A következő címkéjű bejegyzések mutatása: animus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: animus. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 23., kedd

Hahner Péter - A Vadnyugat


Hahner Péter - A Vadnyugat
20 hős, 20 talány

Eredeti megjelenés: Animus, 2012
Műfaj: életrajz, történelem, dokumentum, néprajz, művelődéstörténet
Hossz: 384 oldal

Tartalom:
Indiánok, cowboyok, kalandorok, kontinenst átszelő postakocsik, dübörgő bölénycsordák mellett zakatoló gőzösök… A Vadnyugat története számos regényírót és filmrendezőt megihletett már. De úgy történt-e minden, ahogyan azt könyv- és filmélményeink alapján tudni véljük? Valójában milyen ruhában járt egy vérbeli cowboy? Hány bölényt ölt meg Buffalo Bill? Milyen látomásai voltak Ülő Bikának a sorsdöntő összecsapás előtt? Mennyire gazdagodtak meg az aranyásók? Milyen szerepet játszott ez a távoli és rejtelmes vidék az Egyesült Államok gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésében? Minderre választ kaphatunk ebben a mítoszok és legendák mögé néző, lebilincselően érdekes könyvben.

Hahner Péter történész a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője. Több francia és angol klasszikus történelmi művet és életrajzot ültetett át magyarra. Most megjelent könyve a tizennegyedik önálló kötete. Korábbi munkái Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok történelmével foglalkoztak, s ő a szerzője a nagy sikerű 100 történelmi tévhit és Újabb 100 történelmi tévhit című köteteknek. A történelem iránt érdeklődők a Rubicon című folyóiratban is rendszeresen találkozhatnak írásaival.






Tipikusan az a könyv, aminek első ránézésre semmi keresnivalója a Profundus Librumon, de néha még én is kitekintek a fantasztikus témájú művek mögül. Mivel az egyik kedvenc korszakom és helyszínem - a Sötét Középkor mellett - a Vadnyugat és tágabban Amerika felfedezése (1492) óta a kontinens északi részén élő népek rövidke történelme a XX. századig bezárólag, ezért mióta megláttam a boltban a kötetet, már csak az volt a nagy kérdés, hogy mikor fogok végre írni erről a könyvről.

Hahner Péter (1954-)
Eddig Hahner Péter (1954 - ) történésztől egy könyvet sem olvastam ugyan, de már több mostanában megjelent könyvével szemeztem. A 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod (2010) és az Újabb 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod (2011) című könyvei is érdekeseknek tűntek. Az utolsó "akadály" kettőnk közt abban a pillanatban dőlt le, mikor a spagetti-westernekből és Karl May regényekből évtizedek óta szeretett és ismertnek vélt vidék történelmét vette górcső alá legújabb szerzeményében. A tanár úr most negyven rövid, illetve közepesen hosszú, élvezetes stílusban leírt értekezésben bizonyítja be, hogy bizony vannak még hiányos foltok az ismereteinkben, nem is kevés.
Amerikai "indián" törzsek

A könyv olvasása során megtudhatjuk, hogy a ma az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozó területek 1607 - az első fehérek alapította és fennmaradt kolónia, Jacksontown - óta számított történelme a véres háborúk, népirtások és üldöztetések sora mellett a makacs közemberek akaraterejének, kitartásának és erőfeszítéseinek - azt kell mondjam - dicső diadala. Történelmi távlatból nézve valószínű, hogy minden földrész minden államáról lehetne hasonlóan sztorizgató, az érdekes részeket előtérbe emelő történelmi művet csinálni, de akkor mégis hol vannak ezek a könyvek? Biztosan léteznek, de velem csak nagyon ritkán jönnek szembe. [Talán a volt magyarországi angol nagykövet - Bryan Cartledge (1931) - ilyen lehet, aki annyira megszerette az országunkat, hogy két (angol nyelven is elérhető) könyvet is írt a történelmünkről. (Megmaradni, és a Trianon egy angol szemével). Az asszonyka kedvenc történésze, ő ajánlotta nagyon, szóval ha tévednék a stílusát illetően, őt okoljátok! ;-)]

Indián rezervátumok napjainkban


Már rögtön az első fejezetben rengeteg információt nyújt Hahner, amikor az indiánok - már az elnevezés is eleve hibás és túlzottan egyszerűsítő - közti kultúrális különbözőségről mesél, majd a területi eloszlásukról térképet is kapunk. A kontinens benépesüléséről meglepő módon pontosat nem tud senki (Kr. e. 10.000 (de akár 48.000 is lehetséges)), ahogy a pontos számukról sem - a fehérek eljövetele előtt egymillió és tízmillió között lehetett valahol -, így az indián kultúrák őskorából egy nagy ugrással el is jutunk hirtelen Pocahontasig, és az 1607-es esztendőig. (A dél-amerikai spanyol hódítás kora (1492-15XX-ig) néha említés szintjén még felmerül, de nem kell izgulnia az egyszeri érdeklődőnek, hogy - Winnetou és a cowboyok történetei helyett - a történelmi korszakok iszonyatos mélységeibe kell lemerülnie.
Amerika 1860-ban

A könyvet olvasva hamar rájöhetünk, hogy egy fejezet egy általános kérdést körüljárva - Hogyan éltek a gerendaházakban? - ismertet meg minket a lehető legélvezetesebb formában a korszakra illetve az épp tárgyalt területre hatást gyakorló néprajzi, politikai, vallási vagy történelmi ismeretekkel. Sok olyan apró furcsaság kapott magyarázatot ahogy haladtam előre a könyvben, amiket igazából sosem értettem, az utána nézés vagy egyszerűen a témán való gondolkodás meg rendszerint elmaradt, de mindig is érdekeltek. Nagyszerű példa, hogy hogyan, miért - és mikor - lettek az államhatárok nyílegyenesre kijelölve, vagy hogy mi a különbség egy állam (mint például Texas) és a már fehérek által szintén elfoglalt - a "békebírós" filmekből ismerős - territóriumok közt. Ennél jóval komolyabb témákat is érint persze a könyv. Például, a britek, franciák és spanyolok mellett az oroszok, a svédek és a hollandok is megpróbálták kihasítani a saját szeletüket az "amerikai tortából", és - kinek másnak, mint az oroszoknak -  ez hosszabb időre sikerült is. Vagy az Antonio López de Santa Anna mexikói diktátor seregei ellen vívott amerikai-mexikói háború, aminek a végén 1847.09.14-én "először vontak fel amerikai zászlót egy idegen állam fővárosában". Az igazán meghatározó történelmi események - például a függetlenségi háború vagy az észak-déli polgárháború - pedig egészen természetes, hogy nem maradhattak ki a kötetből.
Amerika 1839-ben
(Azért raktam be a két térképet, hogy lássátok, 21 év alatt mennyit változtak a nyugati részen a határok)

A "páros" fejezetekben ezzel szemben egy szimbolikus alak - indián vagy fehér vegyesen - életének színes, izgalmas vagy akár sorsfordító eseményei elevenednek meg. A harcokkal vagy épp felfedezésekkel teli élettörténetek olvasása során tisztább képet kapunk a kor határvidéki embereinek gondolkodásmódjáról, küszködésekkel és tragédiákkal sűrűn átszőtt mindennapjaikról. Ledől a mogorva, emberkerülő pioneer-ok mítosza, de nem kell izgulni, emellett a régről ismert történelmi alakokról szóló eddigi ismereteinket új dimenzióval bővíti és új "hősöket" - politikusokat, szerencsevadászokat sőt egyszerű farmereket -, is megismerhetünk. Életük felidézése közben mérhetetlen sok apró anekdotikus információt tudunk meg olyan személyekről, akik életük bizonyos szakaszában kapcsolatba kerültek hősünkkel. Egyik személyes apró kedvencem (sok más mellett) - persze a katonás, hősies-faktora miatt - a Defiance-erőd (Kihívás-erőd) névadásának körülményei.
Amerika történelme 1492-1750 (akiknek nincs ideje történelemkönyvekre)

Amerika történelme 1750-2010

A könyv végén lévő filmajánlóért - mindet beszerzem, ami még nincs meg! - és kronológiai áttekintésért, valamint természetesen a könyvben szereplő térképekért és grafikákért pedig külön köszönet illeti a szerzőt/kiadót, mint ahogy a fogalomtárért is. Remélem sikerült átadnom, hogy remek könyvet olvastam. Nem pontozok már a blogon, de ide eldugok egy 10/10-et. Egy mondatot sem untam a könyvben, és olvasás közben észrevétlen még tanultam is. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet vagy a Vadnyugatot illetve az itt játszódó történeteket. Gratulálok!

A könyvért köszönet az Animus Kiadónak!

Alfred Jacob Miller (1810-1874) vadnyugati képei
Alfredo Rodriguez vadnyugati galériája


George Washington átkel a Delaware folyón
Megskalpolt fejvadász
Wyatt Earp (és társai)
Az 1862-es Dakota-háború menekültjei

Mormon úttörők 1847-ből



2012. augusztus 29., szerda

Jonathan Stroud - A gólem szeme

Jonathan Stroud - A gólem szeme 
(Bartimaeus 02.)

Jonathan Stroud - The Golem's Eye
Eredeti kiadás: 2004 
Magyar megjelenés: Animus, 2005 
Műfaj: ifjúsági fantasy 
Hossz: 528 oldal 
Fordította: Pék Zoltán 
Díj:  Mythopoetic-díj [Ifjúsági könyvek] (2006) 

Tartalom:
A varázslók uralta Londonban egyre szaporodnak a rejtélyes bűnesetek, páratlan erejű mágikus eszközök tűnnek el. Puccskísérlet húzódik a háttérben, vagy a mágusokkal szembeni Ellenállás a felelős? Bartimaeusnak, a pimasz és találékony dzsinnek és immár magas állami hivatalt betöltő megidézőjének, aki azonban még mindig kamasz éveiben jár, olyan ügyeket kell felgöngyölítenie, amelyek nem csupán átláthatatlanul bonyolultak, de roppant veszélyesek is.



Nem is túl régen írtam a Bartimaeus-sorozat első részéről, A szamarkandi amulett-ről. Mivel a könyv könnyedségével, olvasmányosságával könnyedén levett a lábamról, gondoltam, hogy ezt a nagy meleget - ami a múlt héten újra éreztette, hogy még nincs vége a nyárnak -, kiböjtölöm vele egy csendes és árnyékos szobában. 
Jonathan Stroud (1970 - )

Utólag úgy gondolom, hogy mivel az utóbbi időben semmi kedvem nem volt olvasni semmit - valami komoly szóba sem jöhetett -, inkább hagyni kellett volna az egészet és még pár napig inkább csak videózgatni (megnéztem még pár sorozatot a felkerülteken kívül, arról is jönnek majd a posztok sorban - előre is elnézést kérek, de valószínű, hogy több sorozatos poszt lesz még 1-2 hétig, mint könyves).


A gólem szeme egész egyszerűen teljesen hidegen hagyott, pedig ha megnézzük a Bartimaeus-sorozatot a
Moly-on - de még inkább a Goodreads-en, mert ott kiderül, hogy ez nem trilógia, hanem quadrológia (bár az igaz, hogy a 4. kötet inkább előzmény, hiszen csak a dzsinn szerepel benne, a többi megismert szereplő nem) -, látható, hogy a tömegek szerint ez a rész semmivel sem gyengébb, mint volt az első, szóval a hiba nagy valószínűséggel ez alkalommal bennem keresendő.
Az ugyan kétségtelen, hogy kalandosnak és fordulatosnak volt szánva az egész regény az elejétől a végéig, de a három szálon futó történet finoman szólva most "nem kapott el". 

Legkevésbé a dzsinn - Bartimaeus - szemszögéből elmesélt fejezetek untattak. Az ő stílusa - egoista világszemlélete, csípős nyelve, humora - most is felébresztettek, mikor el-elszunyókáltam már majdnem a könyv felett. Hozzátenném azért, hogy szerintem Stroud a "dzsinnes fejezetekben" is egy kicsit haloványabb volt, mint a "trilógia" nyitó részében.

Az ifjú mágus - Nathaniel - szemszögéből elmesélt fejezetek már sokkal kevésbé tetszettek. Mondjuk a Tövisek hercege című regénynek a méltatásakor senkiben fel sem merült - ugye? -, hogy mivel a főszereplő kicsit szociopata, ezért esetleg lehúznám a könyvet? Nem akarok én feltétlen jó főhősökről olvasni egyáltalán. Viszont, hogy Nathaniel ebben a részben a mágusok megszokott útjára teljesen ráfordulva - beképzelt, nagyképű, piperkőc, gőgös, hataloméhes még ha az idősebb mágusok (mesterei) példáján felnőve is (hiszen két év eltelt az előző részhez képest) -, ilyen kis féreggé érjen... elég hiteltelen volt - bár azért az első részben sem a becsületesség mintaképe volt persze. Nem éreztem benne az első részben annyira kihangsúlyozott intelligenciát, ami miatt kitűnt a többi tanonc közül, nem láttam magam előtt félelmetes magasságok elérésére képes fiatalemberként. Amit láttam az egy elkényeztetett kis öleb volt minimális hatalommal, amivel szeret kérkedni. Egy unszimpatikus, egoista, törtető kis akarnok hivatalnokot láttam, azt a fajtát, akit mindannyian jól ismerhetünk a való életből - persze mágikus hatalom nélkül. :) Ennek kellett volna szurkolnom? Azt reméltem, kivégzik, vagy valami, bár tudtam, hogy ebben a könyvben ilyesmi tutira nem fog történni. Ebből a szempontból teljesen áll az ifjúsági jelző. A regény totálisan vértelen (nekem sajnos izgalom-mentes is volt). Ugyan a hullák száma viszonylag magas, de mind maximum csak - pukk!!! - eltűnik.

A harmadik szemszög, az Ellenállás egyik alakjának - Kitty - nézőpontja volt. A regény legerkölcsösebb főszereplője. A Locke Lamora hazugságai-ban olvastam mostanában hasonló csoportról (abban is tolvajok voltak ugyanis). Ott ki volt találva a csoport úgy, hogy a könyv majd minden oldalán izgulni lehessen a tagok életéért. Ebben az Ellenállás összes figurája egy papírmasé darab volt, hátterükről, életükről semmit nem tudtunk meg. Sok regényben ez nem baj, sőt van ahol pozitívum is lehet, itt még véletlenül sem az. Semmi kötődésem nem alakult ki a tagok felé. Egyedüli kivétel Kitty volt, akiről azért megtudhattunk pár dolgot. Vele nem is volt kifejezett problémám, de az Ellenállás ürességét egyedül nem tudta tartalommal feltölteni. Neki nem kívántam semmi rosszat, mint Nathanielnek, de nem is érdekelt a sorsa.

A történet szövéséről egy kicsit. Az elején viszonylag gyorsan ment az olvasása - amikor azt hittem, még annyira fog tetszeni, mint az első rész -, aztán villámgyorsan bealudtam rajta. Onnantól nagy nehezen napi 1-2 fejezet ment le. (Mivel nem hagyok abba könyvet, és sosem olvasok párhuzamosan kettőt vagy többet egymás mellett, ez jól visszafogta az olvasási kedvemet. - Tíz teljes napig olvastam!!!) A könyv felénél nagyjából, elmennek Prágába. Onnantól azért már lényegesen élvezhetőbb, jobb volt a könyv és a cselekmény is egyre erősödik - már nem akartam rajta bealudni sem. Megjelenik egy egészen kedvelhető szereplő is - Bartimaeus mellett - egy őrült afrita (hatalmas erejű dzsinn), akinek az "észjárásán" jókat lehetett derülni (végre!). Az utolsó harmadát már egyszerre olvastam ki.


A fordítással most sem volt semmi bajom, de a kötet helyesírása... ha annyit mondok, hogy volt benne elgépelés bőséggel, akkor roppant finom voltam és nőies - pedig az első részben nem emlékszem, hogy ezzel problémám lett volna. A borítója viszont tetszett. A régi kiadásnál sokkal jobb (bár az meg keményfedelű volt!), de jobb az eredetinél is (kivétel talán az az egy, amit beraktam ide a cikkbe - a kék). A görög? kiadás borítója viszont még sokkal jobb!

 

Döntse el mindenki maga, hogy csak én nem tudtam értékelni most egy egyébként jó regényt, vagy igazam van esetleg, mindent összevetve szerintem jóval gyengébb volt, mint az első rész. (Azt hiszem azért is, mert Bartimaeus sokkal ritkábban kapott szót köszönhetően a három nézőpontnak - ha jól emlékszem, az első részben csak két nézőpontból mesélt az író.) Ettől függetlenül azoknak, akiknek igazából íródott - a tiniknek - szerintem ez a rész is tetszeni fog, és ezért nem is kap túl alacsony "osztályzatot" sem.


A sorozat következő része - és a többi Stroud könyv is - már itt van a polcomon, és mivel "trilógiát" sem hagyunk félbe, az írás jön azokról is, de azt hiszem majd csak valami hideg napon.


A recenziós példányt azért természetesen köszönöm az Animus Kiadó-nak! 

Értékelés: 6/10

2012. április 20., péntek

Jonathan Stroud - A szamarkandi amulett

Jonathan Stroud - A szamarkandi amulett
(Bartimaeus 01.)

Jonathan Stroud - The Amulet of Samarkand
(Bartimaeus 01.)
Eredeti megjelenés: 2003
Magyar kiadás: Animus, 2004, 2011
Hossz: 472 oldal
Műfaj: ifjúsági fantasy
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Díj: Mythopoeic Fantasy-díj (2006)

Tartalom:
Londonban a varázslóké a hatalom. Nathaniel még csak készül rá, hogy a kiválasztottak közé kerüljön, s éli a varázslóinasok hétköznapjait. Ám élete hirtelen fordulatot vesz, amikor az egyik nagy hatalmú varázsló nyilvánosan megszégyeníti őt. A fiú bosszúvágytól hajtva idézi meg az ötezer éves dzsinnt, Bartimaeust, és megparancsolja neki, hogy lopja el ellensége legféltettebb kincsét. Ezzel a több mint vakmerő lépésével a fiú a varázslók között dúló hatalmi harc kellős közepén találja magát, oldalán a csavaros eszű és pimasz dzsinnel.


