A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar könyvklub. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar könyvklub. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 11., szombat

Stanislaw Lem - Csillagnapló


Stanislaw Lem - Csillagnapló
(aka. A világűr csavargója)
(Ijon Tichy 01.)

Stanislaw Lem - Dzienniki gwiazdowe
(The Star Diaries: Further Reminiscences of Ijon Tichy és a Memoirs of a Space Traveler: Further Reminiscences of Ijon Tichy)
(Ijon Tichy 01.)
Eredeti megjelenés: 1957
Magyar kiadás: Európa, 1960; Magyar Könyvklub, 1996; Szukits Könyvkiadó, 2008
Hossz: 352 oldal
Műfaj: sci-fi, humor, filozófia
Fordította: Mach P. Edward, Murányi Beatrix

Tartalom:
Ijon Tichy, a Csillagnapló lejegyzője talán a legkedvesebb állandó hőse Lemnek. Münchausen báró és Gulliver rokona ő. De mindegyiktől megkülönbözteti őt lényének egészen sajátos bája.
A Naplóban Tichy fejezetenként egy-egy űrutazását meséli el. A kalandok színhelye egy mesés Világegyetem, a részben valódi, részben kitalált nevű csillagok és ködök sok millió lakott bolygóján többé-kevésbé emberi formájú, mindig emberi lelkületű emberi lények társadalmai élnek, ebben a végtelen mesevilágban utazgat Ijon Tichy, ezer fényéveket röppen át egyszemélyes kis űrhajójával, amely gyakran defektet kap, mindig beszorul az ajtaja, de azért elég kényelmes: lehet ebéd után a tetején sétálni egyet, az atommáglyában krumplit sütni, a szkafandert kiakasztani a csapóajtó elé száradni. Ijont hajtja a tudásvágy, új meg új értelmes társadalmakat látogat meg, mindenütt vannak új és régi barátai, felfedezéseit a Földön egész tudományos intézet, sőt tudományág: a tichológia dolgozza fel. A távoli bolygókon többnyire vendégszeretően fogadják, de az antiutópia-történetek diktatórikus társadalmaiban gyakran börtönbe, munkatáborba kerül… 





Stanislaw Lem (1921-2006)
Stanislaw Lem (1921-2006) lengyel író sokáig a legtöbbet olvasott sci-fi szerző volt a világon azok közül, akik nem angol nyelven publikáltak. Több tucat könyvét rengeteg nyelvre fordították le és számtalan kiadást megéltek. Legfontosabb fantasztikus művei – hiszen emellett tisztán filozófiai anyagokat is írt – jó pár éve már magyarul is elérhetők, de sajnos Lem életműve nyelvünkön még nem teljes. A Szukits Könyvkiadó négy kötetes sorozata – amely Stanislaw Lem Teljes Science-Fiction Univerzuma névre hallgat –, mindenesetre kiváló kiindulópontja lehet mindenkinek, aki késztetést érez arra, hogy ezzel a még ma is világszerte méltán népszerű, könyveiben magvas gondolatokat megfogalmazó íróóriással megismerkedjen. A kötetekben szereplő könyvek listáját és ezzel együtt az olvasásuk optimális sorrendjét is maga Lem állította össze.

"Csak azt sajnálom, hogy nincs semmi tehetségem fantasztikus mesék kitalálásához..."

A Csillagnapló egy űrkori Münchausen báróTill Eulenspiegel-keverék csavargó kalandjait és megpróbáltatásait meséli el. Az Ijon Tichy névre hallgató XXVII. századi nagyotmondó űrutazó/felfedező/kutató/életművész rendre különböző kalamajkákba keveredik, miközben bolygóról bolygóra vándorol és különféle földönkívüli civilizációkkal kerül kapcsolatba. Összegyűjtött történetei oly nagyszabásúak és hihetetlenek, hogy személye köré külön tudományág, a tichológia épült. A kapcsolatfelvételek és utazások sora alatt Tichy szemén keresztül többek között az emberi civilizációról, a kozmogenezisről, az időutazásról, a biotikus életről, a gépi evolúcióról, különböző tudományágakról, vallásokról és a társadalmak különféle fejlődési útjairól kaphatunk görbe – de minden pillanatban metszően éles és végtelenül kritikus – képet. 

"...A Napló sajtó alá rendezésében segítségemre nem volt tulajdonképpen senki; azokat, akik hátráltattak, nem sorolom fel, mert túl sok helyet venne igénybe."

Körülbelül egy tucat Lem könyvvel a hátam mögött, amelyekre valamilyen szempontból mindre könnyedén rá lehetne sütni a „science-fiction mérföldkő” vagy „alapmű” jelzést, bátran kijelenthetem, hogy ha Lem nem írta volna meg csak a Kiberiádát és/vagy a Csillagnaplót, akkor is kitörölhetetlen nyomot hagyott volna maga után a sci-fi palettáján. A Kiberiáda olyan játékosan szeretteti meg a science-fiction műfaját az ifjabb olvasókkal, hogy az párját ritkítja. Gyakorlatilag azt sem veszik észre – kifejezetten ifjú olvasókról beszélek! –, hogy már nem is igazi tündérmesét olvasnak, hanem sokkal mélyebb mondanivalójú „felnőtt irodalmat”. A komoly, filozófiai témákat szinte már zavarba ejtő könnyedséggel, észrevétlenül ülteti át a gyermeki történetek mezsgyéjére. Távol álljon tőlem, hogy azt érzékeltessem, hogy a Kiberiáda gyerekkönyv! Amikor felnőtt fejjel ülünk neki, akkor a sárkányok, hősök, robotok történetei mögül – nem is túl mélyről – előtűnik a szerző valódi mondandója. A társadalomkritika, az irónia, a teológiai, természettudományos vagy filozófiai utalások tömkelegének felfogásához és értékeléséhez ugyanis már jóval érettebb gondolkodású olvasó szükséges. Azt viszont állítom, hogy gyerekként és felnőttként egyaránt tudtam imádni a könyvet – persze eltérő szinteken.

"A járőrszolgálat azt szajkózza, hogy az űrben nehéz felismerni a részeget: mind azt állítja, hogy a súlytalanságtól dülöngél."

Miért írtam ennyit a Kiberiádáról? Nagyon egyszerű. A Csillagnapló – bár tíz évvel hamarabb íródott – szinte testvérkötete a másiknak. Ugyanolyan könnyed stílusban prezentált, közepesen hosszú novellák sorozata, amiket szinte csak a főszereplő – Ijon Tichy – személye köt össze. A könyvben lévő történetek befogadásához – utódához képest – viszont nagyobb intellektus szükségeltetik, ezért talán gyerekkorban ez nem fog akkora élményt jelenteni. Bár ebben – mondjuk – nem vagyok teljesen biztos, hiszen Lem: ZSENI. Az első történet alatt – mikor nekikezdtem, még nem tudtam, hogy milyen könyvre is számíthatok – konkrétan folyt a könnyem a visszatartott visítástól a vonaton annyira vicces volt végig. Nem egy-két mondata, hanem az egész! Minden általam valamikor is olvasott novella közül magasan a legjobb lett rögtön. Sok könyv/film él azzal a trükkel, hogy az események időrendjét felborítva alaposan megkeveri az olvasót/nézőt, aki egy idő múlva már maga sem tudja, a jelenet a jelenben, a jövőben vagy épp a múltban játszódik-e. Lemnek ennyi nem elég. Novellájában az idősíkok párbeszédenként, sőt gyakran soronként változnak, de olyan tökéletesen kitalálva, megtervezve és megírva, hogy a történet végig simán, megbicsaklás nélkül követhető – és emellett még humoros is! 

"Szervizbe adtam az űrhajómat. Legutóbb túl közel repültem a Naphoz; az egész dukkózás lejött." 

A többi történet az abszolút kedvenc elsőt nem tudta ugyan űberelni – nálam –, de ettől függetlenül mindegyik csodálatos, és magasan kiemelkednek tartalmukat és minőségüket tekintve is a tucat sci-fi történetek közül. Lem hol szarkasztikus, hol cinikus humora és teremtő fantáziája pedig elapadhatatlan, és alaposan átitatja az egész könyvet. A mű egyébként két részre bomlik, az első a Csillagnapló, a másik az Ijon Tichy emlékeibőlcímet viseli. A kettő rész között talán összesen annyi különbséget lehet felfedezni – azon kívül, hogy az űr különböző poros szegletei helyett ezek bizony már a Földön játszódnak –, hogy az Ijon Tichy emlékeiből-ben lévő írások némelyike konkrét horror-elemeket is tartalmaz. Persze nem vérgőzös írások ezek sem, inkább elgondolkodtató, zsigeri iszonyt kiváltó gondolat-játékok, mint H.P. Lovecraft vagy Edgar Allan Poenéhány novellája.  

"A Sátán az, amit Istenben a legkevésbé értünk."

Az Ijon Tichy-ciklusba a Csillagnaplón kívül még a Helyszíni szemle és a Béke a Földön című kötetek is beletartoznak – szerencsére mindkettő ugyanebben az összefoglaló kötetben (a III. kötetben) található, szóval hamarosan sor kerül rájuk –, én pedig előre örülök, hogy Lem ennyire ragaszkodott Tichy karakteréhez és több könyvének is a főszereplőjévé tette. A Csillagnapló1960-ban megjelent A világűr csavargójacímmel is az Európa Könyvkiadó gondozásában, Mach P. Edward fordításában. A két kötet nem csak a fordításában tér el – megjegyzem, Murányi Beatrix az újabb verzió elkészítésekor egyszerűen világszínvonalú, már-már nyelvújító munkát végzett (ahogy a Kiberiádánál is) –, hanem a novellák összetételében is. A régi kiadás ugyanis az Ijon Tichy emlékeiből című részt nem tartalmazza. A könyvet mindenkinek jó szívvel ajánlom - nem kell hozzá sci-fi fanatikusnak lenni. 

"[az űrben]...nem csoda, hogy rengeteg baleset történik, mikor annyi a gyorshajtó. Főleg a nők veszik semmibe a sebességkorlátozást, mert ha gyorsan utaznak, lelassul az idő, és így kevésbé öregszenek."

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

2012. október 12., péntek

Stanislaw Lem - A kudarc

Stanislaw Lem - A kudarc

Stanislaw Lem - Fiasko
Eredeti megjelenés: 1986
Magyar kiadás: Magyar Könyvklub, 1995; Szukits, 2006
Műfaj: sci-fi
Hossz: 304 oldal
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
Miután az emberiségnek sikerült végrehajtania a távoli naprendszerekbe való galaktikus ugrást, expedíció indul az öt fényévnyire lévő Quintára annak kipuhatolására, hogy létezik-e élet és másik értelem ezen a különös, baljós bolygón…



A közelmúltban elolvasott jópár Lem regény után már tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok a híres lengyel írótól. Várakozásomban nem csalódva most is egy olyan fejezettel nyitott, amire egyszerűen nem tudok mást mondani, mint hogy valószínűleg a szerepe szerint a könyv hangulatába való elmélyülést kellett volna elősegíteni (és persze mint később kiderült keretbe foglalni a történetet), de nekem roppant módon megfekszik mostanában a gyomromat a 10-20 oldalas - egyébként költői szépségű - leírások. Most a Szaturnusz egyik holdjának - a Titánnak - emberfeletti léptékű és elképzelhetetlenül hatalmas formáinak látványába feledkezik bele egy asztronauta, aki épp a közelmúltban eltűnt Pirx kapitányt - nem is tudtam, hogy vannak még Pirxről szóló történetei Lemnek - siet megmenteni egy roppant kiterjedésű, ismeretlen veszélyeket rejtő geológiai képződmény csapdájából. Ezek a hosszú leíró részek egyébként gyönyörűek, csak hát az egész alatt mondjuk egy másodperc telik el, szóval annyira lelassítja az amúgy se pörgő cselekményt, amire már igazából sajnálom az időt. Az utolsó (és egyetlen) író, akinek mindig örömmel elnézem ezt az időhúzó / feszültségteremtő húzást az Lovecraft. Ami mégis megmenti a fejezetet számomra az egyértelmű elmarasztalástól, az a vége, ahol egy annyira váratlant húzott Lem, hogy csak pislogni tudtam.


A következő fejezetektől kezdve szerencsére már a történetre koncentrálhatunk - a leíró részek zanzásabb formában azért néha fel-felbukkannak, de szerencsére már nem valami természeti képződményről szólnak, hanem tudomány- és/vagy evolúció-történeti eszmefuttatások, amik már összehasonlíthatatlanul érdekesebbek voltak a számomra -, és ezen a téren Lem, immár a jól megszokott módon, sosem hibázik.

A könyv címének elolvasása után azonnal lehet némi képünk arról - egyébként nem annyira szeretem ezeket a túlságosan spoileres címeket -, hogy az expedíció, amelynek feladata a Quanta értelmes lényeivel való kapcsolatfelvétel lenne, mennyire lesz sikeres. Bár a tudósoknak komolyan meggyűlik a baja az embertől teljesen idegen civilizációval való kommunikáció nehézségeivel, az olvasó pontosan azt kapja, amire már előre számíthatott. Precíz, tudományos alapokon nyugvó hard sci-fit. A szereplők nem csak hipp-hopp ott teremnek az 5 fényévnyire lévő Quantán, hanem eközben Lem bevezet minket az űrhajózás jelenleg még csak hipotetikus szinten létező nehézségeibe, - nekem legalábbis - jobbára ismeretlen, sokszor érthetetlen asztrofizikai fejtegetéseket olvashatunk például a Schwarzschild-övezetekről, a kollapszárok és a fénynél gyorsabb utazás kapcsolatáról, az idő relativizmusáról, de arról is tudományos megalapozottsággal beszél, hogy miért sokkal jobb a hibernálásnál az embrionálás az évekig tartó csillagközi utazások során. A stílus szerelmesei heves szívdobogást kapnak majd egy-egy hasonló mini-esszé olvasása során, ebben biztos vagyok.


Stanislaw Lem (1921 - 2006)
Ami az én szívemhez közelebb áll témában, az az emberiség-idegen civilizáció találkozása és ennek valószínűsége illetve gyakorlatilag valószínűtlensége. A könyvben emlegetett "kapcsolat-ablak " az a pillanat, amikor egy civilizáció MÁR elég fejlett ahhoz, hogy jelt tudjon adni létezéséről, de MÉG nem annyival fejlettebb az emberiségnél, hogy már ne foghassuk jeleiket (fénysebességnél gyorsabb jelzőrendszer, vagy felfoghatatlan technológiákon, módszereken alapuló galaxisok közötti utazás, (fizikai test elhagyása, telepátia)). A feltételezett idegen civilizációkban - a földi történelemből kiindulva és matematikai számításokon keresztül bizonyítva - ez az intervallum nagyjából 1500-2500 év lehet, ami csillagászati méretekben gondolkozva valóban csak egy pillanat. Emiatt a rövid idő miatt valószínűtlen, hogy épp most, amíg az emberiség épp a saját "ablakában" van (a rádiózás megjelenése óta számolva), valahol máshol is pont ebben a stádiumban lenne egy másik értelmes civilizáció - vagy egy kicsit előrébb, hogy legalább ide tudnának jönni. Ez az okfejtés az UFO hívők lelkesedését sajnos eléggé lelombozhatja.

Amikor az emberek megérkeznek "álmaik bolygójára", még fontosabb kérdés köré összpontosul Lem figyelme, ahová az olvasóit is örömmel elkalauzolja. Meddig mehetünk el - az erőszakos módszerek legvégső határáig is akár? -, hogy akaratunkat a másikra (fajra vagy akár csak másik embertársunkra) rákényszerítsük? Képes-e az ember alázattal közeledni a másik felé a megismerés reményében, vagy sem. Mert ha nem, akkor inkább meg se próbáljunk kapcsolatba kerülni idegen civilizációkkal.

Bár A kudarc-ot Lem 1986-ban írta és életéből ekkor még kb. 20 év hátra volt, mégis az utolsó regényei egyike. Több könyvében ír elmarasztalóan az emberiség egyetemes intelligenciájáról, amiért az saját fensőbbségében megingathatatlanul hisz, de Az Úr Hangja után talán ebben a legkeményebben. Vajon a válogatott tudóscsoport - legyőzve a genetikailag kódolt örökségét - elég alázattal, empátiával és persze józan ésszel rendelkezik ahhoz, hogy sikeresen kapcsolatba lépjen a quantaiakkal? Megtudja, aki elolvassa a könyvet. Érdemes. 

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 8/10

2012. május 5., szombat

Stanislaw Lem - Solaris

Újraolvasó

Stanislaw Lem - Solaris

Stanislaw Lem - Solaris
Eredeti megjelenés: 1961
Magyar kiadás: Európa, 1968; Kriterion, 1977; Magyar Könyvklub, 1994; Szukits Könyvkiadó, 2005
Hossz: 186 oldal
Műfaj: sci-fi, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:
A nálunk igen népszerű író, a tudományos-fantasztikus irodalom világszerte ismert művelője, ebben a sok nyelven sikert aratott regényében ugyancsak érdekes lélektani, tudományos és filozófiai problémák boncolgatásával köti össze az izgalmas cselekményt.
Nemzedékek óta kutatják a tudósok egy távoli bolygó rejtélyes, élő óceánját, mindent elkövetnek, hogy megfejtsék érthetetlen jelenségeit és csodálatos képződményeit, kapcsolatot akarnak vele teremteni, de hiába. Vagy mégis felfigyelt volna az emberekre a gigászi élőlény? Titokzatos lények jelennek meg az óceán fölött úszó kutatóállomáson, öngyilkosságba, vagy félig-meddig őrületbe kergetve az állomás lakóit, pedig saját legrejtettebb gondolataikra, vágyaikra ismernek bennük… A tudósok fantasztikus élményeinek tükrében a mai ember lelkivilágát, gondolkodását, a világmindenség meg nem értett jelenségeire való reakcióját mutatja be a szerző.







A monstre Stanislaw Lem sorozat második könyve a Solaris, amit hajdanában (1994-ben) olvastam már egyszer. Sokra nem emlékszem belőle, csak arra, hogy... az általános vélekedésekkel szembemenve - miszerint valószínűleg ez Lem legjobb regénye -, nekem nem tetszett! Mentségemre legyen mondva, hogy a Kiberiáda után olvastam, ami teljesen elvarázsolt és valami hasonló stílust vártam ettől is. :)

A könyvből több film is készült - Lemnek egyik sem tetszett, mert mind a nő és a férfi párkapcsolatát helyezte előtérbe, nem pedig a Solarist és az általa képviselt rejtélyeket -, a nagy orosz klasszikus Tarkovszkij által rendezett 1972-ben, majd a George Clooney főszereplésével készült amerikai remake 2002-ből. A könyv  után megnézve ezek - nagy meglepetés - szintén nem tetszettek - (pedig szeretem magamról azt gondolni, hogy nagy filmbarát is vagyok). Biztos hű meg há mindkettő (főleg az eredeti), de nekem csak annyi maradt meg belőlük, hogy többször aludtam rajtuk, mint egy simán alvásra szánt éjszakán tettem volna. Akik szeretik a hosszú snitteket és nem rettenti el a 167 perces játékidő sem, a könyv olvasása után nézzék meg az eredetit.

"...Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. "

A Solaris tehát "mumusként" tornyosult előttem az "összes Lem kiolvasása" című vállalásomban, de most, tizennyolc évvel az első olvasás után újra egymásnak ugrottunk.

Azt elmondhatom nyugodtan, hogy bár az újrázás előtt szinte semmit nem tudtam volna elmondani a regény tartalmáról, olvasás közben meglepően sok kép bevillant, ezt mindenképpen pozitívumként értékelem, hiszen azt jelenti, hogy mégis hagyott bennem a könyv anno valami nyomot.


"...- Akkor értettem meg, hogy teljesen mindegy, akármit csinálok, neked mindenképpen kínszenvedés. Vagy még rosszabb, mert a kínzóeszköz élettelen és ártatlan, mint a kő, ami a fejedre eshet és agyonüthet. De hogy a kínzóeszköz csupa jó szándék és szerelem legyen, azt nem tudtam elképzelni. "

A mű azon részei - sajnos meglehetősen ritka részek ezek -, amikor az űrállomáson valóban történik valami, hibátlanok. A szereplők közti interakciók, párbeszédek, az események leírása annyira jó volt, mint az Édenben, bár a humort most hiányoltam [elvétve 1-2 cinikus mondatot azért találhat a figyelmes olvasó] (más kérdés persze, hogy semmi humoros nem történik az egész könyvben, így ez azért érthető, de mégis...)

"...Maga az állomás kétszáz méter átmérőjű korong, középütt négy-, peremén kétszintes. Építését műholdakról irányították, tiszteletreméltó műszaki vállalkozás volt, igazán büszke is lehetne rá a Föld, ha az óceán nem lökne ki magából másodpercek alatt milliószor ekkora építményeket."

Stanislaw Lem (1921 - 2006)
Az enyhén klausztrofób környezetben játszódó könyvben amit feltétel nélkül imádni tudtam, az maga az ötlet, a történet, ami egy bolygónyi "agy-óceán" titkainak megfejtésén dolgozó tudóscsoportról szól. Roppant eredeti, érdekes és izgalmas... csak igazából az ízlésemhez képest túlságosan elkanyarodik filozófiai, lélektani kérdések boncolgatásai felé, amit sem akkor, sem most nem nagyon volt kedvem boncolgatni - úgy látszik nem sokat változtam az évek alatt. Amikor a szolaristák fennállásának 100 éve alatt kialakult kismillió elméletről, frakcióról értekezik - amik mind teljesen hipotetikusak, hiszen a lényeg, hogy senki nem tud semmit - az talán sok embernek az irodalom csúcsa lehet, de nekem egyszer-kétszer majdnem lecsukódott már a szemem. Hozzáteszem, hogy azzal a fejezettel karöltve, ami a mimoidok, szimetriádok és asszimetriádok vagy a lengetegek és hosszanyok kialakulásáról, funkcióiról mesél. Azt hiszem, ez a sok "ellenérzés" azért alakulhatott ki bennem a könyvben szereplő furcsaságok iránt, amiket más könyvekben könnyen lehet, hogy az író kiapadhatatlan fantáziája miatt a pozitívumokhoz sorolnék, mert a könyv végére mi is csatlakozunk a szolaristák seregéhez, és úgy hagyjuk el az Állomást és Solaris-t, hogy nem tudtunk meg semmi biztosat semmiről. Maga a konkrét cselekményszál pedig kis túlzással egy novellára is lehet, hogy kevés lenne - viszont, mint írtam is, ezzel a résszel szemben semmi problémám nincs!

"...Mint tudjuk, minden egyenlet kifejezhető a magasabb geometria formanyelvén, és megfelelő térbeli idom szerkeszthető hozzá. A szimmetriád eszerint Lobacsevszkij kúpjainak és Riemann negatív görbületeinek valamiféle rokona, de csak nagyon távolról, mert elképzelhetetlenül bonyolult. Egész matematikai rendszer több köbmérföld terjedelmű levezetése, mégpedig négydimenziós levezetés, mert az egyenletek lényeges együtthatói időben is kifejeződnek az alakzat időbeli változásaiban."

Mondjuk az egész könyv nagyon rövid, szóval 20-30 oldalnyi - igazán kultikus sci-fi - részletről beszélek, ami azért simán bevállalható, nem hiába rajonganak olvasók milliói ezekért a részekért különösen! (Néztem a moly-on, mindenki azoktól a részektől van elájuva, amit én untam, szóval ezt is bele kell venni az összképbe. Úgy látszik, ez egyszerűen ANNYIRA nem az "én könyvem".)

A tudományos szakzsargon - Lem szerint "tudós terminus" - itt már számomra közel érthetetlen volt, bár pozitív, hogy a jövő tudósai a már most kitalált elméletek alapján dolgoznak/gondolkoznak (Gamow-Shapley-elmélet, Le Châtelier-szabály, Einstein-Boevi-elmélet, Kronecker-tér), nem pedig csak Lem csapott egyet a hasára, hogy onnan essen ki egy-egy jól csengő nevű elmélet, szabály, valamint persze ezen tételek beható ismerete nélkül is teljesen érthető a mű, főleg, hogy ez csak a körítés, igazából ugye az emberi lélekről, a tudatalattiról, a hitről, a megismerhetetlennel való találkozásról és végső soron magáról az EMBER-ről szól.

"...A gondolkodó kolosszus puszta létezése nem hagy többé nyugtot az embereknek. Átszelhetik a Tejútrendszert, kapcsolatot teremthetnek hozzánk hasonló lények civilizációival, a Solaris akkor is örök kihívás marad az ember szemében."

Az írónak ezt a művét olvasni nekem olyan volt, mintha a Solaris-on hajókáztam volna. Egyszer fenn egyszer lenn. A ?kapcsolatfelvétel? egy emberitől teljesen idegen "?létformával?" (vagy egy "?istennel?") hálás téma, amiben Lem nem tud hibázni, de a hátteréül szolgáló tudományág - a szolarisztika - története és elméletei szerintem feleslegesen van ennyire részletesen kidolgozva.
Nem akarok viszont a sok siránkozás után ennyire negatív képet festve búcsúzni - alig írtam valami pozitívat, szinte  az egész posztban csak sajnálkoztam. :)

A könyv tehát szenzációsan jó, de távolról sem egy könnyed, pihentető sci-fi, a mondanivalója ahhoz túlságosan komoly.


A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!
A következő Lem regény a Visszatérés lesz majd!


Értékelés: 7/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads