David Gemmell - A Villámlás Pajzsa
(Trója 02.)
David Gemmell - Shield Of ThunderEredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Hossz: 652 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Sziklai István
Tartalom:
Közeleg a háború.
A Nagy Zöld királyai gyülekeznek – és mindegyikük a hódítás, a fosztogatás sötét terveit dédelgeti magában. Az árulások és intrikák örvényébe csöppen három utazó: Píria, a szörnyű titkot rejtegető szökevény hercegnő; Kalliadész, a harcos, aki fennkölt eszmények híve és egy híres kard birtokosa; valamint jó barátja, Banoklész, aki kiverekszi saját legendáját az elkövetkező csatákban.
Együtt utaznak Trója mesés városába, amelyre olyan sötétség borul, ami még sok száz évvel később is elhomályosítja a köznapi halandók diadalait és személyes tragédiáit.
A Villámlás Pajzsa, a magasztos drámaiság és a lehengerlő kaland eposza a bronzkori Hellász dicső napjainak eseményeit tárja szemünk elé.
Vannak könyvek, amikre ha rápillant az ember, azonnal tudja, hogy azt neki írták - személy szerint. A szenvedélyes könyvbarátok egyik életcélja az lehet, hogy minél több ilyen írót/könyvet felfedezzenek maguknak.
Valamikor a távoli múltban, mikor levettem a könyvespolcról Gemmell első magyarul megjelent művét, a Legendát, sejtettem, hogy a mi kapcsolatunk ilyen lesz. Nem kell mondanom, hogy azóta az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, azt viszont igenis elmondom, hogy egyik könyvében sem kellett csalódnom. Mit is beszélek? Gyakorlatilag letehetetlen mindegyik műve. A relatíve gyengébben sikerültek is (már ha van ilyen egyáltalán) messze fölé magasodnak egy átlagos fantasy regénynek.
"...Sötétség lakozik benned. Valószínűleg mindannyiunkban. Olyan fenevadak, amelyeket legjobb leláncolva tartani. A közembereknek erősen kell fogniuk a láncot, mert ha szabadjára engedjük a bestiát, akkor a társadalom dühödt bosszúval ugrik nekünk. A királyoknál viszont... hát, ott ki ugrana nekik? Így aztán ott a lánc szalmából van fonva. Az a királyok átka, Hélikáón, hogy szörnyetegekké válhatnak. ... És mindegyik azzá is válik."
A Trója sorozat első részének ismertetése a blog első (teszt) írásainak egyike volt. Abban is arról lelkendeztem, mennyire olvasmányosan, kalandosan, élvezetesen mesél Gemmell egy olyan világról, az ókori Trójáról és a Nagy Zöld körüli számtalan királyságról (mi városállamoknak tanultuk őket történelemórán), hogy egy szuszra kellett végigolvasnom, annyira jó volt, mindezt úgy, jegyzem meg, hogy - szégyen nem szégyen -, engem sem a kor, sem a helyszín nem mozgatott meg addig egyáltalán.
Nade ez már ugye nem az első, második Gemmell könyvem volt, szóval semmi averzióm nem volt a témával kapcsolatban, tudtam, hogy egyik kedvenc szerzőmben feltétel nélkül megbízhatok, aztán az Előszó pár oldala után már biztosan tudtam, hogy újra egy nagyszerű Gemmell könyv jelent meg.
Mit tud jobban Gemmell, mint más szerzők?Mindent. Mesélni mindenképpen. Sajnos nem olyan vagyok, aki az egy évvel ezelőtt olvasott regényekre kristálytisztán emlékszik (ez néha okoz egy kis gondot úgy hallom másnál is), így volt ez a Trója második részének kezdetén is (merthogy ez természetesen a sorozat második része, dacára a gerincen lévő III-as jelzésnek, ugyanis az első rész két kötetben jelent meg magyarul).
"- ...Miért hiszi el olyan sok ember a mesédet [Odüsszeusz]?
- Mert szeretnek hinni. A legtöbb ember pirkadattól alkonyatig dolgozik. Keményen dolgoznak és fiatalon meghalnak. Hinni akarják, hogy az istenek lemosolyognak rájuk, hogy az életük nagyobb jelentőséggel bír, mint valójában. A világ szomorúbb hely lenne mesék nélkül."
A szereplők szinte lelépnek a lapokról - bár háttértörténetükről, cselekedeteik mozgatórugójáról jobbára csak pár soros összefoglalót kapunk, ami furcsamód mégis pont annyi, amennyi kell -, a történetük teljesen magával ragadó, sodró lendületű. Ebben az epikus fantasy műben - amiben nincs varázslat, és szörnyek sem, sőt még az istenek mindenhatóságában sem feltétlen hisz mindenki - feltűnnek sokan, akit az egyszeri olvasó csak fel tud idézni ókori mitológiai olvasmányaiból - végletesen kifordítva történelmi önmagukból. Találkozhatunk Odüsszeusszal - a Városok Kifosztója, az ember, akinek nincs ellensége, a rút mesemondó - Ithaka királyával, Akhilleusszal - a Gyilkos, a Vérivó, a Kibelező - Thesszália hercegével, Agamemnónnal mükéné hataloméhes királyával, Hérakleitosszal, Helikáónnal, Andromakhével, Hektórral és az - alternatív - történelem megannyi "névtelen" szereplőjével és számtalan királyával (én elkezdtem rajzolni a családfákat mintegy mankóként a könyv olvasása közben, hogy ne zavarodjak össze, hogy most akkor ki kinek is a fia, lánya, mert vannak egy páran mindegyik királyi családban :) ). A regény során néhány mítosz keletkezésére is - alternatív - választ kapunk (pld.: Kirkéére, a boszorkányéra, aki malaccá változtatta Odüsszeusz legénységét az Odüsszeiában, vagy Szép (Trójai) Heléné történetére, akinek "szépsége" miatt kitört a trójai háború). (Egyébként annyira untam az Odüsszeiát és az Iliászt régen, hogy arról inkább nem is mondanék többet most, csak annyit, hogy azok se rettenjenek el egy Trója című sorozattól, akik hasonló cipőben járnak, mint én.).
Majdnem kifelejtettem, a romantikus szerelmi szálat!!! Nálam ez szinte automatikusan mínusz 1-2 pont - a hosszától függően - (mármint ugye, ha van benne), mert iszonyatos módon tudom ám unni, na erről itt szó nincs! Elképesztő. Először is, az egyik szerelmes párról szóló rész hogy lehetne unalmas, hiszen az úgy van csak benne, hogy szereplői már meghaltak? Míg a másik szál annyira jól csűrt-csavart, hogy egyszerűen nem lehett unni és nem szurkolni a leszbikus(!) Andromakhének (a szűzies Athéné papnőnek), akinek prófécia mondta ki, hogy egyszerre három férfi iránt lobban lángra a szíve, és gyermeke királyok végzete lesz, mégis egy negyedik férfi ágyába bújik, miközben - szerelmes szívével - szolgálólányok után epekedik. :D - Ezért nem jár minusz pont, ez (is) nagyon jó volt! :D
A könyvben egy olyan korba kapunk bepillantást, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak, a nők bátran szembenéztek a sorsukkal - bár általában úgysem kerülhették el azt semmiképp -, ahol a barátság és a becsület többet ér az aranynál, a versengés (a könyv egy része az olimpiai játékok alatt játszódik) becsületbeli ügy, a háború a mindennapok része, ahol az emberi élet semmit sem ért, ahol a szavaknak és a mosolyoknak nem lehet hinni, ahol jobb, ha az állandóan intrikus hangulatban lévő királyok nem látják meg benned hatalmuk bővítésének eszközét. Láthatjuk igazi hősök bukását és névtelenek felemelkedését.
"... A fenébe, émelygek már a varratoktól, Odüsszeusz! Még a sebeimnek is vannak sebei.
- Akkor mit keresel a tengeren, vén bolond? Mikor utoljára hallottam felőled, volt egy kis tanyád.
- Még mindig megvan. És van egy ifjú hitvesem is, meg két kicsi fiam. Túl öreg vagyok, hogy elviseljem a lármájukat meg az állandó követelőzést."
Hirtelen nem tudnék olyan Gemmell művet mondani, aminek nem egy iszonyatosan nagy - és emberfelettien hősies - ostrom/csata lenne a vége (vagy az egész arról szólna), most sem maradunk harc nélkül a végére, addig azonban kissé meglepő módon alig van akció (nem is hiányzott egyébként), ellenben van más, méghozzá sok keserű-humoros beszólás, megmosolyognivaló történés, anekdota. A szerző írásaiban többször kapnak főszerepet idős, vagy kifejezetten öreg karakterek (Legendás Druss, Pengemester Chareos, Bárdos Beltzer, Fynn és Maggrig), ők most is - szinte - túlsúlyban vannak a fiatalok mellett (Odüsszeusz, Biáz, Leonidász), és a világból való kiábrándultságuk, élettapasztalatuk csak úgy süt a regényekből. És pont emiatt, a meseszövés és a lélegző karakterek mellett ez a melankólikus, depresszív hangulat miatt éri meg elolvasni nagyon Gemmell írásait. Utánozhatatlan. (Esetleg Steven Erikson hasonló hozzá, de az ő könyveit - bár szintén szenzációsak -, mégis igazi kihívás olvasni.)
A könyv olyan értelemben tipikus, hogy elég hirtelen lett vége, folyamatosan olvastam volna tovább azonnal, remélem idén még jön a trilógia záró darabja is.
Nem tudom elképzelni egyébként, milyen "típusú" fantasy olvasónak ne jönnének be Gemmell művei, de én is ismerek kettőt is, akinek még a Legenda sem tetszett. Komolyan érthetetlen. Fantasyt alapvetően nem olvasó, de a történelmi regényeket kedvelők is nyugodtan bepróbálhatják.
Sajnos több könyve nem lesz már, mert 2006-ban elhunyt, de a magyarul még kiadatlanok (van még elég sok) remélem jönnek tovább rendületlenül!
A Nagy Zöld királyai gyülekeznek – és mindegyikük a hódítás, a fosztogatás sötét terveit dédelgeti magában. Az árulások és intrikák örvényébe csöppen három utazó: Píria, a szörnyű titkot rejtegető szökevény hercegnő; Kalliadész, a harcos, aki fennkölt eszmények híve és egy híres kard birtokosa; valamint jó barátja, Banoklész, aki kiverekszi saját legendáját az elkövetkező csatákban.
Együtt utaznak Trója mesés városába, amelyre olyan sötétség borul, ami még sok száz évvel később is elhomályosítja a köznapi halandók diadalait és személyes tragédiáit.
A Villámlás Pajzsa, a magasztos drámaiság és a lehengerlő kaland eposza a bronzkori Hellász dicső napjainak eseményeit tárja szemünk elé.
Vannak könyvek, amikre ha rápillant az ember, azonnal tudja, hogy azt neki írták - személy szerint. A szenvedélyes könyvbarátok egyik életcélja az lehet, hogy minél több ilyen írót/könyvet felfedezzenek maguknak.
Valamikor a távoli múltban, mikor levettem a könyvespolcról Gemmell első magyarul megjelent művét, a Legendát, sejtettem, hogy a mi kapcsolatunk ilyen lesz. Nem kell mondanom, hogy azóta az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, azt viszont igenis elmondom, hogy egyik könyvében sem kellett csalódnom. Mit is beszélek? Gyakorlatilag letehetetlen mindegyik műve. A relatíve gyengébben sikerültek is (már ha van ilyen egyáltalán) messze fölé magasodnak egy átlagos fantasy regénynek.
"...Sötétség lakozik benned. Valószínűleg mindannyiunkban. Olyan fenevadak, amelyeket legjobb leláncolva tartani. A közembereknek erősen kell fogniuk a láncot, mert ha szabadjára engedjük a bestiát, akkor a társadalom dühödt bosszúval ugrik nekünk. A királyoknál viszont... hát, ott ki ugrana nekik? Így aztán ott a lánc szalmából van fonva. Az a királyok átka, Hélikáón, hogy szörnyetegekké válhatnak. ... És mindegyik azzá is válik."
 |
| David Gemmell (1948 - 2006) |
Nade ez már ugye nem az első, második Gemmell könyvem volt, szóval semmi averzióm nem volt a témával kapcsolatban, tudtam, hogy egyik kedvenc szerzőmben feltétel nélkül megbízhatok, aztán az Előszó pár oldala után már biztosan tudtam, hogy újra egy nagyszerű Gemmell könyv jelent meg.
Mit tud jobban Gemmell, mint más szerzők?
"- ...Miért hiszi el olyan sok ember a mesédet [Odüsszeusz]?
- Mert szeretnek hinni. A legtöbb ember pirkadattól alkonyatig dolgozik. Keményen dolgoznak és fiatalon meghalnak. Hinni akarják, hogy az istenek lemosolyognak rájuk, hogy az életük nagyobb jelentőséggel bír, mint valójában. A világ szomorúbb hely lenne mesék nélkül."
 |
| Ménelausz, Párisz, Diomédész, Odüsszeusz, Nesztór, Akhilleusz, Agamemnón |
A szereplők szinte lelépnek a lapokról - bár háttértörténetükről, cselekedeteik mozgatórugójáról jobbára csak pár soros összefoglalót kapunk, ami furcsamód mégis pont annyi, amennyi kell -, a történetük teljesen magával ragadó, sodró lendületű. Ebben az epikus fantasy műben - amiben nincs varázslat, és szörnyek sem, sőt még az istenek mindenhatóságában sem feltétlen hisz mindenki - feltűnnek sokan, akit az egyszeri olvasó csak fel tud idézni ókori mitológiai olvasmányaiból - végletesen kifordítva történelmi önmagukból. Találkozhatunk Odüsszeusszal - a Városok Kifosztója, az ember, akinek nincs ellensége, a rút mesemondó - Ithaka királyával, Akhilleusszal - a Gyilkos, a Vérivó, a Kibelező - Thesszália hercegével, Agamemnónnal mükéné hataloméhes királyával, Hérakleitosszal, Helikáónnal, Andromakhével, Hektórral és az - alternatív - történelem megannyi "névtelen" szereplőjével és számtalan királyával (én elkezdtem rajzolni a családfákat mintegy mankóként a könyv olvasása közben, hogy ne zavarodjak össze, hogy most akkor ki kinek is a fia, lánya, mert vannak egy páran mindegyik királyi családban :) ). A regény során néhány mítosz keletkezésére is - alternatív - választ kapunk (pld.: Kirkéére, a boszorkányéra, aki malaccá változtatta Odüsszeusz legénységét az Odüsszeiában, vagy Szép (Trójai) Heléné történetére, akinek "szépsége" miatt kitört a trójai háború). (Egyébként annyira untam az Odüsszeiát és az Iliászt régen, hogy arról inkább nem is mondanék többet most, csak annyit, hogy azok se rettenjenek el egy Trója című sorozattól, akik hasonló cipőben járnak, mint én.).
Majdnem kifelejtettem, a romantikus szerelmi szálat!!! Nálam ez szinte automatikusan mínusz 1-2 pont - a hosszától függően - (mármint ugye, ha van benne), mert iszonyatos módon tudom ám unni, na erről itt szó nincs! Elképesztő. Először is, az egyik szerelmes párról szóló rész hogy lehetne unalmas, hiszen az úgy van csak benne, hogy szereplői már meghaltak? Míg a másik szál annyira jól csűrt-csavart, hogy egyszerűen nem lehett unni és nem szurkolni a leszbikus(!) Andromakhének (a szűzies Athéné papnőnek), akinek prófécia mondta ki, hogy egyszerre három férfi iránt lobban lángra a szíve, és gyermeke királyok végzete lesz, mégis egy negyedik férfi ágyába bújik, miközben - szerelmes szívével - szolgálólányok után epekedik. :D - Ezért nem jár minusz pont, ez (is) nagyon jó volt! :DA könyvben egy olyan korba kapunk bepillantást, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak, a nők bátran szembenéztek a sorsukkal - bár általában úgysem kerülhették el azt semmiképp -, ahol a barátság és a becsület többet ér az aranynál, a versengés (a könyv egy része az olimpiai játékok alatt játszódik) becsületbeli ügy, a háború a mindennapok része, ahol az emberi élet semmit sem ért, ahol a szavaknak és a mosolyoknak nem lehet hinni, ahol jobb, ha az állandóan intrikus hangulatban lévő királyok nem látják meg benned hatalmuk bővítésének eszközét. Láthatjuk igazi hősök bukását és névtelenek felemelkedését.
"... A fenébe, émelygek már a varratoktól, Odüsszeusz! Még a sebeimnek is vannak sebei.
- Akkor mit keresel a tengeren, vén bolond? Mikor utoljára hallottam felőled, volt egy kis tanyád.
- Még mindig megvan. És van egy ifjú hitvesem is, meg két kicsi fiam. Túl öreg vagyok, hogy elviseljem a lármájukat meg az állandó követelőzést."
Hirtelen nem tudnék olyan Gemmell művet mondani, aminek nem egy iszonyatosan nagy - és emberfelettien hősies - ostrom/csata lenne a vége (vagy az egész arról szólna), most sem maradunk harc nélkül a végére, addig azonban kissé meglepő módon alig van akció (nem is hiányzott egyébként), ellenben van más, méghozzá sok keserű-humoros beszólás, megmosolyognivaló történés, anekdota. A szerző írásaiban többször kapnak főszerepet idős, vagy kifejezetten öreg karakterek (Legendás Druss, Pengemester Chareos, Bárdos Beltzer, Fynn és Maggrig), ők most is - szinte - túlsúlyban vannak a fiatalok mellett (Odüsszeusz, Biáz, Leonidász), és a világból való kiábrándultságuk, élettapasztalatuk csak úgy süt a regényekből. És pont emiatt, a meseszövés és a lélegző karakterek mellett ez a melankólikus, depresszív hangulat miatt éri meg elolvasni nagyon Gemmell írásait. Utánozhatatlan. (Esetleg Steven Erikson hasonló hozzá, de az ő könyveit - bár szintén szenzációsak -, mégis igazi kihívás olvasni.)A könyv olyan értelemben tipikus, hogy elég hirtelen lett vége, folyamatosan olvastam volna tovább azonnal, remélem idén még jön a trilógia záró darabja is.
Nem tudom elképzelni egyébként, milyen "típusú" fantasy olvasónak ne jönnének be Gemmell művei, de én is ismerek kettőt is, akinek még a Legenda sem tetszett. Komolyan érthetetlen. Fantasyt alapvetően nem olvasó, de a történelmi regényeket kedvelők is nyugodtan bepróbálhatják.
Sajnos több könyve nem lesz már, mert 2006-ban elhunyt, de a magyarul még kiadatlanok (van még elég sok) remélem jönnek tovább rendületlenül!
A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!
Értékelés: 9/10
