Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

(Ködszerzet 03. - A Korok Hőse)

Brandon Sanderson - The Hero of Ages
(Mistborn 03.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Delta Vision, 2013
Hossz: 1132 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Díjak:
David Gemmell Legend-díj jelölt, 2009

Tartalom:
Ki is a Korok Hőse?

A Végső Birodalom megdöntése és a szabadság kivívása érdekében Vin végzett az Uralkodóval. Ennek eredményeként azonban a Mélység – a mindent elborító köd halálos megnyilvánulási formája – visszatért, nyomában sűrű hamuesőkkel és egyre hevesebb rengésekkel. Úgy tűnik, az emberiség sorsa megpecsételődött.

Elend Venture császár, aki a Megdicsőülés Kútja végén csak ködszerzetté válva menekülhetett a halál torkából, abban reménykedik, hogy sikerül rábukkannia az Uralkodó által hátrahagyott nyomokra, amelyek segítségével megmentheti a világot. Kedvesét, Vint eközben emészti a bűntudat, amiért hagyta magát félrevezetni, és szabadon engedte a Kútban lakozó, Romlás néven ismert misztikus erőt. Romlás a világ pusztulására tör, és lehetetlennek tűnik, hogy ebben bárki képes megakadályozni.

A Ködszerzet-trilógia befejező része nem marad adós az első két könyvben beígért izgalmakkal: a titkok sorra lelepleződnek, a sorozat korábbi részeiben gyökerező összefüggések értelmet nyernek, és a meglepetések tűzijáték gyanánt sziporkáznak végig a köteten. A végkifejlet pedig mind eredetiségében, mind vakmerőségében a párját ritkítja.
 

Brandon Sanderson és mellette néhány keményfedeles,
egykötetes példánya az első Ködszerzet könyvnek.
Olyan szépen mutatott volna a szintén DV-s Elantris mellett a polcomon. :-(

Brandon Sandersont (1975- ) - akinek legújabb kötetét, a The Emperor's Soul-t 2013-ban HUGO-díjra jelölték -, már nem kell bemutatni a blog rendszeresebb olvasóinak. A magyarul eddig megjelent összes könyvéről - A Végső Birodalom; A Medicsőülés Kútja; Gyülekező fellegek; Az Éjfél Tornyai - csak méltatásokat írtam, nem véletlenül. Egyszer talán az Elantris-ról is összehozok pár sort, ami még mindig a kedvenc Sanderson kötetem, de most természetesen nem arról lesz szó.

Acélinkvizítor

Kolossz

A Ködszerzet trilógia végére értem - bár a The Alloy of Law címet viselő "kiegészítő kötet" magyarországi megjelenése még hátra van. Mivel Sanderson nem fukarkodik a tintával, ez bizony körülbelül háromezer-kétszáz oldal csúcsminőségű epikus fantasy elolvasását jelenti. Most egy rövid, tudatosan spoiler-kerülő összefoglaló következik a kötetekről:

A gyorsvonatként dübörgő, fejkapkodós első rész még csak a bevezetője volt a történetnek, bár igazság szerint ezt akkor álmomban sem gondoltam volna. A történet folyamatosan pörgött, teljesen új, fém alapú kettős mágiarendszert (allomanciát és ferukímiát) és egy nagyon lehúzós, szürke világot ismerhettünk meg a regény lapjain. A félisteni erejű, zsarnok uralkodó ellen szerveződő törvényenkívüliek csapata hősies harcba kezdett az elnyomott szká népcsoport felszabadításáért. Sanderson zseniális mesélési stílusával a könyv "pikk-pakk" elfogyott. A fizikusoknál biztosan heves szívdobogást kiváltó harci leírásokat kritizáltam kicsit akkoriban, de igazából szokható volt, ráadásul engem ezek a részek érdekelnek a legkevésbé egy könyvben. Komolyabb gondom a főszereplőnővel volt, mert valami miatt nem lett szimpatikus. A történet maga hibátlan volt - a végén pedig az álleesés és a földre ülés garantált!

A második rész az első rövid összefoglalásával kezdődik, szóval nem kell feltétlen elolvasni az előző részt a történet teljes felfogásához, élvezetéhez. A harc- és mágiarendszert már ismerősként köszönthettem, semmi meglepőt nem hozott - de nem is kellett -, a főszereplőnőt továbbra sem bírtam igazán, de szerencsére a többiek bőven kárpótoltak emiatt. A Végső Birodalom történései óta egy év telt el, és... nem lett jobb semmi. Enyhén szólva. Sőt! Minden sokkal rosszabb, mint az Uralkodó idejében volt. Az első részben úgy gondoltam, egy rabszolgasorban szenvedő, állandó félhomályban élő nép sorsa nehezen lehet még rosszabb, de tévedtem, simán lehet. Sanderson a könyv második felében - az első kötet eléggé ismétlés-, beetetés- és altatás-hangulatú - nagyon komolyan beiindítja a rakétáit. Ekkorra már ugye az alapokkal mindenki régen tisztában van, a tucat-fantasykon szocializálódott olvasó talán már egyenesen a könyv végét találgatja - Ki hal meg?; Ki marad életben?; Ki a Korok Hőse?; Mi a Korok Hőse?; Mi ez a köd igazából?; Hol lehet az a fránya Megdicsőülés Kútja? -, amikor egy kavar itt, egy csavar ott, az olvasó meg pislog, mint a közmondásos hal a szatyorban. A vége pedig... WTF was happened here?! Hibátlan! És most még jobban üt, mint eddig:

"...Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Még mindig ez a könyv legdizájnosabb borítója

A harmadik rész újra az első két rész rövid (?) összefoglalójával nyit. Ez a rész igazából igen hasznos volt - hiszen az első rész magyar kiadása óta már pár év eltelt -, felidézi az eddigi történéseket, örültem neki nagyon. Az események alakulását és a szereplők "szívás-faktorát" nézve hamar belátjuk, hogy az első részben - és igazából a mostanihoz képest még a második részben is - idilli állapotok uralkodtak a Birodalomban. Sanderson vér-kő-brutál-profi módon taszítja a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe. Két "új" szereplő kapcsolódik be a történetbe, mégpedig Romlás és Oltalom, és bár minden régi olvasó már kívülről ismerni véli (hiszen már kétezer-ötszáz oldala erről olvas!) a Birodalom alapvető működését, intézményeit, a harmadik mágiaforma - a hemalurgia - , a két új szereplő, az alumantikus fémek számának (és ezzel együtt a különböző képességeknek) a folyamatos emelkedése és a ritkán (szinte egészen pontosan kétszáz oldalanként), de végre valahára a helyükre pattanó aprónál is apróbb eseménymorzsák hatására a Kedves Olvasó egyszerre fogja az állát keresni, a fejét fogni, szentségelni és az író tehetsége előtt fejet hajtani. Ezeket az apró-cseprő eseménykéket ugyanis kivétel nélkül mindet többször is elismételték a három könyv mindegyikében - szóval egyértelműen kitalálható, logikus események, nem deus ex machinák, vagy hirtelen kitalált szerzői menekülések egy lehetséges logikai csavar elől - de valami miatt mégse kattannak be sose, csak pont akkor amikor ez a ZSENIÁLIS író akarja, épp a legjobb helyen, a megfelelő időben ahhoz, hogy tényleg nagyot üssön. Egyszóval, az egész trilógia telis-tele van meglepő fordulatokkal, de ez a rész ebben a viszonylatban magasan viszi a pálmát! A végét pedig a lezárása előtt száz oldallal sem fogja kitalálni senki, esetleg egy szerencsés tippel. És mégis...

"...Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?"

...szerintem nem ez a legjobb része a sorozatnak. (Az az első volt, méghozzá az akkor még ismeretlen, sablonmentes, élő, lüktető, teljesen egyedi szájíz szerint kidolgozott logikus világa miatt.) Azon nem akadok fenn külön, csak megemlítem, hogy Vin-t mostanra sem sikerült megkedvelnem, de a probléma nem ez. Hanem, hogy a rész egyértelműen túl van írva, nem is kevéssel. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy az amerikai olvasóknak mindent ennyire a szájukba kell rágni - kétlem -, de ebben egy csomó dolgot legalább százszor leír a szerző. Nem azokra az előbb tárgyalt apróságokra gondolok, amik a kötet fordulópontjait jelentik, mikor végre felfogjuk a hozzájuk kapcsolódó események jelentőségét. Azok csak néhányszor szerepelnek a könyvekben, okosan elszórva. A könyv első olvasásakor ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a jelentéktelen esemény fontos lesz még a végjátékban is. Én olyan triviális megállapításokról beszélek most, amik semmivel nem viszik előre a történetet, mert már eddig is kívülről tudtuk mindet! Például: Folyamatosan hullik a hamu, és ez rossz!; A vörösréz elrejti az allomantákat! és hasonló megállapítások tucatjaira gondolok. Ilyenekből oldalanként van kettő-három is, teljesen feleslegesen. Komolyan nem említenék meg ilyen apróságot, de néha már kifejezetten idegesített, hogy ennyire hülyének néznek. Ne felejtsük el, hogy több mint ezer oldalba rengeteg ismétlés fér ám bele! Érzésre  olyan volt, mintha egy - vékonyabb - könyv elolvasására szánt időt vett volna el a céltalan ismételgetések végeláthatatlan sorozata. Az első két kötetben nem emlékszek ilyesmikre. Ez van. A könyv simán kedvenc lenne - sosem írtam még ilyet, szóval tessék komolyan venni! -, ha pár száz oldallal rövidebb lenne. Így is megkapja az ajánlott "plecsnit" persze, hiszen a történetet (és főleg az egész sorozat történeti ívét) szuperlatívuszokkal tudnám csak érzékeltetni.

A trilógia összességében: "Must read!"

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Térképek:

 

 

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

(Ködszerzet 02. - A Megdicsőülés Kútja)

Brandon Sanderson - The Well of Ascension
(Mistborn 02.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Hossz: 1160 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Tartalom:
A gonosz legyőzetett - de a háború csak most kezdődik.
Mégis sikerült véghezvinni a lehetetlent: az Uralkodó - az ember, aki évezredekig istenkirályként trónolt rettenetes elnyomás alatt tengődő népe felett - semmivé lett. Ám Kelsier, az Uralkodót megdöntő lázadás szülőatyja szintén halott. Az új világ megteremtésének csodálatos feladata ifjú pártfogoltjára, Vinre - az utcagyerekből lett ködszerzetre -, és a lány kedvesére, Elend Venture-re - az idealista álmokat dédelgető fiatal nemesre - maradt.
Az istenkirály hajdani Végső Birodalma részeire hullott: a néhai fővárosból kormányzó Elendet, a Középső Uradalom királyát egy választott testület, a Nagygyűlés ellenőrzi, míg a többi részek önjelölt királyai - köztük Elend kegyetlen apjával, Straff Venture-rel - jóval kíméletlenebb módon kormányoznak. És mindannyian azt lesik, miként keríthetnék hatalmukba Luthadelt.
Szaporodnak az Elend ellen megkísérelt orgyilkossági kísérletek, és rövidesen már több hadsereg is táborozik a főváros falai alatt. De Vint nem csupán ez aggasztja: az akarata ellenére köré szerveződő vallás mellett maga a köd is egyre furcsábban, egyre tudatosabban kezd viselkedni. Sőt, olykor mintha még alakot is öltene, hogy őt kísértse.
Az emberi és nem emberi seregek szorítása egyre fojtóbbá válik, Luthadel polgárai pedig vajmi kevéssé értenek a harchoz. Úgy tűnik, az ostromlottaknak csupán egy reményük maradt: a Megvilágosodás Kútjáról, és az általa nyerhető erőről szóló ősi legenda. Ám még ha létezik is a Kút, senki sem tudja, hol keresse, vagy hogy miként lehetne felhasználni az erejét.
Az események egyetlen, könyörtelen tényre világítanak rá: az Uralkodó elpusztításának feladata csupán könnyű kezdetnek nevezhető - az igazi kihívást a bukása által előidézett káosz sikeres túlélése jelenti.

Brandon Sanderson (1975 - )

Úgy néz ki, mintha Brandon Sanderson neve mostanában többször szerepelne a blogon, mint más írótársáé. Ennek oka egyszerű - mert megérdemli. Azok közé a szerzők közé tartozik, akiktől még közepes írást sem sikerült olvasnom, nem számít, hogy saját világán játszódó történetet ír - mint az Elantris, vagy a Ködszerzet-sorozat -, vagy egy rajongók szemében lassan kultikussá váló sorozatot,  nevezetesen Az Idő Kereke sorozatot segít társszerzőként lezárni.
(A poszt végén a "címkék"-nél a szerző nevére kattintva kijön a többi könyvéről írt szösszenetem, tehát a világleírással és mágiarendszerrel kibővített, az első részről szóló szerzemény is. Talán érdemes ránézni arra is.)

Az 1975-ben született amerikai író igazi specialistának számít már a fantasy zsánerének epikus vonulatában. Az általam eddig olvasott művei mindegyikében minimum egy ország - de tipikusabban az egész világ - kerül az összeomlás szélére. Hősei felfoghatatlan hatalmakkal, legyőzhetetlennek tűnő nehézségekkel szállnak szembe. Éppúgy igaz ez az Elantris-ra - a nekem eddig legjobban tetsző Sanderson könyv, amiről furcsa módon nem írtam semmit a blogra, hiszen mikor olvastam, a PL még a terveimben sem létezett -, ahol a szereplők félisteni hatalmuk csúcsáról kerülnek egyik napról a másikra a zombi-lét borzalmának és kilátástalanságának szorításába, vagy mint a Ködszerzet-sorozatra, ahol pár alvilági figura próbálja megdönteni a majdhogynem isteni erővel megáldott, halhatatlan uralkodó ezer éve fennálló birodalmát.

A poszt megírása előtt végigolvastam, mit gondoltam szinte pont egy évvel ezelőtt az első részről. Érdekes - de nem tudom, meglepő-e -, hogy előzetesen most is szinte szóról-szóra ezeket terveztem leírni a könyvvel kapcsolatban, amit akkor írtam/éreztem. Nem tökéletes a könyv, hiszen a fő nézőpont karaktert - Vin-t - még most sem tudtam megkedvelni. Egy év alatt sem jutottam el addig, hogy - általánosságban beszélve - a női "akció"-hősökért igazán szorítani tudnék. Ebben a könyvben sem tudtam önfeledten szorítani a legyőzhetetlenül, komoly ellenfél nélkül amerre jár, arra pusztító és közben szerelméért rajongó és önnön - képzelt - szörnyűsége felett kesergő, önmagát állandóan marcangoló, kisebbségi érzéssel küzdő ködszerzet karakteréért. A könyv mélypontja volt számomra, mikor saját szerelmének féltestvérével "kezdett ki". Annyi a javára írható ezen jeleneteknek, hogy legalább romantikus részekkel nem kellett megküzdenem.
Az gondolom látszik, hogy nem vagyok a híve annak, miszerint epikus történet elképzelhetetlen égben köttetett szerelmi szál nélkül! :)

A ferrokímia és allomancia kettős mágiarendszere viszont még mindig teljesen egyedi, máshol elő nem forduló. Iszonyú látványos - IMAX-be való -, grandiózus jelenetekkel megspékelt 3D-s fantasy filmet lehetne csinálni a sorozatból. "Instant hit" lehetne a stílus rajongóinál - és a popcorn mozik kedvelőinél -, nem is értem miért nincs még hír a megfilmesítésről. Az akciódús jeleneteket OLVASVA viszont már nem ennyire pozitív a kép. Egy klasszikusan egyszerű parasztlengőt elengedő barbár harci technikáját vagy egy megbízható, egyenes vonalú mozgást követő tűzgolyót életre imádkozó varázsló trükkjeit nem igazán megerőltető elképzelni, de a ködszerzetek vonzó-taszító, kisebb-nagyobb frinc-francokat horgonyként használó harcmodorát szerintem egy elméleti fizikus is nehezen tudná leképezni lelki szemei előtt - bár ha valakiknek, akkor igazából nekik valók az itt leírt harci jelenetek és az allomantikus mágiarendszer. Ezzel szemben a "normális" emberek közti csataleírások vagy épp az ostromjelenet teljesen hétköznapi, könnyen követhető maradt szerencsére.

"...Úgy tűnik, a lázadóknak sokkal nagyobb munkába került elfogadni az átmenettel járó káoszt, mint a korábban megismert zsarnokságot. Örömmel fogadták vissza a hatalmat - még az elnyomó hatalmat is -, mivel ez kevesebb fájdalommal járt, mint a bizonytalanság."

A könyvben szerintem feleslegesen sok - bár direkt - az ismétlés. Minden jelentéktelennek tűnő részletet - amik később fontossá válnak -, legalább háromszor leírnak, de a legtöbbször ismételt történelmi utalásokat érzésem szerint vagy hússzor. Ezzel még a legártatlanabb olvasóban is kinyitják a kételkedés csapjait, hogy valóban minden úgy van-e, azzal a fránya töredékkel, mint ahogy minden ötvenedik oldalon idézik? Persze nincs úgy - ez nem spoiler, ugyanis minden efelé mutat az egész könyvben -, de mikor erre rájönnek, akkor még így is az állunkat keresgéljük majd a padlón. Mennyivel nagyobbat ütött volna ez, ha nem emlegetik fel tényleg lépten-nyomon? Ezzel függ össze az is, hogy - bár szinte sosem szoktam emiatt nyavalyogni -, de itt bizony 2-300 oldalt nyugodtan lehetett volna még húzni a könyvön. (Persze nehéz egy Brandon "grafomán" Sanderson könyvön.)

"Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Bár ebben a részben alig-alig szerepeltek, azért még az acélinkvizítorok - a szemükön és testük egyéb helyein átvert cölöpjeikkel egyetemben - a Végső Birodalom egyik leghangulatosabb csoportosulása

Az első részben Kelsier karakterét - aki Vin mestere és Hastings Túlélője (magyarul, egy mitikus személy) volt - sem tudtam kedvelni szinte a végéig, de a karaktere most hiányzott. Nélküle - és Vin mellett - a Banda tagjai szinte jelentéktelen szerepbe süllyedtek vissza. Ezt viszont kifejezetten bántam, sokukat nagyon kedveltem. Szerethető karakterek nélkül azért most sem maradtam, hiszen Sandersonnak könnyen megy a hihető mellékszereplők alkotása - még akkor is, ha épp egy alakváltó, emberevő kandráról beszélünk. Mellette - és az acélinkvizítorokon kívül - a két terrisiről, Tindwyl-ről és Sazed-ról szóló részeket olvastam legszívesebben, valamint az ifjú Elend király politikai húzásairól - és első szárnypróbálgatásairól az uralkodók világában - szólókat.

"...Leülni Doronggal beszélgetni egyet jelentett azzal, hogy az ember némaságba burkolózott."

