Alastair Reynolds - Jelenések tere

Alastair Reynolds - Jelenések tere

(Jelenések tere 01.)

Alastair Reynolds - Revelation Space
(Revelation Space 01.)
Eredeti megjelenés: 2000
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Műfaj: sci-fi
Hossz: 672 oldal
Fordította: Bujdosó István
Díjak:
Arthur C. Clarke-díj jelölt, 2001

Tartalom:
Az amarantinok kilencszázezer évvel ezelőtt kihaltak. Balszerencse volt csupán, hogy épp akkor történt a pusztító napkitörés, amikor sikerült kijutniuk a világűrbe? Vagy lehet összefüggés az események között? A Resurgam, az egykori amarantin bolygó telepeseit ez a kérdés nem különösebben foglalkoztatja, még azután sem, hogy mélyen a felszín alatt egy egész várost találnak, a közepén egy szárnyas amarantin szobrával.
De a briliáns és kíméletlen tudós, Dan Sylveste nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot – bármekkora árat is kelljen fizetni ezért. Az amarantinok tragédiája nem volt véletlen. A veszély pedig most is ott leselkedik a közelben. Közelebb, mint Sylveste gondolná…

Alastair Reynolds (1966 - )

Alastair Preston Reynolds (1966-) brit (walesi) kutató, aki az Európai Űrkutató Központban (European Space Research and Technology Centre) dolgozott Hollandiában 1991 és 2004 között. Onnantól teljes figyelmével az írás felé fordult. Munkái a hard sci-fi és az űropera alzsánerébe tartoznak. Első könyve megjelenése óta - Jelenések tere, (2000) - nevét korunk legjelentősebb zsánerszerzői között emlegetik. Magyarul először a Napok Háza (2008) című könyve jelent meg - talán, mert az önmagában is élvezhető, külön kötet -, amiről a blogon már írtam pár méltató szót. 2012-ben jelent meg eddigi utolsó műve, a Poseidon's Children sorozat első része, a Blue Remembered Earth.

A Jelenések tere sorozat jelenleg hét részből áll. Az még rendben is van, hogy az első része ez a regény - ami egyébként elég kevés példányszámban jelent meg az Egyesült Királyságban, ezért manapság az évtized legkeresettebb első kiadásaként tartják számon a gyűjtők -, de a többi kötet olvasási sorrendje már közel sem ennyire egyértelmű - bár az Alexandra Kiadó azért elég könnyen meghatározhatja majd nekünk, hiszen a magyar fordítások remélhetőleg a jövőben folyamatosan jönnek. Megjelenés szerint a következő kötet a Chasm City (2001), ami ugyanebben az univerzumban játszódik, de különálló történet. A Jelenések terének klasszikus folytatása a Redemption Ark (2002), amit a trilógia - ezt a három részt ugyanis Inhibitor azaz Gátló-trilógia néven szokás emlegetni, bár gondolom itt inkább az elnyomókra utal - lezárása követ, az Absoultion Gap (2003). A szerző a The Prefect (2007) című önállóan is olvasható kötettel még visszatért az általa kitalált világba, és hogy ne legyen ilyen egyszerű, még két novellás kötet is megjelent - Diamond Dogs, Turquoise Days (2002) a címadó két rövidebb történettel és a Galactic North (2006) a maga nyolc novellájával -, amik szintén a Jelenések tere univerzumában játszódnak. Na, vajon melyik jön magyarul leghamarabb? Én leginkább a Redemption Ark-ra tippelnék. :) [Azt, hogy az írások időrendben hogyan követik egymást - vagyis az optimális olvasási sorrendet - pedig itt lehet megnézni.]

A teljes sorozat

A történet szerint a XXVI. századra az emberiség meghódította a világűr körülbelül tizenöt fényéves szeletét. Ezalatt néhány bolygót sikeresen gyarmatosított is. Roppant technikai fejlődésen ment át - bár a fénynél gyorsabb utazás még nekik is álomkép csupán. Az aranyévek azonban anélkül múltak el, hogy egyáltalán észrevették volna. A bolygóközi kereskedők - az ultrák - a külső szemlélő szemével mérve majdhogynem halhatatlanokká váltak, mialatt bolygóidőben mérve gyakran évtizedes/évszázados útjaikat teszik meg két bolygó közt - főként hibernálva - és így hajóidőben számítva csak pár hónap/év telik el. Ám ennek a halhatatlanságnak megfizették az árát, hiszen szinte minden tulajdonságukat levetkőzték, amik miatt még az emberiség részének tekinthetnénk őket. Az elmúlt évszázadban a tudósok - és a gazdagok - a halhatatlanság kapujáig jutottak, de mikor megpróbálták azt átlépni, finoman szólva is, nem a várt eredményt kapták. A világűr rengeteg rejtélyét sikerült megérteni, de a kérdések egyre csak sokasodtak. Közülük is a legfontosabb - és az egyik legrégibb - az úgynevezett Fermi-paradoxon, ami röviden arról szól, hogy az Univerzum mérete miatt matematikailag is nagy a valószínűsége, hogy rengeteg földönkívüli civilizáció kell, hogy létezzen, a rájuk utaló bizonyítékok - űrszondák, űrjárművek, rádióadások - mégis egytől-egyig hiányoznak. Ezek mellett az intellektuális agytornák mellett két sürgetőbb probléma is veszélyezteti az emberi civilizáció galaktikus méretűvé válását - vagy egyáltalán a puszta fennmaradását. A többség számára kisebbnek tűnő, az amarantin civilizáció 900.000 évvel ezelőtti hirtelen kipusztulása egy váratlan naprobbanásban, amit egyszerűen Eseménynek neveznek. Illetve egy megállíthatatlannak tűnő (és lehetséges, hogy földönkívüli eredetű) nanofertőzés, az úgynevezett olvasztóhalál feltűnése, ami az emberekbe (és minden másba) beültetett - nem ritkán akár már embriókorban - gépi implantátumokat fertőzi meg gombaszerűen burjánzva, ami fizikailag is undorító - és persze halálos - ugyan az egyén számára, ám az elgépiesedett civilizációnk egészére nézve még nagyobb probléma, hiszen - többek között - lehetetlenné (de legalább is indokolatlanul nehézzé) teszi a csillagok közti űrutazást és a kommunikációt is.

Számomra a könyv három nagyobb részből állt. Az első harmad rendkívül érdekesen meséli el az általam egy bekezdéssel ezelőtt ismertetett kiinduló helyzetet. A régészeti ásatás, és az amarantinok kifejlődésének, kultúrájának majd hanyatlásának bemutatása - amivel kezdődik a könyv - nagyszerűen megalapozza az olvasóban az érzést, hogy itt (mint a Napok Házában is) valami észbontóan epikus történetet fogunk olvasni. Ezt az érzést erősíti tovább az ultrák négy kilométer hosszú, ezer emelet magas, Végtelen Nosztalgia névre hallgató fényhajóján történő események is. Ezek a részek mélységet adnak az ember által "meghódított" univerzumnak, és - a Chasm City-beli részekkel együtt - sikerrel érzékeltetik az emberi civilizáció világűrrel szembeni jelentéktelenségét. Itt ismerjük meg az emberiség mellett élő - de félig sem ismert vagy megértett - földönkívüli civilizációkat (mintanyomók, fátyolszövők, elfojtók) és 2-300 oldalon keresztül mindent a legnagyobb rendben érzünk - mert úgy is van. Grandiózus, félelmetes, elgondolkoztató - és eleinte kicsit nehezen követhető az eltérő idősíkok miatt.

A második harmadban jönnek a problémásabb részek. Először is, a történet szinte semmit nem halad előre. A Sylveste-s régészeti szál teljesen leáll, politikai-drámai családtörténetbe vált, amit csak pár jelenetben "old" a Calvin béta-személyiséggel folytatott agytorna vagy a fátyol-expedíciók története. Az ultrás szálnak sem ez a tipegés-topogás az erőssége. A hat kereskedő közül háromnak egyébként se jut több epizódszerepnél, és a hajón utazó emberek közt hiába van feloldhatatlan véleménykülönbség a számukra legfontosabb témákban, de a feszültség még így sem igazán érezhető köztük. Egyedül Naplopó karaktere hozott némi enyhet számomra a hajón játszódó részekbe ilyentájt. Reynolds erőssége - bár talán túlzás ezt kijelenteni úgy, hogy még csak két könyvét olvastam - nem a karakterek kidolgozásában, hanem a történetalkotásban és főleg a világteremtésben keresendő. De a legnagyobb probléma nem is az egy helyben topogás volt, hanem az, hogy az eddigi oldalakon felvázolt események annyira logikusan voltak felépítve, hogy - mindenfajta megerőltetés nélkül - sikerült előre kitalálnom minden fordulatot. Azt, hogy ez direkt, írói eszközként volt így, vagy véletlenül, azt nem tudom. Egyébként pedig még pozitívan is felfoghatnám, hiszen az események lineárisan követték egymást - logikai bukfencek, deus ex machinák és légből kapott cselekménysorozatok nélkül -, ahogy egy jó sci-fihez illik is, de a váratlansági 'óbazdmeg!'-faktor nekem nagyon hiányzott. Itt megemlíteném még azt, hogy bár nem elsősorban intellektuális sci-fi a regény (mint szerintem sok Lem például), de akciódús részt sem nagyon fogunk találni benne. Helyette pár mondatosnál bizony hosszabb leíró részeket olvashatunk és érdekes/tudományos gondolat- és információ-csírákat például a fekete lyukak és neutrínócsillagok kialakulásáról és "működéséről", vagy a földönkívüli civilizációk természetéről. Ez van akinek tetszik, és van akinek nem, nekem semmi averzióm nem volt ezzel kapcsolatban.

A harmadik részben - hatalmas meglepetés - az események megoldása, a zárórész kapott helyet. Itt végre újra haladt a történet, nem is kicsit. Meglepnie is sikerült, de legalább is nem sikerült eltalálnom a legnagyobb titok megoldását, szóval megkaptam a már várt áll leesésemet is a könyvtől. Konkrétan a vége mondjuk nem tetszett annyira - mármint az, hogy mi történt a szereplőkkel -, de így volt kerek és nehéz lett volna másként - kicsit happy end-esebben - befejezni.

"...Az ember vagy távol tartja magát egy neutroncsillagtól, vagy meghal. Ez a szabály. [...] Itt a gravitáció az úr. És a gravitáció nem ismer enyhítő körülményeket, nem foglalkozik az igazsággal, és nem fogad el kegyelmi kérvényeket sem az utolsó pillanatban, hogy meggyőződése ellenére áthágja a saját törvényeit. A gravitáció mindent összenyom, egy neutroncsillag közelében pedig még inkább, mint bárhol."

Az ember által "megismert" világűr a Jelenések tere sorozat könyveiben

Egy nagyszerű kép Naplopóról. Jobb, mint ahogy én képzeltem el...

A Jelenések tere igazi racionális hard sci-fi. A jövőbeni emberi technológiák már ma is létező (elméleti síkon legalábbis) tudáson, elképzeléseken, kísérleteken alapulnak. Konkrétan arra gondolok, hogy a könyvben nincsenek majdnem-fénysebességről egy másodperc alatt megálló űrhajók és hasonló sületlenségek, hanem a fizika törvényei ott is épp annyira örök érvényűek, mérvadóak, mint itt. Mivel az Univerzum méretét meghatározó számok már inkább fogalmak - a 14.000.000.000 (milliárd) éves világegyetemünkben a mi saját galaxisunk, a Tejútrendszer cirka (és bagatel) 100-120.000 (ezer) fényév széles, a mellette lévő legközelebbi galaxis, az Androméda kicsit messzebb van, 2.500.000.000 (millió) fényévre. Rajtuk kívül még körülbelül 100-800.000.000.000 (milliárd) galaxis található, és mindegyikük 200-400.000.000.000 (ez is milliárd - ofc!) csillag(rendszer)ből áll [ebből számold ki amit csak szeretnél!] -, ezért kicsit úgy érzem magam az itt játszódó történeteknél, mint Silvestre, vagyis "nem most lesz az, amikor meg fogom unni" őket. A Napok Háza nyújtotta élményt nem adta vissza ugyan, de ne felejtsük el, hogy ez volt az író első könyve, valamint a fantáziája itt is épp oly szárnyaló, az általa teremtett valóság pedig hasonlóan érdekes, aprólékosan megalkotott és főleg logikus volt, mint a másikban. A stílus rajongóinak kötelező darab még így - az általam szubjektívan "unalmas"-nak aposztrofált közepével együtt - is. A következő rész pedig remélem tényleg a Redemption Ark lesz, amiben a bolygópusztító fegyverek kerülnek a főszerepbe.

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Alastair Reynolds - Napok Háza

Alastair Reynolds - Napok Háza

Alastair Reynolds - House of Suns
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 606 oldal
Műfaj: sci-fi, kaland
Fordította: Bujdosó István
Díjak:Arthur C. Clarke díj jelölés (2009)

Tartalom:

A csillagközi utazás korszakának hajnalán egy ifjú hölgy, Abigail Gentian ezer klónra hasítja magát, s a klónokat kiküldi a galaxisba, hogy óriási tudásra és bölcsességre tegyenek szert. A Gentian-klán hasadványai bizonyos időnként impozáns ünnepségek keretében újraegyesülnek, amikor is ezer éjszakán át osztják meg egymással az emlékeiket.
A harminckettedik egyesülésre azonban két önfejű hasadvány, Campion és Purslane várhatóan több évtizedes késéssel érkezik csak meg. Ráadásul immár közösen gyűjtik tapasztalataikat a galaxist átölelő hosszú körutak során. Mi több: szerelmesek egymásba. A kiközösítéstől csak egyvalami mentheti meg őket: egy gépember, az aranyszínű robot, Hesperus. De ő sajnos amnéziában szenved, és csak arra emlékszik, hogy valami elképesztően fontos küldetést próbált teljesíteni, mielőtt törölték a memóriáját.
A szerelmesek azt remélik, hogy tekintélyes vendégük megjelenése az egyesülésen enyhítheti majd a büntetésüket, de amikor a hajójuk váratlanul a klán vészjelzését fogja, nagyobb gondjuk is lesz, mint a hasadvány-társak rosszallása. Hatmillió év után valaki úgy döntött, hogy végleg le kell számolni a Gentian-klánnal.
Miközben a túlélők maroknyi csapata versenyt fut térrel és idővel, hogy kiderítse, ki akarja a halálukat, megdöbbentő igazságok kerülnek napvilágra. Aztán elszabadul a pokol, mert valójában sokkal több forog kockán, mint egy ősi klán fennmaradása…

A „Napok Háza” káprázatos, szédítő űropera, amely a klasszikus sci-fi eszközeivel teremt egy ragyogó, új világot – a kortárs tudományos-fantasztikus irodalom mesterműve.

Réges régen, egy távoli galaxisban... ja, nem, nem akkor. Az Űr, a végső határ... ez sem az, bár ez legalább igaz. Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más, csupán háború. A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja... ááá, pedig ígésretesen kezdődött, de ez sem az igazi.
Akkor ez valami más lesz. Mindegy, akkor máshogy kezdem.

Alastair Reynolds (1966 - )

Alastair Reynolds - aki az átlag magyar olvasó számára még jobbára ismeretlen író, hiszen magyarul ez az eddigi egyetlen kiadott könyve - 2000-ben üstökösként robbant be külföldön a sci-fi-t (vagy egyszerűen a jó könyveket) szerető olvasók köztudatába a Revelation Space címet viselő sorozatával, ami a jó fogadtatás hatására hét év alatt öt kötetesre duzzadt. Talán Reynolds nagyon szép, de mindenképp egykaptafás (milyen legyen mondjuk, ha egyszer mindegyik könyve "űrös") könyvborítóinak hála - meg mert nem néztem utána -, azt hittem, hogy a Napok Háza ennek a sorozatnak az első kötete. Nos nem az, ez egy önálló kötet, szóval az is elkezdheti nyugodtan, aki ódzkodik a "végeláthatatlan" sagáktól, vagy nem akar türelmetlenül éveket várni a következő részek megjelenéséig.

Idén jóval több sci-fit olvastam, mint általában a szokásom - még mindig inkább "fantasys-nak" tartom magam -, de azok mind "csúcstermékek" voltak, elég ha csak a Pörgés trilógiára vagy A felhúzhatós lány-ra gondolok, vagy a klasszikusok közül Asimov Alapítványaira vagy Lem bármelyik művére. Nos Reynolds sem maradt el tőlük eme űroperájával.

Űropera - az meg mégis mi a csoda? A könyv ajánlójának elején és végén is kiemelve láttam ezt a gondolom méltatásnak szánt szócskát, ami nálam sajnos az ellenkező hatást érte el. Rögtön a szappanoperákra asszociáltam belőle, ami semmi jót nem jelentett a "közös jövőnk" kapcsolatában. Előre féltem a nagyon béna, űrbe helyezett családregényes fordulatoktól, de még a "brazilos" párbeszédektől is kicsit. Itt olvasható az űropera jelentése (kicsit bőbeszédű), amiből kiderül, hogy félelmem nem volt teljességgel légből kapott és megalapozatlan, hiszen a szó eleve pejoratív értelembe jött létre anno, igaz mára már változott a jelentése (nos, nálam még nem változott). [A visszatérő olvasók tudhatják, hogy a könyv tartalmát nem olvasom el szinte soha, helyette az íróról tájékozódok, és ha szimpatikus amit találok róla, akkor kipróbálom az egyik könyvét, és eldöntöm, hogy elég volt belőle ennyi vagy kell mindegyik könyve. Mivel más verzió nincs, így ezután már végképp nem kell foglalkoznom a könyvei tartalmával, így nem rohanok bele vad spoilerekbe a hátlap böngészése közben.]

A könyv cselekményéről mit sem tudva kezdtem az olvasást és szinte azonnal elkapott a világ. Megragadott, összezavart, értetlenségbe taszított, elvarázsolt és a földbe döngölt. Majd újra a fejembe verte, hogy milyen kis pont is az ember az Űrhöz - a megismerhetetlenhez - viszonyítva.

A könyv két idősíkban játszódik, az egyik egy kislányról szól, aki az igazi, nagy formátumú űrutazások hajnalán - a harmincegyedik században - egy nagy háború után éli a gazdag kiváltságosok életét az Aranyórán, mint egy klónozásra szakosodott dinasztia örökösnője.
Ezek a részek adják a könyv keretét, és egy ideig szinte semmi olyan nem történik benne, amik előre vinnék a cselekményt - Abigail játszik, beszélget - de közben a másik szál monstre-szokatlansága és a "Palotás" furcsaságai miatt végig olyan érzésem volt, hogy "á, kár is elolvasni az egészet, úgyis virtuális valóságban vannak vagy kómában", szóval hiába voltak ezek a részek is tényleg nagyon jók, de a történethez nem adtak pluszt. Azon kellett csak izgulni, hogy "ne legyen már sablonos a végén, kérem, Mr. Reynolds".
Legyek annyira spoileres most, hogy a félelmem megalapozatlan volt, gondolatot se vesztegessen erre egy olvasó se!

A könyv többi - fő - részeiben a kislány 999+1 klón hasadványa 6.000.000 éve járja a galaxist, kicsit több, mint 200.000 évente összejönnek és összesítik a klántagok utolsó körútjuk során összegyűjtött tudásanyagot. A főszereplők - Campion és Purslane - a harminckettedik összejövetelükre tartanak épp, mikor valami váratlan dolog miatt az útjuk megszakad.
A történetről elég ennyi, nem szeretnék belőle ellőni semmit, de van egy pár jelző - az űropera helyett - a történet további részeire és az eddig leírtakra egyaránt túlzás nélkül illik, és ezek a csodálatos, epikus, grandiózus és az ép ésszel elképzelhetetlen.

"...Amit ma megtehetsz azt félmillió év múlva is megteheted."

Campion és Purslane szeretők - igen, szexelnek is egyszer-kétszer -, kapcsolatuk szokatlan sőt tiltott, amiért megüthetik a bokájukat és minden "döccenőt" kibír. Igen. És? KIT ÉRDEKEL EZ igazán? Én biztosan egy fél gondolatot sem pazaroltam kapcsolatuk eme központi aspektusára, ha mellette olyan dolgokról olvashatunk, hogy...

... a klánok (az Aranyóráról eljött gazdag családok klón hasadványai) az Aranyóra előtti időt nem is tartják számon, az emberiség történelme ott és akkor kezdődött.
...nem halhatatlanok ugyan a szó szoros értelmében, ám természetes halállal meghalni egyik sem tudna, emellett szinte isteni hatalommal bírnak, mert olyan fejlett technikájuk van, hogy nem lehetetlen számukra a csillagmozgatás vagy egyenesen egy naprendszer áthelyezése sem.
...a klánok szövetségének alapítása óta (hatmillió éve ugye) eltelt időben több ezer feltörekvő civilizációval teremtettek kapcsolatot, és ezen birodalmak változó, "örökké tartó, csikorgó egymásutánját" csak Múlásként emlegetik, hiszen közülük alig pár az, amelyik számukra kezelhető ideig - egy körútig (200.000 évig) - fennmaradt, és csak három (vagy nem sokkal több), akikkel több körúton keresztül tartó kapcsolatot sikerült kialakítaniuk. [Nem tudtam az egész könyv alatt nem azon gondolkozni, hogy ugyan hol lesz az emberiség 200.000 év múlva, ha így haladunk??]
...a galaxisban elszaporodó - poszthumán - emberi civilizációk sokszínűsége (kentaurok, a Monocérosz-gyűrű géplényei, az emberi mivoltukat már nyomokban sem mutató Őrzők) - amikből igazán sokkal azért nem fogunk találkozni, mert a történet végig pörög és nem Campion-ék felfedező körútjairól szól főleg, hanem egy nyomozásról a Napok Háza után. [Nagyon furcsa volt felfogni elfogadni, hogy a majd fénysebességgel haladó hajón töltött - mondjuk - egy nap alatt, az előző oldalon még beszélő, a bolygón maradó másik szereplő nemcsak hogy meghalt, hanem szerencsésnek mondhatja magát, ha a bolygójának csillag-birodalma fenn áll még!!!]
...a klántagoknak nem számít az idő. Igaz, hogy hatmillió évesnél is idősebbek, és ennek nagy részét sztázisban vagy hibernációban - vagy szinkrómával szabályozva - töltötték, de ha végig ébren lettek volna, akkor sem lenne semmi különösebb probléma.

"...Vártam egy hetet. Aztán egy egész hónap lett belőle. Aztán fél év. Végül hat és fél év."

...nem az emberek voltak az elsők a galaxisban, hanem a rejtélyes Elődök, akik előttünk egymilliárd! évvel haltak ki.
...mikor már lassan kezdtem "megszokni" a könyvben használt idő és távolság léptékeket, kiderült - tudtam eddig is csillagászat óráról, de végre tudatosult (mert képbe helyeztek a könyv szereplői) -, hogy a klánok "csak" a mi galaxisunkban utazgatnak, az itt található párezer naprendszerben, ami az egész Univerzumhoz képest lófa... semmi. A következő galaxis - Androméda - is elérhetetlen távolságra van tőlünk (2,5 millió fényévre!), és senki nem is sejti, hány tízezer - vagy akár sokkal több - galaxis van összesen.

"...olyan érzés volt, mintha a Neuma lenne az egész világmindenség, de a világűrből pontosan olyan kis ezüstkavicsnak láttam, ami valójában volt. Egy aprócska szikladarab, amely egy végtelenszer tágasabb űrben lebeg, és a vákuumtól csak hajszálvékony légkör választja el."

Semmit nem írtam még az írói eszközökről. Nos, rendben volt majdnem minden. :)
Több mint hatszáz oldal, de úgy elolvastam három nap alatt - az elején döcögött kicsit -, hogy nem is volt rá igazából időm - gyerekek, meló, Diablo 3 (Inferno). Sok párbeszéd, viszonylag kevés és könnyen emésztehtő leírások. Sok kaland és fordulat. Rengeteg technikai kütyü szerepeltetése, amiktől a tech-geekek besírnának. Pont annyi akció, hogy legyen is benne, de ne váljon militáns sci-fivé, így a lányok is élvezhetik (meg ugye az érzelmi szál miatt is ajánlható nekik is, de szerintem az tényleg csak azért volt, hogy a szereplőknek háttért adjon, de nem volt nyálas vagy emészthetetlenül sokszor felhánytorgatott). Az írás könnyen követhető, érthető, jobbára sablonmentes.
A fordítás - nem vetettem össze az eredetivel, csak az érzésem alapján - jól sikerült. Nem voltak benne magyartalan kifejezések, bár a technikai szakzsargonnal néhol biztosan meg kellett szenvednie a fordítónak, hogy a végére is koherens maradjon a szöveg.
Ami nem volt rendben - szerintem - az a következő írói hiba volt.
Azt írja egy helyen, hogy a fénysebességre felgyorsulni x idő (de kb. egy nap volt, pedig üldözés közben voltak) az űrhajónak. Nem sokkal később még mindig ebben a jelenetben megállnak beszélgetni és felszedni "valakit", majd folytatják az üldözést. Nos, ennyi idő alatt nem maradnak le rettenetesen sokkal a közben folyamatosan majdnem fénysebességgel távolodó - és egyébként is sokkal gyorsabb - prédájuktól?
Ez a jelenet szerintem sántított az addigi technikai információk fényében, de túltettem magam rajta - biztos toltak neki egy kis nitrót. :)

[A könyv nem keményborítós kiadásban jött ki, pedig megérdemelte volna. Egyébként tudja valaki, hogy ez mitől függ? Ki dönt erről? Csak gazdasági szempont alapján dönt a kiadó, vagy van olyan szerző, aki a szerződésében kiköti, hogy csak puhakötésben jöhet ki a műve???]

"...Hatmillió év alatt a valóságban a lehetséges tartományának még csak a felületét sem karcoltuk meg. Talán még azt sem fogtuk fel, hogy létezik egyáltalán felület, amit megkarcolhatnánk."

Mindenki tudja, hogy hatalmas a körülöttünk lévő világ, de a tudósokon kívül ezzel nem nagyon foglalkozik senki, hiszen valójában tényleg, minek is tennénk? Nem tudunk oda utazni sehogy egyik bolygóra se (az átlag ember még a Holdra se), sehogy sem tudunk hatni semmire odafönn, stb. Mégis jó volt hagyni, hogy a "mérhetetlen" távolságok elvarázsoljanak pár napra és a galaxisunk 10.000.000.000 csillaga körül szájtátva utazgassak a Gentian-klán űrhajóin. Jöhet tőle a többi könyv is - nem fogom elolvasni a tartalmukat! :P

"...nem kell sietni, errefelé nem szokás."

A recenziós könyvért köszönet az Alexandra Könyvkiadónak!

Értékelés: 10/10

Ehhez készítettem másik fejlécet is egyébként: