Michael Chabon - Jiddis Rendőrök Szövetsége

Michael Chabon - Jiddis Rendőrök Szövetsége

Michael Chabon - The Yiddish Policemen's Union
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Cartaphilus, 2012
Műfaj: sci-fi, krimi, alternatív történelem, szatíra, tragédia
Hossza: 432 oldal
Fordította: M. Nagy Miklós
Díjak:
HUGO-díj győztes, 2008
Nebula-díj győztes, 2007
Locus-díj győztes, 2008
John W. Campbell-díj jelölt, 2008
Edgar Allan Poe-díj jelölt, 2008
BSFA-díj jelölt, 2007

Tartalom:
Krimi, sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantazmagória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidó sorsregény, nabokovi ihletésű játék a nyelvvel: Michael Chabon 2007-ben megjelent, számos díjat elnyert könyve olyan kategorizálhatatlan, vagy olyan sokféleképpen kategorizálható – és élvezhető! –, hogy nem nagy merészség kimondani: az elmúlt évtizedek egyik legkülönösebb és legnagyszerűbb irodalmi alkotása.
Chabon világában (ahol Hitler előbb legyőzte Sztálint, s aztán Berlinre hullott az első atombomba) Amerika a második világháború alatt elfogad egy törvényt, amelynek értelmében a menekülő zsidók letelepedhetnek Alaszkában, s így a holokausztban „csak” kétmillió zsidó pusztul el… A Palesztinában létrejövő zsidó államot az arab túlerő elpusztítja, s így a zsidóság nagy része Alaszkában köt ki, egy Sitka nevű városban és környékén, amely hatvan évre autonómiát kap.
Itt, Sitkában játszódik a történet, akkor, amikor megint „fura idők járnak” – az autonómia hat évtizede után a jövő újból bizonytalan: a zsidók elveszítik már-már megszeretett új hazájukat. Landsman nyomozó és félig zsidó, félig alaszkai őslakos társa ekkor kezd el nyomozni egy rejtélyes gyilkosság ügyében, amiből a legelején csak annyi világos: az áldozat egy narkós fiú, és a szobában, ahol megölték, van egy sakktábla, rajta bizarr állással, amely talán valamiféle kulcsa lehet a megoldásnak...

Michael Chabon (1963 - )

Michael Chabon 1963-ban született az Egyesült Államokban. Tíz éves korában kezdett el írni véletlenül, egy iskolai házifeladat hatására és azonnal tudta, hogy ezt szeretné csinálni felnőtt korában is - szerencsére, mondhatjuk már, hiszen generációjának egyik legünnepeltebb írója lett. Szülei válása után kábítószeres anyjával élt. Első könyve 1988-ban - 25 éves korában - jelent meg és azonnal bestseller lett. 2001-ben Pulitzer-díjat kapott új könyvéért és onnantól nem volt megállás, a díjak folyamatosan jöttek. A Jiddis Rendőrök Szövetsége elnyerte a Nebula-, a HUGO-, és a Locus-díjat is.  Regényei mellett forgatókönyveket is ír, legutóbb például a John Carter-hez. Több könyvéből készült film is - sajnos felemás sikerrel -, de ebből a műből az Oscar-díjas Coen testvérek készítenek filmváltozatot, szóval minden adva van, hogy megszülessen az új Fargo vagy Nem vénnek való vidék.

"Sitkában [...] évente hetvenöt gyilkosság történik. Ezek egy része a bandákhoz kötődik: az orosz starkerek (vagányok) előszeretettel nyírják ki egymást. A többi sitkai gyilkosság úgynevezett indulatból elkövetett bűncselekmény: így lehet röviden megfogalmazni az alkohol tűzfegyverekre gyakorolt hatásának matematikai eredményét."

Nem vagyok előítéletes a zsidósággal. Landsman nyomozóhoz hasonlóan vélekedek a vallási irányzatokról is. (Ki nem szarja le? (Már bocsánat!)) Azonban, mint ahogy a sportmérkőzéseken is, legalábbis ha nem az adott csapat szurkolója valaki, az emberek nagy többsége hajlamos a kisebb csapatnak szurkolni. Így vagyok én valahogy a zsidókkal (meg még egy csomó mindennel), már ha tíz évente egyszer eszembe jutnak. Bár a világ egyik legelterjedtebb vallása, alig „maroknyian” vannak a többi világvallással összehasonlítva. Történelmük kemény szívások sorozata - persze hasonlóan egy csomó más néphez -, de hát a Jiddis Rendőrök Szövetsége nem a többi népről szól. Nem szoktam olvasni direkt külön a zsidókról/vallásokról szóló könyvet, mert nem érdekel. Az a fajta vagyok, akit hasonló kerülő utakon kell elérniük az ilyesfajta témákkal! :)

"...- Szóljon egy jó szót az érdekemben a Messiásnak.
- Ó, arra semmi szükség.
- Nincs szükség, vagy nincs értelme?
A vidám szempár hirtelen olyan acélossá válik, mint egy fogorvosi tükör korongja.
- Az magától függ. Hát nem?"

Chabon noir-regényének méltatására alig tudok írni valamit - ez többször előfordult már, ha valamelyik könyvet nagyon-nagyon megszerettem. Sokkal könnyebb egy gyenge könyvet lehúzni, mint egy zseniálisat úgy dicsérni, hogy az ne legyen visszás. Nem akarom csak a felsőfokú jelzőket halmozni, ezért csak annyit mondok, hogy ezt a regényt „bekedvenceltem”. Egy bajom volt vele - a szokásos, mondhatni -, miért nem keménykötésben jött ki? Pedig a Cartaphilus Könyvkiadó könyvei viszonylag sokszor kapnak tartósabb borítást. Most vigyázhatok erre a - foltgyűjtő és koszmágnes - fehér könyvre, mint a hímes tojásra! (A borító viszont jobban tetszik sokkal, mint az eredeti.)

„...soha nem kellett a feketekalapos körzetben járőröznie latke (palacsinta; rendőrjárőr) korában, tapogatózva az üres tekintetekből és csendekből szőtt homályos tengerfenéken, amely össze tudna roppantani egy tengeralattjárót.”

A szereplők mindegyike egyszerűen tökéletes. Landsman nyomozó nagy kedvenc lett hamar. Az élettől már teljesen megcsömörlött, talajt vesztett noz (zsaru) gondolkodásával, életfilozófiájával, tetteivel, sőt sokszor szavaival azonosulni egy pillanat alatt sikerült (bár persze messze nem fogy itthon annyi sligovica, mint a könyvben), de a többiek sem maradtak le mellette - csak kevesebbet találkozhattunk velük. A hátterük majd mindegyiküknek tökéletesen ki lett dolgozva, a személyiségük, motivációjuk világos. A könyv telis-tele van jiddis nyelvű kifejezésekkel, szavakkal, amik külön ízt - sós hering ízét, ugyebár - adnak a regénynek. Olyan szép és találó hasonlatokkal, képekkel, jelenetekkel telitűzdelt, hogy öröm volt olvasni minden egyes sorát. Egy csomó idézetnek valót tudnék gyűjteni minden egyes oldaláról. Szerencsére a fordítás sem rontja el az élményt. Gratulálok is érte, mert nem tűnik igazán egyszerű feladatnak a könyv.

Berko Shemets, az egyetlen tlingit (indián) zsidó rendőr és kedvenc kőkalapácsa

"...Két nyomorult alkoholista támolyog ki, az egyiket Landsman valamikor megakadályozta abban, hogy véletlenül a másik nadrágjára vizeljen, egymásba kapaszkodnak: emberlétra az esőnek döntve. Revüszámot adnak elő egy újsággal és a széllel, majd beröppennek az éjszakába: két toprongyos molylepke."

Általában könnyedén megy a gondolataim összegyűjtése egy-egy könyvről, most meg ülök itt, meredek a képernyőre és még mindig a mű hatása alatt vagyok. Egy igazán jó olvasmányélményhez persze kell egy jó sztori és pár hiteles szereplő, de ez mit sem ér, ha hibádzik a hangulat, ha stílustalan az írás. Chabon könyve szerencsére pont ebben a legerősebb. Az első oldaltól kezdve a legvégéig nem ereszt a hangja, cinikus humora, az emberi lélek legsötétebb mélységébe hatoló éleslátása. Próbáltam összegyűjteni a gondolataimat a könyvről, de most nem igazán megy, szóval vissza a dedós módszerhez. Nézzük egyesével a tényeket.

"...a csudálatos tyúk még egy sor meghökkentő jóslatot mondott, bár elfelejtette megemlíteni a levest, amelyben aztán megfőtt, miután megint ugyanolyan néma lett, mint maga az Úristen. Landsman arra gondol, hogy még a történelem legfelületesebb ismerete is azt mutatja, hogy amikor fura idők jártak a zsidókra, akkor fura idők jártak a tyúkokra is."

A könyv, már ha hihetünk a tartalomnak, műfaj szerint kategorizálhatatlan. Krimi: mindenképpen, az egész könyv a fordulatos és nagyívű nyomozásról szól, az áldozatról és az önsorsrontó nyomozóról. Könnyedén megállja a helyét, mint krimi, bármelyik másik, tisztán bűnügyi műfajú könyvvel összehasonlítva - csak ez jobb. Sci-fi: igazából semmi tudományos fantasztikus dolog nincs benne. Az Alaszkába űzött zsidók története sokkal inkább az alternatív történelem - esküszöm nem értem, hogy emiatt miért menekülnek el tömegek egy csomó könyvtől! - alzsánerébe tartozik. Ott viszont nagyon működik. Sok-sok könyvet elolvasnék még, ami ebben a feje tetejére állt Földön játszódik, ahol Marilyn Monroe a First Lady - nem is feltétlenül csak a zsidók szemszögéből. Politikai szatíra: mindenképp. A zsidóság valós problémái előbukkannak a sorok közül. Olvasásuk során pedig groteszknek, abszurdnak tűnő - de valójában elég pontos - képet kapunk a zsidók életének, gondolatiságának, életfilozófiájának, vallási hiedelmeinek furcsaságairól. Sakkregény: a könyvben mindenki sakkozik és egy sakk feladvány is vissza-visszatérő fejtörő, szóval igen. Szerelmes regény: az a két mondat, amikor több is történik, mint élcelődés a másik nem számlájára, talán még nem elég a szerelmes regény kitételhez - szerencsére. Sorsregény: nagyon is. Egy nép regénye és néhány szerencsétlen, kívül rekedt pária regénye egyszerre. A könyv egészére egységesen jellemző műfaja viszont – ami nem is szerepel a tartalomismertetésben - szerintem: tragédia. Egyéni vagy társadalmi (már ha lennének ilyen alkategóriák) - ez már csak nézőpont kérdése. Valóban kategórizálhatatlan-e vagy sem, nekem már nem számít. A lényeg, hogy egy okos könyv, ami szórakoztatva elgondolkodtató, sötéten világos, világosan sötét. Sokszor elolvasni való műremek. Zsidó-"fóbok" is nyugodtan fogyaszthatják, arra pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy egy mélyen vallásos érzületű, feketekalapos haszid zsidónak hogy tetszene (gondolom el se olvasná, de ha esetleg mégis). Jöhet a többi Chabon könyv. Akkor is el fogom olvasni őket, ha a fantasztikumhoz egyáltalán semmi köze sem lesz!

„...Csak hogy dacoljon önmagával, mert dacolni magával, másokkal és dacolni az egész világgal - ez Landsmannak és népének egyetlen szórakozása és öröksége.”

A könyvért köszönet a Cartaphilus Könyvkiadónak!

Értékelés: 10/10

Lois McMaster Bujold - Lelkek lovagja

Lois McMaster Bujold - Lelkek lovagja

(Chalion 02.)

Lois McMaster Bujold - Paladin of Souls
(Chalion 02.)
Eredeti megjelenés: 2003
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 480 oldal
Műfaj: fantasy, kaland
Fordította: Hoppán Eszter
Díjak:
HUGO-díj, 2004
Nebula-díj, 2004
Locus-díj, 2004
Mythopoetic-díj jelölt, 2004

Tartalom:
Lois McMaster Bujold, korunk egyik legkiemelkedőbb fantasy- és sci-fi írója egy háborútól fenyegetett, démonoktól sanyargatott világba kalauzol bennünket. Ista királyné megözvegyül, s bár az őrületet hozó átoktól megmenekül, egy megbízhatatlan, kitaszított isten mesterkedéseinek következtében belecsöppen abba az elkeseredett küzdelembe, amely a birodalom lelkeinek megmentéséért folyik…

„Igazi diadal… Nagy öröm ilyen remek írót olvasni, aki mintha most érkezett volna képességei csúcsára. Alig akadt könyv, amit ennyire élveztem volna.”

(Diana Wynne Jones)

Lois McMaster Bujold ()

A Chalion sorozat első részének ajánlóját azzal kezdtem, hogy emlékeztettem az olvasókat, hogy az írónő – Connie Willissel, az Ítélet Könyvének szerzőjével – fej-fej mellett a fantasztikus irodalom legelismertebb szerzői közé tartozik külföldön, ám itthon jobbára ismeretlennek számít még. A Chalion átkának elolvasása után - hiszen a magyarul megjelent két sci-fi regényét azóta sem olvastam - már bizton állíthatom, hogy ez az elismertség nem légből kapott. Viszont, mivel láttam, hogy a Lelkek lovagjának első molyos olvasója voltam, úgy érzem, ráfér még egy kis biztatás a jövőbeni olvasókra, hogy kicsit bátrabban próbáljanak ki számukra ismeretlen írókat is.

A Lelkek lovagja a Chalion sorozat második része. 2003-ban mesterhármast ért el azzal, hogy elnyerte a HUGO-, a Nebula- és a Locus-díjat is (bár mivel a Mythopoetic-et meg nem, szóval azért nem tökéletes a könyv). [Vicc!] A sorozat magyarul nem keménykötéses formátumban jelent meg sajnos, de legalább megjelent és a külalakja illeszkedik az első részhez. A borító a hímek számára elég elrettentő lehet sajnos - nem mintha a képen látható hölgy nem lenne szép -, és nem igazán passzol a történethez sem ez a szende hölgy. Nekem ez a világoskék sem tűnik a legjobb választásnak - persze ha én lennék egy kiadó designjáért felelős megmondóember, elég sok hasonló külalakú, sötét színű színű könyv kerülne a polcokra. Ennek a könyvnek a színe viszont koszosfehér-bézs színű lenne egyértelműen. A miért a könyv végéből kiderül. Olvassátok el!

„…Az idő ott van, ahonnan elveszed. Nem vár rád.”

Mivel nekem az első része nagyon tetszett, a kérdés annyi volt, hogy vajon tudja-e hozni az írónő a nyitókötet színvonalát, és a szereplők sorsát tudja-e érdekes csavarokkal tovább szőni. A rövid válasz igen és igen. Bővebben:

A második részben főszereplővé lépnek elő az első részben csak fontos epizódszerephez jutó „félőrült” Ista királyné vagy a dy Gura testvérek. Az eddigi főszereplők viszont gyakorlatilag kiszorulnak a történet legszélére, legtöbbjüknek egy-két levélváltáson kívül semmiféle szerepe nem lesz. Új szereplőkkel ismerkedhetünk meg, az írónőtől már ismerős színvonalon. Sajnos nálam nem a negyven-valahány éves, özvegy Ista királyné (a főszereplő) vette át dy Cazaril-tól a kedvenc szereplő helyét a történetben, az dy Arhys és dy Illvin voltak, de a szereplők mindegyike él, lélegzik, a saját céljait szem előtt tartva cselekszik. Nincsenek olyan szereplők, akik motivációjára összehúzott szemöldökkel, fejünket csóválva jegyeznénk meg, hogy itt bizony sántít valami. Még a csak viszonylag későn színre lépő ellenséges alakokat is inkább szánni fogjuk, mint gyűlölni, pedig a szörnyűségekkel nem fukarkodott a szerző ezúttal sem. A vége felé.

"…Téged oktatni, drága Ista, olyan lenne, mintha a sólymot tanítanánk arra, hogy gyalog cserkéssze be áldozatát… Hatalmas erőfeszítéssel meg lehet tenni, de végül egy fájós lábú, bosszús madarat kapnánk, és sokat kellene várnunk a vacsorára.”

Az első rész egész birodalmat fenyegető vésze helyett a könyv elején ugyanis sokkal kisebb, sokkal emberközelibb problémákkal kell újdonsült hőseinknek megbirkózniuk. Az elzártsággal, unalommal, egy meddő feleséggel, egy furcsa kórral, a szánalom nem kívánt érzésével, egy kis kényelmetlenséggel lovaglás közben vagy az istenek nem kívánt figyelmének elviselésével. Ez elrettentően hangozhat esetleg, ám tény, hogy a könyv első felében szerintem a kard sem kerül elő, inkább teológiai belső monológokat és párbeszédeket olvashatunk, ám ezek nem azért kerültek csak bele a könyvbe, hogy hosszabb legyen, hanem később, ahogy haladunk a történetben előre, az egyre sűrűbben felbukkanó természetfeletti fenyegetések - DÉMONOK - létének megértésében segítségünkre - főleg ugye Ista segítségére - legyenek. Ezzel el is érkeztünk a kedvenc részemhez a könyvben.

Démonok! Nem olyanok ám, mint majdnem minden más könyvben - nagyok, erősek, okosak és főleg gonoszak. A Lelkek lovagjában a démonok a túlvilágról visszarángatott agyatlan, kicsi, reszkető entitások, akik a megszállt - állati vagy emberi - test/lélek emlékeit, tudását magába szívva lassú „munkával” fejlődik. Amikor teljesen felemésztette a gazdatestet, továbbáll. Ezek a lények nem emberi mérce szerint gonoszak, egyszerűen így működnek, máshogy nem tudnak. Mindkét fajnak problémát okoz, hogy az emberek a démoni megszállás végén sajnos meghalnak - csak a démonok ezzel nem igazán tudnak mit kezdeni. Nem tudom, hogy az írónőnek szándékában állt-e egyáltalán a démonokat bármennyire is megkedveltetnie az olvasókkal - kifejezetten aranyos részek vagy hatalmas démoni jócselekedetek nincsenek a könyvben, ez nem gyerekkönyv azért, mint Jonathan Stroud Bartimaeus sorozata -, mindenesetre ez a megközelítés, amit itt olvashatunk nekem nagyon szimpatikus volt és bizony egy-két félelmében reszkető kis démon-árnyat én meg is sajnáltam.

A könyvből persze megint nem hiányozhat a romantikus szál - sőt több szál -, ám ezek se nem nyálasak, se nem zavaróak vagy érdektelenek. Sőt! A várúr és felesége közti romantikus viszony annyira kifacsart és groteszk, hogy külön említésre érdemes a jó ötletek közt. 

Szerencsére nem nagyon tudok kiemelni negatívumot a könyvből - talán kicsit lassú volt visszatekintve az eseményekre, és a leíró részek arányára, bár nem éreztem annak olvasás közben -, inkább még egy jó dolog jutott eszembe. A birodalom vezető vallása, a kvintianizmus, vagyis mondjuk „ötistenhit”. Az Atya az Anya a Fiú a Leány és a Fattyú. Semmi extra nincs benne, nagyon sok hasonló felosztásról olvashattunk más regényekben, de ami miatt itt igazán működik, az az, hogy ezek az istenek valóban léteznek és néha - ha úgy tartja kedvük -, az események folyását saját kényük-kedvük szerint befolyásolják emberi kiválasztottaik cselekedetein keresztül. Ebben a részben főleg a Fattyú, a túlvilág ura jelenik meg természetesen, de az Atya jelenete is hatásosra és hősiesre sikeredett. Kifejezetten tetszett.

A könyvet az epikus fantasy kötetekért rajongókon kívül - akiknek valószínűleg tetszeni fog - a kalandregények és a mostanában talán túlságosan is előtérbe helyezett paranormális-romantikus regények szerelmesei is nagy kockázatok nélkül, nyugodtan forgathatják.Várom a harmadik, befejező részt!

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Connie Willis - Ítélet Könyve

Connie Willis - Ítélet Könyve

(Oxfordi időutazók 01.)

Connie Willis - Doomsday Book
(Oxford Time Travelers 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, történelmi fikció
Hossz: 540 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Sohár Anikó
Díjak:
Nebula-díj, 1992
HUGO-díj, 1993
Locus-díj, 1993
Kurd Lawitz-díj, 1994
Mythopoetic-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Kivrin Engle történelem szakos egyetemi hallgató lány. Tanulmányai különösen izgalmasak a 2050-es évek Angliájában, ahol kutatási segédletként már az időutazást is igénybe veheti. A szabályok szigorúak, tiltanak mindenféle beavatkozást, csupán a megfigyelés engedélyezett. Az eddig veszélyesnek nyilvánított és tiltott középkort a Történelemtudományi Kar helyettes vezetője váratlanul megnyitja, így Kivrin engedélyt kap, hogy ellátogasson az 1320. évi Oxfordba, tanára, James Dunworthy professzor határozott tiltakozása ellenére.

Az időgépet kezelő egyik technikus hirtelen megbetegedése miatt az utazás nem zökkenőmentes, és amint megérkezik, a lányon is kitörnek az influenza tünetei. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a legkisebb problémája: nemcsak hogy nem emlékszik a koordinátákra, ahonnan kollégáinak föl kell majd őt szedni, de nem is az eltervezett évbe érkezett.

Ez a Hugo- és Nebula-díjas regény indítja útjára a szerző időutazó történészek kalandjait bemutató sorozatát, melyet az angolszász SF alapműveként tartanak számon, és immár két évtizede minden újabb kötet megjelenése eseményszámba megy.

Connie Willis (1945- )

Connie Willis amerikai írónő a kortárs sci-fi nagyasszonya. 2011-ben SF Nagymesterré választották. Meglepő módon, magyarul eddig egyetlen könyvét sem olvashattuk még, dacára annak, hogy páratlan módon írásaival évek óta megnyer minden rangosabb sci-fi díjat. Eddig 11 HUGO-, 7 Nebula-, 4 Locus-, 2 World Fantasy-, 1 John W. Campbell- és 2 Kurd-Lawitz-díj boldog tulajdonosa. Lenyűgöző! Más író összeteszi a kezét, ha életében egyszer bármelyiket megnyeri ezekből. Magyarul eddig csak néhány novellája jelent meg a Galaktika (116, 184, 185, 234, 261 és Hypergalaktika 02. számok) és az Átjáró (4. szám) magazinokban.

Az Ítélet Könyve - ami a Végítélet Könyvéről módosult az utolsó pillanatban, mert a választott betűtípussal olvashatatlan lett volna a borítója - a szerzőnő oxfordi időutazó történészeit bemutató, eddig négy részes sorozatának nyitó kötete. A könyv egymaga számtalan díjat zsebelt be, de még nagyobb szenzáció, hogy az összes többi rész egyenként is majdnem ugyanennyit. A rajongók szinte megőrülnek, mikor új rész jelenik meg. Így talán érthető, hogy milyen nagy reményekkel és a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel kezdtem neki a könyv olvasásának.

Kezdjük most akkor a jó résszel. A vaskos könyv két részből áll. A második rész, ami körülbelül a könyv egyharmadát teszi ki gyakorlatilag tökéletes. A középkori állapotok, a mindennapi élet és a betegek életéért folytatott, gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt munka bemutatása alatt néhol garantáltan szem nem marad szárazon. Drámai, felkavaró, megrázó és elgondolkodtató. Az emberiség egyáltalán hogy élhette túl ezeket a sötét időket? 1348-ban Európa felét kipusztította az első pestisjárvány, és ha van kedvünk - mert érdekel a dolog - és hozzáolvassuk Schultheisz Emil A Magyarországi járványok történetéről szóló pár oldalas dokumentumát - elég csak a pestisről szóló részt is -, a kép még árnyaltabb és még sokkal szörnyűbb lesz.
Az állapotleírásokon túl is különösebb problémamentes a könyv ezen része. Az események gyorsan pörögnek, a szereplők élnek, szerethetőek, együttérzésünkre méltóak. Mind a múltban, mind a jövőben játszódó rész izgalmas, érdekfeszítő, feszes, félelmetesen sötét tónusú, az orvosi thrillerek és a súlyos történelmi katasztrófákat elbeszélő írások legjobb jegyeit viseli magán. Miközben egy pestis sújtotta területről menekülő pápai küldönc sebességével faljuk a sorokat, azonnal megértjük, mire fel az olvasói és kritikusi lelkendezés a sorozat iránt, és a díjeső is érthetővé válik.

És akkor most itt az idő megkérdeznem, hogy a mű I. könyvét ki írta? Az itt következő sorok kizárólag az I. könyv című részben olvasottakra vonatkoznak!
A fő problémám azzal volt, hogy egyszerűen túlírtnak éreztem az egészet. A jövőben játszódó részben mindenki tyúkperekkel, csip-csup ügyekkel foglalkozik. Oldalanként jelenti be valaki, hogy mindjárt elfogy a tojás vagy a tej, vagy valami más létfontosságú dolog - a WC papír például legalább hússzor -, senkit nem találnak meg telefonon akit fontos lenne, de az idegesítő mellékszereplőkbe mindenki állandóan belefut. Az események ilyetén módon testközelbe hozása párszor jó szórakozást jelent, de aztán már nagyon kezdett idegesíteni. A mellékszereplők közül az idegesítő versenyben harmadik helyen állt Mrs. Gaddson, aki egyébként mindenkit idegesített, szóval akár ki is tilthatták volna az egyetem területéről - ha már a karanténból nem is lehetett elküldeni - szerepe ugyanis nem volt. Még nála is irritálóbb volt Mr. Gilchrist, a tudós, az ideiglenes dékánhelyettes (vagy micsoda), aki konkrétan úgy került ebbe a székbe, hogy az időutazás alapszabályairól és a minimális és szükségszerű biztonsági előírásokról sem tud semmit, ha pedig mégis, akkor azokat csak azért is semmibe veszi - csak úgy, mert megteheti. És hogy hol van eközben a dékán, az egyetem vezetője? Elment Skóciába horgászni, senkinek sem mondta meg hová, és a telefonját sem veszi fel, még akkor sem, mikor Oxford karantén alá kerül, szóval teljesen elérhetetlen. Több, mint egy hónapig! Így lesz a legunszimpatikusabb egy olyan szereplő, aki egy pillanatra sem szerepel a könyvben! :) Ez nekem nem volt hihető semennyire. Az email-jeit azért csak elolvassa, hiszen 1965-óta megteheti nyugodtan bárki és a híreket is megnézheti a "vidderjén".

A múltban játszódó szálon szintén állandóan a már egyébként is tucatszor elmagyarázott dolgokat emlegetik fel oldalanként. Itt még a múltban rekedt időutazó - Kivrin - is annyira teszetosza, mintha nem is a 2050-es évek magabiztos fiatal nője lenne, hanem ő is a XIV. század elején szocializálódott volna, mint azok a szerencsétlen nők, akik szinte jogok nélkül éltek akkoriban férjeik árnyékában. Az rendben is volna, hogy nem akart nagyon kitűnni közülük, de hogy egy életbevágóan fontos kérdést két-három hét alatt nem tudott feltenni a szerencsétlen erdőkerülőnek, akivel egy udvarházban élt, hát az kicsit sok. Bár jobban meggondolva, a jövőben szintén ilyen teszetosza volt a mentora is. Az sem tudott elintézni semmit egy hónap alatt, bármit is gondolt ki. Volt néhány történetbeli következetlenség is. Például miért nem vitt magával Kivrin egy nyomjelző chipet - mint a többiek -, akkor nem kellett volna a fix helyének megtalálása miatt izgulnia? Valószínűleg írói hiányosság - esetleg tudatos választás, aminek miértjét nem fogtam fel - lehet az is, hogy pár szóösszetétel, most például az "itt tartóztatottak" jut az eszembe, bizonyos részein a könyvnek írd és mondd két mondatonként felbukkan, ami annyira látványos, hogy már zavaró volt, pedig nem akartam kötözködni.

Nem akarok igazságtalan lenni azonban, mert néhány rész igencsak jó volt az első könyvben is. Nagyon tetszett például a középkori angol nyelv megtanulásának a módja és leírása, a középkori tájak, kiemelten a sűrű, sötét erdők, mint a tündérmesék táptalajának és a középkor illetve az udvarház hétköznapi életének történelmileg valószínűleg hiteles bemutatása is. Hangulatot teremtőek voltak a latin nyelvű imák is. A jövőben játszódó részben tetszett, amit a világ háttértörténetéről megtudhattunk. Az állandó vírusmutációs fenyegetés árnyékában élő lakosok - és orvosok - harca a pandémia és epidémia ellen. Ügyes volt a két időszak közt felállított párhuzam, miszerint az orvosi fejlődés mellett az emberi jellemvonások alapvetően nem változtak meg. Még mindig másokat szeretünk okolni a hibáinkért. Oxfordshire környékének középkori történelme mellett a járványtan területére is jól felkészült a szerző, nem hiába került öt évbe a könyv megírása. Az írónő csípős humora, beszólogatásai is kellemesek volt általában, de a humorosnak szánt szereplőin nem tudtam mosolyogni de még kedélyesen bosszankodni sem. A túlságosan lassú és bizony néha unalmas részeket még bosszantóvá is tették és tovább lassították.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek Kozmosz sorozata ettől a könyvtől fogva hivatalosan is áttért a szélesebb, a Metropolis Média sorozat könyveinél már megszokhatott formátumra. Nekem az eddigi dizájn is tetszett, de tény, hogy a 20%-al megnövelt könyvszélesség hatására a mostanában egyre vastagabbra hízó regények vastagsága látványosan csökkenthető, ami a kiadó célja volt. A helyesírásról annyit megjegyeznék, hogy nagyon kevés hibás szót vettem észre a könyvben, ami jó dolog, de sajnos annál több kisebb hibát. Rendszeresen kimaradtak a névelők, egybecsúsztak szavak, még a párbeszédeknél használt gondolatjeleknél is jelentkezett párszor ez a hiba, ami csak korrektori figyelmetlenség lehet. Ezen még lesz mit csiszolni. Az értékelésnél talán most először érzem magam bajban. A második könyv 10 pontos lenne persze, de az első könyv eseményeit tartalmazó 360 oldal 60-100 oldalban kiemelkedően jó és izgalmas lehetett volna, így viszont szinte frusztrálóan zavaró volt, nem hiába tartott majd egy hétig elolvasnom, míg a végét meg egyhuzamban felfaltam. Itt segít az ORCA rendszerű pontozás kérlelhetetlen volta. Ez bizony most, még ha Mikulás ajándék is volt a kiadótól, amit újfent nagyon köszönök:

Értékelés: 6/10

Joe Haldeman - Örök háború

Újraolvasás

Joe Haldeman - Örök háború

(Örök háború 01.)

Joe Haldeman - The Forever War
(The Forever War 01.)
Eredeti megjelenés: 1974
Magyar kiadás: Valhalla Páholy, 1997; Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, háborús, klasszikus
Hossz: 336 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Hoppán Eszter
Díjak:
Nebula-díj, 1975
HUGO-díj, 1976
Locus-díj, 1976

Tartalom:
William Mandella csak túl akarta élni ezt a háborút. Nem kitűnni, kiemelkedni vágyott, csupán épségben hazatérni a Földre. Egy olyan Földre, amely távolléte alatt szinte fölfoghatatlanul megváltozott, hiszen a néhány hónapos bevetési idő otthon – átkozott einsteini relativitás! – évszázadok múlását jelentette!

A háborút ugyanis a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelemségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.

Az SF amerikai nagymestere Hugo- és Nebula-díjas regényében voltaképp a vietnami háború intő freskóját festi meg, galaktikus léptékekre nagyítva. A szereplők azonban így is azok az egyszerű emberek maradnak, akik hazájuk hívó szavát követve fogtak fegyvert, hogy aztán hatalmi játszmák bábjaivá váljanak, és a rendszer végül kifacsarva, hasznavehetetlenné téve elhajítsa őket.

Regény azokról, akiknek a békében sincs semmijük, csak az örök háború.
 

 

Joe Haldeman (1943 - )

Joe Haldeman 1943-ban született az Egyesült Államokban. Fizikát és asztronómiát tanult majd a vietnámi háború veteránjaként az írásban találta meg a módját annak, hogy személyes élményeit, megrázkódtatásait sikeresen feldolgozza. Első regénye "sima" háborús könyv volt ami a saját élményein alapult, ám ezután figyelme a science-fiction felé fordult. Sok regényt írt, amik aztán többszörösen elnyerték a fontosabb szakmai- és közönségdíjakat. Pályafutása betetőzéseként aztán 2010-ben beválasztották őt a SF nagymesterei közé.

Az Örök háború 1994-ben már megjelent egyszer a Valhalla Páholy gondozásában, de a Metropolis Media most az eredeti, csonkítatlan szöveget adta ki magyarul, ami sokáig angol nyelvterületen is szinte beszerezhetetlennek számított. A könyv kiadásának története ugyanis meglepően kacifántosra sikeredett. Legelőször az Analog magazinban jelent meg hatalmas sikerrel, folytatásokban - de csonkítva, mert a magazin szerkesztője szerint a könyv középső része túlságosan pesszimista, az olvasókat sokkoló hangvételű. A közönségsiker ellenére a könyvkiadók mégis sorra visszautasították, mondván, hogy a könyv éppen eladhatatlan, hiszen végül is nem egyéb, mint a vietnámi háború - ami egy éve se fejeződött még be, szóval nyílt sebként lüktetett az amerikai társadalom oldalán - sci-fi környezetbe átültetve.

Amikor egy kis kiadó mégis vállalta a kiadását - mennyire hasonlít ebben (is) a Vének háborújára! -, a kiszedett középső rész nem került vissza bele. 1991-ben kijött ugyan az eredeti változat, de rosszul, mert a kihagyott rész miatt kicsit át kellett írni a történetet és nem sikerült a két változat közti ellentmondásokat kigyomlálni teljesen. A végső, javított, korrektúrázott - tehát a legelső változatra visszaállított - regény 2008-ban jelent meg először.

Most ezt olvashatjuk tehát magyarul - az eredetit. Sőt, még jobb, hiszen 2:1-ben a könyv, ugyanis aki akarja, elolvashatja a "Valhallás" változatot is, mert a könyv végén a Függelék azt a szövegkönyvet is tartalmazza!! Egyszerűen amikor eléri a Mandella őrmester című fejezetet (83. oldal), akkor lapozzon a 269. oldalra és folytassa ott a könyvet, majd amikor a végére ér a résznek, akkor a 165. oldalról folytathatja tovább a könyv olvasását. [Tisztára mintha egy régi jó Ian Livingstone-stílusú "lapozgatós" könyv lenne, igaz?! :D] Ezt mondjuk lehetett volna jelezni valahol, már csak azért is, mert én is azt hittem, van még a könyvből egy jó, biztonságos szórakozást nyújtó masszív 80 oldal hátra, erre hirtelen vége lett!!!

Képregény

Ennyit a könyv hátteréről, most magáról a regényről.

Aki tanult történelmet - legalább általános iskolában -, az tudja, hogy a világ egyik legfurcsább/legnevettségesebb háborúja az volt, amikor Magyarország 1941.12.11-én hadat üzent az USA-nak. Most tekintsünk el a politikai nyomástól, ami miatt erre szükség volt, de mégis hogy képzelték ezt el, hogy fog kinézni? Odamegyünk a fél világon át mind a 100 katonánkkal és majd jól megmutatjuk nekik?? Mindegy. Ehhez a háborúhoz mérhető tragikomikus szintű az, amikor egy űrutazó faj - most épp az emberiség - harcba kezd egy másik fajjal - ezek most a taurik, mert épp ott találkoztunk velük először (teljesen véletlenül) -, és egyik hadakozó fél sem tud a fény sebességénél gyorsabban utazni.

Szerencsére az épp megtalált kollapszárok (fekete lyukak) miatt lehetséges ugyan a fénysebességnél sokkalta gyorsabb utazás - két kollapszár közt nem telik el semennyi idő sem szinte, lehetnek akár a galaxis két átellenes végén is -, de ez csak a relatív hajóidő szerint igaz, közben a Földön - objektív idő szerint - évek, évtizedek telnek el. Egy ENFE (Egyesült Nemzetek Felderítőereje. Hangsúly az "erejé"-n.) katona tehát utazik pár hónapot jópár G-s gyorsulással a kollpszárhoz, majd ugrik, aztán pár hónap utazás jópár G-s lassulással a célig, majd harcol öt percet (jó??? esetben pár napot), és ha túléli, akkor ugyanez vissza. Az eltelt három-négy hónap alatt a Földön eltelik 70 év (vagy még több). Aztán újra kezdődik az útja, új bevetésre indul. Eközben - egyébként pacifista és kényszer-besorozott valamint kiemelten magas intelligenciájú - hősünket társadalmi és technikai szempontból is annyira leelőzi a saját jövője - jövősokk -, hogy lassan már embertársai motivációit sőt nyelvét sem érti. Mindenkitől elidegenedve, a háború értelmetlenségébe belefásulva, a változás halvány reménysugara nélkül folytatja Örök Háborúját - maga sem tudja, hogy kiért és miért. De biztosan nem az egyre magasabb rangért és beosztásért vagy nagyobb felelősségért, amit veteránként - hisz a statisztika azt mutatja, hogy 6.000 besorozottból egy fő éli túl a szolgálat öt évét - kérés nélkül is a nyakába varr a kérlelhetetlen és megállíthatatlan hadigépezet.

"...Ezért vagyunk most itt mi, ötven férfi és ötven nő, valamennyien 150-es IQ fölött, átlagon felüli testi erővel és egészséggel, hogy nagyon eliten tapicskoljunk Missouri közepén a sárban, és azon gondolkodjunk, mennyire értelmetlen a hídépítést gyakorolni, amikor a célvilágokon folyadék legfeljebb folyékony hélium formájában fordul majd elő."

Minden tetszett benne! Az azonnal elkapó és nem eresztő első mondat ("Ma este az emberölés nyolc zajtalan módját fogjuk önöknek bemutatni."), a világ - a jövő - kidolgozottsága, a katonai argó, a fanyar, irónikus humor, a hadseregben uralkodó állapotok ismertetése - a szexuális szokásoktól kezdve az italozáson át egészen a parancsnoki lánc működéséig vagy épp a kiképzésig -, a komor és pesszimista hangulat és az ehhez illeszkedő főszereplő világnézete, a szóhasználat vagy az ellenség - a tauriak -, akiket még senki nem látott és így senki nem is tud róluk a világon semmit sem. A jövőben kialakuló furcsaságok - pld. az államilag támogatott, reklámozott homoszexualitás, mint a népesség szabályozás leghatékonyabb módja (valami ilyesmi mintha már nálunk is elkezdődött volna egyébként, nem? De!); az Eugenikai Tanács (totális születésszabályozás, a faji különbségek eltörlése, mert azok csak megosztást eredményeznek); a földi államgépezet és népesség berendezkedése erre a több száz évig tartó disztópikus hadiállapotra; a pénz helyett a kalóriajegyek használata, hiszen a legnagyobb érték az élelem a túlnépesedett bolygón.

Külön jó volt, hogy az űrben játszódó részekben a fizika törvényeit - pld. a relativitás-elméletetet - betartva mozogtak az űrhajók és ezzel együtt (vagy épp emiatt) sikerült mégis olyan csavarokat beépíteni a történetbe, mint például a katonákat a  "relatív jövőjükből" megtámadó idegenek, stb.

"...úgy, ahogy minden valóság illuzórikussá és megfigyelő-orientálttá válik, ha valaki az általános relativitást tanulmányozza. Vagy a buddhizmust. Vagy belövi magát."

A "militarista" sci-fit kedvelőknek kötelező olvasmány - valószínűleg a Warhammer 40.000 univerzumának kialakulásában is hatalmas szerepe volt -, de nem hiába van ott a könyv hátulján az idézet William Gibson-tól, miszerint szinte sértés azt mondani az Örök háborúra, hogy a legjobb SF háborús regény, mert ez az irodalom egészének legszebb, legmegrázóbb háborús történetei közé tartozik. A fordítás pedig - szerintem - hibátlan.

Amikor befutott George R. R. Martin a Trónok harcával, szárnyra kapott egy frázis, amit azóta is mondogatnak, nevezetesen, hogy ne kedveljük meg a szereplőket, mert Martin nem bánik velük túl kesztyűs kézzel. Nos, akkor erre a több évtizeddel hamarabb íródott könyvre mit lehetne még többet mondani??? :)

A könyv teljes egész, szóval a hosszú sorozatoktól zsigerből ódzkodók is nyugodtan elolvashatják, de egyébként trilógia, amit remélhetőleg magyarul is olvashatunk nemsokára. (A második rész a Forever Peace, 1997 valamint a harmadik a Forever Free, 1999.) Az Örök háború egyébként képregény formájában is meghódította az olvasókat. 

A könyvért köszönet a Metropolis Médiának!

Értékelés: 10/10

Wallpaper (1920x1080)

[Egy kis érdekesség: 1996-ban csehül megjelent az Örök háború Věčná válka címen az itt látható borítóval. Ebben annyi az érdekes, hogy ez a Jim Burns (ő festette a második, a szürke szkafanderfejes borítót is egyébként!) által rajzolt borító volt Steve Perry - A férfi, aki sosem hibáz című 1994-ben kiadott Valhalla Páholyos könyv borítója is! Vajon most ki plagizált kit? :D - Egyébként a kép valóban elmenne akár az Örök háború borítójának is, a másik könyvet nem olvastam.]