Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bioszféra

Robert Charles Wilson - Bios
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Műfaj: sci-fi
Hossz: 236 oldal
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
A távoli jövőben a Földet irányító Trösztök mindent megtesznek azért, hogy anyagi vagy hatalmi előnyökre tegyenek szert. Ilyen előnyök reményében kezdik meg az Isis nevű bolygó felderítését is, amelynek egyedülálló ökológiája forradalmi tudományos áttörésekkel kecsegtet. Csakhogy ez a különleges élővilág az ember számára halálos veszélyeket tartogat, így a szigorú biztonsági intézkedések ellenére is fogyatkoznak a kutatók.

A Trösztök a helyzet kivizsgálására elküldik az első osztályú kiképzést kapott – sőt genetikailag ellenállóra tervezett – Zoe Fishert, akit minden tudása és technikai felszerelése sem menthet meg attól, hogy tehetetlen játékszerévé váljon úgy munkaadói hatalmi játszmáinak, mint a bolygó akadályt nem ismerő életformáinak.

Robert Charles Wilson Hugo- és Philip K. Dick-díjas kanadai szerző új regénye egy kegyetlenségében is csodálatos, idegen világot tár az olvasó elé, melynek titkait csak az emberi önfeláldozás segíthet megfejteni.

Robert Charles Wilson (1953-)

Egy Robert Charles Wilson könyv volt az előző könyves poszt témája is, mégpedig a Kronolitok, ami szerintem egy igencsak jól sikerült alkotás volt (mármint a könyv, persze). A Pörgés írójától igazság szerint nem is vártam kevesebbet. Akit kicsit bővebben érdekelnek esetleg az író könyveiről szóló blogposztjaim, azok IDE kattintsanak. Ez most egy rövidebb poszt lesz a szokásosnál, inkább csak összehasonlítás, mert nem szeretném magam sokszor ismételni.

Azt írtam, Wilsonra jellemző, hogy hőseit elsőre kilátástalan helyzetekbe helyezi. Ez a Bioszférában sincs másképp. A Földtől hatalmas távolságra található Ízisz nevezetű bolygón az élet a Földitől évmilliárdokkal öregebb. Minden létformája a baktériumoktól kezdve a félállati egyedekig bezárólag hatalmas, bolygóméretű kataklizmák nélkül - kihalás, jégkorszak és társaik - fejlődött jelenlegi szintjére. A folyamatos, töretlen rivalizálás és fejlődés következtében csak a leginkább virulens, legalkalmazkodóbb vagy a legellenállóbb létformák maradtak fenn. Az Ízisz a lakói számára maga a Paradicsom. Az ember számára... a Pokol. Itt minden az ember életére tör. Immunrendszerünk tehetetlen, még a legártalmatlanabb vírus is halálos a fehérjealapú ember számára. Mivel azonban sehol máshol nem találtuk meg az értelmes élet leghalványabb nyomát sem, ezért presztízskérdés (is), hogy a tudósokból álló - a hatalmas távolság miatt gyakorlatilag pótolhatatlan -, kutatószemélyzet minél többet megtudjon az Íziszen található életközösségről. A kutatóbázisból - esetleg - kinövő íziszi kolónia - a már kolonizált Naprendszeren kívüli -, távoli csillagrendszerekbe vezető út első állomása lehetne majd. A csillagok közé vezető út azonban szinte elérhetetlen távolságba kerül, mikor egy ismeretlen veszélyforrás "jóvoltából" a tudósok rohamosan fogyni kezdenek.

Az igencsak érdekes felvetésből aztán felemás könyv született. Először is a bolygó élővilágának leírása parádés, egy hibája van, hogy a biológusokon és földönkívüli létformák kutatásával foglalkozó tudósokon kívül eleinte más nem igazán kapna tőle dzsungellázat. Miután megtudjuk, hogy minden irtóztatóan - és azonnal - halálos, és a kutatók csak hatalmas páncélokban tudnak kimenni a bolygó felszínére, valahogy a feszültség eltűnik. Helyette bennem inkább a 'Minek vacakolunk annyit ezzel a hellyel? Menjünk inkább másfelé!' stílusú kérdések mocorogtak. Kétségtelen, hogy bizonyos fajta bevállalósság kell a veszélyes biológiai anyagok kutatásához (virológia), de itt arról nincs szó, hogy akkor, ha NEM megyünk kutatni az Íziszre, akkor NEM mehetünk a csillagok közé, vagy NEM marad fenn az emberiség. Sőt, miután kiderült, hogy az Íziszt a fehérjealapú, gyenge emberi test nem bírja elviselni egy másodpercig sem, SEMMI nem volt - az idegen bioszférán kívül -, ami miatt megérte fenntartani a több ezer fős űrállomás (és a három felszíni telep) létét csilliárd dollárokért. Miért nem mentek rögtön a Napra felszíni kutatóállomást építeni? Közelebb is van, tehát olcsóbb is - és ugyanennyire értelmetlen lenne.

Amennyiben valakit ezek a költői kérdések nem érdekelnek, vagy könnyen túl tudja tenni rajta magát - ami egyébként nem nehéz -, akkor ott van a könyv másik fő része, a történet hátteréül kidolgozott világ kérdése. Ezzel annyi volt a bajom, hogy eléggé súlytalannak éreztem. A Trösztök, a Családok, a Kuiper-övi szakadárok és a Föld bolygón élő dolgozók közti ellentétek nem kaptak elég helyet, pedig könnyen lehetett volna az íziszi eseményeknél is izgalmasabb történeti szál belőlük. Így maximum hangulati elemként funkcionált az egész körítés, de igazi feszültséget nem sikerült vele teremteni. Látszott, hogy a szerző szívesebben mesél az Íziszről, mint a szereplők - maguk mögött hagyott - életéről. Ez alól még a főszereplő, Zoe Fischer sem volt kivétel, akivel bár valóban csúnyán elbánt fiatalabb korában az élet, de még így sem tűnt ki a földi elnyomott népesség több milliárd tagja közül. Sőt, ha úgy nézzük, még jól is járt, hiszen iszonyú messzire jutott megpróbáltatásai helyszínétől - és mindezt céges költségen. :-) Egy szó mint száz, nem volt jó ez a földi szál, de nem azért, mert rosszul megírt volt, hanem, mert sokkal komolyabban ki kellett volna bontani, akár egy külön könyvet is szívesen olvastam volna, ami a Trösztökről (és a Kuiper-övi Köztársaságokról) szól.

A romantikus szál ebből a könyvből sem maradhatott ki, de ellentétben a többi Wilson könyvvel - végre? - ebben sok szerethető motívumot nem találtam. A Tam (az egyik felszíni kutató) és Zoe közötti hirtelen szikra még tudományosan védhető magyarázatot kapott (rögtön az Előszóban), de a könyv vége felé történt eseményeket olvasva a férfi motivációja "cseppet" eltúlzottnak és feleslegesnek tűnik. [Úgy szeretlek, te rohadt spoiler-kerülő fogalmazásmód!] A könyv ezen aspektusa - bár szerencsére most sem csöpögött - feleslegesnek tűnt.

Sokat áradoztam a Kronolitok és a Pörgés írásakor a fejezeteket rövidre záró ütős mondatokról. Nos, 1999-ben ezt úgy tűnik, még nem alkalmazta - igazán jól és emlékezetesen - Wilson. A könyv első fele a halálos veszélyek, ivartalanított igazgatók és a Naprendszeren kívüli utazás ellenére is elég lassúcska, de azért nem kell félni, az események begyorsulnak. Nagyon, és hirtelen. Onnantól már végre érezni lehet a wilsoni minőséget is, mert addig nem igazán. (Bár a kiinduló alapötlet, a "mérgező" bolygó azért addig sem volt rossz.) Ami egyértelműen és vitathatatlanul jó volt, az a könyv lezárása, a konklúzió. Meggyőződésem, hogy - nem a végén az Ízisz felszínén történtekre gondolok, (az könnyen kitalálható) - erre nem sokan fogadtak volna. Én két eltérő befejezést is kigondoltam a vége előtt - és az egyik nagyjából be is jött -, de azt nem gondoltam, hogy ennyire "Hyperionos" lesz a vége. A második befejezés-variánsom talán jobban illett volna ehhez a bio-horror témához. [Spoiler nélkül csak ennyit írhatok: The eunuch leader goes back to the Earth!]

Ha már az előző poszt végén megjegyeztem, hogy a Kronolitok kicsit alul van pontozva szerintem a Molyon - apám szerint "a Mollin" -, és a Goodreads-en, úgy a stílszerű, ha ezt most is jelzem. Véleményem szerint valóban az eddigi legkevésbé szerethető Wilson könyv (magyarul), de nem "70%"!

[Pontosabban, de, a 70% igazából elég pontos, korrekt szám, de máris fájó lesz ez az érték, ha összehasonlítjuk a mostanában felkapott - például a vámpíros "para-romantikus" - "irodalomba" tartozó könyvek átlagos pontértékével. Bosszantó, mikor ez a "gyengébb" könyv is mérföldekkel jobb - nem azért mert sci-fi, hanem a témája, mondanivalója miatt - bármelyiknél, de mégsem fogják elolvasni, mert azt látják, hogy, "ez csak egy szar 70%-os", és kölcsönkérnek mondjuk egy Twilightot! Itt a blogon nem valószínű, hogy valaha is fogtok paranormális-romantikus könyvről olvasni - csak jelzem. - (Az eltérő pontozás (ORCA vs. hasraütés alapú módszer) problémája folyton visszatér, és mivel semmit nem lehet ellene tenni, csak magamban füstölgök rajta néha. Most is csak úgy eszembe jutott.)]

A könyvért köszönet a Metropolis Médiának!

Robert Charles Wilson - Kronolitok

Robert Charles Wilson - Kronolitok

Robert Charles Wilson - The Chronoliths
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Hossz: 264 oldal
Műfaj: science-fiction, poszt-apokalipszis
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER
Díjak: 
John W. Campbell emlékdíj, 2002
HUGO-díj jelölt, 2002

Tartalom:
Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop jelenik meg a semmiből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak több mint húsz év múlva fog sor kerülni!
Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene, a békéért protestálnak.

Robert Charles Wilson (1953-)

Robert Charles Wilson kanadai sci-fi szerzővel a világhírű Pörgés-trilógia (Pörgés, Tengely, Örvény) kapcsán ismerkedtem meg. Nem szeretnék kisebb szavakat használni, tehát nyugodtan mondhatom, hogy szerelem volt első olvasásra. (Igen, még a Pörgéshez képest kissé gyengébben sikerült második rész is.) Természetes volt tehát, hogy nagyon vártam, hogy a szerző magyarul elérhető másik két könyvét, a Kronolitokat és a Bioszférát is elolvashassam. A Kronolitokkal kezdtem a kettő közül.

"Azt mondják, a kilencdimenziós geometria önmagában is értelmezhető nyelv. Sajnos én pont ezt a nyelvet nem beszélem."

Wilsonra - már ha egyedül a Pörgés-trilógia elolvasása után merészelhetek általánosítani - jellemző, hogy főszereplőit olyan megoldhatatlan nehézségek elé állítja - (a Föld köré állított pajzs, amin kívül az idő őrült sebességgel telik) -, amelyeknek megoldására első blikkre semmilyen megnyugtató megoldásuk nincsen. Az olvasó, miközben végig együtt érez és izgul a regények szereplőivel, kétségbeesetten fordul az általa valaha olvasott fantasztikus regényekben előforduló tudományos eszköztárához, hogy majd azok segítségével nagyjából kitalálja a feladat - az író képzeletében már - biztosan létező megoldását. Nem fog sikerülni, legalábbis én a közelében sem jártam az első tippjeimmel, hogy mi is várja majd a főhősöket az Örvény végén. A Kronolitok 2001-ben jelent meg, vagyis négy évvel a Pörgés előtt. A két mű összehasonlításakor nem tévedünk vészesen, ha úgy érezzük, hogy a Kronolitok előfutára, főpróbája volt a díjesővel jutalmazott utódjának.

A könyv szereplői most is olyan meghökkentő helyzetbe, logikai hurokba kerülnek, amit meg sem értenek, nem hogy védekezni tudnának ellene. Képzeljük el, mi történne, ha a jövőből hirtelen gigászi háborús emlékművek jelennének meg, amik a fél világ elestéről tudósítanak! Hogyan is tudnánk felvenni a teljesen ismeretlen eredetű, de biztosan fejlettebb technológiákkal rendelkező, láthatatlan - hiszen elképzelhető, hogy még világra sem jött - ellenfeleinkkel a harcot? Vajon azzal, ha felvesszük a kesztyűt és harcolunk, csak magunk teremtjük meg a jövőbeli ellenfelünk - Kuin - részére a szükséges tudásanyagot, amivel aztán le fog győzni minket? De nem mérhetetlenül veszélyesebb csak ülni, és nem csinálni semmit? A Kronolitok egy két évtizedig tartó háború története - amiből szinte semmit sem fogunk látni. Egy logikai paradoxon, egy önbeteljesítő jóslat (az időutazós történetek rákfenéjének) története, amihez hasonlót már láthattunk filmeken, olvashattunk könyvekben, de sajnos ritkán ilyen minőségben.

"A paranoid skizofrénia egyik iróniája, hogy szinte matematikai pontossággal teljesíti be önmaga legsötétebb jóslatait."

Wilson stílusa, írásmódja már ekkor - lehet, hogy már sokkal korábban is - megtalálta a saját egyéniségét. Sorai férfiasak, letisztultak, szikárak. Csapongásoktól mentes prózája logikailag hibátlan, amit élvezetes olvasni. Főszereplői a történet előterében tartózkodnak, a fantasztikus események jórészt csak a háttérben történnek. Gyakran a sorsfordító eseményekről is csak visszaemlékezésekből értesülünk egy fél mondatos utalásból, hiszen a "tudományos rizsa" helyett a lényeg a kronolitok okozta társadalmi változásokon, a technikai és gazdasági hanyatláson, a káoszon és az új vallási mozgalmak kialakulásán van.

Az - úgy tűnik Wilsonnál is - elmaradhatatlan szerelmi szál a karaktereknek mélységet, motivációt ad, de semmi nincs benne, amitől a regény szirupos, csöpögős, elnyújtott, ne adj Isten unalmas lenne. Véleményem szerint nagy előnye könyveinek, hogy képes szereplői sorsát végig fókuszban tartani, emberközeli maradni - érdemes a családról szóló részekben megfigyelni a karakterfejlődést például -, de mindeközben megmaradni tudományosan is hitelesnek. (Persze nem értettem teljesen a Minkowski-térről, Calabi-Yau-terekről (felcsavarodott dimenziókról) vagy a húrelméletről szóló fejtegetéseket. Nekem aztán egyébként is bármit be lehet adni, ami a féreglyukaknál (vagy még inkább a szorzásnál) bonyolultabb, de akkor is, hihető volt, és nem tűnt halandzsának. (Egyébként arra mindig kíváncsi voltam, hogy egy elméleti fizikus - ha szereti a sci-fit -, vajon olvas-e olyan írótól, akinek lövése sincs a tudományról, csak összehord mindenféle hamis, de jól hangzó elméletet?! - Itt most nem Wilsonra gondolok...))

A Pörgésben a szerző a fejezetek záró mondataival a feszültséget, megdöbbentést, sokkolást tanítani való, mesteri precizitással emelte az egekbe. Ezeken kívül egyetlen más fajtájú zárómondattal találkozhattunk a könyvekben, mégpedig a létező legjobb fajtával, amiről csak álmodhatunk egy könyvben. Azzal, ami megmarkolja a gyomrunkat és jeges kézzel szorítja össze, miközben a releváció - az események teljes pompájában való megmutatkozása, megértése - mellszélességben belénk csap, akár egy villám. [Azért eltelt már legalább egy év a Pörgés olvasása óta, szóval elképzelhető, hogy kisebb dolgokban tévedek, de így emlékszem rá vissza. - Nagyon durván jó volt!] Ez az írói eszköz szintén remekül megfigyelhető már a Kronolitokban is. A könyv egyébként végig - nem is kicsit - szomorkás, fatalista, noir-os hangulatú, de ugyanakkor a szerző ironikus humora sincs mélyen elrejtve.

A regény végén a szokásos Metropolis Mediás összefoglalót találjuk a szerzőről, ami a műveit állítja a fókuszba. Ebből tudtam meg - újra, hiszen tudtam, csak elfelejtettem -, hogy Wilsonnak még rengeteg más könyve jelent meg, ami reménykedésre adhat okot, hogy lesz még tőle kiadva valami jóság magyarul. Lenne több ötletem is - még ha az elsőt, 'Mindet!' nem is számítjuk bele. ;-D

A könyvért köszönet a Metropolis Mediának!

[Ui.: A Moly-os és Goodreads-es értékelések előtt egyébként most értetlenül állok, szerintem ez messze sokkal jobb könyv volt, mint "75%", vagy "3.63 pont". Nagy élmény volt elejétől a végéig. Nem unatkoztam, nem csalódtam. Most megyek és megmutatom, hogy is kell jól csillagozni! :D]

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - The Flying Inn
Eredeti megjelenés: 1914
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Hossz: 256 oldal 
Műfaj: fantasy, szatíra, klasszikus, szépirodalom, alternatív történelem
Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Tartalom:
Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.
Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Gilbert Keith Chesterton angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

„Chesterton minden mondata mögött egy olyan ember áll, aki festeni képes a szavakkal.”

– Neil Gaiman

„Méltatlanul elfeledett prófétai mű az európai társadalmak iszlamizálódásáról.”

– The American Spectator

G.K. Chesterton (1874.05.29 - 1936.06.14)
Ennél előnytelenebb képet nem találtam, de olyan aranyos! :D

Aki 2013-ban a Galaktika Baráti Kör tagja, az - az egyéb kiváltságokat is magába foglaló 4000 forintos tagdíj fejében - ingyen juthat hozzá ehhez az exkluzív kiadványhoz, ami egyébként máshogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. Mivel én is azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik, ha több olyan dologgal is rendelkezik, ami a tömegeknek nincs (olyan kis dolgokra gondolok, mint egy dedikált könyv, egy egyedi könyvjelző, tagság egy zárt szakmai közösségben - vagy egy kis példányszámú kötet birtoklása), ezért már lebegett is a vörös posztó, hogy én ezt a könyvet márpedig akarom. :D [Főleg, miután - szokásomtól eltérően - elolvastam a könyv hátulján lévő ajánlót.]

Bár irodalom "faktos" voltam világ életemben, és a fantasztikus irodalmon kívüli műveket is szoktam figyelni, de - ne ítéljetek meg túl szigorúan - Gilbert Keith Chesterton neve a világon semmit nem jelentett nekem. Se róla nem hallottam semmit, se a könyveiről, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem is jelent meg tőle semmi még magyarul. (Igen, a második bekezdést, az író méltatását már nem olvastam el.)

"...Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét -, de ez az igazság."

Ahogy haladtam a már rögtön az elején nagyon is kedvemre való könyvben, azonnal az ismertetőt fogalmazgattam magamban. "Klasszikus, romantikus írókra - Charles Dickensre, Robert Luis Stevensonra, (vagy akár H. G. Wellsre esetleg Jules Vernere) - hajazó nyelvezet" - még nem is gondoltam arra, hogy mennyire beletrafáltam. Azt hittem addig - hogy miért, meg se kérdezze senki -, hogy a könyv "nem mai gyerek", biztosan "megvan már vagy tíz éves is". Mekkora volt az elképedésem, mikor kiderült a könyv kolofonjából, hogy az első angliai kiadása 1914-ben volt, szóval Chesterton Dickensnek majdhogynem kortársa volt. Na, kezdjük csak akkor előről!

"A becsületesen erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala."

G. K. Chesterton író, költő és gondolkodó 1874-ben született Londonban és hatvankét éves korában, 1936-ban hunyt el. Illusztrátorként, költőként, újságíróként és kritikusként is dolgozott - ő írta például az Encyclopaedia Britannica-ba a Charles Dickensről szóló bejegyzést -, regényeket csak később kezdett írni. Detektívtörténetei - főszereplőjük Brown atya - mára klasszikusnak számítanak a zsánerén belül. Több regényének is témája a jövő utópisztikus társadalmának változásai. A vándorló kocsma is ebbe a sorba illik bele. Az Edwar-kori értelmiségi elit tagja volt, akinek véleményére sokan és sokat adtak, ezért a szatíráinak leple alatt rejtőző komoly társadalmi bírálatok gyakran hullottak gazdag termőtalajra. A fentebb (a tartalomban) felsorolt politikusokon kívül olyan írók vallják őt szellemi atyjuknak vagy példaképüknek, mint J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Ernest Hemingway,  Franz Kafka vagy Terry Pratchett (a lista messze nem teljes). Életéről, jelentős munkásságáról - és műveiben található vallási és filozófiai szimbólumrendszer megfejtéséről - halála óta több kutató is könyvet írt. Bár nagyjából nyolcvan regényéből magyarul nem az összes elérhető még, azért időről-időre megjelent tőle pár kötet - eddig összesen tizenhat (bár a Brown atyás novelláskötetek közül pár ugyanaz, csak más címmel). Most mehetek összegyűjteni a könyveit. Eddig ugye van egy. :D

"...Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége a világon."

Essünk is túl azon az egy dolgon, ami esetleg elriaszthat pár lehetséges olvasót. Az alig 256 oldalas könyvben nem történik semmi. Mármint akció, üldözés, kalandok, párbajok és társaik, amik egy fantasztikus könyvben azért általában előfordulnak. Ebben nem. Két furfangos "népmesehős" egyszer itt tűnik fel, majd amott, beszélgetnek egy darabig, majd nem sokkal később nemezisük szintén felbukkan, mire ők valahogy felszívódnak. Nos, nagyjából ennyi az egész. De:

"...Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését."

Annyira hihetetlenül jó volt olvasni az egész könyvet - bár a XX. század elejét felidéző dagályosabb elbeszélő-stílust és szóvirágokat azért persze meg kell szokni! -, hogy hirtelen nem is tudok jelzőket kitalálni rá. Az író kifejezésmódja egyszerűen hibátlan. A történet hátterében lévő világ - a XX. század első évtizedének vidéki Angliája - első blikkre pont olyan, mint ahogyan más viktoriánus könyvekből már megismerhettük, mégis, rengeteg apró részletében egészen más. Ha pedig már az elején bajba kerültem a jelzőkkel, nem is tudom, hogy tudnám még fokozni azt a karakterek miatt. Egyszerűen csodálatos, amit Chesterton művel a szereplőivel. Charles Dickens legjobb napjait idéző leírások alapján ismerjük meg a regény főhőseit. Nem számít, hogy egy falusi bugris, vagy polgár, esetleg egy rideg, felfuvalkodott arisztokrata nemes az angol Parlamentből, mindannyian szerethetőek, érdekesek és mélyen emberiek (persze van aki csak nagyon mélyen). :D Szerethetőek, mert hogy is ne szeretnénk meg őket, ha az egész könyv alatt folyamatosan (minimum) mosolygunk esendőségükön, szófordulataikon, akcentusukon, furcsaságaikon, csodálkozunk fortélyos gondolkodásukon vagy minden alapot és logikusságot nélkülöző - mégis meggyőzően előadott - ideáikon, hovatovább őrületbe hajló, biblikus példabeszédek kifacsarásán, félremagyarázásán alapuló eszméiken. (Misziszra Ammon nagy figura!) Chesterton szerencsére akkor sem hibázott, amikor véletlenül nem a "társadalomkritikus" részeket írta, hanem mondjuk a "mocskos tömeg borissza abajkodásáról" szólókat. Azt kell mondjam, bizony elég autentikusan sikerült részek azok is! :D Egyszerűen annyi  jól eltalált szereplője van a könyvnek, hogy még a kedvenceimet is bajos lenne kiválasztani közülük. Dalroy kapitány, Ugyanakkor Hibbs és Mr. Wimpole, a madarak költője - aki a kötet egyik legerőteljesebb (leginkább elgondolkodtató) részének, a XIV. fejezetnek volt jelentős karaktere - biztosan ott vannak az élbolyban.

"...úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább a feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága."

Prófétai műnek tartják - az angolok legalább is - A vándorló kocsmát, hiszen jelenleg valami hasonló folyik a Csatorna túlsó oldalán. (Persze nem az alkoholfogyasztást akarják beszüntetni.) Nem vagyok ott, a bevándorlók nagy számán túl nem tudom ezt pontosan mire is alapozzák, de biztosan igazuk van. Engem igazság szerint ez a része érdekelt a legkevésbé a könyvnek. Viszont minden oldalán találtam olyan megfigyeléseket, mély igazságokat, ami komoly ember- és világismeretről árulkodik. A kiragadott idézetek jellemzően most ilyenek. A kötet Chesterton számos versét is tartalmazza - amelyek az elbeszélés részei, nem különálló versek -, de őszintén szólva a Shelley-féle szárnyaló verselés sosem volt az én ízlésem. Így nem is igen szeretném fordítója, Kleinheincz Csilla munkáját véleményezni, de szerintem neki köszönhető, hogy két-három földhözragadtabb vers még úgy is tetszett - konkrétan az egyik a Dal a fűszeresek ellen, a másik meg "Hupák végtelen útmutatója" -, hogy nem vagyok nagy rajongója az angol romantikus költészetnek. A szövegtörzs fordítása sem lehetett túl egyszerű feladat - egy-két értelmezhetetlen mondat sajnos maradt is a szövegben - a szójátékok miatt, de szerencsére a kötet végén található 'Jegyzetek' nagy segítségünkre van az utalások pontosabb megértésében.

"...Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őrjöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? [...] De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben."

A klasszikus alternatív történelmi könyvek sorába illeszthető talán legkönnyebben ez a sok rejtett (?) bölcseletet tartalmazó mű, amiben igazán sok science-fiction vagy fantasy elemet nem fogunk felfedezni. Aki viszont szereti a szatirikus humorral átitatott, könnyen olvasható filozófiai/metafizikai műveket - amik mondjuk egy párhuzamos univerzumban játszódnak -, az szeretni fogja. Nagyon fogja szeretni! Egyébként nem az a regény, ami zajos sikerre számíthatna - ahhoz túl sok, nem az alapvető műveltséghez tartozó ismeret szükséges a totális megértéséhez és túl kevés a konkrét történés benne -, gondolom ezért is jött ki alacsony példányszámban, csak GBK exkluzív kötetként, de személy szerint örülök, hogy ezt a könyvet választották. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy a magyar borító mérföldekkel jobban sikerült, mint eddig bármelyik ország akármelyik kiadásáé. (Nem írtam ugyan külön róla - direkt -, de igen, van benne romantikus szál - hiszen egy majdnem-romantikus-kori regény -, szóval olvassák lányok is el nyugodtan, még ha nem is szeretik annyira a rumot!) :D

"...Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állít fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik."

Adam Wisniewski-Snerg - A lator evangéliuma (exkluzív részlet)

Holnap, azaz február 05-én jelenik meg a Metropolis Media gondozásában a nemzetközi hírű és tragikus sorsú lengyel sci-fi író Adam Wisniewski-Snerg magyarul eddig még soha meg nem jelent könyve, A lator evangéliuma, amit sokan a mára kult státuszt kivívott Mátrix filmek alapjául szolgáló műnek tartanak. Ennek a könyvnek olvasható most az első fejezete - csak itt, a Profundus Librumon. (Úgyis már régen volt ilyen exkluzív poszt!)

A 250 oldalas könyv a Booker.hu-n már elő is rendelhető.

1

Aznap már pirkadattól volt egy olyan érzésem, hogy éjjel a környezetemben észrevehetetlen változások történtek. Többször felébredtem, majd ismét elaludtam. A napsugár a vastag függöny alatt bekúszott a szobába, lassan eloszlatta a félhomályt. Bár a bútorok szokott helyükön álltak, már amikor első ízben kinyitottam a szememet, imbolyogva az álom és az ébrenlét peremén, az ismerős tárgyak idegen színei és alakjai homályos nyugtalanságot okoztak.

Reggel soha nem húztam fel a redőnyt. Csak a fürdőszobában kapcsoltam lámpát, és tanácstalanul megtorpantam a tisztálkodószerek polca előtt. A vastag fogkrémtubust sűrített levegő töltötte meg. A rózsaszín szappan a kezemből a kád aljára esett, és fehér gipszdarabokká törött szét. A törölköző szokásos helyén egy ugyanakkora ív fehér papír lógott. A csapból nem folyt víz: ilyenkor reggel sokan használják, magyaráztam magamnak.

Gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol más utánzatokat is felfedeztem. A szőlőfürt mesterséges volt. Tojás helyett két gipszgömböt ütöttem a serpenyőbe, a kilós kenyér a kés nyomására gyanús sziszegéssel összement egy kis zsemlyévé. A tejet belül fehérre festett üveg imitálta. A vajpapírban fakockát találtam. A sajtot nem is érintettem késsel, mert valami kemény anyagból öntötték. Csak a sonkát vághattam szeletekre, de akkor rájöttem, hogy rózsaszínű gumiból van – nem volt időm ezzel szórakozni.

A hűtőt élelmiszer-utánzatok töltötték meg, amilyeneket olykor a boltok kirakatában láthattam. Az egyik polcon plasztikus, kemény tömeg hevert, melynek gyárilag egy kopasztott liba formáját adták.

Mivel hajnali négyig mulattam Kroywen központjában, és alig aludtam valamit, hát most mindezt csak félig kábultan láttam. Aztán arra gondoltam, talán tegnap este vagy éjjel a távollétemben valamelyik ismerősöm cserélte ki a toalettszereimet meg a hűtő tartalmát a többé-kevésbé sikerült utánzatokra. De egyikükről sem tételeztem fel ilyen jámbor tréfát. Talán ha elmondom Lindának, ő majd rájön, ki az ötletgazda.

A liftben kivettem a zsebemből a cigarettát, és máris szembesültem a következő fortéllyal: kis üres kartonhengerek voltak a dobozban. Mivel hét óráig már csak húsz percem maradt, futottam a háztól a metróig. Akkor értem a peronra, amikor a szerelvény besiklott. Még éppen bedobhattam a pénzt a hírlapárus ablakán, és felkaptam egy reggeli lapot.

A kocsiajtók összecsukódtak mögöttem, a szerelvény indult, s már a vezércikket olvastam; úgy ültem a legközelebbi üres helyre, hogy nem vettem le szememet az újságról. Az én példányomon a kolumnát különböző méretű téglalapok borították, mind egyformán telis-tele szürke nyomdafestékkel. Itt-ott fölöttük hosszabb fekete vonalak szaladtak vízszintesen, vastagabb betűket imitáltak, a címek pedig betűsorok voltak véletlenszerűen egymás mellé rakott jelekkel. Ez az egész tényleg újságoldalnak látszott, de csak annak, aki távolabbról nézte.

Míg az újságutánzatot figyeltem, észre sem vettem a környezetet. Amikor végre felemeltem a fejemet és körülnéztem, az első pillanatban azt is hihettem, hogy képzelődöm.

Az egész kocsit bábuk töltötték meg. Egyesek ültek, mások álltak, ezek is, azok is olykor megmozdultak, néha beszélgettek – egyszóval mindenki úgy tett, mintha munkába robogó utas lenne. Műanyagból és gumiból voltak, színük a valódi emberi bőr színére emlékeztetett. Üveges szemmel néztek. Az arcokon egyszerűsített vonások, orrukból gyakran hiányoztak a lyukak, szájukban a rés a két ajak között – de azok az ajkak, melyeket mosoly húzott szét, vagy éppen szavakat mondtak, fogsorok helyett vízszintes, fehér csíkokat mutattak. A takarékosság jeleit fedeztem fel a mellettem ülők ruházatán is. A vagonban utazó bábuk nem viseltek vadonatúj darabokat, mint a próbababák az áruházak ruhaosztályain. Majdnem mindegyiken használt ruha volt, egyik-másik eléggé elnyűtt, gyűrött, foltos, szakadt.

Az utánzatok az igazi utasokat imitálták, de nem mind pontosan. Egyesek legalább külsejükkel és viselkedésükkel elég hűen utánozták az élő embereket; ők az átjárókban vagy a padokon egészen természetesen mozogtak. Mások viszont, főleg az egyszerűsített kinézetűek, olykor igen gyászos külsejükkel – örökre a helyükhöz voltak kötve. A padokhoz vagy a kapaszkodókhoz erősített bábukra csak papírruhát adtak. Néhány szélsőséges esetben annyira egyszerűsítették az alakjukat, hogy inkább rosszul összeállított viaszfiguráknak látszottak.

A Taweda–Pial Edin távolságot a metró négy perc alatt teszi meg. Ilyen rövid idő alatt éppenhogy körülnézhettem, és máris közeledtünk a következő megállóhoz. A peronról egy sor nyitott ajtón át beláttam a többi vagonba – mindegyik tele volt férfiak és nők utánzataival.

A gyár, ahol dolgoztam, Pial Edin közelében volt. Orromban a szerelvényben terjengő műanyagszaggal mentem a peronon az alagút felé: izgatott a különös látvány, ahogy minden tele van a városszéli negyedek lakóival, és mind a gyárak felé tart. Senki sem figyelt a többiekre. Minden olyan volt, mint más reggeleken. A metróban maradhattam volna, irány a Tizedik utca, hogy megnézzem, mi fog történni. De már a peronon voltam, amikor a kísértetvonat indult Kroywen központja felé. Az egyre gyorsabban elszáguldó ablakokban láttam a műutasok körvonalait, akiket messzebbről nehéz volt megkülönböztetni a valódi emberektől.

A peron végén megpillantottam egy telefonfülkét. Eszembe jutott, azonnal felhívhatnám Lindát, hogy legalább pár szóval elmeséljem neki: csodát láttam, minek következtében egy egész metrószerelvény mozgó maketté változott. Linda húsz perccel korábban kezd, tehát ekkor már az íróasztalánál kéne ülnie. Sajnos a fülkében állt egy lány, mellette pedig sétált egy másik, vagyis már sorban állt a telefonhoz. Én is megtorpantam.

Pár perces várakozás után semmi sem változott, hát türelmetlenül bekopogtam az üvegen. Semmi nem történt. A hölgy alighanem tizenvalahány jegyű számot hívott, de percek múlva sem ért még a tárcsázás végére. Körbejártam a fülkét, és a másik oldalról figyelmesen megnéztem. Az örök fülkelakó mutatóujja a „nyolcasba” volt illesztve, a telefon is gipszből készült, persze, és a bábu kaucsukkeze ütemesen mozgatta hol erre, hol arra. A másik egybeolvadt a kagylóval, és bőrszínű végtagját összeszerelték a saját fülével. Közben a lány szeme egészen figyelmesen nézte a tárcsát, élénk arckifejezése pedig hol összpontosítást, hol meg türelmetlenséget jelzett, ez így együtt kísérteties hatást gyakorolt.

Indultam a gyárba, de még egy pillantást vetettem a másik műanyag lányra; cipője a peron forró aszfaltján könnyű, patkó alakú nyomot hagyott, jelezve, órák óta sétálgat itt, és várja, hogy végre ő is telefonálhasson.

Félúton a gyár felé találkoztam Ryan Elsantosszal. Ő is ott dolgozott.

AdamWisniewski-Snerg (1937-1995)

– Carlos, késésben vagyunk! – mondta természetes hangon, és felém nyújtotta műkezét.

Ráhajoltam az órájára. Tízegynéhány másodpercig néztem a mutatókat, nem mintha a pontos idő érdekelt volna. Hisz nem is gondoltam arra, hogy munkába menjek. Titkolni akartam zavaromat, sőt rémületemet. Ez biztosan ott ült az arcomon, amikor megláttam Ryant. Ő ugyanis – mint mindenki más az utca két oldalán – gumiból és műanyagból volt.

Connie Willis - Ítélet Könyve

Connie Willis - Ítélet Könyve

(Oxfordi időutazók 01.)

Connie Willis - Doomsday Book
(Oxford Time Travelers 01.)
Eredeti megjelenés: 1992
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Műfaj: sci-fi, történelmi fikció
Hossz: 540 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Sohár Anikó
Díjak:
Nebula-díj, 1992
HUGO-díj, 1993
Locus-díj, 1993
Kurd Lawitz-díj, 1994
Mythopoetic-díj jelölt, 1993

Tartalom:
Kivrin Engle történelem szakos egyetemi hallgató lány. Tanulmányai különösen izgalmasak a 2050-es évek Angliájában, ahol kutatási segédletként már az időutazást is igénybe veheti. A szabályok szigorúak, tiltanak mindenféle beavatkozást, csupán a megfigyelés engedélyezett. Az eddig veszélyesnek nyilvánított és tiltott középkort a Történelemtudományi Kar helyettes vezetője váratlanul megnyitja, így Kivrin engedélyt kap, hogy ellátogasson az 1320. évi Oxfordba, tanára, James Dunworthy professzor határozott tiltakozása ellenére.

Az időgépet kezelő egyik technikus hirtelen megbetegedése miatt az utazás nem zökkenőmentes, és amint megérkezik, a lányon is kitörnek az influenza tünetei. Hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a legkisebb problémája: nemcsak hogy nem emlékszik a koordinátákra, ahonnan kollégáinak föl kell majd őt szedni, de nem is az eltervezett évbe érkezett.

Ez a Hugo- és Nebula-díjas regény indítja útjára a szerző időutazó történészek kalandjait bemutató sorozatát, melyet az angolszász SF alapműveként tartanak számon, és immár két évtizede minden újabb kötet megjelenése eseményszámba megy.

Connie Willis (1945- )

Connie Willis amerikai írónő a kortárs sci-fi nagyasszonya. 2011-ben SF Nagymesterré választották. Meglepő módon, magyarul eddig egyetlen könyvét sem olvashattuk még, dacára annak, hogy páratlan módon írásaival évek óta megnyer minden rangosabb sci-fi díjat. Eddig 11 HUGO-, 7 Nebula-, 4 Locus-, 2 World Fantasy-, 1 John W. Campbell- és 2 Kurd-Lawitz-díj boldog tulajdonosa. Lenyűgöző! Más író összeteszi a kezét, ha életében egyszer bármelyiket megnyeri ezekből. Magyarul eddig csak néhány novellája jelent meg a Galaktika (116, 184, 185, 234, 261 és Hypergalaktika 02. számok) és az Átjáró (4. szám) magazinokban.

Az Ítélet Könyve - ami a Végítélet Könyvéről módosult az utolsó pillanatban, mert a választott betűtípussal olvashatatlan lett volna a borítója - a szerzőnő oxfordi időutazó történészeit bemutató, eddig négy részes sorozatának nyitó kötete. A könyv egymaga számtalan díjat zsebelt be, de még nagyobb szenzáció, hogy az összes többi rész egyenként is majdnem ugyanennyit. A rajongók szinte megőrülnek, mikor új rész jelenik meg. Így talán érthető, hogy milyen nagy reményekkel és a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel kezdtem neki a könyv olvasásának.

Kezdjük most akkor a jó résszel. A vaskos könyv két részből áll. A második rész, ami körülbelül a könyv egyharmadát teszi ki gyakorlatilag tökéletes. A középkori állapotok, a mindennapi élet és a betegek életéért folytatott, gyakorlatilag eleve kudarcra ítélt munka bemutatása alatt néhol garantáltan szem nem marad szárazon. Drámai, felkavaró, megrázó és elgondolkodtató. Az emberiség egyáltalán hogy élhette túl ezeket a sötét időket? 1348-ban Európa felét kipusztította az első pestisjárvány, és ha van kedvünk - mert érdekel a dolog - és hozzáolvassuk Schultheisz Emil A Magyarországi járványok történetéről szóló pár oldalas dokumentumát - elég csak a pestisről szóló részt is -, a kép még árnyaltabb és még sokkal szörnyűbb lesz.
Az állapotleírásokon túl is különösebb problémamentes a könyv ezen része. Az események gyorsan pörögnek, a szereplők élnek, szerethetőek, együttérzésünkre méltóak. Mind a múltban, mind a jövőben játszódó rész izgalmas, érdekfeszítő, feszes, félelmetesen sötét tónusú, az orvosi thrillerek és a súlyos történelmi katasztrófákat elbeszélő írások legjobb jegyeit viseli magán. Miközben egy pestis sújtotta területről menekülő pápai küldönc sebességével faljuk a sorokat, azonnal megértjük, mire fel az olvasói és kritikusi lelkendezés a sorozat iránt, és a díjeső is érthetővé válik.

És akkor most itt az idő megkérdeznem, hogy a mű I. könyvét ki írta? Az itt következő sorok kizárólag az I. könyv című részben olvasottakra vonatkoznak!
A fő problémám azzal volt, hogy egyszerűen túlírtnak éreztem az egészet. A jövőben játszódó részben mindenki tyúkperekkel, csip-csup ügyekkel foglalkozik. Oldalanként jelenti be valaki, hogy mindjárt elfogy a tojás vagy a tej, vagy valami más létfontosságú dolog - a WC papír például legalább hússzor -, senkit nem találnak meg telefonon akit fontos lenne, de az idegesítő mellékszereplőkbe mindenki állandóan belefut. Az események ilyetén módon testközelbe hozása párszor jó szórakozást jelent, de aztán már nagyon kezdett idegesíteni. A mellékszereplők közül az idegesítő versenyben harmadik helyen állt Mrs. Gaddson, aki egyébként mindenkit idegesített, szóval akár ki is tilthatták volna az egyetem területéről - ha már a karanténból nem is lehetett elküldeni - szerepe ugyanis nem volt. Még nála is irritálóbb volt Mr. Gilchrist, a tudós, az ideiglenes dékánhelyettes (vagy micsoda), aki konkrétan úgy került ebbe a székbe, hogy az időutazás alapszabályairól és a minimális és szükségszerű biztonsági előírásokról sem tud semmit, ha pedig mégis, akkor azokat csak azért is semmibe veszi - csak úgy, mert megteheti. És hogy hol van eközben a dékán, az egyetem vezetője? Elment Skóciába horgászni, senkinek sem mondta meg hová, és a telefonját sem veszi fel, még akkor sem, mikor Oxford karantén alá kerül, szóval teljesen elérhetetlen. Több, mint egy hónapig! Így lesz a legunszimpatikusabb egy olyan szereplő, aki egy pillanatra sem szerepel a könyvben! :) Ez nekem nem volt hihető semennyire. Az email-jeit azért csak elolvassa, hiszen 1965-óta megteheti nyugodtan bárki és a híreket is megnézheti a "vidderjén".

A múltban játszódó szálon szintén állandóan a már egyébként is tucatszor elmagyarázott dolgokat emlegetik fel oldalanként. Itt még a múltban rekedt időutazó - Kivrin - is annyira teszetosza, mintha nem is a 2050-es évek magabiztos fiatal nője lenne, hanem ő is a XIV. század elején szocializálódott volna, mint azok a szerencsétlen nők, akik szinte jogok nélkül éltek akkoriban férjeik árnyékában. Az rendben is volna, hogy nem akart nagyon kitűnni közülük, de hogy egy életbevágóan fontos kérdést két-három hét alatt nem tudott feltenni a szerencsétlen erdőkerülőnek, akivel egy udvarházban élt, hát az kicsit sok. Bár jobban meggondolva, a jövőben szintén ilyen teszetosza volt a mentora is. Az sem tudott elintézni semmit egy hónap alatt, bármit is gondolt ki. Volt néhány történetbeli következetlenség is. Például miért nem vitt magával Kivrin egy nyomjelző chipet - mint a többiek -, akkor nem kellett volna a fix helyének megtalálása miatt izgulnia? Valószínűleg írói hiányosság - esetleg tudatos választás, aminek miértjét nem fogtam fel - lehet az is, hogy pár szóösszetétel, most például az "itt tartóztatottak" jut az eszembe, bizonyos részein a könyvnek írd és mondd két mondatonként felbukkan, ami annyira látványos, hogy már zavaró volt, pedig nem akartam kötözködni.

Nem akarok igazságtalan lenni azonban, mert néhány rész igencsak jó volt az első könyvben is. Nagyon tetszett például a középkori angol nyelv megtanulásának a módja és leírása, a középkori tájak, kiemelten a sűrű, sötét erdők, mint a tündérmesék táptalajának és a középkor illetve az udvarház hétköznapi életének történelmileg valószínűleg hiteles bemutatása is. Hangulatot teremtőek voltak a latin nyelvű imák is. A jövőben játszódó részben tetszett, amit a világ háttértörténetéről megtudhattunk. Az állandó vírusmutációs fenyegetés árnyékában élő lakosok - és orvosok - harca a pandémia és epidémia ellen. Ügyes volt a két időszak közt felállított párhuzam, miszerint az orvosi fejlődés mellett az emberi jellemvonások alapvetően nem változtak meg. Még mindig másokat szeretünk okolni a hibáinkért. Oxfordshire környékének középkori történelme mellett a járványtan területére is jól felkészült a szerző, nem hiába került öt évbe a könyv megírása. Az írónő csípős humora, beszólogatásai is kellemesek volt általában, de a humorosnak szánt szereplőin nem tudtam mosolyogni de még kedélyesen bosszankodni sem. A túlságosan lassú és bizony néha unalmas részeket még bosszantóvá is tették és tovább lassították.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek Kozmosz sorozata ettől a könyvtől fogva hivatalosan is áttért a szélesebb, a Metropolis Média sorozat könyveinél már megszokhatott formátumra. Nekem az eddigi dizájn is tetszett, de tény, hogy a 20%-al megnövelt könyvszélesség hatására a mostanában egyre vastagabbra hízó regények vastagsága látványosan csökkenthető, ami a kiadó célja volt. A helyesírásról annyit megjegyeznék, hogy nagyon kevés hibás szót vettem észre a könyvben, ami jó dolog, de sajnos annál több kisebb hibát. Rendszeresen kimaradtak a névelők, egybecsúsztak szavak, még a párbeszédeknél használt gondolatjeleknél is jelentkezett párszor ez a hiba, ami csak korrektori figyelmetlenség lehet. Ezen még lesz mit csiszolni. Az értékelésnél talán most először érzem magam bajban. A második könyv 10 pontos lenne persze, de az első könyv eseményeit tartalmazó 360 oldal 60-100 oldalban kiemelkedően jó és izgalmas lehetett volna, így viszont szinte frusztrálóan zavaró volt, nem hiába tartott majd egy hétig elolvasnom, míg a végét meg egyhuzamban felfaltam. Itt segít az ORCA rendszerű pontozás kérlelhetetlen volta. Ez bizony most, még ha Mikulás ajándék is volt a kiadótól, amit újfent nagyon köszönök:

Értékelés: 6/10

Árnyak és Rémek

Árnyak és Rémek

(Ray Bradbury emlékére)

Shadow Show: All-New Stories in Celebration of Ray Bradbury
Eredeti megjelenés: 2012 
Magyar kiadás: Metropolis Média, 2012 
Műfaj: fantasy, horror, sci-fi, novellás, szépirodalom, dráma, misztikus
Hossz: 366 oldal
Vásárlás:
Booker
Fordította: Ajkay Örkény, Dési András György, Galambos Dalma, Horváth Norbert, Illés Róbert, J. Magyar Nelly, Juhász Viktor, Németh Attila, Pápai Dávid, Pék Zoltán, Radnóti Alice, Sohár Anikó, Varga Csaba Béla

Tartalom:
Antológiánk lapjain korunk angolszász spekulatív irodalmának legnagyobb alakjai tisztelegnek a közelmúltban elhunyt Mester előtt történeteikkel, melyek hol felemelőek, hol borongósak, hol szentimentálisak, hol hátborzongatóak, de valamennyi új és új kaland a képzelet határtalan birodalmában.

Ray Bradbury (1920.08.22-2012.06.05)

Az Árnyak és Rémek eredetije 2012.07.10-én jelent meg az USA-ban, akkor, amikor Bradbury alig egy hónapja távozott közülünk. A könyvben található Bradbury előszó arra utal, hogy tisztában volt vele, hogy követői, tisztelői, a szép- és a fantasztikus irodalom megalkuvást nem ismerő zászlóvivői, a megkérdőjelezhetetlen írói nagysága előtt tisztelgő kötetet szerkesztenek közösen. Sajnos nem élhette meg, hogy a kezébe vehesse a könyvet, de azt remélhetjük, hogy pár novella kéziratát azért még volt érkezése olvasni esetleg tanító szándékkal kommentálni is.

Az Árnyak és Rémek gyűjteményes kötetben összesen 26 novellát olvashatunk. Olyan szerzők művei ezek, akik a csak magyarul olvasóknak nem feltétlenül lesznek mind ismerősök, ám az óceán túlpartján már mindannyian lerakták a névjegyüket. Úgy tűnik, hogy Hugo-, World Fantasy- vagy Pulitzer-díj és legalább két New York Times bestseller alatt ebbe a kötetbe nem írhatott senki! Az írások irodalmi színvonalára tehát valószínűleg senkinek nem lehet majd panasza - vagy legalábbis nem fogja hangoztatni -, de a történetek szórakoztató voltát vagy az általuk kiváltott érzelmek magas fokát bárki egyénileg meg tudja majd ítélni. Az ítélethozatalban nagy segítségére lehet bárkinek a novellák után lévő, az írások keletkezéséről szóló szerzői magyarázat és a szerző személyét bemutató rövidke összefoglaló.
Jómagam bár Bradbury-t szeretőnek és tisztelőnek vallhatom magam, ám messze nem olvastam minden magyarul is elérhető munkáját, szóval "szakértőnek" semmiképp sem. Így könnyen előfordulhat, hogy nem ismertem fel néhány történetben egy klasszikus Bradbury novellával való kapcsolatot, esetleg egy Bradbury szellemiségét, gondolatiságát megidézni hivatott stílusjegyet.
Jöjjenek hát most az én "ítéleteim":

Neil Gaiman - Aki elfelejtette Ray Bradburyt
Neil Gaiman azok közé a szerzők közé tartozik, akik a magyar közönségnek sem ismeretlen. Itt egy olyan monológot kapunk tőle, olyan mély és őszinte tisztelgést a nagy előd felé, aminek frissességétől a szavunk eláll. A benne lévő ima pedig a "legcoolabb" imádság, amit ki lehet találni! Gaiman most sem okozott csalódást. Melankólikus dráma - nem tudom jobban megfogalmazni. Lesz még ilyen.

Margaret Atwood - Fejek az örökkévalóságnak
Margaret Atwood igazi szépirodalmi fantasztikus szerző, aki talán A szolgálólány meséje című disztópiája miatt lehet ismerős az olvasóknak. A kötet első igazi sci-fi novellája (igaz még csak a második írásnál tartunk, de jó pár el fog még telni a másodikig) az 50-es évek stílusában. Levágott fejek, őrült doktor. Nem is kell más egy kedves múltidézéshez a sokak által - többek közt általam is - annyira kedvelt filléres ponyvák világába. Sci-fi, horror.

Jay Bonansinga - Nehézfiú
A noir-os hangulatú történet egy furcsán alakuló, valószínűtlen kapcsolat leírása. Jó stílusú írás, de a végén a csattanója nekem nem tetszett. Noir-os thriller, dráma.

Sam Weller - A lány a ravatalozóban
Sam Weller Bradbury hivatalos életrajzírója - és egyben e kötet szerkesztője is. Írásában két lelki társ találkozásáról olvashatunk, de az egyikük már meghalt. Jó stílusban megírt, szellemes írás. Természetesen mi lenne más, mint melankólikus dráma.

David Morrell - Kísérők
David Morrell írta a Ramo-t. Kell még mást tudni róla? Nos annyit még mindenképpen, hogy Kísérők című novellájában egy átlagos amerikai házaspár egy furcsa párossal találkozik, akik egyáltalán nem átlagosak. A cím miatt elég könnyen ki lehet találni a csattanót, de maga az írás és az ötlet is jó volt. Misztikus thriller.

Thomas F. Monteleone - Eszmecsere
Monteleone egy Bram Stoker-díj harácsoló (négyszeres) horror író. Ebben a novellájában most mégis más vizekre evez és egy kisfiú találkozását és egy kávé melletti beszélgetését örökíti meg H.P. Lovecraft-tal, a horror pápával. Mivel szinte iszok mindent, amit Lovecraft írt vagy róla írtak, ez a novella fene mód tetszett, bár mivel műfajára nézve leginkább melankólikus drámának mondanám, kicsit már izgulok, hogy vajon lesznek a könyvben egyáltalán űrhajók vagy idegen fajú szörnyek??

Lee Martin - Macska a rossz kanapén
A Pulitzer-díjra jelölt Lee Martin novellában egy házasság alkonyáról olvashatunk és az emberi elidegenedésről, egy átlagos, mégis reményteli élet kudarcáról. Aki szerint valószínű, hogy az írás egy űrhajón vagy egy másik bolygón játszódik, az gondolja át újra. Maxi-melankólikus dráma, tragédia. (De jó volt egyébként!)

Joe Hill - A Champlain-tó ezüstös vizeinél
Joe Hill - Stephen King fia - mára már saját jogán is befutott író, köszönhetően az A szív alakú doboz és a Szarvak című könyvének. A 27 képtelen történet-ben az övé volt a legeslegjobb novella, szóval felfokozott várakozással kezdtem neki az olvasásának. A történet szerint a tóparton játszadozó gyerekek egy dinoszaurusz tetemet találnak, ám a felnőttek közül senki nem veszi a fáradtságot, hogy hitelt adjon a gyerekeknek és megnézze a dögöt. Jó kis írás volt - Az Ördög a lépcsőn-nek mondjuk a közelébe sem ért. Olyan érzés volt, mintha King A köd című írása mellé is be lehetne tenni univerzum-kiegészítő novellaként. Tó-köd-dinoszauruszok-...-happy-end(?). Végre egy MISZTIKUS-dráma!!!

Dan Chaon - Kis Amerika
Breeze úr és Peter, a vérfarkasfiú autózik keresztül-kasul ebben a poszt-apokaliptikus Amerikán. A két szereplő közti feszültség belengi az egész történetet. Amilyen jól kezdődött, a közepe táján valahol olyan hirtelen vesztett engem el. Elég bénácska volt az egész novella. Az írás keletkezéséről szóló írói megemlékezés sokkal jobban tetszett, mint maga a mű. Poszt-apokaliptikus horror.

John McNaully - A telefonhívás
A régimódi fekete, tárcsás telefonról indított hívások némelyike a múltban csörög ki. A telefon tulajdonosa elhatározza, hogy megváltoztatja a múltat. Nem az első 10 pontos novella - direkt nem pontozok most külön egyébként -, de talán az első olyan írás, amilyeneket tömegével vártam ebbe a gyűjteménybe még az olvasás előtt. Misztikus horror.

Limited Edition

Joe Meno - Az ifjú zarándokok
Egy távoli bolygón a mélyen vallásos telepesek gyermekei egy paradicsomi szépségű helyet találnak a bolygó felszíne alatt. Nem is sejtik, hogy a felfedezés a gyermekkoruk végét jelenti majd. Végre újra egy ízig-vérig science-fiction történet.

Robert McCammon - Az álommasina gyermekei
Keserédes történet a többszöri világégés után életben maradt maroknyi túlélő egyikéről - egy magányos asszonyról -, aki újra felfedezi Bradbury történeteinek - tágabb értelemben egyszerűen csak A Történeteknek - örök érvényű fontosságát, enyhet adó gyógyító erejét. Az eddigi legjobb. Poszt-apokaliptikus dráma.

Ramsey Campbell - A könyvlap
Felkavaró, lírai írás a legtekintélyesebb élő brit horrorszerzőtől a könyvek haláláról, az írók-a-műveikben-élnek-tovább gondolat ösvényén. Kicsit túlságosan elhúzott volt a felvezetése az én ízlésemnek, de miután "beindult" nagyon jó lett. A vége kifejezetten tetszett. Fantasy, horror. 

Mort Castle - Fény
Furcsa kis írás Marilyn Monroe-ról a kötet társszerzőjének tollából. Szerintem nagyon rossz volt - már bocsánat. Bőven elment volna, egy "nyomi" kis életrajzi összefoglalónak, de egy elvileg misztikus írásokkal foglalkozó válogatásban... maradjunk annyiban, nem volt az én stílusom.

Alice Hoffman - Ördögűzés
A kisváros gyermek lakói közt suttogva terjed a pletyka, hogy a szomszédos kiserdőbe egy angyal költözött. Két barátnő hamarosan közelebbi ismeretségbe kerül vele, ami mindkettőjük jövőjét alaposan megváltoztatja. Alice Hoffman könyveit már többen ajánlották a figyelmembe, eddig nem jutottam el hozzájuk, de ez a novellája valóban érdekes és stílusos volt. Talán a címe miatt volt igazán borzongató ez a romantikus, mágikus realizmusos fantasy történet.

John Maclay - Max
Rövidke történet Max-ről, a szabadkőműves kapuőrről, akinek egész élete tele van titkokkal, rejtélyekkel. Kedves-bús misztikus történet. Like!

Jacquelyn Mitchard - Hasonszőrűek
Újra egy remek, hosszabb lélegzetű novellával találkozhatunk a kötet lapjain. A több generáció óta Amerikában élő magyar! Nikolai (jaj!) család két - szinte iker - tini tagja 1-1 ajándékot kap a nagypapától. Senki nem is sejti, hogy a tárgyakkal valami nincs rendben. Egyszerű, hétköznapi elemekkel operáló, és talán pont ezért igazán hátborzongató horror sztori.

Gary Braunbeck - A kövér ember és a kisfiú
Egy rövid írás a horror egy másik nagyágyújától, aminek semmi köze a híres atombombákról készült 89-es filmhez (Fat Man And Little Boy). Itt egy kisfiú beszélget egy olyan kövér emberrel, akinek kinézete már büntetendő. Kicsit misztikus dráma. (Nem tetszett.)

Bonnie Jo Campbell - A tetovált nő
Bradbury híres művének az A tetovált embernek az előzményét írja le Bonnie Jo Campbell ebben a viszonylag hosszabb lélegzetű mágikus realista műben. Kicsit lassúcska, de élvezetes írás.

Audrey Niffenegger - Visszafelé Sevillában
Az időutazó feleségének - a talán az egyetlen olyan romantikus (és egyben fantasztikus) filmnek (a könyvet nem olvastam) a szerzője, ami fenntartások nélkül tetszett - írónőjének rövid munkája egy varázslatos hajóútról. Az élete során elért eredmények láttán elkeseredett lány azt kívánja, bárcsak haldokló apja és ő helyet cserélhetnének. Ennél sokkal nagyobb durranást vártam az írónőtől. Misztikus.

Charley Yu - Föld (Ajándékbolt)
Szatírikus írás, amiben a Földet évezredek óta elhagyó földlakók visszatérnek a lakhatatlanná vált Földre és miután látják, hogy ott semmi érdekes nincs a turistáik számára, a megmentett haszontalan kacatjainkból ajándékboltot nyitnak. Nagyon ötletes, jó írás volt. Szatíra.

Julia Keller - Hayleigh apja
A végig feszültségben tartó írásból kiderül, miért is NE menjünk le a pincébe, ha már egyszer megmondták, hogy NE menjünk le! Horror, thriller.

Dave Eggers - Ki kopog?
Ez után a három oldalas írása után egyszerűen muszáj felvennem Eggers úr magyarul is fellelhető könyveit - pld. az Ahol a vadak várnak-ot - a csak a fejemben létező olvasási listámra. Horror.

Bayo Ojikutu - Rezervátum 2020
Ez a szerintem inkább cyberpunk-, mint Bradbury-hatásokat mutató írás nekem egyáltalán nem tetszett, bár a szerzője szerint a Fahrenheit 451-ből merítette a legnagyobb ihletet. Szerintem a stílusa is fárasztó volt és a történet sem fogott meg. Sci-fi.

Kelly Link - Két ház
Az évek óta küldetése felé száguldó Titkok Háza nevű űrhajó épp ébren lévő legénysége horrortörténetekkel szórakoztatja egymást. Érdekes horror történet volt. A vége különösen jó volt.

Harlan Ellison - Kifáradás
Harlan Ellison - Bradbury évszázados személyes jóbarátja - utolsó munkája, amiben ő is elbúcsúzik és készül barátja után a legnagyobb kalandra.

Valószínűleg elégtelen Bradbury-s ismereteimnek - valamint a címnek és a borítónak is - köszönhetem, de én másmilyen műveket vártam. Nem akarok most számolgatni, de a könyv első részében publikálók közt a gyász valószínűleg nagyon munkálhatott, ezért ott a sci-fi és misztikus írások helyett inkább a szomorúság, a dráma és a búcsúzás hangulata jött át nekem. Ez nem azt jelenti persze, hogy az ebben a formában írt művek nem tetszettek volna, egyszerűen csak mint írtam is, nem erre számítottam. Később az egyensúly helyrebillent és én is megkaptam az űrhajóimat, az idegen bolygókat, különféle szörnyetegeket - persze az emberben élő szörnyeteget ki nem lehet hagyni a szörnyfajták közül - egyaránt. Ahogy szerettem is volna, hogy megkapjam. A 26 novella közül 5 egyáltalán nem tetszett, de ez úgyis egyéni ízlés függő, szóval nem nevesítem őket itt, de a kedvenceimet azért mégiscsak. John McNally telefonhívása, Robert McCammon álommasinája, Jacquelyn Mitchard kiskése, Julia Keller pincéje és Dave Eggers feneketlen tava sokáig velem maradnak még - ahogy Neil Gaiman imáját sem fogom elfelejteni valószínűleg sosem.
Miattuk szeretem a novellás köteteket. Ismeretlen - számomra ismeretlen - írókra hívják fel a figyelmemet percek (pár oldal elolvasása) alatt. Bradbury büszke lehet követőire!

Wallpaper 1920x1080

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadó-nak!

Értékelés: 7/10

Most pihenj meg egy kicsit Ray, aztán gyorsan csatlakozz újra hozzánk!
"Istenem, hallgasd meg fohászomat!
A...B...C...D...E...F...G..."

Neil Gaiman