Lois McMaster Bujold - Lelkek lovagja
(Chalion 02.)
Lois McMaster Bujold - Paladin of Souls(Chalion 02.)
Eredeti megjelenés: 2003
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 480 oldal
Műfaj: fantasy, kaland
Fordította: Hoppán Eszter
Díjak:
HUGO-díj, 2004
Nebula-díj, 2004
Locus-díj, 2004
Mythopoetic-díj jelölt, 2004
Tartalom:
Lois McMaster Bujold, korunk egyik legkiemelkedőbb fantasy- és sci-fi írója egy háborútól fenyegetett, démonoktól sanyargatott világba kalauzol bennünket. Ista királyné megözvegyül, s bár az őrületet hozó átoktól megmenekül, egy megbízhatatlan, kitaszított isten mesterkedéseinek következtében belecsöppen abba az elkeseredett küzdelembe, amely a birodalom lelkeinek megmentéséért folyik…
„Igazi diadal… Nagy öröm ilyen remek írót olvasni, aki mintha most érkezett volna képességei csúcsára. Alig akadt könyv, amit ennyire élveztem volna.”
(Diana Wynne Jones)
 |
| Lois McMaster Bujold () |
A Chalion sorozat első részének ajánlóját azzal kezdtem, hogy emlékeztettem az olvasókat, hogy az írónő – Connie Willissel, az Ítélet Könyvének szerzőjével – fej-fej mellett a fantasztikus irodalom legelismertebb szerzői közé tartozik külföldön, ám itthon jobbára ismeretlennek számít még. A Chalion átkának elolvasása után - hiszen a magyarul megjelent két sci-fi regényét azóta sem olvastam - már bizton állíthatom, hogy ez az elismertség nem légből kapott. Viszont, mivel láttam, hogy a Lelkek lovagjának első molyos olvasója voltam, úgy érzem, ráfér még egy kis biztatás a jövőbeni olvasókra, hogy kicsit bátrabban próbáljanak ki számukra ismeretlen írókat is.
A Lelkek lovagja a Chalion sorozat második része. 2003-ban mesterhármast ért el azzal, hogy elnyerte a HUGO-, a Nebula- és a Locus-díjat is (bár mivel a Mythopoetic-et meg nem, szóval azért nem tökéletes a könyv). [Vicc!] A sorozat magyarul nem keménykötéses formátumban jelent meg sajnos, de legalább megjelent és a külalakja illeszkedik az első részhez. A borító a hímek számára elég elrettentő lehet sajnos - nem mintha a képen látható hölgy nem lenne szép -, és nem igazán passzol a történethez sem ez a szende hölgy. Nekem ez a világoskék sem tűnik a legjobb választásnak - persze ha én lennék egy kiadó designjáért felelős megmondóember, elég sok hasonló külalakú, sötét színű színű könyv kerülne a polcokra. Ennek a könyvnek a színe viszont koszosfehér-bézs színű lenne egyértelműen. A miért a könyv végéből kiderül. Olvassátok el!
„…Az idő ott van, ahonnan elveszed. Nem vár rád.”
Mivel nekem az első része nagyon tetszett, a kérdés annyi volt, hogy vajon tudja-e hozni az írónő a nyitókötet színvonalát, és a szereplők sorsát tudja-e érdekes csavarokkal tovább szőni. A rövid válasz igen és igen. Bővebben:A második részben főszereplővé lépnek elő az első részben csak fontos epizódszerephez jutó „félőrült” Ista királyné vagy a dy Gura testvérek. Az eddigi főszereplők viszont gyakorlatilag kiszorulnak a történet legszélére, legtöbbjüknek egy-két levélváltáson kívül semmiféle szerepe nem lesz. Új szereplőkkel ismerkedhetünk meg, az írónőtől már ismerős színvonalon. Sajnos nálam nem a negyven-valahány éves, özvegy Ista királyné (a főszereplő) vette át dy Cazaril-tól a kedvenc szereplő helyét a történetben, az dy Arhys és dy Illvin voltak, de a szereplők mindegyike él, lélegzik, a saját céljait szem előtt tartva cselekszik. Nincsenek olyan szereplők, akik motivációjára összehúzott szemöldökkel, fejünket csóválva jegyeznénk meg, hogy itt bizony sántít valami. Még a csak viszonylag későn színre lépő ellenséges alakokat is inkább szánni fogjuk, mint gyűlölni, pedig a szörnyűségekkel nem fukarkodott a szerző ezúttal sem. A vége felé.
"…Téged oktatni, drága Ista, olyan lenne, mintha a sólymot tanítanánk arra, hogy gyalog cserkéssze be áldozatát… Hatalmas erőfeszítéssel meg lehet tenni, de végül egy fájós lábú, bosszús madarat kapnánk, és sokat kellene várnunk a vacsorára.”
Az első rész egész birodalmat fenyegető vésze helyett a könyv elején ugyanis sokkal kisebb, sokkal emberközelibb problémákkal kell újdonsült hőseinknek megbirkózniuk. Az elzártsággal, unalommal, egy meddő feleséggel, egy furcsa kórral, a szánalom nem kívánt érzésével, egy kis kényelmetlenséggel lovaglás közben vagy az istenek nem kívánt figyelmének elviselésével. Ez elrettentően hangozhat esetleg, ám tény, hogy a könyv első felében szerintem a kard sem kerül elő, inkább teológiai belső monológokat és párbeszédeket olvashatunk, ám ezek nem azért kerültek csak bele a könyvbe, hogy hosszabb legyen, hanem később, ahogy haladunk a történetben előre, az egyre sűrűbben felbukkanó természetfeletti fenyegetések - DÉMONOK - létének megértésében segítségünkre - főleg ugye Ista segítségére - legyenek. Ezzel el is érkeztünk a kedvenc részemhez a könyvben.Démonok! Nem olyanok ám, mint majdnem minden más könyvben - nagyok, erősek, okosak és főleg gonoszak. A Lelkek lovagjában a démonok a túlvilágról visszarángatott agyatlan, kicsi, reszkető entitások, akik a megszállt - állati vagy emberi - test/lélek emlékeit, tudását magába szívva lassú „munkával” fejlődik. Amikor teljesen felemésztette a gazdatestet, továbbáll. Ezek a lények nem emberi mérce szerint gonoszak, egyszerűen így működnek, máshogy nem tudnak. Mindkét fajnak problémát okoz, hogy az emberek a démoni megszállás végén sajnos meghalnak - csak a démonok ezzel nem igazán tudnak mit kezdeni. Nem tudom, hogy az írónőnek szándékában állt-e egyáltalán a démonokat bármennyire is megkedveltetnie az olvasókkal - kifejezetten aranyos részek vagy hatalmas démoni jócselekedetek nincsenek a könyvben, ez nem gyerekkönyv azért, mint Jonathan Stroud Bartimaeus sorozata -, mindenesetre ez a megközelítés, amit itt olvashatunk nekem nagyon szimpatikus volt és bizony egy-két félelmében reszkető kis démon-árnyat én meg is sajnáltam.
A könyvből persze megint nem hiányozhat a romantikus szál - sőt több szál -, ám ezek se nem nyálasak, se nem zavaróak vagy érdektelenek. Sőt! A várúr és felesége közti romantikus viszony annyira kifacsart és groteszk, hogy külön említésre érdemes a jó ötletek közt. Szerencsére nem nagyon tudok kiemelni negatívumot a könyvből - talán kicsit lassú volt visszatekintve az eseményekre, és a leíró részek arányára, bár nem éreztem annak olvasás közben -, inkább még egy jó dolog jutott eszembe. A birodalom vezető vallása, a kvintianizmus, vagyis mondjuk „ötistenhit”. Az Atya az Anya a Fiú a Leány és a Fattyú. Semmi extra nincs benne, nagyon sok hasonló felosztásról olvashattunk más regényekben, de ami miatt itt igazán működik, az az, hogy ezek az istenek valóban léteznek és néha - ha úgy tartja kedvük -, az események folyását saját kényük-kedvük szerint befolyásolják emberi kiválasztottaik cselekedetein keresztül. Ebben a részben főleg a Fattyú, a túlvilág ura jelenik meg természetesen, de az Atya jelenete is hatásosra és hősiesre sikeredett. Kifejezetten tetszett.
A könyvet az epikus fantasy kötetekért rajongókon kívül - akiknek valószínűleg tetszeni fog - a kalandregények és a mostanában talán túlságosan is előtérbe helyezett paranormális-romantikus regények szerelmesei is nagy kockázatok nélkül, nyugodtan forgathatják.Várom a harmadik, befejező részt!
A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!
Értékelés: 8/10
