicsérni, hogy az ne legyen visszás. Nem akarom csak a felsőfokú jelzőket halmozni, ezért csak annyit mondok, hogy ezt a regényt „bekedvenceltem”. Egy bajom volt vele - a szokásos, mondhatni -, miért nem keménykötésben jött ki? Pedig a Cartaphilus Könyvkiadó könyvei viszonylag sokszor kapnak tartósabb borítást. Most vigyázhatok erre a - foltgyűjtő és koszmágnes - fehér könyvre, mint a hímes tojásra! (A borító viszont jobban tetszik sokkal, mint az eredeti.)

„...soha nem kellett a feketekalapos körzetben járőröznie latke (palacsinta; rendőrjárőr) korában, tapogatózva az üres tekintetekből és csendekből szőtt homályos tengerfenéken, amely össze tudna roppantani egy tengeralattjárót.”

A szereplők mindegyike egyszerűen tökéletes. Landsman nyomozó nagy kedvenc lett hamar. Az élettől már teljesen megcsömörlött, talajt vesztett noz (zsaru) gondolkodásával, életfilozófiájával, tetteivel, sőt sokszor szavaival azonosulni egy pillanat alatt sikerült (bár persze messze nem fogy itthon annyi sligovica, mint a könyvben), de a többiek sem maradtak le mellette - csak kevesebbet találkozhattunk velük. A hátterük majd mindegyiküknek tökéletesen ki lett dolgozva, a személyiségük, motivációjuk világos. A könyv telis-tele van jiddis nyelvű kifejezésekkel, szavakkal, amik külön ízt - sós hering ízét, ugyebár - adnak a regénynek. Olyan szép és találó hasonlatokkal, képekkel, jelenetekkel telitűzdelt, hogy öröm volt olvasni minden egyes sorát. Egy csomó idézetnek valót tudnék gyűjteni minden egyes oldaláról. Szerencsére a fordítás sem rontja el az élményt. Gratulálok is érte, mert nem tűnik igazán egyszerű feladatnak a könyv.

Berko Shemets, az egyetlen tlingit (indián) zsidó rendőr és kedvenc kőkalapácsa

"...Két nyomorult alkoholista támolyog ki, az egyiket Landsman valamikor megakadályozta abban, hogy véletlenül a másik nadrágjára vizeljen, egymásba kapaszkodnak: emberlétra az esőnek döntve. Revüszámot adnak elő egy újsággal és a széllel, majd beröppennek az éjszakába: két toprongyos molylepke."

Általában könnyedén megy a gondolataim összegyűjtése egy-egy könyvről, most meg ülök itt, meredek a képernyőre és még mindig a mű hatása alatt vagyok. Egy igazán jó olvasmányélményhez persze kell egy jó sztori és pár hiteles szereplő, de ez mit sem ér, ha hibádzik a hangulat, ha stílustalan az írás. Chabon könyve szerencsére pont ebben a legerősebb. Az első oldaltól kezdve a legvégéig nem ereszt a hangja, cinikus humora, az emberi lélek legsötétebb mélységébe hatoló éleslátása. Próbáltam összegyűjteni a gondolataimat a könyvről, de most nem igazán megy, szóval vissza a dedós módszerhez. Nézzük egyesével a tényeket.

"...a csudálatos tyúk még egy sor meghökkentő jóslatot mondott, bár elfelejtette megemlíteni a levest, amelyben aztán megfőtt, miután megint ugyanolyan néma lett, mint maga az Úristen. Landsman arra gondol, hogy még a történelem legfelületesebb ismerete is azt mutatja, hogy amikor fura idők jártak a zsidókra, akkor fura idők jártak a tyúkokra is."

A könyv, már ha hihetünk a tartalomnak, műfaj szerint kategorizálhatatlan. Krimi: mindenképpen, az egész könyv a fordulatos és nagyívű nyomozásról szól, az áldozatról és az önsorsrontó nyomozóról. Könnyedén megállja a helyét, mint krimi, bármelyik másik, tisztán bűnügyi műfajú könyvvel összehasonlítva - csak ez jobb. Sci-fi: igazából semmi tudományos fantasztikus dolog nincs benne. Az Alaszkába űzött zsidók története sokkal inkább az alternatív történelem - esküszöm nem értem, hogy emiatt miért menekülnek el tömegek egy csomó könyvtől! - alzsánerébe tartozik. Ott viszont nagyon működik. Sok-sok könyvet elolvasnék még, ami ebben a feje tetejére állt Földön játszódik, ahol Marilyn Monroe a First Lady - nem is feltétlenül csak a zsidók szemszögéből. Politikai szatíra: mindenképp. A zsidóság valós problémái előbukkannak a sorok közül. Olvasásuk során pedig groteszknek, abszurdnak tűnő - de valójában elég pontos - képet kapunk a zsidók életének, gondolatiságának, életfilozófiájának, vallási hiedelmeinek furcsaságairól. Sakkregény: a könyvben mindenki sakkozik és egy sakk feladvány is vissza-visszatérő fejtörő, szóval igen. Szerelmes regény: az a két mondat, amikor több is történik, mint élcelődés a másik nem számlájára, talán még nem elég a szerelmes regény kitételhez - szerencsére. Sorsregény: nagyon is. Egy nép regénye és néhány szerencsétlen, kívül rekedt pária regénye egyszerre. A könyv egészére egységesen jellemző műfaja viszont – ami nem is szerepel a tartalomismertetésben - szerintem: tragédia. Egyéni vagy társadalmi (már ha lennének ilyen alkategóriák) - ez már csak nézőpont kérdése. Valóban kategórizálhatatlan-e vagy sem, nekem már nem számít. A lényeg, hogy egy okos könyv, ami szórakoztatva elgondolkodtató, sötéten világos, világosan sötét. Sokszor elolvasni való műremek. Zsidó-"fóbok" is nyugodtan fogyaszthatják, arra pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy egy mélyen vallásos érzületű, feketekalapos haszid zsidónak hogy tetszene (gondolom el se olvasná, de ha esetleg mégis). Jöhet a többi Chabon könyv. Akkor is el fogom olvasni őket, ha a fantasztikumhoz egyáltalán semmi köze sem lesz!

„...Csak hogy dacoljon önmagával, mert dacolni magával, másokkal és dacolni az egész világgal - ez Landsmannak és népének egyetlen szórakozása és öröksége.”

A könyvért köszönet a Cartaphilus Könyvkiadónak!

Értékelés: 10/10

Richard Stark - Visszavágó

Újraolvasó

Richard Stark - Visszavágó

(Parker 01.)

