John Scalzi - Szellemhadtest

John Scalzi - Szellemhadtest

(Vének háborúja 02.)

John Scalzi - The Ghost Brigades
(Old Man's War 02.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Agave, 2013
Hossz: 304 oldal
Műfaj: sci-fi, háborús
Fordította: Farkas István

Tartalom:
Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket… elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.

Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a „Vének háborúja” véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?

John Scalzi (1969 - )

John Scalzi amerikai író saját, ma is aktív blogján a Whatever-en kezdte publikálni fejezetről-fejezetre a Vének háborúját, amiről én is írtam még tavaly nyáron néhány méltató bekezdést. A Whatever olvasói közt akkora népszerűségre tett szert méltán a könyv, hogy arra már a kiadók is felfigyeltek, és ki is adták a könyvet, ami rögtön HUGO-díj jelöltségig vitte. A siker és a sztori egyaránt folytatásért, sőt folytatásokért kiáltott. A második rész, a Szellemhadtest elolvasása után pedig már magabiztosan mondhatom, hogy Scalzi sorozata a mostanában magyarul kiadott "háborús" sci-fik közt az élen, de legalábbis az élbolyban tanyázik. És igen, az élboly pedig a könyvben is cameoztatott "nagy öregekből" áll, úgymint az Örök háborúból és a Csillagközi invázióból.

Végül nem ez lett a magyar borító

A Szellemhadtest nem a Vének háborújában történő események folytatásáról szól, hanem új aspektusát ismerhetjük meg az intergalaktikus háborúnak. Emiatt - bár nem tudom, ki és miért tenne így -, igazából nem szükséges az első rész ismerete a történet teljes megértéshez. A Gyarmati Véderő, ami kizárólag genetikai eljárásokkal felturbózott humánokból áll nem képes az idegen fajok szövetsége jelentette fenyegetéssel felvenni a harcot. A szupertitkos, beszivárgásos feladatokra szakosodott divíziójára, a Különleges Erők soraiba tartozó Szellemhadtestre bízzák a hálátlan feladatot. A civilek elől teljesen eltitkolt és a közkatonák közt is szinte már legendaszámba menő egység halott GYV-sekből örökítőanyagból klónozott katonákból áll. A két katonai frakció nem érti és nem is bízik egymásban. A katonák felelőtlen gyermekeknek tartják a klónokat, akikben nincs humorérzék és lelkiismeret, míg a klónok egyszerűen csak nem értik, mi a bajuk velük az embereknek, hiszen ők csak háborúzni akarnak - hiszen arra tervezték őket - és megvédeni a civil kolóniákat az ellenséges földönkívüli civilizációk sokaságától.

"...a legtöbb ember egyszerűen unalmas. Amikor előléptettek a Különleges Erők parancsnokának, egész álló nap mások gondolatait figyeltem. Tudja, mire gondol az emberek többsége az idő nagy részében? Arra, hogy ennének. Vagy hogy szarnának. Vagy hogy megdugnának valakit. És onnan vissza oda, hogy ennének. És futják ezeket a köröket halálukig. Higgye el nekem, hadnagy. Egy napig bírná, aztán az emberi szellem csodájáról és összetettségéről alkotott véleménye visszavonhatatlan károkat szenvedne."

Bár a könyv egy katonai egység néhány bevetésének történetét meséli el - tehát háborús -, mégis sokkal inkább akció, mint háború központú. Nincsenek benne nagyszabású hadmozdulatok, és jobbára hiányoznak a stílus klasszikus ismérvei is. A mű nagyobb része az elmaradhatatlan csihi-puhi mellett - és a szórakoztatási faktoron szemernyit nem csorbítva ekkor sem - egyébként is fontosabb, mélyebb kérdésekre keresi a választ. Meddig tekinthető még embernek a "génszakácsok" által nemesített ember? - A gameránok, a homo astrum a tökéletes példa! - A géneink eleve meghatározzák-e vajon a klónunkat, vagy van lehetőségük tőlünk eltérő személyiséget kifejleszteni? Gyártóik, fejlesztőik rabszolgái-e a klónok, akiknek lehetőségük sincs kitérniük az előre meghatározott életút elől? Ezekre, és hasonló kérdések garmadájára kapunk - remélhetőleg - önálló gondolatok sorát szülő válaszokat a regény lapjain. Ennyi is elég lenne, hogy értékelhető, élvezetes regény legyen a könyv, de van ám még ott, ahonnan ez jött. :)

Komoly, komor témája dacára az egyik leghumorosabb könyv, amit mostanában olvastam. Méltó az első részhez. Főleg a katonalét és a katonai feladatok szülte "rebellis" gondolatokon dőltem a legtöbbet. Az író karaktereinek olyan egyetemes, megunhatatlan, szarkasztikus humora van, amit mindig tudok üdvözölni, akárhány könyvben olvasok is hasonlót. A szereplők jellemrajzai, kidolgozásai parádésak. Nem számít, hogy humán vagy valamelyik inhumán fajba tartozó a karakter, vagy hogy a történetben mennyire játszik meghatározott szerepet - kedvenceim a piromán klón, Harvey és Szilárd Leó (igen, a magyar tudós után szabadon) tábornok voltak -, de a többieknek is vannak emlékezetes pillanatai.

"Harvey élt-halt ezért a szarért.
Miközben közeledtek az állomáshoz, Harvey leginkább azért aggódott, hogy Sagan hadnagy megint a szokásos, módszeresen aprólékos stratégiáját veszi elő, valami jó kis lopakodósat, ami miatt neki is lábujjhegyen kell majd osonnia, mint valami kibaszott kémnek vagy minek. Utálta ezt a fost. Harvey pontosan tudta, hogy mi megy neki a legjobban: ő egy balhés csávó volt, akinek a környékén a dolgok összeomlanak és felrobbannak. Ha nagyon ritkán magába nézett, azon elmélkedett, hogy az őse, akinek a génjeiből összerakták, vajon miféle ember volt? Durván antiszociális alak, mint például egy piromániás, vagy egy profi pankrátor, esetleg egy erőszakos bűncselekményekért lesittelt börtöntöltelék? Akárki, akármi is volt, Harvey szívesen adott volna egy szép nagy csattanós csókot a szájára. Mert Harvey olyan tökéletes békében élt a belső énjével, amiről egy Zen buddhista szerzetes csak álmodhatott."

Megemlíteném még, hogy a könyvben üresjáratot, terjedelmes leírásokat vagy túlzottan kidolgozott hátterű karaktereket nagyítóval sem fogunk találni. Scalzi most is mindent feláldozott a pörgő történet, a humor és a humánok ellen erős ellenérzéssel viseltető galaxist élettel - és feszültséggel - való megtöltésének oltárán. Külön tetszett az is - a káromkodásokkal sűrűn tűzdelt fordítás mellett, ami nélkül szerintem egy katonákról szóló mű sem lehet autentikus -, hogy az emberiség végre nem az esélytelenek nyugalmával száll szembe az idegenekkel, hanem igen csak komoly erőt képviselve, saját sorsának kovácsa. Persze azt senki nem állítja, hogy jó kovácsok lennénk...

"- Nem - felelte Roentgen gyengéden. - Már egy vagy közülünk. És ez nem csak a szexről szól. Ez az egymásrautaltság és a bizalom egyik legmélyebb kifejezése. Az összekapcsolódás magasabb szintje.
- Kurvára kamu dumának hangzik ez nekem."

A fentieken kívül külön szót érdemel az idegen kultúrák kidolgozottsága. Nagyon mélyen nem ismerhetjük meg ugyan egyiket sem, de - attól eltekintve, hogy  mindhárom szilárd halmazállapotú (és talán gerinces is) - az embertől és a különböző sci-fi mozgóképek és könyvek miatt már lehet, hogy ismerős xenos-típusoktól a lehető legnagyobb mértékben eltérőek. És mégis, a könyv előrehaladtával, miközben talán még mindig különbözőségükön csodálkozunk, rájövünk, hogy pont olyanok, mint mi. Hiába esznek embert, vagy szaporodnak lárvával, egyedeik motivációja, gondolkozásmódja és érzelmei érthetőek, logikusak és hitelesek. Ez pedig ahogy észrevettem, elég ritka, ha földönkívüli civilizációkról szóló könyvet olvasunk.

A Vének háborúja sorozat már az ötödik kötetének - a The Human Division - megjelenése előtt áll. (Update: A hatodik kötet is be lett jelentve, az ötödik pedig megjelent és hatalmas siker - mi más lenne?) Az olvasók nem lankadó érdeklődése jól jelzi, hogy Scalzinak nem véletlenül sikerült egy jó könyvet írnia, hanem kiapadhatatlan fantáziájával képes megbízható minőségben szállítani a csillagközi űrben az emberiség fennmaradásáért küzdő Gyarmati Véderő katonáiról és a gyarmatok civil lakosságáról szóló történeteket. [Nem véletlenül választották meg az SFWA (Science Fiction and Fantasy Writers of America) elnökének sem.] Engem már az első kötettel teljesen meggyőzött írói kvalitásairól, és szerencsére nem is tévedtem vele kapcsolatban. Nincs még hír róla, hogy a következő kötetet, a The Last Colony-t mikor olvashatjuk magyarul, de szinte biztos, hogy még az idén. (Update: júliusban jön!) Abban újra az első részben megkedvelt John Perry kerül majd a történet középpontjába. Már most nagyon várom - ahogy Scalzi egyéb könyveit is! [A filmváltozatról egyenlőre nincs friss információ.]

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Stanislaw Lem teljes science-fiction univerzuma II.

Stanislaw Lem teljes science-fiction univerzuma II. 

Pirx pilóta kalandjai (6/10)

A kudarc (8/10)

Kiberiáda (10/10)

Amit a robotok mesélnek (10/10)

A négy nagy Lem gyűjteményes kötet feléhez értem ezzel a rövid összefoglalóval. Az írások minősége most sem csökkent (átlagban 8,5/10).A Kiberiáda és az Amit a robotok mesélnek akkora kedvencem volt már gyerek korom óta, hogy nem volt igazán kérdés, hogy most is jó élményt okoznak-e. A kudarc új olvasmány volt és végül kellemes élménnyé változott. A Pirx pilóta kalandjai annyira nem nyűgözött le, ennek oka szerintem annyi lehetett, hogy a híres-hírhedt filmsorozatból halványan megmaradt emlékeim hatására úgy gondoltam, hogy sokkal karakteresebben van jelen benne a humor (mint a Kiberiádában pld.), aztán nem így történt. Ettől függetlenül, mint kalandos sci-fi sztori, annak sincs oka a szégyenkezésre.

A könyvért köszönet a Szukits Kiadónak!

Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - The Road

Erredeti megjelenés: 2006

Magyar kiadás: Magvető, 2010

Műfaj: dráma, horror, szépirodalom

Hossz: 288 oldal

Fordította: Totth Benedek

Díjak:

Pulitzer-díj, 2007

Tartalom:

"Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

A Magvető Kiadó a Nem vénnek való vidék (2008) és a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (2009) után kiadja Cormac McCarthy Az út című regényét.

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A "vég" után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon "megmenteni" fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják...

Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított "az elmúlt évtized 100 legjobb könyve" listáján az első helyet érdemelte ki.

Nem is olyan régen, mikor az asszonyka José Saramago Az elefánt vándorútja című könyvét olvasta - és istenítette -, mesélte el, hogy a Saramago könyvekben hiányzik a központozás, egy mondaton belül nem ritkán hárman beszélgetnek egymással, sőt a párbeszéd külön nincs is sortöréssel jelezve. Ember legyen a talpán, aki pontosan követni tudja az író egyébként mély, tartalmas mondanivalóját. Bevallom, hogy a szóban forgó könyv egyáltalán nem érdekelt, de ez a furcsa írói technika igen, szóval beleolvastam. Persze nem segítette a szöveg könnyed olvasását az alapvető érdektelenségem sem, de tény, hogy roppant zavaró és frusztráló volt olvasni, ezért a tesztoldal végén örömmel hagytam is abba.

Cormac McCarthy (1933 - )

Mivel én sosem állítottam, hogy mindent tudok az irodalomról, még a kortársról sem, ezért azt sem tudom megmondani, hogy Saramago valami irodalmi iskola vagy irányzat követője-e, de azt már tudom, hogy nincs egyedül vele. Cormac McCarthy, akit sokan - köztük Stephen King, a nagy kedvenc - a ma élő egyik legjelentősebb amerikai írónak tartanak (Philip Roth, Don DeLillo és Thomas Pynchon mellett), sőt néhányan ennél is tovább menve jelentőségét határok nélkülivé, nemzetközivé emelik (mint Saramago-ét is például), szintén e szerint az új irodalmi "irányvonal" - világosítsatok fel nyugodtan, hogy valóban létezik-e ilyen irányvonal - szerint publikál. Műveiben nincsen vessző - így értelmet is kap a könyv fülszövegében a mondatai, mint "vesszőtlen konvojok" zakatolnak kitétel -, és bár párbeszédjelek sincsenek a könyvben, legalább - bár egyáltalán nem mindenhol - új sorban kezdődnek, ezzel azért nagyban egyszerűsítve a megértést.

Értem én, hogy esetleg mire lehet ez jó. Az olvasót 100%-ig a könyvre, a mondanivaló megértésére koncentráltatja, figyelmét el nem engedi egy pillanatra sem - ha mégis, valami fontos felett már át is siklott. Fáradtan, a külvilág zavaró hatása mellett gyakorlatilag olvashatatlan művek ezek (főleg Saramago írásai).
Jómagam a könyv kiolvasása után - ami egyébként nem volt kínkeserves, hiába hökkentem meg az elején a nem várt újdonságtól - is azt mondom, ennek semmi értelme az ég világon, és inkább bosszantó, mint a figyelmemet a könyvre koncentráló írói eszköz. Optimális esetben úgyis figyelek a tartalomra, ha fáradt vagyok, inkább abbahagyom, most viszont végig volt egy zavaró érzésem - olyan, mint az angol nyelvű könyveknél, mikor párbeszédjelek helyett aposztrófok vannak, ami bár tényleg nem nagy dolog, de a szokatlansága miatt mégis zavar.
Megvettem Az út mellett a Véres délköröket is, amit még Jack Ketchum könyvénél, A szomszéd lány írása alatt ígértem meg magamnak, hogy elolvasok idén, mint egy másik, kiemelten sokkoló művet, de úgy érzem, ez nem mostanában lesz mégsem.
Sajnálom - bár kicsit vicces is -, hogy egy Cormac McCarthy könyv olvasásánál bizonyosodott be véglegesen, hogy konzervatív vagyok. Erre sem gondoltam volna soha, sőt! :)

"...Évekkel később egy porig égett könyvtár romjai közt állt megfeketedett könyvek hevertek a földön a tócsákban. Feldöntött polcok. Valakit nagyon feldühített a sorokba rendezett temérdek hazugság."

A filmet a moziba kerülése után nem sokkal néztem meg. Viggo Mortensen-t, akinek szinte egyedül kellett elvinnie a hátán a filmet, kedvelem nagyon, a többieknek alig-alig volt valami szerepük (még a fiúnak sem), ezért és az elpusztult világ lenyűgöző fényképezése miatt egy végtelenül depresszív, vizuális orgiában volt részem. A film - a trailer ellenére - nem egy pörgős akciómozi. Állandóan sétál a két főszereplő, amikor pedig nem, akkor üldögélnek és nagy ritkán egymáshoz is szólnak, hiszen igazából nincs mit mondaniuk egymásnak, azon kívül, hogy szeretik a másikat és félnek. Pont ez a komótos tempó különbözteti meg a többi apokalipszis-víziótól a filmet. Nekem tetszett, bár hanyat nem vágtam magam tőle. Gondoltam a könyv MINDIG sokkal jobb, mint a filmfeldolgozás, alig vártam, hogy a kezembe jusson végre belőle egy példány. Mivel ez sosem történt meg, ezért szóltam tesómnak, hogy ugyan már, ha istent ismer, lepjen már meg vele szülinapomra. :D

A könyv tehát, bár nagyon vártam, hogy elolvashassam az elején emiatt az újfajta írásmódja miatt csöppet kiakasztott, de megpróbáltam mihamarabb túltenni magam ezen, és a mondandóra koncentrálni. A Pulitzer-díjat ugyanis nem szokás odaadni minden jött-ment könyvecskének, valamint konkrétan ez az a könyv, amiről az elmarasztaló kritikákat nagyítóval kell keresni, szinte mindenki kivétel nélkül a hatása alá kerül hosszabb-rövidebb időre (de főleg hosszabbra). Több ismerősömnek is a kedvenc könyve, legalább ketten közülük mondták, hogy ennél megrendítőbb könyvet sosem olvastak és nem is nagyon tudnak elképzelni.

Spoiler nélkül tehát a könyv tartalma röviden - apa és fia a közelebbről meg nem nevezett nagy világpusztulás után északról délre, a tengerhez vándorolnak, és közben minden esélytelenségük mellett is megpróbálják túlélni az utat, legyőzni az éhínséget, elkerülni a még életben lévő emberiség emberevő félvad hordáit, és mindezt úgy, hogy ne hódoljanak be a körülöttük mindenfelé tomboló őrületnek, hanem egymást erősítve továbbra is a romlatlan emberi erkölcsök szerint éljenek, továbbra is a jóság szent tüzének hordozói legyenek. Bármi áron.
Vándorlásuk alatt a múltból felvillanó képekből előtűnnek az apa életének pillanatai és az anya alakja is, aki már feladta a szüntelen és szerinte értelmetlen életéért való küzdelmet. A gyerekről szinte semmmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy végtelenül fatalista, apja minden mondatát egykedvűen veszi tudomásul.
Akivel találkoznak, azt elkerülik ha tehetik, ha ez nem jön össze, elmenekülnek előlük, vagy harcolnak is, ha muszáj, de a létfenntartó ösztönük már mindennél erősebb, semmit nem kockáztatnak, még akkor sem, ha van arra esély, hogy akikkel találkoznak, szintén a "jóság katonái" esetleg. Összefogás nélkül pedig esetleg könnyebb lehet az egyik napról a másikig való túlélés, de hosszabb távon semmi jó nem sülhet ki a dologból.

Sokak szerint ez a könyv pesszimista, hiszen egy olyan lehetséges, reménytelen jövőképet mutat be, amit senki épeszű nem kívanna még az ellenségeinek sem. A könyvben borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek követik egymást (persze az emberevés viszi a pálmát), de mind csak egy fél mondattal felvillantva, tehát célja nem az elborzasztás, hanem az elgondolkodtatás, hová süllyedhet az emberiség - mondjuk - 10 év alatt, ha lemálik róla a civilizáció vékony máza. A könyvben direktben el nem hangzó kérdéseket tesz fel magának az olvasó. Én vajon mit csinálnék? Én is megölném magam, mint az anya? Milyen lehet úgy felnőni, hogy nem ismerem a színeket? Mit csinál Isten? Létezett egyáltalán? Mi lesz a fiúval, ha sikeresen túléve is minden megpróbáltatást, az apja meghal öregkorában? Milyen lehet teljesen egyedül?
Igazuk van.

Mások szerint rejtett optimizmus van benne, hiszen minden megpróbáltatáson úgy-ahogy, de sikeresen túljutnak, és a könyv vége sem igazán pesszimista. Akik ezen a véleményen vannak, valószínűleg még arra is képesek, hogy a regényből erőt merítsenek a saját életük mindennapi harcaihoz.
Nekik is igazuk van, tisztelem érte őket.

Nekem ez a könyv az év eddigi csalódása volt. Nem azért, mert rossz volt, nem volt rossz, jó volt. Hanem azért, mert 11 pontot szerettem volna rá adni, annyi pozitív előítélettel kezdtem neki az olvasásának, amit tőlem csak a legjobb könyvek - a legjobb fantasyk - szoktak megkapni, amelyeknél már van sejtésem, hogy mit fogok kapni. Tiszta aranyat. (Trónok harca sorozat, Malaza sorozat, A szél neve trilógia). Szóval nem vitatom, hogy az elvárásaim túlzóak voltak, de minden kritika, minden poszt, minden magánvélemény ezt erősítette bennem. Ezzel szemben szerintem - minden mást véleményt figyelmen kívül hagyva és szó szerint semmibe véve - mit kaptam? Egy történetet, amiben szinte semmi nem történik. Két ellnetmondásos figurát, akik bár a "jóság katonái", mégsem segítenek senkinek az útjuk során. Olyan ellenfeleket, akikkel jószerével kapcsolatba sem kerülnek. Olyan kérdések érintőleges feltevését - Van-e Isten? -, amik más könyvekben sokkal mélyebben és sokkal szebben, részletesebben kifejtésre kerülnek. Egy olyan véget, aminél csak azért nem repült a könyv, mert a filmből már számítottam rá. Nagy hallgatásokat, felesleges flashback részeket is kaptam, hiszen az az 5-10 múltba révedő rész a maga összesen talán 2-3 oldalával nekem semmi pluszt nem nyújtott abban, hogy jobban átérezzem, mennyire kilátástalan a szereplők helyzete vagy jövője.

Had írjam kicsit McCarthy stílusában tovább apa és fiú párbeszédét (gondolkoztam, hogy az egész posztot vessző nélkül írom, szóval örüljetek, hogy nem tettem):

Ez a mű nekem túl megalkuvó volt egy kihagyott ziccer.
Dehát ez a könyv nagyon pesszimista volt lehúzó.
Igen. Akarsz pesszimistábbat olvasni? Olvasd el a Hozsánna néked Leibowitz-ot.
De ez kegyetlen volt és véres.
Igen. Még kegyetlenebbet akarsz? Olvasd el A szomszéd lány-t.
Ennek a témája a hit és a szeretet és Isten.
Igaz. Akarsz olyat olvasni ami ennél mélyrehatóbban foglalkozik ezekkel a témákkal? Olvasd el A rizs és a só évei-t de ha igazán merész vagy akkor Az Úr Hangjá-t.
Igen de ez a poszt-apokaliptikus mű stílusában a legjobbak közül való.
Persze de ha akarsz egy igazán jót olvasni a Legenda vagyok-ot vedd a kezedbe és ne a filmet nézd meg.
Dehát ez nem is volt sokkal jobb mint Az út.
Úgy gondoltad tényleg rögtön a legjobbat ajánlom ha tényleg egy kalandosat és legalább ugyanennyire megrázót illetve elgondolkodtatót szeretnél olvasd el A szabadulás-t.
De apa Az út mindezeket egyben nyújtja.
Ahogy a fentiek többsége szintén.
Félek.
Ne félj. Minden rendben lesz.
Nagyon félek.
Itt leszek melletted.
Jó.

(És ezek csak olyan példák, amiket az utóbbi egy évben olvastam, és írtam róluk a blogon, szóval biztos, hogy sokkal jobb példákkal is elő lehetett volna rukkolni.)

Felkészültem a megkövezésre! Lehet túl sekélyes vagyok?
Könnyen lehet, hogy véleményemmel én vagyok a magányos fiú a regényből...

Értékelés: 6/10

Még egy pár könyvjelzőnek való, ha már elkészítettem őket:

David Gemmell - A Villámlás Pajzsa

David Gemmell - A Villámlás Pajzsa

(Trója 02.)

David Gemmell - Shield Of Thunder

(Troy 02.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Hossz: 652 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Sziklai István

Tartalom:

Közeleg a háború.
A Nagy Zöld királyai gyülekeznek – és mindegyikük a hódítás, a fosztogatás sötét terveit dédelgeti magában. Az árulások és intrikák örvényébe csöppen három utazó: Píria, a szörnyű titkot rejtegető szökevény hercegnő; Kalliadész, a harcos, aki fennkölt eszmények híve és egy híres kard birtokosa; valamint jó barátja, Banoklész, aki kiverekszi saját legendáját az elkövetkező csatákban.
Együtt utaznak Trója mesés városába, amelyre olyan sötétség borul, ami még sok száz évvel később is elhomályosítja a köznapi halandók diadalait és személyes tragédiáit.
A Villámlás Pajzsa, a magasztos drámaiság és a lehengerlő kaland eposza a bronzkori Hellász dicső napjainak eseményeit tárja szemünk elé.

Vannak könyvek, amikre ha rápillant az ember, azonnal tudja, hogy azt neki írták - személy szerint. A szenvedélyes könyvbarátok egyik életcélja az lehet, hogy minél több ilyen írót/könyvet felfedezzenek maguknak.

Valamikor a távoli múltban, mikor levettem a könyvespolcról Gemmell első magyarul megjelent művét, a Legendát, sejtettem, hogy a mi kapcsolatunk ilyen lesz. Nem kell mondanom, hogy azóta az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, azt viszont igenis elmondom, hogy egyik könyvében sem kellett csalódnom. Mit is beszélek? Gyakorlatilag letehetetlen mindegyik műve. A relatíve gyengébben sikerültek is (már ha van ilyen egyáltalán) messze fölé magasodnak egy átlagos fantasy regénynek.

"...Sötétség lakozik benned. Valószínűleg mindannyiunkban. Olyan fenevadak, amelyeket legjobb leláncolva tartani. A közembereknek erősen kell fogniuk a láncot, mert ha szabadjára engedjük a bestiát, akkor a társadalom dühödt bosszúval ugrik nekünk. A királyoknál viszont... hát, ott ki ugrana nekik? Így aztán ott a lánc szalmából van fonva. Az a királyok átka, Hélikáón, hogy szörnyetegekké válhatnak. ... És mindegyik azzá is válik."

David Gemmell (1948 - 2006)

A Trója sorozat első részének ismertetése a blog első (teszt) írásainak egyike volt. Abban is arról lelkendeztem, mennyire olvasmányosan, kalandosan, élvezetesen mesél Gemmell egy olyan világról, az ókori Trójáról és a Nagy Zöld körüli számtalan királyságról (mi városállamoknak tanultuk őket történelemórán), hogy egy szuszra kellett végigolvasnom, annyira jó volt, mindezt úgy, jegyzem meg, hogy - szégyen nem szégyen -, engem sem a kor, sem a helyszín nem mozgatott meg addig egyáltalán.
Nade ez már ugye nem az első, második Gemmell könyvem volt, szóval semmi averzióm nem volt a témával kapcsolatban, tudtam, hogy egyik kedvenc szerzőmben feltétel nélkül megbízhatok, aztán az Előszó pár oldala után már biztosan tudtam, hogy újra egy nagyszerű Gemmell könyv jelent meg.

Mit tud jobban Gemmell, mint más szerzők? Mindent. Mesélni mindenképpen. Sajnos nem olyan vagyok, aki az egy évvel ezelőtt olvasott regényekre kristálytisztán emlékszik (ez néha okoz egy kis gondot úgy hallom másnál is), így volt ez a Trója második részének kezdetén is (merthogy ez természetesen a sorozat második része, dacára a gerincen lévő III-as jelzésnek, ugyanis az első rész két kötetben jelent meg magyarul).

"- ...Miért hiszi el olyan sok ember a mesédet [Odüsszeusz]?
- Mert szeretnek hinni. A legtöbb ember pirkadattól alkonyatig dolgozik. Keményen dolgoznak és fiatalon meghalnak. Hinni akarják, hogy  az istenek lemosolyognak rájuk, hogy az életük nagyobb jelentőséggel bír, mint valójában. A világ szomorúbb hely lenne mesék nélkül."

Ménelausz, Párisz, Diomédész, Odüsszeusz, Nesztór, Akhilleusz, Agamemnón

A szereplők szinte lelépnek a lapokról - bár háttértörténetükről, cselekedeteik mozgatórugójáról jobbára csak pár soros összefoglalót kapunk, ami furcsamód mégis pont annyi, amennyi kell -, a történetük teljesen magával ragadó, sodró lendületű. Ebben az epikus fantasy műben - amiben nincs varázslat, és szörnyek sem, sőt még az istenek mindenhatóságában sem feltétlen hisz mindenki - feltűnnek sokan, akit az egyszeri olvasó csak fel tud idézni ókori mitológiai olvasmányaiból - végletesen kifordítva történelmi önmagukból. Találkozhatunk Odüsszeusszal - a Városok Kifosztója, az ember, akinek nincs ellensége, a rút mesemondó - Ithaka királyával, Akhilleusszal - a Gyilkos, a Vérivó, a Kibelező - Thesszália hercegével, Agamemnónnal mükéné hataloméhes királyával, Hérakleitosszal, Helikáónnal, Andromakhével, Hektórral és az - alternatív - történelem megannyi "névtelen" szereplőjével és számtalan királyával (én elkezdtem rajzolni a családfákat mintegy mankóként a könyv olvasása közben, hogy ne zavarodjak össze, hogy most akkor ki kinek is a fia, lánya, mert vannak egy páran mindegyik királyi családban :) ). A regény során néhány mítosz keletkezésére is - alternatív - választ kapunk (pld.: Kirkéére, a boszorkányéra, aki malaccá változtatta Odüsszeusz legénységét az Odüsszeiában, vagy Szép (Trójai) Heléné történetére, akinek "szépsége" miatt kitört a trójai háború). (Egyébként annyira untam az Odüsszeiát és az Iliászt régen, hogy arról inkább nem is mondanék többet most, csak annyit, hogy azok se rettenjenek el egy Trója című sorozattól, akik hasonló cipőben járnak, mint én.).

Majdnem kifelejtettem, a romantikus szerelmi szálat!!! Nálam ez szinte automatikusan mínusz 1-2 pont - a hosszától függően - (mármint ugye, ha van benne), mert iszonyatos módon tudom ám unni, na erről itt szó nincs! Elképesztő. Először is, az egyik szerelmes párról szóló rész hogy lehetne unalmas, hiszen az úgy van csak benne, hogy szereplői már meghaltak? Míg a másik szál annyira jól csűrt-csavart, hogy egyszerűen nem lehett unni és nem szurkolni a leszbikus(!) Andromakhének (a szűzies Athéné papnőnek), akinek prófécia mondta ki, hogy egyszerre három férfi iránt lobban lángra a szíve, és gyermeke királyok végzete lesz, mégis egy negyedik férfi ágyába bújik, miközben - szerelmes szívével - szolgálólányok után epekedik. :D - Ezért nem jár minusz pont, ez (is) nagyon jó volt! :D

A könyvben egy olyan korba kapunk bepillantást, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak, a nők bátran szembenéztek a sorsukkal - bár általában úgysem kerülhették el azt semmiképp -, ahol a barátság és a becsület többet ér az aranynál, a versengés (a könyv egy része az olimpiai játékok alatt játszódik) becsületbeli ügy, a háború a mindennapok része, ahol az emberi élet semmit sem ért, ahol a szavaknak és a mosolyoknak nem lehet hinni, ahol jobb, ha az állandóan intrikus hangulatban lévő királyok nem látják meg benned hatalmuk bővítésének eszközét. Láthatjuk igazi hősök bukását és névtelenek felemelkedését.

"... A fenébe, émelygek már a varratoktól, Odüsszeusz! Még a sebeimnek is vannak sebei.
- Akkor mit keresel a tengeren, vén bolond? Mikor utoljára hallottam felőled, volt egy kis tanyád.
- Még mindig megvan. És van egy ifjú hitvesem is, meg két kicsi fiam. Túl öreg vagyok, hogy elviseljem a lármájukat meg az állandó követelőzést."

Hirtelen nem tudnék olyan Gemmell művet mondani, aminek nem egy iszonyatosan nagy - és emberfelettien hősies - ostrom/csata lenne a vége (vagy az egész arról szólna), most sem maradunk harc nélkül a végére, addig azonban kissé meglepő módon alig van akció (nem is hiányzott egyébként), ellenben van más, méghozzá sok keserű-humoros beszólás, megmosolyognivaló történés, anekdota. A szerző írásaiban többször kapnak főszerepet idős, vagy kifejezetten öreg karakterek (Legendás Druss, Pengemester Chareos, Bárdos Beltzer, Fynn és Maggrig), ők most is - szinte - túlsúlyban vannak a fiatalok mellett (Odüsszeusz, Biáz, Leonidász), és a világból való kiábrándultságuk, élettapasztalatuk csak úgy süt a regényekből. És pont emiatt, a meseszövés és a lélegző karakterek mellett ez a melankólikus, depresszív hangulat miatt éri meg elolvasni nagyon Gemmell írásait. Utánozhatatlan. (Esetleg Steven Erikson hasonló hozzá, de az ő könyveit - bár szintén szenzációsak -, mégis igazi kihívás olvasni.)
A könyv olyan értelemben tipikus, hogy elég hirtelen lett vége, folyamatosan olvastam volna tovább azonnal, remélem idén még jön a trilógia záró darabja is.

Nem tudom elképzelni egyébként, milyen "típusú" fantasy olvasónak ne jönnének be Gemmell művei, de én is ismerek kettőt is, akinek még a Legenda sem tetszett. Komolyan érthetetlen. Fantasyt alapvetően nem olvasó, de a történelmi regényeket kedvelők is nyugodtan bepróbálhatják.
Sajnos több könyve nem lesz már, mert 2006-ban elhunyt, de a magyarul még kiadatlanok (van még elég sok) remélem jönnek tovább rendületlenül!

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Értékelés: 9/10

Neil Gaiman - Törékeny holmik

Neil Gaiman - Törékeny holmik

Neil Gaiman - Fragile Things
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kaidás: Agave Könyvek, 2008
Hossz: 314 oldal
Műfaj: fantasy, horror, novellás, vers
Fordította: Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár András, Kovács Kristóf, Pék Zoltán, Török Krisztina
Díjak:
Locus-díj [Legjobb válogatás kötet] (2007)
British Fantasy Award [Legjobb válogatás kötet] (2007)
Audie Award [Legjobb válogatás kötet] (2007)

Tartalom:

A tizenkét hónapnak is múlatnia kell valahogy az időt, hát mesélnek egymásnak.

Árnyék hiába utazik Skóciába, akit az istenek egyszer megtaláltak, azt nem hagyják békén.

Ha betévedünk egy partira, ahol gyönyörű lányok vannak, azért kérdezzünk rá, honnét jöttek.

Neil Gaiman a tőle várható virtuozitással, abszurd, humoros és morbid hangulatokat könnyedén váltva, ezúttal novellákban és versekben mutatja be azt a világot, amit csak ő lát a valóság látóterének szélén.  

Neil Gaiman (1960 - )

Gaimannel én biztosra megyek, mert ugyan még messze nem olvastam tőle mindent, ám amit igen, az eddig mindig tetszett. Az angol fantasy-irodalom fenegyerekének írásaiért, egyedi hangulatú látásmódjáért sokan rajonganak, köztük én is. Bírálói azzal támadják, hogy minden könyve ugyanarról szól - olyan emberekről, akik valami szokatlannal, túlvilágival vagy groteszkkel találkoznak, amit addigi világszemléletükkel összeegyeztetni nem - vagy csak nehezen - tudnak. Akár még így is lehet, de rá se rántsunk ezekre a kukacoskodókra és élvezzük inkább Gaiman szárnyalva csapongó lélegzetelállító gondolatait, amit volt szíves velünk írásban megosztani. Ezek közt a történetek közt bevallottan több olyan is van, amik inkább csak töredékek, kevésbé sikerült írások. Megjelentetésük illetve olvasásuk mégse lehet "felesleges", hiszen ezek a művek is hozzátartoznak az író munkásságához, és azért bőségesen találkozunk köztük kifejezetten jól sikerült novellákkal is (A könyvben szereplő novellák közül több díjat is nyert!).

Mivel tehát könnyen kitalálható, hogy a Törékeny holmik egy novelláskötet - versekkel tarkítva (amik - ahogy a szerző is leírja - kvázi ingyen kerültek a kötetbe, és olvasásuk sem kötelező) -, így a blog hagyományait figyelembe véve novellánként jöjjön egy kis külön értékelés vagy inkább hangulatjelentés, majd a végén egy átlagolás. (A novellásköteteknél ugyan a végén lévő számnak sok értelme nincs, hiszen sokat levonhat egy-egy kevésbé tetsző novella, de a maradék, amik miatt az állunkat kell esetleg összekaparni a földről bőven kárpótolhat bennünket.)
A könyv elején a bevezetőben lévő novella-történeti összefoglalókat a spoilerek miatt inkább a novellák olvasása után érdemes elolvasni (szerencsésebb lett volna a könyv végére szerkeszteni őket), mint ahogy az itt következőket is, bár próbáltam mindenhol spoilermentesen fogalmazni.

Smaragdzöld tanulmány
(A Study in Emerald)

A szerző ezen műve 2004-ben elnyerte a legjobb novelláért járó HUGO-díjat, így valószínűleg ebben senki nem fog csalódni, akinek tetszettek Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történetei és H.P. Lovecraft Cthulhu-mítoszos írásai, ugyanis itt ez a két "alternatív világ" találkozik. Holmest és társát az egyik Nagy Öreg - Viktória Gloriána Királynő -, aki eljövetele óta - 700 éve - uralkodik Nagy-Britannián fogadja fel, hogy találja meg távoli rokona gyilkosát. Közben több viktoriánus korabeli horrormű szereplője felidézésre kerül.

Értékelés: 8/10

Tündérverkli
(The Fairy Reel)

Verselemzésbe inkább nem fognék, de a szerző szerint sem nagy szám, de hangosan jól lehet szavalni! :P

Október a székben
(October in the Chair)

A mű 2003-ban Locus-díjat nyert, és a kötet igen jól sikerült írásai közé tartozik. A keretes szerkezet szerint az évszakok összegyűlnek, és mindegyik elmondhat egy történetet. Október története egy kisfiúról szól, aki úgy érzi családjában senki nem szereti, és megszökik, majd egy sötét, romos háznál fiatal élete nagy döntését kell meghoznia.
Ez az írás iskolapéldája annak, hogyan lehet valami mulatságos, és végtelenül szomorú egyszerre.
Értékelés: 9/10

A titkos kamra
(The Hidden Chamber)
Vers. Nem tetszett egyébként, de én általában nem szeretem ezeket a rímtelen költeményeket (lehet eredetiben jó, már ha abban voltak rímek egyáltalán.)

Arcasincs pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában
(Forbidden Brides of the Faceless Slaves in the Secret House of the Night of Dread Desire)
A gótikus hangvételű horror novella megszületése és kiadása közt több mint 20 évnek kellett eltelnie, és 2005-ben ez is elnyerte a Locus-díjat. Nekem annyira mondjuk ez nem tetszett. Talán azért, mert a valóság és az írói képzelet összefonódását egy Möbius-szalagként bemutatni nem annyira egyedi ötlet - bár később is lesz még hasonló írása a könyvben és ott ez nem zavart egyáltalán -, de az is lehet, hogy félreértettem az egészet, mindenesetre újraolvasni nem akartam már ezt a durván 10 oldalas munkát és ez is jelent valamit azt hiszem.
Értékelés: 5/10

Kavicsok az Emlék fasorról
(The Flints of Memory Lane)
Az író saját életéből kölcsönzött élményét írja le ebben a novellában, aminek nincs igazi lezárása, hiszen senki nem érti, mi történt benne. :) Töredék.

Záróra
(Closing Time)
A szerző számára 2004-ben Locus-díjat érő írás. Igazi Gaimanes keretes szerkezetű kísértethistória, melynek részleteit valóságos élmények, helyszínek inspirálták.
Értékelés: 8/10

Befásulni
(Going Wodwo)
Vers.

Keserű zacc
(Bitter Grounds)
A szerző 2002-es novellájában a főszereplő New Orleansba utazik, ám utazása alatt és a helyszínen is számos nyugtalanító esemény történik vele, mígnem túl sokat is megtud a zombie kávéslányokról.
A könyv eddigi legjobb, számomra Gaiman írásait leginkább összefoglaló mondata is itt szerepel:
"Ez is megeshetne bárhol, és sehol sem."
Értékelés: 8/10

A másik
(Other People)
Újabb Möbius-történet, de ez - bár sejthető volt a közepétől, hogy mi fog történni - nagyon ütött! Rövid, velős, kerek.
Értékelés: 10/10

Emlékek és kincsek
(Keepsakes and Treasures)
Bosszúhistóriaként kezdődik ez az írás, majd szép lágyan átmegy a dúsgazdag, véreskezű Alice úr és beosztottja, a pedofil Smith úr közös - ahogy az eredeti cím is sugallja - "Szerelmes történet"-ébe, ahogy mindketten saját sötét vágyaiknak próbálnak engedelmeskedni.
Értékelés: 9/10

Gondtalan boldogság derék fiúknak adatik
(Good Boys Deserve Favors)
Igaz történet, magáról és gyermekkori zenei karrierjéről, melyet még sosem mesélt el gyermekeinek maga sem tudja miért. Nagyon emocionális írása Gaimannek. Rövid ugyan, de nekem nagyon tetszett.
Értékelés: 9/10

A tények Miss Finch távozásának ügyében
(The Facts in the Case of the Departure of Miss Finch)
Egy novella, ami pontosan megvilágítja, hogy miért ne járjunk cirkuszba és hogy vigyázzunk legtitkosabb kívánságainkkal.
Értékelés: 7/10

Különös kislányok
(Strange Little Girls)
12 rövid töredék, amiket az író Tori Amos Strange Little Girls CD-jén található számokhoz írt. Egy-kettő ötletes volt, de igazából nem tudtam hová rakni.

Harlekin szeret
(Harlequin Valentine)
A szerelem veszélyes üzem. Tudja ezt már a kötet legjobb írásának főszereplője is.
Értékelés: 10/10

Szössz…

(Locks)

Vers... a jobbak közül való.

"...Tartozunk egymásnak sosemvolt mesékkel"

Susan problémája

(The Problem of Susan)

Főhajtás a Narnia-krónikák és a gyermekirodalom előtt. Az írásban megemlített mesének a Csipkerózsika az erdőben című eredeti Perrault-os változatát (a herceg kannibál ogre anyjával) és hasonló, még nem a gyerekek számára elbutított, megszépített mesekönyvet legszívesebben most azonnal elolvasnám! Például ezt! Remélem egyszer lesz magyarul is (vagy esetleg van is már?)

Értékelés: 8/10

Utasítások

(Instructions)

Vers.

Szerinted milyen érzés?

(How Do You Think It Feels?)

Nyílt szexuális képeivel Gaimantől csöppet váratlan, ezért megdöbbentő írás, és bár ő elégedetlen vele, nekem kifejezetten tetszett a hangulata és a szívünket védő vízköpő gondolata egyaránt.

Értékelés: 9/10

Az én életem

(My Life)

Vers. Pontosabban a szerzőnek jobban tetszik így, versnek tördelve, nekem meg inkább sima prózában, de hát ő döntött... :)

Tizenöt nagyarkánum a vámpírtarot-ból

(Fifteen Painted Cards from a Vampire Tarot)

Töredékek. Ezekben is volt egy-két ötletesebb skicc, de inkább nem, mint igen...

Falatok és falatozók

(Feeders and Eaters)

Komótosan - de érdekesen - kezdődő írás, ami a végére igazán gyomorforgatóvá vált. A cím talán kissé túl sokat elárul a tartalomról, hogy igazán üthessen, de végig kellemesen borzongató volt. Nem csoda, hogy Gaiman rémálmából született meg.

Értékelés: 8/10

Kórokozó krupp

(Diseasemaker’s Croup)

Rövid írás egy képzelt betegségről, ami képzelt betegségek kitalálására kényszerít. Töredékek közé sorolom inkább, mint hogy értékeljem.

Végezetül

(In the End)

A Biblia utolsó könyve lenne Gaiman szerint, szerintem meg legyen ez is inkább... töredék. :)

Góliát

(Goliath)

A Matrix forgatókönyve alapján íródott mű a még készülő film népszerűsítése céljából. Nos, nem csak ahhoz képest lett jó írás, hogy gyakorlatilag csak egy reklám munka volt Gaimannek, hanem saját jogán is megállja a helyét. Simán lehetne belőle csinálni egy Matrix univerzumban játszódó "side-filmet" mondjuk Christopher Nolan vagy Alfonso Cuarón rendezésében. Valószínűleg jobb lenne, mint a Matrix 2 vagy 3 lett végül (bár a 3-nak a  Dreadnought-ok színrelépése miatt a végén sok mindent hajlandó vagyok elnézni!) :)

Értékelés: 8/10

Lapok egy cipődobozban talált naplóból, amit egy Greyhound-buszon felejtettek, valahol félúton az oklahomai Tulsa és a kentuckyi Louisville között

(Pages from a Journal Found in a Shoebox Left in a Greyhound Bus Somewhere Between Tulsa, Oklahoma, and Louisville, Kentucky)

Szintén egy Tori Amos CD (Scarlett's Walk) kísérőanyagaként íródott. Tipikusan a napló-regények formáját mutató írás (ahogy a címből is látszik persze), de a farkába-harapó-kígyó szerkezeten túl sok jót nem tudnék róla mondani.

Értékelés: 5/10

Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal

(How to Talk to Girls at Parties)

Ez sajnos nem tetszett, hiába lett jelölve a HUGO-díjra 2007-ben és hiába nyerte meg a Locus-díjat ugyanaban az évben. Miért? Nem tudom, talán mert egészen másfajta írást vártam a cím alapján. Amit viszont végül kaptam annak se füle, se farka nem volt, ahhoz viszont hosszú volt. :)

Értékelés: 5/10

A csészealjak eljövetelének napja

(The Day the Saucers Came)

Vers.

A napmadár

(Sunbird)

A 2006-ban Locus-díjat nyert meseszerű novella főhajtás R.A. Lafferty előtt, aki Gaiman szerint a 60-as 70-es évek legjobb novellistája volt (ezt nem tudom, magyarul nem jelent meg tőle semmi). A történetben egy ínyencekből álló társaság - miután majdnem minden ehetőt kipróbált már - Egyiptomba utazik, hogy egyen a misztikus Napmadár húsából. Jó kis ajándék lehetett ez Gaiman lányának (aki ajándékba kérte tőle ezt a novellát), mert tényleg nagyon jó stílusban íródott, érdekes-furcsa szereplőkkel, csak az a baj vele, hogy olvasás nélkül is simán kiderül a vége - egyszóval annyira nem meghökkentő, mint kéne.

Értékelés: 7/10

Aladdin a kalapból

(Inventing Aladdin)

Vers.

A völgy császára

(The Monarch of the Glen)

Pont jókor, az Amerikai istenek második magyar kiadása előtt kb. egy hónappal került elém ez a novella, ami Árnyék - az emlegetett könyv főszereplője - skóciai történetét meséli tovább a könyv után két évvel. Az írás feléig nem is esett le, hogy ez lesz az, amiben újra feltűnik az Emlékek és kincsek novella Mr. Alice-e és Mr. Smith-e. A két novella cross-overjét tovább mélyíti-bonyolítja, hogy rögtön a Beowulf-saga-val is közös "univerzumba" helyezte Gaiman a hősét. (Ezt az utóbbit - mivel tetszett a Gaiman által írt animációs feldolgozás és többször láttam is már - jóval hamarabb észrevettem, mint a Smithes vonulatot.)

Értékelés: 7/10

Az átlagolás során a verseket és a töredékeket nem vettem figyelembe, lévén, hogy nem is pontoztam őket, valamint a szerző is jelzi, hogy ingyen, ajándékként kerültek a kötetbe, és akit nem érdekelnek egyszerűen hagyja ki őket, akinek meg tetszenek, azoknak szívesen, máskor is...

Értékelés: 8/10

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Linkek:

Wikipedia

Moly

Goodreads

Naomi Novik - Őfelsége sárkánya

Naomi Novik - Őfelsége sárkánya

(Temeraire 01.)

Naomi Novik - His Majesty's Dragon
(Temeraire 01.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2008
Hossz: 329 oldal
Műfaj: fantasy, kaland, háború, alternatív történelem
Fordította: Heinisch Mónika
Díjak:
Locus-díj győztes [legjobb első regény] (2007),
HUGO-díj jelölt (2006),
Compton Crook-díj győztes [legjobb SF/F regény] (2007),
John W. Campbell-díj [legjobb elsőkönyves szerző] (2007)

Tartalom:

A napóleoni háborúk már önmagukban is izgalmasak, ám ha belegondolunk, hogy a csata nemcsak a földön, hanem a levegőben is dúl, méghozzá sárkányok hathatós segítségével, akkor egészen újfajta izgalmak várnak ránk. Amikor Őfelsége Hajója, a Kevély elfog egy francia fregattot és megszerzi a fedélzeten található legnagyobb kincset, egy kínai sárkánytojást, a tengeri ütközetek veterán angol tisztjének, John Laurence kapitánynak beteljesedik a végzete. Megszokott életét és jelenét feldúlja a bizonytalan jövő - és a váratlan barátság a legfurcsább lénnyel, akit valaha látott. Temeraire, a sárkány hátán Laurence kapitány kitapasztalja a légi hadviselés csínját-bínját. Hogy megtörjék Bonaparte arcátlan támadását a brit föld ellen, és hogy megakadályozzák a franciákat saját sárkányaik bevetésében, Laurence-nek és Temeraire-nek eleddig ismeretlen veszélyekkel és kihívásokkal kell szembenézniük, amelyeken a Brit Birodalom jövője áll vagy bukik.

"Úgy keltek életre lelki szemeim előtt a könyvek, ahogy olvastam őket. Ezek csodálatosan megírt regények, hiszen nemcsak frissek, eredetiek és lendületesek, de tele vannak csodálatos, érző szívű szereplőkkel. Az Őfelsége Sárkánya két olyan műfaj ötvözete, amit különösen szeretek: fantasy és történelem. Alig várom, hogy lássam, amint sárkányok is részt vesznek a napóleoni háborúkban. Én az ilyen filmek miatt járok moziba."

(Peter Jackson, A Gyűrűk ura-trilógia rendezője)  

Vegyük ezt a regényt, ami immár négy éve jelent meg magyarul, majd itt vagyok én, a fantasy irodalom örökös híve. Miért nem olvastam még? Miért vártam eddig ezzel a sorozattal, mikor mindenki istenítette? (Mellesleg pont ez volt az egyik oka persze, ahogy pont a minap Nima is írta [érdekesek a kommentek is]). Azért, mert nő írta. Idióta egy előítélet nem mondom, de nem azt kérdőjelezem meg, hogy egy nő nem tud jó könyvet, jó fantasyt írni (Robin Hobb - hosszú évekig azt hittem fickó), azt kérdőjeleztem meg magamban, hogy jó fantasy-háborús könyvet tudnak-e írni. (Meg akkoriban pont elegem volt a sárkányokból egy kicsit - mint most a vámpírokból)

Kezdjük gyorsan a negatív dologgal. Nos, Naomi Novik nem tudott. :)

A pozitív oldal: szerintem nem is akart.

Ami miatt viszont mégis különösen vonzott ez a sorozat, az a napóleoni háború idején játszódó történet - és a hajó a borítón. Gyerekkorom óta rettenetesen komálom a tengeren, a vitorláshajókon játszódó történelmi/kaland/ifjúsági/háborús könyveket is [Aki olvasta Komáromi Zoltán - Bátrak hajóját, annak repül a pacsi! 10/10]. - Ez mondjuk végülis nem olyan lett, de erről később.

Nos a könyv végül jobb lett, mint reméltem. A történet az elejétől fogva pörgött, de a lényeg, hogy a legelejétől bevonzott a történetbe. Az angol fregatton szolgáló keményvonalas tengerészkapitány karaktere nekem minden mennyiségben jöhet. Itt is azonnal megkedveltem, ráadásul később sem adja fel az elején megismert stílusjegyeit és szokásaihoz, neveltetéséhez végig hű marad, ezért a könyv olvasása közben sem kellett kiábrándulnom belőle.
(A napóleoni háborúk még az "úriember" háborúk közé tartoztak, amikor a szemben álló felek becsülete sokat számított, ami mára annyira szokatlan, hogy lassan felüdülést jelent egy azidőtájt játszódó háborús könyv olvasása is.) 

A másik főszereplő Temeraire, a sárkány, akiről - már bocsánat -, de én semmit nem feltételeztem, azt hittem rajta fognak majd csatába menni, néha megsebesül, stb., olyan lesz, mint egy "sima" Dragonlance-es fantasy sárkány. Nos ennél sokkal többről van szó. Ebben a világban a sárkányok értelmesek - egyik faj kevésbé, a másik az embernél is értelmesebb -, tudnak beszélni, saját személyiségük van, a feladatokat csak akkor teljesítik, ha az ő morális szűrőjükön is átmegy, nem követik gazdájukat fejetlenül a halálba, koncertekre szeretnének járni, este felolvastatnak maguknak, stb.

A többi szereplő egyenlőre (hiszen több részes sorozatról van szó) - nagyon - mellékszereplő, róluk alig-alig lehetett megtudni bármit is.

A történetvezetés példás (leszámítva a csatákat, ld. később), a könyv olvastatja magát, gyakorlatilag le sem lehet tenni, a világ ügyesen kitalált, a történet pörög, bár nem csatából csatába mennek, mint amire akár joggal számítani lehetne, sőt! A sárkányok faja és viselkedése talán a legjobban kidolgozott az eddig általam olvasott sárkányokat is felvonultató könyvekkel összehasonlítva. (Anne McCaffrey-t tehát ne vegyük ide, mert egyenlőre ő is még várat magára.) A leíró és a párbeszédes részek is teljesen rendben vannak, persze szépirodalomról azért ne beszéljünk. Egy dolgot azért nem tudok "megbocsátani" az írónőnek. Azt tudtam már, hogy a sárkányok és reptetőik közötti kapcsolat bizony jópár oldal lelkizést kitesz, azonban ezek a részek engem nem fárasztottak le semennyire, szóval nincs ezzel semmi probléma - csak egy dolog zavart, de az borzalmasan. A kapitány a hím sárkányát amikor hízeleg, kedveskedik neki, rendre kicsimnek, drágaságomnak szólítja. ....[sőt, a sárkány egyszer felajánlja neki, hogy összeházasodhatnak... hát igen, ott még nem volt túl okos sárkány! :D] Könyörgöm ezt miért kellett...?! Persze kis dolog, de...

Naomi Novik (1973 - )

A helyszín a történelmi Föld, ahol minden ugyanolyan, mint ahogy emlékszünk rá történelemóráról (nincs mágia, szörnyek, kitalált birodalmak), kivéve, hogy az emberek mellett sárkányok is élnek. A történet kezdetén javában dúl az angol-francia háború, ami végigvonul az egész könyvön, ám tényleges harci esemény talán kettő van benne (az egyik jó hosszú), és nekem ezek jelentették a könyv gyenge részeit. A csataleíró részek olvasása közben alig tudtam elképzelni, mi-merre-hány-méter. Ki merre repül, mit csinál, miért csinája azt és miért úgy... Sokszor az írónő ezt meg sem próbálja elmagyarázni (például a végső csatánál az utolsó francia stratégiai húzást), nekem elmismásoltnak tűntek a jelenetek sokszor - persze vér sem volt, esetleg ettől az ifjúsági titulust is megkaphatja a könyv -, például azt sem tudom még mindig, hogy a sárkány hátán szolgáló légi/harci személyzet (az ülők és a csüngők), hányan voltak összesen. Ez elég zavaró volt, mert amikor átmászott hozzájuk pár támadó, akkor nem tudtam eldönteni, hogy kell-e szurkolni, mert a támadók kétszeres erőfölényben vannak, vagy mondjuk fele annyian sem.

Ja és még egy, a sárkányok mérete - egymáshoz viszonyított mérete - sem volt eléggé letisztázva (mondjuk egy táblázatban a könyv végén), így amikor egy Petit Chevaliert 2 Winchester és 2 Sárga Kaszás megtámadott, akkor sem tudtam eleinte, hogy a 4 sárkány hősies (öngyilkos) támadást hajtott végre, mert együtt nem voltak akkorák, mint a Petit Chevalier [pont ilyen egyébként nem volt benne, csak nem akarok spoilerezni! :P].

Ezek a hiányosságok leírva hosszabbak, mint ahogy olvasás közben átlendülhetünk rajtuk, hiszen a könyv nagy részét ezek SEMMIBEN nem befolyásolják.

A végére Temeraire az ízlésemnek túl erőssé válik, meglátjuk, hogy ez mennyiben változtatja meg a sorozat főbb vonásait - végig emberi léptékeit - a későbbiekben.

A történet során főleg Temeraire felcseperedését tojásból giganttá követhetjük végig, valamint barátságuk kialakulását és megerősödését kapitányával Laurence-el, és a reptetők közé való beilleszkedésüket és kiképzésüket. Ezt pedig sikerrel - és ami a fő -,  élvezetesen tudja tálalni az írónő.

A sorozatnak angolul most jött ki a 7. része, a magyar kiadás a negyediket már letudta, a következő rész megjelenéséről egyenlőre semmi hír. Amennyiben a többi rész sem veszít a minőségéből, akkor remélem, hogy a még hiányzó részek is hamar a boltok polcaira kerülhetnek, mert megérte elolvasni az elsőt!

(A végén a Köszönetnyilvánítás több, mint egy oldal, és észrevettem, hogy a férjén kívül MINDENKI nő volt, akinek megköszönte a segítséget! Szerintem ez lehetett a baj a csatajelenetek "realitásának" hiánya miatt.)

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Értékelés: 8/10

Linkek:

Wikipedia

Moly

Goodreads

Scott Lynch - Locke Lamora hazugságai

Scott Lynch - Locke Lamora hazugságai

(Úri Csirkefogók 01.)

Scott Lynch - The Lies Of Locke Lamora
(Gentleman Bastard 01.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Alexandra, 2011
Hossz: 560 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Novák Gábor

Tartalom:

Camorr városa épp olyan, mint középkorunk Velencéje – leszámítva furcsa és felkavaró épületeit, melyeket egy ősi, idegen faj emelt, az árnyékukban megbúvó méregkeverő fekete alkimistákat és a mindenki által rettegett varázslókat. Ebben a városban él az ifjú Locke Lamora, aki csak annyiban emelkedik Camorr több százezer lakója fölé, hogy bármelyiküket bármikor képes becsapni művészetté fejlesztett szélhámosságával.
Senki sem sejti, hogy a legendás Camorr Tövise, a legyőzhetetlen kardvívó, a szegények barátja, a mestertolvaj, akinek a falak sem jelentenek akadályt, nem más, mint a jellegtelen külsejű, a víváshoz alig értő Locke Lamora. és bár valóban a gazdagoktól lop – hiszen ki mástól lenne érdemes? –, a szegények soha nem látnak a zsákmányból egyetlen rezet sem. Locke ugyanis kizárólag saját magának, valamint szorosan összetartó csapatának, az Úri Csirkefogóknak dolgozik.
Camorr ősi városának szeszélyes és színes alvilága az egyetlen hely, amit a tolvajbanda tagjai valaha otthonukként ismertek, ám most egy titokzatos háború darabokra szaggathatja ezt a világot. Locke és barátai gyilkos játszmába keverednek, és hirtelen a puszta létükért kell küzdeniük…

A „Locke Lamora hazugságai” mesterien ötvözi az urbánus fantasy gazdag képzelőerejét a kalandregények könnyedségével, szórakoztató és nemegyszer megrázó élményt nyújtva az újdonságra vágyó olvasóknak.



A hosszú (és jó) könyvsorozatok olvasásánál egy dolgot szeretek még jobban, mégpedig megtalálni - és elolvasni persze - egy ÚJ szerző ÚJ sorozatának ELSŐ részét. Az nem is számít igazán, hogy csak nekem új-e a szerző, vagy szinte senki nem ismeri (ez most nem is lenne igaz, hiszen a könyv 2006-os, és a sikere óta megjelentek a folytatásai is már). Scott Lynch-ről kb. fél éve hallottam először - véletlenül -, mikor megláttam a könyvét az Alexandra előrendelhető könyvei közt. Mivel fantasy szerző, persze azonnal utána néztem, és láttam, hogy mindenfelé rajonganak a könyveiért. Talán nem annyira meglepő módon, de ez kissé inkább csökkentette az elvárásaimat felé, tekintve, hogy manapság milyen könyvekért/filmekért lelkendeznek FŐLEG a fogyasztók (pld. Twilight, Éhezők Viadala), nem megbántani akarva senkit, egyszerűen a közízlés és az enyém közt van egy csöppnyi szakadék.

Amikor a tartalmat is elolvastam (nem szokásom egyébként), még jobban "megijedtem", hiszen sem a heist (beugratós/tolvaj) művekért nem rajongok (például: Ocean's trilógia), és az is külön nehezemre esik, hogy egy kifejezetten gonosz főhősért izguljak lelkesen (például: Warhammer Fantasy Sötétpenge Malus sorozata). Az "urbánus fantasy" műfaji (zsáneri !BROÁF!) megjelölés pedig újabb negatív hullámokat váltott ki belőlem, hiszen erről is mikre gondoltam rögtön? Olyan könyvre, ami a mi időnkben játszódik, csak vannak természetfeletti lények. Ez már a fülemen jön ki, pedig direkt kerülöm őket. Olyan ritka köztük a jó, mint a fehér holló (Gaiman, Beagle).

Aztán persze azért csak sorrakerült, és minden aggodalmamat elfújta a szél!

Nem akarom elkendőzni a könyv hibáit - bár én egyik "hiányossága" miatt sem estem kétségbe, sőt nem is érdekeltek különösen. A leíró részek néhol kissé magyartalanok - lehet akár a fordítás miatt is -, de legalábbis nyakatekerten megfogalmazottak, hosszan taglaltak, valamint a történetvezetés nem lineáris, hanem az időben fejezetenként - sőt sokszor alfejezetenként - ide-oda ugrunk a múlt és a jelen eseményei közt. Személy szerint ezt én nem preferálom különösebben - bár nem ment az érthetőség rovására sehol szerencsére -, de itt szükséges "rossz", a feszültség szinten tartásának jól megválasztott kelléke volt.
A múltban játszódó részek - az al-történet - számomra a könyv minimum feléig SOKKAL jobban szerethető, sokkal érdekesebb volt, mint a 20 évvel utána játszódó fő-történet, de ezt úgy kell érteni, hogy közben a fő-történettel is minden rendben volt, egyszerűn a gyermek Lamorrával és Lánc testvérrel nehezen venné fel más karakter a kesztyűt (nem csak e könyvön belülről). Olyan dumákat toltak oda-vissza, hogy hangosan nevettem sok helyen.

"...– Nem sokat kérek tőled, Lamora, csak apróságokat. Szép, tiszta kis munkákat akarok. Itt egy erszény, ott egy kolbász. Nyeld vissza a becsvágyadat, szard ki magadból, akár egy romlott ebédet, és légy visszafogott az elkövetkező körülbelül egymillió évben. Megteszed ezt nekem? Ne rabolj ki több sárgakabátost, ne égess porig több fogadót, ne robbants ki több kibaszott lázadást. Csak tégy úgy, mintha ugyanolyan egyszerű kis zsebmetsző lennél, mint a fivéreid és a nővéreid. Érthető?"

Ezek a dolgok kb. a 20. oldalig kivétel nélkül mind megtörténnek Locke-al! :D

Scott Lynch (1978 - )

Annak ellenére, hogy a történet folyamatosan pörög, mégis nehezen mondanám rá, hogy az események szinte leszakítják a fejünket annyira száguldanának előre. Inkább komótosan ballag előre az igazi konfliktus felé.
Az idegenek építette város - akikről semmmit nem fogunk megtudni -, hangulata, a REMEK párbeszédek, riposztok, az Úri Csirkefogók - és a többi városlakó - tökéletesen kidolgozott karakterei (nem is annyira alaposan, mint inkább "élőnek"), a remekül felépített történet és a később történő, Locke igazi belső motivációját megadó jelenet utáni szinte folyamatos feszültség miatt unatkozni nem fogunk. Garantálom. Igaz, a könyv kicsit hullámzó, de szerintem az eleje csak "beetetés", az igazi események a közepe után kezdődnek, és - remélem - a sorozat többi része már ezt a kicsit sötétebb fantasy-s vonalat fogja követni.

Talán írói hiba? lehet, hogy ugyan a szerző mindenfelé azt ecseteli, hogy Camorrban ilyen-olyan durva az élet, naponta 20 embert akasztanak fel, az emberi életnek semmi értéke, stb., de ebből semmi nem jön át a történet első 2/3-ad részében. Ellenkezőleg. Az ÖSSZES szereplő szimpatikus, még a más regényekben - és elvileg itt is - csak piperkőc áldozati báránynak jó nemesség is, de még az általuk felbérelt martalócok, sorkatonák is. Itt még az alvilági figurák - a Jó Emberek - is olyanok, mintha egy Disney-féle Robin Hood feldolgozásból léptek volna elő. Komolyan, szinte már túl hepi volt az egész, mindenki mindenkivel kedves, állandóan ugratják egymást, még az ellenfelek is tudják, mi a határ - persze ez megváltozik egy idő múlva.


"...– Egy napon, Locke Lamora, olyan hihetetlen módon, olyan embertelenül, olyan elképesztő mértékben rá fogsz baszni, hogy az ég kigyúl, a holdak megperdülnek, és még az istenek is üstökösöket szarnak kárörömükben. Én pedig remélem, hogy ott leszek és láthatom."


Camorr a tolvajlás fellegvára. Számomra kicsit eltúlzott gondolat, hogy egy összesen 88.000 lakosú városban ez így mehet(ne) - a könyv fülszövege szerint több százezres a város lélkszáma, de a könyv szerint ez nem így van -, de a könyv igazolja az alábbi idézetben elhangzottakat:


"...– Az istenekre, mennyire szeretem ezt a helyet! – Locke a combján dobolt az ujjaival. – Néha azt gondolom, csak azért helyezték ide ezt a várost, mert az istenek rajonganak a bűnözésért. A zsebesek meglopják a közembereket, a kereskedők meglopnak mindenkit, akit át tudnak verni, Capa Barsavi meglopja a tolvajokat és a közembereket, a kisnemesek meglopnak szinte mindenkit, Nicovante herceg pedig időnként elindul a hadseregével, és teljesen kifosztja Tal Verrart vagy Jeremt, nem beszélve arról, amit saját nemeseivel és közembereivel tesz."

A könyv folytatása Red Seas Under Red Skies címen már 2007-ben megjelent angolul. Nemrégiben megkérdeztem az Alexandra kiadót, hogy mi mikorra vehetjük majd kézbe végre, de - tőlük nem túl meglepő módon, szinte egyedüliként a kiadók közül - semmit nem válaszoltak. Mindenesetre én nagyon várom, nekem kelleni fog. Kár, hogy nem keménykötésben jött ki az első rész! :S
A könyv folytatására még az angolul tudók is csak várnak (2012 ősz), címe The Republic of Thieves lesz.

Kinek?
Aki ezek közül bármit szeret: fantasy, kalandok, tolvajok, remek párbeszédek, humor, káromkodások, jól felépített karakterek, ősi titkok, mágia, JÓ KÖNYVEK, az nem fog csalódni. Kicsit A szél nevéhez tudnám hasonlítani talán, bár attól azért elmarad egy kicsit. Aki aggódik, hogy mi lesz a történet folytatásával (kiadják-e egyáltalán), az ne tegye, így is kerek az egész, bár persze sok olyan titok van, ami szinte megkarcolásra sem került még!

Értékelés: 9/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads