John Scalzi - Szellemhadtest (részlet)

Február 21-én jelenik meg John Scalzi szenzációs könyvének, a Vének háborújának folytatása, a Szellemhadtest az Agave Könyvkiadó kiadásában. Ennek örömére itt van belőle egy hosszabb részlet kedvcsinálónak.

John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további három része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.

Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.

Szerző: John Scalzi
Cím: Szellemhadtest
Fordító: Farkas István
Műfaj: sci-fi
Borítóár: 2980 Ft
ISBN: 978 615 5272 05 9
Terjedelem: 304 oldal
Kötés: puhakötés ragasztva
Megjelenés: 2013.02.21.

Tartalom: 

Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket... elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.

Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a Vének háborúja véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?

EGY
Senki sem figyelt föl a sziklára.
Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kô- és jégdarabból,
amivé egy parabolapályán érkezô üstökös hullott szét réges-régen,
és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl
kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján
megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül
valószínûtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédô
rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércbôl áll.
Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik
éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel
nem rendelkezett semmiféle planetáris védôrendszerrel. Ezzel szemben volt
gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd
meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kôdarab tette, valahányszor a bolygó
keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen
intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha
állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég
felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.
Az újonnan érkezô meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor
anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból
mikroszkopikus részecskék izzó felhôjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan
ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta ôket
a földre esô vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.
Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla,
ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó
sûrûsödô gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti
gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég
fölfalta ôket. De még így is elegendô tömege maradt ahhoz, hogy tûzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyrôl a vad szelek elhordták már a havat
és a jeget.
A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert
hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában
is meglehetôsen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia
oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még
észlelni képes.
A föld megremegett.
És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.
– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyôjérôl.
Pár másodperccel késôbb újabb rezgés érkezett.
– Rengés – mondta megint Sharan.
Cainen átnézett asszisztensnôje kijelzôjére.
– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.
– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekrôl – mondta Sharan.
– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden
egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj,
akkor rengést észlelünk. Az elsô megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik
már kicsit egyhangú lesz.
Még egy rázkódás.
– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy
lemeztektonika-szakértô. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztôen széles képzettségi
körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz
észrevenni szarkazmusát.
Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott
volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze
a szóváltást.
– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.
– Csak egy hobbi.
Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és
erôteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy
nem a padló csapódott föl, hanem ôt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a
burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira
tôle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.
Sharanra nézett, aki már nem a képernyôjét figyelte, mert az darabokra
törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.
– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy
a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek
hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél
alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.
A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben:
a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy
része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de
ezen a késôi órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy
szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínûleg az igazak
álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ôk is.
Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezetô csarnokból jött.
– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.
Cainen egyetértôleg biccentett.
– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.
– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.
– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.
– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.
– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.
– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött,
majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult
tárolószekrényhez ment.
– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és
addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az
ajtaját. Egy kis lövedékvetô volt benne, a hozzá tartozó tárral.
– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.
– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak.
Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami
történik.
– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.
– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte
Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.
– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon
csak nálad.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Még a végén lábon lôném magam.
– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a
köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak.
Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott.
Tekintetébôl eltûnt az incselkedô fény, riadtnak és összetörtnek látszott.
Cainen gyorsan magához szorította.
– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg
átjutni a szállásra.
A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen
meghallották, hogy nyílik a szintre vezetô lépcsôház ajtaja. Cainen a poron és
a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik
feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a fônökénél jóval
gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az
egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintrôl, a lift volt, ahhoz viszont
át kellett volna menni a lépcsôházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a
kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak,
és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni
ebbôl a távolságból, nemhogy kettôt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák.
– Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak.
– Igen? – felelte reflexbôl Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva
tettét, elárulta magát.
– Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.– Azért jöttünk, hogy
magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak elôrelépett egy fénypászmába,
és felismerhetôvé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az.
A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok
rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve
ismerte be magának, hogy a bázison töltött idô ellenére sem tudja ôket megkülönböztetni
egymástól.
– Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak
a bázis nyomára?
– Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte
Aten Randt.
A szájszervébôl hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította
érthetô beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül
is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre.
– A bombák a légkörön kívülrôl jöttek, és csak most tudtuk célba venni a
leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett
nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idô és a meglehetôsen gyümölcsözô
munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett,
rovarszerû lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják
meg itt. El kell távolítanunk innen, mielôtt lerohanják a bázist.
– Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Ôt nem – lépett közbe Aten Rand –, csak magát.
Cainen megállt.
– Ô az asszisztensem. Szükségem van rá.
A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és
a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik
eneshai katonát nem zavarják a rengések.
– Nem ez a megfelelô idôpont, hogy vitát nyissunk a kérdésrôl, adminisztrátor.
– A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján
színezetet adott a megjegyzésnek.
Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját.
– Cainen, igaza van. El kell tûnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már
az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne.
– Nem megyek el nélküled.
– Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. –
Ô a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem
véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ô. Egyébként sincs idô vitatkozni.
Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég idôt töltöttünk itt,
ismerem a járást.
Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött
álló eneshai katonára bökött.
– Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe.
– Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt.
– Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ô nem kíséri el az
asszisztensemet, akkor elkísérem én.
Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel
hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha
számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona
Sharan mellé állt.
– El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De
nincs több vita az ön részérôl. Már így is túl sok idôt vesztegettünk el. Jöjjön
velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a
lépcsôház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan
néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretôjére vetett
utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta
Cainent az ajtón.
– Ez fáj! – méltatlankodott Cainen.
– Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsôk felé tolta az adminisztrátort.
Elindultak felfelé. Az eneshai meglepôen rövid és finom hátsó lábai tartották
a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni
magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben?
– Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé
csinálni. Most hová megyünk?
– Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell
följutnunk.
Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több
fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ô.
– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi
tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti
hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem
tekintette élvezetnek a kihûlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra
a szabad természetet.
– A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta
Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti
folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretû lakómodul,
oda kell rejtôznie.
– Errôl eddig nem mesélt nekem.
– Eddig nem tûnt szükségesnek.
– Úsznom is kell majd?
– Van ott egy apró merülôegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon
szûk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos
helyét.
– És mennyi idôt kell ott töltenem?
– Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetôség az, hogy nagyon-nagyon
sokat. Még két emelet, adminisztrátor.
A páros megállt a két emelettel feljebb lévô ajtónál. Cainen levegô után kapkodott,
Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel
feljebb dúló csata zaja átszûrôdött a sziklán és a betonfalakon.
– Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani ôket – mondta Aten
Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk
arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem,
adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthetô?
– Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül.
– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett
meggyôzô fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba.
Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai
megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi
„futó-mû” volt ez, amely harci körülmények között elképesztô sebességet
és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek
számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és
futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott
a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti
megálló felé haladtak.
Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelôszerveit
tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már
lecsatolta.
– Mondtam, hogy maradjon a nyomomban.
– Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott
vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be?
– Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól
is görcsölni kezdtek. – De tartok tôle, hogy képtelen lenne tartani a
tempót, az idônk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást.
Szálljon be.
Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira
tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb
volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tûnt a
szûk járatban –, majd megfordult, és fegyverét elôhúzva célpontokat keresett
a maguk mögött hagyott alagútban.
– Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen.
– Biztonságban lesz a lakómodulban.
– Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a
modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belôle. Akármilyen jól
felkészített is a moduljuk, elôbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekbôl, kezdve,
mondjuk, a levegôvel.
– A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni
nem fog.
– Csodás. De még mindig ott van az éhezés.
– A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba,
amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút
moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a
mozdonyfülkébôl, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.
Cainent az eneshai rázogatta eszméletre.
– Ébredjen fel, adminisztrátor!
– Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta
a fegyverlámpáját. – Köszönöm.
– Jól van? – kérdezte Aten Randt.
– Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévô részében nem
óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslôen percegett, és fénypászmájával
a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott,
többször is megcsúszva a törmeléken.
Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre.
– Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a
síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló
barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította
darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot,
a törmelékfalban sehol nem találtak kivezetô nyílást. Cainennek eszébe jutott,
hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben
folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott,
ami viszont nem mûködött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett
aprókat lélegezni.
Valamivel késôbb Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére
hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és
megvilágította a bázis felé esô törmelékfalat.
– Mi az? – kérdezte Cainen.
– Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha
hallgatózna. Néhány pillanattal késôbb már Cainen is hallotta a zajt, amely
akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem
sokkal késôbb megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal
túloldalán, át akartak jönni.
Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította
Cainent.
– Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára
ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ô biztonságba helyezésérôl
csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból,
így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette
és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját
árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja.
– Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne
hátba. Kérem.
Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet.
– Forduljon meg, adminisztrátor.
Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.
Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett,
fegyverével Cainen agyát vette célba.
– Készen áll, adminisztrátor?
– Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllôtte Aten Randtot a zsebében
tartott fegyverrel, a fény felé célozva.
Cainen lövésével egy idôben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten
Randt észre sem vette, hogy meglôtték, ameddig a sebbôl elôtörô vére nem
folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta
viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva
visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a
zsebébôl. Még háromszor lôtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten
Randt elôbb az elülsô lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy
test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak.
– Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.
A teret elöntötte elôbb a por, aztán a fény, ahogy átszakadt a törmelékfal,
és a résen át fegyverlámpás alakok törtek át. Egyikük észrevette Cainent,
és vakkantott, mire hirtelen számos fénycsóva állapodott meg rajta. Cainen
elejtette a fegyverét, ép karját megadásképpen a magasba emelte, és ellépett
Aten Randt teste mellôl. Aten Randt önvédelembôl történô lelövése nem
sokat használt volna, ha a behatolók mégis lyukakat akartak volna robbantani
belé. Az egyikük átvágott a fénycsóvákon, valamit halandzsázott a saját
nyelvén, Cainen pedig végre szemügyre vehette a fajt, amivel meg kellett
küzdenie.
Feltört belôle a xenobiológus, ahogy sorra vette a faj alaki jegyeit: kétoldalasan
szimmetrikus, kétlábú, ennek következményeképpen a láb és a kéz
megkülönböztethetô, a térd a rossz irányba hajlik. Nagyjából ugyanolyan
méret és testfelépítés, ami nem volt túl nagy meglepetés, lévén rendkívül
sok intelligensnek nevezett faj volt kétlábú, kétoldalasan szimmetrikus és bírt
hasonló méretekkel, tömeggel. Ez is forrása volt annak a feszültségnek, ami a
világegyetem innensô felének fajközi kapcsolatait jellemezte. Oly sok hasonló
értelmes létforma, oly kevés élettér, ami komfortot nyújthat nekik.
De nézzük meg a különbözôségeket, gondolta Cainen, ahogy a lény újra rávakkantott:
szélesebb törzs és lapos has, meglehetôsen szerencsétlen csontés
izomszerkezet. Tuskószerû lábak, bunkósbot jellegû karok. Kívülrôl is
egyértelmû nemi jelleg, ha jól emlékszik, akkor ez itt az orra elôtt nônemû.
Csökevényes érzékszervek, köszönhetôen a mindössze két-két apró optikai
és akusztikus bemenetnek, szemben a Cainen fején majdnem teljesen körbefutó
fény- és hangérzékelô sávokkal. Finom keratinszálak a hôszabályozó
bôrlebenyek helyett. Cainen agyán nem elôször futott át, hogy az evolúció
nem volt túl kedves ezzel a fajjal.
Agresszívak lettek tôle, veszélyesek, és csak nagyon nehezen lehetett ôket
levakarni egy bolygó felszínérôl. Ami, ugye, probléma.
A Cainen elôtt álló figura újra mondott neki valami érthetetlent, majd
elôhúzott egy apró, gonosz külsejû eszközt. Cainen belenézett a lény optikai
bemeneteibe.
– Kurva humánok – mondta.
A lény végighúzta rajta az eszközt, Cainen összerándult az áramütéstôl,
egy pillanatig még kavargó színes fényeket látott, majd a földre zuhant, aznap
utoljára.
– Emlékszik rá, hogy ki vagyok? – kérdezte az ember az asztalnál, amikor
Cainent bevezették a szobába. Fogvatartóitól kapott egy széket, amit a hátrafelé hajló térdeivel is tudott használni. Az ember beszélt, a fordítás az asztalon
lévô hangszóróból érkezett. Az egyetlen tárgy az aszalon a hangszórón kívül
egy fecskendô volt, átlátszó folyadékkal töltve.
– Maga az a katona, aki elkábított – felelte Cainen. A hangszóró néma maradt,
ami feltételezte, hogy a katonának van még egy fordítógépe.
– Így igaz. Jane Sagan hadnagy vagyok. – A nô a szék felé intett. – Kérem,
foglaljon helyet.
Cainen leült.
– Fölösleges dolog volt elkábítani, jöttem volna magamtól is.
– Nem véletlenül kábítottuk el – mondta Sagan. A fogoly sérült karjára
mutatott, ahol Aten Randt lövése eltalálta. – Hogy van a karja? – kérdezte.
– Egész jól.
– Nem tudtuk teljesen helyrehozni. Az orvostechnológiánk gyorsan gyógyítja
a mi sebesüléseinket, de maga rraey, nem ember. A technológiáink nem
teljesen fedik egymást. Azért megtettük, amit lehetett.
– Köszönöm.
– Felteszem, az az eneshai lôtte meg, amelyiket ott találtunk maga mellett.
Akit maga lôtt le.
– Igen.
– Kíváncsi vagyok, vajon maguk ketten miért keveredtek tûzharcba? – kérdezte
Sagan.
– Ô meg akart ölni, én meg nem akartam meghalni – felelte Cainen.
– Ez elvezet bennünket a következô kérdéshez: mi oka volt az eneshainak
magát holtan látni?
– A foglya voltam – magyarázta Cainen. – Gondolom, az volt a parancsa,
hogy végezzen velem, mielôtt élve elfognának.
– Fogoly volt – visszhangozta Sagan –, és mégis volt magánál fegyver.
– Találtam.
– Valóban? Ilyen laza lenne a biztonság egy eneshai bázison? Ez nem vall rájuk.
– Mindannyian követünk el hibákat.
– És a többi rraey, akit a bázison találtunk – kérdezett tovább Sagan –, ôk
is rabok voltak?
– Igen – felelte Cainen, és átfutott rajta az aggodalom Sharanért és a többiekért.
– Hogyan ejtették önöket fogságba az eneshaiak?
– Egy rraey hajón voltunk, ami az egyik gyarmatunkra tartott leváltani az
orvosi személyzetet. Az eneshaiak megtámadták a hajónkat, elfoglalták, minket
fogságba ejtettek, és idehoztak.
– Milyen régen történt ez?
– Már jó ideje. Nem tudom pontosan. A bázis az eneshai katonai idôt használta,
és nem vagyok teljesen tisztában az egységekkel. Aztán itt van a bolygó
saját forgásideje, ami gyors, így még kevésbé követhetô. Ugyancsak híján vagyok
a pontos ismereteknek az emberi idôszámítást illetôen. Így sajnos nem
tudom pontosan megmondani.
– A hírszerzésünknek nincs egyetlen feljegyzése sem az elmúlt évbôl, hogy
eneshai támadás ért volna rraey hajót. Ez körülbelül kétharmad khed magának
– magyarázta Sagan, azt a rraey fogalmat használva, amely a rraey anyabolygó
keringési idejére utalt.
– Talán a hírszerzésük nem olyan alapos, mint gondolja.
– Meglehet. De tekintve, hogy az Enesha és a Rraey hivatalosan még
háborúban állnak egymással, egy megtámadott hajónak lett volna hírértéke.
A maguk népei kevesebben is összevesztek már.
– Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok. Leszedtek bennünket a
hajóról, és idehoztak. Hogy mi történt azóta, vagy mi sem a bázison kívül, arról
nem bírok túl sok információval.
– Fogolyként tartották a bázison.
– Igen.
– Bejártuk a bázis minden zegét-zugát, de csak egy apró börtönszárnyat
találtunk. Nem úgy fest, mintha maga be lett volna zárva.
Cainen a bánatos sóhajtás rraey megfelelôjét hallatta.
– Ha bejárták a bázist, akkor bizonyára a bolygófelszínt is látták. Ha bármelyikünk
szökni próbált volna, megfagy, mielôtt messzire jut. Különben is,
hova mehettünk volna?
– Ezt honnan veszi?
– Az eneshaiak mondták. És a csapatomból senki nem tervezett kirándulást
az elmondottak ellenôrzésére.
– Szóval semmi mást nem tud a bolygóról?
– Néha hideg, néha meg még hidegebb. Nagyjából ennyi.
– Maga doktor.
– Ezt a fogalmat nem ismerem – Cainen a hangszóróra mutatott. – A szerkentyûje
nem elég okos, hogy le tudja írni ezt a fogalmat a nyelvemen.
– Maga gyógyítással foglalkozik. Orvosi dolgokkal – írta körül Sagan.
– Így van. A genetika a szakterületem. Ezért is voltunk a munkatársaimmal
azon a hajón. Az egyik gyarmatunkon találtak egy kórokozót, amely átírja a
géneket és befolyásolni tudja a sejtek osztódását. Azért küldtek bennünket,
hogy vizsgáljuk ki, és találjunk meg rá a gyógymódot. Biztos vagyok abban,
hogyha átfésülték a bázist, a mi felszerelésünket is megtalálták. A fogvatartóink
voltak olyan kedvesek, és helyet adtak egy laboratóriumnak.
– Miért tették volna?
– Talán mert azt gondolták, ha a saját dolgainkkal foglalkozunk, kevesebb
gondot fogunk okozni nekik. Alapvetôen életképes elgondolás volt, mert elvoltunk
magunkban, és igyekeztünk nem sok vizet zavarni.
– Már ha eltekintünk attól, hogy fegyvereket lopott.
– Egy ideje már nálam voltak, és a jelek szerint nem keltettem fel a gyanújukat.
– A fegyvert, amit használt, rraeyeknek tervezték. Fura dolog ez egy eneshai
támaszponton.
– Bizonyára a hajó elfoglalásakor szerezték. Egészen biztos vagyok abban,
ha átvizsgálja a bázist, szép számmal fog még rraey felszerelést találni.
– Oké, akkor foglaljuk össze – kezdett bele Sagan. – Magát és az orvoscsapatát
meghatározatlan idôvel ezelôtt foglyul ejtették az eneshaiak, idehozták, ahol
rabként tartották, elvágva minden kommunkációt a népével. Nem tudja,
mennyi ideje van itt, vagy hogy mit terveztek magával az eneshaiak.
– Így igaz – felelte Cainen. – Talán csak annyit még, hogy vélhetôleg nem
akarták, hogy kiderüljön az ittlétem, mert amikor lerohanták a bázist, az egyikük
megpróbált megölni.
– Valóban. Attól tartok, még maga járt a legjobban a csapatából.
– Nem értem, mire céloz.
– Maga az egyetlen rraey, akit életben találtunk. A többieket agyonlôtték az
eneshaiak. A legtöbbet a szállásukon. Egyet, ha jól gondolom, az önök laborja
szomszédságában találtunk, ugyanis az a labor tele volt rraey berendezésekkel.
Cainen megszédült.
– Maga hazudik.
– Attól félek, nem.
– Maguk, emberek mészárolták le ôket! – tört ki Cainen dühösen.
– Az eneshaiak magát is holtan akarták látni. Miért ne ölhették volna meg
a csapata többi tagját?
– Nem hiszek magának.
– Megértem, miért nem akar hinni nekem, de ettôl még ez az igazság.
Cainen csendben ült és gyászolt. Sagan adott neki idôt.
– Rendben – szólalt meg egy idô múlva Cainen. – Mondja, mit akar tôlem.
– Kezdetnek, Cainen adminisztrátor – felelte Sagan –, az igazat.
Eltartott egy pillanatig, amíg Cainen felfogta, hogy beszélgetésük során
elôször szólította a nevén az ember. Még a beosztását is hozzátette. – Az igazat
mondom.
– Lófaszt.
Cainen megint a hangszóróra bökött.
– Ezt csak részben tudta lefordítani.
– Maga Cainen Szuen Szu adminisztrátor – kezdte Sagan. – És bár igaz,
