Dan Abnett és mások - Sabbat Világok

Dan Abnett (és mások) - Sabbat Világok

(Antológia)

Dan Abnett - Sabbat Worlds
(Anthology)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Szukits Könyvkiadó, 2012
Műfaj: akció, sci-fi, háborús, novellás
Hossz: 408 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Sek Fiai a homályból bukkantak elő, s egyszerre több oldalról rontottak rájuk. Feygor, Corbec és Caffran rövid sorozatokkal fedezték Gauntot, Bragg pedig a golyószórójával ritkította az ellenség sorait.
A káoszhívők rengetegen voltak. Gaunt kardja ugyan véres rendet vágott közöttük és négy tárat is kilőtt rájuk – de még mindig csak özönlöttek feléjük.
Gaunt biztosra vette, hogy nem jutnak el a hídig. De annak ellenére, hogy a káoszimádók túlerőben voltak, a meglepetés a birodalmiakat segítette. Szellemek voltak, öten az Impérium legkiválóbb könnyűgyalogosai közül. Folyamatosan fedezték egymást, s úgy harcoltak, akár egy ötfejű, egy akarattól vezérelt, olajozottan működő gépezet. Úgy vágtak át Sek Fiainak arcvonalán, akár egy elit rohamosztag. Mintha halhatatlanok lettek volna. A háború istenei.
És végül elérték a hidat...

Véres háború tépázza a Sabbat Világokat, ami csak győzelemmel vagy teljes pusztulással érhet véget. A Phantine-i Légierő vadászgépei az égen veszik föl a harcot az emberiség ellenségeivel, a reredosi ellenállók a saját szülőbolygójukon küzdenek a megszállókkal, s Gaunt legendás Szellemei a legvéresebb csatatereken csapnak össze az Archon seregeivel.

Ez a kötet a Sabbat Világokba kalauzolja az olvasót, a Black Library olyan elismert íróinak segítségével, mint Dan Abnett, Graham McNeill, Aaron Dembski-Bowden, és még sokan mások.

Dan Abnett (1965-)

Dan Abnettről, a Games Workshop fantasztikus világaiba életet lehelő szerzőről írtam már elég sokat mostanában. Akit bővebben érdekel az író, nézzen körül az előző posztokban. Most inkább a könyv születéséről mondanék pár szót. A novelláskötetben összesen nyolc írás található, ebből kettő Abnett történet és mindkettő a méltán népszerű Gaunt Szellemei sorozatból ismerős alakokról szól. A másik hat történetet olyan szerzők írták, akik a GW megosztott világában - a Warhammer univerzumban - már több írásukat is publikálták. A kötet szerkesztése 2009-ben kezdődött, és apropója egy igen sajnálatos esemény, méghozzá a szerző betegsége volt. Épp  a Vértestvérek folytatásán, a Megváltáson dolgozott, mikor epilepsziát állapítottak meg nála. (Micsoda megkönnyebbülés, hogy "csak" epilepszia volt, emlékszik vissza a könyv előszavában az író, aki már ennél is súlyosabb betegségtől tartott.) Mivel egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy komolyabban írjon - egyik írása például már előzőleg is megjelent egy 2008-as válogatáskötetben -, ezért felkérték, hogy segítsen összeválogatni pár rövid írást, amelyek az univerzum általa megalkotott részén, a Sabbat Világokon játszódnak, és az ottani történéseknek, szereplőknek adnak egy kis mélységet.

A vékonynak éppen nem mondható kötetet egy nap alatt ledaráltam, hiszen végig izgalmas és érdekes volt, de tény, hogy a két Abnett írásmű tetszett messze a legjobban. Lehetséges, hogy túlságosan ragaszkodok a már megismert és megkedvelt szerzőkhöz? Nem tudom, de - talán - egyedül az ő írásaiból nem hiányzott semmi, ami miatt ennyire kedvelem a Warhammer világát. Kemény, karakán karakterek, lövészárok-humor, puskapor ficelénszag, utánozhatatlan világvége hangulat, a félelmet, veszteségérzést és a kilátástalanságot átitató mindennél erősebb vallásos felhangok és a császár személyi kultuszának megingathatatlan tisztelete. A többi író alkotásának olvasása alatt általában volt - kisebb, néha nagyobb - hiányérzetem.

Tetszett a novellák előtt lévő rövid, személyes hangú összefoglaló, amiben Abnett bemutatta az írás szerzőjét és a mű keletkezésének hátteréről is ejtett pár szót. Hasonlóan - bár rövidebben -, mint a Delta Vision nem olyan régen elindított MesterMűvek sorozatában. Ez a kis figyelmesség a minden apró részletre kíváncsi olvasók felé örvendetes és mindenképpen üdvözlésre méltó. Hasonló antológiákban "kötelezővé tenném"! :)

Az első írás Graham McNeill műve, és az egyetlen, amikor nem feltétlenül az író hibája, hogy az olvasónak - nekem - nem tetszett szellemi terméke. A novella ugyanis a légi harc gyönyöreibe enged bepillantást, ami engem valamiért sosem szokott nagyon megmozgatni. Így volt ez most is, de egyébként a kaszárnyás jelenetek, a helyőrségi életet bemutató részek szórakoztatóak voltak. A második novelláról viszont, amit Matthew Farrer követett el, már igencsak el kéne gondolkoznom, hogy volt-e valami, ami tetszett benne egyáltalán. Igazából nem, de a vége jó volt, meg örültem annak is, hogy marsi technopapok szerepeltek benne, de ez így akkor is elég kevés érdem. Írástechnikai hibák voltak benne, egy nagy kulimász volt az egész.

Aaron Dembski-Bowden, a harmadik írás atyja volt az egyik, aki Abnett-mester színvonalát megközelítő írást tudott összerakni a válogatáskötetbe. A története a Sabbat Világok visszafoglalásának elejére, Gaunt pártfogójának, vagyis Slaydo Hadúrnak, a Rettentő Vénembernek a Balhaut visszafoglalásakor elkövetett hőstettét meséli el. Stílusát tekintve élvezetes, hősies történet megfelelő mennyiségű akcióval és durvulással fűszerezve. A következő történet a már emlegetett, 2008-ban már megjelent Abnett-sztori volt, a Vascsillag. A szerzőjéhez képest kicsit több misztikus vonatkozással, de ettől függetlenül - főleg mivel nagy pluszt ad Gaunt karakteréhez - rajongóknak (is) élvezetes és érdekes írás, bár a kötetben szereplő két művéből mégis talán ez a gyengébbik. 

Nick Vincent munkája a földalatti terrorista (ellenálló) sejtek életébe kalauzolja el az olvasót. Apróságok voltak, amik működtek benne (a káosz-növény, ami felold mindent, vagy a kilátástalan helyzetét három sornál tovább túlélő ellenálló például), de az egész sztori egy óriási katyvasz volt. Se értelme nem volt, se célja. Nick Kyme hozta el nekünk a hatodik novellát, ami a Kékvérűek - ők keserítették meg Gaunték életét egy-két könyvben - csapattestének kálváriáját írja le teljesen vállalható minőségben. Jó az alapsztori kiindulóhelyzete, az akcióleírások is jól sikerültek és mindezek mellett még közepesen izgalmasak is az események. Problémám igazából csak a Kékvérűek pár tagjával van, akik néha bizony kiesnek a szerepükből. (Egyszer zsigerből gyűlölik és megvetik a nem arisztokrata származású gárdatagokat - vagyis majdhogynem mindenkit ugye -, máskor meg "elismerően bólogatnak" valami apróságon.) Karakterfejlődés is van a világon - lehet össznépien felkiáltani, és ez igaz is, csak nem így. Ezzel együtt is sokkal inkább tetszett, mint nem.

Az utolsó előtti írás Sandy Mitchell szösszenete, aminek az ajánlójában külön kiemelték, hogy milyen jó, hogy a Warhammer univerzumában ilyen humoros írások is elférnek, mint ez a mű, vagy a szerző Ciaphas Cain trilógiája. A verghasti események után játszódó történetben a birodalom államgépezetének kulisszatitkairól rántja le a leplet az írás, ami kicsit kapkodós lett, de ettől még nagyon érdekes volt. A végét már mérföldekről ki lehetett szagolni mondjuk, de az igazán meglepő nem is ez volt, hanem az, hogy a beharangozó ellenére, ebben sem találni semmi humoros részt. [A cinikus első mondatot kivéve persze, ami ütött, és talán a könyv legemlékezetesebb mondata volt! - "A háború átsöpört a Sabbat Világokon, s azt hiszem, bocsánatos bűn, hogy a többségünk az érkezésénél is jobban várta a távozását."] A záró - és egyben a legjobb - írás újra Dan Abnett nevéhez kötődik. Ebben visszamegyünk - jó sok Gaunt Szellemei regénnyel - az események folyásában, és arról tudhatunk meg fontos információkat, hogy a Tanithi Egyesből hogyan is lettek Gaunt Szellemei. A már megszokhatott, hibátlan történetvezetés és élvezetes stílus mellett külön jó volt, hogy kötetek óta elhullott kedvenc Szellemek is visszatértek pár oldal erejéig és "új" kalandjaikat ismerhettük meg.

A kötet végül elég vegyes összhatást mutat. Az Abnett írások - amik már önmagukban is elolvasásra méltóvá teszik a könyvet - és a két-három teljesen vállalható minőségű novella mellett sajnos néhány általános iskolás színvonalú "rajongói" írás is belekerült. Mi volt az oka - személyes barátság, vagy Abnett kevésbé jó szerkesztőnek, mint írónak -, nem igazán tudom, de még az is lehet, hogy az általam lejjebb értékelt írások lesznek sokatok kedvencei. Novellásköteteknél gyakran történik ilyen. Ettől függetlenül biztosan tudom, hogy a rajongók úgyis el fogják olvasni a könyvet - helyesen. Azoknak viszont akik még csak most ismerkednének az univerzummal azt ajánlanám, hogy inkább egy regénnyel tegyék ezt. Dan Abnett Gaunt Szellemei sorozatának első részével, vagy a jóval rövidebb, de igencsak élvezetes Eisenhorn-trilógia első részével, a Xenossal mondjuk. (Ez az antológia pedig összességében egy - rajongói - hetes lenne.)

A könyvért köszönet illeti a Szukits Könyvkiadót!

Dan Abnett - Hereticus

Dan Abnett - Hereticus

(Eisenhorn 03.)

Dan Abnett - Hereticus
(Eisenhorn 03.)
Eredeti megjelenés: 2002
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció
Hossz: 358 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Az Inkvizíció évezredek óta vívja titkos háborúját az emberiség ellenségeivel – az idegenekkel, a démonokkal és az eretnekekkel. Amikor egy régi vérbosszú váratlan és gyilkos fordulatot vesz, hogy mentse a saját és társai életét, Eisenhorn olyan lépésre kényszerül ami beláthatatlan következményekkel jár.
Vajon meddig harcolhat az Inkvizítor a Káosz ellen, míg maga is azzá nem válik, aminek az elpusztítására felesküdött?...



Dan Abnett, a Gaunt Szellemei sorozattal megismert szerző szűk egy éven belül írta meg az Eisenhorn trilógia mindhárom részét. Az évek óta főleg a Games Workshop Warhammer univerzumával foglalkozó hivatásos író teljesítményén szerencsére ez sehol nem látszik. A feszített tempóban elkészült könyvek minőségére nem igen lehet panaszunk, mikor a könyvek végére érve becsukjuk a fedelet és csendben elbúcsúzunk magunkban az inkvizítortól és kicsiny csapatától.

Dan Abnett (1965 - )

A második rész, a Malleus és a Hereticus története között most csak egy viszonylag csekélyebb, negyven éves ugrás van, és a szereplőket ezúttal már jó ismerősként láthatjuk viszont. A Malleus óta Eisenhorn inkvizítor már bővebb, nagyjából harmincfős csapatot szervezett maga köré és az ő segítségükkel veszi fel a harcot az emberiség birodalmának ellenségei, a Káosz szolgáinak fenyegetése ellen. Mikor megérkezik a már évtizedek óta látszólag békés agrárvilágra, még nem is sejti, hogy az oda telepedett gonosz erők fenyegetése már messze túlmutat előzetes becslésein. Az ismeretlen ember-milliók halálán túl most közeli barátai, sőt saját lelke is végveszélybe kerül - és ez még csak az első, a legkisebb volt a megpróbáltatásainak hosszú sorában.

Kifestett, méretarányos Káosz Titán

A Hereticus talán a trilógia leginkább akciódús része, de az biztos, hogy a legsötétebb és leginkább drámai darabja. Az első két részben Eisenhorn által elkövetett hibák, vagy helyesebben, a finoman szólva is megkérdőjelezhető morális döntések most kivétel nélkül mind megbosszulják magukat. A Káosz erői töretlen lelkesedéssel és megújult erőkkel vetik magukat Eisenhorn és csapata után. Az inkvizítori munkával eltöltött időszak alatt az eleinte még tisztán puritán meggyőződésű főszereplő megerősödött és jó pár sötét, emberfeletti képességet sajátított el. Ezek a deus ex machina-szerű képességek azonban kétélű fegyverek, és használatuk az eretnekség vádját vonhatja Eisenhorn már amúgy is jókora pácban lévő fejére. Már ő maga sem teljesen biztos benne, hogy az eretnekség bűnében vajon valóban vétkes, vagy csupán egy radikális útra lépett puritán lett belőle. Eisenhorn belső - és barátain keresztül külső - vívódása és gondolatainak leírása a könyv egyik nagy erénye, bár, hogy azért az izgalmakban bővelkedő kalandos részek lüktetése is megmaradjon, jórészt követi az „egyik (bal)lépés követi a másikat” avagy „ha egyszer egy üzlet beindul” gondolatmenetet. Nem is kell mélyebb mondanivalót várnunk azonban egy csupán szórakoztatni vágyó könyvtől.

Az első két kötetben bemutatott Ordo Xenos és Ordo Malleus inkvizítori szekciók bemutatása után joggal várnánk, hogy az eretnekek felkutatására létrejött Ordo Hereticus főszerepet kap a regényben, de ez sajnos hibás elképzelés. Az univerzumban munkálkodó rejtélyes erőkről is alig-alig esik most szó, nem úgy, mint a Malleus-ban. A galaxison átívelő nagyléptékű nyomozás, és utazgatás, amiket szintén magabiztosan várhattunk az előzmények ismeretében szintén hiányoznak. Mi több, horrorisztikus szakaszokat sem találni most ebben a részben, amik szintén jellemzőek voltak a trilógia korábbi köteteire. A könyvbe mégis annyi esemény, fordulat van belesűrítve, hogy olvasásuk során unatkozni még véletlenül sem lesz időnk. Bár a tisztán katonai hadműveletekről szóló sci-fik - mint a Gaunt Szellemei sorozat - kedvelői ezúttal is kicsit csalódottak lehetnek, de kisebb, egyéni akciókban gazdag részek egész tömkelege kínál gyógyszert csalódottságukra.

Egy "érinthetetlen" - Adepta Sororitas

Abnett sosem félt beállni a szereplőit válogatás nélkül elpusztító szerzők sorába. Már a Gaunt Szellemei sorozatban is kár lett volna megjegyezni az összes karaktert, de amit ebben a könyvében művel, az szimpla tömeggyilkosság. Megmutatja, hogy a drámai fordulatok oltárán minden szereplő feláldozható - és igaza van. Az előző részekben is hulltak a segítők szép számmal, de itt tudatosan manipulál azzal, hogy a szerethetőbb/puhányabb karakterek kiiktatásával – és a velejéig gonosz, manipuláló ellenségek életben tartásával - egyre kilátástalanabb helyzetbe hozza a főszereplőjét és egyre embertelenebb tettek megtételére motiválja. A könyv végén, amikor minden kirakós a helyére kerül, már egy olyan Eisenhorn áll nemezisével szemben, akinek tetteit csak a leginkább liberális érzékű olvasók mentenék fel az eretnekség bűne alól. A teljes történet lezárásáról nyilvánvaló okok miatt nem szeretnék nyilatkozni, de annyi mindenesetre elmondható, hogy nagyszerű megoldást választott a szerző. A rövid szakaszokra bontott, csupán egy-két mondatos kis fejezet-részek - amikben a fontosabb szereplőkről megemlékezik - ugyan egy grandiózus történet végét jelentik, de közben olyan új kérdéseket is felvetnek, amikre talán egyszer, egy másik könyvben még választ is kapunk.

Battle Sister farsangi öltözet :)

A trilógia harmadik része önmagában nem feltétlenül állná meg a helyét. Túl sok kérdés gyökerezik az első és második kötet lapjain ahhoz, hogy a belső gyötrelmeket vagy akár a történetet magát teljes pompájában be lehessen fogadni az előzmények ismerete nélkül. A „logós” könyveket nem kedvelőknek is az első részt merném csak bátran ajánlani, a másik két rész többször is a ponyvásabb megoldások felé nyitott. Az Eisenhorn szerelmi életével kapcsolatos mellékszálat például kifejezetten nem szerettem. Nem is hiányzott a könyvbe, és az emberfeletti akarattal rendelkező inkvizítorról kialakult képet is rombolta egy kicsit, bár a célja a főszereplő romlatlan, emberi oldalának hangsúlyozása volt, ezért könnyen megmagyarázható. A figurás Warhammer játék szabályrendszerével összevetve még néhány logikai hibát is tartalmazott - titán és démon nevetséges összecsapása például -, de rajongóknak ezzel együtt is érdemes elolvasni a trilógiát, ami összességében méltó párja akár Ian Watson Inkvizítor-jának is (bár a személyes kedvencemnél, az Űrgárdistánál azért gyengébb).

A Szukits Könyvkiadó márciusban jön a következő Warhammer 40.000 könyvvel, ami a Hórusz eretnekségről szóló hosszú-hosszú sorozat nyitókötete lesz, a The Horus Heresy: Hórusz felemelkedése - szintén Dan Abnett tollából -, ami a felfedezések és hódítások korába repíti vissza az olvasót, a 31. évezredbe. Személy szerint sokat vártam az Eisenhorn inkvizítor trilógiájától és szerencsére nem is kellett csalatkoznom egyik részben sem - sőt az első rész még túl is teljesítette az elvárásaimat -, de az igazi „warhammerikumra”, az Űrgárdisták tömegeire bizony még egy hónapot várnunk kell. Kiadói tervek szerint a Hórusz-sorozat folyamatosan jelenik meg a következő néhány évben, de mellette elindítanak más sorozatokat is. Az Eisenhorn trilógia elolvasása után pedig azt remélem, hogy Dan Abnett „tolókocsis” Ravenor inkvizítorának története lesz az első új bejelentésük.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 8/10

Dan Abnett - Malleus

Dan Abnett - Malleus

(Eisenhorn 02.)

Dan Abnett - Malleus
(Eisenhorn 02.)
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, horror
Hossz: 382 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Évszázadnyi véres küzdelem után a Császár seregei végül visszahódították az Ophidian szub-szektort. A győzelmet ünneplő diadalmenet azonban az egész Impériumot megrázó tragédiába torkollik. Az ügyet Gregor Eisenhorn inkvizítor vizsgálja ki, aki közben maga is gyanúba keveredik. S ahogy elkezdi felderíteni az ügy mind szövevényesebb szálait, a színen egyre sötétebb erők tűnnek föl…

Dan Abnett (1965 - )

Dan Abnett brit sci-fi és képregényíró a nagy közönségsikerű Xenos 2001-es megjelenése után nem sokkal jelentkezett is az Eisenhorn-trilógia folytatásával, a Malleus-al. Szerencsére, a Szukits Könyvkiadó - aki úgy látszik végérvényesen elkötelezte magát a Warhammer univerzumához kiadott legtöbb könyv megjelentetése mellett - szintén nem várt sokat a sorozat részeinek kiadása közt, és az első rész után pár hónappal már a folytatás vehettük izgatottan a kezünkbe. Dan Abnett a stílus kedvelői közt nagy népszerűségnek örvendő alkotó lett, hiszen idestova tizenhárom év alatt harminckilenc könyvet írva, futószalagon szállítja egyenletes, megbízhatóan magas színvonalú írásait az olvasóközönség és a Games Workshop/Black Library kiadók legnagyobb örömére.

Grey Knight démonvadász (Ordo Malleus)

A Malleus-ban elmesélt történet a Xenos után kicsivel több, mint száz évvel játszódik. A Szent Inkvizíció idegen fajok felkutatásával, tanulmányozásával és elpusztításával foglalkozó rendjének, az Ordo Xenos-nak kötelékébe tartozó puritán - és emberi érzelmeket kifejezni képtelen arcú - inkvizítorának, a lassan korosodónak számító Eisenhornnak ezúttal saját rendjéből akad ellenlábasa. Az Ordo Malleus nevű rend, ami a démonokkal lepaktáló embereknek, valamint maguknak a démonoknak a levadászásával foglalkozik, ugyanis elfogatóparancsot adott ki ellene, mint lehetséges árulóra. Eisenhorn jól ismeri saját hitsorsosainak munkamódszereit és elkötelezettségét, ezért nincs illúziója afelől, hogy milyen kimenetele lenne annak, ha őt letartóztatnák. Saját kezébe veszi inkább a sorsát, és vállalja, hogy távollétében peren kívül azonnal elítéljék és szökevényként vadásszanak rá, és néhány megbízható emberével elmenekülve felvállalja a harcot neve tisztára mosásáért. Nem is sejtheti, hogy nyomozása milyen meglepő és megrázó igazságokra derít fényt.

A Gaunt Szellemei sorozattal írástechnikai szempontból összehasonlítva a leglényegesebb változás, hogy a harmadik személyű elbeszélő módról átváltott egyes szám első személyű módra, és az eseményeket Eisenhorn inkvizítor előadásában és kommentárjaival, gondolataival megfűszerezve olvashatjuk. Míg a Xenos-t bátran olvashatja szinte bárki, aki valamennyire is kedveli a sci-fi műfaját, mert annyira jól sikerült részek vannak benne, amiknek csak egy kis plusz extrát ad a gótikus hangulatú technokrata univerzum, addig a Malleus már inkább a Warhammer 40.000 világának avatottabb ismerőinek nyújt teljesebb olvasmányélményt. Ennek oka nem az emlékezetesebb részek hiánya, hanem az, hogy a most kicsit lassabban beinduló történetben az univerzum stagnáló/hanyatló emberi világairól, a háttérben egymásnak feszülő erőkről, az Inkvizíció frakciói közt folyó folyamatos hatalmi harcokról tudhatunk meg olyan információkat, amik az egyszeri olvasónak unalmasabbak lehetnek, a rajongóknak viszont hatalmas pluszt adhatnak.

Adeptus Mechanicus techno-pap

Eisenhorn nyomozása megint szinte a fél galaxison keresztül vezeti az olvasót. Megismerhetjük többek közt - végre - a Birodalmi Gárda egyik legendás egységének otthonvilágát, az Iszonyat Szemének tőszomszédságában található, és teljesen a katonai szolgálatra berendezkedett Cadia-t valamint emberfeletti elitcsapatát, a Kasrkin-eket. Találkozhatunk Dan Abnett másik trilógiájának főszereplőjével, Ravenor inkvizítorral is, akinek történetére már ezután a rövid mellékszerepe után is roppantul kíváncsi lettem. A Xenos-ban is megtalálható horrorisztikus szakaszt most a Hollandi nevezetű kóbor bányászbolygón folyó események hozzák el, szintén hamisítatlanul H. P. Lovecraft stílusában. A tárnákban lakozó "leírhatatlan iszonyattal" a rejtélyes birodalmi rend, az Adeptus Mechanicus egyik legelismertebb techno-papja segítségével küzd meg a kalandok során már igencsak megfogyatkozott kis csapat. Ezeken a részeken kívül - amik egyébként szerintem a könyv legjobb, legérdekesebb részei -, még az immatérium, az úgynevezett hipertér embertelen démonairól, Eisenhorn nemeziseiről is bővíthetjük kicsit a tudásunkat. Az akciókban gazdag részek persze ebben a könyvben is sűrűn követik egymást, végtére is Warhammer 40.000 könyvről van szó, de jellemzően most kisebb csetepatékról illetve párbajokról olvashatunk, és sajnos elfelejthetjük a nagyobb offenzívákat, százezrek heroikus összecsapását elregélő részeket. Emiatt viszont ez végre egy olyan Warhammer 40.000 könyv, amit a háborús sci-fi történeteket különösebben nem kedvelő olvasók is kipróbálhatnak.

Bohóc. Cadiai Kasrkin pokolpuskával. :D

A két könyv közt eltelt száz év dacára a szereplők nagy része a Xenos-ból már ismerős lehet. A már ismert szereplők tetteit nyomon kísérni problémamentes, de a csak ideig-óráig Eisenhornhoz csapódó többi segítő karakterét általában még megjegyezni sincs idő, már ki is forognak a történetből. Ezért kidolgozott karakterekről beszélni nem is igen lehet. Két-három olyan új szereplő van csupán, akinek a történetéről, motivációjáról fél mondatnál többet megtudunk, ám ezt ellentételezendő, a főszereplő legapróbb lelki torzulásának, lelkiismereti önmarcangolásának és hitbéli bizonytalankodásának is tanúi leszünk. Eisenhorn ugyanis elkerülhetetlenül szembesül szakmája legnagyobb ellentmondásával. Muszáj megismernie az ellenfelét, hogy tudjon ellene harcolni, de minél jobban megismeri, annál jobban hasonul is hozzá, átveszi módszereit, és a jó és a rossz közti határvonal valóban leheletvékony. A Warhammer univerzumában pedig a sötét oldalra tévedés jutalma nem pusztán az életünkbe kerülő hiba, hanem örök kárhozat és pusztulás a léleknek. A harmadik rész végéig pedig még reménykedhetünk, hogy a hősies és acélos akaraterővel rendelkező Eisenhorn birodalmi inkvizítor idejében észre fogja venni ezt a vékony vonalat és megmarad az Istencsászár örökkön világító, éltető fényében.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 7/10

Dan Abnett - Xenos

Dan Abnett - Xenos

(Eisenhorn 01.)

Dan Abnett - Xenos
(Eisenhorn 01.)
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, krimi, horror
Hossz: 368 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Az Inkvizíció bosszúálló árnyként jár az emberiség sorai közt, s kíméletlen szigorral sújt le az Istencsászár és a Birodalom ellenségeire.
Eisenhorn inkvizítor egy kiterjedt csillagközi összeesküvésre bukkan, mely mögött a Káosz erőinek befolyását sejti. Hogy keresztülhúzza terveiket meg kell találnia egy sötét titkokat rejtõ õsi könyvet, ami rossz kezekbe kerülve mérhetetlen pusztítás forrása lehet. A nagyhatalmú szektával és az idõvel egyaránt versenyt kell futnia, ha elsõként akarja meglelni a Necroteuch néven ismert szentségtelen kötetet…
Az Eisenhorn-trilógia egyike a Warhammer 40.000 univerzum legnépszerűbb és legolvasottabb sorozatainak. Dan Abnett ezúttal nem a Birodalom csatatereire kalauzolja el az olvasót, hanem az Inkvizíció és a Káosz erõinek véget nem érő küzdelmébe enged bepillantást.

A Szukits Könyvkiadó néhány éve már rendületlenül szállítja a Warhammer univerzumában játszódó könyveket a fanatikus rajongótábor legnagyobb örömére. Azok, akik nem tudják, miről is van szó, mi az a "Warhammer" - néha 40.000, néha Fantasy utótaggal -, álljon itt egy rövid ismertető.

Dan Abnett (1965 - )

1983-ban a brit Games Workshop játékfejlesztő cég kiadott egy terepasztalon, ólomfigurákkal  játszható stratégiai játékot, a Warhammer Fantasy Battle-t, amiben kisebb, szakaszok közti villongásoktól kezdve nagyobb lélegzetű csatákon át egészen a már-már epikus léptékű összecsapásokig (EPIC Armageddon) mindent le lehetett játszani. Az emberi gyalogos seregek mellett más, fantasy regényekből jól ismert népek (törpe, tünde, ork, patkányember, gyíkember, stb.) seregei, nevesített hősei és szörnyei, valamint motorizált egységei - még repülők - is kaphatóak voltak, tehát a Háború minden elképzelhető aspektusa lemodellezhető volt. Az ebben a klasszikus fantasy-s korszakban, az Old World-ön játszódó könyvek alkotják a Warhammer Fantasy sorozatot. 1987-ben ugyanis a játék dizájnerei kitalálták, hogy helyezzék az eseményeket a távoli jövőbe - cirka 40.000 évvel előre -, és nézzék meg, hogyan élték túl a Régi Föld civilizációi a Káosz folyamatos, már ezer évek óta tartó támadását, és hová sikerült fejlődniük az eltelt idő alatt. Ezek a regények már szakítanak a fantasys hagyományokkal, jórészt a csillagközi űrben vagy idegen bolygókon játszódnak, és Warhammer 40.000, vagy röviden Warhammer 40K-s regényeknek nevezik őket. Az ötlet óriási siker lett!

Közepes méretű kifestett Deathwatch sereg

Egy aprólékosan kifestett 'Eisenhorn inkvizítor' ólomfigura

Az ólomfigurák lelkes gyűjtői a seregük minden egyes tagját hosszú órák sokszor keserves, de mindig jóleső munkájával festették ki. Mire összegyűjtötte valaki a komplett - és minden "tábornoknak" saját, egyéni szája íze szerint összeválogatott - seregét, és mire mindent kifestett, egy jó adag ragaszkodás - és természetesen függés - is kialakult benne a játék felé. A játékokat jellemzően egyetemista kor körül kezdték el játszani, de a dolgozó felnőttek sem voltak ritkák. Ez a milliónyi - több, vaskos kötetre rúgó és azóta is folyamatosan fejlesztett, tehát gyakran változó - megtanulandó szabály miatt alakult ki, de még egy oka volt, a mocskos anyagiak. A hobbi, mint annyi más hobbi szintén, roppant drága mulatság volt (jellemzően több százezer forint/sereg plusz szabálykönyvek). A lényeg, hogy a játék villámgyorsan hatalmas rajongótáborra tett szert. Én a '90-es évek elejétől játszom - a harmadik kiadástól - hol többet, hol kevesebbet. Jelenleg a hatodik kiadás szabályrendszere aktuális a játéknak. A hatalmas siker nyomán folyamatosan jelentek meg hozzá különböző regények, például az azóta kultikus sorozattá avanzsált Ian Watson Inkvizítor quadrológiája, majd nem kerülhette el a leegyszerűsítést és különböző táblás társasjáték formájában (Blood Bowl, Necromunda, Horus Herecy) is kiadták, majd szerepjáték (RPG) alakjában is megjelent. Ezután a számítógép monitorjára is átköltözött és jó pár játékprogram is megjelent hozzá (Blood Bowl, Rites of War, Space Marines, Dawn of War 1-2, Chaos Gate, Fire Warrior). 2010-ben pedig a tévé képernyőjére is felkerült végre az első - animációs -, rajongók által, anyagi forrás nélkül készült - tehát ezt kéretik figyelembe venni az értékelésnél - Warhammer 40.000 film, az Ultramarines.

Dan Abnett a Games Workshop könyvkiadással foglalkozó részlegének, a Black Library-nek a hivatalos bértollnoka. Ez, még ha így igaz is, nem hangzik túl jól. Dan Abnett ugyanis szenzációsan ír. Abnett 1965-ben született brit sci-fi és képregény író, akinek a nevéhez olyan címek kapcsolódnak, mint a Dredd bíró a Sinister Dexter vagy a Doctor Who, hogy csak azokat a műveket említsem, amik nekem is mondanak valamit. A már magyarul is megjelent, tizenhárom részes Gaunt Szellemei sorozat mellett még egy tucat Warhammer könyvet jegyez, többek közt a Sötétpenge Malus-, a most olvasott Eisenhorn- és a Ravenor-trilógiákat, illetve a Hórusz lázadásról szóló huszonvalahány részes ciklus pár kötetét. Ezek mindegyike kapható magyarul, vagy épp kiadás előtt áll. És miért fontos ez? Tizennégy Dan Abnett könyvvel a hátam mögött nyugodtan elmondhatom, hogy még közepes sem igen volt köztük. Szépirodalmi minőséget persze nem várhatunk el tőle - csalatkoznánk is, ha mégis -, de a minőségi szórakoztatást hiba nélkül, változatlanul magas szinten nyújtja.

A Gaunt regények a sci-fi zsánerén belül az akciós, katonai vonalat követik, hatalmas, nem ritkán az egész könyvön keresztül vonuló összecsapásokkal, inváziókkal és több tucat, bár sokszor hamar elhulló karakterrel a főszerepben. Az Eisenhorn-trilógiában ezzel szemben jóval kevesebb szereplővel találkozhatunk, és a militáns vonalról is "le kell mondanunk", helyette már-már nyomozósnak is mondható, horror elemekkel sűrűn átszőtt, hamisítatlan, izgalmas és letehetetlen sci-fi történetet kapunk.

Eisenhorn inkvizítor hosszú évek nyomozása után végre a Hübrisz halott jégvilágán ejti csapdába az ismert univerzum egészében rettegett terroristát, akiről kiderül, hogy egy kereskedelmi ház megbízásából dolgozik, akik pár száz éve már a Szent Inkvizíció látóterébe kerültek, mint a Káosz által megfertőzött eretnekek. Innen indul a több csillagrendszeren is átívelő vadászat az Inkvizíció megalkuvást nem ismerő inkvizítora és a káosz által megrontott befolyásos kereskedelmi ház és magánhadserege között. A két erő - és a szinte láthatatlanul tevékenykedő harmadik fél, a Káosz istenei - közti csatározásokban bolygók vesznek oda és egy új, a Birodalom határain kívül élő idegen faj képviselőivel is megismerkedhetünk.

A Szent Inkvizíciónak - legalább - három nagyobb, jól megkülönböztethető szekciója van. Az Ordo Xenos az idegen fajok levadászásával foglalkozik, az Ordo Malleus a démonok ellen felállított csoport és az Ordo Hereticus, akik a boszorkányok mesterkedéseit hivatottak megrendszabályozni. Munkájukat a híres, Deathwatch (Halálfigyelők) nevezetű űrgárdista rendház segíti. A trilógia elolvasása során mindhárom csoport munkájába bepillanthatunk majd, de már az első részben is megtudhatunk fontos dolgokat az Inkvizíció belső működéséről és a benne munkálkodó különféle csoportok - monodominánsok, puritánok, radikálisok - közötti szűnni nem akaró rivalizálásáról. A Warhammer történeteknek külön ízt ad, hogy a középkori vallási dogmákat és egyházszervezeteket saját magukból teljesen kifordított állapotban - de mégis szinte ismerősként - ültették át a regények lapjaira. A hithű emberiség ugyanis, már ha féli az Inkvizíciót - és itt igenis mindenki rettegi - nem Istent imádja, hanem egy arany szarkofágban lebegő, állítólag isteni hatalommal megáldott embert, az Istencsászárt. Aki nem neki hódol, annak még a családját is kipurgálják a létezésből. Ha pedig kiterjedtebb összeesküvést szimatolnak ki, egy pillanatig sem hezitálnak, hogy megnyomják-e a Nagy Piros Gombot, és bizony a térképkészítők már húzhatják is le a lakható bolygók listájáról az eretnekség bűnében vétkesnek talált planétát. Kedves bagázs, pont, mint az eredeti volt.

Egy Deathwatch kapitány

A céltudatos és rendíthetetlen Eisenhorn inkvizítor is bizony ilyen kedélyes figura. Azonban az Inkvizíció teljes - és abszolút - hatalmát maga mögött tudva mégsem tekinthető megállíthatatlan szuperhősnek, aki kardja és pisztolya segítségével, igazi ellenfél nélkül jut el egészen a végkifejletig. Neki két emberfeletti tulajdonsága van csak, a megingathatatlanra szilárdított akaratereje, és az Istencsászárba vetett mély hite, amivel sikeresen átverekszi magát maroknyi bizalmas familiárisa segítségével az előtte tornyosuló akadályokon. A könyv elején még úgy tűnik, hogy mentális ereje - jó, igen, ez is emberfeletti tulajdonsága - majd nagy segítség lesz, hiszen a közembereket utasítani tudja, hogy egyszerű dolgokat tegyenek meg neki, ám hiába van mentális ereje, nem találkozik olyan gyenge ellenféllel, aki ellen használni tudná.

Biztosan csak a kereskedőházas részek miatt jutott az eszembe Frank Herbert Dűne sorozata, de a könyv első fele mégis nagyon hasonlított rá. Mintha csak a Harkonnen-ház titkos főhadiszállásán nyomozott volna a Bene Gesserit Rend egyik nagyasszony anyája. Herbert könyve irodalmilag magasabb minőség azért - itt például hiányoztak a nagy, lírikus szépségű leírásai a környezetnek -, de a Xenos-ban mégis felfedezhetőnek véltem a párhuzamot. A regény második fele viszont teljesen más stílusba vált át, és a saruthik nem földi, nemeuklidészi-geometriája egy egész sor lovecrafti emléket idézett meg, és azt kell mondjam, egyáltalán nem is rosszul. H.P. Lovecraft több követője írt már erről a száraz, matematikai fogalomrendszerhez képest meglepően sokszor gyomorforgató hatást előidéző jelenségről horror írásaikban, de csak most éreztem újra azt, mint a Mesternél, hogy valóban valami nem emberinek a szemtanúi a szereplők. Azért, ha már egyszer Warhammer - és Dan Abnett - könyvről beszélünk, nem lehet kétséges, hogy legalább pár fejezet erejéig az akciójelenetek és a háborús részek most sem hiányozhatnak, tehát aki a Warhammer 40K-s könyvek eme aspektusát részesíti előnyben a történettel szemben, az se hátráljon meg, ő is meg lesz majd elégedve. A logós fantasztikus irodalomtól ódzkodók pedig nyugodtan próbálják ki a Xenos-t, meglepődnek majd, hogy milyen minőségi olvasnivalót kapnak a pénzükért, ami emellett könnyen olvasható, szórakoztató és nem hiányzik belőle a zsáner jó nevű íróit idéző, szinte már - de azért remélhetőleg nem - látnoki jövőkép és technikai szerkentyűk garmadája sem.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 9/10

Ann Aguirre - Menedék

Ann Aguirre - Menedék

(Pengeföldek 01.)

Ann Aguirre - Enclave
(Razorland 01.)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Fumax Kiadó, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, poszt-apokalipszis, ifjúsági, disztópia, zombi
Hossz: 274 oldal
Fordította: Benes Attila
Díjak:
RITA-díj - Y/A kategória, 2012

Tartalom:
A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!







A Fumax Kiadó 2012-ben több, Magyarországon eddig még ismeretlen, remek tollú szerzőt hozott el az újdonságokra éhes olvasóknak. Közülük többen – Mark Lawrence, Michael J. Sullivan vagy épp Jon Sprunk – egyenesen elsőkönyves szerzők voltak. Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott most Ann Aguirre, az amerikai születésű, jelenleg Mexikóban élő írónő. Aguirre munkásságának kezdete 2003-ra datálódik, amikor magánkiadásban megjelent első regénye, a Stone Maiden, az Ezeregyéjszaka meséit megidéző fantasy történet. Ezután 2008-ig semmit sem adtak ki tőle, azóta viszont sorozatban ontja a legkülönfélébb műfajba tartozó regényeket. A Sirantha Jax című hat részes űropera-sorozatot 2012-ben fejezte be, ám a nagy sikerre való tekintettel már egy altrilógián (The Dread Queen) dolgozik, ami szintén Jax univerzumában játszódik. A Corine Solomon sorozata egy urban fantasy tetralógia, amelynek főszereplője egy hölgy, akárcsak könyvei többségének. Ezeken kívül Ava Gray néven egy paranormális romantikus thriller-folyam megírásában, valamint Carrie Lofty (Ellen Connor néven) oldalán egy romantikus apokaliptikus trilógiában is részt vállalt. Jelenleg a disztópikus Razorland (Pengeföldek) trilógia befejezése mellett férjével egy steampunk sorozat írását tervezi.

Ann Aguirre

A Pengeföldek trilógia első kötete a Menedék - Enclave címet viseli. A föld alatt, egy még csak körvonalaiban sejthető természetű apokalipszis utáni világban játszódó történetben megismerjük a Korcsok – és az emberi civilizáció totális bukása – ellen küzdő gyermek-társadalom kegyetlen életét. Mindenfajta felvezetés nélkül azonnal az enklávéba kerülünk, ahol rácsodálkozunk a nemzedékek óta felnőtt felügyelet, iránymutatás és főleg megfelelő oktatás híján maradt gyermekek kemény szabályok szerint működő közösségére. Ők már csak ezt az életformát ismerik, a régi világ, a felszín eltorzultan maradt fenn történeteikben, ennek következtében sztoikus nyugalommal élik életük az újra kialakult kasztrendszerben – megpróbáltatásaik miatt pedig még a szimpátiánkat is elnyeri groteszk társadalmuk, ahol már az is nagy szó, hogy páran közülük még ismerik a betűket. Aguirre a regény írása során főleg a fordulatos történetvezetésre helyezte a hangsúlyt, így sajnos a felvázolt jövőkép nem igazán nyújt sok pluszt annak, aki már több, ehhez hasonló történetet olvasott. Ugyanakkor ezekkel összehasonlításban a Menedék megállja a helyét, sőt például a hatalmas világsikert aratott Éhezők Viadalához képest kifejezetten hihető és egyedi.

A főszereplő Pikk és vadásztársa, Fakó kalandjai igazán akkor kezdődnek el, amikor az alagutakból kijutnak a felszínre. Ott a kis csapattal közösen mélyül el tudásunk az apokalipszis utáni Földön lévő állapotokról - és Razorland (amit eddig sehol nem hívtak így) univerzuma kitágul. Hamar kiderül, hogy bár az alagutakban az élet nagyjából semmit nem ért, fent azonban még ennél is kevesebbet. A lenti világ veszélyeit Pikk még úgy-ahogy ismerte, a fentiekről azonban halvány fogalma sincsen. A könyvnek ez a része nagyon jól sikerült: lebilincselő ahogyan az írónő bemutatja, miként ismerkedik meg Pikk a számunkra oly természetes jelenségekkel, mint a Nap, a Hold vagy mondjuk a felszínen élő állatok. Talán kicsit tartva a hasonló jövőtől, pontosan a globális katasztrófa után fennmaradó emberi társadalmak további sorsa miatt kedvelem különösen a poszt-apokaliptikus dolgokat.

A könyv ugyan a Y/A (Fiatal/Felnőtt, magyarul "tini") kategóriába van elkönyvelve, de ez csak annyiban igaz, miszerint a szereplői fiatalok – ne feledjük, hogy az öregebbek már meghaltak –, a könyv stílusa azonban még véletlenül sem ifjúsági. A történet jól kitalált, felnőttek számára is élvezetesen elmesélt, az akciójelenetek véresek, a világ brutális. A párbeszédek élők, keserűk, semmiféle visszafogottság sincs bennük. A szereplők hátteréről ugyan túl sokat nem tudunk meg, az el nem mesélt történetek helyetti csend néha mégis többet mond minden szónál. A főszereplőkhöz csapodó mellékkarakterek már kevésbé jól ábrázoltak, de különösebb gondom velük sem volt.

A könyvben romantikus szálkezdemények is felfedezhetőek, azonban szerencsére az írónő inkább a szereplők még bizonytalan érzéseivel és a mindenfajta romantikus témában tapasztalható tudatlanságukkal, értetlenségükkel, éretlenségükkel foglalkozik, mintsem unalmas párkapcsolati problémákkal – és ezekkel sem túl sokat. Ez a vonulat remélem a későbbi könyvekben még inkább elsikkad, bár sajnos a kötet vége felé olvasottakat reálisan értékelve ez nem valószínű.

A csak szépirodalmi műveket olvasók gyaníthatóan nem veszik majd kézbe ezt a könyvet, köszönhetően például a zombis részeknek, én azonban kifejezetten örültem, hogy kedvenc apokaliptikus ellenfeleink feltűntek e regény lapjain. (Miattuk olvastam el egyébként hamarabb, mint a szintén Fumax Kiadós Partials-t.) Valószínű, hogy az olvasók - jelesül most én - rajongása a zombikért, semmivel sem védhető jobban, mint a manapság túlságosan is elharapódzó paranormális romantika urban fantasys vámpírjai iránti nagyfokú vonzalom. De míg engem az utóbbi totálisan hidegen hagy, addig a Z-betű láttán legszívesebben már mennék is a kasszához a könyvesboltban. Mivel most a kóborlók/húszabálók/mutik gyakorlatilag csak mint lemészárolandó nehézségek szerepeltek a könyvben, esetleges fejlődésükről, társadalmukról, ne adj isten kialakulásukról vagy motivációjukról (az étvágyon kívül) semmit nem tudunk meg. Ez mégsem probléma, hiszen így az elkövetkezendő részekre is marad felfedezni való hőseink számára.

Azoknak, akiknek tetszett a Fallout sorozat PC-n, vagy mondjuk a Mad Max filmsorozat, mindenképpen megér egy próbát ez a regény. Akik egy World War Z-szerű már-már „tudományos precizitású” zombi-történetre vágynak, azoknak annyira nem fog tetszeni. A stílus (poszt-apokaliptikus sci-fi) rajongói azonban biztosan nem fognak csalódni benne. A témában Justin Cronin egy-két év alatt kultikussá magasztosult Szabadulásával ugyan nem veszi fel a versenyt, de ettől ez még egy igencsak jó könyv. A trilógiához két, csak e-könyvben megjelent novella is készült, amiket a második, egyébként szintén nem túl vastag kötethez talán majd hozzácsapnak a Fumax boszorkánykonyháján. Ez még időrendben is pont helyes lenne, hiszen mindkét novella a második rész - az Outpost (Helyőrség) - előtt játszódik.

A könyvért köszönet a Fumax Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Dan Abnett - Megváltás

Dan Abnett - Megváltás

(Gaunt Szellemei 13.)

Dan Abnett - Salvation's Reach
(Gaunt's Ghosts 13.)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Szukits Könyvkiadó, 2012
Hossz: 386 oldal
Műfaj: akció, sci-fi
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:

A Szellemek már több mint két éve vannak távol a frontvonaltól, amikor új lehetőséget kapnak, hogy ismét bizonyíthassák rátermettségüket. Képességeikhez illő feladattal bízzák meg őket: Jussanak el a távoli Megváltás titokzatos erődvilágára, ahol olyan titkokat őriznek, amik megfordíthatják a háború menetét.
 A múlt árnyaival és az ellenség erőivel versenyt futva lassan kezd úgy tűnni, ez lesz a Szellemek legdicsőbb órája – vagy a legutolsó.

A Vértestvérek óta eltelt időben a Szellemek közül mindenki felgyógyult és már alig várják, hogy indulhassanak vissza a frontra - vagy legalábbis valahova, ahol a kezük újra véres lehet.

Dan Abnett (1965- )

Én is ezt vártam, hogy az utolsó kötetben majd újra visszatérhetünk a Vervunhive méretű csatákhoz, és végre a káosz erőinek totális - bár persze csak ideiglenes - felszámolásához. Ehhez képest a könyv első felében mindenféle Búcsúünnepségekről tudunk meg a kelleténél többet, majd a Szellemek néhány selejtesebb egyede keveri a moslékostálat a függöny mögött. Az időhúzó jelenetek viszonylagos nyugalmát az sem nagyon rázza fel, hogy valahogy odakeveredik egy alakváltó orgyilkos és egy rezesbanda is húzza a talpalávalót.

Az előző tizenkét részben (és évben) a tanithiak már kétszer töltötték fel ezredük egyre fogyatkozó sorait, most újra megteszik, de az új szereplőknek nincs olyan karakteres szerepük ebben a regényben (még?), mint a régi motorosoknak.

A katonák magánéletének leírását, a táborkísérők hétköznapjait nagyjából bármely másik sorozatban még érdekesnek is minősíteném, de nem itt, ahol csak az adrenalin-fröccs elől vették el az időt. Mindegy, tényleg jó rész is akadt ezeken az oldalakon is, méghozzá az ŰRGÁRDISTÁK megjelenése a Szellemek közt. A következő küldetés ugyanis annyira veszélyesnek/érdekesnek/fontosnak tűnik, hogy a nagy űrgárdistarendek képesek voltak, és elküldtek 3 DARAB - fél osztag - űrgárdistát a sok-sok-sokezer Birodalmi Gárdista közé segítségnek. Itt - és később mikor ez a hármas harcolt - jól lehetett érzékelni a sima "ágyútöltelék" (bár sokuk tizenkét kötetet túlélt) emberek és a génmanipulált, beültetésekkel megerősített - még a gárdistáknál is fanatikusabb - ŰRgárdisták közti elképesztő minőségbeli különbséget - (és hol vannak még akkor a Terminátorok??). Ezek azok az űrgárdisták, akik Ian Watson Űrgárdistájában (meg minden más könyvben és játékban) oldalanként tucatjával hullanak el. (Talán ezért van belőlük itt már csak egy maroknyi.)

A Szent
(aki ebben a részben nem szerepelt)

Itt jött el az idő, hogy siránkozzak a döntés miatt - nem tudom, hogy kié volt az "érdem" -, hogy lefordították magyarra az űrgárdista rendházak neveit. Hiába a tükörfordítás, de a Fehér Hegek (White Scars), a Vaskígyók (Iron Sneaks) vagy az Ezüst Gárda (Silver Guard) akkor sem hangzik olyan jól, mint eredetiben. Ráadásul a járművek nevei is magyarosítva lettek, így törhettem a fejem, hogy most épp mivel repülnek - az előző kötetekben viszont ha jól emlékszem egy csomó birodalmi tank neve megmaradt eredeti állapotában (vagy nem?). Itt most csak az űrhajók neve maradt angol (latin) pld Necrostar Antiversal vagy Tormageddon Monstrum Rex - ezeknek örültem, pedig ennyi erővel ezek is lehettek volna Hatalmas Véééégíítélet Király vagy valami hasonló szamárság (bár tudom, ezek tulajdonnevek).

Silver Guard Commander

White Scars (Fehér Hegek)

Iron Snakes (Vaskígyók)

Egy szó mint száz, szerintem kár volt, és gondolom most már készülhetek rá, hogy a sok-sok-sok még megjelenő Black Library-s Warhammer 40k könyvben is a magyar lesz az Adeptus Astrartes "hivatalos nyelve". A fordítással más szempontból semmi problémám nem volt. 

A viszonylag unalmasabb első fél után jött az Űr és a benne való utazás. Ez szintén egy uncsibb rész volt a szokásosnál, de az űrgárdisták, a káoszhajók és pár Szellem megmentett az elalvástól azért. 

Mire elértek a Megváltásra, már alig volt a könyvből - és igazi szárazföldi hadmozdulatok még nem is voltak benne, ezzel a "legkevésbé akciós rész" megtisztelő címet el is nyerte -, de innentől szerencsére minden rendbejött - nekem, mert a Szellemek szívtak, ahogy szoktak általában. Lézer, golyó, plazma, kard, akna, repesz - soronként csapódott ki minden a könyvből. Dőltek ki mindkét oldalon épp annyian, amennyien "kellett" ahhoz, hogy elfelejtesse a "lelkisebb" történéseket az olvasóval. (Bár még ide is jutott egy kis harctéri összeborulás, könnyezés, de az már a jobbik fajtából való volt. A hősies fajtából.) 

Már a felétől gyanítottam, hogy hiába ígérték az előző részben, hogy a Megváltáson megfordul a Sabbath-háború menete - és hiába értük be az amerikai kiadásokat is -, látszott, hogy itt semmi olyan nem történhet, ami a Gaunt Szellemei sorozatot esetleg végleg lezárná (max ha meghalnak mindannyian, de szerintem ezt Abnett sosem merné megcsinálni), ezért is nem volt olyan meglepő a vége, sokkal inkább bosszantó, hogy így otthagyta az olvasót a történet kellős közepébe, és most ki tudja meddig kell várni a következő részig - még csak az amerikai kiadásra is, hát még a magyarra (bár remélem a Szukits Könyvkiadónál már előre le is fixálták a jogokat rá régen) ...mert az utolsó fejezet nagyon-nagyon jó volt!

White Scars gépesített támadás
(sajnos még ez sem volt a könyvben, de majd a Sabbat Crusade sorozatban biztos lesz!)

"...És ne ismerjék a félelmet!"

Értékelés: 7/10