Sokan kapnak a fejükhöz, mikor elárulom, hogy - néha - úgynevezett "ifjúsági" előtagú fantasy irodalmat is olvasok, nem csak "HC" fantasy-t, pedig szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló. Az ifjúsági kitétel nem feltétlenül jelenti azt rögtön, hogy az adott könyv bárgyú, bizonyos kor után olvasásra már méltatlanná váló mű lenne. (Persze sok olyan is van.) A jó ifjúsági REGÉNY csak annyiban kell(ene), hogy különbözzön az egyszeri olvasó által különben favorizált könyvektől, hogy kevesebb bennük a mészárlás, a szex és a káromkodás, de az irodalmi értékeknek ettől még hiánytalanul megtalálhatóaknak kéne lenniük bennük.
A legjobb példa erre - természetesen - (a szintén Animus-os kiadású) Harry Potter-sorozat, amit számos ismerősöm semmi pénzért nem lenne hajlandó elolvasni/megnézni, pedig igazából ennek a merev elzárkózásnak semmi racionális indoka nem lehet, hiszen a könyvek (és a filmek is) teljesen rendben vannak. Funkciójukat ellátják, szórakoztatóak, izgalmasak, látványosak, néhol viccesek, gyakorlatilag sehol nem unalmasak. Sok úgynevezett "logós" fantasynál sokkal több értéket képviselnek.
Más, közelmúltban olvasott - szuper - ifjúsági fantasy könyv még az Incarceron a Pongrácz kiadótól, vagy az Agave-től az Őfelsége sárkánya és a Temető könyve például. Ezek mindegyike felnőtt fejjel is maradéktalanul élvezhető volt.

Nos ezekhez a könyvekhez csatlakozott viharos sebességgel Jonathan Stroud tetralógiájának első része - A szamarkandi amulett.
Jonathan Stroud (1970 - )
A történetet két főszereplő szemszögéből izgulhatjuk végig. Az első - minősége szerint is - Bartimaeus, a dzsinn egyes szám első személyű nézőpontja, ami minden olvasót egy fejezet alatt elvarásol, amennyiben szereti Rejtő Jenő Fülig Jimmy könyveit. Olvasás közben nekem folyton ez járt a fejemben, hogy mintha az író erről az ízig-vérig magyar szerzőtől kölcsönözte volna a "dzsinnes fejezetekben" uralkodó írói eszköztárát. Bartimaeus ugyanis nem az Aladdinból megismert jóságos dzsinn - hanem mintha egy Rejtő-regényből megszökött karakter lenne -, ő nem igazán szereti, ha szolgaságba kényszerítik, utálja az embereket, - különösen a varázslókat! -, de nem szereti a fajtája többi tagját sem - ahogy őt sem szeretik viszont a hasonszőrű lények. A nyelvét annyira felvágták, hogy kígyónak is beillene már. Nem tisztel senkit, csak önmagát, parancsot is alig-alig fogad el, a kéréseket meg sem hallja. A gyengékkel szemben erőszakos, az erősekkel szemben gyáva - saját maga ezt a tulajdonságot persze intelligensnek és előrelátónak aposztrofálná. Varázsereje dzsinn mércével mérve átlagos, saját maga életben tartása mindennél fontosabb számára... és persze roppantul vicces (mármint az olvasónak, a gazdája szerintem semmi humorosat nem talált benne).
Fajtájának persze minden tagja hasonló tulajdonsággal rendelkezik - kivéve a humort -, sőt, ő a jobbak közé tartozik.


"...aztán beszélgetésbe elegyedjem vele, és további „véletlen” találkozások során a bizalmába férkőzzem. Ha elég türelmes, barátságos és fesztelen vagyok, előbb-utóbb bizonyára elkotyog valamit… Vagy megtehettem, hogy jól elverem. Ezt a gyorsabb és célirányosabb módszert sokkal rokonszenvesebbnek tartottam."

Gazdája - Nathaniel - az alig tíz éves varázslótanonc, aki leendő kollégái minden - rossz - tulajdonságával már most - duplán! - rendelkezik. Akaratos, pökhendi, becsvágyó, bosszúálló, öntelt, hataloméhes, gonoszkodó, beképzelt, rátarti kis vakarcs, aki azért kerül a konfliktus középpontjába - és azért okozza mások vesztét -, mert nem bírta elviselni, hogy 1-2 számára ismeretlen varázsló gyakorlatilag egy ártalmatlan helyzetben fizikai erőszakot alkalmazott ellene (elporolták a fenekét arcoskodása miatt), és szinte azonnali bosszúját nem koronázta igazán káprázatos siker. Rossz tulajdonságai mellett azért adjuk meg neki, ami jár, ugyanis emellett okos, szorgalmas, tántoríthatatlan, ambiciózus.

Nos ennek a két jómadárnak kéne drukkolni, hogy sikerrel vegyék a körülöttük tornyosuló - sokszor önmaguknak köszönhető - akadályok tömkelegét.
...És drukkolni is fogunk, mert Stroud stílusa lenyűgözően könnyed, vicces és a sztorivezetése is példás. Az ifjú olvasók nem fognak körmönfont leírásokkal találkozni lépten nyomon, sőt a könyv többszáz lábjegyzete szintén segít az utalások, fogalmak értelmezésében. (Szerintem az általam olvasott - töménytelen - könyv közül a lábjegyzetek léte ebben a könyvben a legjobban megmagyarázott. Lábjegyzetek ugyanis csak a dzsinnes fejezetekben vannak, és mivel a dzsinnek - köztudomásúlag! - egyszerre több síkon tudnak gondolkodni, a lábjegyzetek Bartimaeus adott cselekvéskor gondolt gondolatainak leírásai. Bonyolult? Olvasásuk közben iszonyúan jól működött - és persze általában rettentő mulatságosak is!)



"– Te épp elég dzsinnt láttál, Martha. Találkoztál olyannal, amelyiknek „a fekete szeme láttán elolvad a szív”? Legfeljebb az arc olvad el!"

Az idősebb olvasók sem fognak viszont a gyerekes leírások miatt panaszkodni, mert ilyenek nincsenek benne. Ez a másik ok is, amiért ennek a furcsa párnak végig szurkolni fogunk. A többiek ugyanis még náluk is rosszabbak. A varázslók ebben az alternatív Földön kivétel nélkül mind - ha nem is feltétlenül gonoszak -, de a muglikat nem varázslókat elnyomásban tartó hataloméhes, pénzéhes szerzetek, akikben gyakorlatilag semmi kedvelhető nincsen. Nathanielbe legalább egy kis lelkiismeret szorult és Bartimaeus se jószántából jött közénk zavartkelteni, sőt! Ő azonnal menne vissza jól megszokott közegébe a Másik Világ legmélyebb káoszába, ahonnan megidéztetett.

"...Képtelenség. Innen nem tudok megszökni. Minden oldalról feltartóztathatatlanul közeledett a halál. Elképzelni se tudtam, hogyan válhatna helyzetem ennél kilátástalanabbá.
Párafelhő, bődülés és egy izzó, vörös szempár ereszkedett le hozzám.
– Bartimaeus!
Hát, például így...
– Most már emlékszem! – ordította. –  népem hóhéra! Végre, végre! Huszonhét évszázadot vártam erre a percre!
Egy ilyen kijelentésre nehéz frappáns választ találni.
Úgy döntöttem, zümmögök a szárnyammal. Egy bátor bogár így tesz a halál torkában."

Egy szó, mint száz, nekem nagyon tetszett. Van benne sok akció, jó történet, jó dumák és vicces leírások, mágia és a könyvben fellelhető hullák száma is - viszonylag - jelentős, szóval aki attól ódzkodik, hogy itt úgyse lesz vér és gyilkosság, hiszen "ifjúsági" a regény, felejtse el. Számomra külön öröm volt, hogy  a "szokásos" - és teljesen felesleges - romantikus szál hírmondónak sincsen benne.
A sztori kerek, de persze több szála is nyitott maradt, ráadásul ezek még érdekes, "magasra vezető" szálaknak is tűnnek, ezért nem kérdés, hogy maradok a következő részre is, ami A gólem szeme címen fut.
Az új kiadás borítója sokkal jobban sikerült, mint a régié, de a papír minősége... (a régi nem tudom, milyen papírra volt nyomva) ...de legalább sok hiba nem volt benne.

A könyvért külön köszönet az Animus Kiadónak, már régóta szemeztem vele!

Értékelés: 8/10

Linkek: