Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: sci-fi, thriller, cyberpunk, disztópia
Hossz: 312 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes

Tartalom:

Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.

Lauren Beukes (1976 - )

Lauren Beukes (1976-) Dél-Afrikában született és jelenleg is ott él. Újságíróként, forgatókönyvíróként és képregényíróként is dolgozott, de jelenleg már főállású író(nő). Első regényét - Maverick: Extraordinary Women From South Africa's Past (2005) - még nem a science-fiction műfajában publikálta, de megjelenése országos elismertséget jelentett neki. A magyar olvasókkal az Ad Astra Kiadó ismertette meg a nevét tavaly, mikor megjelentették a Zoo City (2010) című, többszörösen díjazott könyvét - amiből egyébként már a filmváltozat is készül. A szerzőnő időrendben második, de a fantasztikum kulisszái mögé először bemerészkedő könyve a Moxyland (2008), ami a közeljövő - 2018 - Dél-Afrikájának forgatagába kalauzolja el az olvasókat.

A történet szerint a világ (vagy Dél-Afrika) társadalma két részre oszlik. A céges kisebbségre, akik jól fizetett állásokban dolgozhatnak - teljes megfigyelés alatt - anyacégüknek és a többiekre (civilek), akiknek annyi joguk van csak, hogy engedelmeskedhetnek szépen a hatalomnak. Az állampolgárokat a bűnüldözőszervek a telefonokban lévő SIM kártyájukon keresztül követik, ellenőrzik, jutalmazzák és büntetik. A totális átláthatóság miatt a szervezett bűnözés szinte megszűnt, csak polgári elégedetlenkedők kis csoportjai hőzöngenek a világháló virtuális városaiban vagy a gettókban lakó utcagyerekek pingálnak hangzatos, de senkit nem foglalkoztató jelmondatokat a házak falára.

Azt mondják - persze nem konkrétan a sci-fi írókról -, hogy a jó író arról ír, amit személyesen is ismer, hiszen arról vannak ismeretei, attól lesz hiteles a története - márpedig Dél-Afrika még manapság is egyike a Föld legdurvább helyeinek. Mea culpa! Az Ad Astra Kiadó nem szokott - Már bocsánat, de ez most egy kicsit durvább poszt lesz! - "szart" kiadni, gondoltam, hogy ez a kis szöszke nőci tud írni, de álmomban sem hittem volna, hogy ÍGY! (Most annyira örülök, hogy nem jutottam még el a Zoo City elolvasásáig, így van még egy Beukes könyv előttem! - Remélem az is hasonló stílusú lesz, és nem felejtett el időközben írni. ;-) )

A "magas" irodalmat olvasók mondják a "többi könyvre", hogy nem éri meg velük az időt tölteni, hiszen ami nem szépirodalom, az művészileg értéktelen. Nekik hiába is mutatnánk meg Orson Scott Card, Dan Simmons, Kim Stanley Robinson vagy Stanislaw Lem könyveit, csak legyintenének rájuk - én meg a falnak megyek az ilyen sznoboktól. [Micsoda csoda, hogy pont a poszt írása alatt jött ki ebben a témában egy bejegyzés a Galaktika.hu-ra. Érdemes elolvasni.] A fenti írók a kedvenceim között vannak, vagy közel hozzá, és szerintem a nyelvezetük és a könyveik témája miatt is alanyi jogon megérdemelnék már évtizedek óta a "magasabb irodalomi besorolást". Nagyon jó és élvezetes őket olvasni, de...

...néha nem akar az ember szép irodalmisággal elmesélt történetet olvasni. Nincs kedve a nagy szavakhoz, a metaforákba becsomagolt körítéshez, a több oldalt kitevő tájleírásokhoz, a magasröptű párbeszédekhez, a főhősök égben köttetett szerelmi gyötrődéséhez. A napi robot végére már nincs ereje gondolkozni a mű mélyebb mondanivalóján, rejtett szimbólumrendszerein. És itt lép be a képbe Beukes - akitől az előző bekezdésben szereplő sznobok minden bizonnyal ordítva menekülnének -, és olyan durván tarol, hogy kész!

Könyve feszes tempójú. Rövid fejezetek, amik még rövidebb, férfias tőmondatokból állnak. Szereplői végig beállva, betépve, becuccozva, bebaszva, basznak, kúrnak, dugnak. Nem lehetséges olyan könyvet írni, amiben sokallnám a "csúnya szavak" használatát, főleg ha ettől autentikussá válik a környezet (mint most a dél-afrikai "gettóváros"), de külön öröm, hogy mostanában - mikor álszenten és meddően védjük a fiatalok (eme könyv legfontosabb potenciális olvasórétegének) erkölcsi fejlődését - ennyi benne maradhatott. Nem akarom a káromkodást dicsőíteni, hiszen egy csomó könyvben semmi keresnivalója, de egy olyanban, ami a közeljövő kilátástalan helyzetben lévő elnyomott (és súlyos drogproblémákkal küzdő (bár konkrétan senki nem küzd ellene, sőt...)) fiataljairól szól, azt kell mondjam, még szép hogy kell bele, b..d meg! Na, ennyi elég is a nyelvezetről - mielőtt még olvasókat vesztek ;-D -, mindenesetre arra komolyan készüljetek majd fel a könyv olvasásakor, hogy a szöveg egyenes, nyoma sincsen a szleng és az átkozódások elmismálsolásának! :) [HURRÁ!]

Kifejezetten tetszett, hogy a könyvben olyan technológiákról olvashatunk, amik jórészt már most is elérhetőek, vagy lassan, de biztosan elérhetővé fognak válni. A könyv végén lévő "Extrák" című fejezetben részletesen le is írja az írónő, honnan vette a génmódosított rendőrkutyák vagy a reklámbébik ötletét. Nincs a könyvben semmi, ami ne lenne hihető. A regény átélhetőségét, hitelességét az is segíti - és ennek is kifejezetten örültem -, hogy a szereplőkkel látszólag (és sokáig) semmi rendkívüli nem történik. Ki-ki éli megszokott életét, a fotós fotózik, a céges csaj programozik, a blogger meg főleg csajozik (a drogozás és az ivás mellett). A kötet legdurvább szereplője a polgárjogi aktivista, aki tüntetéseket szervez utcagyerekeknek és közben graffitizni tanítja őket - megbugázott céges pénzen. Akció gyakorlatilag semmi, és feszültség sem érzékelhető sokáig - leszámítva a helyszínből és a disztópikus (de eleinte sok szempontból egyenesen utópikusnak tűnő [pld: nincs bűnözés!]) jövőképből fakadó alaphelyzet miattit. Nem hangzik túl jól, de máris biztatóbb, ha azt mondom, ezalatt a hangulat: ÖTÖS! Szórakozás: ÖTÖS! Elkezdtem, majd mikor először felnéztem, már csak az utolsó ötven oldal volt hátra. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy EZ a kétezres év Neurománca, nem más. Amikor 1992-ben olvastam William Gibson alapművét, akkor éreztem először, hogy egy olyan jövőképbe kapok bepillantást, aminek eljövetele ellen semmit nem tehetünk. Most újra ez volt a helyzet, csak - és ez lehet, hogy népszerűtlen lesz - szerencsére a cybertérben játszódó, számomra végtelenül unalmas cyber-zsokés részek nélkül. A mindkét könyvben alapvetőnek számító - céges világ (manipulálók) a civil világ ellen (birkák) - motívum miatt a párhuzam a regények között még nyilvánvalóbb.

Fokváros lakosai drogfüggők és technikafüggők egyszerre. Történetük élvezetéhez - ha szabad ezt a szót használni egyáltalán - nem szükséges sci-fi rajongónak születni. A könyv "technoblablája" se túlbonyolítva nincsen, se nem olyan jelentős, hogy érthetetlen legyen miatta a könyv mondanivalója. Az írónő fiatalos lendülete, stílusa és a négy (egyébként ellentétben az általános netes visszhangokkal, én hármójukat is megkedveltem) főszereplő története - és főleg egymás közötti interakciójuk és egyedi látásmódjuk - sok, a fantasztikus zsánerrel alapvetően nem kimondottan jó viszonyt ápoló olvasó tetszését is könnyedén megnyerheti.

Egy apróbb problémám volt a könyvvel mindössze. Miért játszódik 2018-ban? A könyv megírása után tíz évvel azért nem hiszem reálisnak, hogy ekkora változás állna be egy ország alapvető működésében - bár ki tudja. 2030-ra viszont már simán bevenném, hogy ehhez hasonló lesz az élet (legalábbis Dél-Afrikában).

Úgy bekedvenceltem a Moly-on - amit NEM a káromkodásoknak köszönhet egyébként, hanem főként a történetek lezárásának -, hogy csak úgy füstölt!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

(Ködszerzet 03. - A Korok Hőse)

Brandon Sanderson - The Hero of Ages
(Mistborn 03.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Delta Vision, 2013
Hossz: 1132 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Díjak:
David Gemmell Legend-díj jelölt, 2009

Tartalom:
Ki is a Korok Hőse?

A Végső Birodalom megdöntése és a szabadság kivívása érdekében Vin végzett az Uralkodóval. Ennek eredményeként azonban a Mélység – a mindent elborító köd halálos megnyilvánulási formája – visszatért, nyomában sűrű hamuesőkkel és egyre hevesebb rengésekkel. Úgy tűnik, az emberiség sorsa megpecsételődött.

Elend Venture császár, aki a Megdicsőülés Kútja végén csak ködszerzetté válva menekülhetett a halál torkából, abban reménykedik, hogy sikerül rábukkannia az Uralkodó által hátrahagyott nyomokra, amelyek segítségével megmentheti a világot. Kedvesét, Vint eközben emészti a bűntudat, amiért hagyta magát félrevezetni, és szabadon engedte a Kútban lakozó, Romlás néven ismert misztikus erőt. Romlás a világ pusztulására tör, és lehetetlennek tűnik, hogy ebben bárki képes megakadályozni.

A Ködszerzet-trilógia befejező része nem marad adós az első két könyvben beígért izgalmakkal: a titkok sorra lelepleződnek, a sorozat korábbi részeiben gyökerező összefüggések értelmet nyernek, és a meglepetések tűzijáték gyanánt sziporkáznak végig a köteten. A végkifejlet pedig mind eredetiségében, mind vakmerőségében a párját ritkítja.
 

Brandon Sanderson és mellette néhány keményfedeles,
egykötetes példánya az első Ködszerzet könyvnek.
Olyan szépen mutatott volna a szintén DV-s Elantris mellett a polcomon. :-(

Brandon Sandersont (1975- ) - akinek legújabb kötetét, a The Emperor's Soul-t 2013-ban HUGO-díjra jelölték -, már nem kell bemutatni a blog rendszeresebb olvasóinak. A magyarul eddig megjelent összes könyvéről - A Végső Birodalom; A Medicsőülés Kútja; Gyülekező fellegek; Az Éjfél Tornyai - csak méltatásokat írtam, nem véletlenül. Egyszer talán az Elantris-ról is összehozok pár sort, ami még mindig a kedvenc Sanderson kötetem, de most természetesen nem arról lesz szó.

Acélinkvizítor

Kolossz

A Ködszerzet trilógia végére értem - bár a The Alloy of Law címet viselő "kiegészítő kötet" magyarországi megjelenése még hátra van. Mivel Sanderson nem fukarkodik a tintával, ez bizony körülbelül háromezer-kétszáz oldal csúcsminőségű epikus fantasy elolvasását jelenti. Most egy rövid, tudatosan spoiler-kerülő összefoglaló következik a kötetekről:

A gyorsvonatként dübörgő, fejkapkodós első rész még csak a bevezetője volt a történetnek, bár igazság szerint ezt akkor álmomban sem gondoltam volna. A történet folyamatosan pörgött, teljesen új, fém alapú kettős mágiarendszert (allomanciát és ferukímiát) és egy nagyon lehúzós, szürke világot ismerhettünk meg a regény lapjain. A félisteni erejű, zsarnok uralkodó ellen szerveződő törvényenkívüliek csapata hősies harcba kezdett az elnyomott szká népcsoport felszabadításáért. Sanderson zseniális mesélési stílusával a könyv "pikk-pakk" elfogyott. A fizikusoknál biztosan heves szívdobogást kiváltó harci leírásokat kritizáltam kicsit akkoriban, de igazából szokható volt, ráadásul engem ezek a részek érdekelnek a legkevésbé egy könyvben. Komolyabb gondom a főszereplőnővel volt, mert valami miatt nem lett szimpatikus. A történet maga hibátlan volt - a végén pedig az álleesés és a földre ülés garantált!

A második rész az első rövid összefoglalásával kezdődik, szóval nem kell feltétlen elolvasni az előző részt a történet teljes felfogásához, élvezetéhez. A harc- és mágiarendszert már ismerősként köszönthettem, semmi meglepőt nem hozott - de nem is kellett -, a főszereplőnőt továbbra sem bírtam igazán, de szerencsére a többiek bőven kárpótoltak emiatt. A Végső Birodalom történései óta egy év telt el, és... nem lett jobb semmi. Enyhén szólva. Sőt! Minden sokkal rosszabb, mint az Uralkodó idejében volt. Az első részben úgy gondoltam, egy rabszolgasorban szenvedő, állandó félhomályban élő nép sorsa nehezen lehet még rosszabb, de tévedtem, simán lehet. Sanderson a könyv második felében - az első kötet eléggé ismétlés-, beetetés- és altatás-hangulatú - nagyon komolyan beiindítja a rakétáit. Ekkorra már ugye az alapokkal mindenki régen tisztában van, a tucat-fantasykon szocializálódott olvasó talán már egyenesen a könyv végét találgatja - Ki hal meg?; Ki marad életben?; Ki a Korok Hőse?; Mi a Korok Hőse?; Mi ez a köd igazából?; Hol lehet az a fránya Megdicsőülés Kútja? -, amikor egy kavar itt, egy csavar ott, az olvasó meg pislog, mint a közmondásos hal a szatyorban. A vége pedig... WTF was happened here?! Hibátlan! És most még jobban üt, mint eddig:

"...Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Még mindig ez a könyv legdizájnosabb borítója

A harmadik rész újra az első két rész rövid (?) összefoglalójával nyit. Ez a rész igazából igen hasznos volt - hiszen az első rész magyar kiadása óta már pár év eltelt -, felidézi az eddigi történéseket, örültem neki nagyon. Az események alakulását és a szereplők "szívás-faktorát" nézve hamar belátjuk, hogy az első részben - és igazából a mostanihoz képest még a második részben is - idilli állapotok uralkodtak a Birodalomban. Sanderson vér-kő-brutál-profi módon taszítja a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe. Két "új" szereplő kapcsolódik be a történetbe, mégpedig Romlás és Oltalom, és bár minden régi olvasó már kívülről ismerni véli (hiszen már kétezer-ötszáz oldala erről olvas!) a Birodalom alapvető működését, intézményeit, a harmadik mágiaforma - a hemalurgia - , a két új szereplő, az alumantikus fémek számának (és ezzel együtt a különböző képességeknek) a folyamatos emelkedése és a ritkán (szinte egészen pontosan kétszáz oldalanként), de végre valahára a helyükre pattanó aprónál is apróbb eseménymorzsák hatására a Kedves Olvasó egyszerre fogja az állát keresni, a fejét fogni, szentségelni és az író tehetsége előtt fejet hajtani. Ezeket az apró-cseprő eseménykéket ugyanis kivétel nélkül mindet többször is elismételték a három könyv mindegyikében - szóval egyértelműen kitalálható, logikus események, nem deus ex machinák, vagy hirtelen kitalált szerzői menekülések egy lehetséges logikai csavar elől - de valami miatt mégse kattannak be sose, csak pont akkor amikor ez a ZSENIÁLIS író akarja, épp a legjobb helyen, a megfelelő időben ahhoz, hogy tényleg nagyot üssön. Egyszóval, az egész trilógia telis-tele van meglepő fordulatokkal, de ez a rész ebben a viszonylatban magasan viszi a pálmát! A végét pedig a lezárása előtt száz oldallal sem fogja kitalálni senki, esetleg egy szerencsés tippel. És mégis...

"...Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?"

...szerintem nem ez a legjobb része a sorozatnak. (Az az első volt, méghozzá az akkor még ismeretlen, sablonmentes, élő, lüktető, teljesen egyedi szájíz szerint kidolgozott logikus világa miatt.) Azon nem akadok fenn külön, csak megemlítem, hogy Vin-t mostanra sem sikerült megkedvelnem, de a probléma nem ez. Hanem, hogy a rész egyértelműen túl van írva, nem is kevéssel. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy az amerikai olvasóknak mindent ennyire a szájukba kell rágni - kétlem -, de ebben egy csomó dolgot legalább százszor leír a szerző. Nem azokra az előbb tárgyalt apróságokra gondolok, amik a kötet fordulópontjait jelentik, mikor végre felfogjuk a hozzájuk kapcsolódó események jelentőségét. Azok csak néhányszor szerepelnek a könyvekben, okosan elszórva. A könyv első olvasásakor ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a jelentéktelen esemény fontos lesz még a végjátékban is. Én olyan triviális megállapításokról beszélek most, amik semmivel nem viszik előre a történetet, mert már eddig is kívülről tudtuk mindet! Például: Folyamatosan hullik a hamu, és ez rossz!; A vörösréz elrejti az allomantákat! és hasonló megállapítások tucatjaira gondolok. Ilyenekből oldalanként van kettő-három is, teljesen feleslegesen. Komolyan nem említenék meg ilyen apróságot, de néha már kifejezetten idegesített, hogy ennyire hülyének néznek. Ne felejtsük el, hogy több mint ezer oldalba rengeteg ismétlés fér ám bele! Érzésre  olyan volt, mintha egy - vékonyabb - könyv elolvasására szánt időt vett volna el a céltalan ismételgetések végeláthatatlan sorozata. Az első két kötetben nem emlékszek ilyesmikre. Ez van. A könyv simán kedvenc lenne - sosem írtam még ilyet, szóval tessék komolyan venni! -, ha pár száz oldallal rövidebb lenne. Így is megkapja az ajánlott "plecsnit" persze, hiszen a történetet (és főleg az egész sorozat történeti ívét) szuperlatívuszokkal tudnám csak érzékeltetni.

A trilógia összességében: "Must read!"

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Térképek:

 

 

Joe Abercrombie - A királyok végső érve

Joe Abercrombie - A királyok végső érve

(Az Első Törvény Harmadik Könyv)

Joe Abercrombie - Last Argument of Kings
(Book Three of The First Law)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Könyvmolyképző, 2012
Műfaj: fantasy, dark
Hossza: 752 oldal
Fordította: Kamper Gergely

Tartalom:
Kilencujjú Logenre talán az utolsó párbaj vár, de az nem lesz semmi. Odafent északon dúlnak a harcok, Északföld királya keményen küzd, és csak egyetlen ember állíthatja meg. Legrégebbi barátja és legrégebbi ellensége. Itt az idő, hogy a Véres Kilences hazatérjen. Glokta elöljáró, akinek a kelleténél több gazdája, ám a kelleténél kevesebb ideje van, egy teljesen másféle harcot vív. A titokzatos csaták közepette senki nem érezheti magát biztonságban, és senki nem bízhat a másikban. Mivel a kardforgatás már rég nem az erőssége, egyáltalán nem bánja, hogy a zsarolás, a fenyegetés és a kínzás sosem mennek ki a divatból. Jezal dan Luthar eldöntötte magában, hogy a győzelem kivívása túlontúl fájdalmas folyamat, ezért hátat fordított a katonáskodásnak, hogy a szeretett nővel élhesse egyszerű életét. Csakhogy a szerelem is fájdalmas tud lenni a dicsőségnek pedig megvan az a rút szokása, hogy akkor éri utol az embert, amikor az a legkevésbé számít rá. Miközben az Unió királya a halálos ágyán fekszik, a parasztok lázonganak, a nemesek pedig egymással hadakoznak a koronájáért, mégsem gondolja senki, hogy az ország szívére a háború árnyéka vetülhet. Csak az Első Mágusnak vannak tervei a világ megmentésére, ezek azonban kockázatokkal járnak. És a legrettenetesebb kockázat mind közül az Első Törvény megszegése.

Joe Abercrombie (1974 - )

Joe Abercrombie, a fiatal brit írópalánta neve üstökösként robbant be a könyvszakma fantasy-s szekciójába, mikor 2006-ban kiadták első könyvét, Az Első Törvény sorozat Első Könyvét, A penge magá-t. A sokak szerint megcsömörlött, igazán újat nyújtani már nem tudó zsánerbe sikerült neki, ha nem is sosem látott újdonságokat belecsempészni, de jó érzékkel visszanyúlnia az akkoriban épp "mostohafiúnak" számító, epikus hősi fantasyhoz -, hogy aztán istentelenül a sárba döngölje.
A talán sosem remélt nagyságú könyvsiker hatására hamar megjelent a folytatás is Miután felkötötték őket címmel, majd a trilógia lezárása után sorban érkeztek az olvasók lecsillapítására szolgáló további Első Törvény regények (Best Served Cold, The Heroes, Red Country), amik a sorozathoz ugyan nem kapcsolódnak közvetlenül, ám legalább ugyanazon a világon játszódnak. A szerzőt a kiadó - mint biztos befutót -, még négy könyv megírására már le is szerződtette, szóval, ha a Könyvmolyképző Kiadó is úgy akarja, egy ideig el leszünk még látva jobbnál jobb Abercrombie könyvekkel. Nekem elég, ha a rápillantok az angol címekre, hogy a szemem máris vörösbe boruljon és a kezembe vizionáljam az újabb vérgőzös kalandokat. Nem tudom biztosan, hogy tényleg jön-e a többi Abercrombie könyv, de a fordítón biztos nem fog múlni, akinek állítása szerint az egyik legkellemesebb és legemlékezetesebb munkája volt a három kötet.

Glokta inkvizítor és vidám csapata

A harmadik kötet külalakja szerencsére tökéletesen idomul a már kiadott részekhez, és - a keménykötésű változat legalábbis - nagyon vonzza a szemet. Igazi éke a könyvespolcnak. A fordítás pedig egyáltalán nem mellesleg tényleg jól sikerült, de ezt már akár megszokottnak is vehetjük Kamper Gergelytől. Majdnem pontosan egy éve írtam - az azóta is egyetlen - Dühöngő című posztomat - az ugyancsak Könyvmolyképzős kiadványú - Brent Weeks Éjangyal-trilógiájának záró darabjában benne maradt rengeteg helyesírási hibáról. Nos, ezúttal boldogan jelenthetem, hogy a jelenség már a múlté. Bevallom, most szinte kerestem a hibákat, de bőven a megbocsátható átlag alatt maradt a számuk. Ez látványos javulás. Gratulálok!

"Miért nem tanulok semmiből? Senki nem lesz jobb ember. Főleg nem egy nő."                  Glokta inkvizítor

A könyv a már megszokott úton halad tovább. A második és a harmadik rész közt szinte semmi nem telik el, ám a könyv sodrása kicsit lassabb, mint azt vártam volna. Unatkozni persze nem lehet sehol, erről a szereplők és az író precízen gondoskodtak, valamint a 750 oldalba sok akció, "mulatságos" jelenet és udvari intrika belefért, de talán a remek "szürkeskálás" karakterek kicsit túl sokat foglalkoznak azzal, hogy épp saját belső motivációját megkérdőjelezve akár, de valami apró jótettet hajtson végre, vagy ellenkezőleg, valami égbekiáltó gazságot. Nem tudtam eldönteni, hogy ez írói eszköz volt, ami arra szolgált, hogy ne lehessen kitalálni előre, mit cselekszik egy adott szituációra válaszul a karakter, vagy csak a mindenkiben megtalálható ellentmondásokat akarta szemléltetni ezzel a sok ide-oda csapongó "egyénieskedéssel" az író. Az mindenesetre nagy pozitívum, hogy senki nem változik annyit a végére, ami hiteltelenné tenné a karakterét. Kutyából ugyebár nem lesz szalonna. A Véres Kilences - végre valahára - tényleg megmutatta, hogy az eddig csak jobbára a múltja elől menekülve látható, sokszor kedves, érzékeny, és önmagában is bizonytalan, szenvelgő barbártól vajon MIÉRT is rettegett anno egész Északfölde! És hogy az egyik legfontosabb összetevőjét se hagyjam ki véletlenül az epikus fantasyknek: kisebb-nagyobb csatározások és veszett patkányként harcoló ostromlott maroknyiak serege - RENDBEN VOLT! (Bár ebben a nagy öreg David Gemmell jobb volt azért...)

Logan, alias a Véres Kilences, a megbízható barát mintapéldánya

"...Nehéz lehet odalent összeállni. Főleg, ha fentről nyílvesszők záporoznak, és nincs hová elbújni előlük. Én legalábbis kibírnám röhögés nélkül, ha meg kéne próbálnom."

Valahol olvastam egy kritikát - vagy valamelyik barátommal beszélgettünk róla? -, amiben felrótták a sorozatnak, hogy annyira azzal foglalkozik, hogy felrúgja a fantasy kliséit, hogy az már a történet rovására megy és már inkább zavaró hatású, mint a frissesség hatásával bíró. Talán nem ennyire sarkalatos a probléma, de azért van némi igazságtartalma. Eleinte még üdítő volt a szinte egymásra licitálva szarkasztikus-szarkasztikusabb-legszarkasztikusabb, keserű szereplők végeláthatatlan sora, de talán legalább kontrasztként egy-két olyan fontosabb szereplő is elfért volna benne, aki néha nem űz gúnyt a másikból vagy nem már eleve egy született bunkó. Ehhez még legközelebb talán Kutyaembernek sikerült kerülnie, a született gyilkosnak, esetleg Collem Westnek, aki meg is kapja az őt "illető" jutalmat a végén. Jobban belegondolva, ez volt igazából a bajom a könyvvel. Milyen üzenetet közvetít ez? (A jók megkapják méltó büntetésüket, az egoista törtetők pedig minden büntetés alól felmentést kapnak, sőőőt, megkapnak mindent, amit csak akarnak!) Természetesen nem fogom elárulni a végét - talán máris túl sokat mondtam -, de azt azért szeretném jelezni, hogy mikor vége lett a könyvnek, hát majdnem hozzávágtam a falhoz! Most komolyan ez a vége a trilógiának??? Tudtam, tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége, hiszen még a Véres Kilences is ezt hajtogatta végig - „Reálisan kell nézni ezeket a dolgokat.” -, és végül is ez egy ízig vérig realista (vagy annak szánt) fantasy, de én mégis, de én mégis... Tudja mit, Mr. Abercrombie? Elmehet maga a búsba! Az Első Mágusa pedig egy kib....tt gyökér, vegye tudomásul! :D

"...senki nem lehet annyira nyomorék, hogy ne lehetne még inkább az."

Tényleg nem akartam, de visszaolvasva már megint a kesergés süt a szavaimból. Ez nem volt jó, az nem tetszett. Miért így? Miért úgy? Ez túl rövid, az túl hosszú. Mi volt a végén ez a...? Nos, ezek az érzések bennem valóban ott motoszkáltak végig, DE ez akkor is egy szenzációs sorozat zseniális zárókötete volt! Folytatást akarok! (De lehet, akkor el lenne szúrva az egész, nem?) Inkább még több Abercrombie könyvet szeretnék magyarul!!!

Ez előtt az egységes, ötletes és gyönyörűséges dizájn előtt le a kalappal! Most már azért is izgulok, hogy az esetleges magyar kiadás is ilyen legyen - és az alaptrilógiával megegyező formátumú. Tudom, én mindig akarok valamit! :D

Értékelés: 10/10

Itó Project - Harmónia

Itó Project - </Harmónia>

Itoh Project - Harmony

Eredeti megjelenés: 2008

Magyar kiadás: Ad Astra, 2012

Műfaj: science-fiction, utópia/disztópia, poszt-apokalipszis

Hossz: 308 oldal

Fordította: Mayer Ingrid, Oroszlány Balázs

Díjak:
Philip K. Dick-díj, 2010
Seiun-díj, 2009 
Nihon SF Taisho-díj, 2010 

Tartalom:

Ebben a jövőben az egyén teste közös tulajdon. Légy egészséges! Légy boldog! Akkor is, ha nem akarod.
Utópia végre megvalósult, hála az orvosi nanotechnológiának és a társadalmi jólétet szabályozó törvényeknek. A rendszer azonban, amely az állampolgárok egészségét hivatott őrizni, ellenük fordul. Az egész emberiség egy titokzatos elme túszává válik.
Kirie Twan, a diktatórikus jóindulat ellen egykor öngyilkossági kísérlettel lázadó lányt a múltja kísérti, miközben az Egészségügyi Világszervezet tagjaként versenyt fut az idővel, hogy megmentse világát.
Te mit adnál meg azért, hogy harmóniában élhess magaddal?

 

Itó Projekt, vagy angolosan Itoh Project, született Satoshi Itó 1974-ben látta meg a napvilágot Tokióban. Életében összesen három könyvet írt, és mivel 2009-ben súlyos rákbetegségével szemben alulmaradt, ez a szám a jövőben sem fog sajnos nőni. Debütáló regénye a Genocidal Organ (2007) azonnal komoly hírnevet szerzett neki a szakmában, és az évtized SF regényének kiáltották ki. Következő regénye a Metal Gear Solid játékokon alapuló Guns of the Patriots (2008) volt. Talán ezek egyikével is találkozhatunk majd egyszer az Ad Astra kínálatában...

Itó Projekt (1974-2009.03.20)

Mindig sejtettem, hogy - csak így egyszerűen általánosítva - a japánoknál

<list:item>

<i: elgurult a gyógyszer>

<i: elmentek otthonról>

<i: baj van a káposztával>

</list>

de nekem a Harmóniában leírt utópia hátterével nem stimmelt valami, de nagyon. 

A Nagy Katasztrófa pontos ideje ugyan nem volt leírva, de képzeljük el közösen, hogy MOST volt. Az atomháború után 50 évvel a mi általunk ismert országok jó része ment a levesbe, a kormányok helyébe ökormányok százai léptek, amiknek fő prioritása az emberi test - mint a közösség legfontosabb erőforrásának - védelme. Az orvostudomány olyan magas fokra emelkedett, hogy betegségek gyakorlatilag nem léteznek. A felnőtté váláskor beültetett WatchMe hardver és a szoftverek pontosan kiszámítják

<list:item>

<i: mennyi kalória kell az adott állampolgárnak,>

<i: adagolják a szükséges gyógyszereket,>

<i: terápiát javasolnak, ha káros hatás ér,>

<i: jelez, ha elvesztette volna az önkontrollt,>

<i: minden lehetséges módon gondoskodik az egyénről.>

</list>

A japán társadalomban 100 év a várható átlagéletkor. Ez ellen a rendszer ellen <notes> hogy mindent szabályoznak </notes> lázadozik három tizenéves kislány, akik visszasírják a mi jó öreg korunkat, amikor még lehetett inni, dohányozni, kávézni, voltak még olyan pedofilok <notes> olyan emberek, akik kislányokkal akarnak szexelni </notes>, akiknek minden társadalmi ellenérzés nélkül, nyugodtan odaadhatták a testüket - erről a kedves szokásról és a japánok, a nyugatiak szemében már-már perverznek tűnhető szexuális szokásairól itt olvasható pár érdekes adalék -, és az emberek még tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy "dagi". <notes> olyan állampolgár, aki szörnyen elítélhető módon előre megfontoltan nem vigyáz a köztestére és indokolatlan mennyiségű kalóriával kényezteti azt hosszú időn át. </notes>

<remind>
A WatchMe és a MediMolok mellett ez manapság már természetesen elképzelhetetlen!
</remind> 

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után tehát: Van egy japán szerzőnk - aki maga is végstádiumos beteg volt a regény írása közben -, aki arról ír, hogy fel kell lázadni egy olyan társadalom ellen, ahol nincs olyan, hogy betegség! Ehhez mennyire kell már kifacsart gondolkozásúnak lenni? Vagy mennyire nagy hivatástudattal kell rendelkeznie, hogy kvázi önmaga ellen beszéljen? Elismerésre méltó.
    

Angol nyelvű kiadás, 2010

Viszont mennyire hihető gondolat az, hogy mától 50 év múlva - mikor például a ma 20 éves (sajnos a káros szokások terén teljesen átlagosnak számító, tehát cigiző-szívó-alkoholizáló) tinik közül azért még jópáran élnek - a "lázadozó lakosok" (a lakosság elenyésző része) legnagyobb problémája az, hogy nem jutnak italhoz és cigihez - drogokról nem is beszélve -, mert a társadalom szerint ezek már nem "menők" és a "többiekben" fel sem merülne, hogy például inni akarnának. Egy-két generáció alatt ilyen mértékű átnevelés szerintem elképzelhetetlen (a cigiről való leszokás még csak-csak, hiszen dohánylevél nem terem meg a polcon a panel 10. emeletén, ugye!). Biztos, hogy senki nem főz a mai fiatalok közül 70 évesen "valami rövidet" a fejlett vitalista társadalmakban? Én biztos vagyok benne, hogy MIND főznek, mindenből! 
De ez semmi! A lázadás "ultimate maximusa", hogy aki hasonló rejtett, titkos, társadalmilag megvetendő vágyakat dédelget lelke legmélyén, az elmegy a fejlődő országokba a frontra, mint WHO-s munkatárs. Inni! Meg piát csempészni haza a szűkölködőknek! Meg cigizni! Mert a legbarátságtalanabb frontvonalakon a WatchMe offline és nem jelez a szervernek, hogy társadalomellenes "bűnt" követett el a delikvens! :D
Szerintem ez vicces... Ha én 70 éves lennék ezekben az időkben, hátul desztillálnám a pálinkát az udvaromban - kő gazdag lennék, mert el is adnám jó sok kreditért az érdeklődőknek -, ha jönnének a spirálcenzorok ajánlgatni a pszichiátriai átnevelő/segítségnyújtó konzíliumaikat, elküldeném őket a búsba, és nem érdekelne semennyire, hogy mennyire a béka seneke alatt van a társadalmi értékpontom. Élnék, mint Marci Hevesen.

Szerintem több olyan könyvet olvastam, aminél abba tudtam belekötni - akaratlanul -, hogy ezért-azért nem tetszett, de a világ az tök' érdekes volt. Itt pont az ellenkezője van. Ez a világ a szememben ilyen formában megvalósíthatatlan, nem reális, és amíg ez egy fantasyban nem szempont, egy sci-fi műben az. Tudom, hogy amiről eddig keseregtem, az a könyv felétől teljesen átértékelődik, elhalványodik, hiszen kiderül, hogy azért egyáltalán nem erről szól csak - hogy igyunk, cigizzünk és zabáljunk titokban -, és a WatchMe-rendszert - valamint az emberiséget szinte a kaptártudat szintjére emelő/süllyesztő légkört és "rózsaszín felhős" ökormányzati/gazdasági/tudományos döntéshozók hozzáállását - én is keményen nehezményezném a lázadozók helyében, de a tuaregek vagy a bagdadi szegénynegyedben lakók egészséghez való hozzáállása - a mértékletes középútjukkal - simán szimpatikus volt.

A világ működésén tehát túl kellett tennem magam ugyan, de miután megbarátkoztam vele, maga a történet nagyon izgalmas és érdekes lett. Amikor pedig igazán beindultak az események - a 6000 "illetékestől" kezdve -, egyszerűen letehetetlen volt. Az eleinte furcsa - HTML (?) nyelvű - forráskód betoldások is nagyon bejöttek. Miattuk kicsit olyan érzés volt olvasni, mintha mi is az AR-rendszerre lennénk csatlakozva, mint a szereplők. A pörgős történet miatt a könyvet falni lehet, a párbeszédek jók, a szerző stílusa könnyed, hamar megszerethető - kivéve a filozofálgatós és orvostudományos magyarázó részeknél, mert ott kicsit nehezen követhető -, de érezhető azért benne az ázsiai "beütés". A főszereplőnő szintén kedvelhető - hiszen alig különbözik a ma élő emberek nagy részétől -, a többieknek - a kis árva Miach-on kívül - alig van szerepe.

A morális kérdést, miszerint a továbbfejlődő emberiségnek szüksége van-e egyáltalán még tudatra, nem próbálom megválaszolni, de nekem "kicsit" furcsa volt a levezetés, miszerint nincs. Az evolúció toldozottságáról-foldozottságáról szóló rész viszont nagy kedvencem lett. A cukorbetegség, mint a jégkorszaki hideg miatt kialakult evolúciós előny - nem néztem utána, hogy igaz-e! - olyan érdekesség, amit bár nem fogok társaságban felhozni, mint beszédtémát, mindenesetre elgondolkoztató információ.

Vajon mikor jön belőle az anime változat, ugyanis ez tipikus anime alapanyag! Simán megnézném.

[Kérdés: Nem lehetséges, hogy a könyv magyar címe el lett rontva? Az angol ugye csak simán Harmony, míg a magyar </Harmónia> annyit tesz, a Harmónia vége, lezárva. Ami pont az ellenkezőjét jelenti ugye.] 

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 8/10 

Wallpaper (1920x1080)

Alastair Reynolds - Napok Háza

Alastair Reynolds - Napok Háza

Alastair Reynolds - House of Suns
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 606 oldal
Műfaj: sci-fi, kaland
Fordította: Bujdosó István
Díjak:Arthur C. Clarke díj jelölés (2009)

Tartalom:

A csillagközi utazás korszakának hajnalán egy ifjú hölgy, Abigail Gentian ezer klónra hasítja magát, s a klónokat kiküldi a galaxisba, hogy óriási tudásra és bölcsességre tegyenek szert. A Gentian-klán hasadványai bizonyos időnként impozáns ünnepségek keretében újraegyesülnek, amikor is ezer éjszakán át osztják meg egymással az emlékeiket.
A harminckettedik egyesülésre azonban két önfejű hasadvány, Campion és Purslane várhatóan több évtizedes késéssel érkezik csak meg. Ráadásul immár közösen gyűjtik tapasztalataikat a galaxist átölelő hosszú körutak során. Mi több: szerelmesek egymásba. A kiközösítéstől csak egyvalami mentheti meg őket: egy gépember, az aranyszínű robot, Hesperus. De ő sajnos amnéziában szenved, és csak arra emlékszik, hogy valami elképesztően fontos küldetést próbált teljesíteni, mielőtt törölték a memóriáját.
A szerelmesek azt remélik, hogy tekintélyes vendégük megjelenése az egyesülésen enyhítheti majd a büntetésüket, de amikor a hajójuk váratlanul a klán vészjelzését fogja, nagyobb gondjuk is lesz, mint a hasadvány-társak rosszallása. Hatmillió év után valaki úgy döntött, hogy végleg le kell számolni a Gentian-klánnal.
Miközben a túlélők maroknyi csapata versenyt fut térrel és idővel, hogy kiderítse, ki akarja a halálukat, megdöbbentő igazságok kerülnek napvilágra. Aztán elszabadul a pokol, mert valójában sokkal több forog kockán, mint egy ősi klán fennmaradása…

A „Napok Háza” káprázatos, szédítő űropera, amely a klasszikus sci-fi eszközeivel teremt egy ragyogó, új világot – a kortárs tudományos-fantasztikus irodalom mesterműve.

Réges régen, egy távoli galaxisban... ja, nem, nem akkor. Az Űr, a végső határ... ez sem az, bár ez legalább igaz. Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más, csupán háború. A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja... ááá, pedig ígésretesen kezdődött, de ez sem az igazi.
Akkor ez valami más lesz. Mindegy, akkor máshogy kezdem.

Alastair Reynolds (1966 - )

Alastair Reynolds - aki az átlag magyar olvasó számára még jobbára ismeretlen író, hiszen magyarul ez az eddigi egyetlen kiadott könyve - 2000-ben üstökösként robbant be külföldön a sci-fi-t (vagy egyszerűen a jó könyveket) szerető olvasók köztudatába a Revelation Space címet viselő sorozatával, ami a jó fogadtatás hatására hét év alatt öt kötetesre duzzadt. Talán Reynolds nagyon szép, de mindenképp egykaptafás (milyen legyen mondjuk, ha egyszer mindegyik könyve "űrös") könyvborítóinak hála - meg mert nem néztem utána -, azt hittem, hogy a Napok Háza ennek a sorozatnak az első kötete. Nos nem az, ez egy önálló kötet, szóval az is elkezdheti nyugodtan, aki ódzkodik a "végeláthatatlan" sagáktól, vagy nem akar türelmetlenül éveket várni a következő részek megjelenéséig.

Idén jóval több sci-fit olvastam, mint általában a szokásom - még mindig inkább "fantasys-nak" tartom magam -, de azok mind "csúcstermékek" voltak, elég ha csak a Pörgés trilógiára vagy A felhúzhatós lány-ra gondolok, vagy a klasszikusok közül Asimov Alapítványaira vagy Lem bármelyik művére. Nos Reynolds sem maradt el tőlük eme űroperájával.

Űropera - az meg mégis mi a csoda? A könyv ajánlójának elején és végén is kiemelve láttam ezt a gondolom méltatásnak szánt szócskát, ami nálam sajnos az ellenkező hatást érte el. Rögtön a szappanoperákra asszociáltam belőle, ami semmi jót nem jelentett a "közös jövőnk" kapcsolatában. Előre féltem a nagyon béna, űrbe helyezett családregényes fordulatoktól, de még a "brazilos" párbeszédektől is kicsit. Itt olvasható az űropera jelentése (kicsit bőbeszédű), amiből kiderül, hogy félelmem nem volt teljességgel légből kapott és megalapozatlan, hiszen a szó eleve pejoratív értelembe jött létre anno, igaz mára már változott a jelentése (nos, nálam még nem változott). [A visszatérő olvasók tudhatják, hogy a könyv tartalmát nem olvasom el szinte soha, helyette az íróról tájékozódok, és ha szimpatikus amit találok róla, akkor kipróbálom az egyik könyvét, és eldöntöm, hogy elég volt belőle ennyi vagy kell mindegyik könyve. Mivel más verzió nincs, így ezután már végképp nem kell foglalkoznom a könyvei tartalmával, így nem rohanok bele vad spoilerekbe a hátlap böngészése közben.]

A könyv cselekményéről mit sem tudva kezdtem az olvasást és szinte azonnal elkapott a világ. Megragadott, összezavart, értetlenségbe taszított, elvarázsolt és a földbe döngölt. Majd újra a fejembe verte, hogy milyen kis pont is az ember az Űrhöz - a megismerhetetlenhez - viszonyítva.

A könyv két idősíkban játszódik, az egyik egy kislányról szól, aki az igazi, nagy formátumú űrutazások hajnalán - a harmincegyedik században - egy nagy háború után éli a gazdag kiváltságosok életét az Aranyórán, mint egy klónozásra szakosodott dinasztia örökösnője.
Ezek a részek adják a könyv keretét, és egy ideig szinte semmi olyan nem történik benne, amik előre vinnék a cselekményt - Abigail játszik, beszélget - de közben a másik szál monstre-szokatlansága és a "Palotás" furcsaságai miatt végig olyan érzésem volt, hogy "á, kár is elolvasni az egészet, úgyis virtuális valóságban vannak vagy kómában", szóval hiába voltak ezek a részek is tényleg nagyon jók, de a történethez nem adtak pluszt. Azon kellett csak izgulni, hogy "ne legyen már sablonos a végén, kérem, Mr. Reynolds".
Legyek annyira spoileres most, hogy a félelmem megalapozatlan volt, gondolatot se vesztegessen erre egy olvasó se!

A könyv többi - fő - részeiben a kislány 999+1 klón hasadványa 6.000.000 éve járja a galaxist, kicsit több, mint 200.000 évente összejönnek és összesítik a klántagok utolsó körútjuk során összegyűjtött tudásanyagot. A főszereplők - Campion és Purslane - a harminckettedik összejövetelükre tartanak épp, mikor valami váratlan dolog miatt az útjuk megszakad.
A történetről elég ennyi, nem szeretnék belőle ellőni semmit, de van egy pár jelző - az űropera helyett - a történet további részeire és az eddig leírtakra egyaránt túlzás nélkül illik, és ezek a csodálatos, epikus, grandiózus és az ép ésszel elképzelhetetlen.

"...Amit ma megtehetsz azt félmillió év múlva is megteheted."

Campion és Purslane szeretők - igen, szexelnek is egyszer-kétszer -, kapcsolatuk szokatlan sőt tiltott, amiért megüthetik a bokájukat és minden "döccenőt" kibír. Igen. És? KIT ÉRDEKEL EZ igazán? Én biztosan egy fél gondolatot sem pazaroltam kapcsolatuk eme központi aspektusára, ha mellette olyan dolgokról olvashatunk, hogy...

... a klánok (az Aranyóráról eljött gazdag családok klón hasadványai) az Aranyóra előtti időt nem is tartják számon, az emberiség történelme ott és akkor kezdődött.
...nem halhatatlanok ugyan a szó szoros értelmében, ám természetes halállal meghalni egyik sem tudna, emellett szinte isteni hatalommal bírnak, mert olyan fejlett technikájuk van, hogy nem lehetetlen számukra a csillagmozgatás vagy egyenesen egy naprendszer áthelyezése sem.
...a klánok szövetségének alapítása óta (hatmillió éve ugye) eltelt időben több ezer feltörekvő civilizációval teremtettek kapcsolatot, és ezen birodalmak változó, "örökké tartó, csikorgó egymásutánját" csak Múlásként emlegetik, hiszen közülük alig pár az, amelyik számukra kezelhető ideig - egy körútig (200.000 évig) - fennmaradt, és csak három (vagy nem sokkal több), akikkel több körúton keresztül tartó kapcsolatot sikerült kialakítaniuk. [Nem tudtam az egész könyv alatt nem azon gondolkozni, hogy ugyan hol lesz az emberiség 200.000 év múlva, ha így haladunk??]
...a galaxisban elszaporodó - poszthumán - emberi civilizációk sokszínűsége (kentaurok, a Monocérosz-gyűrű géplényei, az emberi mivoltukat már nyomokban sem mutató Őrzők) - amikből igazán sokkal azért nem fogunk találkozni, mert a történet végig pörög és nem Campion-ék felfedező körútjairól szól főleg, hanem egy nyomozásról a Napok Háza után. [Nagyon furcsa volt felfogni elfogadni, hogy a majd fénysebességgel haladó hajón töltött - mondjuk - egy nap alatt, az előző oldalon még beszélő, a bolygón maradó másik szereplő nemcsak hogy meghalt, hanem szerencsésnek mondhatja magát, ha a bolygójának csillag-birodalma fenn áll még!!!]
...a klántagoknak nem számít az idő. Igaz, hogy hatmillió évesnél is idősebbek, és ennek nagy részét sztázisban vagy hibernációban - vagy szinkrómával szabályozva - töltötték, de ha végig ébren lettek volna, akkor sem lenne semmi különösebb probléma.

"...Vártam egy hetet. Aztán egy egész hónap lett belőle. Aztán fél év. Végül hat és fél év."

...nem az emberek voltak az elsők a galaxisban, hanem a rejtélyes Elődök, akik előttünk egymilliárd! évvel haltak ki.
...mikor már lassan kezdtem "megszokni" a könyvben használt idő és távolság léptékeket, kiderült - tudtam eddig is csillagászat óráról, de végre tudatosult (mert képbe helyeztek a könyv szereplői) -, hogy a klánok "csak" a mi galaxisunkban utazgatnak, az itt található párezer naprendszerben, ami az egész Univerzumhoz képest lófa... semmi. A következő galaxis - Androméda - is elérhetetlen távolságra van tőlünk (2,5 millió fényévre!), és senki nem is sejti, hány tízezer - vagy akár sokkal több - galaxis van összesen.

"...olyan érzés volt, mintha a Neuma lenne az egész világmindenség, de a világűrből pontosan olyan kis ezüstkavicsnak láttam, ami valójában volt. Egy aprócska szikladarab, amely egy végtelenszer tágasabb űrben lebeg, és a vákuumtól csak hajszálvékony légkör választja el."

Semmit nem írtam még az írói eszközökről. Nos, rendben volt majdnem minden. :)
Több mint hatszáz oldal, de úgy elolvastam három nap alatt - az elején döcögött kicsit -, hogy nem is volt rá igazából időm - gyerekek, meló, Diablo 3 (Inferno). Sok párbeszéd, viszonylag kevés és könnyen emésztehtő leírások. Sok kaland és fordulat. Rengeteg technikai kütyü szerepeltetése, amiktől a tech-geekek besírnának. Pont annyi akció, hogy legyen is benne, de ne váljon militáns sci-fivé, így a lányok is élvezhetik (meg ugye az érzelmi szál miatt is ajánlható nekik is, de szerintem az tényleg csak azért volt, hogy a szereplőknek háttért adjon, de nem volt nyálas vagy emészthetetlenül sokszor felhánytorgatott). Az írás könnyen követhető, érthető, jobbára sablonmentes.
A fordítás - nem vetettem össze az eredetivel, csak az érzésem alapján - jól sikerült. Nem voltak benne magyartalan kifejezések, bár a technikai szakzsargonnal néhol biztosan meg kellett szenvednie a fordítónak, hogy a végére is koherens maradjon a szöveg.
Ami nem volt rendben - szerintem - az a következő írói hiba volt.
Azt írja egy helyen, hogy a fénysebességre felgyorsulni x idő (de kb. egy nap volt, pedig üldözés közben voltak) az űrhajónak. Nem sokkal később még mindig ebben a jelenetben megállnak beszélgetni és felszedni "valakit", majd folytatják az üldözést. Nos, ennyi idő alatt nem maradnak le rettenetesen sokkal a közben folyamatosan majdnem fénysebességgel távolodó - és egyébként is sokkal gyorsabb - prédájuktól?
Ez a jelenet szerintem sántított az addigi technikai információk fényében, de túltettem magam rajta - biztos toltak neki egy kis nitrót. :)

[A könyv nem keményborítós kiadásban jött ki, pedig megérdemelte volna. Egyébként tudja valaki, hogy ez mitől függ? Ki dönt erről? Csak gazdasági szempont alapján dönt a kiadó, vagy van olyan szerző, aki a szerződésében kiköti, hogy csak puhakötésben jöhet ki a műve???]

"...Hatmillió év alatt a valóságban a lehetséges tartományának még csak a felületét sem karcoltuk meg. Talán még azt sem fogtuk fel, hogy létezik egyáltalán felület, amit megkarcolhatnánk."

Mindenki tudja, hogy hatalmas a körülöttünk lévő világ, de a tudósokon kívül ezzel nem nagyon foglalkozik senki, hiszen valójában tényleg, minek is tennénk? Nem tudunk oda utazni sehogy egyik bolygóra se (az átlag ember még a Holdra se), sehogy sem tudunk hatni semmire odafönn, stb. Mégis jó volt hagyni, hogy a "mérhetetlen" távolságok elvarázsoljanak pár napra és a galaxisunk 10.000.000.000 csillaga körül szájtátva utazgassak a Gentian-klán űrhajóin. Jöhet tőle a többi könyv is - nem fogom elolvasni a tartalmukat! :P

"...nem kell sietni, errefelé nem szokás."

A recenziós könyvért köszönet az Alexandra Könyvkiadónak!

Értékelés: 10/10

Ehhez készítettem másik fejlécet is egyébként: