Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

(MesterMűvek - Klasszikusok - 07.)

Eredeti megjelenés: ca. 1925-2003
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Műfaj: fantasy, novellás, klasszikus
Hossz: 288 oldal
Fordították: Boza Gergely, Juhász Viktor, Kornya Zsolt, Nemes István, Pócsi István, Sárközi Gergely, Tamás Gábor
Linkek:
Robert E. Howard versei (angolul)
A MesterMűvek fóruma

Tartalom:
Róma bukása után vagyunk, az antik civilizáció összeomlása idején. A feudális Európa még csupán a történelem távoli ígérete: a brit törzsfő, akiről az utókor Arthur király legendáját fogja költeni, a valóságban véres kezű, írástudatlan rablóvezér. Az ókori romokon megtelepedő barbárok egymással marakodnak a gazdag koncon, a hátukban azonban fölbukkan egy új ellenség, az ő fajtájukból való, ám még náluk is ádázabb és félelmetesebb: a ködlepte északról kirajzanak rablóportyáikra a viking sárkányhajók. A harc a lételemük, nem kímélnek egyetlen népet sem: pogány istenek nevével az ajkukon dúlnak és fosztogatnak, olyan kapitányok vezénylete alatt, mint Hatalmas Tostig, Agyafúrt Hakon vagy Koponyahasító Wulfhere. Legveszettebb hírű főnökük azonban idegen közöttük, nem az ő vérükből származik: egy Írföldről száműzött kelta herceg, akit Cormac Mac Artnak hívnak, avagy melléknevén egyszerűen csak Farkasnak.

Az ő és sorstársai kalandjaiból nyújt válogatást ez a könyv, Robert E. Howard munkásságát bemutató sorozatunk harmadik darabja. Az elbeszéléseket a kritikai kiadások alapján közöljük, a régebbi fordításokat új köntösbe öltöztetve; keletkezésük hátterére és gyakran viszontagságos utóéletükre bőséges kommentárok világítanak rá.

Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11)

A MesterMűvek sorozatba tartozó Bran Mak Morn és a piktek című könyvéről a napokban esett szó a blogon. Akit az MM sorozat bővebben is érdekel, azt ajánlom, azt a posztot lapozza át. Ez most egy rövidebb írás lesz - ahogy egyébként a rész is jóval rövidebb, mint az eddigiek.

Az MM - Klasszikusok sorozatban megjelent harmadik Robert E. Howard kötet a Cormac Mac Art és a vikingek, ami ha megfigyeltétek az eddigi tematikus felosztást, könnyen kitalálható, hogy kire - és mellette melyik népcsoportra - fókuszál. A kötet ugyanúgy tartalmazza a szerkesztői kommentárokat, mint az eddigi részek, és általában is jellemző rá minden pozitív jelző, amit az előző posztban írtam róla. Ebben a részben a novellák mellett szintén olvashatunk verseket, novella-fragmenteket, sőt az egyik csonka írásnak rögtön két - különböző írók által írt -, különböző stílusú és persze különböző végkimenetelű, alternatív lezárását is megkapjuk. Majd az olvasó eldönti, melyik tetszik neki jobban. Dicséretes alaposság és hozzáállás.

A római birodalom bukása után nem sokkal, Britanniában, a keltákra is csúfos vég vár, ugyanis a régió meghatározó birodalmának eltűnésekor kialakult hatalmi vákumba a germánok léptek. A rómaiak ereje nélkül a britonok királya egyedül képtelen volt ellenállni az írek - és a piktek - jelentette fenyegetésnek, és saját maga hívta be Britannia területére a germán törzseket (angolokat, frízeket, szászokat, jüttöket és frankokat). Ezek a törzseket egyébként a még keletibb népek - köztük a hunok - űzték nyugat felé. A viking hajósok rettentő fizikumú vademberek voltak, a vas gyermekei. Vadságukkal talán csak eredendő becsületességük és a zsákmány szeretete ért fel. Cormac Mac Art állandó társa, Koponyahasító Wulfhere sem lóg ki ebből a sorból. Amit megkedveltünk Howard eddig megismert hőseiben, Conanban, atlantiszi Kullban vagy a pikt Bran Mak Mornban - az acélkeménységű rendíthetetlenséget, az állandó szembeszállást a legnagyobb nehézségekkel, a pragmatikus gondolkozást, magyarul, hogy bátor, hősies tetteik sokszor példaként állhatnak előttünk -, azt a mostani novellafüzérben szereplőktől is maradéktalanul meg fogjuk kapni. (Aki pedig nagyon komázza a "vikinges történeteket" - mint én -, annak különösen fognak tetszeni.)

A kötet első része - Róma bukása - a korai vikingtörténeteket tartalmazza. A novellák többsége egyébként töredék, amik csak több évtizeddel Howard halála után kerültek elő a hagyatékából. A történelmi máz alatt, igazából el se igen dugva, itt is ott lapul a természetfölötti világ, a megmagyarázhatatlan. Ezekből az írásokból Cormac, a martalóc karaktere még teljesen hiányzik, de A viking című fragmentumban Bran Mak Morn nemezisét már ekkor megalkotta (ravasz Hakon). Szinte már szégyen, hogy a két ellenfél végül sosem találkozott egy novella erejéig sem. Talán még az író sem tudott dönteni, melyik szereplője kapja majd meg a szimpátiáját. (Az olvasóknak igazán sajnálatos, hogy ez a párharc kiaknázatlan maradt, de hát ez jellemző volt Howardra. Amihez nem volt épp kedve, vagy nem érdekelte annyira, mint egy másik ötlet - amikből viszont látszólag kifogyhatatlan volt -, azt semmi esetre sem erőltette, nem volt képes megrendelésre dolgozni.) Kihasználva a vikingek lankadatlan vándorlási kedvét, portyázásait, a történetek helyszínében sem ragaszkodott a brit partokhoz vagy a skót vadonhoz. Így eshetett meg, hogy az A király szolgálatában című novellában eljuthatunk egészen az indiai partokig.

"...Ő képviselte a hajdan hatalmas Róma utolsó, messzi maradékát, a barbárság árjával birkózva, mely egyetlen vörös szökőárban nyelte el a birodalom többi részét. Cormac, bár általában hamisítatlan gael ellenszenvet táplált kymri rokonai iránt, megsejtette ennek a bátor, hiábavaló küzdelemnek a hősi emelkedettségét, és még Wulfhere-t is lenyűgözte kissé, amikor a brit király messzire tekintő szemébe nézett. Itt egy nép, amelyik hátát a falnak vetve, elkeseredetten küzd az életéért, és közben hasztalan igyekszik fenntartani egy örökre letűnt kor kultúráját és eszményeit. Róma istenei elenyésztek a gótok és a vandálok kíméletlen csizmái alatt. Lenhajú vademberek uralkodtak a hajdanvolt cézárok bíbor csarnokaiban. Csak ezen a távoli szigeten ragaszkodott egy maroknyi romanizált kelta a tegnap hagyományaihoz."

A második rész - Cormac Mac Art - a teljes ciklust tartalmazza. Mind a két novellát és a két töredéket, amikből egyébként semmi nem jelent meg az író életében. A Cormac-ciklus és a pikt-sorozat között több találkozási pont is van. A két novella-lánc történelme közt több emberöltő is eltelt, így azonos szereplőkről persze nem beszélhetünk, de látszólag Cormac bármerre vetődik, valaki előbb-utóbb keresztezi az útját Mak Morn vérvonalából. Ezért a történelmi vezérlőszál megmarad, és az olvasó könnyedén követheti a történelem változásait a sanyarú sorsú nép történetein keresztül. A Cormac novellákban találhatóak talán Howard legnagyszabásúbb (vagy leghosszabb) harci jelenetei is. A tenger tigrisei az a novella, aminek két lezárása is olvasható a kötetben. Az első Richard Tierny tollából való, és a szerkesztői kommentár szerint "hiányzik belőle Howard szelleme", és a "vérbő akciójelenetek sem tudják palástolni a szereplők elszíntelenedését". Nem akarok vitába szállni ezzel a két állítással, inkább csak kiegészíteném még egy aprósággal. Onnan, amikortól Tierny "átvette" a novellát Howardtól, MINDENKINEK eltört vagy elpattant a kardja pár oldalon belül! Ez már kínos és bosszantó volt, hogy mindig így akarta növelni a feszültséget. Egy dolog jó volt a befejezésében, méghozzá, hogy visszahozott egy jól ismert pikt szereplőt a Mak Morn-ciklusból, még összébb fűzve a szálakat a két sorozat között. A második befejezést David Drake követte el, és "hű marad Howard szelleméhez", bár "letér a Howard által kijelölt ösvényről". Azzal most is egyetértek, hogy ebben a változatban Cormac és Wulfhere karaktere sokkal hihetőbb, nyersebb - "A cél szentesíti az eszközt!" - marad, és nem civilizálódnak egyik mondatról a másikra hirtelen egy nagyot, de a történet fordulata messziről kiszagolható és sablonos lesz. Egyetértek Drake önértékelésével, miszerint Howard valószínűleg nem így fejezte volna be az írását. A kettő szerencsés kombinációjával viszont elégedett lehetett volna. A véres menyegző a második teljes Cormac novella, és minden fordulata élvezetes volt. Egyedül csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az ebben szereplő Hakon az vajon ugyanaz a Hakon-e, akit az első rész A viking című írásából már megkedveltünk? Várok egy kis szerkesztői segítséget... :)
Az utolsó Cormac novellatöredék A förtelem szentélye, és kétség kívül hozzájárult azokhoz a találgatásokhoz, gyanúsítgatásokhoz, hogy Howard vallásellenes lenne. (Műveiben kétség kívül érezni, hogy ellenérzései vannak a kereszténységgel szemben, de azt ne felejtsük el, hogy hősei barbár korok és barbár népek gyermekei, akik közül senki nem keresztény - esetleg még a puritán Solomon Kane kivétel lehet -, sőt! Álságosan hatna, sőt nevetségesen, ha ezen szereplők szájába kereszténységet dicsőítő szólamokat adna.) Ennek a novellának is két végét olvashatjuk, és igazából mindkettő tetszett. Az első pont a lovecrafti áthallások miatt, míg a második a frappáns, szűkszavú tömörsége miatt.

"Az emberi emlékezetben élő történelem kezdete előtt sötét korszakok ásítanak, melyekről talán jobb mit sem tudni."

A harmadik rész - James Allison - történetei igazából már csak alig-alig kapcsolódnak a viking történetekhez. A novellákat Jack London - Kóbor csillag című műve ihlette. A James Allison történetek főhőse egy féllábú, nyomorék régész, aki álmaiban előző életeiből lát részleteket. Ő Hunwulf, az aranyhajú aesir, Asgard harcosa - ennyi a viking kapcsolódás tehát -, aki egy irtózatosan jó, hamisítatlanul lovecrafti novellában - A Félelem Kertje - találkozik a szárnyas "emberrel", aki egy ember előtti korszak utolsó hírmondójaként maradt a Földön. De ő Martalóc Bane is, a vanir portyázó a Sötét korszakokban, aki egy olyan stygiai varázslóval kénytelen életre-halálra megküzdeni, akivel évezredekkel később Allisonnak is újra meggyűlik a baja. A történet lezárása - és a magyarázat Allison lélekvándorlására - zseniális. Kár, hogy az Allison ciklus ennyire rövid, és azt sem értem, hogy a szerkesztői felvezetőben említett másik három Allison-töredék miért nem fért még bele ebbe a rövidke kötetbe, de talán majd egy másikban benne lesz. Mindenesetre ezek a hányatott sorsú novellák is Howard dicsőségére vállnak. Sikerült úgy megírnia, hogy akár a Kóbor csillagba is beilleszthetők lennének minimális történeti átszerkesztéssel - bár ez nem volt cél persze, inkább csak tisztelgés a kedvenc könyve előtt.

A MesterMűvek sorozatot még mindig ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó fantasyket!

Sötét birodalmi induló

Rőt romlásban kürt szava harsog,

Földre leszórva fehér koponyák;

Sötét urunknak emeljük a zászlót,

Letiporjuk Isten vaskapuját!

Dől le a templom, kórusa lángol,

Húnynak a fények, fog vicsorog -

Tépd ki a kisdedet anyja hasából,

Gyújtsd föl a szentélyt, öld a papot!

Feketén zárul az éjszaka rájuk,

Isten igéje hiába velük;

Feketén vonva vég-nyoszolyájuk,

Rettenet árnya szemfödelük.

Emeld poharad büszke nagyúrra,

Lenn aki trónol az árnyak ölén -

Éji folyó hol fut tova zúgva,

S ciprus sóhajt bakacsinfeketén.

Szűzi sikoly szárnya fel az égre,

Elnémul az ajkon minden ima;

Démoni táncban süt seregünkre

Leprafehéren a hold sugara.

Harsona bődül, omlik az oltár,

Lándzsahegyünkön kisbaba rí;

A pokol ádázul tátja a torkát -

Mi vagyunk ma a világ urai!

Robert E. Howard - Bran Mak Morn és a piktek

Robert E. Howard - Bran Mak Morn és a piktek

(MesterMűvek - Klasszikusok - 04.)

Eredeti megjelenés: ca. 1927-1988
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Műfaj: fantasy, novellás, klasszikus
Hossz: 368 oldal
Fordították: Boza Gergely, Kornya Zsolt, Körmendi Ágnes, Nagy Gábor, Sárközi Gergely, Tamás Gábor
Linkek:
Robert E. Howard versei (angol)
A MesterMűvek fóruma

Tartalom:
Egy kőkorszaki nép harca Róma ellen – egy bukásra ítélt király története…

Robert E. Howard, Conan megalkotója nem csupán saját világokat teremtett: számos hősét a történelem közegében helyezte el. Talán a legérdekesebb közülük Bran Mak Morn, a piktek királya. Egy hanyatló, elkorcsosult nép uralkodójaként próbálja kiemelni alattvalóit a legsötétebb barbárság mocsarából, miközben olyan ellenséggel kell megküzdenie, aki előtt még az ókori kelet nagy birodalmai is fejet hajtottak: a hatalma teljében lévő Rómával.

A piktek végigkísérték Howard egész írói pályafutását, fiatalkori szárnypróbálgatásaitól a tragikusan korai végig. Találkozhatunk velük békés kézműves népként a csiszolt kőkorszakban, mely kétségbeesetten próbálja megvédeni falvait a prédára éhes martalócoktól; elvadult barbárokként az ókorban, akik egy sötét és elfeledett birodalom feltámasztásán fáradoznak; és ijesztően elfajzott szörnyekként a modern időkben, amikor a föld mélyére vonulnak vissza, emberi vonásaikat levetkezve. Válogatásunk átfogó képet nyújt róluk, a befejezett elbeszéléseken kívül a kapcsolódó töredékeket, verseket és háttérfeljegyzéseket is közölve; az olvasó tájékozódását bőséges kommentárok segítik.

Kötetünk a második része annak a vállalkozásnak, melynek célja, hogy megismertesse a hazai közönséget Howard teljes munkásságával, eredeti és csonkítatlan formájában, a későbbi szerkesztők önkényes változtatásai nélkül. A korábban már publikált fordításokat a mérvadó kritikai kiadásokkal össszevetve javítottuk, az újakhoz pedig a beszerezhető leghitelesebb szövegeket vettük alapul.

Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11)

Lassan három éve, hogy a Delta Vision Kiadó útjára engedte a MesterMűvek - Klasszikusok című sorozatát. A tervek szerint évente csatlakozna mellé egy-egy új alsorozat. Így az azóta már elindult MesterMűvek - Fantasy és MesterMűvek - Science-fiction mellé csatlakozna majd idén/jövőre a MesterMűvek - Dark sorozat is. A kezdeti időkben a Klasszikus alsorozatba tartozó könyvek "szédületes" tempóban, havonta, kéthavonta jelentek meg, mostanában viszont a kiadás sebessége vészesen lelassult. Ez főleg a munka összetett volta - hiszen szinte tudományos alaposságú kutatás szükséges a szerzői kéziratok beszerzéséhez és a több forrásból is elérhető, ám hiányos, esetenként más szerzők/szerkesztők által átírt kópiák kigyomlálásához  -, valamint a szerkesztő, Kornya Zsolt (alias Raoul Renier) hosszan tartó betegsége miatt alakult így. Úgy gondolom, hogy a MesterMűvek sorozatok hiánypótlóak, és remekül alkalmasak a Magyarországon a széles olvasóközönség által igazán soha el nem ismert írók megismertetésére, vagy újra felfedezésére. Külön öröm a könyvek/novellák/versek/töredékek/levelek előtt olvasható hosszabb-rövidebb szerkesztői írások, amiből sok hasznos és érdekes információt megtudhatunk a mű keletkezéséről, a szerzőről vagy az írásban megfigyelhető írói eszközökről. Remélem, hogy a különböző hátráltató tényezők lassan véget érnek - bár így legalább van időm pótolni a még elmaradt köteteket -, és a KEDVENC kiadói sorozatom - amiben nem csak egy szerző műveit mutatják be - hamarosan új részekkel gazdagodik. (Még akkor is, ha természetesen nem tetszhet egyformán minden mű, például pont Howard kedvenc könyvétől, Jack London - Kóbor csillagától sem voltam annyira elájulva - de kuriózum volt, tehát öröm volt olvasni.)

A Klasszikus sorozat negyedik részében újra a sorozatindító szerző, a sajnálatosan rövid élete alatt is kimagaslót alkotó Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11) novelláihoz (regénye ugye neki sajnos nincs is) kanyarodunk vissza. Howard neve talán azért nem csak a fantasy rajongói számára ismerős. Ha máshonnan nem, a kimmériai Conan karaktere időről időre visszatér a filmvászonra és mára talán már nem csak irodalmi, hanem filmtörténeti klasszikusnak is számítható. Kevesen tudják - én például nem figyeltem fel rá eddig -, de Howard nem csupán fantasy-t írt, hanem jelentős számú boxolós történetet, rengeteg westernt is, sőt jó néhány erotikus novellát is publikált. Kíváncsi vagyok, ezekből készül-e majd MesterMűvek kötet? :) Bár a box nem érdekel különösebben, azért egy Howard-os box könyvet ugyanúgy elolvasnék, mint Stephen King könyvét a baseballról, vagy akár H. P. Lovecraft - Mindent a kötésről, horgolásról című tiltólistás grimoire-ját is.

A Klasszikus sorozat Howard műveit ciklusokra bontva közli, nem időrendben, így Kull király után - Conan és Solomon Kane mellett, akik kimaradnak a sorozatból, gondolom a Szukits Kiadós, kétkötetes Robert E. Howard összes Conan története és a Tuan-os Solomon Kane történetei miatt - a másik jelentős szereplőt, a pikt királyt, Bran Mak Morn-t és népét ismerhetjük meg. Sokakkal együtt én is Conan történetein "nőttem fel". Kiolvastam a vaskos Conan, a kimmériai című kötettől a vékonyka - talán csak klubtagsági ajándékkötetként megjelent -, A tenger tigrisei-ig mindent, ami akkoriban elérhető volt. Az évek azonban teltek-múltak és a remekbe szabott novellákból csak annyi maradt meg, hogy megkedveltették velem véglegesen a fantasy alzsánerének, a kard és boszorkányságnak a sötét, komor, vérzivataros műveit. Viszont eközben - köszönhetően a futószalagon a kezem ügyébe kerülő jobb-rosszabb műveknek -, el is feledkeztem Howard-ról, és manapság (a MesterMűvek elolvasása előtt) nagyjából annyit tudtam felidézni, hogy "jó volt, olvassátok el, tiniként tetszett". Pedig Howard jelentősége ettől jóval nagyobb! Műveire olyan szerzők voltak hatással, mint G. K. Chesterton, H. Rider Haggard, Jack London, Rudyard Kipling, Clark Ashton Smith vagy H. P. Lovecraft (aki ugyebár abszolút kedvenc) és olyan későbbi szerzőkre hatott többek közt, mint például David Gemmell, Steven Erikson, George R. R. Martin, Fritz Leiber vagy Michael Moorcock akiknek több könyve szintén nagy kedvencem lett, pont azok miatt az írói fogások és stílus miatt, amit most újra felfedeztem Howardnál is. (Borongós, pesszimista hangulat, durva, véres jelenetek, dacos, kőszikla-férfiak, és a sokszor akaratlan hősiesség és megingathatatlan tartás elba..ott, mégis felemelő keveréke.)

A kötet első részében - Ókor - lévő történetek Howard fiatalkori zsengéi. Ezekben a pikteknek még alig jut hely, de főleg annyiban mások csak, hogy helyszínük az ókori kelet birodalmai, Egyiptom és Mezopotámia. Valamiért ez a történelmi kor és a dicsőséges keleti birodalmak bennem semmit nem mozgatnak meg, ha összehasonlítjuk a klasszikusnak vehető angolszász, viking, kelta fantasy történetekkel és helyszínekkel. (Gondolkoztam is már ezen, vajon miért alakulhatott így nálam? Okosabbat nem tudtam kisütni, mint hogy egyszerű testméret problémáról lehet szó. A rendíthetetlen alfa férfitípus hihetőbben ábrázolható egy vikingekről szóló fantasyben, mint egy nyüzüge egyiptomiról/szírről/türrosziról szóló történetben.) A másik dolog, ami kiderült számomra, hogy minden probléma nélkül el tudom fogadni Howardot jó - sőt nagy - írónak, de a költészete... az "nem annyira" tetszik, és ez nem a magyar fordítás hibája. (A poszt végére kimásolt nagyjából az egyetlen kivétel.) A verselemzéshez még kevésbé értek, mint a könyvajánlókhoz, ezért csak annyit írnék, hogy a lírai, romantikus verselést annyira nem tudom élvezni, értékelni, mint a "ridegebb", sokak szerint - szerintem is - lehúzósabb, még komorabb verssorokat. Mint például a számomra legmaradandóbb, legtöbbet adó költő, Hollós Korvin Lajos versei. (Csak sikerült beszúrni ide! :D ) - Mazochizmusnak számít, ha ettől függetlenül örülnék egy Robert E. Howard összes verseit tartalmazó kötetnek? El is olvasnám. Egy H. P. Lovecraft összes versei és levelezéseiért pedig ölni tudnék!

A könyv második részében - Bran Mak Morn - már a pikt királyról szóló történeteket olvashatjuk, és ez volt az a rész, ami már mindenben kielégítette az igényemet, amit egy jó fantasyval szemben támasztok. Itt megemlíteném, hogy a legfontosabb dolog, amit ebből a kötetből megtudhatunk, az, hogy Howard piktjei nem azok a piktek, akikről az iskolába tanultunk (egy percet maximum), vagy láthattuk őket különféle történelmi/fantasy témájú filmben (A 13. harcos, Az utolsó légió). Az Angolszász Krónika szerint a piktek egyike a Britanniában őshonos öt fajnak és Szkítiából érkeztek a szigetekre. Howard piktjei azonban ennél jóval régebbi, az első újkőkori nép - az Első Nép -, akik valaha páratlan dicsőségben uralkodtak mindenhol, ahol megfordultak a Földön. Méltóságteljes tagjaik azonban a hosszú békés időszak alatt elsatnyultak - kivéve a tisztavérű vérvonal -, és végül kénytelenek voltak behódolni az életerős új fajoknak, a ma élő emberek őseinek, a kelta-gall-szláv-stb. népeknek, akik, ha számításaim nem csalnak, a jócskán elkorcsosult Negyedik Nép  vagyunk. (Jól érzékelteti az Első Nép felsőbrendűségét, hogy az emberfeletti méretű atlantiszi Kull király is már csak a Harmadik Nép tagja!) Az ebben a részben lévő novellákra talán a drámai jelző illik legjobban. Egy elnyomott de gyökereire büszke nép haláltusáját asszisztálhatjuk végig. Közben megidéződik a dicső múlt - például a Ködből és homályból vagy a Róma ellen című novellában és levélben - és megláthatjuk, hogyan is kapcsolódik össze Howard univerzuma egységes egésszé a sok-sok, egymáshoz tartalmilag nem összekapcsolódó, mégis konzisztens elegyet alkotó novellaláncon. Akit bővebben érdekel a howard-i mitológia, az a Kull király és az ősök című részben olvassa el a A hybóriai kor című értekezést. Kiváló kiindulópont! Szintén sok érdekes adat megtudható a Howard és Lovecraft között megfordult levelekből is. A se eleje, se vége novellatöredékek mellett ez egy másik olyan egysége a könyvnek, amiből látszik, hogy ez a kötet - mint a többi MesterMűvek kötet szintén - PROFI rajongók által készült, rajongóknak. Kifejezett öröm volt olvasni ezeket a leveleket és tanulságos volt megfigyelni, ahogy Howard stílusára egyre nagyobb hatást gyakorol barátjának - és kollégájának - (még mindig Lovecraftról beszélek) saját mitológiája és néhány novellában a két univerzum szinte már fedésbe is kerül - A föld férgei. Howardtól amúgy sem állt távol a történeti szálak keresztezése, amire az Árnykirályok tökéletes példa.

"...Cororuc még egy pillantást vetett hátra a válla fölött, s a kőtrónusán ülő ősöreg aggastyán képe örökre bevésődött az emlékezetébe. Szeme zordan ragyogott, mintha a hajdankor elveszett dicsőségére nyílna; két oldalán lángok lobogtak. Lenyűgöző alak volt: egy elveszett nép királya."

A harmadik rész - A kicsi nép - a piktek hanyatlásával foglalkozik legendás királyuk halála után. Ezekben az írásokban a lovecrafti mitológia még élesebben megmutatkozik. Az éjszaka gyermekei már egyenesen olyan novella, ami akár a lovecrafti életműből sem rína ki. Őrült tudósok, Nagy Öregek, reinkarnáció, titokzatos relikviák és fóliánsok - minden klasszikus elem adott benne, hogy megidézze az elemi iszonyatot az olvasóban - és szerencsére sikerrel is jár. A kötete utolsó előtti novellája Az elveszettek völgye, ami Howard próbálkozása a texasi természetfölötti irodalom, a vadnyugati-horror megteremtésére. John Reynolds története azonban sajnos csak a halála után jelent meg először nyomtatásban (mint oly sok más írása szintén), sőt, a majdnem-kiadás során a szöveg is csak épp hogy nem veszett oda. A történet egyébként van olyan jó, hogy valószínűsíthessük, siker lett volna egy korabeli magazin lapjain, ezért a tervezett folytatások is követhették volna, de ebből az ambiciózus vállalkozásból sem lett sajnos semmi. Szerencsére, ami Howardnak akkor nem sikerült, azt a filmipar manapság próbálja meg újra-feltalálni. (The Burrowers) Hajrá! Hajrá! (Ebben a részben többször is felmerült Arthur Machen walesi rémtörténetíró neve, akitől szintén szívesen elolvasnék pár művet.)

A MesterMűvek - Klasszikusok sorozatát mindenkinek ajánlom. A - nagyon - lassan száz éves Howard műveket nem fárasztó, és nem ciki olvasni. Nem avítt, régies nyelvezetű írások ezek, amit egy kiadó elbányászott valahonnan, mert lejártak róla a szerzői jogok - erről nem tudok semmit egyébként -, és relatíve olcsón kiadhatóvá váltak, mint manapság több klasszikus szerzőnél is látható ez a tendencia, hanem igényes, izgalmas és olvasmányos irodalomtörténeti kötetek, amelyek - szerencsére - egyúttal fantasyk is. A Delta Vision fórumán folyamatosan nyomon követhető a rajongók - és a kiadó - közös ötletelése, melyik "elfeledett" írónagyságot adják még ki magyarul. Évtizedekre előre vannak már ötletek. ;-) Remélem nagyon-nagyon hosszú sorozat lesz mindegyik MesterMűvek alfolyam!

[Egy kis kötözködés Howard szellemével azért engedtessék meg nekem. Az Árnykirályokban a római légiók felmorzsolódnak a vikingek pajzsfalán, amiről Howard azt írja, ez minden áthatolhatatlan alakzat őse. Én ezt pont fordítva tudtam. vagyis, hogy a római légiók azért voltak olyan sikeresek, mert a falanxukat nem sikerült áttörnie semmiféle barbár hőzöngésnek. A római rövidkard is ezért volt annyira hatásos és félelmetes, mert a pajzsfalban nagyon jól lehetett használni. Történészek! Tegyetek igazságot!]

Ókor

Zöld hullám zúg fölöttünk,

Kik alant szunnyadunk;

A korok árja zúgva

Elmossa hős fajunk.

Városunk csak poros rom,

Hajónk a víz ölén;

Lelkünk pora is elszállt

Az idő seprűjén.

Hazánk homály borítja,

Szívünkbe lándzsa vert;

De hogy miként szerettünk,

Száz kor se mossa el.

Ó, díszes esti tornyok -

Aranylant sóhaja -,

Ó, oroszlános Knósszosz,

Világnak hajnala!

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - The Flying Inn
Eredeti megjelenés: 1914
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Hossz: 256 oldal 
Műfaj: fantasy, szatíra, klasszikus, szépirodalom, alternatív történelem
Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Tartalom:
Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.
Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Gilbert Keith Chesterton angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

„Chesterton minden mondata mögött egy olyan ember áll, aki festeni képes a szavakkal.”

– Neil Gaiman

„Méltatlanul elfeledett prófétai mű az európai társadalmak iszlamizálódásáról.”

– The American Spectator

G.K. Chesterton (1874.05.29 - 1936.06.14)
Ennél előnytelenebb képet nem találtam, de olyan aranyos! :D

Aki 2013-ban a Galaktika Baráti Kör tagja, az - az egyéb kiváltságokat is magába foglaló 4000 forintos tagdíj fejében - ingyen juthat hozzá ehhez az exkluzív kiadványhoz, ami egyébként máshogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. Mivel én is azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik, ha több olyan dologgal is rendelkezik, ami a tömegeknek nincs (olyan kis dolgokra gondolok, mint egy dedikált könyv, egy egyedi könyvjelző, tagság egy zárt szakmai közösségben - vagy egy kis példányszámú kötet birtoklása), ezért már lebegett is a vörös posztó, hogy én ezt a könyvet márpedig akarom. :D [Főleg, miután - szokásomtól eltérően - elolvastam a könyv hátulján lévő ajánlót.]

Bár irodalom "faktos" voltam világ életemben, és a fantasztikus irodalmon kívüli műveket is szoktam figyelni, de - ne ítéljetek meg túl szigorúan - Gilbert Keith Chesterton neve a világon semmit nem jelentett nekem. Se róla nem hallottam semmit, se a könyveiről, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem is jelent meg tőle semmi még magyarul. (Igen, a második bekezdést, az író méltatását már nem olvastam el.)

"...Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét -, de ez az igazság."

Ahogy haladtam a már rögtön az elején nagyon is kedvemre való könyvben, azonnal az ismertetőt fogalmazgattam magamban. "Klasszikus, romantikus írókra - Charles Dickensre, Robert Luis Stevensonra, (vagy akár H. G. Wellsre esetleg Jules Vernere) - hajazó nyelvezet" - még nem is gondoltam arra, hogy mennyire beletrafáltam. Azt hittem addig - hogy miért, meg se kérdezze senki -, hogy a könyv "nem mai gyerek", biztosan "megvan már vagy tíz éves is". Mekkora volt az elképedésem, mikor kiderült a könyv kolofonjából, hogy az első angliai kiadása 1914-ben volt, szóval Chesterton Dickensnek majdhogynem kortársa volt. Na, kezdjük csak akkor előről!

"A becsületesen erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala."

G. K. Chesterton író, költő és gondolkodó 1874-ben született Londonban és hatvankét éves korában, 1936-ban hunyt el. Illusztrátorként, költőként, újságíróként és kritikusként is dolgozott - ő írta például az Encyclopaedia Britannica-ba a Charles Dickensről szóló bejegyzést -, regényeket csak később kezdett írni. Detektívtörténetei - főszereplőjük Brown atya - mára klasszikusnak számítanak a zsánerén belül. Több regényének is témája a jövő utópisztikus társadalmának változásai. A vándorló kocsma is ebbe a sorba illik bele. Az Edwar-kori értelmiségi elit tagja volt, akinek véleményére sokan és sokat adtak, ezért a szatíráinak leple alatt rejtőző komoly társadalmi bírálatok gyakran hullottak gazdag termőtalajra. A fentebb (a tartalomban) felsorolt politikusokon kívül olyan írók vallják őt szellemi atyjuknak vagy példaképüknek, mint J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Ernest Hemingway,  Franz Kafka vagy Terry Pratchett (a lista messze nem teljes). Életéről, jelentős munkásságáról - és műveiben található vallási és filozófiai szimbólumrendszer megfejtéséről - halála óta több kutató is könyvet írt. Bár nagyjából nyolcvan regényéből magyarul nem az összes elérhető még, azért időről-időre megjelent tőle pár kötet - eddig összesen tizenhat (bár a Brown atyás novelláskötetek közül pár ugyanaz, csak más címmel). Most mehetek összegyűjteni a könyveit. Eddig ugye van egy. :D

"...Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége a világon."

Essünk is túl azon az egy dolgon, ami esetleg elriaszthat pár lehetséges olvasót. Az alig 256 oldalas könyvben nem történik semmi. Mármint akció, üldözés, kalandok, párbajok és társaik, amik egy fantasztikus könyvben azért általában előfordulnak. Ebben nem. Két furfangos "népmesehős" egyszer itt tűnik fel, majd amott, beszélgetnek egy darabig, majd nem sokkal később nemezisük szintén felbukkan, mire ők valahogy felszívódnak. Nos, nagyjából ennyi az egész. De:

"...Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését."

Annyira hihetetlenül jó volt olvasni az egész könyvet - bár a XX. század elejét felidéző dagályosabb elbeszélő-stílust és szóvirágokat azért persze meg kell szokni! -, hogy hirtelen nem is tudok jelzőket kitalálni rá. Az író kifejezésmódja egyszerűen hibátlan. A történet hátterében lévő világ - a XX. század első évtizedének vidéki Angliája - első blikkre pont olyan, mint ahogyan más viktoriánus könyvekből már megismerhettük, mégis, rengeteg apró részletében egészen más. Ha pedig már az elején bajba kerültem a jelzőkkel, nem is tudom, hogy tudnám még fokozni azt a karakterek miatt. Egyszerűen csodálatos, amit Chesterton művel a szereplőivel. Charles Dickens legjobb napjait idéző leírások alapján ismerjük meg a regény főhőseit. Nem számít, hogy egy falusi bugris, vagy polgár, esetleg egy rideg, felfuvalkodott arisztokrata nemes az angol Parlamentből, mindannyian szerethetőek, érdekesek és mélyen emberiek (persze van aki csak nagyon mélyen). :D Szerethetőek, mert hogy is ne szeretnénk meg őket, ha az egész könyv alatt folyamatosan (minimum) mosolygunk esendőségükön, szófordulataikon, akcentusukon, furcsaságaikon, csodálkozunk fortélyos gondolkodásukon vagy minden alapot és logikusságot nélkülöző - mégis meggyőzően előadott - ideáikon, hovatovább őrületbe hajló, biblikus példabeszédek kifacsarásán, félremagyarázásán alapuló eszméiken. (Misziszra Ammon nagy figura!) Chesterton szerencsére akkor sem hibázott, amikor véletlenül nem a "társadalomkritikus" részeket írta, hanem mondjuk a "mocskos tömeg borissza abajkodásáról" szólókat. Azt kell mondjam, bizony elég autentikusan sikerült részek azok is! :D Egyszerűen annyi  jól eltalált szereplője van a könyvnek, hogy még a kedvenceimet is bajos lenne kiválasztani közülük. Dalroy kapitány, Ugyanakkor Hibbs és Mr. Wimpole, a madarak költője - aki a kötet egyik legerőteljesebb (leginkább elgondolkodtató) részének, a XIV. fejezetnek volt jelentős karaktere - biztosan ott vannak az élbolyban.

"...úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább a feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága."

Prófétai műnek tartják - az angolok legalább is - A vándorló kocsmát, hiszen jelenleg valami hasonló folyik a Csatorna túlsó oldalán. (Persze nem az alkoholfogyasztást akarják beszüntetni.) Nem vagyok ott, a bevándorlók nagy számán túl nem tudom ezt pontosan mire is alapozzák, de biztosan igazuk van. Engem igazság szerint ez a része érdekelt a legkevésbé a könyvnek. Viszont minden oldalán találtam olyan megfigyeléseket, mély igazságokat, ami komoly ember- és világismeretről árulkodik. A kiragadott idézetek jellemzően most ilyenek. A kötet Chesterton számos versét is tartalmazza - amelyek az elbeszélés részei, nem különálló versek -, de őszintén szólva a Shelley-féle szárnyaló verselés sosem volt az én ízlésem. Így nem is igen szeretném fordítója, Kleinheincz Csilla munkáját véleményezni, de szerintem neki köszönhető, hogy két-három földhözragadtabb vers még úgy is tetszett - konkrétan az egyik a Dal a fűszeresek ellen, a másik meg "Hupák végtelen útmutatója" -, hogy nem vagyok nagy rajongója az angol romantikus költészetnek. A szövegtörzs fordítása sem lehetett túl egyszerű feladat - egy-két értelmezhetetlen mondat sajnos maradt is a szövegben - a szójátékok miatt, de szerencsére a kötet végén található 'Jegyzetek' nagy segítségünkre van az utalások pontosabb megértésében.

"...Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őrjöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? [...] De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben."

A klasszikus alternatív történelmi könyvek sorába illeszthető talán legkönnyebben ez a sok rejtett (?) bölcseletet tartalmazó mű, amiben igazán sok science-fiction vagy fantasy elemet nem fogunk felfedezni. Aki viszont szereti a szatirikus humorral átitatott, könnyen olvasható filozófiai/metafizikai műveket - amik mondjuk egy párhuzamos univerzumban játszódnak -, az szeretni fogja. Nagyon fogja szeretni! Egyébként nem az a regény, ami zajos sikerre számíthatna - ahhoz túl sok, nem az alapvető műveltséghez tartozó ismeret szükséges a totális megértéséhez és túl kevés a konkrét történés benne -, gondolom ezért is jött ki alacsony példányszámban, csak GBK exkluzív kötetként, de személy szerint örülök, hogy ezt a könyvet választották. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy a magyar borító mérföldekkel jobban sikerült, mint eddig bármelyik ország akármelyik kiadásáé. (Nem írtam ugyan külön róla - direkt -, de igen, van benne romantikus szál - hiszen egy majdnem-romantikus-kori regény -, szóval olvassák lányok is el nyugodtan, még ha nem is szeretik annyira a rumot!) :D

"...Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állít fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik."

Vernor Vinge - Tűz lobban a mélyben

Vernor Vinge - Tűz lobban a mélyben

(Gondolati Zónák 01.)

Vernor Vinge - A Fire Upon The Deep
(Zones of Thought 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Műfaj: sci-fi, fantasy, kaland
Hossz: 808 oldal
Fordította: Tamás Gábor
Díjak:
HUGO-díj, 1993
Nebula-díj jelölt, 1992
John W. Campbell emlékdíj-jelölt, 1993
Locus-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Értelmes fajok ezrei áhítoznak a galaxis magjától messze eső transzcendens zóna titkaira. A Straumli Birodalom lakói azonban kutakodásukkal olyan rosszindulatú inteligenciát szabadítanak el, amely mételyként terjedve sorra igázza le az útjába kerülő civilizációkat.
A veszedelmes hatalmat felébresztő straumer űrállomásról egyetlen hajó menekül csak el, ám a rajta utazó gyerekek egy idegen bolygón leszállva különös faj fogságába esnek, és kegyetlen hatalmi harc sűrűjébe keverednek. A megmentésükre induló Ravna Bergsndot útjára azonban a straumer állomás túlélői után kutató métely is felfigyel.
A bajba jutott hajón ugyanis lapul még valami, ami az egész galaxis megváltása lehet, és aminek megszerzéséért egész csillagrendszerek pusztulása sem lehet csekély ár…

Az 1944-ben, Amerikában született Vernor Vinge matematika professzor és számítógép-tudós - valamint sci-fi író - magyarul most először megjelenő könyve talán nem volna akkora hír az egyszeri sci-fi olvasó számára, ha a zsáner mellett komolyabban elkötelezett (hardcore) sci-fi fanok már az Ad Astra Kiadó tavalyi bejelentése óta jól láthatóan nem égnének a várakozás felfokozott lázában. Így talán még ők is észrevették, hogy ez a Magyarországon szinte ismeretlen professzor - akinek eddig csak egy könyve jelent meg a Metropolis Media kiadásában, az A szivárvány tövében címmel - valami nem mindennapi dologgal rukkolt elő 1992 telén, amikor megjelent tőle a Gondolati Zónák (Zones of Throught) sorozat első része, a Tűz lobban a mélyben. Bár Vinge már 1968 óta foglalkozik komolyabban írással, első igazi sikereire a '80-as évek derekáig kellett várnia. A HUGO-díj jelölést kapott The Peace War 1984-es megjelenése óta mindegyik könyve - és novellája - nyert egy (vagy több) neves díjat, bár az igaz, hogy két könyvének megjelenése között átlagban hét év telik el, tehát nem egy hamari, kapkodós íróról beszélünk. :)

A Tűz lobban a mélyben a Gondolati Zónák trilógia leghamarabb megjelent része, de 1999-ben egy előzménykötet jelent meg hozzá A Deepness in the Sky címmel (HUGO-, Campbell- és Prometheus-díj, 2000 valamint Nebula-díj jelölés 1999). Csak 2011-ben jött a következő rész, a The Children of the Sky, ami már a Tűz lobban a mélyben történetét viszi tovább a két kötet cselekménye közt lévő tíz év különbséggel. Azoknak, akik ettől a ponttól nem sokkal tovább fognak már eljutni az ajánló olvasásában, jelzem, hogy igen, bizony, szívesen elolvasnám a másik kettő részt is!

"...Ravna véleménye szerint a súlytalanságban szeretkezni nem volt akkora élmény, amilyennek néhányan beállítják..."

Vinge univerzumában a galaxist Zónákra osztja fel. Ezek - belülről kifelé haladva - a Gondolattalan Mélység (GM), a Lomha Zóna (LZ), a Kívül (K) és a Transzcendencia (T). Ezeknek a beszélő neveknek a használatával könnyen érthetővé teszi a Zónák közti hatalmas különbségeket. A GM-ben egy emberihez hasonló intelligencia kialakulása lehetetlen, a fizika általános törvényei megváltoznak, a technikai felszerelések nem működnek, tönkremennek. A LZ-ban (a régi, Vén Föld itt található) a fénysebességet meghaladó utazás nem lehetséges, a technikai felszereltség és a civilizációk fejlettségi foka a galaxis többi részéhez mérve még mindig nevetséges. Értelmes technikai civilizációk milliói alakulnak itt ki, majd halnak ki úgy, hogy senki nem is tud róluk. Az itt élő szerencsésebb fajok - akik a galaxisból kifelé indulva próbálnak szerencsét, nem befelé, GM felé - jó pár évezred alatt ESETLEG kiérnek belőle, és megérkeznek a Kívülbe, ahol szintén különféle fajok milliói élnek, de nekik a fénysebességet meghaladó utazás - másodpercenként pár fényév itt nem elérhetetlen cél -, és a Star Wars / Star Trek filmeket idéző űroperákból ismerős "kütyük" a mindennapjaik unalmas részét képezik. Az utazás sebességének növekedésével tehát együtt nő a technikai színvonal is, valamint a gondolkodás is más, magasabb dimenziókban és sebességgel zajlik már. Az űrutazó fajok vándorlása nem áll meg és Alsó-Kívülről Közép-, majd Felső-Kívülig egyre fejlettebb civilizációk csoportjait találjuk meg. Felső-Kívül után jön a "T", ahol a természetes (illetve mesterséges) evolúcióban még magasabb gondolati szintet elérő fajok - vagy egyes egyedeik - Hatalmasságokká válhatnak és szinte isteni, de legalábbis felfoghatatlan tulajdonságok és lehetőségek haszonélvezőivé válnak. Konkrétumot persze nem igazán tud róluk senki.

"...A fél szívvel végzett programozás olyasféle időtöltés lehetett, mint a kötögetés, és minden bizonnyal az emberi létezés kezdetéig nyúlt vissza." 

A könyvben jócskán található techno-rizsa ellenére nem tudom, hogy az itt felvázolt univerzumnak lehet-e bármiféle tudományos alapja - gondolom nem. A kiindulópont az lehet esetleg, hogy a galaxis közepe és a spirálkarok vége - esetleg - más sebességgel forog egymáshoz viszonyítva, de nem vagyok csillagász/matematikus/fizikus szóval inkább meg se próbálom megérteni - ha egyáltalán van mit - az ötlet racionális magyarázatát. Maga az ötlet viszont szenzációs és már önmagában nagyszerű táptalajt biztosít egy igazán emlékezetes, epikus sci-fi kalandnak. A könyv tehát sokkal inkább fantasztikus, mint tudományos, de ezzel semmi baj nincs. A blog indulása óta tudatosan is próbálom jobban "beleásni" magam a sci-fi történetekbe - ugyanis a fantasy áll hozzám közelebb -, de az űrbe kihelyezett nagyszabású "fantasy" történetek - az űroperák zsánere - máris a kedvenceim lettek (a háborús sci-fik mellett).

Vinge azonban nem áll meg itt, sőt! Egyfelől az események helyszínét a lehető legtávolabb helyezve beutazzuk a fél galaxist a Sávon kívül II. utasaival, akik elsöprő technikai felsőbbrendűség birtokában vannak, míg a történet másik szálán egy középkori - de nem humán - civilizáció két birodalmának gyakorlatilag pitiáner és szánandó/nevetséges harcának közepére kerülünk, ahol a galaxis puszta létének veszélybe kerülését két embergyerek életéért folytatott versenyfutás hozza emberi ésszel is felfogható közelségbe. Igazából nálam már ennyivel - régimódi, kardos-ágyús várostrom és űrhajók egy regényben - is nyerő helyzetben lenne a könyv, ám Vinge a Zónák közti gondolkodásbeli különbségeket sikeresen átültette kicsibe, és így, a regény "középkori" részeiben szereplő non-humán faj - a tüskések - legfontosabb jellemzője is ez lett. A tüskések ugyanis falka-lények, akik közös falkatudattal rendelkeznek. Egy falka - jellemzően 4-6 egyedből áll - számít egy személynek, és a tagok cserélődésével az adott falka személyisége is alapvetően megváltozik. Sőt! A falkatagok egymáshoz viszonyított helyzete és távolsága is befolyásolja a falka intelligenciáját. Minél távolabb vannak egymástól az egyedek, annál butábbak - mint ahogy a GM-LZ-K-T-nél is láthatjuk ugyan ezt, nagyban. De ez még mind semmi! Két falka ha túl közel kerül egymáshoz, zavarja egymás gondolkodását és a falkák teljesen elvesztve a gondolkodás képességét - megőrülnek. A tüskés szereplők motivációjában, jellemvonásaiban ezért sosem lehetünk teljesen biztosak. (A zarándok mellett egyébként nekem Nyúzó volt a nagy kedvencem a regény technikailag elmaradt, középkori részeiben.) :P

A Tejútrendszer fölülnézetből

A Tejútrendszer oldalról

"...Többek között épp az empátia számított az egyik nagy előnyének - e nélkül a diagnosztikai jellegű képesség nélkül egyetlen szadista sem törekedhet a tökéletességre."

A könyvben nem csak a tüskésekkel ismerkedhetünk meg, hiszen a szerző sikeresen népesítette be a galaxisunkat - ahol az információ és a csillagrendszereken átívelő információs sávszélesség a legkeresettebb árucikk, ha nem számítjuk a Transzcendenciából visszaszivárgó technikát - számos, egymáshoz semmiben sem hasonlító civilizációval. A szkródutasok, a guruló cserepeken utazó páfrányok, és a Ködbeli Pödrölt, akiket még a legfejlettebb fordítóprogramok is mindig félreértenek csak pár kiragadott, de emlékezetes példa. Nagy számuk - és ismeretlen, meghökkentő tulajdonságaik - miatt még a regény szereplői sem tudják mit is várhatnak egy-egy képviselőjüktől, nem még az olvasók. A fő-fő-főellenség - a Métely, a másodosztályú perverzitás - pedig olyan nagyszabású és elképzelhetetlenül emberidegen hatalom, hogy mellette Darth Vader vagy Szauron nem hogy labdába se rúghatna, de még jelentéktelen lábjegyzet se lenne - ha véletlenül a galaxisunkba vetődne a regény cselekményekor. A Métely - a szuperintelligencia - ugyanis civilizációk százait pusztítja el reggeli előtt és komplett csillagrendszereket ebédel. Tessék Frodó és Luke Skywalker, ezt győzd le!

Mi volt a bajom a könyvvel? Rövid volt! Persze a kicsit több, mint 800 oldal nem annyira rövid, de mégis alig jutott (nem jutott!) hely benne az apró részletek leírására egyáltalán. Persze, emiatt pörgött a cselekmény, mint a búgócsiga - ami nagyon jó -, de például, ha a "...ruhája az ősi kalandok fonott anyagából készült...", vagyis gondolom textilből, akkor a mostani ruhák miből készülnek és hogy néznek ki? Nem tudom. Vagy, ha az egyik ember főszereplő a Vén Földről származónak néz ki - ami a többiek szerint roppant furcsa, sőt zavaró - akkor a többi ember-származék most hogy néz ki? Nem tudom. Vagy, ha a szkródutasok a szkródjukon utaznak - ami kiváló - akkor mi az a szkród? Igen, az a cserép, amin utaznak, oké, de hogy néz ki? (Ráadásul fontos is a dolog, sőt fél mondatokból kikövetkeztethető, hogy egy csomó mindent meg lehet állapítani csak abból, ha ránéznek a szkródra - merre járt, kikkel találkozott, ilyesmiket - de hogyan?) Szóval igazából ilyen téren maradtam csak "hoppon", egyébként iszonyúan tetszett. 1993-ban a HUGO-díjat megosztva kapta Connie Willis Ítélet Könyvével, amiben a koncepció is hasonló (a fél könyv sci-fi, a másik fél egy középkori környezetben játszódó kaland). Nem is régen olvastam C.W. könyvét - amiben a középkori rész szintén mesteri volt -, de a sci-fi rész szerintem Vinge közelébe sem jön. A Tűz lobban a mélyben egy nagyszabású vízió a civilizációk millióival teli galaxisokról.

"A politika változik, de a mohóság örök."

Még egy gondolat az Előszóról, ami nagyjából 10-12 oldal és a GONOSZ ébredéséről szól. Gyakorlatilag semmi komolyabb bajom nem volt a könyvvel ugye, de ha annyira vészjóslóan drámai, feszült és érdekfeszítő maradt volna végig a regény, mint ott, akkor még ha tízszer ilyen hosszú lett volna, a végén mégis a rövidségét átkoztam volna. Még háromszor elolvastam mióta befejeztem a könyvet! Z-S-E-N-I-Á-L-I-S!
Remélem még idén jön a másik két rész is. Én felkészültem! [Update: Jön! :) ]

A galaxisunk kb. 100-120.000 fényév széles és nagyjából 200-400.000.000.000 csillag(rendszer) található benne. A világegyetem pedig 100-800.000.000.000 galaxisból áll. Elképzelhetetlen méretek, távlatok és számok - szeretek köztük kalandozni nagyszerű sci-fi szerzők segítségével! Szerintetek van arra egyáltalán esély, hogy egyedül lennénk benne?

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 9/10

Tűz lobban a mélyben Wallpaper 1920x1080

Ian McDonald - A dervisház

Ian McDonald - A dervisház

Ian McDonald - The Dervish House

Eredeti megjelenés: 2010

Magyar kiadás: Ad Astra, 2012

Hossz: 576 oldal

Műfaj: sci-fi

Fordította: Tamás Gábor

Díjak:

John W. Campbell-díj, 2011

BSFA-díj, 2010

HUGO-díj jelölt, 2011

Locus-díj jelölt, 2011

Arthur C. Clarke-díj jelölt, 2011

Tartalom:

Bomba robban egy isztambuli villamoson – egy átlagos nap, egy mindennapos merénylet a 2027-es év Törökországában, amely az Európai Unió legfiatalabb, legsokszínűbb, ugyanakkor legszegényebb tagja: Közép-Ázsia bazárja, a földgázkincsek kapuja, a nanotechnológiai fejlődés műhelye.
Ez a robbanás azonban az Adem Dede téri dervisház minden lakójának életét felforgatja: a katasztrófákra fogadásokat kötő, nyugalmazott közgazdászprofesszorét, az országos földgázcsalással élete legnagyobb dobására készülő brókerét, a legendás, mézzé lett ember nyomába eredő régiségkereskedőét, a nanotechnológiai újítást eladni próbáló marketingesét, a szívbeteg kisfiúét és a házban bujkáló férfiét, aki a merényletet követően dzsinneket kezd el látni. Olyan veszély nyomára bukkannak, amely nem csak Törökországot, hanem Európa többi részét is fenyegeti…

Ian McDonald angol nyelvterületen jónevű sci-fi szerzőnek számít. Erről már a Locus-díjat nyert debütáló regénye a Desolation Road (1988) gondoskodott. A magyar olvasóközönség előtt viszont teljesen ismeretlen volt, amíg A dervisház című könyvét ki nem adta az Ad Astra Kiadó.  

Az 1960-ban született McDonald skót és ír szülők gyermeke, jelenleg is Belfastban lakik. 27 éves kora óta él csak az írásból. Az Észak-Írországban uralkodó "harmadik világbeli" állapotok miatt már gyerekkora óta érdeklődéssel fordult más fejlődő országok problémai felé is. Számos könyvének témájául és helyszínéül (Afrika, Dél-Amerika, India) is szolgáltak ezek a gyermekkori tapasztalatok.

A dervisház című könyvében sincs ez másként. A helyszín Törökország, az időpont 2027, a Galatasaray-Arsenal BL elődöntő odavágója (ugye már ebből is minden focidrukker számára tisztán látszik, hogy a mű sci-fi - sőt, inkább csak sima "fi"!!! :-D ), nem sokkal a törökök EU-s csatlakozása után.

Ebben a forró, fülledt, fűszerszagú közegben éli egyhangúnak addig sem nevezhető életét az egykori dervisház - és az előtte lévő kis terecske - sokszínű török-görög lakóközössége. Az emberek és kultúrák eme olvasztótégelyébe - ami Törökországra és főleg Isztambulra egyébként is jellemző -, a legkülönfélébb szerzeteket fújta össze a történelem sirokkója.

Ian McDonald (1960- )

Itt lakik többek közt a könyv tartalmában már felsorolt hat ember is, akik bár mindannyian legalább látásból ismerik egymást, közös múlttal nem rendelkeznek. Ők annyira különbözőek, hogy útjaik a bombatámadás után sem keresztezhetik egymást, így egy nagy, közös, összefonódó történetről sem igazán beszélhetünk. A dervisház eme hat ember (és persze a mézbe mártott ember és Isten nevének keresésének) külön kis története, akik néha rövid időre megpillantják a másikat vagy épp egy tea mellett elbeszélgetnek egy harmadikról. A hat történet egymás mellett, egymást óvatosan kiegészítve, támogatva halad a végkifejlet felé. Mind a hat külön kis történet kap lezárást, de sehol nem fognak mind EGYSZERRE összeérni a többivel.

A történetek közül a mézzé lett ember utáni keresés - de főleg a mítosz leírása [Ennek vajon történet az alapja, vagy csak kitalált?] - tetszett a legjobban. A pár oldalas leírás több volt, mint nagyszerű, a keresés pedig kicsit Da Vinci kódos, de sajnos már messze nem annyira izgalmas (vagy inkább hangsúlyos?). Ezért is sajnáltam, hogy erre jutott a legkevesebb hely a könyvben. 

A regény feléig szinte csak azért nevezhetjük sci-fi-nek a könyvet, mert a - közeli - jövőben játszódott, de ebből igazán sok mindent nem láthattunk. Mert voltak ugyan nano-robotok meg ceptep-ek, de a történések akár 1980-ban is játszódhattak volna Isztambulban. A sci-fi-s cuccoknak a szerepe úgy éreztem sokáig csak annyi volt, hogy a "kirakat rendben legyen". Egyedül a szívproblémája miatt süketségre kárhoztatott kisfiú használta rendszeresen a robotjátékait, a többiek inkább vallási látomásaikkal, pályakezdő interjúikkal, műkincsekkel, terrorista fogadási-játékkal és a múltjukba való révedezéssel [Itt van egy kis történelmi összefoglaló a sokat emlegetett 1980-as katonai hatalomátvételről.] töltötték el a könyv első felét (volt, aki a kétharmadát). A thrillert szót is jó, hogy nem erőltették a könyv marketingjével foglalkozók, mert dacára annak, hogy terroristákról meg merényletekről (is) szólt, a feszültség bizony szerintem jórészt hiányzott belőle.

Kicsit túlírtnak éreztem a leíró részeknél. Minimum egy jó ötven (száz) oldalt ki lehetett volna húzni még belőle. A szerző gondolatai ide-oda csapongtak, bele-belekaptak ebbe-abba... majd amabba, míg nagy nehezen visszakanyarodott végre a bekezdés kiindulópontjára és újra felvette az ideig-óráig eldobott eredeti témáját.

Az elején, ahogy a gólyák szemén keresztül mutatja be Isztambul városát az szinte már költői, de bevallom, nekem a hasonszőrű részek hiánya fel sem tűnt volna, sőt.

Megvan a maga szépsége az ilyen stílusú történetmesélésnek is, mikor a könyvben is fontos szerepet kapó mikrográfia módján a nagy történetbe "kicsi-kisebb-legkisebb" történetek vannak beleágyazva - ha innen nézzük, virtuóz módon sikerült ezt megoldania McDonaldnak -, nekem mégsem tetszett annyira. Egyszerűen túl részletes és aprólékos volt.

A könyv másik fele már sokkal jobban tetszett. A történet maga ugyan nem sok meglepetéssel szolgált akkor sem, hiszen majdnem mindig tudni lehetett, hogy mi fog történni - logikus volt a könyvben szinte minden -, de ott végre már néha-néha volt interakció a történetek közt, és akkor már persze a legtöbb szál szereplőit meg is kedveltem (az univerzum ultraurait is, pedig azok Cimbom szurkolók, szóval eleve hátrányból indultak! :) ) Egyedüli kivétel talán a pályakezdő marketing-tanácsadó hölgy és családi vállalkozásának története lehetett, ami eléggé hangsúlytalan volt egészen a végéig, de ugyebár akkor meg már mindegy, a könyvnek vége volt.

A könyvben van ám magyar (palimadár) jelenlét is, amit mindig keresek!

A könyv erényei közé tartozik még a karakterek precíz mozgatása a lapokon. A mozgatást a sok szereplő miatt érzem fontosnak, akik mindannyian egymástól jól megkülönböztethető karakterrel rendelkeznek, ezért az olvasónak nem kell azon görcsölnie, hogy visszaemlékezzen, hogy akiről épp olvas, az kinek is a kije - ezen egyébként még a sok, magyar szemnek furcsának ható török (görög) név sem tud rontani (igaz elsőre nem is könnyíti meg az olvasók dolgát).A szerző előszeretettel használja a könyvében a legkülönfélébb dolgok eredeti török nevét (a török és a magyar ábécé közötti különbségek magyarázatával kezdődik a könyv - ami nagyon jó!), ezért eleinte bizony meg kellett állni, és átgondolni, hogy vajon egy sima törölközőt kanyarított maga köré a szereplő, vagy valami hi-tech nanotech kütyüt, ami csak eme könyv lapjain létezik még. Bár ez nem hangzik valami jól, de igazából nagyon is jópofa dolog.

"...Az ezan mindig is rémülettel töltötte el. Nem az emberi hang egyszerű szépsége - még a felvételről szóló, kihangosított változatban sem, ahogy ezekben a degenerált időkben használják -, vagy a város különböző pontjairól, különböző távolságokból felhangzó, hanghullámokban egymáson áttörő számos másik imára hívás ellenpontozása miatt. Azért ijesztő, mert egyáltalán nem tiszteli őt. Azt mondja, ez nem az ember városa, és nem az ember ideje. Ez Isten városa és Isten ideje és Isten ideje abszolút. Az emberek jövése meg menése meg ténykedése mind ezen az öt pilléren nyugszik, erre van felaggatva. Naponta öt alkalommal abba kell hagyni, amivel foglalatoskodik és Istenhez kell fordulni. Azért fél az ezantól, mert atavizmus hangját hallja benne. Megtagadja a változást és a változás reményét. Azt mondja, bárminemű kezek munkája ideiglenes, a haladásba vetett minden remény hiábavaló. Ami csak szükséges, az itt van. Ez a tökéletes út. Gyertek és imádkozzatok! Azért tart tőle, mert azt mondja, Isztambul, a Városok Királynője, a Boldogság Lakhelye férfinak épült város. Az ezan azt állítja, Ayşe Erkoçnak nincs itt semmi."

A skizofrén, európai-ázsiai, nyugati-keleti, de hamisítatlanul (?) törökös hangulat megteremtéséért csillagos ötös jár az írónak. Felkészültsége a a helyszínből, a török történelemből, a fundamentalista vallásosságból, közgazdaságtanból, építészetből vagy a kapitalista üzletpolitikából vitán felül áll, mint ahogy írói vénáját sem kérdőjelezheti meg senki. Sokakat elborzasztó jövőképét tisztán tudja olvasói elé tárni. Annyira tisztán - és még épp jókor -, hogy elgondolkozhatunk azon, hogy biztosan akarunk-e majd ilyen "nano-jövőt" magunknak. Ilyen típusú hátulütőkkel és veszélyekkel együtt. A könyv elolvasása után a többség szerintem akarna - mert látszólag olyan simán oldódik meg minden benne.

Isztambulban, a Lopott Csirke köz és Cinóberfesték-gyártó sokak által közrezárt Adam Dede tér cayhanéjában egymásnak adják a kilincset az urak, a sejkek, a bejek, a bégek és a pasák. A konakok és caddesik útvesztőjében mindent szabad, ami nem haram. A téren élő hanimok épségére a saría vigyáz (akár akarják, akár nem). Talán nincs még egy város a világon, ahol ennyiféle tarikat talált volna táptalajt magának, mint Isztambul. 

Tetszett, hogy nem lett minden szó lefordítva. (Bár talán egy szószedet azért elfért volna még a könyv végén.)

Ian McDonald író kvalitásait egyáltalán nem megkérdőjelezve, de ezért most nem sikerült annyira lelkesednem olvasás közben, mint a bloggerek többségének. A török kultúrától nem esek azonnal hasra - Ejh, nehezen felejtődik az a fránya 192 év, amikor elhozták a barbár magyaroknak is a csodás kultúrájukat végre! ( Na jó, ez csak vicc volt! :-P ) -, és a vallásos mondanivaló sem feltétlenül szólt nekem (a muzulmán vagy az iszlám meg aztán végképp nem), és a könyv sebességével és izgalmi fokával is voltak problémáim. Viszont bámulatosan hangulatos volt és teljesen egyedi. Kuriózum a maga nemében, de könnyű olvasmánynak semmiképpen sem nevezném.

Leiterjakabok:

- A caddesi utcát jelent (a Google fordító szerint, amit néhol bizony használatba vettem az olvasás közben), de a cadessi, ahogy a könyvben végig szerepel, nos, az nem jelent semmit. (Elvileg.) Csak a jövőbeni elektromos változat kiadása miatt szólok, mert egyébként szinte mindegy.

- A Galatasaray-Arsenal visszavágó viszont nem az Emirátusokban lesz természetesen, hanem az Emirates Stadionban, Londonban! :D Ezen biztos, hogy minden foci-őrült fenn fog akadni, mint ahogy én is! :)

(Ezeken kívül a fordítás szerintem tökéletes volt. Tutira hatalmas munka lehetett még a korrektúrája is a szövegnek.)

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Értékelés: 7/10

Wallpaper (1920x1080)