hogy van valamennyi orvosi gyakorlata, de a két fô terület, amivel foglalkozik,
az a xenobiológia és a félorganikus neurális hálókon alapuló védelmi rendszerek.
Két terület, amirôl azt gondolom, remekül összeilleszthetô.
Cainen hallgatott, Sagan folytatta.
– Akkor, adminisztrátor, hadd mondjam el azt a keveset, amit mi tudunk.
Tizenöt hónappal ezelôtt az Enesha és a Rraey még mindig ugyanazt a csikicsuki
háborút vívta, amelyet már harminc éve vívott, és amelyet mi harminc
éve bátorítunk, hogy addig se velünk foglalkozzanak.
– Ez így nem teljesen igaz. Ott volt a koralli csata.
– Igen ott. Én is ott voltam. Majdnem bele is haltam.
– Egy fivérem esett el ott. A legfiatalabb. Talán találkoztak.
– Talán – bólintott Sagan. – Tizenöt hónappal ezelôtt a Rraey és az Enesha
még ellenségek voltak. Aztán hirtelen megszûntek a harcok, és a hírszerzésünk
nem találta az okát.
– Már beszéltünk arról, hogy a hírszerzésük esetleg hiányosságokkal küszködik.
A fajok elôbb-utóbb mindig befejezik az ellenségeskedést. Korall után
sem mi, sem maguk nem háborúztunk tovább.
– Felfüggesztettük a harctevékenységet, mert legyôztük magukat. Maguk
visszavonultak, mi pedig helyreállítottuk a Korallt. De a lényeg, hogy nekünk
okunk volt arra, hogy véget vetettünk a harcnak, legalábbis egy idôre.
Maguknak és az Eneshának nem volt oka erre. Ami viszont aggodalommal
tölt el bennünket. Három hónappal ezelôtt a kémmûholdunk, amelyet pont
e fölé a bolygó fölé telepítettünk, észreveszi, hogy az állítólag lakatlan bolygón
hirtelen igen nagy lesz a sürgés-forgás, rraey és eneshai hajók szállják
meg. A dolog attól lesz különösen érdekes, hogy a bolygó nem eneshai és
nem is rraey felségterület, hanem az Obiné. Az obinok nem szövetkeznek
senkivel, de elég erôsek ahhoz, hogy se a Rraey, se az Enesha ne akarjon
velük tengelyt akasztani azzal, hogy a területükön létesít egy bázist. Ezért
fejlettebb mûholdat állítottunk pályára a bolygó körül, hogy a letelepedés
jeleit keressük. Nem találtunk semmit. Mint védelmi szakértô, megkockáztat
egy tippet, hogy miért?
– Azt gondolnám, hogy a bázis le volt árnyékolva.
– Le bizony. Meglepô módon az ön szakértelmének igencsak megfelelô
védelmi rendszerekkel. Ezt akkor persze még nem tudtuk, de ma már igen.
– Hogy találták meg mégis a támaszpontot, ha az le volt árnyékolva? – kérdezte
Cainen. – Szakmai kíváncsiságból kérdezem.
– Sziklákat hajigáltunk.
– Hogy mit csináltak?
– Sziklák – ismételte Sagan. – Egy hónappal ezelôtt megszórtuk a bolygót
sok tucat szeizmikus érzékelôvel. Ezeket arra programoztuk, hogy olyan rengés-
vagy rezgésmodulációkat keressenek, melyek mesterségesen tervezett
föld alatti építményekre utalnak. Persze számítottunk a bolygó természetes
szeizmikus aktivitására is, hogy leszûkítsük a szóba jöhetô területeket. Utána
sziklákat dobáltunk az érdekesebb helyekre. A mai támadás elôtt kifejezetten
sokat szórtunk le, hogy pontos, a rezgéseken alapuló képet kapjunk a bázisról.
A sziklák jók, mert pont olyanok, mint a meteorok. Senki nem ijed meg tôlük.
És senki nem árnyékol a szeizmikus képalkotás ellen. A legtöbb faj túlságosan
is elfoglalt az optikai és a nagy energiájú elektromágnes-letapogatás elleni
védekezéssel ahhoz, hogy a hanghullámokat veszélyesnek ítélje. A csúcstechnológia
téveszméje, hogy figyelmen kívül hagyja az alsóbbrendû megoldások
hatékonyságát. Például a kôdobálásét.
– Hagyjuk a humánokra a kôcsapkodást.
Sagan megvonta a vállát.
– Minket nem zavar, ha valaki sokat gondol magáról. Csak könnyebb kivágni
a szivét. Vagy bármijét, ami a vérét keringeti. A túlzott önbizalmuk a mi
malmunkra hajtja a vizet. Ahogyan azt maga is láthatja, hiszen itt van. Amit
igazából tudni akarunk, adminisztrátor, az az, hogy maga mit keres itt. Már az
Enesha–Rraey együttmûködés is talányos, de az Enesha, a Rraey és az Obin?
Ez már több mint talányos. Ez érdekes.
– Fogalmam sincs, kié ez a bolygó – jegyezte meg Cainen.
– Ami pedig még érdekesebb, az maga, Cainen adminisztrátor. – Sagan
nem törôdött Cainen közbevetésével. – Ameddig aludt, géntesztet végeztünk
magán, hogy megtudjuk, kicsoda, és az elôéletét is ellenôriztük a hajó adatbázisában.
Tudjuk, hogy xenobiológusként fôleg az emberek érdeklik. Maga
valószínûleg rraey csúcsszakértô az emberi genetikában. És azt is tudjuk, hogy
különösen az emberi agymûködés érdekli.
– Általában érdekelnek a neurális hálózatok, nem csak és kizárólag az emberi
agymûködés. Minden agy érdekes a maga módján.
– Ha maga mondja. De bármit is csinált idelenn, elég fontos volt ahhoz,
hogy az eneshaiak úgy döntsenek, inkább kivégezik magát és a csapatát, mint
hogy a kezünkbe kerüljön.
– Mint azt már mondtam, a foglyaik voltunk.
Sagan a szemét forgatta.
– Jaj, adminisztrátor, legalább egy percig tegyünk úgy, mintha nem lennénk
mindketten ostobák.
Cainen közelebb hajolt az asztal fölött Saganhoz.
– Miféle ember maga? – kérdezte.
– Ezt hogy érti?
– Háromféle embert ismerünk. – Cainen feltartotta az emberénél jóval
hosszabb és jóval ízeltebb ujjait a számoláshoz. – Vannak a módosítatlan emberek,
akik benépesítik a bolygógyarmatokat. Sokféle alakban, méretben és
színben léteznek, ami kellemes genetikai változatosság. A második csoport
alkotja a katonai kasztjuk túlnyomó részét. Alakban és méretben szintén változatosak,
bár kevésbé, a színük viszont egyforma: zöld. Tudjuk, hogy ezek a
katonák nem az eredeti testükben vannak, fajuk idôsebb tagjainak a tudatát
viszik át a fiatalabb, egészségesebb testekbe. Ezek a testek már erôsen módosított
genetikai alapokra épültek, olyannyira, hogy meddôek, akár egymással,
akár a módosítatlan emberekkel párosodnak. De még mindig felismerhetôen
emberiek, különösen ami az agytevékenyéget illeti.
– És ott van a harmadik csoport – fejezte be Cainen, és hátradôlt. – Mindenféle
történeteket hallani, Sagan hadnagy.
– Például milyeneket?
– Hogy a halottakból készítik ôket. Hogy a holtak bomló húsát keverik
és vegyítik mindenféle más faj génjeivel, hogy megnézzék, mi lesz belôle.
Hogy némelyik már nem is emlékeztet emberre, már ahogy önmagukat látják.
Hogy felnôttként születnek, készségekkel és képességekkel, de emlékek
nélkül. De nem csak emlékek nélkül. Öntudat nélkül. Erkölcs nélkül. Korlátok
nélkül. – Cainen elhallgatott, és a megfelelô szót keresgélte. – Humánum
nélkül – mondta ki végül. – Ahogy tetszik. Gyerekkatonák felnôtt testben.
Istentagadók. Szörnyetegek. Eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan
feladatokra szán, amit nem tud vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel
rendelkezô katonákra bízni, akik féltik a lelküket, ebben az életben és az utána
következôben is.
– Egy tudós, aki a lelkekért aggódik. Ez nem túl gyakorlatias.
– Tudós vagyok, de rraey is. Tudom, hogy van lelkem, és törôdöm is vele.
Sagan hadnagy, magának van lelke?
– Tudtommal nincs, Cainen adminisztrátor. Nagyon nehéz megmérni.
– Tehát maga a harmadik csoportból való ember.
– Az vagyok.
– Akit a halottak húsából formáltak.
– A génjeibôl – mondott ellen Sagan. – Nem a húsából.
– A gének formálják a húst, hadnagy. A hús a gének álma, ahol a lélek
szállásra lel.
– Milyen költôi.
– Egyik filozófusunkat idéztem. Aki tudós is volt. Nem ismerhette. Megkérdezhetem,
mennyi idôs?
– Hétéves. Nemsokára nyolc. Nagyjából négy és fél khed, az önök
idôszámítása szerint.
– Milyen fiatal. A rraeyek ennyi idôsen még épphogy elkezdik tanulmányaikat.
Én több mint tízszer ennyi idôs vagyok.
– Mégis mindketten itt vagyunk.
– Itt – értett egyet Cainen. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk
volna, hadnagy. Nagyon szeretném tanulmányozni önt.
– Erre nem tudom, mit mondjak. A „köszönöm” aligha megfelelô, ha azt
nézzük, mivel is jár az ön vizsgálatának a tárgya lenni.
– Életben tudnánk tartani.
– Ó, minô öröm – felelte Sagan. – De még összejöhet a dolog, egy bizonyos
szempontból. Gondolom már rájött, hogy maga fogoly, ezúttal ténylegesen is,
és az is marad élete hátralévô részére.
– Kitaláltam, amikor olyan dolgokat kezdett el magyarázni, amit elmondhatnék
a kormányomnak. Mint például a sziklás trükköt. Bár azt gondoltam,
hogy meg fog ölni.
– Mi emberek pragmatikus népek vagyunk, Cainen adminisztrátor. Maga
olyan tudás birtokában van, amit mi is hasznosítani tudunk. Ha hajlandó az
együttmûködésre, akkor nincs oka annak, hogy ne tanulmányozhassa továbbra
is az emberi genetikát és agymûködést. Csak éppen nekünk dolgozna, nem a
Rraeynek.
– Nem kell mást tennem, csak elárulni a népemet.
– Így van – értett egyet a rraey megállapításával Sagan.
– Azt gondolom, mégis inkább a halált választom.
– Minden tiszteletemet fenntartva, adminisztrátor, ha valóban így gondolná,
akkor nem lôtte volna le azt az eneshait pár órával ezelôtt – mondta Sagan.
– Szerintem maga élni akar.
– Talán igaza van. De akár igazad van, akár nincs, te gyerek, itt és most befejezzük
ezt a beszélgetést. Mindent elmondtam, amit akartam.
Sagan Cainenre mosolygott.
– Adminisztrátor, tudja, miben hasonlítanak a rraeyek és az emberek?
– Sok dologban. Válasszon egyet.
– Genetika. Azt nem kell magának elmagyaráznom, hogy bár mikroszinten
eltérnek genetikai részleteink, makroszinten sok az egyezés. Kezdve azzal,
hogy két szülôtôl kapunk két fél génkészletet. Kétszülôs szaporodás.
– Semmi különleges nincs ebben az ivari úton szaporodó fajoknál – felelte
Cainen. – Vannak fajok, ahol három, sôt négy szülô is kell a fajfenntartáshoz,
de nem sok. Nem túl hatékony szaporodási mód.
– Nem kétlem. Adminisztrátor, hallott már a Froning-tünetegyüttesrôl?
– Egy ritka öröklôdô betegség a rraeyek között. Nagyon ritka.
– Amennyire tudom, ezt a betegséget két független génkészlet együttes
hibája okozza. Az egyik génkészlet felel az idegsejtek fejlôdéséért, különös
tekintettel az azokat elektromosan szigetelô tokozásért. A másik készlet szabályozza
a nyirokszerv rraey megfelelôjének a mûködését. Ez sok dologban hasonlóan,
sok dolgokban meg másképpen mûködik, mint az emberi nyirokszerv.
Az emberekben a nyirok elektromosan vezetô, míg a rraeyekben szigetelô.
Amennyire a rraey fiziológiát ismerjük, ennek nincsen különösebb jelentôsége,
se elônye, se hátránya, ahogyan az embereknél a vezetôképes nyiroknak sincs.
– Igen.
– Azoknak a rraeyeknek viszont, akik mindkét szülôjüktôl sérült géneket
örökölnek, és ezért csökevényes az idegsejtjeik szigetelô tokozása, azoknak a nyirok szigetelôképessége nagyon jól jön. Ez a folyadék található a
sejtközi állományban, az idegsejtek körül is. És ez a szigetelés gondoskodik
arról, hogy az idegi impulzusok ne jussanak el akárhová. Ami érdekes a
rraey nyiroktermelésben, az az, hogy hormonálisan szabályozott, egy kis
beavatkozás a hormonszintbe megváltoztatja a termelt nyirok minôségét, és
az szigetelôbôl vezetôvé változik. A legtöbb rraeynél ez megint csak nem
oszt, nem szoroz. De akiknél a sérült gén miatt az idegsejteken nincsen saját
szigetelés…
– …azoknál rohamok és erôs rángások következnek be, majd a halál, ahogy
az idegi impulzusok szétáradnak a testükben – fejezte be a mondatot Cainen. –
A végzetessége miatt oly ritka ez a tünetegyüttes. Azok az egyedek, akiknél a
gének egyszerre kódolják a védtelen idegsejteket és az elektronikusan vezetô
testnedveket, már az embrionális szakaszban elpusztulnak, amikor a sejtosztódáskor
az idegsejtek elkezdenek kialakulni, és a kór megjelenik.
– De van a Froning-szindrómának egy felnôttkorban megjelenô változata
is. Amikor a nyirokszerv mûködését megváltoztató hormon a pubertás végével
jelenik meg a szervezetben. Amikor már megvan a szaporodás képessége, és
a hibás génkészletek továbbadásának a lehetôsége. Persze itt is két hibának
kell öröklôdnie.
– Hát persze. Ezért is olyan ritka a Froning, mert elenyészôen kevesen
örökölnek védtelen idegsejteket és olyan géneket, amelyek kora felnôttkori
hormonszintváltozást indukálnak. Árulja el, hová akar kilyukadni.
– Adminisztrátor, amikor a fedélzetre került, alaposan megvizsgáltuk. És a
levett genetikai minták alapján a maga idegsejtjei bizony védtelenek.
– De a hormonjaim rendben vannak. Ellenkezô esetben régen halott lennék,
a Froning legkésôbb a pubertás végére kialakul.
– Ez igaz. De ha valaki bizonyos sejtcsomókat elpusztít a rraey nyirokszervben,
akkor annak a mûködése megváltozik. Továbbra is folyik nyiroktermelés,
csak átalakul az összetétele. Az ön esetében halálosan. És ez kémiai úton is
kiváltható.
Cainen a fecskendôre nézett, amely az egész beszélgetés alatt ott hevert az
asztalon.
John Scalzi
– Felteszem, ez az az anyag, amelyik képes erre.
– Ez az ellenszérum.
Jane Sagan a maga módján csodálta Cainen Szuen Szu adminisztrátort, mert
nem könnyen tört meg. Órákon át szenvedett, miközben nyirokszerve fokozatosan
elárasztotta a testét a módosított sejtközi folyadékkal. Rángatózott és
görcsökben fetrengett, ahogy az új nyirok emelkedô koncentrációja nyomán
idegi impulzusai letértek a pályájukról. A görcsök hevessége pedig percrôl
percre fokozódott. Ha még egy kicsit késlekedik, már nem tudta volna elmondani,
hogy beszélni akar.
De megtört, és könyörgött az ellenszerért. Végül az életet választotta. Sagan
maga adta be neki az ellenszérumot. Nem igazi szérum volt, mert az elhalt
sejtcsomókat már nem éleszthette fel semmi. Hátralévô életében Cainennek
mindennap be kell adni az anyagot. Ahogy az ellenszer szétáradt Cainen testében,
Sagan megismerhette egy kitörni készülô háború terveit. Kidolgozott
részleteket hallott az emberiség totális leigázására és elpusztítására. Népirtásról
hallott, amelyet a három faj szövetsége határozott el.
Három idegen faj, és egy ember.

Adam Wisniewski-Snerg - A lator evangéliuma (exkluzív részlet)

Holnap, azaz február 05-én jelenik meg a Metropolis Media gondozásában a nemzetközi hírű és tragikus sorsú lengyel sci-fi író Adam Wisniewski-Snerg magyarul eddig még soha meg nem jelent könyve, A lator evangéliuma, amit sokan a mára kult státuszt kivívott Mátrix filmek alapjául szolgáló műnek tartanak. Ennek a könyvnek olvasható most az első fejezete - csak itt, a Profundus Librumon. (Úgyis már régen volt ilyen exkluzív poszt!)

A 250 oldalas könyv a Booker.hu-n már elő is rendelhető.

1

Aznap már pirkadattól volt egy olyan érzésem, hogy éjjel a környezetemben észrevehetetlen változások történtek. Többször felébredtem, majd ismét elaludtam. A napsugár a vastag függöny alatt bekúszott a szobába, lassan eloszlatta a félhomályt. Bár a bútorok szokott helyükön álltak, már amikor első ízben kinyitottam a szememet, imbolyogva az álom és az ébrenlét peremén, az ismerős tárgyak idegen színei és alakjai homályos nyugtalanságot okoztak.

Reggel soha nem húztam fel a redőnyt. Csak a fürdőszobában kapcsoltam lámpát, és tanácstalanul megtorpantam a tisztálkodószerek polca előtt. A vastag fogkrémtubust sűrített levegő töltötte meg. A rózsaszín szappan a kezemből a kád aljára esett, és fehér gipszdarabokká törött szét. A törölköző szokásos helyén egy ugyanakkora ív fehér papír lógott. A csapból nem folyt víz: ilyenkor reggel sokan használják, magyaráztam magamnak.

Gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol más utánzatokat is felfedeztem. A szőlőfürt mesterséges volt. Tojás helyett két gipszgömböt ütöttem a serpenyőbe, a kilós kenyér a kés nyomására gyanús sziszegéssel összement egy kis zsemlyévé. A tejet belül fehérre festett üveg imitálta. A vajpapírban fakockát találtam. A sajtot nem is érintettem késsel, mert valami kemény anyagból öntötték. Csak a sonkát vághattam szeletekre, de akkor rájöttem, hogy rózsaszínű gumiból van – nem volt időm ezzel szórakozni.

A hűtőt élelmiszer-utánzatok töltötték meg, amilyeneket olykor a boltok kirakatában láthattam. Az egyik polcon plasztikus, kemény tömeg hevert, melynek gyárilag egy kopasztott liba formáját adták.

Mivel hajnali négyig mulattam Kroywen központjában, és alig aludtam valamit, hát most mindezt csak félig kábultan láttam. Aztán arra gondoltam, talán tegnap este vagy éjjel a távollétemben valamelyik ismerősöm cserélte ki a toalettszereimet meg a hűtő tartalmát a többé-kevésbé sikerült utánzatokra. De egyikükről sem tételeztem fel ilyen jámbor tréfát. Talán ha elmondom Lindának, ő majd rájön, ki az ötletgazda.

A liftben kivettem a zsebemből a cigarettát, és máris szembesültem a következő fortéllyal: kis üres kartonhengerek voltak a dobozban. Mivel hét óráig már csak húsz percem maradt, futottam a háztól a metróig. Akkor értem a peronra, amikor a szerelvény besiklott. Még éppen bedobhattam a pénzt a hírlapárus ablakán, és felkaptam egy reggeli lapot.

A kocsiajtók összecsukódtak mögöttem, a szerelvény indult, s már a vezércikket olvastam; úgy ültem a legközelebbi üres helyre, hogy nem vettem le szememet az újságról. Az én példányomon a kolumnát különböző méretű téglalapok borították, mind egyformán telis-tele szürke nyomdafestékkel. Itt-ott fölöttük hosszabb fekete vonalak szaladtak vízszintesen, vastagabb betűket imitáltak, a címek pedig betűsorok voltak véletlenszerűen egymás mellé rakott jelekkel. Ez az egész tényleg újságoldalnak látszott, de csak annak, aki távolabbról nézte.

Míg az újságutánzatot figyeltem, észre sem vettem a környezetet. Amikor végre felemeltem a fejemet és körülnéztem, az első pillanatban azt is hihettem, hogy képzelődöm.

Az egész kocsit bábuk töltötték meg. Egyesek ültek, mások álltak, ezek is, azok is olykor megmozdultak, néha beszélgettek – egyszóval mindenki úgy tett, mintha munkába robogó utas lenne. Műanyagból és gumiból voltak, színük a valódi emberi bőr színére emlékeztetett. Üveges szemmel néztek. Az arcokon egyszerűsített vonások, orrukból gyakran hiányoztak a lyukak, szájukban a rés a két ajak között – de azok az ajkak, melyeket mosoly húzott szét, vagy éppen szavakat mondtak, fogsorok helyett vízszintes, fehér csíkokat mutattak. A takarékosság jeleit fedeztem fel a mellettem ülők ruházatán is. A vagonban utazó bábuk nem viseltek vadonatúj darabokat, mint a próbababák az áruházak ruhaosztályain. Majdnem mindegyiken használt ruha volt, egyik-másik eléggé elnyűtt, gyűrött, foltos, szakadt.

Az utánzatok az igazi utasokat imitálták, de nem mind pontosan. Egyesek legalább külsejükkel és viselkedésükkel elég hűen utánozták az élő embereket; ők az átjárókban vagy a padokon egészen természetesen mozogtak. Mások viszont, főleg az egyszerűsített kinézetűek, olykor igen gyászos külsejükkel – örökre a helyükhöz voltak kötve. A padokhoz vagy a kapaszkodókhoz erősített bábukra csak papírruhát adtak. Néhány szélsőséges esetben annyira egyszerűsítették az alakjukat, hogy inkább rosszul összeállított viaszfiguráknak látszottak.

A Taweda–Pial Edin távolságot a metró négy perc alatt teszi meg. Ilyen rövid idő alatt éppenhogy körülnézhettem, és máris közeledtünk a következő megállóhoz. A peronról egy sor nyitott ajtón át beláttam a többi vagonba – mindegyik tele volt férfiak és nők utánzataival.

A gyár, ahol dolgoztam, Pial Edin közelében volt. Orromban a szerelvényben terjengő műanyagszaggal mentem a peronon az alagút felé: izgatott a különös látvány, ahogy minden tele van a városszéli negyedek lakóival, és mind a gyárak felé tart. Senki sem figyelt a többiekre. Minden olyan volt, mint más reggeleken. A metróban maradhattam volna, irány a Tizedik utca, hogy megnézzem, mi fog történni. De már a peronon voltam, amikor a kísértetvonat indult Kroywen központja felé. Az egyre gyorsabban elszáguldó ablakokban láttam a műutasok körvonalait, akiket messzebbről nehéz volt megkülönböztetni a valódi emberektől.

A peron végén megpillantottam egy telefonfülkét. Eszembe jutott, azonnal felhívhatnám Lindát, hogy legalább pár szóval elmeséljem neki: csodát láttam, minek következtében egy egész metrószerelvény mozgó maketté változott. Linda húsz perccel korábban kezd, tehát ekkor már az íróasztalánál kéne ülnie. Sajnos a fülkében állt egy lány, mellette pedig sétált egy másik, vagyis már sorban állt a telefonhoz. Én is megtorpantam.

Pár perces várakozás után semmi sem változott, hát türelmetlenül bekopogtam az üvegen. Semmi nem történt. A hölgy alighanem tizenvalahány jegyű számot hívott, de percek múlva sem ért még a tárcsázás végére. Körbejártam a fülkét, és a másik oldalról figyelmesen megnéztem. Az örök fülkelakó mutatóujja a „nyolcasba” volt illesztve, a telefon is gipszből készült, persze, és a bábu kaucsukkeze ütemesen mozgatta hol erre, hol arra. A másik egybeolvadt a kagylóval, és bőrszínű végtagját összeszerelték a saját fülével. Közben a lány szeme egészen figyelmesen nézte a tárcsát, élénk arckifejezése pedig hol összpontosítást, hol meg türelmetlenséget jelzett, ez így együtt kísérteties hatást gyakorolt.

Indultam a gyárba, de még egy pillantást vetettem a másik műanyag lányra; cipője a peron forró aszfaltján könnyű, patkó alakú nyomot hagyott, jelezve, órák óta sétálgat itt, és várja, hogy végre ő is telefonálhasson.

Félúton a gyár felé találkoztam Ryan Elsantosszal. Ő is ott dolgozott.

AdamWisniewski-Snerg (1937-1995)

– Carlos, késésben vagyunk! – mondta természetes hangon, és felém nyújtotta műkezét.

Ráhajoltam az órájára. Tízegynéhány másodpercig néztem a mutatókat, nem mintha a pontos idő érdekelt volna. Hisz nem is gondoltam arra, hogy munkába menjek. Titkolni akartam zavaromat, sőt rémületemet. Ez biztosan ott ült az arcomon, amikor megláttam Ryant. Ő ugyanis – mint mindenki más az utca két oldalán – gumiból és műanyagból volt.

Szergej Lukjanyenko - Őrök Világa (exkluzív részlet)

A Metropolis Media Kiadó jóvoltából újra egy friss megjelenésű könyvükből való - exkluzív, mert ennél alább nem adjuk ugye :) - részlettel tudunk nektek kedveskedni. Ez a könyv a Világok őre folytatása, és egyben utolsó része is a szerző "Работа над ошибками" (van ennek magyar fordítása?) duológiájának. Egyenlőre előrendelhető állapotban van még csak a kiadónál is, megjelenésére azonban már nem kell sokat várnunk!

Tartalom:

Kirill kisemberből akaratán kívül lett szuperhős, de amikor a párhuzamos világok markában tartó kísérlet nyomára bukkant, elveszítette hatalmát, pozícióját. Újra üldözötté vált, de immár nem csak saját hazájában. Tervét mégsem adja fel, meg akarja menteni a Földet mindenható irányítóinak uralma alól. Ehhez azonban segítségre van szüksége.
Céljának elérése érdekében akár még régi ellenségeivel is hajlandó szövetséget kötni, és különös világok sorát járja be, azt az egyet keresve, amely sikerrel lázadt fel a funkcionálisok ellen.
Az univerzumokon át folytatódó fogócskába Kirill egyre jobban belefárad, és időközben hiába nyerte vissza hatalma egy részét, kételkedni kezd, valóban neki találták-e ki a megváltó szerepét. Persze üldözőit nehéz meggyőzni ennek ellenkezőjéről, márpedig ha nem sikerül, elkerülhetetlenné válik az életre-halálra menő, végső leszámolás.
Az Őrség- és Ugrás-regények sikerszerzőjének újabb kötete sem okoz csalódást a kalandokra és egzotikumra szomjas olvasónak. A Világok őre történetének lezárása a pergő cselekmény és a tarka ötletek valóságos tűzijátékát adja, miközben azon is elgondolkodtat, vajon mi mit tennénk a rendkívüli helyzetekbe kerülő kisember helyében.

A tovább gomb mögött ott a részlet a regényből.

Őrök Világa (részlet):

– És maga, Kirill, dolgozik vagy tanul? – kérdezte Szasa. Ez már túlzás volt. Egy olyan embertől, aki ha idősebb is nálam, legfeljebb egy évvel, hallani a jóindulatú kérdést: „dolgozik vagy tanul?”
– Ideiglenesen munkanélküli vagyok – válaszoltam.
– Úgy kell mondani: „a munkakeresés fázisában vagyok” – javított ki Szasa. – Higgye el, így jobban hangzik! És mit csinált korábban?
– Funkcionális voltam – feleltem ingerülten. Na nem, milyen pofátlannak kell ahhoz lenni, hogy kioktass egy ismeretlen embert! A jelek szerint ez a gátlástalanság minden hivatalnokban kialakul. „Bürokratáskodom egy keveset”! Hogy a gabona biztonságosan le legyen zárva, hogy teremjenek a vonatok, járjanak a határok…
– Milyen funkcionális, ha nem titok? – kérdezte Szasa, és hirtelen őszinte kíváncsiságot éreztem a hangjában. – Még sosem találkoztam olyan funkcionálissal, aki utazgatni tudott volna.
Egymásra meredtünk. Lüktetni kezdett a halántékom.
– Maga tud a funkcionálisokról? – kérdeztem.
– Hát persze – felelte Szasa nyugodtan. – Valamilyen dolog felülmúlhatatlan mesterei, de hozzáláncolva a funkciójukhoz. Nem távolodhatnak el tőle tíz-tizenöt kilométernél messzebbre. Én egy funkcionális fodrásznál nyiratkozom a Csisztie Prudin.
– Vagyis tud a funkcionálisokról – ismételtem meg ostobán.
Miért is csodálkozom? Végül is csak néhány napig dolgoztam funkcionális vámosként, és világok közti tornyomon át jöttek-mentek politikusok is, üzletemberek is, holmi ifjú popcsillagok is a haverjaikkal. Ellenőrként egy politikus és egy humorista látogatott el hozzám. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy felfogjam – Moszkvában több száz közönséges ember tud a funkcionálisok létezéséről. Talán több ezer is. Akik az üzleti élet, a politika, a tömegkultúra felsőbb régióiba tartoznak, beavatottak. És hogy ez a fiatalember nem akárki, rögtön látható…
Szasa elnevette magát.
– Tudok, tudok! Hogy bizonyíthatnám még magának? Ha akarja, felsorolhatom a Moszkvában működő vámhivatalokat.
– Inkább néhány olyan idegen világot nevezzen meg, ahol járt!
– Veroz – vágta rá nyomban Szasa.
– Ilyen világ nincs! – csaptam le rá örömmel.
– Már hogyisne lenne? Ott van, ahol azok a városállamok. Ahol az a mulatságos feudalizmus van a gőzgépekkel… – Csettintett az ujjaival. – Ahol Nut van, meg Kimgim, Hanczer…
Bólintottam. Hát persze. Az én vámhivatalomból Kimgim városállamra nyílt kijárat. Nagyon kedves város. De rajta kívül még ezrével léteztek városállamok.
– Elhiszem – mondtam.
– Azután ott van még a Rezervátum – folytatta Szasa. – Meg…
– Elhiszem, elhiszem… – Megint kortyoltam a sörből. – Igen. Csak valahogy olyan váratlan.
– Na és maga milyen funkcionális? – kérdezte Szasa még mindig ugyanolyan jóindulatú kíváncsisággal. – Bocsásson meg, ha túlságosan tolakodó vagyok; ha nem akar válaszolni…
– Vámos vagyok – ismertem be. Nem téve hozzá, hogy csak voltam.
– És mégis képes utazgatni?
– Igen.
– Ez fantasztikus! – A funkcionálisok létezése egyáltalán nem képesztette el Szasát. – Hát erre innunk kell egy kupicával… nem igaz?
Belenyúlt a bőröndjébe, és egy bűvész mozdulatával elővarázsolt egy üveg Martellt.
Megráztam a fejem.
– Köszönöm. De nem érdemes. Hajnal felé érünk a vámhoz.
Szasa elnevette magát.
– Micsoda tréfamester maga! Egy funkcionális, aki tart a vámosoktól! – Hirtelen elkomolyodott. – Határok, vámok… egyre csak falakat építünk magunk köré. Az egyszerű embereknek csak árt, a banditákat meg úgysem tartja vissza… kinek van erre szüksége?
Fura ügy ez. Mintha teljesen őszintén beszélt volna, és én minden szavával egyet is értettem. De valahogy mesterkéltnek tűnt az egész, mintha szónokolna. Akaratlanul Gyima, a politikus jutott eszembe.
Talán afféle szakmai ártalom ez náluk, mindannyiuknál?
– Senkinek – hagytam rá végül mégis.
– Vegyük például Verozt. Olyan, mint egy foltvarrott takaró, de igazi határok szinte nincsenek is – folytatta Szasa, közben ügyesen felszeletelve a baszturmát. – Milyen csodálatos, otthonos világ! Tudja, néha arra gondolok, ne telepedjem-e át oda.
– Mondja, hogyan értesült a funkcionálisokról? – kérdeztem.– A többi világról?
– A munkakörömből kifolyólag – mosolyodott el szélesen a srác. – Amikor Pjotr Petrovics mellé kerültem referensnek, ő avatott be a dolgokba. Megértheti: az ügyek megkövetelik, hogy mindenhová elkísérjem a főnököt.
Úgy éreztem, mondókájának lényegi eleme az, hogy „Pjotr Petrovics referense”. Nyilvánvalóan a „mi kutyánk kölyke – idegen” rendszer szerinti azonosítást szolgálta. Mintegy azt feltételezve, hogy egy funkcionálisnak tudnia kell… és reagálnia rá.
– És hogy van? – kérdeztem anélkül, hogy tisztáztuk volna, kiről is van szó.
Az ismeretlen Pjotr Petrovics, akinek beosztásából fakadóan kijár a beavatott referens, nyilván már túl van az ötvenen. És ebben az életkorban, főleg a biznisz és politika határvidékén működő hivatalnokok körében, nincs tökéletesen egészséges ember.
Szasa pislogott.
– Pfű-pfű – mondta. – Nyakalta a vodkát, aztán meg diétázott…
– Karlsbad? – kérdeztem találomra.
Megint telibe találtam.
– Igen, ahogyan lenni szokott… – Szasa számára ezzel végleg „a mi kutyánk kölyke” lettem. Már nem nyugtalanította sem mozgásszabadságom, sem az, hogy nem ismer. Kibontott magának még egy sört, és megkérdezte: – Ismered a viccet a nőgyógyász funkcionálisról?
– Hogy szól? – kérdeztem bizonytalanul.
– A funkcionális nőgyógyász beront kollégája rendelőjébe, és azt mondja: „Gyere velem! A te páciensed van nálam…”
Az a baj az ilyen vándorviccekkel, hogy egy kaptafára mennek. És még ha a Harry Potter-könyvek, a számítógépes játékok vagy ne adj’ isten a rapzene megszállott rajongója vagy is, az összes ilyet már kívülről fújod. Elég az ismert szereplőket divatosabbakra cserélni, és kész. Hát így születnek ezek a viccek.
Udvariasságból azért elmosolyodtam. És elmeséltem egy mérsékelten trágár viccet a túlságosan szerelemittas grúz bírósági tárgyalásáról.
Szasa boldogan felröhögött, újabb üveg sört nyújtva felém. Láthatóan megelégedésére szolgált a véletlen társaság.
Őszintén szólva nekem is.
Söröztünk. Időnként kimentünk a folyosóra, és rágyújtottunk – megkínáltam útitársamat a Kotya kocsijából zsákmányolt Treasure-rel, amivel újabb elégedett pillantást váltottam ki. Elfogyott a sör, és Szasa meghívott az étkezőkocsiba. Ott angol ale persze nem volt, de mint ismeretes, a harmadik üveg után oda a finnyáskodás, minden sör egyformán finom lesz.
Valamikor éjjel egy óra után lefeküdtünk aludni, a lehető legjobb hangulatban. Alekszandr nyomban hortyogni kezdett, de a kerekek kattogása mellett ez nem nagyon zavart engem. A szellőzés működött, ami az ukrán vasút esetében igen nagy szerencsének mondható. Kezem a fejem alá téve hanyatt feküdtem, és a lámpáknak a mennyezeten sikló visszfényeit néztem – valamilyen városhoz közeledtünk.
Érdekes dolog ez… Valamennyi utas közül az jutott fülkeszomszédomul, aki tud a funkcionálisokról. És még ügyesen szóra is bírt. Véletlen? Vagy csapda? Én kiszakadtam a rendszerből. Megsértettem a funkcionálisok törvényeit. Kereken kimondhatjuk: fellázadtam. Legyőztem Andrejt, a rendőrt, megöltem Natalját, a szülésznőt, majd meg tudtam lépni a kurátor, saját egykori barátom, Kotya elől…
Persze ha a józan észre hagyatkozunk, valószínűtlen, hogy véletlen lenne, és Szasa akkor tégla. Másrészt viszont, ha a józan észre hagyatkozunk, én már jó ideje egy kórházi ágyon fekszem, és hallucinálok – különben hogyan is hihetnék olyan másik világokban, amelyekbe titkos ajtók nyílnak; hogyan hihetném, hogy funkcionálisok jönnek-mennek a városban, és mindezt holmi titokzatos kísérletezők irányítják?
Kezem felemelve, álmosan az ujjamra húzott acélgyűrűt néztem. Ez minden, ami funkciómból megmaradt…
Aludnom kell. Útitársam, akár véletlenül került mellém, akár beépített ember, aligha akar éjszaka megtámadni. Nem érzékeltem veszélyt, és megbíztam az előérzetemben. Holnap reggel megérkezem Harkovba, megkeresem Vasziliszát, ezt a különös, de bizalomgerjesztő asszonyt…
A vonat egyre lassított, csökkentette a sebességet. Messziről hallatszott a pályaudvari hangosbeszélő fémes recsegése: „A tizenkilences számú Moszkva–Harkov gyorsvonat érkezik a második vágányra…” A fény éles négyszöge végigkúszott a falon, megvilágította a csomagtartó hálóba dobott nadrágot, gyűrött pulóvert és a levetett zoknit (igen, rendetlen disznó vagyok, elnézést).
Felkönyökölve a lazán összehúzott függönyhöz hajoltam. És önkéntelenül a közeledő peronra pillantottam.
A legelején, ahol majd az utolsó vagon megáll, fiatal férfiak csoportja ácsorgott – tíz-tizenkét ember. Haja mindnek rövidre nyírva, fejük fedetlen, rajtuk könnyű köpeny vagy rövid bőrkabát. Valamennyien figyelmesen fürkészik a vagonokat.
Arcuk valahogy homályosan ismerősnek tűnt – nem külön-külön, hanem egy típus képviselőiként. Egyikükben sincs semmi különös, de van bennük valami idegenszerűség.
Utánuk a peron néptelen volt – egy vidéki kisvárosban nem sokan mennek ki az éjszakai átutazó vonat elé.
Bár… Vagy harminc méterrel távolabb fiatal srác állt, külsejéből ítélve mintha az első csoporttól kószált volna el. Újabb húsz-harminc méterrel távolabb feszes tartású, fiatal párocska unatkozott. Majd még egy. Távolabb, az állomásépület fölött homályosan világított az Orjol szó.
Még egyre az ablakon kinézve öltözni kezdtem. Farmer, zokni, cipő… Pulóver. A táskára csak odanéztem, nem vettem magamhoz. Abban csupán göncök vannak. Felkaptam a dzsekimet, megtapogattam a zsebét, megéreztem benne a tárca súlyát. Minden megvan, ideje indulnom…
– Pisilni vagy cigizni? – kérdezte ágyáról Szasa, abbahagyva a hortyogást.
– Aha… cigizni – morogtam. – Aludj…
Kiugrottam a vagon folyosójára. A vonat még egyre fékezett a peron felé közeledve. Most majd az elején és a végén is felszállnak az éber fiatalemberek… minden ajtónál ketten-hárman fognak állni.
Nem tudom, bírnék-e velük, ha még funkcionális lennék. De most biztosan nem tudok elbánni velük. Ezt megjövendölni nincs szükség jósnőre.
Végigrohantam a folyosón, az ablakok hideg alumíniumkilincseit rángatva. Zárva… zárva… zárva… A negyedik ablak engedelmeskedett, lecsúszott. Nedves sínek, a tolatóvágányon egy tehervonat, egy oszlopon függő lámpa fénykúpjában nyirkos hódara kavargott…
Azután elkaptam egy a szomszédos sínpáron álldogáló magányos, rövid hajú srác pillantását. Lassan, szinte álmosan mosolyra húzta a száját, és intett nekem. És nem is leplezve levette az övéről az adóvevőt.
Azok, akik körülvették a vonatot, nem hibáztak. Minden oldalon ott volt az őrség.
A csapda rám záródott.
– Kirill, hova készülsz? – bújt ki ásítozva a fülkéből Szasa. Rám nézett. Azután kinézett az ablakon. Hunyorogva követte valakinek a mozgását. Olyan pontosan érzékelte a veszélyt, mint egy vadállat. Egyébként valószínűleg a legáthatolhatatlanabb dzsungelben sincs akkora veszély, mint a hatalom és a biznisz fényesen megvilágított, légkondicionált termeiben…
Bólintottam, és megkérdeztem:
– Velük vagy?
– Egy nagy büdös frászt! – kiáltotta felháborodottan Szasa. És mintha még mindig rendelkeznék a funkcionálisnak azzal a képességével, hogy megérezzem a hazugságot, megértettem: a színtiszta igazat mondja. És azért is forgolódik a politika és a biznisz köreiben, „bürokratáskodik az államigazgatásban”, mert soha senkivel nem keveredett konfliktusba. Egyetlen összecsapásban sem vett részt, mindenkivel szemben jóindulatú volt, és szilárdan őrzi semlegességét. Az ilyenek rendszerint nem kapaszkodnak fel a legmagasabb körökbe, de soha nem is zuhannak mélyre.
– El kell tűnnöm – mondtam. – Üldöznek.
A vonat megrándult, az utolsó métereket tette meg.
– Tűnj el! – helyeselt Szasa megkönnyebbülten. – Sok sikert! Szívesen segítenék, de…
– Az jó, hogy segíteni akarsz – vágtam rá. – Segíthetsz is.
Beugrottam a fülkébe, felkaptam a csomagomat, visszarohantam a nyitott ablakhoz – a vonat épp egy a sínek fölött átvezető, rácsos felüljáró alatt haladt át. Kidobtam a csomagom.
Azt hiszem, Szasa úgy gondolta, hogy magam is a pakkom után akarok ugrani. Még felém is lépett, hogy segítsen. De én megrántottam a vészféket, ettől felvisított a fékrendszer, a már szinte teljesen leállt vonat nagyot rándult, és nyomban leállt. A felébredt utasok nyilván átkot szórtak a teljesen vétlen mozdonyvezető fejére.

Joe Haldeman - Örök háború (exkluzív részlet)

A Metropolis Media Kiadó jóvoltából újabb regény exkluzív részletét közölhetjük. Ezúttal Joe Haldeman - Örök háború című regényéből, ami hamarosan megjelenik a kiadó gondozásában. A mű 1975-ben elnyerte a Nebula díjat, 1976-ban pedig a HUGO-t és a Locus díjat is egyaránt.

(Ez nem ugyanaz a részlet, ami a Galaktikás hírlevélben is szerepel!)

Köszönjük a bepillantást!

Tartalom:

William Mandella egy ifjú fizikus-hallgató, akit egy különleges egységbesoroznak be. Különösen kegyetlen kiképzésük a Földön és az űrben egyaránt zajlik, nem is mindenki éli meg a végét. Küldetésük példátlan: vissza kell szorítaniuk egy frissen felfedezett idegen faj harcosait, és meg kell védeniük a világűrben szétszórt emberi kolóniákat.

A tauriak védtelen telepesekre támadtak, így Mandella és csapata küldetése egyszerre felderítés és megtorlás.

Ahogy hazatérnek a kegyetlen frontról, egy megváltozott emberiséggel találkoznak a Földön – ugyanis amíg ők pusztán két évet harcoltak csatahajójukkal a tauriak ellen a világűrben, addig a Földön évtizedek teltekel… és Mandellának rá kell ébrednie, hogy ha nem tud beilleszkedni egy felismerhetetlenségig megváltozott, túlnépesedett, veszélyes társadalomba, akkor számára csak egy marad: az örök háború…

A regény nem egyszerűen egy űrháborús opus, hanem az emberi lélek és természet tükre is. Mi történik egy emberben két év értelmetlennek tűnő harcközben? Hogyan reagál arra, amikor hazatérve nem hősként fogadják, hanem koloncként? Olyan kérdéseket vet fel vitaindítón, mint a születésszabályozásként államilag reklámozott homoszexualitás, a népességszabályozás, a szabad fegyverviselés, a katona helye egy békés társadalomban – ezek pedignem a jövő, sokkal inkább már a mi jelenünk témái!

Update:

A kiadó megosztott pár információt a Könyvhéten megjelenő regény hátteréről:

Hát, ez egy bonyolult sztori Haldemannal, megpróbálom érthetően leírni :).
Az 1970-es évek elején megírta a könyvet, és elkezdett vele házalni. Senkinek nem kellett, csak Ben Bova adta ki 1974-ben, de azzal a feltétellel, ha Haldeman átír egy részt a közepén, mert azt Bova nagyon nyomasztónak találta. Haldeman írt egy kellemesebb fejezetet középre, kiadták.
Viszont, miután befutott író lett, úgy érezte, az eredeti az jobb volt, és visszatette középre a nyomasztónak titulált fejezetet. Ez a második kiadás.
Aztán felhívták a figyelmét arra, hogy a könyv közepe inkonzisztens és inkoherens, a semmiből lépnek elő karakterek, stb. Úgyhogy fogta és átírta a könyv közepét, jóra és érthetőre, ez a harmadik kiadás. (asszem 2000-ben készült)

A Valhallás kiadás a második alapján készült. Nagy elégedetlenséget is váltott ki a kretén közepével, sokan a fordítót hibáztatták.
Mi most úgy adjuk ki, hogy a 2000-es, érthető szöveg van benne, de olvasható benne az eredeti nyomasztó közepe is, tehát, a két "érthető" verzióból mindkettő ott van, ez teszi kuriózummá a regényt.

/2012.05.31./

Részlet:

Éppen a tunikámra csatoltam fel az övet, amikor a gyűrűm bizseregni kezdett. A fülemhez emeltem. Rogers volt az.
– Mandella, menj, és nézd meg a hármas szakaszrészleget! Valami gond van. Daltonnak a vezérlőből kellett nyomásmentesítenie.
Hármas részleg – de hisz az Marygay szakasza! Mezítláb rohantam végig a folyosón, és épp akkor értem oda, amikor amazok belülről kinyitották az ajtót, és kezdtek kifelé botorkálni.
Elsőnek Bergman ért ki. Elkaptam a karját.
– Mi franc van, Bergman?
– He? – Kissé zavaros tekintettel meredt rám, mint mindenki más is, aki kijött. – Ja, te vagy az, Mandella. Nemtom. Mér’?
Nem engedtem el, de bekukucskáltam az ajtón.
– Elkéstetek, haver. Későn nyomásmentesítettetek. Mi történt?
Rázogatással próbálta kitisztítani a fejét.
– Elkéstünk? Hogyhogy? Mennyivel?
Most először néztem az órámra.
– Nem nagyon sok… – Atyaisten! – Ööö, ugye 0520-kor cipzáraztunk be?
– Igen, asszem, akkor.
Marygay még mindig nem volt ott a kifelé támolygók között.
– Csak pár percet késtetek… de elvileg csupán négy órát kellett volna bent lennünk, vagy annál is kevesebbet. Most pedig 1050 van.
– Huh… – Megint megrázta a fejét.
Eleresztettem, és hátrahúzódtam, hogy Stiller és Demy ki tudjon jönni.
– Akkor mindenki elkésett – mondta Bergman. – Nem lesz bajunk.
– Huh… – Non sequiturs. – Dehogy… Hé, Stiller! Nem láttad…
Bentről:
– Orvost! ORVOST!
Valaki, aki nem Marygay volt, kijött. Durván félrelöktem az útból. Berontottam az ajtón, és ráestem valakire, aztán nyomultam tovább, oda, ahol Struve – Marygay segédje – állt egy héj fölött, és nagyon gyorsan, nagyon hangosan beszélt a gyűrűjébe.
– …és vért, istenem, nagyon kell…
Marygay feküdt ott a héjban, és
– …szerezzetek engedélyt Daltontól…
a teste minden négyzetcentiméterét egyenletes rétegben fényes vérréteg borította
– …amikor nem jött ki…
ami egy haragosvörös horzsolásként kezdődött a kulcscsontja alatt, lefutott a mellei között, át a szegycsontján
– …ide… idejöttem és felhajtottam a…
és vágássá mélyült, amely végigfutott a hasán, és ahol véget ért
– …igen, még…
néhány centivel a szeméremszőrzet felett, egy nyálkás bélkanyarulat nyomult elő…
– …oké, bal csípő. Mandella…
Még élt, a szíve vert, de véres feje ernyedten csüngött lefelé, a szeme fehéren kifordult, és a szája szélén vörös habfoszlányok bugyogtak ki, valahányszor felületesen kilélegzett.
– …a bal csípőjére tetoválva. Mandella! Szedd ki! Nyúlj alá, és nézd meg, hogy a milyen a vére…
– 0 RH NEGATÍV, A FRANC egye … meg. Elnézést… negatív. – Hát nem láttam már ezerszer ezt a tetoválást?
Struve továbbadta ezt az információt, és hirtelen eszembe jutott az övemre fűzött elsősegélycsomag. Lepattintottam, és kotorászni kezdtem benne.
Vérzést elállítani – sebet védeni – sokkot kezelni, ezt mondja a nagykönyv. Valamit elfelejtettem, valamit elfelejtettem… légutakat megtisztítani. Lélegzett még, ha erre gondoltak. Hogyan lehet elállítani a vérzést, és védeni a sebet egy szál kis nyomókötéssel, amikor a seb majdnem egy méter hosszú? Sokkot kezelni, na, ez talán menni fog. Kihalásztam a zöld ampullát, odaszorítottam a karjához, és megnyomtam a gombot. Aztán a kötést steril oldalával a kiálló bélrészre fektettem, az elasztikus rögzítőt pedig áthúztam a dereka alatt. Majdnem nullás feszülésre állítottam, aztán rögzítettem.
– Tudsz még csinálni valamit? – kérdezte Struve.
Hátraléptem, és nagyon tehetetlennek éreztem magam.
– Nem tudom. Neked eszedbe jutott még valami?
– Én sem vagyok nagyobb orvos, mint te. – Az ajtóra nézett. A keze ökölbe szorult, bicepsze megfeszült. – Hol a francban vannak már? Van morfplexed abban a készletben?
– Igen, de valaki azt mondta, hogy ne használjam belső…
– William…
Marygaynek nyitva volt a szeme, és próbálta felemelni a fejét. Odarohantam hozzá, és a karomba fogtam.
– Minden rendben lesz, Marygay. Már jön az orvos.
– Mi lesz rendben? Szomjas vagyok. Vizet…
– Nem, drága, most nem ihatsz vizet. Legalábbis egy darabig. – Ha operálni viszik, akkor semmiképpen.
– Mi ez a sok vér? – kérdezte vékonyka hangon. Hátrahanyatlott a feje. – Rossz kislány voltam.
– Biztos a ruha volt – mondtam gyorsan. – Nem emlékszel azokra a horzsolásokra?
Megrázta a fejét.
– Ruha? – Hirtelen elsápadt, és öklendezni kezdett. – Vizet… kérlek, William, vizet!
Parancsoló hang csattant fel a hátam mögött:
– Hozz egy vízbe áztatott rongyot vagy anyagot!
Hátranéztem, és Wilson dokit pillantottam meg két hordágyvivővel.
– Először fél liter femoral – mondta csak úgy, magának, miközben óvatosan bekukkantott a nyomókötés alá. – Kövesd azt a kivezetőcsövet egypár méterig, aztán szorítsd el! Nézd meg, hogy van-e benne vér!
Az egyik medikus tízcentis tűt döfött Marygay combjába, és egy nejlonzsákból vért kezdett adni neki.
– Bocsánat a késésért – mondta Wilson doki elcsigázottan. – Nagyon beindult az üzlet. Mit mondtál a ruháról?
– Már volt két kisebb sérülése tőle. Nem illeszkedik rá egész tökéletesen, és felhorzsolja nyomás alatt.
A doki szórakozottan bólintott, és megnézte Marygay vérnyomását.
– Valaki adjon… – Valaki odaadott neki egy víztől csöpögő papírtörölközőt. – Adtál neki valamit?
– Egy ampulla sokktalanítót.
Kicsit összegyűrte a papírt, és Marygay kezébe adta.
– Mi a neve?
Megmondtam.
– Marygay, most nem adhatunk neked vizet, de ezt szívogathatod. Most pedig bele fogok világítani a szemedbe. – Miközben egy fémcsővel belenézett a lány pupillájába, azt mondta: – Testhőmérséklet? – Erre az egyik medikus leolvasott egy számot valami digitális kijelzőről, és visszahúzott egy szondát. – Vér ment ki?
– Igen, egy kevés.
A doki óvatosan a kötésre tette a kezét.
– Marygay, egy kicsit az oldaladra tudnál fordulni?
– Igen – felelte Marygay lassan, és letámasztotta a könyökét. – Nem – mondta aztán, és sírva fakadt.
– Ugyan, ugyan – mormolta a doki szórakozottan, és feltolta Marygay csípőjét annyira, hogy lássa a hátát. – Csak egy seb, és mennyi vér!
Kétszer megnyomta a gyűrűje oldalát, és a füle mellett megrázogatta.
– Van valaki a műhelyben?
– Harrison, hacsak nem hívták el.
Egy nő érkezett. Először meg sem ismertem. Sápadt volt, és véres, viharvert köpenyt viselt. Estelle Harmony.
Wilson doki felpillantott.
– Új ügyfelek, Harmony doktornő?
– Nem – mondta Harmony tompán. – A karbantartó fickónál kettős baleseti amputáció volt. Csak pár percig élt, de frissen tartjuk átültetésekhez.
– A többiek?
– Robbanásszerű dekompresszió – szippantott Harmony. – Tudok itt segíteni valamit?
– Igen, egy perc – A doki megint próbálkozott a gyűrűjével. – A fene egye meg! Nem tudod, hol van… Harrison?
– Nem… talán a B műtőben, ha gond van a testfenntartással. De azt hiszem, jól megcsináltam.
– Hát, a fene tudja, hogyan…
– Hahó! – szólt a medikus a vértasakkal.
– Még egy fél liter femoral – felelte Wilson doki. – Estelle, átvennéd az egyik srác helyét itt? Műtétre kell felkészíteni ezt a kislányt.
– Persze, legalább csinálok valamit.
– Remek. Hopkins, te menj fel a műhelybe, hozz le egy gurulós ágyat meg egy lámpát, két liter izotónikus fluorkarbont elsődleges spektrummal! Ha Merck gyártmányú, akkor az lesz ráírva, hogy „hastáji spektrum”. – Talált a ruhája ujján egy olyan részt, ami még nem volt csupa vér, és megtörölte a homlokát. – Ha megtalálod Harrisont, küldd át az A műtőbe, és készíttess elő vele hasi érzéstelenítést!
– És vitessem fel a lányt az A-ba?
– Igen. Ha Harrisont nem találod meg, keríts valaki mást… – bökött felém – …mondjuk ezt a srácot itt, hogy betolja a pácienst az A műtőbe! Te menj előre, és kezdd összeállítani az érzéstelenítést!
Wilson felkapta a táskáját, és belekotort.
– Már itt el kell kezdenünk – mormogta. – De azért mégse parametadonnal… Marygay! Hogy érzed magad?
Marygay még mindig sírt.
– Fáj…
– Tudom – mondta a doki gyengéden. Egy pillanatig gondolkozott, aztán Estelle-hez fordult: – Nem lehet tudni, mennyi vért vesztett igazából. És van egy ömleny a hasüregben. Mivel még életben van, nem hinném, hogy túl sokáig vérzett nyomás alatt. Remélhetőleg még nincs agykárosodás.
Megérintette a Marygay karjához erősített digitális kijelzőt.
– Figyeld a vérnyomást, és ha úgy látod, hogy indokolt, adj neki öt köbcenti érszűkítőt! Nekem most mennem kell.
Becsukta a táskáját.
– Van érszűkítőd a pneumatikus ampullán kívül?
Estelle megnézte a saját táskáját.
– Nincs, csak a gyors pneumatikus… ó… de van.
– Oké. Oké. Ha használnod kell a szűkítőt, és a vérnyomása túl gyorsan emelkedik…
– Akkor két köbcentinként tágítót.
– Oké. Nem valami elegáns megoldás, de hát ez van. Ha nem vagy túl fáradt, szeretném, ha asszisztálnál majd odafönt.
– Jó.
Wilson doki el.
Estelle elkezdte mosogatni Marygay hasát izopropil-alkohollal. A folyadéknak hideg és tiszta szaga volt.
– Adott neki valaki sokktalanítót?
– Igen, én – mondtam. – Olyan tíz perce.
– Aha, akkor ezért aggódott a doki… Nyugi, jól tetted. Csak a sokktalanítóban érszűkítő van. Még öt köbcenti, és túladagolást okozhat.
Tovább mosogatott, és pár másodpercenként ellenőrizte a vérnyomást.
– William! – Most először adta valami jelét annak, hogy megismert. – Ez a nő… izé, Marygay a szeretőd? Az állandó szeretőd?
– Igen.
– Nagyon csinos. – Ez érdekes megjegyzésnek tűnt, tekintve, hogy Marygay holtsápadt volt, és csurom vér. De azt hiszem, a nők, az orvosok és a szeretők a felszín alatt is meglátják a szépséget.
– Igen, az.
Marygay abbahagyta a sírást, és szorosan lehunyta a szemét. Az utolsó csepp nedvességet is kiszívogatta a papírból.
– Kaphatnék még vizet?
– Csak úgy, mint az előbb. De nem túl sokat.
Kimentem az előcsarnokba, hogy papírtörölközőt keressek. Most, hogy a nyomáskiegyenlítő folyadék bűze elpárolgott, már lehetett szagolni a levegőt. Rossz volt. Gépolaj- és égett fémszagú, mint egy gépműhelyben. Arra gondoltam, talán túl van terhelve a légkondi. Volt már erre példa, amikor először használtuk a gyorsulókamrákat.
Marygay elvette a törölközőt, de a szemét nem nyitotta ki.
– Együtt akartok maradni akkor is, ha majd visszamentek a Földre?
– Lehet – feleltem. – Már ha egyáltalán visszajutunk. Van még egy csatánk.
– Nincs több csata – mondta Harmony tompán. – Hát nem hallottad?
– Mit?
– Nem tudod, hogy találat érte a hajót?
– Találat?! Akkor hogy lehet, hogy élünk?
– Hát ez az. – Visszatért a sebtisztogatáshoz. – Négy szakaszrészlegnek annyi, és a szkafandertárolónak is. Egy árva harci páncél se maradt a hajón… gatyában pedig nem lehet harcolni.
– Azok a szakaszok… mi lett velük?
– Nincs túlélő.
Harminc ember.
– Kik voltak?
– A teljes harmadik szakasz és a második szakasz első osztaga.
Al-Sadat, Busia, Maxwell, Negulesco.
– Istenem…
– Harminc halott, és fogalmuk sincs, mi történt. Nem tudják, de bármikor újra megtörténhet.
– Nem szonda volt?
– Nem, azokat mind elkaptuk. Meg az ellenséges hajót is. Semmi sem látszott a szenzorokon, aztán egyszer csak bumm, és már le is szakadt a hajó harmada. Szerencse, hogy nem a hajtómű vagy a létfenntartó rendszer.
Alig hallottam, mit mond. Penworth, LaBatt, Smithers. Christine és Frida. Mind halottak. Teljesen belezsibbadtam.
Harmony fogott egy pengevágót, és egy tubus zselét szedett elő a táskájából.
– Légy úriember, és fordulj el! – mondta. – Ja, tessék! – Egy darab gézt alkoholba mártott, és a kezembe nyomta. – Addig is tedd hasznossá magad! Tisztogasd le az arcát!
Nekifogtam, és Marygay, csukott szemmel, megszólalt:
– De jó! Mit csinálsz?
– Úriember vagyok. És hasznos is…
– Mindenki, figyelem! Mindenki, figyelem! – A nyomáskamrában nem volt hangosbeszélő, de az előtérből jól lehetett hallani. – A hatodik osztály és afölött mindenki jelentkezzen a gyülekezőben, hacsak nincs sürgős orvosi vagy karbantartási feladata!
– Mennem kell, Marygay.
Nem mondott semmit. Azt se tudtam, hallotta-e a bejelentést.
– Estelle! – Közvetlenül odafordultam hozzá; pokolba az úriemberséggel. – Megtennéd, hogy…
– Persze. Szólni fogok, ahogy tudunk valamit.
– Kösz.
– Minden rendben lesz – mondta, de aggodalmas és komor volt az arca. – De most már menj! – sürgetett szelíden.
Mire kiértem a folyosóra, a felszólítást már negyedszer ismételték. Valami új szag terjengett a levegőben, amit nem is akartam azonosítani.

Arthur C. Clarke - Bölcső (exkluzív részlet)

A Metropolis Media Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatának egyik következő kötete lesz Arthur C. Clarke és Gentry Lee először 1989-ben megjelent könyve a Cradle (Bölcső), most ebből álljon itt egy rövid - de EXKLUZÍV - részlet! Az 1993-ban a Cédrus Kiadó Kft. által magyarul már megjelentetett mű új fordításban kerül az olvasók elé - (ha minden igaz).

A könyv az áprilisi Könyvfesztiválon jelenik meg!

A bepillantásért köszönet a kiadónak!

Tartalom:
Egy regény a különböző értelmek különbözőképpen működő logikájáról; egy regény néhány emberről, akiknek napok leforgása alatt ki kell szakadni hétköznapi gondokkal teli világukból, hogy egész civilizációnkat képviseljék; egy regény az első kapcsolatfelvételről.
Carol Dawson újságírónő az után nyomoz, vajon a cetek különös viselkedésének a Florida környéki vizekben lehet-e köze egy félresikerült katonai rakétakísérlethez. Amikor azonban kihajózik a Mexikói-öbölbe, búvármerülése során valami egészen mást talál: egy ismeretlen, de egészen biztosan nem földi eredetű tárgyat, amely súlyos veszedelmet szabadíthat az egész emberiségre.
Az SF többszörös díjnyertes klasszikus „nagy öregjének” és a NASA rakétamérnökének közös regénye eredetileg felkérésre íródott, forgatókönyv formájában, ám a film a szokásos hollywoodi huzavonák miatt sosem készült el. A történet le sem tagadhatná eredetét, triviális alaphelyzetből kiindulva folyamatosan adagolja a rejtélyeket és a feszültséget, míg végül látványos akciókavalkáddal jut el a végkifejletig. Közben az olvasó sok mindent megtudhat a színes szereplőgárdáról, a tenger élővilágáról és a modern haditechnikáról.

„Ez a víz alatti kaland fantáziadússágában a 2001-gyel vetekszik… Tele intrikával, akcióval, romantikával, és Clarke legemlékezetesebb szereplőivel.”
– United Press International

„Ideális olvasmány azoknak is, akik rendszerint nem kedvelik a science fictiont.”
– New Orleans Times-Picayune

– Tegnap reggel – kezdte – gyakorlatot rendeztek az új Panther rakéta bemutatására az Atlanti-óceán északi részén. Egy repülőgépről indították útnak 07.00-kor, huszonnégy kilométernyire a labradori partoktól. A céltárgyat a Bahamák környékén kellett elérnie, egyik régi repülőgép-hordozónkat. Miután normális ballisztikus pályán megközelítette a célkörzetet, a Panthernek be kellett volna kapcsolnia saját rávezetőberendezését, mely a jelbeazonosító rendszer, az APRS segítségével működik. A rakéta, fölismerve a repülőgép-hordozót, ezek után manőverező sugárhajtóműveivel el kellett volna végezze a szükséges apró iránykorrekciókat, hogy végül becsapódjon az öreg hajó főfedélzetén.

Todd megnyomott egy gombot az emelvényen, mire a bal oldali képernyőn megjelent a Labradortól Kubáig terjedő terület vázlatos térképe.

– A rakéta végső kísérleti verziója volt ez – folytatta –, pontos mása a majdani kész modellnek, kivéve persze a vezérlő rádióvevőt és a robbanófejet. Ez lett volna minden idők leghosszabb gyakorlórepülése, demonstrálandó az APRS-be épített vadonatúj, 4.2-es szoftverváltozat képességeit. A rakéta tehát természetesen nem volt élesítve.

A hadnagy fölvett egy fényceruzát az emelvényről, és itt-ott megérintette vele a kis monitort. A jelek azonnal föltűntek mögötte is, a nagy képernyőn, így a hallgatóság könnyedén követhette, miről beszél.

– A képernyőn láthatják a tegnapi madár egymáshoz viszonyított tervezett és valóságos útját. Itt, durván tizenöt kilométernyire keletre Cape Canaveraltől, az akkor még normálisnak tűnő röppályán a vezérlés bekapcsolta a kamerákat. Néhány száz kalibrációs felvétel után, mely az APRS egyfajta önellenőrzése, terv szerint aktivizálódtak a végső irányítórendszer algoritmusai. Amennyire a távolsági mérésekből megállapítható, eddig a pillanatig semmi rendellenesség nem történt.

A jobb oldali képernyőn most Florida déli részének és a szigetláncnak a térképe jelent meg, rajta bejelölve a célpont a Bahamák közelében. A két szélső monitor képe ettől kezdve nem változott, Todd hadnagy csak a középsőn váltogatta szövegének lapjait előadása közben.

– A repülőgép-hordozó elméleti pozíciója, ahol a kameráknak először keresniük kellett, itt, Eleutheránál volt, a Bahamák közelében. A keresőalgoritmus ettől a ponttól kezdve növekvő sugarú, koncentrikus körökben folytatja a kutatást, és ha hibátlanul működik, mintegy tizenöt másodperc alatt megtalálja a célt. Ennek – Todd a részletesebb térképen a pontozott vonalra mutatott – kellett volna lenni a helyes röppályának. Mindazonáltal – folytatta drámaian –, a mostanra már kielemzett mérési adatok tanúsága szerint úgy tűnik, a rakéta élesen elkanyarodott nyugat, a floridai partok felé, nem sokkal azután, hogy az irányítórendszer aktivizálódott. Csupán eddig a pontig tudtuk rekonstruálni a röppályát; ekkor körülbelül öt kilométernyire nyugatra volt Miami Beachtől, háromezer méteres magasságban. Ettől kezdve a mérési adatok rendszertelenné, zavarossá váltak. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a célrairányító-berendezés a kapcsolat elvesztésekor működött. Kivetítve a rakéta feltételezhető további útját, ez a satírozott terület (mely magába foglalja az Evergladest, a szigeteket, és egészen Kubáig nyúlik) lehet az, ahol a madarunk becsapódhatott.

Todd hadnagy egy pillanatra elhallgatott, mire Winters alezredes, aki eddig a fontosabb adatokat írta le egy jegyzetfüzetbe, azonnal fölszólalt, és átvette a megbeszélés irányítását.

– Néhány kérdés, hadnagy, mielőtt tovább folytatná. – Winters hivatalos hangnemben beszélt, sugárzott belőle a magabiztosság. – Először is, miért nem semmisítették meg a rakétát, amint letért a röppályáról?

– Ezt nem tudjuk biztosan, alezredes úr. A vezérlő rádióvevőt és az önmegsemmisítő robbanótöltetet természetesen beépítették, direkt ebből a célból. Az irányváltoztatás azonban olyan váratlanul történt, olyan meglepetésszerűen, hogy eleinte mindannyian kissé lassan reagáltunk. Mikor elküldtük a parancsot, talán már kívül került az adónk hatósugarán. Csak annyit tudunk, hogy semmiféle robbanást nem észleltünk. Az egyetlen lehetséges magyarázat…

– A kezelői hibákra majd később visszatérünk – szakította félbe ismét Winters. Todd a „hiba” szó hallatán elsápadt, és idegesen mocorogni kezdett az emelvény mögött. – Az utolsó értékelhető mérési adatok szerint hol lett volna a becsapódás pontos helye? És mennyi időnkbe telik, míg még valami használható információt kibányászunk az utána következő észlelések zűrzavarából?

Todd hadnagy magában megjegyezte, hogy az alezredesnek jól vág az esze. Winters nyilván nem először vezet efféle nyomozást. Todd elmagyarázta neki, hogy ha a vezérlési program a továbbiakban nem változott meg, folyamatos meghajtás esetén a rakéta valahol Key Westtől harminckét kilométernyire délre kellett lezuhanjon.

– Habár – tette hozzá –, az útirány a szoftver parancsára akár öt másodpercenként is megváltozhatott. És az utolsó öt beérkezett adatcsomagban kétszer meg is változott. Valószínűtlen tehát, hogy megállapodott volna, miután a kapcsolatunk megszakadt vele. Szerencsétlenségünkre a lehetséges összes útirány vektorait, melyeket az APRS előre kiszámol, a fedélzeti komputer őrzi, hisz az adatsugárzás korlátai miatt mi csak a ténylegesen kiválasztott adatokat kapjuk meg rádión. Most már emberek is vizsgálják az utolsó, hiányos mérési eredményeket, hátha rábukkanunk valami használható információra.

A parancsnoki kar egyik tisztje megkérdezte, mi a valószínűsége annak, hogy a rakéta eljutott Kubába. Todd hadnagy azt válaszolta, „igen csekély”, aztán aktiválta az elektronikus képszerkesztőt, és a röppályát jelölő pontozott, villogó vonalat varázsolt a jobb oldali képernyő térképére. A villogó pontok Coral Gables mellől indultak el, Miamitól délre, majd keresztülvágtak Dél-Floridán, be a Mexikói-öböl fölé, a szigetláncon át, végül vissza az óceánba.

– E vonal mentén indítjuk meg a kutatást. Hacsak a madarunk hirtelen meg nem gondolta magát, a hozzávetőleges útirány aligha változott, hisz nyilván ráállt valami célra. Mivel pedig bejelentések nem érkeztek lakott területek közelében észlelt szárazföldi becsapódásról, a rakéta valószínűleg vagy az Evergladesbe, vagy az óceánba zuhant.

Todd hadnagy még előző este egyeztette Wintersszel a megbeszélés menetrendjét. Egyórásra tervezték, de a számtalan kérdés megválaszolása másfélre nyújtotta. Todd mindent alaposan és precízen elmagyarázott, de láthatóan megrémítette az alezredes folytonos célozgatása egy esetleges emberi tévedésre. A hadnagy elismerte, hogy tétovázásukkal lekéstek a rakéta elpusztításáról, mikor az rakoncátlankodni kezdett, de emberei védelmére kelt, fölidézve a szokatlan körülményeket és a Pantherek korábbi, szinte hibátlan szereplését a gyakorlatokon. Azt is elmondta, a kutatójárműveket a lehető legjobb érzékelőberendezésekkel szerelik föl („köztük a Miami Oceanográfiai Intézet által kifejlesztett új óceánteleszkóppal”), és a következő napon már meg is kezdik a besatírozott terület felderítését.

Winters rengeteg kérdést tett fel a rakéta különös viselkedésének lehetséges okaira vonatkozóan. Todd elmondta, hogy saját és az emberei véleménye szerint a hiba a szoftverben keresendő, a 4.2-es verzió valamelyik új vagy átírt algoritmusa zavarta össze mind az iránykoordinátákat, mind pedig a céltárgy előre betáplált adatait. Winters végül is elfogadta az álláspontjukat, de csak miután parancsot adott egy alapos hibaelemző eljárásra, melynek során föl kell tárni a történtekhez vezető minden lehetséges hardver-, szoftver- és kezelői hibát. (Todd ez utóbbi kifejezésre ismét összerándult.)

A megbeszélés vége felé az alezredes ismételten fölhívta a figyelmet az elhangzottak titkosságára, és leszögezte, hogy a Kettétört Nyíl akcióról a sajtó semmiféle értesülést nem szerezhet.

– Alezredes úr – szólt közbe ekkor Todd. A hadnagyból a megbeszélés kezdetén még sugárzott a magabiztosság, mostanra azonban eltöltötte a nyugtalanság. – Uram, tegnap késő délután fölhívott egy újságíró, valami Carolyn vagy Kathy Dawson, ha jól emlékszem, a Miami Heraldtól. Azt mondta, hallotta, hogy itt valami különleges munka folyik, és biztosan nekem is közöm van hozzá. Egy pentagonbeli forrásra hivatkozott.

Winters a fejét csóválta.

– Az ördögbe is, hadnagy, miért nem mondta ezt előbb? Hát nem fogta föl, mi történhet, ha kiszivárog, hogy az egyik rakétánk betévedt Miami fölé?...