Isaac Asimov - Alapítvány

Újraolvasó

Isaac Asimov - Alapítvány 
(Alapívány 03.)

Isaac Asimov - The Foundation

(Foundation 03.)

Eredeti megjelenés: 1951

Magyar kiadás: Kozmosz - 1971, 1982; Móra - 1993; GABO  - 2011

Hossz: 280 oldal

Műfaj: sci-fi, klasszikus 
Fordította: Baranyi Gyula

Díjak:

HUGO-díj (Minden idők legjobb könyvsorozata), 1966

Tartalom:

Isaac Asimov világhírű science fiction regénytrilógiája – amelynek első kötetét tartja kezében az olvasó – azt kutatja, befolyásolható, irányítható-e a matematikai módszerekkel megjósolt, kiszámított jövő. Összeomlik-e a Galaktikus Birodalom, sikerül-e elhárítani vagy legalább megrövidíteni a zűrzavar éveit? Ezer év izgalmas és döntő fordulatait sűríti történelmi regénnyé az Alapítvány-trilógia, a modern tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus alkotása.

A Nagy Alapítvány Újraolvasás-t talán kicsit elhanyagoltam, hiszen a sorozat - időrendben - második részéről az Előjáték az Alapítványhoz című könyvről ugye még valamikor júniusban írtam, de ez a csúszás semmiképp sem az érdeklődésem lanyhulását jelzi, inkább az olvasásra jutó időm elégtelen voltát.

Isaac Asimov (1920 - 1992)

Az eredeti Alapítvány-trilógia első részének végére érve egy-két fontos dolgot leszögezhetünk. Asimov teljesen más stílusban írta meg, mint az előzményköteteket. A könyv inkább tűnik novellák laza halmazának, mint hagyományos regénynek - eredetileg is így jelentek meg először, újságokban, később lettek egybeszerkesztve. Mivel bírom a novellásköteteket, ezért igazából ez a megoldás nekem nagyon is tetszett, ám emiatt a szerkezet miatt pár dologról bizony le kell mondanunk. 

Az első rögtön a főszereplő, hiszen az Alapítvány megalakulása utáni évtizedek alatt, az első Seldon-válságokat mindig valaki másnak sikerült áthidalnia különböző fejlődési utakat választva, különböző - de mindig pozitív - eredménnyel. Az írásokban - maga a könyv se túl vastag - nincs idő kibontani egy szereplő életét sem, a motivációkat pár mondattal vázolja a szerző, aztán hagyja, hogy a párbeszédek során tudjunk meg többet a két novella közt eltelt idő történelméről, az Alapítvány - és az egész Terminus bolygó lakosságának - életét keserítő nehézségekről, az űr-politikai helyzet aktuális állásáról.

Ha már szóba hoztam a politikát: bár az Alapítvány-trilógia 12.069-ben, a nagyszerű matematikus és pszichohistórikus, Hari Seldon halálával kezdődik, amikor a  emberiség bolygók millióit hódította meg, az űrhajózás és az elképzelhetetlen műszaki fejlettség a tömegek számára is mindennapos és magától értetődő, szóval minden szempontból tökéletesen megfelel a klasszikus science-fiction minden kívánalmának, mégis olyan érzés volt olvasni, mintha ez az egész csak a hátterét adná egy vérbeli politikai thrillernek, tömegpszichológiai eszmefuttatásnak vagy egy ál-dokumentarista ál-történelmi regénynek. Az írásokban ugyanis nem fogunk találni hatalmas ütközeteket vagy akciórészeket - a pszichohistória tudománya különben sem foglalkozik egyénekkel vagy kisebb embercsoportokkal, kizárólag bolygónyi tömegekkel, így egy-két halott vagy elveszített háború úgysem számítana semmit a rögös jövő felé vezető úton, ezért a hasonló incidensek sokszor egy fél mondatban vannak csak megemlítve, szóval aki akciósabb történetet szeretne, az keressen tovább.

A tömegeket befolyásoló politikai/vallási/kereskedelmi manőverek hatásai viszont szépen, izgalmasan és letehetetlenül vannak szinte levezetve az olvasónak - vagy a könyvben épp beszélgető két szereplő kevésbé látnoki tagjának. [A matematika és azon belül a statisztika szerelmesei - igen, bármilyen furcsa, vannak ilyenek, magam is ismerek egy-kettőt :-D - pedig büszkék lehetnek, hogy lám, Asimov szerint az általuk oly kedvelt tudomány mutat majd kiutat az emberiségnek a Káosz Korából!]

"...Gyerekes dolog volt csalódást éreznie, de hát a gyerekesség csaknem olyan természetes vendég a férfinál, mint a gyereknél, különösen, ha ennyire remeg a bensője a türelmetlenségtől."

 

Trantor

Két dolgot megemlítenék azért. Csak én tartom meglehetősen valószínűtlennek azt a kiindulópontot, hogy a nagy "Mindentudás Korából", a Perifériákon 50 év alatt az atomenergiát is elfeledték? Persze értem, hogy pont ez a baj a Galaktikus Birodalommal, az intelligencia és szellemi erő stagnálása vagy hanyatlása, a múlt vak ajnározása, stb., mégis, könyvek (vagy memo-chipek) valószínűleg maradtak ugye, szóval mikor már látszott, hogy "itt bizony hanyatlás lesz", a szakemberképzés bizony újra elindulhatott volna, hiszen a Perifériákon csatázgató birodalmacskák vezetői csak belátták azt, hogy a mindenüket mozgató atomerőre nagy szükségük lehetne még. A semmiből - még húsz év alatt - kialakult tudomány-vallás bolygónyi embertömegeket megváltoztató, "elbolondító" befolyása is elég romantikus elképzelés szerintem, de hát az emberi butaság valóban határtalan, ezt jól tudhatja mindenki, aki nyitott szemmel jár.

A könyvnek úgy van vége, hogy sehogy. Vége az aktuális történetnek, semmi lezárás, egyszerűen vége, szóval az ember már lapozna is a következő fejezethez, majd mikor azt nem találja, már nyúlna is a folytatásáért (Alapítvány és Birodalom), mert egyszerűen muszáj tudnia, hogyan folytatódik az emberiség további története. Letehetetlen könyv, nagyszerű olvasmány - másodjára is. Izgatottan várom a folytatást!

A könyvért köszönet a GABO Kiadónak!

Értékelés: 9/10

Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Glos Pana (His Master's Voice)
Eredeti megjelenés: 1968
Magyar kiadás: Kozmosz, 1980; Szukits, 2005
Hossz: 204 oldal
Műfaj: science-fiction, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:

„Azt az olvasót, aki… egyre türelmetlenebbül várja, hogy a híres rejtély lényegére térjek, azt remélve, hogy éppolyan kéjes borzongásban lesz része, mint amikor vérfagyasztó horrorfilmet néz, rábeszélném, hogy tegye le könyvemet, mert csalódni fog. Nem izgalmas kalandregényt írok, hanem azt mondom el, miként került kultúránk a kozmikus vagy legalábbis nemcsak földi egyetemesség próbatétele elé, s mi lett ebből” – írja a könyv fiktív előszavában Lem, a nálunk is széleskörűen ismert lengyel sci-fi író.

Ha külsődleges egzotikus kalandokban nem is bővelkedik ez a regénye, azért fantasztikum bőven akad benne, s a bejárt gondolati mélységekben való búvárkodás legalább olyan izgalmakat rejt: milyen veszélyekkel járhat az emberiség számára az, ha a katonai hatalom pusztító célokra akarja felhasználni a világűrből érkező értelmes üzeneteket?
Külön érdemes felfigyelni Lem írói stílusára, hasonlatainak költői szépségeire, finom iróniájára.

Épp az előző Lem könyvnél - A Legyőzhetetlennél - kezdtem a posztot egy rövid "kesergéssel", hogy az első fejezet után arra gondoltam, nem fog tetszeni a regény, ami szerencsére végülis téves diagnózis lett. Attól is féltem, hogy amikor végigpörgettem Az Úr Hangjának oldalait, láttam, hogy ebben bizony alig lesz párbeszéd, szóval eleve volt egy halvány ellenérzésem a könyv kapcsán.

"...A tudatlanság csak az értelmesek buzgalmát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat."

Nos, az Előszó 20-25 oldalának elolvasása alatt, azt hittem, hogy a földhöz vágom a kötetet - persze nem, hiszen van még benne négy másik könyv is! -, annyira idegesítő, unalmas, érthetetlen volt, telis teli filozófiai, teológiai, biológiai és még számtalan tudomány terminológiájával (néhol egyenesen latinul, hogy még érthetetlenebb legyen), és kijelentem, hogy csak azért nem tettem ezt, mert bíztam Lem írói kvalitásában, hogy fog ebben történni is valami. Nem szoktam abbahagyni könyvet olvasás közben, de ha az Előszó még 10 oldallal hosszabb lett volna, nem bírom ki! :)

Nem azért mert rossz volt, egyszerűen nem nekem írták. Valószínűleg sokkal komolyabb ismeretekre - főleg a pszichológia területéről -, és általánosságban véve a reáltudományok irányában tanusított sokkal nagyobb kíváncsiságra lenne szüksége az olvasónak a szöveg teljes felfogásához és valódi élvezetéhez, mint amivel én rendelkezek, így ezt a részt nem is értékelem a végén. [Itt röviden: nekem 0-ás, de 10-es bárki másnak, akit a magasröptű tudományos fejtegetések egy kicsit is izgalomba hoznak.]
Én is eljutottam tehát arra a pontra, amiről pont Lem beszél ebben a könyvében:

Stanislaw Lem (1921-2006)

"...Nehezen olvastam végig az egyébként mélyenszántó műveket is, mert csakhamar elértem benük egy olyan ponthoz, ahol a szerző szemében nyilvánvaló dolgok nekem már nem voltak azok, tehát ettől fogva a filozófus már csak önmagához beszélt..."

A könyv elején egy "kiadói jegyzet" is található - ez a könyvhöz tartozik már, nem a Szukits kiadó jegyzete -, amiben leírják, hogy a későbbi szövegtől nagyban eltérő az Előszó stílusa és mondanivalója, így mint a fuldokló, újraéledő reményekkel vetettem bele magam az Első fejezetbe, mikor végre odaértem! - Ahol a szakzsargonban vígan tobzódó főszereplő belső monológja bármiféle látványos megtörés nélkül folytatódott tovább.
Összeszorított fogakkal olvastam tovább, mikor elértem a régi Kozmoszos kiadás hátulján lévő tartalomjegyzékben is szereplő részhez (fent pirossal kiemelve) - ez a tartalomjegyzék a Szukitsos kiadáson ugye nincs rajta, ezért nem tudtam, miről fog szólni a könyv pontosan, hiszen előre nem olvasom el a tartalmat összefoglaló részt a könyv hátsó részén szinte soha! -, és akkor biztos lettem benne, hogy bármit is ígér nekünk ez a bámulatos koponya, akinek az első kapcsolatfelvételről szóló gondolatait olvasom már egy jó ideje, itt bizony nem jelenik meg E.T., senki a (Master Voice) Terv-en dolgozó 2500 tudós közül nem keveredik bámulatos kalandokba, sőt már az Előszóból az is előre kiderült, hogy a tudósok végülis nem járnak szerencsével, szóval még azért se nagyon kell izgulni, hogy mit is tartalmaz ez a kozmikus üzenet!

"...lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!"

Ekkor leszámoltam magamban minden elvárással, felkészültem a legrosszabbra és hagytam magam sodródni a könyv hullámain. Lesz ami lesz!

És az áttörés nem váratott magára sokáig. Először azt vettem észre, hogy - viszonylag - sokat mosolygok a hidegháborús katonai-politikai-tudományos csoportok egymás közti rivalizálásának leírásain, a - főleg katonai - körök kincstári paranoiáján (és reményén), hogy az üzenet egy Szuperbomba terve, és ezért az üzenet léte nem juthat a vörösök fülébe; vagy ahogy a nyelvészek egy könyvtárat megtöltenek olyan írásokkal, amik arról szólnak, hogyan kell viselkednie egy civilizációnak, aki egy másikkal társalogni akar és közben - talán mérhetetlen gőgjükben - úgy gondolták, ez az illemtan kötelező, egyetemes érvényű mindenkire a legtávolabbi csillagködökig bezárólag. Az ehhez hasonló - de valójában rendkívül sokféle témában mozgó - mindenhol jelen lévő irónikus részek olvasása közben pedig folyamatosan peregtek a Dr Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb című csodálatos filmklasszikus oly jól ismert jelenetei a lelki szemeim előtt.

"...az ottani tanácsadók csak egyetlen praxeológiai alapelvet sajátítottak el, de azt alaposan. Az elv úgy szól, hogy ha egy ember tíz óra alatt ás ki egy köbméter térfogatú gödröt, akkor százezer ember egy szempillantás alatt ás ki egy ugyanekkora gödröt. És ahogyan az a százezres tömeg előbb verné szét egymás fejét az ásókkal, mintsem az első göröngyöt kiemelné, éppúgy marakodtak a mi szerencsétlen..." [tudósaink is.] 

Észrevettem, hogy oldalanként jelölök be legalább kettő, későbbi idézésre érdemes részt a könyvben, ami a többszöröse egy átlagosabb, sekélyebb gondolati mélységű mondanivalóval büszkélkedő műnek. (A végére az írás negyede be lett jelölve valami miatt!)

Kinek ajánlom jó szívvel? Nem feltétlenül a science-fictiont kedvelőknek, hiszen az alapkoncepción kívül sok fiction nincs benne, inkább a tudományok - csillagászat, teológia, társadalom, filozófia, pszichológia, matematika, fizika, biológia, stb. - illetve a fajsúlyos, nehéz témák éles elméjű kedvelőinek, akik talán jobban értékelik majd ezt a lassan hömpölygő gondolat-folyam esszét, mint akár én.
Az értékelésnél gondban vagyok, legszívesebben nem adnék rá semmilyen pontot. Az elejével nagyon megszenvedtem, végtelenül untam. De kérdés, hogy mennyire vigyem bele a pontozásba a személyes véleményem? Úgy döntöttem, semennyire. Később gyakorlatilag műfajában tökéletes kvázi-dokumentumregény lett belőle, teli annyi magasan szárnyaló gondolattal, zseniális agytornászmutatvánnyal, ami bármely műfajban alkotó író (vagy akármelyik ókori vagy modern nagy gondolkodó) dicséretére válnék. Ezért egyszerűen nem lehet rá 10 pontnál kevesebbet adni, de tényleg készüljünk fel rá, hogy ez nem lesz egy könnyed, pihentető darab. Én rettenetesen megszenvedtem vele!

Értékelés: 10/10

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

(Az lehetséges, hogy ebben még a Solaris bolygó-agyának kialakulására is adott egy "lehetséges" magyarázatot, mikor az élet kialakulásának kétfajta útjáról beszél a vége felé?)

Stanislaw Lem - A Legyőzhetetlen

Stanislaw Lem - A Legyőzhetetlen

Stanislaw Lem - The Invincible (Niezwyciezony)
Eredeti megjelenés: 1964
Magyar kiadás: Kozmosz, 1967, 1983; Sierra, 1992; Szukits, 2005
Hossz: 164 oldal
Műfaj: science-fiction, klasszikus
Fordította: Szabó Győző

Tartalom:

A „Legyőzhetetlen” óriás járőrűrhajó egy kihunyó nap vörös ködében leszállásra készül a Regis III. bolygón. Társát, a Kondor űrhajót keresi… Amit talál, már csak egy tárva-nyitva álló roncs – és a személyzet mumifikálódott holtteste. Valamennyien, mintha eszüket vesztették volna haláluk előtt… Versenyfutás kezdődik az idővel! Rekonstruálni kell a nyomokból, mi történhetett… Valahol a bolygón rettenetes erő lapul… Valami eddig elképzelhetetlen, aminek ki kell deríteniük a természetét mielőtt az első érintkezés megtörténik közöttük – mert aztán már késő lesz…

Mire a „Dolog” támadásba lendül iszonyú elképzelések körvonalazódnak az űrhajósokban. Elkezdődik a küzdelem a létért. Küzdelem a félelemmel, a váratlan felismerés iszonyú mélységeivel és magával a mindent túlélő Dologgal, amely még sosem szenvedett vereséget – hiszen itt áll velük szemben… s ki tudja hány civilizáció küldötteit temette már el a bolygó vörös homokjában. Dermesztően logikus gondolatmenet, lenyűgöző tudományos felkészültség, növekvő feszültség, váratlan és izgalmas fordulatok…

Biztosan azért, mert nem vagyok elég türelmes, de a könyvek nagy részénél már az első oldalnál próbálom megállapítani, hogy tetszeni fog-e, vagy csak szenvedni fogok vele végig, esetleg abba is hagyom felibe-harmadába (bár ilyet nem szoktam szinte soha). Nagy általánosságban ez teljesen jól működik, de mivel szerencsére ez nem egy kőbe vésett szabály, belátom, itt például csúfosan megbukott.

Az első pár oldala az amúgy is igencsak rövidke kisregénynek - mondjuk az első fejezete - egyáltalán nem tetszett. Annyira aprólékosan (de még inkább kuszán, számomra érdektelenül) van leírva a hibernációból ébredő legénység magáraeszmélése és a Legyőzhetetlen bolygót érése, hogy rögtön arra kezdtem gyanakodni, hogy ez most nem az én könyvem lesz (mint ahogy a Solarissal sem tudtam igazán megbarátkozni - érdemei elismerése mellett persze -, és ahogy előre félek, hogy milyen lesz a következő Lem mű, Az Úr Hangja, amit átpörgettem már persze és abban még párbeszéd is alig van! :D). Aztán mikor elkezdett beindulni a cselekmény és egyáltalán eljutottunk addig, hogy mit is keres itt ez a hajó ezen a kopár szikladarabon, mintegy varázsütésre mindez megváltozott.

Stanislaw Lem (1921-2006)

Ebben a könyvben Lem újra egyik szívének kedves témájához nyúl, méghozzá az ember és egy földönkívüli, szinte megérthetetlenül idegen entitás első kapcsolatához - hiszen a "lényt", amivel találkoznak nem lehet a szó hagyományos értelmében LÉTformának nevezni, hiszen egy pillanatig sem élt úgy, ahogy mi - ma - az életet definiáljuk.

A keresés során a könyvben a feszültség fokozatosan, lapról lapra nő. Eleinte mi is teljesen értetlenül állunk az események előtt, csak csodálkozva bámuljuk a furcsa színekben játszó bolygón "rozsdásodó" elhagyatott "várost", amiben !!sosem!! lakhatott senki, mégis bambán bámulhatjuk csak az itt-ott feltűnő apró jeleket, amik egy több millió évvel ezelőtt létezett élet nyomait sejtetik - bár virágzó kultúrára, az emberi értelmet megközelítő fejlettségre semmi nem utal közülük. De miért halott a bolygó, hiszen a tengeri moszatok rendületlenül termelik az oxigént, ami akár a földihez hasonló civilizáció létrejöttét is lehetővé tenné? Miért rekedt meg az evolúció a tenger mélységeiben?

A rossz érzés a szereplőkkel együtt növekszik az olvasóban is, biztosak lehetünk abban, hogy a bajba jutott Kondor nem valami műszaki hiba áldozata lett. Ám amikor a szerencsétlenül járt hajót végül megtalálják, ott kezd csak igazán a Legyőzhetetlen tudósai előtt érthetetlenné válni az egész história, a könyv pedig szinte horrorisztikussá. 

Arra, hogy MI történt a Kondor utasaival mondjuk már a tudósok előtt jóval sikerült rájönnöm - lehetséges, hogy csak szerencsés találgatással -, de a HOGYAN és a MIÉRT megválaszolása persze a könyv egésze alatt a hatása alatt tartott.

Közben pár érdekes tudományos tételt is sikerült megtudnom - persze azt nem tudom, hogy helyesek-e -, mindenesetre saját biológiai tudásom alapján hihetőnek hangzik az a fejlődéstörténeti alapigazság, miszerint "Az élet vagy rendkívül változatos formákban nyilatkozik meg, vagy egyáltalán létre sem jön." A kutatókat ez az axióma tréfálta meg - én meg izgulhattam, hogy jöjjenek rá, melyik szava/része nem igaz a Regis III-on! :)

A nekroszféra - az élettelen anyag - fejlődése persze 1964 óta már annyi de annyi azóta klasszikussá vált sikermozi/sikerkönyv elkészítéséhez ad(hat)ta az alapötletet - pld. a Stargate SG-1-sorozat Replikátorai, hogy csak az elsőt írjam, ami eszembe jut, de gyakorlatilag bármelyik, amiben nanorobotok vannak - amit nem feltételeztem volna róla első pillantásra, főleg úgy, hogy ebből a történetből pont nem készült még filmadaptáció, pedig szinte kiált a vászonért. [Nem mondom, hogy ebből vette volna akármelyik is, de ki tudja! - Sőt, ebben a könyvben természetesen nincsenek is nanorobotok!]

Amikor már választ kaptunk a tartalmi ismertetőben egyszerűen "Dolog"-nak aposztrofált entitás tulajdonságairól, motivációjáról, céljáról, onnantól új kérdés merül fel a szereplők előtt.

Maradjunk vagy menjünk?

Persze nem a számomra teljesen logikusat választják, és még jópár oldalnak el kellett fogyni, mire rájöttek, hogy a Solaris bolygó-agya mellett a Regis III. sem az emberiség kénye-kedve szerint működik, hanem saját törvényeinek engedelmeskedve. A végül egyedül a hősi létbe emelt Rohán űrhajóstiszt ezt a gondolatot jól össze is foglalja: "Nem minden és nem mindenütt a miénk!"

Viszont a választásuk miatt tanúi lehettünk az emberiség ultimate "szuperfegyverének" - a Ciklopsznak - gigászi válaszcsapásának. A Legyőzhetetlen vezérlőfülkéjében közösen érezhettük az édes bosszú örömét az asztrogátorral együtt, és ezt az érzést még az sem tudta megkeseríteni - eleinte -, hogy a bosszúnak végülis nem volt semmi értelme.

Nem feltétlenül hibaként, de megjegyzem, hogy a szereplőkről a könyv végére sem tudunk meg semmit, a jellemábrázolás, karakterfejlődés szinte teljesen hiányzik, de legalábbis a történet mellett a háttérbe van szorítva. Én azt mondom, inkább ez hiányozzon, mint az ötlet vagy a fordulatok.

Még hány ilyen különleges, az emberi képzelőerőt meghaladó meglepetést tartogat az űr?
(...és Lem vajon még mennyit??)

Értékelés: 8/10

A könyvért köszönet a Szukits Kiadónak!

Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Eden
Eredeti megjelenés: 1959
Magyar kiadás: Kozmosz, 1973, 1981, Szukits Könyvkiadó, 2005
Hossz: 300 oldal
Műfaj: sci-fi, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix


Tartalom:

A könyv hősei hajótörést szenvednek egy idegen bolygón, felderítik a környezetet, különböző értelmes és kevésbé értelmes lények tevékenységét. Meglepő kísérőjelenségekre figyelnek föl: tömegsírok, az értelmes lényeken folytatott biológiai kísérletek, selejtes egyedi, szabadjára engedett kibernetikai önszabályzó rendszerek… Amikor közvetlen érintkezésbe kerülnek az ellenséges „bennszülöttekkel”, fokozatosan rájönnek hogy egy nagyon is különös, de a maga belső logikája szerint kegyetlenül ésszerű társadalmi berendezkedés nyomára bukkannak. Keserű, szkeptikus pamflet ez a regény a technikai civilizáció és a politikai manipuláció várható következményeiről, amelyek óhatatlanul bekövetkeznek, amennyiben…

Régóta érlelődött már bennem a gondolat, hogy jó lenne pár könyv erejéig visszatérni a nagy sci-fi klasszikusokhoz, akiket gyerekkorom óta nagyon szeretek - főleg, hogy könyveikre már nem igazán emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy Stanislaw Lem vagy Isaac Asimov könyvei most is tetszeni fognak, a kérdés inkább az, hogy műveik veszítettek-e valamit a megjelenésük óta eltelt több évtized alatt, vagy könnyű szívvel ajánlhatók-e még most is a sci-fi irodalommal most ismerkedő fiatalok számára.

Hamar kiderült számomra, hogy fiatalabb éveimben Stanislaw Lem munkásságát - finoman szólva - nem olvastam végig. Így például a gyűjteményes kötet első regénye, az Éden is kimaradt anno, szóval ezt mindenfajta előzetes ismeret nélkül olvashattam most.

A minap ajánlottam könyvet egy barátomnak, aki azt mondta, hogy vékony könyv nem lehet jó könyv (elkápráztattak minket a féltégla fantasy trilógiák). Nos az akkor ajánott könyv is rácáfolt erre és most az Éden is, szóval ez a  szabály bedőlni látszik! :P

"...A nap magasan állt, kicsi volt, távolabbról, de forróbban sütött, mint a Földön. De nem ez döbbentette meg őket, hanem az, hogy nem volt teljesen kerek. Az ujjaik résein át nézték, a sötétvörös, félig áttetsző papíron át, amely a sugárvédő csomagocskák burkolatául szolgált.
– A gyors tengely körüli forgástól lapult el, ugye? – kérdezte a Vegyész a Koordinátort.
– Igen. Repülés közben sokkal jobban lehetett látni. Nem emlékszel?
– Lehet, de akkor… hogy is mondjam… egyáltalán nem érdekelt."

Stanislaw Lem (1921 - 2006)

A könyv első felének leíró részei annyira részletesek, hogy a könyv kissé vontatottá válik, sőt nagyon kell arra is figyelni, miről ír éppen, mert egyszerűen el lehet veszni a rengeteg apró részletben. Később viszont megnyugodtam, hiszen maguk az űrhajósok is annyira értetlenül álltak az Éden bolygóját benépesítő különös lényekkel szemben, mint én. A hat főszereplő (Koordinátor, Doktor, Mérnök, Vegyész, Kibernetikus és a Fizikus) eleinte azt sem nagyon tudja eldönteni a látottakról, hogy növények vagy állatok-e, azt meg főleg, hogy intelligensek-e egyáltalán. Ezekben a részekben a földitől annyira különböző "dolgokkal" szembesülünk, hogy jól látszik, a szerző minden fantáziáját latba vetve szinte élvezettel lubickolt az általa kitalált bolygó flórájának, faunájának majd társadalmi rendszerének minél zavarbaejtőbb bemutatásán, hogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki pontosan maga elé tudja képzelni az épp leírt növényt vagy állatot. Nekem ezzel bizony itt néha voltak problémáim.

"...Nem tudom, mi ez, semmit sem értek, de ezt az egyet legalább tudom!"

Amivel viszont nem voltak problémáim, azok az űrhajótöröttek párbeszédei egymással és reakcióik a körülöttük történő dolgokra. A Kiberiádát olvastam Lem-től régebben többször is, szóval annyira emlékeztem, hogy nem egy savanyú, megkeseredett író, hanem rendelkezik humorérzékkel, de a könyv ebben a viszonylatában mégis meglepett. Nem mondom, persze hogy viccgyűjteményt olvastam, hiszen az űrhajósok beszéde volt a humor egyetlen forrása a könyvben (már amikor), de az, hogy a legváratlanabb - és legkilátástalanabb - helyzetben is emberiek, optimisták tudtak maradni, okozott pár vidám pillanatot a legsötétebb helyzetekben is.

"– Ezen a bolygón van oxigén – mondta, miközben egymásra dobálta a csörömpölő alumíniumtányérokat –, tehát élet is van. Mit tudsz erről?
– Semmit a világon. Az az űrszonda mintát vett a légkörből, de ezzel aztán vége az egész tudományunknak.
– Hogyhogy? Nem is szállt le?
– Nem hát!
– Ezt nevezem alapos helyismeretnek – jegyezte meg a Kibernetikus."

Magát a művet persze egyáltalán nem tartom optimistának, sőt a benne leírt csoportdinamikai megfigyelés vagy a kilátástalan helyzetben lévő szereplők kálváriája szinte horrorisztikus gondolatok felbukkanását tette lehetővé olvasás közben. Az egész - az Éden névre tökéletesen alkalmatlan - bolygó leginkább egy lidércnyomásos álomra hasonlít, amiből jó lenne mihamarább felébredni.

"...– Már nem emlékszem, az adatok egy kis zöld kötetben vannak, a második polcon, a könyvtár…
Elnémult, mert eszébe jutott, hogy ő maga hordta tele a könyvtárat földdel.
– Hogy az a… – mondta harag nélkül, nagyon szomorúan, és lassan bemászott a fekete gödörbe. A Kibernetikus, mikor egyedül maradt, hirtelen furcsán kezdte magát érezni. Nem félelem volt ez, inkább az elveszettség nyomasztó érzése, a táj riasztó idegensége nehezedett rá. Ráadásul ebben a visszakúszásban az agyaggödörbe volt valami megalázó. Mint a rovarok – gondolta, aztán lehajtotta a fejét, és bemászott az alagútba a Mérnök nyomában."

A könyv nyelvezete az "elvárt" sci-fi "szakzsargontól" jobbára mentes (kivéve a kapcsolatfelvétel utáni részekeket). Az idegen szavak szótára mindazonáltal jó szolgálatot tehet azoknak, akik nem tudják pontosan, mi az a metabolizmus, agglutináció, kontaminál vagy éppen az involúció (ne aggódjatok, nekem is kínai volt először). (A prokrusztika, a polivalencia és a polindividuális visszacsatolásos interrelációk  már csak hab a tortán.) :D
Túl fiatal olvasóknak jó szívvel mégsem ajánlanám, az antiutópisztikus társadalom bemutatása ehhez - szerencsére - túl jól sikerült. A hatalom által megszűrt információk útján totálisan irányított népesség problémája a hidegháború éveiben igencsak aktuális lehetett, de sajnos mostanában sem csökkent semmernyit sem az aktualitása.
Az írás elején feltett kérdésemre tehát ennél a regénynél mindenképpen az a válasz, hogy nyugodtan olvassa el akárki, aki a sci-fit szereti, csalódni nem fog. Az 1959-es regény épp annyira aktuális ma is, mint megírásakor. Nagyon jó kis regény!

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

A következő Lem regény a Solaris lesz majd!

Értékelés: 9/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads