A következő címkéjű bejegyzések mutatása: murányi beatrix. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: murányi beatrix. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 11., szombat

Stanislaw Lem - Csillagnapló


Stanislaw Lem - Csillagnapló
(aka. A világűr csavargója)
(Ijon Tichy 01.)

Stanislaw Lem - Dzienniki gwiazdowe
(The Star Diaries: Further Reminiscences of Ijon Tichy és a Memoirs of a Space Traveler: Further Reminiscences of Ijon Tichy)
(Ijon Tichy 01.)
Eredeti megjelenés: 1957
Magyar kiadás: Európa, 1960; Magyar Könyvklub, 1996; Szukits Könyvkiadó, 2008
Hossz: 352 oldal
Műfaj: sci-fi, humor, filozófia
Fordította: Mach P. Edward, Murányi Beatrix

Tartalom:
Ijon Tichy, a Csillagnapló lejegyzője talán a legkedvesebb állandó hőse Lemnek. Münchausen báró és Gulliver rokona ő. De mindegyiktől megkülönbözteti őt lényének egészen sajátos bája.
A Naplóban Tichy fejezetenként egy-egy űrutazását meséli el. A kalandok színhelye egy mesés Világegyetem, a részben valódi, részben kitalált nevű csillagok és ködök sok millió lakott bolygóján többé-kevésbé emberi formájú, mindig emberi lelkületű emberi lények társadalmai élnek, ebben a végtelen mesevilágban utazgat Ijon Tichy, ezer fényéveket röppen át egyszemélyes kis űrhajójával, amely gyakran defektet kap, mindig beszorul az ajtaja, de azért elég kényelmes: lehet ebéd után a tetején sétálni egyet, az atommáglyában krumplit sütni, a szkafandert kiakasztani a csapóajtó elé száradni. Ijont hajtja a tudásvágy, új meg új értelmes társadalmakat látogat meg, mindenütt vannak új és régi barátai, felfedezéseit a Földön egész tudományos intézet, sőt tudományág: a tichológia dolgozza fel. A távoli bolygókon többnyire vendégszeretően fogadják, de az antiutópia-történetek diktatórikus társadalmaiban gyakran börtönbe, munkatáborba kerül… 





Stanislaw Lem (1921-2006)
Stanislaw Lem (1921-2006) lengyel író sokáig a legtöbbet olvasott sci-fi szerző volt a világon azok közül, akik nem angol nyelven publikáltak. Több tucat könyvét rengeteg nyelvre fordították le és számtalan kiadást megéltek. Legfontosabb fantasztikus művei – hiszen emellett tisztán filozófiai anyagokat is írt – jó pár éve már magyarul is elérhetők, de sajnos Lem életműve nyelvünkön még nem teljes. A Szukits Könyvkiadó négy kötetes sorozata – amely Stanislaw Lem Teljes Science-Fiction Univerzuma névre hallgat –, mindenesetre kiváló kiindulópontja lehet mindenkinek, aki késztetést érez arra, hogy ezzel a még ma is világszerte méltán népszerű, könyveiben magvas gondolatokat megfogalmazó íróóriással megismerkedjen. A kötetekben szereplő könyvek listáját és ezzel együtt az olvasásuk optimális sorrendjét is maga Lem állította össze.

"Csak azt sajnálom, hogy nincs semmi tehetségem fantasztikus mesék kitalálásához..."

A Csillagnapló egy űrkori Münchausen báróTill Eulenspiegel-keverék csavargó kalandjait és megpróbáltatásait meséli el. Az Ijon Tichy névre hallgató XXVII. századi nagyotmondó űrutazó/felfedező/kutató/életművész rendre különböző kalamajkákba keveredik, miközben bolygóról bolygóra vándorol és különféle földönkívüli civilizációkkal kerül kapcsolatba. Összegyűjtött történetei oly nagyszabásúak és hihetetlenek, hogy személye köré külön tudományág, a tichológia épült. A kapcsolatfelvételek és utazások sora alatt Tichy szemén keresztül többek között az emberi civilizációról, a kozmogenezisről, az időutazásról, a biotikus életről, a gépi evolúcióról, különböző tudományágakról, vallásokról és a társadalmak különféle fejlődési útjairól kaphatunk görbe – de minden pillanatban metszően éles és végtelenül kritikus – képet. 

"...A Napló sajtó alá rendezésében segítségemre nem volt tulajdonképpen senki; azokat, akik hátráltattak, nem sorolom fel, mert túl sok helyet venne igénybe."

Körülbelül egy tucat Lem könyvvel a hátam mögött, amelyekre valamilyen szempontból mindre könnyedén rá lehetne sütni a „science-fiction mérföldkő” vagy „alapmű” jelzést, bátran kijelenthetem, hogy ha Lem nem írta volna meg csak a Kiberiádát és/vagy a Csillagnaplót, akkor is kitörölhetetlen nyomot hagyott volna maga után a sci-fi palettáján. A Kiberiáda olyan játékosan szeretteti meg a science-fiction műfaját az ifjabb olvasókkal, hogy az párját ritkítja. Gyakorlatilag azt sem veszik észre – kifejezetten ifjú olvasókról beszélek! –, hogy már nem is igazi tündérmesét olvasnak, hanem sokkal mélyebb mondanivalójú „felnőtt irodalmat”. A komoly, filozófiai témákat szinte már zavarba ejtő könnyedséggel, észrevétlenül ülteti át a gyermeki történetek mezsgyéjére. Távol álljon tőlem, hogy azt érzékeltessem, hogy a Kiberiáda gyerekkönyv! Amikor felnőtt fejjel ülünk neki, akkor a sárkányok, hősök, robotok történetei mögül – nem is túl mélyről – előtűnik a szerző valódi mondandója. A társadalomkritika, az irónia, a teológiai, természettudományos vagy filozófiai utalások tömkelegének felfogásához és értékeléséhez ugyanis már jóval érettebb gondolkodású olvasó szükséges. Azt viszont állítom, hogy gyerekként és felnőttként egyaránt tudtam imádni a könyvet – persze eltérő szinteken.

"A járőrszolgálat azt szajkózza, hogy az űrben nehéz felismerni a részeget: mind azt állítja, hogy a súlytalanságtól dülöngél."

Miért írtam ennyit a Kiberiádáról? Nagyon egyszerű. A Csillagnapló – bár tíz évvel hamarabb íródott – szinte testvérkötete a másiknak. Ugyanolyan könnyed stílusban prezentált, közepesen hosszú novellák sorozata, amiket szinte csak a főszereplő – Ijon Tichy – személye köt össze. A könyvben lévő történetek befogadásához – utódához képest – viszont nagyobb intellektus szükségeltetik, ezért talán gyerekkorban ez nem fog akkora élményt jelenteni. Bár ebben – mondjuk – nem vagyok teljesen biztos, hiszen Lem: ZSENI. Az első történet alatt – mikor nekikezdtem, még nem tudtam, hogy milyen könyvre is számíthatok – konkrétan folyt a könnyem a visszatartott visítástól a vonaton annyira vicces volt végig. Nem egy-két mondata, hanem az egész! Minden általam valamikor is olvasott novella közül magasan a legjobb lett rögtön. Sok könyv/film él azzal a trükkel, hogy az események időrendjét felborítva alaposan megkeveri az olvasót/nézőt, aki egy idő múlva már maga sem tudja, a jelenet a jelenben, a jövőben vagy épp a múltban játszódik-e. Lemnek ennyi nem elég. Novellájában az idősíkok párbeszédenként, sőt gyakran soronként változnak, de olyan tökéletesen kitalálva, megtervezve és megírva, hogy a történet végig simán, megbicsaklás nélkül követhető – és emellett még humoros is! 

"Szervizbe adtam az űrhajómat. Legutóbb túl közel repültem a Naphoz; az egész dukkózás lejött." 

A többi történet az abszolút kedvenc elsőt nem tudta ugyan űberelni – nálam –, de ettől függetlenül mindegyik csodálatos, és magasan kiemelkednek tartalmukat és minőségüket tekintve is a tucat sci-fi történetek közül. Lem hol szarkasztikus, hol cinikus humora és teremtő fantáziája pedig elapadhatatlan, és alaposan átitatja az egész könyvet. A mű egyébként két részre bomlik, az első a Csillagnapló, a másik az Ijon Tichy emlékeibőlcímet viseli. A kettő rész között talán összesen annyi különbséget lehet felfedezni – azon kívül, hogy az űr különböző poros szegletei helyett ezek bizony már a Földön játszódnak –, hogy az Ijon Tichy emlékeiből-ben lévő írások némelyike konkrét horror-elemeket is tartalmaz. Persze nem vérgőzös írások ezek sem, inkább elgondolkodtató, zsigeri iszonyt kiváltó gondolat-játékok, mint H.P. Lovecraft vagy Edgar Allan Poenéhány novellája.  

"A Sátán az, amit Istenben a legkevésbé értünk."

Az Ijon Tichy-ciklusba a Csillagnaplón kívül még a Helyszíni szemle és a Béke a Földön című kötetek is beletartoznak – szerencsére mindkettő ugyanebben az összefoglaló kötetben (a III. kötetben) található, szóval hamarosan sor kerül rájuk –, én pedig előre örülök, hogy Lem ennyire ragaszkodott Tichy karakteréhez és több könyvének is a főszereplőjévé tette. A Csillagnapló1960-ban megjelent A világűr csavargójacímmel is az Európa Könyvkiadó gondozásában, Mach P. Edward fordításában. A két kötet nem csak a fordításában tér el – megjegyzem, Murányi Beatrix az újabb verzió elkészítésekor egyszerűen világszínvonalú, már-már nyelvújító munkát végzett (ahogy a Kiberiádánál is) –, hanem a novellák összetételében is. A régi kiadás ugyanis az Ijon Tichy emlékeiből című részt nem tartalmazza. A könyvet mindenkinek jó szívvel ajánlom - nem kell hozzá sci-fi fanatikusnak lenni. 

"[az űrben]...nem csoda, hogy rengeteg baleset történik, mikor annyi a gyorshajtó. Főleg a nők veszik semmibe a sebességkorlátozást, mert ha gyorsan utaznak, lelassul az idő, és így kevésbé öregszenek."

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

2012. november 23., péntek

Stanislaw Lem - Amit a robotok mesélnek

Újraolvasó 
Stanislaw Lem - Amit a robotok mesélnek

Stanislaw Lem - Bajki Robotów (Mortal Engines)
Eredeti megjelenés: 1964
Magyar kiadás: Európa, 1987; Szukits, 2006
Műfaj: science-fiction, mese, klasszikus, novella
Hossz: 75 oldal
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
N/A






Ez az a Lem könyv, amit hiába is keresnénk külön kötetben a könyvesboltok, antikváriumok polcain, ugyanis - a külföldön önmagában is megjelent könyvecske - itthon csak az Európa Kiadó Kiberiádájának részeként vagy a Szukits Könyvkiadó Stanislaw Lem Teljes Science-Fiction Univerzuma II. kötetében elérhető. Csak jelzem, hiszen a lényeg úgyis annyi csak, hogy valamilyen formában mégiscsak elolvashassuk magyarul is ezt a 14 rövid történetet, és megtudhassuk, miket is mesélnek egymásnak a robotok.

"...Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt, ami már nem is volt, így keletkezett a drót nélküli távíró."

Ugyan - bevallva -, kicsit mostohán bánva a könyvvel, de nem szeretném elhúzni az értékelést. Szinte ugyanazt lehetne leírni ide is, mint ami a Kiberiádá-nál már olvasható.

Zseniálisnál is jobb minőségű fordítás, szó szerint véve mesés, felnőtteknek szóló elgondolkoztató történetek, amiket szinte csak annyi választ el a Kiberiádában lévő történetektől, hogy ezeknek nem Trurl és Klapanciusz a főszereplője/elbeszélője, hanem más robot mérnökök és robot űrlovagok - vagy épp Nyámnyám, a "sápatag" -, valamint mindegyik sokkal rövidebb. A történetekből megtudhatjuk például, hogy a robotmitológia szerint hogyan keletkezett a kozmosz és ki volt előbb, a robot vagy az "embar", alias sápatag.

A Kiberiáda (és Lem) rajongóinak kötelező darab és a szerzővel most ismerkedők is megpróbálhatják, semmit nem fognak veszteni ennek a cirka 75 oldalas könyvnek az elolvasásával, sőt, a remek szórakozás szinte borítékolható.  

A könyvért köszönet illeti a Szukits Könyvkiadót!

Értékelés: 10/10 

2012. november 22., csütörtök

Stanislaw Lem - Kiberiáda

Újraolvasás 
Stanislaw Lem - Kiberiáda

Stanislaw Lem - Cyberiada
Eredeti megjelenés: 1967
Magyar kiadás: Európa, 1971, 1987; Szukits, 2006
Műfaj: science-fiction, mese, novella, klasszikus
Hossz: 334 oldal
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
A nálunk igen népszerű író könyve a robotok világába visz – erre utal a könyv címe is. Délceg acéllovagok, szerelmes robotkirályfiak, nyikorgó vasremeték, elektronikus boszorkányok, okos és buta, hiú és szeszélyes számítógépek a hősei Stanisław Lem vidám és hátborzongató csúfondáros és poétikus meséinek. Ebben a kibernetikus csodavilágban zsarnok gépkirály csatázik holdbéli elektrosárkánnyal vagy algoritmikus fenevaddal, robotvitézek hajszolják kozmoszszerte a titokzatos, kocsonyás testű sápatagot, akiben az emberre ismerhetünk, s a két tudós robotmérnök varázslatos gépeket épít távoli csillagok királyai és zsiványai számára. Voltaire filozófiai meséinek modern utódai ezek a játékos, ironikus történetek. Tündérmese, legenda, pajzán novella, lovagregény, széphistória vagy pikareszk kaland tarka műfaj-álruhájában, humoros és groteszk ötletek tűzijátékának fényével világítják meg az atomkorszak filozófiai, társadalmi, tudományos és erkölcsi problémáit.




Nem telt el még egy hónap sem az utolsó Lem mű - A kudarc - olvasása óta, de egyszerűen annyira akartam már újra - harmadszorra - olvasni a Kiberiádát, hogy egy kicsit előrébb hoztam a tervezettnél. 

"...Ahá, lézerecskék vannak a szemében! No, adjátok csak ide a fényvédő páncélocskámat!
   
Nem emlékszek még egy olyan könyvre, ami ennyire játékosan szerettetné meg a science-fiction műfaját az olvasóval. A jellemzően hosszabb - de néha csak 2-3 oldalas -, lazán összefüggő mesék annyira szórakoztatóak, tele nyelvi leleménnyel, humorral és kedves szereplővel, hogy szerintem 8-12 éves kor körül már mint "mese"-könyvet is lehet nyugodt szívvel közösen olvasgatni kisiskolás csemeténkkel (ha az a célunk, hogy ő is megkedvelje a szívünknek oly kedves műfajt) - én fogom, az biztos. Persze a mélyebb mondanivalót, a társadalomkritikát, az iróniát és a teológiai, természettudományos vagy filozófiai utalások tömkelegét nem fogják még értékelni, és felfogni, hiszen ahhoz, hogy teljes dicsőségében pompázzon a kötet, jóval érettebb gondolkodású olvasó szükséges, de a nevetséges helyzetekbe kerülő, csetlő-botló hősök népmesékbe illő kalandjait, a beszélő (vagy szóferdítő) neveket - például Fukari és Pazari király, Vérgőz király, Gorillium a zugbéli zugevő és Szalvác, Dúrszág girálya, Ocsmonda, a valószínűségi sárkány,  vagy Bezsongár királyfi -, és a minden történetben ott lapuló erkölcsi/morális tanulságot minden bizonnyal már ők is meg fogják érteni... és imádni fogják. Én legalábbis imádtam a kötetben szereplő minden egyes történetet, mikor nyolc éves korom körül először olvastam. Ennek ellenére - ha ellentmondás látszólag, ha nem -, ez egy felnőtteknek szóló mesekönyv.

"...Amarra lehetett valahol, a Királyné-hegy mögött, az az ott, kérem, attól a csúcsosabbiktól jobbra. Olyan, mintha egy dögkeselyű ülne a csúcsán, talán azért nevezték el a nagyságos királyné asszonyról."

A két legjobb robot barát - és állandó ellenfél -, akik Csinnadratta Celebron (aki szintén "megelevenedik" a kötet lapjain) alatt váltak igazán zseniális mérnökökké, tehát Trurl és Klapanciusz állandó vetélkedése és a másikuk kudarca fölötti "szívből" jövő, mégis minden rosszindulatot mellőző gyermeki kárörömük a humor állandóan megújuló forrását nyújtja. Az általuk épített - természetesen mindig szenzációs és roppant egyedi - masinák közt ott üdvözölhetjük többek közt a Világmindenség Legbutább (és Legérzékenyebb valamint Legcsökönyösebb) Gondolkodó Gépét; A Gépet, Amelyik a Világon Mindent Meg Tud Csinálni vagy épp az Elektrubadúr nevű költőóriást.

Lemnél általában is igaz, itt azonban különösen, hogy halvány lila fogalmunk sem lehet róla, hogy a következő oldalon milyen galibába kerülnek a szereplők... hogy a csodálatos megoldásokról már ne is beszéljek.

