Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: sci-fi, thriller, cyberpunk, disztópia
Hossz: 312 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes

Tartalom:

Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.

Lauren Beukes (1976 - )

Lauren Beukes (1976-) Dél-Afrikában született és jelenleg is ott él. Újságíróként, forgatókönyvíróként és képregényíróként is dolgozott, de jelenleg már főállású író(nő). Első regényét - Maverick: Extraordinary Women From South Africa's Past (2005) - még nem a science-fiction műfajában publikálta, de megjelenése országos elismertséget jelentett neki. A magyar olvasókkal az Ad Astra Kiadó ismertette meg a nevét tavaly, mikor megjelentették a Zoo City (2010) című, többszörösen díjazott könyvét - amiből egyébként már a filmváltozat is készül. A szerzőnő időrendben második, de a fantasztikum kulisszái mögé először bemerészkedő könyve a Moxyland (2008), ami a közeljövő - 2018 - Dél-Afrikájának forgatagába kalauzolja el az olvasókat.

A történet szerint a világ (vagy Dél-Afrika) társadalma két részre oszlik. A céges kisebbségre, akik jól fizetett állásokban dolgozhatnak - teljes megfigyelés alatt - anyacégüknek és a többiekre (civilek), akiknek annyi joguk van csak, hogy engedelmeskedhetnek szépen a hatalomnak. Az állampolgárokat a bűnüldözőszervek a telefonokban lévő SIM kártyájukon keresztül követik, ellenőrzik, jutalmazzák és büntetik. A totális átláthatóság miatt a szervezett bűnözés szinte megszűnt, csak polgári elégedetlenkedők kis csoportjai hőzöngenek a világháló virtuális városaiban vagy a gettókban lakó utcagyerekek pingálnak hangzatos, de senkit nem foglalkoztató jelmondatokat a házak falára.

Azt mondják - persze nem konkrétan a sci-fi írókról -, hogy a jó író arról ír, amit személyesen is ismer, hiszen arról vannak ismeretei, attól lesz hiteles a története - márpedig Dél-Afrika még manapság is egyike a Föld legdurvább helyeinek. Mea culpa! Az Ad Astra Kiadó nem szokott - Már bocsánat, de ez most egy kicsit durvább poszt lesz! - "szart" kiadni, gondoltam, hogy ez a kis szöszke nőci tud írni, de álmomban sem hittem volna, hogy ÍGY! (Most annyira örülök, hogy nem jutottam még el a Zoo City elolvasásáig, így van még egy Beukes könyv előttem! - Remélem az is hasonló stílusú lesz, és nem felejtett el időközben írni. ;-) )

A "magas" irodalmat olvasók mondják a "többi könyvre", hogy nem éri meg velük az időt tölteni, hiszen ami nem szépirodalom, az művészileg értéktelen. Nekik hiába is mutatnánk meg Orson Scott Card, Dan Simmons, Kim Stanley Robinson vagy Stanislaw Lem könyveit, csak legyintenének rájuk - én meg a falnak megyek az ilyen sznoboktól. [Micsoda csoda, hogy pont a poszt írása alatt jött ki ebben a témában egy bejegyzés a Galaktika.hu-ra. Érdemes elolvasni.] A fenti írók a kedvenceim között vannak, vagy közel hozzá, és szerintem a nyelvezetük és a könyveik témája miatt is alanyi jogon megérdemelnék már évtizedek óta a "magasabb irodalomi besorolást". Nagyon jó és élvezetes őket olvasni, de...

...néha nem akar az ember szép irodalmisággal elmesélt történetet olvasni. Nincs kedve a nagy szavakhoz, a metaforákba becsomagolt körítéshez, a több oldalt kitevő tájleírásokhoz, a magasröptű párbeszédekhez, a főhősök égben köttetett szerelmi gyötrődéséhez. A napi robot végére már nincs ereje gondolkozni a mű mélyebb mondanivalóján, rejtett szimbólumrendszerein. És itt lép be a képbe Beukes - akitől az előző bekezdésben szereplő sznobok minden bizonnyal ordítva menekülnének -, és olyan durván tarol, hogy kész!

Könyve feszes tempójú. Rövid fejezetek, amik még rövidebb, férfias tőmondatokból állnak. Szereplői végig beállva, betépve, becuccozva, bebaszva, basznak, kúrnak, dugnak. Nem lehetséges olyan könyvet írni, amiben sokallnám a "csúnya szavak" használatát, főleg ha ettől autentikussá válik a környezet (mint most a dél-afrikai "gettóváros"), de külön öröm, hogy mostanában - mikor álszenten és meddően védjük a fiatalok (eme könyv legfontosabb potenciális olvasórétegének) erkölcsi fejlődését - ennyi benne maradhatott. Nem akarom a káromkodást dicsőíteni, hiszen egy csomó könyvben semmi keresnivalója, de egy olyanban, ami a közeljövő kilátástalan helyzetben lévő elnyomott (és súlyos drogproblémákkal küzdő (bár konkrétan senki nem küzd ellene, sőt...)) fiataljairól szól, azt kell mondjam, még szép hogy kell bele, b..d meg! Na, ennyi elég is a nyelvezetről - mielőtt még olvasókat vesztek ;-D -, mindenesetre arra komolyan készüljetek majd fel a könyv olvasásakor, hogy a szöveg egyenes, nyoma sincsen a szleng és az átkozódások elmismálsolásának! :) [HURRÁ!]

Kifejezetten tetszett, hogy a könyvben olyan technológiákról olvashatunk, amik jórészt már most is elérhetőek, vagy lassan, de biztosan elérhetővé fognak válni. A könyv végén lévő "Extrák" című fejezetben részletesen le is írja az írónő, honnan vette a génmódosított rendőrkutyák vagy a reklámbébik ötletét. Nincs a könyvben semmi, ami ne lenne hihető. A regény átélhetőségét, hitelességét az is segíti - és ennek is kifejezetten örültem -, hogy a szereplőkkel látszólag (és sokáig) semmi rendkívüli nem történik. Ki-ki éli megszokott életét, a fotós fotózik, a céges csaj programozik, a blogger meg főleg csajozik (a drogozás és az ivás mellett). A kötet legdurvább szereplője a polgárjogi aktivista, aki tüntetéseket szervez utcagyerekeknek és közben graffitizni tanítja őket - megbugázott céges pénzen. Akció gyakorlatilag semmi, és feszültség sem érzékelhető sokáig - leszámítva a helyszínből és a disztópikus (de eleinte sok szempontból egyenesen utópikusnak tűnő [pld: nincs bűnözés!]) jövőképből fakadó alaphelyzet miattit. Nem hangzik túl jól, de máris biztatóbb, ha azt mondom, ezalatt a hangulat: ÖTÖS! Szórakozás: ÖTÖS! Elkezdtem, majd mikor először felnéztem, már csak az utolsó ötven oldal volt hátra. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy EZ a kétezres év Neurománca, nem más. Amikor 1992-ben olvastam William Gibson alapművét, akkor éreztem először, hogy egy olyan jövőképbe kapok bepillantást, aminek eljövetele ellen semmit nem tehetünk. Most újra ez volt a helyzet, csak - és ez lehet, hogy népszerűtlen lesz - szerencsére a cybertérben játszódó, számomra végtelenül unalmas cyber-zsokés részek nélkül. A mindkét könyvben alapvetőnek számító - céges világ (manipulálók) a civil világ ellen (birkák) - motívum miatt a párhuzam a regények között még nyilvánvalóbb.

Fokváros lakosai drogfüggők és technikafüggők egyszerre. Történetük élvezetéhez - ha szabad ezt a szót használni egyáltalán - nem szükséges sci-fi rajongónak születni. A könyv "technoblablája" se túlbonyolítva nincsen, se nem olyan jelentős, hogy érthetetlen legyen miatta a könyv mondanivalója. Az írónő fiatalos lendülete, stílusa és a négy (egyébként ellentétben az általános netes visszhangokkal, én hármójukat is megkedveltem) főszereplő története - és főleg egymás közötti interakciójuk és egyedi látásmódjuk - sok, a fantasztikus zsánerrel alapvetően nem kimondottan jó viszonyt ápoló olvasó tetszését is könnyedén megnyerheti.

Egy apróbb problémám volt a könyvvel mindössze. Miért játszódik 2018-ban? A könyv megírása után tíz évvel azért nem hiszem reálisnak, hogy ekkora változás állna be egy ország alapvető működésében - bár ki tudja. 2030-ra viszont már simán bevenném, hogy ehhez hasonló lesz az élet (legalábbis Dél-Afrikában).

Úgy bekedvenceltem a Moly-on - amit NEM a káromkodásoknak köszönhet egyébként, hanem főként a történetek lezárásának -, hogy csak úgy füstölt!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

(Jean le Flambeur 01.)

Hannu Rajaniemi - The Quantum Thief
(Jean le Flambeur 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Hossz: 392 oldal
Műfaj: sci-fi, cyberpunk
Fordította: Juhász Viktor
Linkek:
A Jean le Flambeur sorozatba tartozó szereplők listája és egy rövid kis magyarázata/értelmezése is néhány történet-szilánknak [Érdemes ránézni!]
Díjak:
Tähtivaeltaja-díj győztes, 2012
(Adott évben a legjobb Finnországban megjelenő sci-fi könyvért járó díj.)
Locus-díj jelölt, 2011 [Legjobb elsőkönyves szerző]
John W. Campbell emlékdíj jelölt, 2011

Tartalom:
Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni.
Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek ára is van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

Hannu Rajaniemi (1978 - )

Az alig kimondható nevű fiatal Hannu Rajaniemi 1978-ban Finnországban született. Foglalkozását tekintve kutató-matematikus, a fizika doktora, akinek kedvenc témája - és kutatási területe - a húrelmélet. Jelenleg is tudományos területen dolgozik, hiszen saját cége, az Edinburgh-i székhelyű ThinkTank Maths vezetője. Novellái 2003 óta jelennek meg hazájában, de első regénye csak 2010-ben jelent meg (angolul). Ismert fabulának számít már, miszerint irodalmi ügynöke a regény első 24 oldalának elolvasása után ajánlott neki három kötetre szóló szerződést. A Jean le Flambeur mestertolvaj kalandjairól szóló trilógia második része - A fraktálherceg - tavaly jelent meg külföldön, hozzánk pedig áprilisra hozta el az Ad Astra Kiadó.

Tavaly, majdnem pontosan egy évvel ezelőtt (hogy repül az idő) még nem sikerült beszuszakolnom a frissen alakult Ad Astra Kiadó debütáló kötetét az elolvasott könyvek közé, de ettől függetlenül nagyon is érdekelt, milyen kalamajkákba is kerül a magabiztos zsivány a Marson. A második rész közelgő megjelenése pedig újra időszerűvé tette mihamarabbi elolvasását. Arra is kíváncsi voltam, hogy Greg Egan Diaszpórájának olvasása után az a bizonyos bűvös "kvantum" szócska vajon végleg káromkodásként kerül-e be a szótáramba, vagy kibékülünk. ;-)

Az elején finoman szólva sem indult a kapcsolatunk valami biztatóan. Az első huszonnégy oldal elolvasása után én bizony nem adtam volna szerződést az írónak. Van egy pár olyan mozzanat - nevezzük írói fogásnak -, amit általában egy könyvben sem szoktam szeretni. Kiemelt helyen szerepelnek az álomjelenetek, amikor bármi megtörténhet, semmi nem az aminek látszik, ha meg mégis igen, akkor az író egy tollvonással meg nem történté teheti az egész részt. Olcsónak tartom ezt, és a könyv elején, a Börtönben - vagy később és/illetve más könyvekben a cyberspaceben - játszódó jelenetek sokszor tipikusan ilyenek, csak pepitában. Érthetetlenek, elképzelhetetlenek - de persze nem pont ilyennek kellene lenniük? (A Börtön például egy anyagi hely volt a Trojan Neptun övben, egy konkrét Börtön-börtön, vagy egy programba volt bezárva ugyan ott - mintegy loopolva - az agya a tolvajnak? - és - Egyáltalán hogy szöktették meg?)

A kvantumok tehát feladták a leckét most is, nem mondhatom, hogy felfogtam mindent. Az arkhónok leírása és működése - citromos sörbet ízű börtön, pekándiós jégkrém ízű defektálás-minta valamint fahéj ízű Mieli (aki néhol Meili) - viszont visszaadta a lelkesedésem. Beláttam, hogy nem kell mindent azonnal megérteni, ez - sem - az a könyv lesz, ami olvasás közben azonnal érthető. Azonban amíg Egan könyve a matematika és a reáltudományok szépségét akarta nekem megmutatni - Ha, ha, ha - erre semmi esélye sem volt! -, addig Hannu úr könyve költészet. Kicsit mint Ian McDonald A dervisház című könyve (hogy az Ad Astra könyveitől ne szakadjak messzire). Nem próbáltam a folyamatosan feltűnő idegen szavak jelentését - gevulot, gogol, exomemória, pellegrini, szobornoszt (vagy ha már itt tartunk, kvantumcsomókból készült szárnyak, amik tükörfelülete gyémántkemény tűzfallá alakul - WTF is this?) - azonnal megfejteni, hanem hagytam magam a könyvvel sodortatni.

Valóságos felüdülés volt a kvantum-jelenetes részek után, mikor megismerkedünk Isidore-al, a gevoult-álca mögött rejtőzködő tíz éves mesterdetektívvel - aki civilben építészetet tanul az egyetemen -, és a cádikokkal, akik a marsi mozgó város, Labirintus önjelölt igazságosztói. Nem tudom miért van így, de attól még tény, hogyha lehet választani, hogy kinek szorítsak, a törvény őreinek-e, vagy egy öntörvényű tolvajnak, én mindig a rend erőit választom (ezért se szeretem például az Ocean's Eleven-hez hasonló, simlis, heist-alaphelyzetű filmeket). Talán ennek is köszönhető, hogy bár a szívtipró Jean le Flambeur karakterét is sikerült maradéktalanul megkedvelnem - nagy segítség volt ebben a neve, amit nem igazán bírtam mosolygás nélkül olvasni - a könyv vége felé, de az Isidore-os részek már sokkal hamarabb beszippantottak. A könyv többi szereplője közül a beszélő hajó és a Hallgatagok csoportja emlékezetes marad, de sajnos például Mieli és Pixil, a zoku lány nem igazán ragadta meg a figyelmemet.

Jean és Isidore karaktere viszont szerencsére volt annyira érdekes és elvarázsoló, hogy villámgyorsan én is a marsi események közepében találtam magam, és a szemben álló felek - a jók és a gonosz kriptaktőrök - között dúló titkos "cyber"-háború fokozatosan feltárulhatott előttem. A hol lírai finomságú, hol sci-fi regénynél talán valahol el is várt bonyolultságú tech-szöveg mellett szerencsére a történet sem szenvedett csorbát. Ugyan alig tudunk meg valamit a szobornoszt Alapítóiról, és a konfliktus eszkalálódása előtti eseményekről, de amennyi átsejlik az eddig elcsepegtetett információmorzsák mögül, itt még valami nagyon epikus dolog is történhet. Valahol persze már történt is, elég ha csak arra gondolunk, hogy mi is igazából a Labirintus. Ki ne maradjon véletlen, hogy a könyv zseniális ötletek egész tárháza. Kezdve az Idő pénznemként való használatától - elfogy, meghalsz (melyik filmben is volt ez, ja igen, a 2011-es In Time-ban) -, a nemesként majd Hallgatagként leélt életek folyamatos körforgásáról vagy a zokuk (ami egyébként japánul klánt jelent) transzhumán  frakciója, akik tudatukat feltöltve a hálózatba, a jó öreg hálózati játékok utódjaként, kvantum-raideken játszanak és emellett a szobornoszt ellenfelei - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A végére igazából egy dolog nem volt a számomra csak meggyőző a könyvben, méghozzá a detektív-szál azon aspektusa, hogy Isidore olyan iszonyú nagy detektív-koponya lenne. Konkrétan rájött, hogy ki követett el egy gyilkosságot, de az elkövető személye annyira egyértelmű volt, hogy még én is rájöttem azonnal, pedig ez nem feltétlenül jellemző rám. Utána meg inkább csak sodródott az eseményekkel. Ettől persze még kedveltem őt, de Sherlock Holmes pozíciója azért nem került veszélybe az űrdetektívtől.

Bár sok minden a helyére kerül végül, azért szép számmal maradtak lezáratlan kérdések, érthetetlen jelenetek. (Mi volt a végén az a rész a kilenc Atlasz típusú Hallgataggal és a kilenc pisztolygolyóval? A múltbeli tudata lőtt, vagy mi?) Ezen kívül a Kvantumtolvaj világának minden technikai szakkifejezése sem adta meg magát lankadatlan figyelmemnek, de hát ez még csak a trilógia első része volt, a folytatásokban valószínűleg sok mindenről lekerül majd a lepel. (Bár ahogy olvasom, abban - jó második részhez méltóan - inkább csak a nyitott kérdések száma nő.) Bár az írónak nem volt kifejezett szándéka, hogy hard sci-fit írjon, ez azért valahogy mégis összejött neki. Ezért is ajánlom a könyvet a nem kifejezetten karakterközpontú könyveket is kedvelő, kitartó, figyelmes olvasóknak, akik nem rettennek meg attól, hogy maguknak kell rájönniük, hogy egyes kifejezések mit is jelentenek, Rajaniemi ugyanis nem fog sok mindent elmagyarázni. Jutalmuk viszont egy szédítő utazás lesz a Marsra... vagy a cybertérbe... és az Alapítókhoz... és a phobosokhoz... és a zokukhoz... és egy Dilemmabörtönbe... és a Jupiterre (ja, nem, az elpusztult)... egyszóval jó pár helyre, ahol nem fognak unatkozni. Én maradok a következő részre is!

A 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (04.18-21.) a szerzővel személyesen is találkozhattok, hiszen az Ad Astra Kiadó jóvoltából most hazánkban dedikálja a könyveit! A dedikálás 04.20-án 15:30 és 16:30 között lesz a B36 standon, míg ELŐTTE ugyan azon a napon 10:30 és 11:30 között a Hess András teremben lesz Poszthumánok és kvantumtolvajok címen egy kötetlen (?) beszélgetés a szerzővel.