Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: sci-fi, thriller, cyberpunk, disztópia
Hossz: 312 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes

Tartalom:

Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.

Lauren Beukes (1976 - )

Lauren Beukes (1976-) Dél-Afrikában született és jelenleg is ott él. Újságíróként, forgatókönyvíróként és képregényíróként is dolgozott, de jelenleg már főállású író(nő). Első regényét - Maverick: Extraordinary Women From South Africa's Past (2005) - még nem a science-fiction műfajában publikálta, de megjelenése országos elismertséget jelentett neki. A magyar olvasókkal az Ad Astra Kiadó ismertette meg a nevét tavaly, mikor megjelentették a Zoo City (2010) című, többszörösen díjazott könyvét - amiből egyébként már a filmváltozat is készül. A szerzőnő időrendben második, de a fantasztikum kulisszái mögé először bemerészkedő könyve a Moxyland (2008), ami a közeljövő - 2018 - Dél-Afrikájának forgatagába kalauzolja el az olvasókat.

A történet szerint a világ (vagy Dél-Afrika) társadalma két részre oszlik. A céges kisebbségre, akik jól fizetett állásokban dolgozhatnak - teljes megfigyelés alatt - anyacégüknek és a többiekre (civilek), akiknek annyi joguk van csak, hogy engedelmeskedhetnek szépen a hatalomnak. Az állampolgárokat a bűnüldözőszervek a telefonokban lévő SIM kártyájukon keresztül követik, ellenőrzik, jutalmazzák és büntetik. A totális átláthatóság miatt a szervezett bűnözés szinte megszűnt, csak polgári elégedetlenkedők kis csoportjai hőzöngenek a világháló virtuális városaiban vagy a gettókban lakó utcagyerekek pingálnak hangzatos, de senkit nem foglalkoztató jelmondatokat a házak falára.

Azt mondják - persze nem konkrétan a sci-fi írókról -, hogy a jó író arról ír, amit személyesen is ismer, hiszen arról vannak ismeretei, attól lesz hiteles a története - márpedig Dél-Afrika még manapság is egyike a Föld legdurvább helyeinek. Mea culpa! Az Ad Astra Kiadó nem szokott - Már bocsánat, de ez most egy kicsit durvább poszt lesz! - "szart" kiadni, gondoltam, hogy ez a kis szöszke nőci tud írni, de álmomban sem hittem volna, hogy ÍGY! (Most annyira örülök, hogy nem jutottam még el a Zoo City elolvasásáig, így van még egy Beukes könyv előttem! - Remélem az is hasonló stílusú lesz, és nem felejtett el időközben írni. ;-) )

A "magas" irodalmat olvasók mondják a "többi könyvre", hogy nem éri meg velük az időt tölteni, hiszen ami nem szépirodalom, az művészileg értéktelen. Nekik hiába is mutatnánk meg Orson Scott Card, Dan Simmons, Kim Stanley Robinson vagy Stanislaw Lem könyveit, csak legyintenének rájuk - én meg a falnak megyek az ilyen sznoboktól. [Micsoda csoda, hogy pont a poszt írása alatt jött ki ebben a témában egy bejegyzés a Galaktika.hu-ra. Érdemes elolvasni.] A fenti írók a kedvenceim között vannak, vagy közel hozzá, és szerintem a nyelvezetük és a könyveik témája miatt is alanyi jogon megérdemelnék már évtizedek óta a "magasabb irodalomi besorolást". Nagyon jó és élvezetes őket olvasni, de...

...néha nem akar az ember szép irodalmisággal elmesélt történetet olvasni. Nincs kedve a nagy szavakhoz, a metaforákba becsomagolt körítéshez, a több oldalt kitevő tájleírásokhoz, a magasröptű párbeszédekhez, a főhősök égben köttetett szerelmi gyötrődéséhez. A napi robot végére már nincs ereje gondolkozni a mű mélyebb mondanivalóján, rejtett szimbólumrendszerein. És itt lép be a képbe Beukes - akitől az előző bekezdésben szereplő sznobok minden bizonnyal ordítva menekülnének -, és olyan durván tarol, hogy kész!

Könyve feszes tempójú. Rövid fejezetek, amik még rövidebb, férfias tőmondatokból állnak. Szereplői végig beállva, betépve, becuccozva, bebaszva, basznak, kúrnak, dugnak. Nem lehetséges olyan könyvet írni, amiben sokallnám a "csúnya szavak" használatát, főleg ha ettől autentikussá válik a környezet (mint most a dél-afrikai "gettóváros"), de külön öröm, hogy mostanában - mikor álszenten és meddően védjük a fiatalok (eme könyv legfontosabb potenciális olvasórétegének) erkölcsi fejlődését - ennyi benne maradhatott. Nem akarom a káromkodást dicsőíteni, hiszen egy csomó könyvben semmi keresnivalója, de egy olyanban, ami a közeljövő kilátástalan helyzetben lévő elnyomott (és súlyos drogproblémákkal küzdő (bár konkrétan senki nem küzd ellene, sőt...)) fiataljairól szól, azt kell mondjam, még szép hogy kell bele, b..d meg! Na, ennyi elég is a nyelvezetről - mielőtt még olvasókat vesztek ;-D -, mindenesetre arra komolyan készüljetek majd fel a könyv olvasásakor, hogy a szöveg egyenes, nyoma sincsen a szleng és az átkozódások elmismálsolásának! :) [HURRÁ!]

Kifejezetten tetszett, hogy a könyvben olyan technológiákról olvashatunk, amik jórészt már most is elérhetőek, vagy lassan, de biztosan elérhetővé fognak válni. A könyv végén lévő "Extrák" című fejezetben részletesen le is írja az írónő, honnan vette a génmódosított rendőrkutyák vagy a reklámbébik ötletét. Nincs a könyvben semmi, ami ne lenne hihető. A regény átélhetőségét, hitelességét az is segíti - és ennek is kifejezetten örültem -, hogy a szereplőkkel látszólag (és sokáig) semmi rendkívüli nem történik. Ki-ki éli megszokott életét, a fotós fotózik, a céges csaj programozik, a blogger meg főleg csajozik (a drogozás és az ivás mellett). A kötet legdurvább szereplője a polgárjogi aktivista, aki tüntetéseket szervez utcagyerekeknek és közben graffitizni tanítja őket - megbugázott céges pénzen. Akció gyakorlatilag semmi, és feszültség sem érzékelhető sokáig - leszámítva a helyszínből és a disztópikus (de eleinte sok szempontból egyenesen utópikusnak tűnő [pld: nincs bűnözés!]) jövőképből fakadó alaphelyzet miattit. Nem hangzik túl jól, de máris biztatóbb, ha azt mondom, ezalatt a hangulat: ÖTÖS! Szórakozás: ÖTÖS! Elkezdtem, majd mikor először felnéztem, már csak az utolsó ötven oldal volt hátra. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy EZ a kétezres év Neurománca, nem más. Amikor 1992-ben olvastam William Gibson alapművét, akkor éreztem először, hogy egy olyan jövőképbe kapok bepillantást, aminek eljövetele ellen semmit nem tehetünk. Most újra ez volt a helyzet, csak - és ez lehet, hogy népszerűtlen lesz - szerencsére a cybertérben játszódó, számomra végtelenül unalmas cyber-zsokés részek nélkül. A mindkét könyvben alapvetőnek számító - céges világ (manipulálók) a civil világ ellen (birkák) - motívum miatt a párhuzam a regények között még nyilvánvalóbb.

Fokváros lakosai drogfüggők és technikafüggők egyszerre. Történetük élvezetéhez - ha szabad ezt a szót használni egyáltalán - nem szükséges sci-fi rajongónak születni. A könyv "technoblablája" se túlbonyolítva nincsen, se nem olyan jelentős, hogy érthetetlen legyen miatta a könyv mondanivalója. Az írónő fiatalos lendülete, stílusa és a négy (egyébként ellentétben az általános netes visszhangokkal, én hármójukat is megkedveltem) főszereplő története - és főleg egymás közötti interakciójuk és egyedi látásmódjuk - sok, a fantasztikus zsánerrel alapvetően nem kimondottan jó viszonyt ápoló olvasó tetszését is könnyedén megnyerheti.

Egy apróbb problémám volt a könyvvel mindössze. Miért játszódik 2018-ban? A könyv megírása után tíz évvel azért nem hiszem reálisnak, hogy ekkora változás állna be egy ország alapvető működésében - bár ki tudja. 2030-ra viszont már simán bevenném, hogy ehhez hasonló lesz az élet (legalábbis Dél-Afrikában).

Úgy bekedvenceltem a Moly-on - amit NEM a káromkodásoknak köszönhet egyébként, hanem főként a történetek lezárásának -, hogy csak úgy füstölt!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!