Jó sokáig húztam a "kesergőst", de most jöjjenek a pozitív részek. A fenti "hibái" mellett Sanderson az egyik legjobb tollú fantasy szerző, akit magyarul - vagy angolul - csak olvashatunk. A Végső Birodalom hátteréről, népeinek történetéről szóló részeket folyamatosan - de patikusmérlegen, cseppenként - adagolva tartja fenn az olvasóban a vágyat a világ eseményeiről szóló mélyebb, részletesebb tudás iránt. A hangulatos világleírás - ezer éve hulló hamu, barna és satnya növényzet, az északi saroktól pár száz kilométerre már emberi életre alkalmatlan környezet - poszt-apokaliptikus, amiben kifejezetten érdekes mélyebben elmerülni. A történet végig fordulatos, kerüli a zsáner ismertebb sablonjait, így több meglepetést is tartogat. Könnyen olvasható, villámgyorsan bele lehet feledkezni - hát még akkor, ha valaki a főszereplőt is megkedveli. A szereplői több dimenziósak, a történet magja - és a két mágiarendszer ötlete - is zseniális. A hétszáz oldalnyi lassú felvezetés után [ ;-) ] a maradék négyszáz oldal egy elszabadult, őrült sebességgel hasító forgószél. A vége pedig nagyobbat üt, mint egy három méteres vérgőzös kolossz ökle. Roppant hangulatos, kemény történet - kicsit elhúzva. Bátran ajánlom a sorozatot a nagyívű epikus történetek kedvelőinek.

A sorozat harmadik része, A Korok Hőse már megjelent magyarul (két kötetben) a Delta Vision gondozásában. A tervek szerint a - "rövidke" - negyedik rész, a The Alloy of Law is megjelenik még idén. Foglalkozok még velük! (Ősszel - jön az első Mistborn akció-rpg játék XBOX 360, PS3 és PC alá!)

Értékelés: 8/10

Brandon Sanderson - Ködszerzet I-II.

Brandon Sanderson - Ködszerzet I-II.

(Ködszerzet 01. - A Végső Birodalom)

Brandon Sanderson - Mistborn: The Final Empire
(Mistborn 01.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Delta Vision, 2009
Hossz: 928 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Tartalom:

Ezer éve már, hogy hamueső hullik az égből, hogy egyetlen virág sem bontotta ki szirmait. Ezer éve már, hogy a szkák nyomorult rabszolgákként, örökös félelemben robotolnak. Ezer éve már, hogy az Uralkodó, a Végtelenség Szilánkja isteni legyőzhetetlenségben, általános rettegéstől övezve trónol tökéletes hatalma csúcsán.

Ám mikor már a remény emléke is végképp elenyészni látszik, egy sebhelyekkel borított, összetört szívű félrabszolga ismét rátalál arra az Uralkodó legpokolibb tömlöcének mélyén. Kelsierben, a tolvajban elpattan valami, és felfedezi magában a ködszerzetek erejét, az allomancia varázslatos tehetségét. Majd született vezérként minden képességét a végső, legnagyobb terv szolgálatába állítja, magát az Uralkodót szemelve ki a lázadás célpontjaként.

Fiatal kora ellenére Brandon Sanderson a modern fantasy világhírű, kiemelkedő tehetségű képviselője. A már első regényével, az Elantrisszal nagy sikert aratott szerző Ködszerzet-trilógiájában a következő merész, ám igen egyszerű kérdéssel feje tetejére állítja a fantasy egész zsánerét: mi történik akkor, ha a próféciákban megjövendölt hős elbukik a Sötét Úrral szemben?

Rövid értékelés - spoiler mentesen:

Brandon Sandersontól eddig egy könyvet olvastam, az Elantrist, ami azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé emelte az írót. Amiért eddig nem kezdtem neki a Ködszerzet trilógiájának, annak az oka annyi volt csak, hogy ne legyen túl sok év az első és a harmadik rész olvasása között, várólistára tettem a regény első részét. A DV ígérete szerint viszont idén kijönnek a trilógia utolsó részével is, ezért nem volt több okom rá, hogy ne kezdjek neki - (úgyis már két éve égeti a szemem a polcon az első rész).

A Ködszerzet könyvek magyarul két kötetre bontva jönnek ki, ami hosszuk miatt - mondjuk - érthető, bár én jobban örültem volna egy az Elantrishoz hasonló nagy alakú, keményfedelű kiadásnak (mondjuk én minden olyan fantasyt, ami ennyire jó, keményfedelű kiadásban képzelek el :D)! Ez van, ezt kell szeretni (vagy nem, de attól még ez van!). [A magyar kiadás borítója megegyezik az eredetivel, de ez a fehér változat, amiben kijött Sanderson összes könyve újra, mennyire ki van találva! Félelmetesen jó a kinézete mindnek (és egységes)!]

A világ történelme (és jelene) nyomasztó, lélekölő, mélységesen depresszív. Itt ugyanis TÉNYLEG 1000 éve hullik a hamu mindenhol és éjjel a ködbe az emberek nem mernek kimenni az ott ólálkodó rémségek miatt, a növényzet színe barna, sehol egy szín, minden szürke és fekete, de ez még - mondjuk - elviselhető lenne a lakók számára, hiszen legalább jóságos uruk, az Uralkodó megmentettek világukat a pusztulástól, a Mélységtől, amire már senki sem emlékszik, hogy mi is valójában.

Csakhogy az Uralkodó nem jóságos, az embereket rabszolgasorban tartja. Az elnyomottak legalja az állatoknak nézett rabszolga szkák csinálnak egyszerűen mindent, a felettük uralkodó nemesség totális elnyomása alatt nyögnek, akik emellett állandó rivalizálásban vannak a többi ellenfél Házzal is. Igen ám, de a nemesség hatalma is csak látszat, fölöttük az örökéletű uralkodó vallási- és bürokrata-rendszere tornyosul inkvizítorokkal és obligátorokkal a soraik közt, akik bárkit egy szavukkal halálra ítélhetnek, különösebb ok nélkül is akár.

Acélinkvizítor (ekkor már tudtam, hogy tetszeni fog a könyv :))"...A második, magas és erős testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szeméből vastag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltő, szögszerű cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni."

Ebben az elnyomásban tengeti napjait egy szká tolvajbanda, akik elhatározzák, hogy megdöntik az Uralkodó ezer éves szuper-elnyomását és a Végső Birodalmat kormányzó erőket népfelkeléssel söprik el.

Mágia:
A Sanderson könyvekre az a jellemző, hogy mindegyikben újfajta mágiarendszert talál ki és miként az Elantrisban, úgy itt is egy újfajta mágiarendszert mutat be, amilyenről biztos, hogy ezelőtt senki sem hallhatott - mindjárt kettőt is - az allomanciát és a ferukímiát.
A "mágia" ezen formája inkább tűnik valami mechanikai foglalkozásnak, mint más könyvekben lévő formái. Itt ugyanis hiába keresnénk tűzlabdákkal dobálózó mágusokat, vagy holtakat életre keltő necromantákat. Ilyesmi itt nem létezik. Helyette vannak a fémek (eddig 8 alap és 2 (3) főfém), amiket az allomanták kis adagokban lenyelnek, és azt a testükben égetve különböző extra tulajdonságokat tudnak előhívni magukból. (Az allomanták a nemesség közrében nem túl ritkák, és egy fémet tudnak égetni (1 speciális tulajdonsággal rendelkeznek), a szkák közt alig található ilyen úgynevezett "míves", mert tűzzel-vassal irtják őket, de azért vannak köztük is - például a főszereplő tolvajbandájának tagjai. Azok, akik mind a 8 (+3) fémet tudják égetni, ködszerzeteknek hívják!) Ha a fém elég, akkor annyi a "varázserőnek".

Allomantikus fémek és tulajdonságaik

És akkor hogyan működik itt a varázslás?
Aki vasat éget (ingás), vonzza a fém tárgyakat, aki acélt (petákos), az taszítja a fém tárgyakat, aki ónt (ónszemű), annak az érzékei felerősödnek, aki forraszt (martalóc), annak fizikai tulajdonságai nőnek meg, aki sárgarezet (bábos), az csillapítani tudja mások érzelmeit, aki cinket (zendítő), az erősíteni tudja az érzelmeket, aki vörösrézt (füstös), az el tudja rejteni a fémek égését a többi allomanta elől, aki bronzot (fürkész), az megérzi, ha valahol fémet égetnek. Aki főfémeket is tud égetni, annak nincs utcai neve, hiszen ködszerzet csak nemes lehet. Ők a nemesség soraiban is extrém ritkák és általában titok övezi kilétüket még a többi nemes előtt is. Szká ködszerzet elvileg nincs, mert nemes vérvonal leszármazotta kell, hogy legyen, a nemesek viszont az aktus után leölik a szká rabszolganőket, nehogy ködszerzet születhessen.

Brandon Sanderson (1975 - )

Az akciók során igazán hasznos mágikus tulajdonságok a vas és acél (és a forrasz) égetésével kapcsolatosak. Az akciórészek "tudományos pontosságú" részletes leírása (melyik vonzás, melyik taszítás milyen irányba emeli, röpteti, vagy hogyan téríti el a haladási vektoráról az adott tárgyat (akár magát a ködszerzetet is) nekem legalább a könyv első harmadában totális káosz volt (súly, egyensúly, röppálya). Az adott helyről adott irányba kilőtt tűzgolyó, illetve a "normál" kardpárbajokon szocializált gondolkodásom elég nehezen állt át az ide-oda lökődő testekre és egymásra ható erőkre (főleg mikor két allomanta harcol egymással). (A fizika (vagy a kémia) sosem volt az én asztalom). Viszont amikor végre megszoktam, hogy hogyan működnek itt a dolgok, roppant élvezetes harcleírásokat olvashattam - addig pedig kitartás!

A világ varázslatosan újszerű, lenyűgöző történelemmel (illetve történetekkel), a mágiarendszer szintén jól kitalált, újszerű, a  történet epikus, szárnyaló, a mesélési mód élvezetes, gördülékeny és olvasmányos, a karakterek...
...is nagyon jók, de - és ez nem jellemző rám -, nem sikerült megkedvelnem a két főszereplőt majdnem a könyv végéig. Az egyikük talán túl jól is alakította a szerepét (mindenkinél jobb vagyok mindenben - igaz is volt egyébként), a másik meg egy fiatal lány, aki lehet csak azért lett női karakter, hogy a sok szenvedése a tolvajbandában még hangsúlyosabb legyen (egyébként bevallom, hogy a női fantasy-s főhősnők nekem nem válnak be. Most egy könyv sem jut az eszembe, ahol igazán közel éreztem volna magamhoz őket. Nem minden könyvben van ez így, egy jó King horrorban például nyugodtan lehet a főhős nő, végig szurkolok neki!).
A tolvajbanda tagjai a humor talán egyedüli forrásai a könyvnek - néha -, de akkor meglepően jó körítéssel.

"...-Nos – szólt Yeden szárazon –, ha azokat a dolgokat írod fel, amikkel meg kell küzdenünk, akkor azt is hozzá kellene tenned, hogy mindannyian eszeveszett őrültek vagyunk. Bár kétlem, hogy ezen változtatni tudnánk.
A csapat kuncogott, és Kelsier felírta a táblára, hogy Yeden negatív hozzáállása."
Ellenben a fiatal nemes, vagy Marsh illetve az Uralkodó kimagaslóan érdekes karakter volt. A legjobban mégis az inkvizítori és minisztériumi kantonok tetszettek az egész könyvben. Kövezzetek meg, de sokszor drukkoltam nekik! :D

Nem kétséges, - sosem volt az -, hogy a történet folytatásaira is sort kerítek a közeljövőben, mert élvezet volt ez a majd 1000 oldal Sanderson varázslatos tollából! Fantasyt olvasók nem csalódhatnak benne.
Gondolkodtam a 10 ponton, hiszen volt itt minden, ami érdeklődésre számot tarthat egy "nem-fantasys" részéről is (elnyomás, dráma, emberi kapcsolatok, stb.), de ez a HC mágiarendszer szerintem asszonypajtásnál biztos kicsapta volna a biztosítékot. :P
Milyen jó és látványos film készülhetne ebből! Talán egyszer azt is megéljük.

Értékelés: 9/10

Részletesebb webes ajánlók:
Wikipedia
Moly
Goodreads
LFG
Ananiila
Rhynn
Ekultúra
Ekultúra (2)