Ian McDonald - A dervisház

Ian McDonald - A dervisház

Ian McDonald - The Dervish House

Eredeti megjelenés: 2010

Magyar kiadás: Ad Astra, 2012

Hossz: 576 oldal

Műfaj: sci-fi

Fordította: Tamás Gábor

Díjak:

John W. Campbell-díj, 2011

BSFA-díj, 2010

HUGO-díj jelölt, 2011

Locus-díj jelölt, 2011

Arthur C. Clarke-díj jelölt, 2011

Tartalom:

Bomba robban egy isztambuli villamoson – egy átlagos nap, egy mindennapos merénylet a 2027-es év Törökországában, amely az Európai Unió legfiatalabb, legsokszínűbb, ugyanakkor legszegényebb tagja: Közép-Ázsia bazárja, a földgázkincsek kapuja, a nanotechnológiai fejlődés műhelye.
Ez a robbanás azonban az Adem Dede téri dervisház minden lakójának életét felforgatja: a katasztrófákra fogadásokat kötő, nyugalmazott közgazdászprofesszorét, az országos földgázcsalással élete legnagyobb dobására készülő brókerét, a legendás, mézzé lett ember nyomába eredő régiségkereskedőét, a nanotechnológiai újítást eladni próbáló marketingesét, a szívbeteg kisfiúét és a házban bujkáló férfiét, aki a merényletet követően dzsinneket kezd el látni. Olyan veszély nyomára bukkannak, amely nem csak Törökországot, hanem Európa többi részét is fenyegeti…

Ian McDonald angol nyelvterületen jónevű sci-fi szerzőnek számít. Erről már a Locus-díjat nyert debütáló regénye a Desolation Road (1988) gondoskodott. A magyar olvasóközönség előtt viszont teljesen ismeretlen volt, amíg A dervisház című könyvét ki nem adta az Ad Astra Kiadó.  

Az 1960-ban született McDonald skót és ír szülők gyermeke, jelenleg is Belfastban lakik. 27 éves kora óta él csak az írásból. Az Észak-Írországban uralkodó "harmadik világbeli" állapotok miatt már gyerekkora óta érdeklődéssel fordult más fejlődő országok problémai felé is. Számos könyvének témájául és helyszínéül (Afrika, Dél-Amerika, India) is szolgáltak ezek a gyermekkori tapasztalatok.

A dervisház című könyvében sincs ez másként. A helyszín Törökország, az időpont 2027, a Galatasaray-Arsenal BL elődöntő odavágója (ugye már ebből is minden focidrukker számára tisztán látszik, hogy a mű sci-fi - sőt, inkább csak sima "fi"!!! :-D ), nem sokkal a törökök EU-s csatlakozása után.

Ebben a forró, fülledt, fűszerszagú közegben éli egyhangúnak addig sem nevezhető életét az egykori dervisház - és az előtte lévő kis terecske - sokszínű török-görög lakóközössége. Az emberek és kultúrák eme olvasztótégelyébe - ami Törökországra és főleg Isztambulra egyébként is jellemző -, a legkülönfélébb szerzeteket fújta össze a történelem sirokkója.

Ian McDonald (1960- )

Itt lakik többek közt a könyv tartalmában már felsorolt hat ember is, akik bár mindannyian legalább látásból ismerik egymást, közös múlttal nem rendelkeznek. Ők annyira különbözőek, hogy útjaik a bombatámadás után sem keresztezhetik egymást, így egy nagy, közös, összefonódó történetről sem igazán beszélhetünk. A dervisház eme hat ember (és persze a mézbe mártott ember és Isten nevének keresésének) külön kis története, akik néha rövid időre megpillantják a másikat vagy épp egy tea mellett elbeszélgetnek egy harmadikról. A hat történet egymás mellett, egymást óvatosan kiegészítve, támogatva halad a végkifejlet felé. Mind a hat külön kis történet kap lezárást, de sehol nem fognak mind EGYSZERRE összeérni a többivel.

A történetek közül a mézzé lett ember utáni keresés - de főleg a mítosz leírása [Ennek vajon történet az alapja, vagy csak kitalált?] - tetszett a legjobban. A pár oldalas leírás több volt, mint nagyszerű, a keresés pedig kicsit Da Vinci kódos, de sajnos már messze nem annyira izgalmas (vagy inkább hangsúlyos?). Ezért is sajnáltam, hogy erre jutott a legkevesebb hely a könyvben. 

A regény feléig szinte csak azért nevezhetjük sci-fi-nek a könyvet, mert a - közeli - jövőben játszódott, de ebből igazán sok mindent nem láthattunk. Mert voltak ugyan nano-robotok meg ceptep-ek, de a történések akár 1980-ban is játszódhattak volna Isztambulban. A sci-fi-s cuccoknak a szerepe úgy éreztem sokáig csak annyi volt, hogy a "kirakat rendben legyen". Egyedül a szívproblémája miatt süketségre kárhoztatott kisfiú használta rendszeresen a robotjátékait, a többiek inkább vallási látomásaikkal, pályakezdő interjúikkal, műkincsekkel, terrorista fogadási-játékkal és a múltjukba való révedezéssel [Itt van egy kis történelmi összefoglaló a sokat emlegetett 1980-as katonai hatalomátvételről.] töltötték el a könyv első felét (volt, aki a kétharmadát). A thrillert szót is jó, hogy nem erőltették a könyv marketingjével foglalkozók, mert dacára annak, hogy terroristákról meg merényletekről (is) szólt, a feszültség bizony szerintem jórészt hiányzott belőle.

Kicsit túlírtnak éreztem a leíró részeknél. Minimum egy jó ötven (száz) oldalt ki lehetett volna húzni még belőle. A szerző gondolatai ide-oda csapongtak, bele-belekaptak ebbe-abba... majd amabba, míg nagy nehezen visszakanyarodott végre a bekezdés kiindulópontjára és újra felvette az ideig-óráig eldobott eredeti témáját.

Az elején, ahogy a gólyák szemén keresztül mutatja be Isztambul városát az szinte már költői, de bevallom, nekem a hasonszőrű részek hiánya fel sem tűnt volna, sőt.

Megvan a maga szépsége az ilyen stílusú történetmesélésnek is, mikor a könyvben is fontos szerepet kapó mikrográfia módján a nagy történetbe "kicsi-kisebb-legkisebb" történetek vannak beleágyazva - ha innen nézzük, virtuóz módon sikerült ezt megoldania McDonaldnak -, nekem mégsem tetszett annyira. Egyszerűen túl részletes és aprólékos volt.

A könyv másik fele már sokkal jobban tetszett. A történet maga ugyan nem sok meglepetéssel szolgált akkor sem, hiszen majdnem mindig tudni lehetett, hogy mi fog történni - logikus volt a könyvben szinte minden -, de ott végre már néha-néha volt interakció a történetek közt, és akkor már persze a legtöbb szál szereplőit meg is kedveltem (az univerzum ultraurait is, pedig azok Cimbom szurkolók, szóval eleve hátrányból indultak! :) ) Egyedüli kivétel talán a pályakezdő marketing-tanácsadó hölgy és családi vállalkozásának története lehetett, ami eléggé hangsúlytalan volt egészen a végéig, de ugyebár akkor meg már mindegy, a könyvnek vége volt.

A könyvben van ám magyar (palimadár) jelenlét is, amit mindig keresek!

A könyv erényei közé tartozik még a karakterek precíz mozgatása a lapokon. A mozgatást a sok szereplő miatt érzem fontosnak, akik mindannyian egymástól jól megkülönböztethető karakterrel rendelkeznek, ezért az olvasónak nem kell azon görcsölnie, hogy visszaemlékezzen, hogy akiről épp olvas, az kinek is a kije - ezen egyébként még a sok, magyar szemnek furcsának ható török (görög) név sem tud rontani (igaz elsőre nem is könnyíti meg az olvasók dolgát).A szerző előszeretettel használja a könyvében a legkülönfélébb dolgok eredeti török nevét (a török és a magyar ábécé közötti különbségek magyarázatával kezdődik a könyv - ami nagyon jó!), ezért eleinte bizony meg kellett állni, és átgondolni, hogy vajon egy sima törölközőt kanyarított maga köré a szereplő, vagy valami hi-tech nanotech kütyüt, ami csak eme könyv lapjain létezik még. Bár ez nem hangzik valami jól, de igazából nagyon is jópofa dolog.

"...Az ezan mindig is rémülettel töltötte el. Nem az emberi hang egyszerű szépsége - még a felvételről szóló, kihangosított változatban sem, ahogy ezekben a degenerált időkben használják -, vagy a város különböző pontjairól, különböző távolságokból felhangzó, hanghullámokban egymáson áttörő számos másik imára hívás ellenpontozása miatt. Azért ijesztő, mert egyáltalán nem tiszteli őt. Azt mondja, ez nem az ember városa, és nem az ember ideje. Ez Isten városa és Isten ideje és Isten ideje abszolút. Az emberek jövése meg menése meg ténykedése mind ezen az öt pilléren nyugszik, erre van felaggatva. Naponta öt alkalommal abba kell hagyni, amivel foglalatoskodik és Istenhez kell fordulni. Azért fél az ezantól, mert atavizmus hangját hallja benne. Megtagadja a változást és a változás reményét. Azt mondja, bárminemű kezek munkája ideiglenes, a haladásba vetett minden remény hiábavaló. Ami csak szükséges, az itt van. Ez a tökéletes út. Gyertek és imádkozzatok! Azért tart tőle, mert azt mondja, Isztambul, a Városok Királynője, a Boldogság Lakhelye férfinak épült város. Az ezan azt állítja, Ayşe Erkoçnak nincs itt semmi."

A skizofrén, európai-ázsiai, nyugati-keleti, de hamisítatlanul (?) törökös hangulat megteremtéséért csillagos ötös jár az írónak. Felkészültsége a a helyszínből, a török történelemből, a fundamentalista vallásosságból, közgazdaságtanból, építészetből vagy a kapitalista üzletpolitikából vitán felül áll, mint ahogy írói vénáját sem kérdőjelezheti meg senki. Sokakat elborzasztó jövőképét tisztán tudja olvasói elé tárni. Annyira tisztán - és még épp jókor -, hogy elgondolkozhatunk azon, hogy biztosan akarunk-e majd ilyen "nano-jövőt" magunknak. Ilyen típusú hátulütőkkel és veszélyekkel együtt. A könyv elolvasása után a többség szerintem akarna - mert látszólag olyan simán oldódik meg minden benne.

Isztambulban, a Lopott Csirke köz és Cinóberfesték-gyártó sokak által közrezárt Adam Dede tér cayhanéjában egymásnak adják a kilincset az urak, a sejkek, a bejek, a bégek és a pasák. A konakok és caddesik útvesztőjében mindent szabad, ami nem haram. A téren élő hanimok épségére a saría vigyáz (akár akarják, akár nem). Talán nincs még egy város a világon, ahol ennyiféle tarikat talált volna táptalajt magának, mint Isztambul. 

Tetszett, hogy nem lett minden szó lefordítva. (Bár talán egy szószedet azért elfért volna még a könyv végén.)

Ian McDonald író kvalitásait egyáltalán nem megkérdőjelezve, de ezért most nem sikerült annyira lelkesednem olvasás közben, mint a bloggerek többségének. A török kultúrától nem esek azonnal hasra - Ejh, nehezen felejtődik az a fránya 192 év, amikor elhozták a barbár magyaroknak is a csodás kultúrájukat végre! ( Na jó, ez csak vicc volt! :-P ) -, és a vallásos mondanivaló sem feltétlenül szólt nekem (a muzulmán vagy az iszlám meg aztán végképp nem), és a könyv sebességével és izgalmi fokával is voltak problémáim. Viszont bámulatosan hangulatos volt és teljesen egyedi. Kuriózum a maga nemében, de könnyű olvasmánynak semmiképpen sem nevezném.

Leiterjakabok:

- A caddesi utcát jelent (a Google fordító szerint, amit néhol bizony használatba vettem az olvasás közben), de a cadessi, ahogy a könyvben végig szerepel, nos, az nem jelent semmit. (Elvileg.) Csak a jövőbeni elektromos változat kiadása miatt szólok, mert egyébként szinte mindegy.

- A Galatasaray-Arsenal visszavágó viszont nem az Emirátusokban lesz természetesen, hanem az Emirates Stadionban, Londonban! :D Ezen biztos, hogy minden foci-őrült fenn fog akadni, mint ahogy én is! :)

(Ezeken kívül a fordítás szerintem tökéletes volt. Tutira hatalmas munka lehetett még a korrektúrája is a szövegnek.)

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 7/10

Wallpaper (1920x1080)

Stephen Baxter - Időhajók

Stephen Baxter - Időhajók

Stephen Baxter - The Time Ships

Eredeti megjelenés: 1995

Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012

Műfaj: sci-fi

Hossz: 520 oldal

Fordította: Hidy Mátyás
Vásárlás:

Galaktikabolt 

Díjak:

Philip K. Dick-díj (1996)

John W. Campbell-díj (1996)

BSFA-díj (1996)
Kurd-Laßwitz-díj (1996)
Arthur C. Clarke-díj jelölt (1996)

Tartalom:

A 19. század utolsó éveiben H. G. Wells, az angolszász SF atyja megírta egyik legfontosabb művét Az időgépet, a meg nem nevezett Időjáró fantasztikus történetét, utazásokról a távoli jövőbe és vissza, a viktoriánus Angliába. De talán mégsem ő találta ki az egészet, lehetett valami valóságalapja a mesének, esetleg egy élménybeszámoló…
Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.
És mindez azért, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy kalandjait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

Stephen Baxter (1957-)

Stephen Baxter egyike azon számos írónak, akiket már régóta nézegetek, hogy be kéne próbálni, de valahogy sosem jutott rá alkalom. A könyvei több díjat nyertek - az Időhajók ugye egymaga négyet is -, valamint érdekesnek tűnnek a témái is. A régmúlt napok fénye című könyvével kezdtem volna az ismerkedést valószínűleg, ha megjelenese óta - április - ki nem jött volna az Időhajók, egy ilyen - számomra legalábbis - pompázatos borítóval és időutazásra csábító történettel.

A mű az 1891-es évben kezdődik - talált kézirat formájában -, amikor H. G. Wells még nem írta meg Az időgép (1895) című azonnal klasszikussá vált művét, és minthogy a kéziratot olyan valaki írta, aki ebben a viktoriánus korban született és élt (egy ideig), a nyelvezete eleinte kissé nehezen emészthető, körmondatos, régies. Ez mondjuk a Prológus alatt marad zavaró, aztán mikor elkezdődik a kaland már fel sem figyeltem rá. Mindenesetre az elmondható Baxterről, hogy hiba nélkül vette át a XIX. századi írók nyelvezetét, írói eszközeit, ami nem kis teljesítmény egy szerzőtől, akinek azért jóval több köze van a modern tudományokhoz, hiszen végzett matematikus és mérnök, aki matematikát és fizikát tanított, majd - miután sikertelenül jelentkezett űrhajósnak - információs technológiákat. Mondjuk, úgyis, mint a H. G. Wells társaság alelnökének, valószínűleg volt is "kedve" alaposan tanulmányozni Wells nyelvezetét, akinek munkássága egyébként is nagy hatással volt rá. Könyvei a sci-fi úgynevezett "hard" vonalába tartoznak, amire a tudományos alaposság jellemző inkább, mint a minden kötöttsége alól felszabadított fantázia. Mindenesetre Baxter egyéni stílusáról emiatt most nem is tudok többet mondani, hiszen az szinte biztos, hogy ebben a könyvében alapvetően más hangon narrál, mint más munkáiban. (Azt mondjuk sajnos gyanítom, hogy a humor-faktor szinte teljes hiánya a többi könyvében is a saját stílusjegye lehet.)

Baxter egyébként most fejezte be Terry Pratchettel közös első könyvét, a The Long Earth-öt (magyar kiadásáról egyenlőre nem tudok, de KELL!). [Most vettem észre: Rossz hír a magyar elektronikus könyvek árát túlzónak tartóknak, hogy konkrétan ez a könyv e-book formátumban majdnem 5 dollárral drágább (20,55$), mint a keményfedeles kiadvány (14,93$), pedig ugye az Amazont kiemelten olcsónak tartja általában mindenki.]

 Az Időhajókról elmondható, hogy nem fog benne csalódni, az sem, aki egy "egyszerű" kalandos történetre vágyik, és az sem, aki szerint egy jó könyv elképzelhetetlen elméleti matematika, geofizikai szakszavak vagy kvantummechanikai törvények alapos magyarázata nélkül.

 Nehéz erről a könyvről spoiler-eső nélkül írni, hiszen senki olvasmány-élményét nem szándékozom rontani, ezért most kicsit "hátulról mellbe" haladnék.

Ennek a könyvnek az olvasása alatt tudatosult bennem más - műfajtól teljesen függetlenül - művek nagy hibája, mégpedig az, hogy - optimális esetben - valami hatásos kezdet után nem emelkedik a könyv színvonala, hanem néhol kicsit szinte már unalmas részek váltakoznak közepes és jobb részekkel, majd a végén - szintén optimális esetben - jön egy csattanó, egy remek lezárás, vagyis a mű nem folyamatosan emelkedő élményt nyújt, hanem hullámzót.



Pristichampus

Erről itt most szó sincs (szinte a végéig).

Ezzel persze nem azt akartam írni, hogy az eleje unalmas lett volna. Hogyan is lehetne unalmas, mikor onnan indít, ahol Az időgépnek vége lett, vagyis, hogy az időjáró félresikerült útjáról épp megérkezik otthonába a távoli jövőből, és szinte azonnal el is határozza, hogy újra nekivág az idő ösvényeinek.

Tényleg nagyon szívesen megírnám, hogy kalandos útja pontosan merre vezet, mi történik vele a saját ideje - 1891 - előtti 50.000.000 év és a saját kora utáni 30.000.000 év közti jópár útja között, de biztos vagyok benne, hogy van aki még nem olvasta ezt a remek könyvet, és nem akarom, hogy bárki a felmenőimet emlegesse valamilyen trágár kontextusban.

Annyit írok csupán, hogy a kezdet után bárhová kerül az időjáró, a következő helyszínen egyre grandiózusabb kalandok és egyre nagyobb problémák tornyosulnak előtte. Csak annak, aki olvasta és emlékszik Robert Charles Wilson Pörgés-trilógiájára, annak lehet elképzelése a grandiózusság igazi mértékéről (az abban olvasottakat nyugodtan szorozza meg az időutazás "bekavaró-faktor"-számával, és akkor nagyjából betájolva érezheti magát.) ami az Időhajók-ban vár a lelkes olvasókra.

"...Megdöbbentem, mennyire nem vagyunk tudatában, milyen gyorsan elszalad az életünk, és milyen jelentéktelenek azok az események, amelyek meghatározzák nyúlfarknyi létünket, ha a hömpölygő történelem mércéjével mérjük. Annyik sem vagyunk, mint a kérészek – ki vagyunk téve a geológia és az evolúció engesztelhetetlen erejének, amely olyan lassan munkál, hogy nem is vagyunk tudatában a létezésének!"

Dyatrima

Tudni "kell", hogy jómagam inkább a kalandos vonalra lennék vevő. A pár sorral feljebbi zárójeles kitétel (mármint, hogy a könyv cselekményének színvonala folyamatosan emelkedik - MAJDNEM A VÉGÉIG) azért került bele így kiemelve a recenzióba, mert a könyv - mondjuk - utolsó negyedére szinte teljesen megváltozik.

A tudományos részek és fizikai elméletek a kalandosabb részek alatt is folyamatosan és világosan megmagyarázva vannak jelen a könyvben, de főleg kisebb, inkább gondolatébresztő módon (például a naptár alapú időmérés tudományos szempontból elégtelen, elavult - ráadásul hibás, mert pontatlan - rendszere, vagy az évszakok megszűnése, a Föld forgásának lelassulása) és bármilyen elképzelhetetlen technikai fejlesztést (vagy evolúciós változást) is látunk az időjáró szemén keresztül, MÁR-MÁR hihető, hogy csak idő kérdése - és még pár fizikai törvény megfejtése - és az emberiség valóban képes lesz hasonló dolgokat építeni, (vagy az evolúció kérlelhetetlen hatására tényleg ennyire megváltozni). Azonban a vége felé az addigi jó értelemben vett kalandregény - nem teljesen váratlanul - egy jóval magasabb szintre emelkedik.

Az eddig sem kis léptékű kalandokat számomra - nem csak szinte, hanem ténylegesen - elképzelhetetlen mértékűre növeli, és eközben remek - bár mondom, nekem a tudomány ezen szintjei már teljesen hihetetlenek (még ha egyszer be is bizonyítják, hogy igazak az elméletek, hiszen a kísérletek folynak már napjainkban is) és érthetetlenek - kvantummechanikai és metafizikai fejtegetéseket kapunk melléjük (sokvilág-interpretáció, történelmek elágazásának elmélete, párhuzamos univerzumok). (Nem hiszem, hogy sokak élményét tenném tönkre, de a fizika-szakos egyetemi tanárok - akik olvassák a blogot! :) - biztos örülnek neki, ha megemlítem, hogy a Stern-Gerlach-kísérletről is szót ejt Baxter, ami még az "egyszerűbbek" közül való. Nos nekem is van erre egy szavam egyébként: Mivaaaan?????) :)

A gravitációs szingularitás, az Ősrobbanás magyarázata viszont kifejezetten érzékletes és meglepően érthető volt (legalábbis azt hiszem értettem) - persze óvodás szinten.

Kurt Gödel (1906-1978)

A könyvben folyton felemlegetett - sőt néhol aktívan szereplő - tudós figurája Kurt Gödel világhírű osztrák (cseh)-amerikai matematikus, logikus és tudományfilozófus, akinek ha jól számolom egyedül is sikerült felállítania több tételt, amik a könyvben is szerepeltek  (nemteljességi tétel, teljességi tétel), és amikből semmit nem értek! :)  - Megnyugtató, hogy az ember fia azért mindig bízhat a komoly tudományok embereiben, hogy sikeresen megkavarják a fejét! GOOD JOB!

Aki kevésbé tudományos, de az időutazással foglalkozó könyvet keres - szintén H.G. Wells-el és a viktoriánus Angliával a középpontban -, annak Félix J. Palma - Az idő térképe című könyvét ajánlom nyugodt szívvel. Aki pedig kevesebb kalandot szeretne és mégtöbb kvantumfizikát, az olvasson tankönyvet! :)

"...Azt hiszem, az én korom emberei közül sokan álltak a háború pártján – egyszerűen két nagyhatalom közötti feszültségek levezetésének tekintették. Az emberek úgy gondoltak a háborúra – legalábbis az épp soron következőre –, mint egy nagy tisztítótűzre, az utolsó háborúra, amit valaha is meg kell vívni. Már láttam, hogy ez nem így van: az emberek a bennük rejlő vadság miatt háborúztak, és mindenfajta magyarázat csak túlméretezett agyunk elmés szüleménye volt."

Nekem meg jöhetnek Baxter többi munkái, mert ez pont így volt jó.

Pontosabban... nem. Egy dolog volt benne, ami nem tetszett. Amikor az időutazásról olvasunk, van egy axióma, amit már mindenki kívűlről fúj. NE VÁLTOZTASS SEMMIN A MÚLTBAN! (Mert egy pillangó máshogy rebbenti a szárnyát és a nagyapád meghal - vagy hasonlók.) Nos, ha ettől most sikerült eltávolodni olyan messzire, amennyire csak lehetséges, akkor a másik TIPIKUS jellemzőt - a saját farkába harapó kígyót (vagyis, hogy Te Magad saját Magadhoz és saját Magadnak csöngetsz be a film elején - a'la Lost Highway - de ott ez még működött -, (és sajnos ezer másik - jobb - példát is lehetne írni) minek kell mindig erőltetni?)

Egyébként legjobban a paleocén tengeres rész tetszett, mert olyan ifjúkori emlékeket olvasmányokat idézett fel, mint V. A. Obrucsev Utazás Plutóniába-ja vagy Tőke Péter Veszedelem az ősvilágból-ja. Tíz éves kor körüli gyermekünknek inkább ezeket - és Verne könyveit - ajánljuk majd, ne az Időhajókat! :)

„A múlt alapján biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen ma élő faj sem fogja átvinni változatlan mását a távoli jövőbe…” [Darwin]

Egyébként - egy könyvének olvasása után - nagyon is ráindultam Baxter többi könyvére. Műveit jól elhatárolható kategóriákba sorolhatjuk. Első a Xeelee-sorozat - első része a szerző első könyve, a Raft -, ami Baxter önálló világa és már jópár (11) kötet - A Destiny's Children sorozat 4 kötetével együtt - látott napvilágot ebből az univerzumból, ahol a gravitációs hatások sokkal erősebbek, mint ahogy mi megszokhattuk.

Írásainak másik csoportjába az Arthur C. Clarke-al közösen írt Időodisszeia-trilógia tartozik valamint a külföldi olvasókat igencsak megosztó Manifold quadrológia, ami a Fermi-paradoxon körül forog, vagyis a látszólagos ellentmondást próbálja megmagyarázni a földön kívüli civilizációk létezésének magasra becsült valószínűsége és a rájuk utaló bizonyítékok hiánya között, valamint a NASA-trilógia, ami arról szól, hogy a sikeres Holdraszállás után Nixon elnök nem az űrállomás programot erőlteti, hanem folytatja a Naprendszer felfedezését (Mars).

„Az életet sokkal inkább az élmények hevessége, semmint valós hossza alapján kellene mérni.” [Thomas Hardy]

És bár ezek a könyvek is teljesen biztosan érdekesek, én mégis az alternatív történelmi regény sorozatainak kiadását várom már nagyon (semmi ezirányú infóm nincsen egyébként). (A Flood-sorozatot [Globális katasztrófa a tengervíz megemelkedése miatt. De hová megyünk, ha az emelkedés nem áll meg?], a Time's Tapestry-sorozatot [Misztikus próféciák alakítják egy család sorsát 400 éven keresztül a rómaik által elfoglalt Britanniában], a Mammoth-trilógiát [A jégkorszak után egy elzárt szigeten fennmaradt mammut kolóniának a legnagyobb veszedelemmel kell szembenéznie - az emberrel], de főleg a Northland-trilógiát [7300 évvel Krisztus előtt Angliát még nem választotta el tenger az öreg kontinenstől. Kolosszális erőfeszítések árán ezt az állapotot akarják fenntartani egy kőfallal a környéken élő "történelem előtti" népek. Ez a fal nem csak a térség földrajzát változtatja meg, hanem a történelmet is.]). Különálló könyvei közül pedig az Evolution-t. Komolyan, ALIG VÁROM MÁR!

A recenziós példányért köszönet a Metropolis Media Könyvkiadónak!

Értékelés: 9/10