Richard Stark - The Hunter / Point Blank! / Payback
(Parker 01.)
Eredeti megjelenés: 1962
Magyar kiadás: InterCom, 1999
Hossz: 286 oldal
Műfaj: krimi
Fordította: Upor László

Tartalom:

Parker egyszerű, törvénytisztelő tolvaj. Végzi a munkáját, szereti a feleségét: nem tör nagyra. Amikor társával, Mallel megszerez, majd értékesít egy nagyobb fegyverszállítmányt, akkor sem jár más az eszében, mint hogy tisztességes osztozkodás után mindenki élvezze nyugodtan munkája gyümölcsét. Malnek azonban más a terve. Magának akarja megtartani a teljes összeget, és amikor Parker tiltakozni próbál, lelövi. Ám Parker nem hal meg. Felgyógyul, és úgy dönt, visszavág. Kemény és könyörtelen: bosszút akar állni árulóján, vissza akarja kapni a pénzét, mégpedig bármilyen áron. Nem ismer sem istent, sem embert, nem rettentheti el semmi sem. Mal oldalán azonban új, mindennél veszélyesebb szereplők kerülnek a képbe: A Céh nevű bűnszövetkezettel eddig még senki sem mert ujjat húzni… Egészen mostanáig. Parker élete legdurvább játszmájába kezd, amelyből nem lehet kiszállni, csak koporsóban vagy győztesen. És Parker az utóbbit választja.

Donald E. Westlake (1933.06.12 - 2008.12.31)

Tegye fel a kezét az a bosszútörténeteket vagy akciófilmeket kedvelő ember a kezét, aki a Visszavágó című Mel Gibson film 1999-es bemutatása óta azóta sem látta a fenti filmet. Nem hiszem, hogy sokan lennének. Most jelentkezzen az, aki tudta, hogy a film egy 1967-es mű remake-je (A játéknak vége), egy 1962-ben írt - klasszikus noir stílusú - regényből készült, ami Richard Stark 24 részes Parker alcímű regényfolyamának első része.

Nos ezekről a tényekről mit sem tudva is remekül szórakoztam a filmen, sőt azon nyomban a könyv magyar kiadását is elolvastam - bár fogalmam sincs már, hogyan tetszett akkoriban a regény. (A filmet viszont pár évente mindig újranézem. Badass.) Az író - Donald E. Westlake, hiszen a Richard Stark csak egy álnév, amin Westlake a krimijeit írja -, és a Parker sorozat külföldön azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Néhány éve már a könyvek képregényváltozata is elérhető.

A könyv hátán lévő tartalom viszont a film tartalma, nem sok köze van a könyv valódi tartalmához. A film a tömegízlésnek eleget téve Parker karakterét egy valóban kedvelhető "törvénytisztelő tolvajjá" alakította át, akit jogos bosszú hajt az ellene fordult társa után.

A könyv ellenben egészen másról szól. Jobban mondva ettől sokkal sötétebb karakterrel vértezi fel Parkert. Bizony, könyörtelen gyilkos ő már az első laptól fogva, aki nem által bárkin átgázolni, csak hogy célját elérje - legyen az börtönőr, hajléktalan, ártatlan nő -, neki mit sem számít, lelkifurdalás nélkül öl. A társa persze átveri, de ezzel csak megelőzi Parkert, aki szintén a partner elveszejtését tűzte ki maga elé - csak elkésett vele. (Ennyit a tartalom "akkor sem jár más az eszében, mint hogy tisztességes osztozkodás után mindenki élvezze nyugodtan munkája gyümölcsét" félmondatáról.)

"...A tizenegyből nyolc szinten ártatlan, tisztességes, rendesen fizető vendégek laktak. A földszinten, az első és a második emeleten lakók viszont se ártatlanok nem voltak, se tisztességesek, és nem is fizettek."

Az író stílusa férfias, tömör, lényegretörő. A regény pörgős, sehol nincs leállás. Karakterábrázolásai - már ahol egyáltalán van olyan - nagyszerűek. Érzékletesen, vizuálisan - mintha csak képregényt olvasnánk/néznénk - írja le pár tőmondattal a szereplőket. Parker leírása például ennyi a könyvben, ezen felül ő már csak CSELEKSZIK. Múltjáról is a többiek - ritka és rövid - visszaemlékezéseiből tudunk meg többet:

"...Nagydarab, loncsos férfi volt, szögletes, széles vállal, rövidre méretezett zakóujjából hosszan kilógó, túlméretezett karokkal. Szürke öltönyt viselt, amelyen igencsak meglátszott a kor és hogy rég nem látott vasalót. Zoknija, cipője egyaránt fekete volt és egyaránt lyukas – a cipő a talpán, a zokni a sarkán és az orrán.
Törzse mellett himbálózó, görbe ujjakban végződő karját mintha vörös-barna agyagból gyúrta volna egy nagy formákban gondolkozó szobrász. Haja barna volt, sprőd és élettelen, s úgy lobogott a feje körül, mint egy szánalmas paróka, amely épp lerepülni készül. Arca rücskös betontömb volt, szeme repedt ónixkő. Szája elnagyolt, vértelen ecsetvonás. Kabátja csattogva lobogott mögötte, karjai szabadon lengtek léptei ritmusára."

Nekem ez most nagyon bejött, nem volt kedvem valami nagy körmondatos, dagályos prózához, ezért is iktattam be hirtelen ezt az igazán rövid - és sodró lendületű - regényt az "olvasási rendembe".

Külön tetszett, hogy a regény 1962 New Yorkjában játszódik, és így nincs internet, mobiltelefon és társaik, ezért volt benne pár olyan - 2012-ben megmosolyogtató - jelenet, amit a mai technika fejlettségi szintjén már nem lehetne elsütni.

A regény nyelvezete természetesen nem szépirodalmi szépségű és mélységű, viszont igen könnyen érthető és gyorsan kiolvasható. Hatalmas káromkodások sincsenek benne, szóval emiatt nem kell kerülni.

"...A hátsó teremben időről időre összegyűltek marcona férfiakban végződő öltönyök és nyakkendők, és nyilvánvaló volt, hogy legjobb békén hagyni őket."

Nagyjából egy humoros dolog fedezhető fel a könyvben, az pedig a hűvös, lelkiismertlen Parker többi emberrel való kapcsolata. (Nem is értem, hogy lehet ennek az embernek felesége és barátai, hiszen érzéketlen, sőt sokszor kifejezetten "bunkó" még azokkal is, akiket már majdhogynem a barátjának tart.)

"...Wanda bizonytalan tekintettel nézte a felé nyújtott két tízdollárost.
– Menj a francba! Menj, és nyírasd ki magad, te rohadék. Hét év, és még annyit se kérdezel, hogy vagyok.
Parker visszatette tárcájába a pénzt, a tárcát pedig a zsebébe.
– Legközelebb – mondta – hozok diákat."

Most megyek és megnézem a Visszavágót és az eredeti változatát is, aztán meg beszerzem valahogy a másik két (magyarul egy kötetben) kiadott Richard Stark regényt a Parker és a szindikátust és a Parker és a szajrét, valamint a Donald E. Westlake néven kiadott A nagy zöld balhét. Úgy látom, ez a fajta krimi az én stílusom - nem Agatha Christie.

Értékelés: 8/10

Hollós Korvin Lajos

Hollós Korvin Lajos

(1905.12.08 - 1971.03.27)

"Nem addig él nekem a világ,
míg benne élek magam is."

Elnézést, de ez hosszú lesz (és valószínűleg magamnak írom, de hát mire jó egy saját blog, ha erre sem? :D)!

Ma a végére értem a Hollós Korvin Lajos életműnek. Elolvastam az összes könyvét, színművét, minden versét és az összes újságcikkét. És hogy miért olvastam el minden fellelhető anyagot tőle (első három könyvét, melyek a 20-as, 30-as években jelentek meg 500 példányszámban szerzői kiadásban, sajnos nem tudtam beszerezni, de a bennük meglévő anyagok szerencsére a későbbi gyűjteményekben is megtalálhatóak voltak), és egyáltalán minek szerepel ennyire offtopic költő-író a blogon, arra ennyit írnék:

Egyszerűen semmi esélye nem volt ennek az embernek, hogy műveivel MAGASAN a KEDVENC szerzőmmé válljon.

Nyitott vagyok minden műfajra, de a fantasy és a horror - általában - mindent messze maga mögé utasít. Nagyon jó írók - is - művelik, akiket imádok (Martin, Erikson, Gemmell, Rothfuss, King, stb.), de egyikük írása sem hagyott bennem olyan mély és maradandó - hagy ne mondjam, hogy egy életre szóló - nyomot, mint Ő - folyamatosan.

Az egész kb. 8 évesen kezdődött, mikor elolvastam A vöröstorony kincse (írás a könyvről a blogon) című művét, ami egy ifjúsági történelmi kalandregény a kuruc korból, stílusára akár a Delfin könyvek közé is befért volna. Rettenetesen szórakoztatónak és izgalmasnak találtam - és szomorúnak. Annyira, hogy sírtam is rajta (akkortájt ez szokásom volt :) - King Kong, Állati elmék).

Évekkel később (16 éves lehettem) újra kezembe került a könyv, és mivel emlékeztem tartalmára - és hatására rám -, kíváncsiságból újraolvastam, már jó előre alaposan felkészülve a megható jelenetre, de ismét gyengének találtattam. El is határoztam, hogy ezt többet nem fogom elolvasni, mert valamiért nagyon felzaklat (más tapasztalt már ilyet?). Azóta még egy könyv került erre a polcra: Stephen King - Atlantisz gyermekei, ami nagyon tetszett, de soha többé.

Azt hittem - akkoriban ugye még nem nagyon volt semmi internet, meg jobban foglalkoztattak a csajok is mint a könyvek -, hogy ez az egy könyve van HKL-nek, mígnem teljesen véletlenül - sok évvel később -, megláttam, hogy a Kávészünet együttes egy Hollós Korvin Lajos verset a Csonka vers-et ad elő, amiről én még sosem hallottam!

Hopp, azonnal irány az internet és pár perc alatt kiderült, hogy "egykönyves" íróm nem is csak író, hanem főleg költő, többszáz verssel, pár regénnyel, színpadí művel, rádiójátékkal a tarsolyában, amiket nekem - úgy éreztem -, AZONNAL be kellett szereznem.

...És milyen jól tettem, tudom ezt már utólag! Azóta megvan (ugye az első 3 könyv kivételével) mindegyik könyve majd mindegyik kiadásában, jópár a szerző dedikálásával.

Első újonnan beszerzett könyvem tőle A vízbefúlt hal című verseskötete volt, mely nem mérete miatt tarthat számot érdeklődésre, hanem a benne lévő versek mondanivalója, súlya, felkavaró gondolatai okán. Végigolvasása után tudtam, hogy nyomban kell a többi könyve is. Olyan kedvencekre találtam benne, amik lehet, hogy szabadosságuk - vagy egyéb okok - miatt nem mindenkinek a tetszését nyerik el, de az általuk közvetített gondolatok mellett jobbérzésű ember vállvonva el nem mehet. Néhány példa (nem is feltétlen a legjobbak):

HIT

Ha majdan feltalálják az eszközöket,
melyekkel kiirthatják a föld szinéről
a gazembereket, e nagyszerű eszközökkel
ki fogják irtani a gazembereket s velük
együtt a föld szinét is, de én vátesz
vagyok és látom, hogy a jövendő jövőjében,
amikor majdan rendbe teszik a föld színét
s az anyák újra megszülik a gazembereket,
feltalálják az újabb nagyszerű eszközöket,
melyekkel kiirtják majdan őket a föld
szinéről s velük együtt a föld szinét,
mert hiszek a fejlődésben s az
emberiség jövőjében.

CSAK VÉNEN…

Csak vénen érted meg: jutalmat
az vár, ki holtig kiskorú.
Egy szál virág a gomblyukadban
több, mint az öntött koszorú.
A fényes bronzok megfakulnak.
Él holnap, ki ma megdicsér?
S mit ér a halhatatlanság a holtnak,
ha életében mit sem ér?

GŐG

Mondják: a gőg! Az lett a vesztem.
S azt is: ne törtem volna feljebb!

De inkább függök a kereszten,
semhogy tövében térdepeljek.

ITT

Itt fogták hálóval a szélvihart.
Itt ontották ki a testvéri vért.
Itt lényegült át mankóvá a kard.
Itt éltem én, már nem tudom, miért.

TÖRTÉNELEM

…Azután évtizedek mulnak,
űzöttek s űzők összesimulnak,
eljő a szent engesztelő nap,
legyőzött s győztes összecsókolódznak,
a bölcs az ellenségnek megbocsát,
s megosztja véle borát s vánkosát,
a vesztes a trón lépcsejére térdel,
később hajlongva feljebb lépdel,
idővel a bársonypárnára ér fel,
onnét a győztes lágy ölébe,
utóbb vállára, majd fölébe,
végső helyére:
a megbocsájtó bölcs nyájas fejére.

Szó több ne essék e baráti körben
arról, mi annyi vért kiontott,
hősit s ártatlant, s mi összhangot bontott:
az eszméről se!… Ünnepi zenék
ujjongásánál arc és fenék
egységet csillog a kristálytükörben.

Tört nyakcsigolyák, átlőtt bordacsontok
forgolódnak a földben.

TÜNEMÉNY

Mondd, hol keressem a lehullt
augusztus-végi csillagot ?
Merre vannak a csillag-temetők?
Jó, jó, tudom, csak egy meteorit,
egy kő vagy ércdarab, de én
zuhantában ragyogni láttam őt!

A következő szintén egy verses kötet volt a Hallgassatok meg!, amely egy újabb csokornyi remekül sikerült verset tartalmazott. (Itt jegyzem meg, hogy természetesen sem nem minden vers, sem nem az összes novella ugyanolyan magas szintű, mint a legjobbjai, dehát melyik írónál van így? Amivel kiemelkedik számomra a többi költő közül, az a jó versek nagyon magas aránya!) Ebben - és mindben - a témák hasonlóak (háború, szenvedés, a két háború közti pesti/magyarországi élet, kilátástalanság, munkások élete, saját keserű sorsa).

ANTE-DANTE

Én Vergilius nélkül
vergődtem át a poklot,
nem fogta soha senki,
hát reszket a kezem,
a purgatóriumban
szédülve földre botlok,
és a paradicsomhoz
már el sem érkezem.

Inter arma…

Hogy „háborúban hallgatnak a múzsák”?
Tagadom ezt az ósdi tévhitet:
ha fegyver szaggatja a múzsa húsát,
üvölt, hörög, s ti mégis értitek.

  

Ezután a sok - igen lehúzó - vers után jöttek a novelláskötetei sorban (Zivatar, Torpedó, Böjti szelek, Egy királytigris naplója, Illetlen vallomás), amik témájukban szorosan illeszkednek a versek közé, valamint hangulatilag is elég nyomasztóak, aminek oka a történelmi környezet is amelyben játszódnak.

Az Illetlen vallomásban (illetve a Zivatarban és az Óbudai búcsúban is) van a szerző egyetlen olyan műve, amiért életében - rosszakarói ellenében Babits Mihály személyes közbenjárására - elismerést kapott, A textofil-gyár című novella, ami a Nyugat novella-pályázatának első díját kapta. Az írás a munkásosztály kiszolgáltatott helyzetéről szól a 30-as évek Magyarországán. Nagyon jó novella, de nekem a Fajáték és a Bőrszag is jobban tetszett még ennél is.

A szatírikus írásai közül a kedvencem a Vendég a Paradicsomban című lett, ami Az ember tragédiájának átköltése.

Az Óbudai búcsú című könyve az író önéletrajzi regénye, ami gyermekkori emlékeiből táplálkozik. Stílusa ennek sem kevésbé erőteljes, mint ahogy azt már megszokhattam tőle. Nagyon tetszett, hogy ennyi minden "bensőséges titkot" megtudhattam kedvencemről.

Ezután visszatértem a verseihez és "gyorsan" kiolvastam az Elhal a dal című kötetet. Ebből a kedvencem ez a gyönyörűség:

TALÁN DÜHÖMBEN EGYSZER…

Talán dühömben egyszer
építek majd egy házat,
amelyben nem terem gond,
sem félés, sem alázat.
Üvegből lesz palánkja,
hogy mindenki belásson
és lássa, hogy növök túl
a földi elmúláson.

Uj szenteket avatnék
boldoggá itt e házban,
nem volna benne rejtek,
hol a Sátán tanyázna,
nem volna zűrzavar sem
s nem volna nyugtalanság,
sem gyenge, aki lesné
az erősebb parancsát.

S nem volna félreértés,
nem csapna bele villám,
tán nem bimbózna benne
könnyet sohsem a pillám.
Nem villannának gyilkok
szivemen s más szivén át
s az áldott csend ölében
tán visszahívnám Évát…

Tán visszahívnám Évát,
hogy itt megcsöndesüljön
és békesóvár szívvel
a küszöbömre üljön.
És megbékülnék én is,
az volna ám az ünnep!
Nem volna bűnünk s Isten
sem volna, aki büntet.

És visszahívnám Évát
és volna nyugtalanság
s a Sátán is bedugná
a kapun ujra mancsát,
és volna zűrzavar, gond,
meg félés és alázat…
– És elkergetném Évát
s lerombolnám a házat.

– – – – – – – – – – – – – – –

S talán dühömben egyszer
még uj házat emelnék,
ha lankadó erőmből
egy uj ház még kitelnék.
Üvegpalánkja lenne,
nem csapna bele villám
s Évának ujra írnék
és ujra visszahívnám.

A Harminc esztendő (1924-54) és a Füttyszó a sötétben (1924-71) két gyűjteményes kötet. A második a teljesebb, de az elsőben is vannak olyan versek, amik csak abban találhatóak meg, ezért örömmel merültem meg még kétszer ugyanazokban a testi, lelki, társadalmi, történelmi nyomorúságokban, amelyek tolmácsolására - már biztosan -, kedvenc költőm oly nagy tehetséget mutat.

RIGMUS

A szegény, ha nincs igénye,
az igének is szegénye.
Aki semmit sem mível,
be kell érje semmivel.
Kit jobbfelén megütöttek,
nagyobbat is visszaüthet!
De ki tartja balfelét,
mindörökre csak cseléd.

JELTELENŰL

Az én síromon ne álljon kereszt,
ne gőgösödjön semmiféle márvány,
cirádás jel vagy ékes faragás,
s lármás szavak vagy ájtatos igék
aranybetűkkel ne pompázzanak;
ne hirdessék hivalkodó sorok,
ki voltam, mennyit éltem és minek,
de még nevem se tartson számot arra,
hogy megakadjon rajt néhány tekintet
s kiáltó szájjal álljon rendületlen,
részt kérve múló, időtlen időkből.
Kis, egyszerű fa, barna, szögletes,
vízszintesen a földbe ágyazott,
s csöndes, szerény és dísztelen betűkkel
csak ennyit mondjon:
„Egy a sok közül.”

EGY RENDŐRLÓ ÁLMA

Vezényszó, attak, dörejek.
Bomló, sikoltó tömegek.
Repülő kövek, szögecsek.
Föltépett, vérző kövezet.
Cafatok, véres kocsonyák.
Kettéhasított koponyák.
Rohanás hullasoron át.
Letépett címer, koronák.
Vicsorgó, éhes farkasok.
Villanó, sujtó kardlapok.
Eltiport csákók, kalapok.
Rendülő rendek, alapok…

Riadtan horkan, szimatol…

Testvérei most
békés boronát vonnak valahol…

MEGY A GŐZÖS

Megy a történelem-írás
nyomában a történésnek.
Elől ül a masiniszta,
hátul meg a történészek,
kik a gőzöst, elemezve
masinát és masinisztát,
minden korban a jelenkor
igényéhez igazítják.

EGY HÁROMÉVES KISLÁNY SÍRVERSE

Gyújts néki lángot: kisleány volt
s úgy halt meg, mint a harcosok.
Haján csikónyi nap ficánkolt,
fehér majommal álmodott.
A golyó, mit fejébe lőttek
zöld-irhás, kancsal táltosok,
megállt a lepke agyvelőnek
szárnyán és elcsodálkozott.

A NÉPBÍRÁKHOZ

Aki nevette pusztulásunk,
sohase sírjon eleget!
Aki börtönbe zárt, ne lásson
szabad mezőt és tág eget!
Aki megölte az anyánkat,
ne éljen többé gondtalan!
Aki elvette a hazánkat,
halálig legyen hontalan!

A versek után jöttek a regények és a színművek.

A Komédiások egy pszichológiai krimi, amelyben holtan találják budai luxuslakásában a legnagyobb magyar színésznőt, Dalmáth Elzát. Mellette ott fekszik férjének, a neves orvosprofesszor Bóra Ádámnak holtteste. Budapesten azonnal megindul a sutyorgás, a rendőrség pedig titkolózik. Vajon kettős öngyilkosságról van szó? Vagy az orvos férj őrült bele karrierjének törésébe, végzett feleségével, majd magával is? Netán valamilyen külső személy okozta a gyilkosságot? Az elbeszélő több, mint tizenöt év után fedi fel titkait. Nagyon jól ismerte Dalmáth Elzát, hódolói közé tartozott, mint annyi más férfi akkoriban. Az egykori barát kitálal. Oly mélyen elemzi a bűntény történelmi és pszicológiai hátterét, hogy abból egy nagyon jó kis könyv kerekedik ki.
Hollós Korvin Lajos műve a hatvanas évek magyar prózájának kiemelkedő alkotása. Folytatja a magyar irodalomban oly markáns lélektani hagyományt (rengeteg gondolatébresztő sora van a színházról, a színészetről), ám  megtoldja ezt a második világháború utáni európai próza frissességével, új szerkesztési elveivel. Modern, mégis mindenki számára érthető könyv a Komédiások.
Ha pedig valakinek a történetről beugrana Bajor Gizi (ön)gyilkossága, az Hollós Korvin Lajos szerint pusztán a véletlen műve...

A következő a Szürke eminenciás, ami még az előzőnél is jobban tetszett.

A kisregény egy gyilkosság története. Olyannyira igaz története, hogy még kulcsregénynek is vélhetnénk. Ez ellen azonban az író határozottan tiltakozott „A szürke eminenciás” előszavában így:
Rudolf egykori trónörökös alapötletet szolgáltatott az idézett kor szellemének megjelenítésére. Ama mayerlingi éjszaka titkával évtizedeken át foglalkoztak írók és ponyvaírók, legtöbbször szerelmi, utóbb már politikai okokkal próbálva megmagyarázni. Hiteles megfejtést végül is nem adhat senki, hiszen az ügy eredeti okmányai nem kerültek elő a Bécsi Császári Levéltárból. Feltehető, hogy azokat még a császári kamarilla semmisítette meg. Történelmi szempontból tehát az én regényem sem hiteles. Költött meséjével és alakjaival viszont a habsburgi „klasszikus” reakciót s ennek visszfényében a mindenkori reakció tipikus jegyeit művészileg hitelesen törekszik ábrázolni.

(Meg is tiltotta 1942-ben a sajtócenzúra a kiadó által már elfogadott mű kinyomtatását.)

A szerző alapötletként megtörtént eseményt használ fel. A "szürke eminenciás" a nagyhatalmú császári ház érdekében munkálkodó kamarilla vezéralakja. Bár az Öregnek biztos tudása van az ifjú trónörökös rebellis terveiről, a hatalomátvételre készülő összeesküvésről, még egy utolsó látogatást tesz a trónörökös vadászkastélyában. Hosszú éjszakai beszélgetésben csap össze utoljára a reakciós főkamarás és a felvilágosult trónörökös. Bizonyítottnak látván a trónörökös eltévelyedését, az Öreg meggyőzi a Császárt akciója szükségességéről, s megrendezik a kettős öngyilkosságnak feltüntetett gyilkosságot.
Jól megírt, olvasmányos írás.

Az izgalmas mű ekként emelkedik fölébe mind a kizárólagosan bűnügyi elbeszélés, mind a pletykálkodó kulcsregény műfajának: a fordulatos cselekményt fontos társadalmi és lélektani mondanivalók közlésére használva fel.

A következő volt az Elbukottak, ami szintén egy krimi, ebben egy tanárnő kegyeiért verseng két külön társadalmi rétegbe tartozó diák, akiket nem csak szenvedélyük alanya ugraszt egymásnak, hanem a történelem vihara is.

A végére hagytam a leghosszabbat, a Hátsólépcsőt, amelyben a bérház hátsó traktusából egy jó szándékú, ám együgyű kishivatalnokot hirtelen áttelepítenek a háziúr pompázatos utcai lakásába. Miért teszi ezt a vagyonos család, s miféle különös eseményláncolat, majd bűneset következik belőle? Erről szól a regény, melynek keletkezését így beszélte el az író:

1943 és 45 között, szökések, bujkálások, légibombázás és ostrom közepette írtam. A német megszállás alatt a kézirat kész kétharmadát ruháimmal együtt egy óbudai textilgyár igazgatója rejtette el irodájában. A felszabadulás után Duna-hídjaink emlékezetes állapota miatt csak jó sokára gyalogolhattam ki Óbudára, s végig a kétórás kerülőúton szorongva alkudoztam a sorssal: kiegyeztem, hogy minden egyebem után ruháim is elvesztek légyen, csak a kéziratot találjam meg. A sors elfogadta ajánlatomat: valóban még egy nadrágom sem maradt, a papirosaimat azonban visszakaptam. A gyár tisztviselői, abban a hiszemben, hogy a rablók dúlta irodában szétszórt lapok igazgatójuk titkos művét tartalmazzák, még rendbe is rakták azokat! Befejezhettem hát a könyvet: a két világháború közti Budapest tragikomikus erkölcsrajzát.

A hátsó lépcső és főlépcső világának valóságos és jelképes ellentéte kapcsán csakugyan megismerjük az egész város Horthy-korszak-beli társadalomtörténetét. Hollós Korvin Lajos a húszas-harmincas „békés" évek széles tablóját festi meg, már-már a történész hitelességével - mindenekelőtt azonban mint mesélő. Szociológiai mondanivalóját nem száraz tételekben fogalmazza meg, hanem az érdekfeszítő cselekmény, a lélektanilag izgalmasan találó emberábrázolás által közli. Előadása plaszticitásához hozzájárul a jellemző anekdoták beszövése és egykor jól ismert pesti figurák - többek közt a hírhedt levesosztó Róbert bácsi s a humanista bohém „Árpád-házi trónkövetelő'" Crouy-Chanel István gróf - szerepeltetése is, valamint a tömör, eleven stílus, amely a tárgyhoz idomulón felváltva játszik az irónia s a költőiség színeiben.

Ezután színpadi művei kerültek sorra. A Hunyadi / Pázmán lovag című művek.

A Hunyadi klasszikus stílusú dráma, - modern történelemszemléleti és pszichológiai eszközökkel - így jellemezte Hollós Korvin Lajos Hunyadi-ját, melynek 1956 tavaszán volt a bemutatója. A korabeli kritika pedig nemzeti drámaírásunk nyereségeként méltatta a művet, amely sajátos, izgalmas költői megformálásban viszi színpadra Hunyadi alakját. Nem az eposzok hősét kelti életre, a győzhetetlen vezért, akit a golyó se fog - ez az alak csak egy-egy pillanatra sejlik fel a dráma fordulataiban. Figyelmét Hunyadi szokatlanabb, kevésbé ismert arculatának megrajzolására összpontosítja - a vívódóra, aki élete legnagyobb győzelme előtt a világtörténelmi események, az ország belső életének gyöngesége, romlottsága, a családi gondok s az öregség, a fáradtság terhei alatt roskadozva vállalja újra a vezérséget. Jellemének ez a megvilágítása nemcsak egy nagy történelmi alakot hoz emberi közelségbe, hanem a történelmi helyzetet is valóságosan érzékelteti.

A Pázmán lovag-ot 1958-ban játszották először. (Nem sokkal utóbb Kósa György vígoperát is alkotott belőle.) A „víg ballada" cselekményét kibővítve és Mátyás korába helyezve szókimondó, reneszánsz komédiának dolgozta át Arany János alaptémáját az író. A fűszeres humorú színdarabban játékosan sziporkázó szellemét engedte szabadjára, ám a könnyed szórakoztatás közepette sem sikkad el a kor valósága.

Mindkét színmű kritikai visszhangja kiemelte a fordulatosságot, továbbá a nyelvezet költői szépségeit mint a vastapsok fő előidézőit. Ezekért számíthatnak e művek nemcsak a színházi, de a könyvolvasó közönség körében is sikerre.

A végére hagytam persze a legnehezebb falatot, az Alperes nem nyugszik-ot, mely a szerző újságokban megjelent publicisztikáit tartalmazza (politikai újságcikkek, könyvkritikák, filmkritikák, esszék, kiadatlan novellák, interjúk - 1933-69-ig). Sokáig féltem ettől a könyvtől, mert ha nem a kedvenc íróm írta volna, messzire elkerülöm, de szerencsére nem kellett csalódnom az íróban most sem. Persze sok cikk vér-kommunista, de a mondanivalója majd mindegyiknek megfontolandó ill. érthető (még a történelmi/politikai nyomás miatt írtak is), valamint a két háború közti életről szóló cikkei mindenkinek élvezetesek lehetnek, aki szereti a történelmet (politikai beállítottságtól függetlenül - max elkönyveli, hogy az írói ilyen-olyan .... volt).

Tudom, hogy sok szempontból Hollós Korvin Lajos már nem időszerű. Kommunistának (vagy zsidónak) lenni manapság nem "menő", hogy finoman fejezzem ki magam, de aki ezek miatt a vélt "hibái" miatt nem ad neki egy esélyt - legalább annyira, hogy az életrajzát elolvassa, ami egyébként pestiesen szólva "nem semmi", saját magát fosztja meg egy élménytől. Nekem sem a politikai mondanivalói miatt tetszenek a művei, bár a ma uralkodó irányzat híve sem vagyok, hanem mert valamiért képes olyan húrokat megpendíteni bennem, amelyet másoknak nem sikerült.

Aki viszont kedvet érez arra, hogy bepróbálkozzon vele, verseskötetnek a Füttyszó a sötétben-t ajánlom, antikváriumokban 500 ft-ért megy éppen, regényei novelláskötetei szintúgy, vagy még olcsóbban. (Annak is megvan az előnye, ha valaki épp nem felkapott írót akar olvasni! :P)

Életrajz 

Abból a régi óbudai kispolgárságból jött, amely talán évszázadok óta kisiparosként, kiskereskedőként formálta a későbbi Budapest legkorábban polgárosodó, de azután legtöbb régi emléket hordozó kerületét. Szegény emberek voltak, jó polgári hagyományokkal, a kispolgárság és a proletariátus határvidékén. Hamar érezte meg a kultúra ízeit, és korán bontakozott ki benne a lázadó. Ifjan lett forradalmár. Amint írni kezdett, maga választotta a Korvin nevet, és ez már önmagában is kihívó volt: Horthy rendőreit nem Mátyás királyra, hanem Korvin Ottóra emlékeztette. És amikor már ismertté tette ezt a költőnevet, és erre akarta változtatni családnevét, elutasították, illetve a latin Corvinus szó magyar fordítását, a Hollóst engedélyezték. Ettől kezdve írta Hollós Korvinnak a nevét. Nyughatatlansága vitte tanulni messze földekre, így lett világlátott, így tanult meg jól nyelveket. Itthon azután kistisztviselő lett egy gyárban, de hamarosan a legkülönbözőbb lapokban jelentek meg versei és novellái. Szívesen is látták, amíg a politikai bűnügyek, a sokszoros elítéltetés, könyveinek elkobzása félelmetessé nem tették a polgári szerkesztőségekben. Ha csak egész kicsit alkalmazkodóbb, karriert csinálhatott volna korábban is, későbben is. De képtelen volt a legcsekélyebb megalkuvásra. A munkásmozgalomban sem kedvelték: a szektások liberálisnak, a liberálisok szektásnak tartották. Ő pedig konokul járta a maga útját. A fasizmus háborúját munkatáborokban élte át (hiszen az óbudai polgárok vagy svábok, vagy zsidók voltak, és ő történetesen az utóbbi csoportban született). Majd ugyanilyen konok egyértelműséggel járta végig a felszabadulás éveit az indulat okozta halálig.

A lélektan "önsorsrontó" alkatnak nevezi azt az embertípust, amely emberek közti magatartásával következetesen magának okoz kellemetlenségeket, maga vet akadályokat saját előmenetele vagy éppen karrierje elé, saját természetében hordozza a végzetet, amely a kijáró sikerek helyett kudarcokkal, mellőztetésekkel eredménytelenségekkel sújtja az ilyen ember életét. Pedig Hollós Korvin Lajosnak éppen elég lett volna elviselni a külvilágból fenyegető sorsot, ő azonban minden alkalmat felhasznált, hogy tovább nehezítse a maga helyzetét. Az emberek, különösen a pályatársak összeférhetetlennek mondották, pedig szerintem csupán fékezhetetlenül őszinte volt, aki képtelen volt megállni, hogy hangosan ki ne mondja a véleményét. Úgy emlékszem, beszélt, ha nem is kérdezték, és amit mondott, sokak számára igen kellemetlen igazság volt. Az igazság pedig szent volt a számára, és túl indulatosan ragaszkodott hozzá. Például a Horthy-korban nyíltan hangoztatta kommunista meggyőződését (ami persze igen alkalmatlanná tette minden konspirátori munkára), a harmincas években nyolc ízben tartóztatták le, és ötször ítélték el hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. A felszabadulás után jogosultnak érezte magát, hogy bíráljon, és az áhítattal átélt kommunista hit és erkölcs nevében újra meg újra hangoztatta, amit a személyi kultusz idején az eszme eltorzításának ismert fel. Ki is zárták a pártból, főleg azért, mert egy fegyelmije alkalmából bíráit sértegető öntudattal hangoztatta, hogy neki több joga van a "kommunista erkölcs" nevében szólni, mint azoknak, akik ítélkeznek felette. Jó ideig hallgatásra is kényszerült ezek után. De ez sem rendítette meg hitét. Mindig mindenütt azt figyelték, most éppen kit fog megsérteni indulatos szókimondásával. Valószínűleg így történt, hogy ez a kora ifjúságától fogva rendíthetetlen, a hitvalló vértanúk módjára minden megalkuvásra képtelen kommunista az épülő szocializmus évtizedeit nemcsak pártján kívül élte végig, hanem soha életében egy apró kitüntetést, egy irodalmi díjat, egy hivatalos elismerést nem kapott, bár tudtommal soha senki, még az sem, aki korábban politikai, később személyes ellensége volt, nem vonta kétségbe, hogy ugyanolyan jó költő, mint amilyen jó prózaíró, kitűnő humorista, és színpadi művei is hatásosak. Pedig mennyire vágyott egy kis elismerésre! Tudta, hogy az olvasók körében népszerű, de szinte éhezte a jó szót a kritikáktól, a hivatalos illetékesektől. A kritika azonban alig-alig szólalt meg, hiszen nem írhattak volna mást, csak elismerést. Ehhez pedig a szerkesztőknek nem volt kedvük, mert minden szerkesztővel előbb vagy utóbb összeveszett, amikor kéretlenül is megmondta, miféle szerkesztési hibákat követnek el. A hivatalok pedig korábban ellenséget, később kellemetlen alakot láttak benne. Végre nagy sokára valaki mégis felvetette, hogy József Attila-díjat kellene adni ennek az író-költőnek, hiszen ezt az irodalmi kitüntetést már oly sokan megkapták, akik művészi nagyságrendben a bokájáig sem értek. Úgy örült a hírnek, mint egy ajándékra váró kisgyerek. És amikor valaki - talán bosszantás okából - telefonon azonnal közölte, hogy a díjkiosztó bizottságban leszavazták a javaslatot, mégse kapja meg a József Attila-díjat, indulatosan a falhoz vágta a telefonkészüléket, összeesett, szívrohamot kapott és meghalt. Tankönyvbe illő példa ez az élet az önsorsrontásra.

Aki pedig jó barátként ismerte ezt a hírhedetten kellemetlen hírű írót, az tudta, hogy igazából rendkívül kedves, csillogóan szellemes, érzékenyen jószívű és segítőkész, nagy műveltségű, igen széles érdeklődési körű, minden szépért, jóért, igazért, a jó könyvekért, szép képekért és zenékért szinte gyermekien lelkesedő ember; társaságok eszményien kellemes csevegője, aki ráadásul igen jó megjelenésű, férfiasan vonzó alakú-tekintetű ember, hűséges jó barát, asszonyok kedvence. Emlékszem, kamaszos büszkeséggel szeretett kérkedni szerelmi hódításaival. Változatos szerelmek és házasságok kísérték életét, mígnem a felszabadulás után megtalálta az igazi élettársat, a hozzá méltó szerelmes és őrzően gondos feleséget a nem kevésbé kitűnő költőasszonyban, Tóth Eszterben, Tóth Árpád leányában. Tóth Árpád emlékét és költészetét pedig Hollós Korvin az olümposziaknak kijáró áhítattal tisztelte és szerette. Játékos büszkeséggel mondogatta, hogy felesége által ő a magyar klasszikus költészet veje.

Ez a magyar klasszikus költészet pedig Csokonaitól a Nyugat költőiig azt a helyet foglalta el az ő lelkében, mint a vallásos lelkekben a szentek galériája. Kitűnően ismerte a világirodalmat, németül és franciául, később angolul is igen jól tudott (fiatalon huzamosabb ideig élt Bécsben, majd Párizsban is), de bár Goethétől Shelleyn keresztül Baudelaire-ig kívülről idézte a legnagyobbak verseit, nem volt olyan világirodalmi klasszikus, aki lelkében megközelíthette volna nemhogy Petőfit vagy Adyt, vagy a többi legnagyobbat, de még a romantika vagy a szecesszió harmadrendűit sem. Mélységes és érzelmes magyar hazafiságának minden meghittsége és pátosza egyesült abban az áhítatban, amellyel legszemélyesebb tulajdonának tudta a magyar költészet egészét, és amelynek modern, kommunista folytatója akart lenni egy életen keresztül.

És nem volt méltatlan utód. Nagy formakultúrájú és formabiztos, izgalmasan, jól, gazdag nyelvezettel és gyakran csillogó játékossággal verselő költő volt, a modernség és a klasszicizálás mesteri vegyítője. Helye - koránál fogva - ott lett volna a Nyugat második nemzedékének legjobbjai között. Nem is volt idegen a Nyugattól, egy ízben még a Nyugat novellapályázatán is első lett, és sok verse jelent meg a Nyugatban. De nem tartozott közéjük, hiszen nyilvántartott kommunista volt. Vezéralak lehetett volna a munkásmozgalmi költők között, és számos verse jelent meg a Népszavában is, a félillegális kommunista folyóiratokban is, de nem tartozott közéjük, mert akadékoskodó polgári szépléleknek tekintették; Kassákék körében is fontos helye lehetett volna, de tőlük elválasztotta klasszicizálása és mély kapcsolata a nemzeti költői múlttal. A felszabadulás után ünnepelt lehetett volna: de a koalíciós kezdeteknek türelmetlenül kommunista, a fordulat utáni személyi kultusznak pedig fegyelmezetlen kritizálgató volt. Ezért kívül is rekedt az irodalmi életen, noha soha senki se tagadta, hogy kitűnő és hatásos költő, s emellett olyan regény- és novellaíró, aki példaszerűen tud egyszerre hiteles társadalom- és lélekábrázoló lenni. A Hazám vagy végre a felszabadulás pillanatának szerintem talán legszebb költeménye, és a Hátsólépcső a háború utáni évek egyik jelentős regénye. Hogy ne is szóljunk a sipuluszi hagyományokhoz méltó, valóban mulatságosan író humoristáról és a verses történelmi drámák szerzőjéről. Ezek általában jelen is voltak irodalmunkban, miközben írójuk-költőjük nem volt jelen az irodalmi életben, sőt kellemetlen alak hírében állt, mert az igazság szerelmese volt.

(Az Életrajz forrása: MEK)

Bibliográfia

* Nihil (versek, 1928) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Harc (versek, 1930) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Tömegszállás (versek, 1934) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Harmincas évek (versek, 1936) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Elhal a dal (versek, 1938) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Zivatar (elbeszélések, 1940)
* A szürke eminenciás (regény, 1941)
* Hátsólépcső (regény, 1945)
* Torpedó (elbeszélések, 1946)
* Böjti szelek (regény, 1947)
* Fekete gyémántok (riport, 1948)
* Egy királytigris naplója (humoreszkek, 1949)
* A Vöröstorony kincse. Regény a kuruc világból (regény, 1954)
* Harminc esztendő (Válogatott versek 1924-1954) (versek, 1955) - A füttyszó a sötétben tartalmazza
* Hunyadi (dráma, 1956)
* Illetlen vallomás (válogatott elbeszélések, 1958)
* Elbukottak (regény, 1958)
* Hallgassatok meg! (versek, 1960)
* Óbudai búcsú  (önéletrajzi elbeszélés, 1961)
* Komédiások (kisregény, 1965)
* A vízbefúlt hal (versek, 1970)
* Óbudai búcsú és más elbeszélések (összegyűjtött novellák, 1973)
* Füttyszó a sötétben (Válogatott versek 1924–1971) (válogatott versek, 1974)
* Hunyadi – Pázmán lovag (színpadi művek) (dráma, 1978)
* Böjti szelek és más szatirikus írások (válogatott elbeszélések, 1979)
* A szürke eminenciás - Elbukottak - Komédiások   (Három regény, 1985)

Zárszó - a kitartóaknak:

Ez volt - és valószínű lesz is - az a poszt, amit a legnagyobb örömmel írtam meg. A többit is élveztem, de itt, ahogy újra átfutottam a versesköteteket, és a versek már mint régi ismerős köszöntek vissza. A néhány kiragadott példa kiválasztása közülük igazi élmény volt. Ha több posztot nem tudnék valami miatt írni ide, már akkor is megérte elindítani a blogot! Remélem, lesz közületek valaki, aki el is olvassa a posztot! :D (És legalább egy, aki megszereti a költőt, miután elolvasta pár művét). Megérdemli!

Pár Hollós Korvin Lajossal kapcsolatos link:

Klubháló

Petőfi Irodalmi Múzeum

Hunyadi - rádiójáték

Nyugat (1939) - Baráth Ferenc - Elhal a dal

Leslie L. Lawrence - A villogó fények kolostora I-II.

Leslie L. Lawrence - A villogó fények kolostora I-II.

Megjelenés: Studium Plusz Kiadó, 2011
Hossz: 630 oldal
Műfaj: krimi

Tartalom:

Leslie L. Lawrence, azaz Blobzang rinpócse, a nepáli Ngagpa kolostorba érkezik, hogy régi kéziratokat tanulmányozzon. A rossz időjárás furcsa idegeneket kerget a kolostorba a már ott lévő, még furcsábbak mellé. A kísértetjárta kolostorban elszabadul a pokol: villogni kezd a titokzatos kék fény, vörös lángok ugrálnak az ablakokban, hirtelen felépül a rég lerombolt démonfal, karosszék repked a levegőben, a halott Kitty Loewenstein pedig tigris hátán lovagol. Aztán gyilkosság történik, majd még egy, még egy Hősünk múmiákat talál egy dobozban, hegyes fejű kalapácsot egy halott fejében, a kolostor apátját pedig egy kondérban, holtan. Leslie L. Lawrence nem retten meg: szorosra húzza az övét, fejébe nyomja sárga süvegét, felhúzza kunkori orrú díszcsizmáját és a gyilkos után ered. Vajon megtalálja?

Rövid értékelés - spoiler mentesen:

Amilyen könnyű dolgom volt az előzőleg írt könyvismertetőmnél, annyira vagyok bajban most ezzel.

Nem tudom, hogy van-e nagyobb Lőrincz L. László fan kishazánkban, mint én. Sok ismerősöm sok-sok könyvvel ezelőtt abbahagyta a szerző olvasását (vagy ritkította), mert hogy minden könyve ugyanazokból a sablonokból épül fel nagyjából (most a Lawrence néven írt könyveiről beszélek) - (minden nő gyönyörű, minden könyvben lefekszenek vele, akikkel lefekszik, nem gyilkosok, a gyerekeknek sosem esik bajuk, a végén mindig legalább 3 csapat esik egymásnak golyószórókkal, aki nagyon gyanús, az ártatlan, a leggonoszabb csirkefogó mindig az, aki alig szerepel az egész könyvben, és akkor is jóságos vagy esetleg semleges, stb., még lehetne sorolni bőven.) Ezt én is észrevettem, de nem igazán érdekelt. Mindig lekötött maga a történet, ami a krimiszál mögött volt megbújva (az utolsó 100 oldalon kb.), a könyvben elszórva evisszaemlékezésekként elmesélt anekdoták, történetek, és a humorát is kedveltem. De a legfontosabb, amiért mindig is kitartottam a szerző mellett, két dolog. Az első, hogy amikor az első Lawrence történetet olvastam - történetesen a Holdanyó fényes arca volt az -, pontosan 10 éves voltam, és nagyjából rettegtem rajta. Emlékszem, a tízórai pénzemből gyűjtöttem rá össze (20ft) az árát, és suli után aliig mertem hazamenni a még üres lakásba, el ne kapjon a gyilkos. Meg voltam veszve érte. A következő, hogy elmentem a keresztapámékhoz nyaralni 1-2 évvel később, akinek annyi könyve volt, hogy már a wc-ben is hegyekben áltak a könyvek, akinél megtaláltam a Sindzse szemét véletlenül, és képes voltam az összes könyvét többször átkutatni, hátha találok még a szerzőtől más könyvét. Ez olvasva nem soknak hangzik, de erre ráment az egész nyaralásom. Annyi könyve volt, mint egy könyvtárnak, valamint ekkor esett le, hogy egy írónak több könyve is lehet, nem csak egy - hiába, internet nélkül elég nehezen tudtam követni akkor még, hogy kinek milyen könyvei jelennek/tek meg. De ezután nem volt megállás, ezután a szerző hamar a KEDVENCEMMÉ lépett elő - hátmég amikor megtudtam, hogy Lawrence - a könyvben - magyar! Imádtam. Amikor meg azt is megtudtam, hogy tényleg magyar, és magyar névvel is ír más könyveket, úgy éreztem magam, mint a Kész átverés showban lennék és nagyon át lettem vágva! :D Fiatalság, bolondság. Mindegy, ennyi - és még több - számomra kedves emlékkel a hátam mögött, egyszerűen nem figyelhettem a többi "elmarasztaló" kritikára.

Azonban, mióta évente nem egy új könyve jelenik meg, hanem 2-3 is, kicsit megcsappant a lelkesedésem. Maguk a történetek (az összefoglalók) még mindig tetszenek a végén - bár ebben a csavarok pont nem ültek annyira, mert már rájöttem a főbb dolgokra (persze az alapsztorira persze nem lehet rájönni most sem) -, de egy csomó dolgot már nagyon unok bennük. Gyakran a könyv felén ásítozok, és nem azért mert rossz, hanem azért mert már 30x olvastam tőle. Értem, hogy minden könyvében, ami kolostorban játszódik, meg kell említeni - az új olvasók miatt is -, hogy ne lépjünk a küszöbre, mert a benne lakó szellem megharagszik, de minek könyvenként 5x megemlíteni? Én már 150x olvastam ezt a jó tanácsot minimum. Megjegyeztem.

Lőrincz L. László (1939 - )

És ezért nehéz ezt a könyvet értékelnem. Annak, aki most kezd ismerkedni a szerzővel, tudom ajánlani, bár azért elég sok hiba van benne (a gyerekszereplők förtelmesen bénán vannak megírva és az aktuális szexpartnerre is csak legyintek már, pár logikátlanság és bakugrás is maradt benne, valamint pár "al-rejtély" megoldása faék-bonyolultságú, és nagyon zavaró volt, hogy a lámakolostorban gyakorlatilag nem volt láma szereplő (3 volt és 2 szakács), miért nem találkozott velük soha senki?), simán közepes, és ugye már megint nem sikerült kitalálni, hogy mi körül forog az egész rejtélyes ügy (egyébként a könyvei harmadában nagyjából sikerül kitalálni) - bár a frakciókat és a gyilkosokat kizárásos alapon ki lehetett okoskodni -, szóval mondjuk 6-ost adnék rá. Az, aki már elolvasott 20 kolostoros Lawrence történetet, elég, ha elolvasssa az utolsó 100 oldalt, abból könnyen ki tudja találni, mi történt az első 530-ban. Nekik mondjuk 4 pontot érhet, hiszen a humor pld. megmaradt mint plusz elem az elejében is, de igazából semmi extra (félek, hogy nekem már a szerző újabb könyvei ennyik maradnak. Közepesek. Kár értük.)

Apropó!
Leslie L. Lawrence Magyarország egyik legsikeresebb/legolvasottabb írója ez nem lehet kérdéses, szóval egyszerűen nem értem, hogyan jöhetnek ki a könyvei ennyire agyzsibbasztóan, borzalmasan, botrányosan, ízléstelen, igénytelen, ronda-mint-a-bűn borítókkal? És ez nem csak az én véleményem és nem csak erre a könyvre gondolok, hanem majd mindegyikre (az újak közül mindegyikre) - kivéve a keménykötésű klasszikus kiadást, mert az igényes. Ki tudta meggyőzni vajon a szerzőt és a kiadót, hogy ez jó munka és szép, esztétikus? Csak arra tudok gondolni, hogy valami személyes kötődése lehet a grafikus "művész"-nek - Temesi Péternek - a szerzővel ill. a kiadóval, esetleg, hogy ingyen adta a munkáját, de ez még annyiért is sok.

Egy jó duma volt benne, ami nagyon tetszett:

"...Mindenkinek az érdemei szerint. A jó munkát meg kell fizetni. Ahol banán a fizetség, ott majmok dolgoznak."

Átlagolva (és a régi kapcsolatunknak köszönhetően) az értékelése legyen:

Értékelés: 5/10

Részletesebb webes ajánlók:
Wikipedia
Moly
Szatmári Péter
Olvasnijó