Például azt ugye mindenki tudja, hogy sárkányok egész egyszerűen nem léteznek, de egzakt módszerekkel Trurl-ék bebizonyítják, hogy bár létezésük teljesen valószerűtlen, három fajtájuk - a nullások, az imagináriusok és a negatív sárkányok - egészen másképpen nem léteznek. Ha például két negatív sárkány herborizálódik (ez a sárkányalgebrában a szorzás), 0.6 sárkány jön létre, és ezen sárkány fő tulajdonsága a valószínűség, ha már egyszer létrejött. Hasonló logikai bakugrások tömkelegére nyugodtan készüljünk föl a Kiberiáda olvasása előtt! :D

Messze-messze a legjobb műfordítás-ferdítés-magyarítás-nyelvújítás, amit életemben olvastam. Le a kalappal Murányi Beatrix előtt. Egészen egyszerűen zseniális. Nem tudom elképzelni sem, hogy eredeti nyelven is ilyen jól hangozzanak a nyelvferdítéssel alkotott új szavak, mint a magyar változatban. A következő idézet jól példázza, milyen nehézségekkel kellett neki szinte mondatról-mondatra megküzdenie, és pompázatosan, hibátlanul sikerült neki! Egyedül azt hiányolom, hogy a magyar kiadásokban nincsenek benne Daniel Mróz lengyel grafikus - a Kiberiáda hangulatához meglehetősen jól passzoló - művei.

"...Írjon kiberotikus verset! - ragyogott fel hirtelen. - Legfeljebb öt sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a néger-kérdésről és a nimfomániáról; legyen benne a bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és minden szó K betűvel kezdődjön!

Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.
Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:
Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:
Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.
Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!
"

Iszonyat nagy kedvenc maradt a harmadik olvasás után is, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy kiállta az idők próbáját. Zseniális! Legendás! Szenzációs! Tökéletes!
Lem és a Kiberiáda a Google dolgozóit is megihlette.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 10/10 

2012. október 12., péntek

Stanislaw Lem - A kudarc

Stanislaw Lem - A kudarc

Stanislaw Lem - Fiasko
Eredeti megjelenés: 1986
Magyar kiadás: Magyar Könyvklub, 1995; Szukits, 2006
Műfaj: sci-fi
Hossz: 304 oldal
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
Miután az emberiségnek sikerült végrehajtania a távoli naprendszerekbe való galaktikus ugrást, expedíció indul az öt fényévnyire lévő Quintára annak kipuhatolására, hogy létezik-e élet és másik értelem ezen a különös, baljós bolygón…



A közelmúltban elolvasott jópár Lem regény után már tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok a híres lengyel írótól. Várakozásomban nem csalódva most is egy olyan fejezettel nyitott, amire egyszerűen nem tudok mást mondani, mint hogy valószínűleg a szerepe szerint a könyv hangulatába való elmélyülést kellett volna elősegíteni (és persze mint később kiderült keretbe foglalni a történetet), de nekem roppant módon megfekszik mostanában a gyomromat a 10-20 oldalas - egyébként költői szépségű - leírások. Most a Szaturnusz egyik holdjának - a Titánnak - emberfeletti léptékű és elképzelhetetlenül hatalmas formáinak látványába feledkezik bele egy asztronauta, aki épp a közelmúltban eltűnt Pirx kapitányt - nem is tudtam, hogy vannak még Pirxről szóló történetei Lemnek - siet megmenteni egy roppant kiterjedésű, ismeretlen veszélyeket rejtő geológiai képződmény csapdájából. Ezek a hosszú leíró részek egyébként gyönyörűek, csak hát az egész alatt mondjuk egy másodperc telik el, szóval annyira lelassítja az amúgy se pörgő cselekményt, amire már igazából sajnálom az időt. Az utolsó (és egyetlen) író, akinek mindig örömmel elnézem ezt az időhúzó / feszültségteremtő húzást az Lovecraft. Ami mégis megmenti a fejezetet számomra az egyértelmű elmarasztalástól, az a vége, ahol egy annyira váratlant húzott Lem, hogy csak pislogni tudtam.


A következő fejezetektől kezdve szerencsére már a történetre koncentrálhatunk - a leíró részek zanzásabb formában azért néha fel-felbukkannak, de szerencsére már nem valami természeti képződményről szólnak, hanem tudomány- és/vagy evolúció-történeti eszmefuttatások, amik már összehasonlíthatatlanul érdekesebbek voltak a számomra -, és ezen a téren Lem, immár a jól megszokott módon, sosem hibázik.

A könyv címének elolvasása után azonnal lehet némi képünk arról - egyébként nem annyira szeretem ezeket a túlságosan spoileres címeket -, hogy az expedíció, amelynek feladata a Quanta értelmes lényeivel való kapcsolatfelvétel lenne, mennyire lesz sikeres. Bár a tudósoknak komolyan meggyűlik a baja az embertől teljesen idegen civilizációval való kommunikáció nehézségeivel, az olvasó pontosan azt kapja, amire már előre számíthatott. Precíz, tudományos alapokon nyugvó hard sci-fit. A szereplők nem csak hipp-hopp ott teremnek az 5 fényévnyire lévő Quantán, hanem eközben Lem bevezet minket az űrhajózás jelenleg még csak hipotetikus szinten létező nehézségeibe, - nekem legalábbis - jobbára ismeretlen, sokszor érthetetlen asztrofizikai fejtegetéseket olvashatunk például a Schwarzschild-övezetekről, a kollapszárok és a fénynél gyorsabb utazás kapcsolatáról, az idő relativizmusáról, de arról is tudományos megalapozottsággal beszél, hogy miért sokkal jobb a hibernálásnál az embrionálás az évekig tartó csillagközi utazások során. A stílus szerelmesei heves szívdobogást kapnak majd egy-egy hasonló mini-esszé olvasása során, ebben biztos vagyok.


Stanislaw Lem (1921 - 2006)
Ami az én szívemhez közelebb áll témában, az az emberiség-idegen civilizáció találkozása és ennek valószínűsége illetve gyakorlatilag valószínűtlensége. A könyvben emlegetett "kapcsolat-ablak " az a pillanat, amikor egy civilizáció MÁR elég fejlett ahhoz, hogy jelt tudjon adni létezéséről, de MÉG nem annyival fejlettebb az emberiségnél, hogy már ne foghassuk jeleiket (fénysebességnél gyorsabb jelzőrendszer, vagy felfoghatatlan technológiákon, módszereken alapuló galaxisok közötti utazás, (fizikai test elhagyása, telepátia)). A feltételezett idegen civilizációkban - a földi történelemből kiindulva és matematikai számításokon keresztül bizonyítva - ez az intervallum nagyjából 1500-2500 év lehet, ami csillagászati méretekben gondolkozva valóban csak egy pillanat. Emiatt a rövid idő miatt valószínűtlen, hogy épp most, amíg az emberiség épp a saját "ablakában" van (a rádiózás megjelenése óta számolva), valahol máshol is pont ebben a stádiumban lenne egy másik értelmes civilizáció - vagy egy kicsit előrébb, hogy legalább ide tudnának jönni. Ez az okfejtés az UFO hívők lelkesedését sajnos eléggé lelombozhatja.

Amikor az emberek megérkeznek "álmaik bolygójára", még fontosabb kérdés köré összpontosul Lem figyelme, ahová az olvasóit is örömmel elkalauzolja. Meddig mehetünk el - az erőszakos módszerek legvégső határáig is akár? -, hogy akaratunkat a másikra (fajra vagy akár csak másik embertársunkra) rákényszerítsük? Képes-e az ember alázattal közeledni a másik felé a megismerés reményében, vagy sem. Mert ha nem, akkor inkább meg se próbáljunk kapcsolatba kerülni idegen civilizációkkal.

Bár A kudarc-ot Lem 1986-ban írta és életéből ekkor még kb. 20 év hátra volt, mégis az utolsó regényei egyike. Több könyvében ír elmarasztalóan az emberiség egyetemes intelligenciájáról, amiért az saját fensőbbségében megingathatatlanul hisz, de Az Úr Hangja után talán ebben a legkeményebben. Vajon a válogatott tudóscsoport - legyőzve a genetikailag kódolt örökségét - elég alázattal, empátiával és persze józan ésszel rendelkezik ahhoz, hogy sikeresen kapcsolatba lépjen a quantaiakkal? Megtudja, aki elolvassa a könyvet. Érdemes. 

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 8/10

2012. július 27., péntek

Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Stanislaw Lem - Pirx pilóta kalandjai

Stanislaw Lem - Opowieści o pilocie Pirxie
Eredeti megjelenés: 1961
Magyar kiadások: Európa, 1970; Szukits, 2005
Műfaj: sci-fi, novellás, klasszikus
Hossz: 408 oldal
Fordította: Mach Edward és Murányi Beatrix

Tartalom:
Egy elromlott robot áramköreiben régen halott űrhajósok személyiségének töredékei élnek tovább, s az éjszakánként felhangzó titokzatos morzejelekben újra meg újra végigélik tragédiájukat… Tökéletesen emberi külsejű robotűrhajósok szövögetik számítógép pontosságú hideg terveiket próbaútjukon, ahol senki sem tudhatja a másikról, robot-e vagy ember…. Egy robot a névtelen bolygón hegymászásra adja a fejét – elromlott-e vagy a sportszellem ébredt föl benne? És mi okozta két kutató rejtélyes halálát a Hold túlsó felén? Az izgalmas, fantasztikus kalandok főszereplője Prix, nem szuperhős, hanem kedvesen emberi, talpraesett, bár kicsit félszeg, „a jámborságig becsületes”, nagyon rokonszenves pilóta. Kadét korától tapasztalt parancsnok koráig kísérjük végig hol hátborzongató, hol humoros kalandjait.










Ki emlékezik első kézből az 1973-as "legendás" Pirx kalandjai című magyar sci-fi sorozatra? Sajnos én az eredeti adást még nem láthattam, sőt, azóta is talán egy részt néztünk végig a barátokkal szent rémülettel ebből az alapvetésből. Kíváncsi lennék, hogy ez akkoriban a nézőknek vajon valóban tetszett-e, vagy már akkor is csak kinevették a konyhai és fürdőszobai eszközökből - kétségkívül - nagy fantáziával elkészített művet.
A könyv olvasása után - úgy érzem - hősiesen megpróbáltam pótolni régi adósságomat, és megnézni legalább egy részt ebből a mára már klasszikussá vált sorozatból, de be kell vallanom, beletört a bicskám. Biztos vagyok benne, hogy ha Vérnyúl barátommal - akitől még mindig várom a Herczog posztot grrrr -, vagy B-vel együtt néztem volna a részt, meg sem állunk a sorozat teljes 5 részének ledarálásáig. Gyanítom, harsogott volna az utca és remekül szórakoztunk volna. Egyedül megnézni viszont sajnálnám rá az időt. Sajnálatos vagy sem - és tudom, hogy a látvány nem minden, sőt nem is feltétlenül szokott engem az érdekelni -, ezt komolyan venni én már nem tudom.
Kicsit az alkotókat védve azért megemlítem, hogy az 1979-es észt/lengyel moziverzió - Robotokkal a Saturnus körül - sem tűnik sokkal acélosabbnak - bár kétségkívül jóval emészthetőbb -, igaz, csak a youtube-os trailer alapján mondom ezt.

De milyen volt a könyv?
Röviden is össze tudom ám foglalni. Megosztó (csalódás).

Még csak az elején tartottam a könyvnek, mikor a Combichrist koncert előtt (07.17) - ez nem fizetett hirdetés, hanem kultúrmisszió :D - rég nem látott jóbarátommal egymást túllicitálva emlegettük fel a Pirx könyv - ő még a sorozatra is emlékezett! - jeleneteit, nem tudván eldönteni, melyik rész volt a legjobb benne.
Merthogy az elején el voltam tőle ájulva. Pont olyan volt, ahogyan előtte elképzeltem, milyen lehet a könyv.

Stanislaw Lem (1921-2006)
A legelején kezdve a dolgot. Gyakorlatilag ez egy novelláskötet, Pirx életének random eseményei tíz novellában elmesélve. Az írások közt semmi kapocs nincs, csak maga Pirx, sőt nem is időrendben vannak, csak úgy, számomra megfejthetetlen rendszer szerint (össze-vissza). A főszereplőről, vagy ha már itt tartunk egyik szereplő hátteréről sem tudunk meg sokat, de leginkább semmit. Mivel a novellás szerkezet miatt (egyébként nem tudtam, hogy ilyen lesz, bár gondolhattam volna persze) nem is vártam el, szóval nem negatívumként emelném ezt ki.

Az első novella - bár a fordulatra hamar rájöttem - tökéletes volt. Pirx iskolás (végzős) évébe pillanthattunk be. Vicces leírásokkal, gondolatokkal volt tele. Pirx emberi, csetlő-botló, kicsit együgyű, szerethető főhősként lett bemutatva az olvasónak. Talán a mai szemmel már csak viccesnek tekinthető sorozat miatt hittem azt, hogy ez hasonló stílusban fog folytatódni a könyv végéig, de sajnos nem így történt.

A következő írás rögtön stílust váltott, és egy igazi krimi izgalmával feledtette, hogy az épphogy csak megismert pilótánk szinte elveszítette humorérzékét, mióta kikerült az iskolapadból, és a kétbalkezes ifjúból brilliáns intuíciójú felnőtté vált. Amennyiben ilyesmi maradt volna a többi novella, mint akár ez is, még mindig semmi okom nem lenne a szájhúzásra.

Az Albatrosz című írás egy űrkatasztrófa és a mentési munkálatok leírása, amiből szinte semmi értékelhetőt nem tudok felidézni. Rém unalmas volt. Jobbára a rádiósok beszélgettek egymással és szinte semmi nem történt. Pirx semmit nem csinált. Legalább rövid volt.

"...A férfiak elfogadják a tényeket. A nők bizonyos tényeket nem akarnak elfogadni. Akkor is nemet mondanak, ha már semmit sem lehet mondani az igenen kívül."

A negyedik mű - Terminusz - már hosszabb volt (sajnos) és kezdte bennem a bizonyosságot elültetni, hogy valószínű nem ez lesz a kedvenc könyvem Lemtől. Egy réges-régi tragédiát kellett felderíteni Pirxnek, ami új ("ősrégi") hajóján történt, és csak egy robot volt a "szemtanúja". Ez nem volt annyira "felesleges" novella, mint az előző, de a rejtély sem volt annyira érdekes, hogy teljesen lekösse a figyelmemet, valamint a történéseket is meg-megtörték Pirx cselekménylassító gondolatmenetei a csillagokról, vagy az űrrepülésről. Igazából ez volt a bajom a legtöbb novellával a könyvben. Lem annyira részletesen - és sajnos egy nem űrpilóta számára - túl tudományosan, aprólékosan írja le akár a hajóra ható erőket, akár a különböző bolygókon tapasztalható viszonyokat, hogy az embernek komolyan az az érzése, hogy Lem már járt azokon a helyeken, vagy az űrutazás mindennapos dolog, és az űrhajókat is Lem tervezte hozzá, ezért a kisujjában van minden a témáról. Ez - a hihetőség - persze egy sci-fiben nem lehet hátrány, itt sem az, de NEKEM az olvasási élményt romboló volt már az ilyen-olyan precessziós mozgások, napszelek és hiperbolikus sebességek szinte mondatonként való előcitálása. Sok helyen túl száraz, precíz, mintha egy kutató feljegyzései lennének. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy érthetetlenek voltak miattuk az írások. Nem. Fizikusi/csillagász diploma nélkül is fel lehetett fogni minden történést, egyszerűen csak már zavart a túl sok "tudós terminus".

A Feltételes reflex című írás ismét visszavisz minket Pirx tanonc éveibe, és - bár itt is sok volt egy kicsit a technikusi "halandzsa", de a felvázolt történet annyira izgalmas és ötletes volt, hogy nem volt időm húzni a számat miatta. Nem lehúzni (?) akarván Lem írását, de itt olyan érzésem volt, mintha Nemere István ifjúsági sci-fi sorozatát (Műkincsrablók a kisbolygón, A kupolaváros titka, stb.) olvasnám kicsit komorabb és sokkal tudományosabb változatban. Azokat is nagyon szerettem, ez is tetszett. Szerencsére a hosszabb írások közé tartozott.

A következő írás, a legkorábban megjelentetett Pirx történet  - A vadászat -, már nem volt ilyen pozitív, de a jobbak közé tartozott még így is. Itt a történet maga nem tetszett annyira, inkább az írásmód maga volt élvezetes, főleg az eleje, mikor még nem kezdődött el a konkrét vadászat. Utána nagyon lelaposodott.

A baleset volt a következő mű, aminek kulcskérdése és mondanivalója szintén érdekes volt - Lehet-e a robotoknak (akár direkt titkolt) saját személyiségük? -, de ez is olyan sok belső monológot tartalmazott, hogy egyszerűen nem tudtam szeretni.

"...Hiszen minden ember két lábon járó geológiai képződmény, amely ezer izzó állapoton és ezer kihűlő korszakon ment keresztül, újabb meg újabb rétegek rakódtak benne egymásra: először az a végső, mert legelső, és ezért semmihez sem hasonlítható, beszéd előtti világ, amelyet elnyel a beszéd, de valahol a mélyben azért tovább izzik; színek, formák és szagok özönlik el az agyat, a születés után felnyíló érzékeken keresztül megrohanják a benyomások; csak később  polarizálódik a világ és a nem-világ, vagyis a nem-én és az én. No és aztán jön a hormonok áradata, a hiedelmek és az ösztönök egymásnak ellentmondó, különböző szintű programjai; a személyiségfejlődés története háborúk története: az agy önmaga ellen."

A Pirx elbeszélése volt a kötet talán legrövidebb írása, de - lehet pont ezért? - számomra a legkedvesebb. Vicces volt az egész úgy ahogy van, a valószínűtlen egybeesésekkel tarkított repülőút, az esendő legénység és a gigászi csattanó a végére. Ha mást nem, ezt mindenképp érdemes elolvasni és mivel a novellák nem összefüggőek, ha tetszett, akkor a többit is be lehet próbálni.

A tárgyalás szintén egy hosszabb mű, ráadásul érdekes volt a novella szerkezete és jó a történet maga is. A jobbak közül való volt ez az írás, de a fentebb emlegetett - általam most hibának felrótt - stílusjegyeket ez is magán viselte. A teljesen emberi formájú robotok és az emberekkel való közös jövőjük viszont - egészen a jövőbeni megvalósulásáig - a szerzők kedves témája marad, ez biztos. Lem sikeresen kerülte el, hogy olyan érzésünk legyen, hogy a témáról egy újabb rókabőrt húztak le. A Lem által megálmodott robotokat mindenesetre sokkal valószínűbbnek látom, mint Asimov a robotika három törvényéhez mereven ragaszkodó gépezeteit.

"...az olyan robot, amely szellemileg felér az emberrel, de ugyanakkor nem képes hazudni vagy csalni, puszta fikció. Vagy teljes értékű emberekvivalenseket állítunk elő, vagy bábokat. Harmadik út nincsen."

Az utolsó írás az Ananké volt, ami a Marson játszódó történet volt. Pirx itt már mint idősödő kapitány szerepel és csodálatosan működő agyával egyedül megoldja a tudósok hadát foglalkoztató feladványt. Ezzel szemben a novella első fele kicsit unalmas volt, míg a vége túl egyszerű.

Semmiképpen nem célom árnyékot vetni Lem nimbuszára, de két dolog tény.
Én ennél sokkal egyenletesebb novellákat vártam (a fele kiváló, de legalábbis nagyon jó volt, a másik felén egyszerűen alig tudtam szó szerint átrágni magam), és ugyan Lem majd minden könyve klasszikus már és alapműnek számít, de talán egyik legfontosabb írása a Solaris, ami szintén mindenkinek tetszett - mint ez -, na nekem pont az nem tetszett különösebben, pedig annak több esélyt is adtam már.

"...A demokrácia nem más, mint tökfejek által megválasztott intrikusok uralma."

Szóval ez most annyira nem, talán a túlzott elvárások miatt, amit támasztottam felé, de a Kiberiádát már alig várom... újra!

A recenziós könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 6/10

2012. június 8., péntek

Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Glos Pana (His Master's Voice)
Eredeti megjelenés: 1968
Magyar kiadás: Kozmosz, 1980; Szukits, 2005
Hossz: 204 oldal
Műfaj: science-fiction, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
Azt az olvasót, aki… egyre türelmetlenebbül várja, hogy a híres rejtély lényegére térjek, azt remélve, hogy éppolyan kéjes borzongásban lesz része, mint amikor vérfagyasztó horrorfilmet néz, rábeszélném, hogy tegye le könyvemet, mert csalódni fog. Nem izgalmas kalandregényt írok, hanem azt mondom el, miként került kultúránk a kozmikus vagy legalábbis nemcsak földi egyetemesség próbatétele elé, s mi lett ebből” – írja a könyv fiktív előszavában Lem, a nálunk is széleskörűen ismert lengyel sci-fi író.
Ha külsődleges egzotikus kalandokban nem is bővelkedik ez a regénye, azért fantasztikum bőven akad benne, s a bejárt gondolati mélységekben való búvárkodás legalább olyan izgalmakat rejt: milyen veszélyekkel járhat az emberiség számára az, ha a katonai hatalom pusztító célokra akarja felhasználni a világűrből érkező értelmes üzeneteket?
Külön érdemes felfigyelni Lem írói stílusára, hasonlatainak költői szépségeire, finom iróniájára.




Épp az előző Lem könyvnél - A Legyőzhetetlennél - kezdtem a posztot egy rövid "kesergéssel", hogy az első fejezet után arra gondoltam, nem fog tetszeni a regény, ami szerencsére végülis téves diagnózis lett. Attól is féltem, hogy amikor végigpörgettem Az Úr Hangjának oldalait, láttam, hogy ebben bizony alig lesz párbeszéd, szóval eleve volt egy halvány ellenérzésem a könyv kapcsán.

"...A tudatlanság csak az értelmesek buzgalmát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat."

Nos, az Előszó 20-25 oldalának elolvasása alatt, azt hittem, hogy a földhöz vágom a kötetet - persze nem, hiszen van még benne négy másik könyv is! -, annyira idegesítő, unalmas, érthetetlen volt, telis teli filozófiai, teológiai, biológiai és még számtalan tudomány terminológiájával (néhol egyenesen latinul, hogy még érthetetlenebb legyen), és kijelentem, hogy csak azért nem tettem ezt, mert bíztam Lem írói kvalitásában, hogy fog ebben történni is valami. Nem szoktam abbahagyni könyvet olvasás közben, de ha az Előszó még 10 oldallal hosszabb lett volna, nem bírom ki! :)
Nem azért mert rossz volt, egyszerűen nem nekem írták. Valószínűleg sokkal komolyabb ismeretekre - főleg a pszichológia területéről -, és általánosságban véve a reáltudományok irányában tanusított sokkal nagyobb kíváncsiságra lenne szüksége az olvasónak a szöveg teljes felfogásához és valódi élvezetéhez, mint amivel én rendelkezek, így ezt a részt nem is értékelem a végén. [Itt röviden: nekem 0-ás, de 10-es bárki másnak, akit a magasröptű tudományos fejtegetések egy kicsit is izgalomba hoznak.]
Én is eljutottam tehát arra a pontra, amiről pont Lem beszél ebben a könyvében:
Stanislaw Lem (1921-2006)

"...Nehezen olvastam végig az egyébként mélyenszántó műveket is, mert csakhamar elértem benük egy olyan ponthoz, ahol a szerző szemében nyilvánvaló dolgok nekem már nem voltak azok, tehát ettől fogva a filozófus már csak önmagához beszélt..."

A könyv elején egy "kiadói jegyzet" is található - ez a könyvhöz tartozik már, nem a Szukits kiadó jegyzete -, amiben leírják, hogy a későbbi szövegtől nagyban eltérő az Előszó stílusa és mondanivalója, így mint a fuldokló, újraéledő reményekkel vetettem bele magam az Első fejezetbe, mikor végre odaértem! - Ahol a szakzsargonban vígan tobzódó főszereplő belső monológja bármiféle látványos megtörés nélkül folytatódott tovább.
Összeszorított fogakkal olvastam tovább, mikor elértem a régi Kozmoszos kiadás hátulján lévő tartalomjegyzékben is szereplő részhez (fent pirossal kiemelve) - ez a tartalomjegyzék a Szukitsos kiadáson ugye nincs rajta, ezért nem tudtam, miről fog szólni a könyv pontosan, hiszen előre nem olvasom el a tartalmat összefoglaló részt a könyv hátsó részén szinte soha! -, és akkor biztos lettem benne, hogy bármit is ígér nekünk ez a bámulatos koponya, akinek az első kapcsolatfelvételről szóló gondolatait olvasom már egy jó ideje, itt bizony nem jelenik meg E.T., senki a (Master Voice) Terv-en dolgozó 2500 tudós közül nem keveredik bámulatos kalandokba, sőt már az Előszóból az is előre kiderült, hogy a tudósok végülis nem járnak szerencsével, szóval még azért se nagyon kell izgulni, hogy mit is tartalmaz ez a kozmikus üzenet!

"...lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!"

Ekkor leszámoltam magamban minden elvárással, felkészültem a legrosszabbra és hagytam magam sodródni a könyv hullámain. Lesz ami lesz!

És az áttörés nem váratott magára sokáig. Először azt vettem észre, hogy - viszonylag - sokat mosolygok a hidegháborús katonai-politikai-tudományos csoportok egymás közti rivalizálásának leírásain, a - főleg katonai - körök kincstári paranoiáján (és reményén), hogy az üzenet egy Szuperbomba terve, és ezért az üzenet léte nem juthat a vörösök fülébe; vagy ahogy a nyelvészek egy könyvtárat megtöltenek olyan írásokkal, amik arról szólnak, hogyan kell viselkednie egy civilizációnak, aki egy másikkal társalogni akar és közben - talán mérhetetlen gőgjükben - úgy gondolták, ez az illemtan kötelező, egyetemes érvényű mindenkire a legtávolabbi csillagködökig bezárólag. Az ehhez hasonló - de valójában rendkívül sokféle témában mozgó - mindenhol jelen lévő irónikus részek olvasása közben pedig folyamatosan peregtek a Dr Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb című csodálatos filmklasszikus oly jól ismert jelenetei a lelki szemeim előtt.

"...az ottani tanácsadók csak egyetlen praxeológiai alapelvet sajátítottak el, de azt alaposan. Az elv úgy szól, hogy ha egy ember tíz óra alatt ás ki egy köbméter térfogatú gödröt, akkor százezer ember egy szempillantás alatt ás ki egy ugyanekkora gödröt. És ahogyan az a százezres tömeg előbb verné szét egymás fejét az ásókkal, mintsem az első göröngyöt kiemelné, éppúgy marakodtak a mi szerencsétlen..." [tudósaink is.] 

Észrevettem, hogy oldalanként jelölök be legalább kettő, későbbi idézésre érdemes részt a könyvben, ami a többszöröse egy átlagosabb, sekélyebb gondolati mélységű mondanivalóval büszkélkedő műnek. (A végére az írás negyede be lett jelölve valami miatt!)

Kinek ajánlom jó szívvel? Nem feltétlenül a science-fictiont kedvelőknek, hiszen az alapkoncepción kívül sok fiction nincs benne, inkább a tudományok - csillagászat, teológia, társadalom, filozófia, pszichológia, matematika, fizika, biológia, stb. - illetve a fajsúlyos, nehéz témák éles elméjű kedvelőinek, akik talán jobban értékelik majd ezt a lassan hömpölygő gondolat-folyam esszét, mint akár én.
Az értékelésnél gondban vagyok, legszívesebben nem adnék rá semmilyen pontot. Az elejével nagyon megszenvedtem, végtelenül untam. De kérdés, hogy mennyire vigyem bele a pontozásba a személyes véleményem? Úgy döntöttem, semennyire. Később gyakorlatilag műfajában tökéletes kvázi-dokumentumregény lett belőle, teli annyi magasan szárnyaló gondolattal, zseniális agytornászmutatvánnyal, ami bármely műfajban alkotó író (vagy akármelyik ókori vagy modern nagy gondolkodó) dicséretére válnék. Ezért egyszerűen nem lehet rá 10 pontnál kevesebbet adni, de tényleg készüljünk fel rá, hogy ez nem lesz egy könnyed, pihentető darab. Én rettenetesen megszenvedtem vele!

Értékelés: 10/10

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

(Az lehetséges, hogy ebben még a Solaris bolygó-agyának kialakulására is adott egy "lehetséges" magyarázatot, mikor az élet kialakulásának kétfajta útjáról beszél a vége felé?)