A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: romantikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. január 2., szerda

Stephen King - 11/22/63

Stephen King - 11/22/63

Stephen King - 11/22/63
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Európa, 2012
Műfaj: misztikus, történelmi fikció, dráma, romantikus
Hossz: 1136 oldal
Fordította: Szántó Judit
Díjak:
World Fantasy-díj jelölt, 2012

Tartalom:
Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában. A múltban tett kirándulásnak van azonban egy hátulütője: amennyiben az időutas hazatér, de aztán újra ellátogat a múltba, „reset” következik be: az eredeti körülmények állnak helyre, a beavatkozás érvényét veszti.

Jake, aki a múltban a George Amberson nevet veszi fel, főpróbát akar tartani. Középiskolája nyomorék öreg pedellusának családját 1958-ban az apa kiirtotta, Jake-George tehát azért megy vissza 2011-ből 1958-ba, a családirtás előtti hetekbe, hogy megmentse a családot. Ekkor veszi kezdetét a rengeteg bonyodalom, amely az új életével jár: szenvedélyes viszony, nagy, komoly szerelem, beteg lelkű, bosszúszomjas férj felbukkanása, gyilkosságok. Jake-George nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban az idő előre haladtával egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni.

Stephen King most is elemében van, fantáziája korlátlan, szereplői és miliői hitelesek, legújabb regénye pedig letehetetlen.





Stephen King (1947-)
Stephen King – a horror-fejedelem – munkássága és jelentőssége már régóta messze túlhaladja azt a szintet, amit azon olvasók feltételeznek róla, akik a „horror” kitétel, magyarul skatulya miatt könyveitől azonnal viszolyogva fordulnak el. (Bár King népszerűsége vitathatatlan, nem kell féltenünk, hogy felkopna az álla, ilyen olvasók igenis léteznek. Magam is ismerek közülük párat.) King viszont horror valamint fantasy, életrajzi, stb… művei mellett igazi drámai mélységű szinte tisztán szépirodalmi műveket is írt már. Elég, ha csak az A remény rabjait vagy az Állj mellém! című kisregényére gondolunk. A misztikum esetleg ezekben az írásokban is helyet kaphat, mint az Atlantisz gyermekeiben például, ám karakterei, írásmódja és leírásai bármelyik szépírónak dicséretére válnának. Legújabb, bár 1971 óta folyamatosan érlelt – monstre - könyve, a 11/22/63 is ezt a vonalat követi.

A 11/22/63 ugyanis nem horror, sőt a fantasztikum irodalmának egyéb zsáneréhez is csak annyiban kapcsolatos, hogy a több mint 1100 oldal nagyjából öt százalékábanban (az elején és a végén) valóban van szó időutazásról. A könyv többi részére inkább a történelmi környezetben játszódó romantikus dráma jegyei illeszthetők rá legkönnyebben. A történelmi résznél még az „alternatív” kitételt is túlzónak érzem, lévén, hogy a könyv majd egészében a történelmileg – nagyjából legalábbis – valós, jól ismert Amerikában vagyunk 1958-63 között. Politikai thrillernek sem neveznék azonban egy olyan művet, amin nem nagyon lehet izgulni, sőt akciósabb rész sem nagyon van benne (talán két verekedést leszámítva), és a politika is inkább csak érintőlegesen van benne egy-egy beszélgetés, visszaemlékezés vagy újságcikk apropójából, valamint még az egyébként mindig nyerő összeesküvés elméleteknek is búcsút mondhatunk. Szerencsére ez Kingtől inkább csak meglepő, mint valódi aggodalomra okot adó tény. Bár csalódást ezúttal sem okozott, azért pár borzongásra éhes horror-fan esetleg csalódottnak érezheti majd magát.

"...ha már vajazol, vastagon kend!"

Az időutazással és hatásaival foglalkozó könyvek jó része operál a már szinte unalomig ismert pillangó-effektussal, vagy az időutazás paradoxonaival. Itt, mivel King nem tudta/akarta meghazudtolni a róla kialakult képet, szintén lesz dolgunk valami hasonlóval, de masszív ezer oldalon keresztül nem igen lesz dolgunk hasonló problémákkal. Ahogy Al kérdésére, miszerint "Mi történik, ha véletlenül megölnéd nagyapádat?", Jake - a főszereplő - tömören ennyit válaszol: "Mi a faszért csinálnék ilyet?" Ennyivel el vannak intézve a más szerzőket annyira megihlető paradoxonok. Az időutazás lehetőségének mikéntjére, pontos módjára vagy miértjére ebben a könyvben nem kapunk feleletet, ez tényleg csak a körítés – és a végkifejlet - miatt került bele egyáltalán.

"A kérdés azonban a régi: Mi történt? Ez. És ez is. És még ez is meg az is."

Az időutazás ürügyén King visszavisz minket egyik kedvenc színhelyére, Derry-be, ahol ugye az Az is játszódik - sőt a Shawshank börtöne is felidéződik egy pillanatra -, bemutatja nekünk, hogy a „bohócos-gyilkosságok” átélése és az azutáni év mennyiben változtatta meg a derry-i lakosok – kiemelten régi ismerőseink, Richie Tozier és Beverly Marsh – és a város életét. Megtudhatjuk, hogy Derry-vel (mint Dallassal is), valami még mindig nincs rendben, valami gonosz még mindig szunnyad ott, mélyen eltemetve. Most a Kossuth utcában nyújtja ki csápjait, és ha már épp arra jár egy lelkes időutazó, hát tegyen már ellene valamit, nem igaz? (Egészen az 537. oldalig kellett várnom az első (és utolsó) lúdbőrre, szóval nem a legizgalmasabb King könyvről írok most!)

Lee Harvey Oswald (1939-1963)
Mérföldek százaival és évekkel később, már Texasban, időutazónk kettős életet élve a tanítás mellett teszi a szépet szívszerelmének, az új, fiatal könyvtáros hölgynek, mialatt folyamatosan megfigyeli Lee Harvey Oswaldot, hogy mindent megtudjon a Kennedy elleni merényletről. El kell döntenie, hogy vajon valóban a magányos lövész végzett az elnökkel, vagy több szereplős – CIA, KGB, maffia, FBI – a játszma. Kennedyt ugyanis szerinte meg kell menteni, hiszen halálával kezdett a VILÁG erőteljes lejtmenetbe kapcsolni. Azonban a lehetséges összeesküvés elméletekkel sem foglalkozik mélyebben King.

„…Két dolog van, amit többnyire csak visszatekintve ismerünk fel. Az ostobaság az egyik. A másik az alkalom, amit elszalasztottunk.” 

Jake derry-i és texasi öt évének története alatt pedig megtudunk mindent az 50-es, 60-as évek kisvárosi Amerikájának hangulatáról. Ez a miliő az, amiben King mindig lubickol. Sorait öröm olvasni, annyi mindent beleír saját kulturális és történelmi élményeiből valamint elismerésre méltó mennyiségű kutatási anyagaiból, hogy szinte érezni a bűzt – főleg a nikotin bűzét - a lapokon, ami ezekből a tudatos környezetvédelem előtti időkből árad, miközben állandóan szól a Lindy Hop és a Rock & Roll. Mivel Jake a történet szerint a mi időnkből ment vissza – mi is lehetnénk az az átlagember, aki az évezred kalandját átélhette -, ezért érdekes aspektusa a könyvnek, mikor az ő szemén keresztül King lépten-nyomon rácsodálkoztatja az olvasót olyan változásokra – sokszor viselkedésbeli változásokra! -, amik bő 50 év alatt gyökeresen megváltoztak, általában nem a mi előnyünkre.

John F. Kennedy (1917-1963) és "Jackie" (1929-1994)
A karakterei természetesen most is életre kelnek a könyv lapjain – ahogy ezt Kingtől már megszokhattuk -, olyan rövid, frappáns, mégis fényképszerű leírásokat kapunk még a legkisebb mellékszereplőről is - legyen az beatnik vagy a kisvárosi iskolatanács karót nyelt pozőrje -, hogy öröm olvasni őket.

„Al szeme sarkából pókhálószerűen indáztak tova a ráncok, és a szemhéját beszövő apró, finoman hullámzó ráncocskák láttán a mozipénztáros már nem kért volna nyugdíjas-igazolványt.”

A múlt bemutatása persze nem idealizált, még ha eleinte esetleg annak is tűnhet - főleg ha ismerjük King 60-as évek imádatát. Kíméletlenül – bár valóban nem harsogóan az arcunkba tolva - bemutatja az amerikai álom másik oldalát is, a recessziót, a „deszkát a lyuk fölött a szömörcésben” (WC a színeseknek), a szegénységet és kilátástalanságot, a bűnözést, a hidegháború pesszimizmusát és a kommunista-gyűlöletet.

A könyv története kerek, jól összerakott – bár ugye a misztikus szál nincs megmagyarázva -, történelmileg és politikailag hitelesnek tűnő. Személy szerint egy jó történetre, egy jó King-történetre vágytam, amit végül maradéktalanul megkaptam, bár a borzongás most elmaradt. Nem értek egyet azzal a vélekedéssel, miszerint ez lenne az utóbbi tíz év legjobb King könyve – még ha World Fantasy-díjra jelölték is (amit végül Lavie Tidhar kapott meg az Oszamáért) -, szerintem a Setét Torony sorozatának ez idő alatt megjelenő mindhárom része kenterbe veri, ahogy a Blaze is. Mindazonáltal akik önként le tudnak mondani a magasfeszültség idegborzoló hatásairól egy hamisítatlan King-stílusban megírt „romantikus dráma” kedvéért, azoknak nem okoz majd csalódást, sőt azt hiszem, új rajongókat is könnyen szerezhet a szerző számára. A könyv filmváltozata elvileg már készül, producere maga King lesz. (A rendezője pedig remélem Darabont.) 

„…mert jó munka volt, és mert Harry fájdalma belőlem, az olvasójából érzelmi reakciót váltott ki. Talán nem ez jellemez minden, A+-ra értékelt írásművet? Az a dolguk, hogy reakciókat váltsanak ki…”
  
A könyvért köszönet az Európa Kiadónak!

 Értékelés: 8/10

Wallpaper 1920x1080

2012. december 30., vasárnap

Piers Anthony - Khton

Piers Anthony - Khton
(Aton 01.)

Piers Anthony - Chthon
(Aton 01.)
Eredeti megjelenés: 1967
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Sorozat: MesterMűvek (sci-fi) 02.
Hossz: 280 oldal
Műfaj: sci-fi, kaland, romantika, klasszikus
Fordította: Sárközy Gergely
Díjak:
Hugo-díj jelölt, 1968
Nebula-díj jelölt, 1967

Tartalom:
Khton - a pokolbolygó, a kárhozottak világa, az emberlakta univerzum legszörnyűbb fegyenctelepe, ahol a javíthatatlan bűnözők életfogytig robotolnak a föld alatti gránátkristály-bányákban, egyetlen általuk választott felszerelési tárggyal, a szabadulás minden reménye nélkül. Atont, az arisztokrata telepescsalád sarja egy tiltott szerelem miatt kerül ide - ha ugyan szerelemnek lehet nevezni azt a kéjvágy és gyűlölet között ingadozó érzést, mely a gyönyörű, titokzatos szirénhez fűzi, akit sem megszerezni nem képes magának, sem megszabadulni tőle. Amikor alászáll az alvilágba, Aton nem fegyvert vagy szerszámot visz magával, hanem egy könyvet, vezérlő kalauz gyanánt. Ifjúkori naivitása rég a múlté, a világűrben átélt viszontagságok keménnyé és viharvertté edzették; s bár a Khton mélyéről köztudomásúlag nincs menekvés, neki föltett szándéka, hogy megszökik és szembenéz a rejtélyes szépséggel, akinek végzetes és érthetetlen vonzereje ide juttatta őt…

Mítosz és költészet, kalandregény és szimbolizmus ötvözete – olyan erőteljes, hogy szinte szétveti a könyvet, de művelt, eredeti és szórakoztató.
Publishers Weekly



Piers Anthony (1934-)
Piers Anthony 1934-ben született Angliában, de hat éves korában már az Egyesült Államokban laktak a családjával. Első regénye a Khton című sci-fi volt (1967), ami rögtön HUGO- és Nebula-díj jelölést kapott. Ez a regénye a Delta Vision gondozásában jelent meg magyarul az idén. Rengeteg könyvet írt, de elég jól informáltnak kell lennie annak az olvasónak, akinek a neve hallatán más írása jut elsőre az eszébe, mint az Emlékmás (1989) - hárommellű nője -, aminek második filmadaptációját a nyáron mutatták be immár Arnold Schwarzenegger és Sharon Stone nélkül. Nem is volt rossz egyébként, még a Mars klasszikus helyszíne nélkül sem. Esetleg a blog folyamatos követői még emlékezhetnek a Varázslat Kaméleonnak című könyvének (Delta Vision, 2012) méltatására, amit alig két hónapja olvashattak itt.

A Delta Vision körülbelül egy éve indított MesterMűvek sorozatának sci-fi alsorozatába tartozó Khton Kornya Zsolt szerkesztő rajongói hangvételű méltatásával kezdődik, amivel most is egyet tudok érteni, mint azt A kegyelem áránál is tettem. Írásában felhívja a figyelmet a könyv több síkon való értelmezhetőségére, vagyis, hogy a mű szimpla űr-kalandregényként is megállja a helyét, de igazi valóját szimbolikájának mélyebb megértése után mutatja meg az olvasóinak. A Khton egyébiránt az Aton sorozatba tartozik. Második és egyben utolsó része a szintén nyelvtörő Phthor (1975) előre láthatóan 2013-ban jelenik majd meg magyarul. A sorozathoz Charles Platt írt még két kötetet, címei Plasm (1987) és Soma (1988). Ezek magyar kiadásáról nincs információm.

A könyv nem csak első regénynek jó - így azonban egyenesen kiváló. Több okból kifolyólag sem feltétlenül szeretem ugyan az időben összevissza ugrálva haladó történetmesélést, de itt szerencsére nem azért az olcsó trükk miatt került bele, hogy az olvasót összezavarják és az egyébként lapos(abb) történetet "furává" tegye vagy egyenesen az érthetetlenségig összezilálja, így próbálva meg elhitetni az olvasókkal, hogy mélyebb tartalom is van a könyvben, mint az elsőre látszik. Itt inkább a számomra egyetlen elfogadható okból való használatról van szó - bár ezért sem rajongok igazán -, a feszültség emeléséről. A történet időrendjéből hirtelen előreugorva bepillanthatunk a főhős nem is túl távoli jövőjébe és egy-két fejezeten keresztül azon elmélkedhetünk, vajon meg fogjuk-e tudni egyáltalán, hogy hogyan jutott ki a barlangból főszereplőnk és csapata vagy sem. Tisztán látható tehát, hogy nekem a lineáris történetvezetés jobban fekszik, de sokaknak ezzel nyilván nem lesz problémája, sőt, ahogy olvasgattam írás közben más blogokon, az idősíkokkal való - egyébként valóban mesteri - zsonglőrködést majdnem mindenhol kiemelik, mint pozitívumot. A másik dolog, amiért nem rajongok - az okai nagyjából ugyanazok, mint az előzőek - az a (láz)álmokban kiteljesedő szimbolikák, látomásos jelenetek. Nos ezt sem úsztam meg most, volt két fejezet, amin át kellett rágni magam, de ennyivel el is tudom intézni azt, amiért nem lelkesedtem a könyvben.

Piers Anthony stílusa azonban nagyszerű. Sikeresen hozta össze egy rövidke regény erejéig a klasszikus angolszász romantikus vagy épp szimbolista költők verseit - Dan Simmons Hyperion-jához hasonlóan -, a mítoszok szörnyűséges teremtményeit, arcpír nélkül vette kölcsön a görög tragédiák fordulatait, karaktertípusait és izzadságszag nélkül, könnyedén ötvözte őket a ponyvásabb science-fiction és fantasy regények alapvető írói kellékeivel, a sok akcióval, a néha bizony túlzás nélkül horrorba illően brutális kalandokkal, az űrutazás jóvoltából csodálatosan változatos helyszínekkel, a szexualitás szabados használatával és néha persze, ahogy azt a szerzőtől a Varázslat Kaméleonnak olvasása óta el is vártam, humorral. Ez a némiképp váratlan egyveleg megspékelve pár ragyogóan kidolgozott karakterrel, élükön természetesen a szinte "jelenetről-jelenetre" fejlődő Atonnal, akinek egyszerűen muszáj végig szurkolni a könyv olvasása közben, hiába egy balf.sz a nőkkel és több megmozdulása is minimum megkérdőjelezhető etikusságú. Itt valóban profin van megoldva a karakterfejlődés kérdése - vagy talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy a karakter változása az események hatására.
A romantikus szál, ami végigfut a könyvön és az események legfontosabb hajtóerejét adja, nem olyan, mint a rózsaszín lányregények viszolyogtató nyálassága - már elnézést a stílus rajongóitól, de... -, hanem a lehető legkiforgatottabb, legsötétebb, ösztönös vágyakozás, ami elől nem lehet kitérni. Ilyesmiről pedig pironkodás nélkül olvashat akár a férfiember is! :)

"...- Amikor visszatérsz a természetbe nem aprózod el - szólalt meg végül. Atonnak hirtelen eszébe jutott: odakint ruhát viselnek az emberek, ő pedig meztelen volt."

Bevallom, a könyvet nem aprólékosan elemezgetve olvastam. A nyilvánvaló utalásokat persze óhatatlanul észrevettem - Malícia, O(spoiler) király -, de biztosan elhibáztam pár rejtettebb sugallást vagy mitológiai párhuzamot. Azonban a valóban folyamatosan pörgő események, amik folyamatosan adrenalinfröccsökkel láttak el - a két idősík közül a barlangban élő Atonról szóló részek azért jobban érdekeltek, mint a szerelmét elszántan bolygóról-bolygóra üldöző Aton története -, vagy a szerző fantáziájából a papíron megelevenedő bolygók, lények és helyszínek elapadhatatlanul özönlő csodái - a hví, az igaz szerelmet igazoló virág kiötlése például parádés tett, nagyon tetszett - lankadatlanul mozgásban tartották lelki szemeimet. Szórakozni akartam és könnyedén sikerült is célomat elérni ezzel a könyvvel, amely majd minden szempontból beváltotta a hozzá fűződő reményeimet. Úgy gondolom, hogy a science-fiction kedvelők mellett a kalandregények és a rémirodalom kedvelői is megtalálhatják benne a számításukat. Én mindenesetre maradok Piers Anthony további könyveire is.

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Értékelés: 8/10

2012. október 28., vasárnap

Guy Gavriel Kay - Ysabel

Guy Gavriel Kay - Ysabel

Guy Gavriel Kay - Ysabel
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2009
Műfaj: fantasy, misztikus, ifjúsági, romantikus
Hossz: 418 oldal
Vásárlás:
Fordította: Sohár Anikó
Díjak:
World Fantasy-díj, 2008
Mythopoeic-díj jelölt, 2008

Tartalom:
A tizenöt éves Ned Marriner elkíséri fotóművész apját Provence-ba, hogy hat héten át a festői szépségű tájakat járják, képeket készítve egy dekoratív albumhoz. Amíg apja fényképez, Nedet titokzatos események rádöbbentik, hogy az iPodok, mobiltelefonok és hibridüzemű autók modern világában még mindig jelen vannak bizonyos ősi hatalmak. Egy megszentelt, kísértetjárta éjszakán, amikor az élők és a holtak birodalmát elválasztó falak leomlanak, mitikus alakok támadnak fel, mai hétköznapi emberek életét változtatva meg mindörökre.
Kanada egyik legnépszerűbb szerzőjének ez a regénye hat hetet töltött a sikerlista élén, és 2008-ban elnyerte a rangos World Fantasy-díjat is. Varázslatos története megmutatja, hogy a múltunk velünk él, elpusztíthatatlanul.




A számomra igencsak furcsa nevű Guy Gavriel Kay kanadai fantasy író, aki 1954-ben született. A húszas évei derekán az irodalommal kapcsolatos elő munkája az volt, hogy J. R. R. Tolkien fiának, Christopher Tolkiennek segített kiadás alá rendezni A szilmarilok-at. A fiatalember számára, aki ekkor még nem tudta biztosan, hogy mivel is fog foglalkozni, ez a családi barátság döntően befolyásolta az életét, és örökre a fantasy irodalom szerelmesévé tette. Nehezen találhatunk ennél inspirálóbb kezdetet egy ekkor még szárnyait se nagyon bontogató író számára. Magyarul a World Fantasy-díjjal jutalmazott Ysabel az egyetlen könyve, amit olvashatunk tőle.

Guy Gavriel Kay (1954 - )
Nem tudom, mi vonzott ehhez a könyvhöz már éveken át, de biztosan nem a vállalhatatlan borító. Az eredeti sem nagyon tetszik - a női temetőkerti szobor -, nekem nem jött át belőle a könyv hangulata, de ez a félig-mályva-félig-bugyirózsaszín-iPodból(?)-kilógó-oszlopfőfejjel... hát ez egyszerűen gusztustalan. Komolyan, ÉGŐ volt olvasni egy férfinek ezt a vonaton! Szinte láttam a lesajnáló félmosolyt az utastársak arcán. Mivel úgyis van már pár Galaktikás könyvnek elektronikus változata, én azt javaslom, ebből is legyen - egy újraolvasás, betűhibák, betűhiányok, magyartalan mondatrészek javítása után -, Kindlén onnantól majd nem lesz zavarba ejtő az olvasása senkinek!

...és nagyjából ennyi volt a negatív mondanivalóm a könyvről.


Nem áll a hátam mögött komoly kutatómunka, mikor azt mondom, hogy a félrepozicionált marketing miatt lett ennyire visszhangtalan a könyv hazánkban (3 év alatt 11 olvasás a Molyon?!?) - már ha az volt egyáltalán. Mentségünkre szóljon, de nem csak minket, hanem a külföldi olvasókat is istenesen megosztotta a mű.

Elolvasása után be kell látnom, nekem is nehéz lenne, ha ki kellene találnom egy olyan korosztályt vagy csoportot, akiknek fenntartások nélkül ajánlhatnám.
A következőkben egypár kemény általánosítás is következik - akire nem vonatkozik, attól előre elnézést kérek! Csak saját felelősségre!

 A könyvben egy - tipikusan nádszálként hajlongó - nő kegyeiért verseng két férfi, két született ellenség hosszú évezredeken, számlálatlan életeken át. [Férfiak: Azoknak, akik fantasyt akarnak olvasni, ez a vég! Még egy látszat-fantasyba csavart romantikus bullshit! - Köszi, de nem.] Múlni nem akaró szerelmük szó szerint mindent és mindenkit - volt olyan kor, amikor egyszerre kb. 200.000 keltát és rómait - elemészt. [A romantikusabb lelkületű hölgyek szerint: Ennyi hulla még a Twilight-ban sincs, inkább olvasok valami jó kis váááámpíííírost!]

A könyv jó részében (az első felében) a cselekmény lassan folydogál. Mindenki fel-le autózgat Provence-ben, órákat elpepecselnek egy-egy fénykép elkészítésével, semmiségekről beszélgetnek, egymást cikizik - a szövegben pár igazán bántó fiataloskodással (pld: mesi), ami nem tudom, hogy nem a fordító által került-e bele esetleg -, a történet nem csak nekünk halad lassan előre, de még a szereplők sem tudják biztosan, hogy van-e történet, vagy tényleg csak fotózzák Provence nevezetességeit. [Férfiak: Köszi szépen, de erre nekem nincs időm!]

Az Aix-en-Provence-i katedrális
Később ez a szál teljesen átvált egy jóval sötétebb, misztikusabb, nyomozósabb részbe, ahol felidéződik pár híresebb és durvább Provence környéki történelmi esemény (Pourriéres - a kelta törzsek lemészárlása; Béziers - "Öljétek meg mind, majd Isten felismeri a sajátjait!"), amik azért bőven a jó ízlés határain belül maradnak, sőt továbbmegyek, végig "fiatalság-barátok", ugyanis a fizikai erőszak - ezzel együtt - mégis szinte teljesen hiányzik a könyvből - [Férfiak: Micsoda ez már megint, kérem szépen?!] -, de a félmeztelen kelta/skót/gall/római/görög férfiak sem produkálnak egyetlen egy árva soft-pornó jelenetet sem, sőt vámpírok helyett is csak egy-két szellemecske és vaddisznó mászkál - [Kiestek a "romantikát" kedvelő nők is végre?] - erre-arra az erdőben.

Maradnak akkor tehát a még "erkölcsileg romlatlan" - a szürke különböző árnyalatai és a vámpíros-"irodalom" által még nem korrumpálódott - fiatal hölgyek, mint potenciális olvasók? Igen, ők nyugodtan olvassák csak el! DE KÉREM SZÉPEN, ÉN EGYÁLTALÁN NEM VAGYOK ILYEN ÉS MÉGIS IMÁDTAM AZ ELEJÉTŐL A VÉGÉIG! Sőt, igen, nekem a vége is nagyon tetszett! Ritkán ennyire EGYSZERŰ, mégis nagyszerű, sallangmentes a történetek vége (igen, már az elejétől lehetett sejteni).

A kerengő
Az Ysabelben ugyanis kapunk egy olyan szellem-történetet, ahol a fehér leples, láncot csörgető kísértetek helyét egy igen jól kitalált, valódi, kelta alapokon nyugvó Beltane-éji (május 1.) szellemjárás veszi át - egyébként a könyv nekem Clive Barker Korbács-ára hasonlított nagyon, bár abban sokkal több és sokkal durvábbak voltak az erőszakos részek -, amikor a holtak birodalmát és az élők világát SEMMI sem választja el; egy olyan romantikus szerelmi történetet, amiről egész egyszerűen jó volt olvasni - idén A kegyelem ára után már másodszor, mi történik itt??? - és nem az 1000 egy tucat kategóriába tartozik; végre egy olyan természetfeletti dolgok után nyomozó csoportot, amelyikben nincs széthúzás, és mindegyikük kedvelhető valamennyire; egy komplett provence-i útikalauzt - mennyire tetszett volna a könyv, ha még utazni is szeretnék (esetleg pont Provence-be)? -; felfedezésre váró misztikumot és megoldandó rejtélyeket; három-négy olyan ellenfelet - kettő igazi macsó hím -, akiket nem KELL utálni, mert nem tehetnek arról, amit meg KELL tenniük; érdekes történelmi tényeket és izgalmas "druidás" hiedelmeket; igen profi fényképészeti és építőművészeti tárlatvezetést; és mindezt megspékelve egy olyan prózával, ami olvasás közben teljesen beszippant, elvarázsol, gyakorlatilag mindegy, hogy épp miről is szól az adott rész.

Cézanne egyik festménye (a rengetegből) a híres hegyről (Mnt. Sainte Victoire)

Lehet, hogy sikerült pont jókor olvasnom a könyvet - vagy mégis egy romantikus lelkületű tinilány vagyok? -, de nekem mintha a doktor is ezt írta volna fel. Hipp-hopp - zavartan felnéztem -, máris vége volt! Adjatok neki egy esélyt nyugodtan Ti is!
(Ilyenkor sajnálom, hogy a blogon használatban lévő ORCA pontozási rendszer ennyire szigorú. Néha már kedvem lenne hagyni a fenébe az egész pontozást.)

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

Értékelés: 7/10

2012. február 16., csütörtök

Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.


Imre Viktória Anna - Kísértés Rt.

Kiadás: Főnix Könyvműhely, 2011
Hossz: 395 oldal
Műfaj: ifjúsági romantikus fantasy

Tartalom:
Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög? Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött. Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe. A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét. Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik.


Rövid értékelés - spoiler mentesen:
Igen, már megint nem "normális" fantasyt olvastam, sőt a következő sem az lesz még, hanem bepróbáltam egy számomra teljesen ismeretlen - bár nem elsőkönyves - magyar írónő ifjúsági (romantikus) fantasy könyvét részint merészségből, részint kíváncsiságból, mert csak jó kritikákat olvastam a könyvéről több helyről, sőt, a Moly-on, ami azért az átlag olvasók tetszését elég jól leképezi, viszonylag sok értékelés után is 95%-on áll - gratula hozzá!
Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok a fő célcsoportja a könyvnek, de például az Incarceron felnőtt fejjel is élvezetes volt, hátha most is szerencsével járok, gondoltam.

A könyv - vagyis az írónő - stílusa nekem valahol Vavyan Fable és Terry Pratchett mixére hasonlított, ami igazán jó ajánlólevél. Humoros volt, de nem alpári módon, hanem szinte két mondatonként egy-egy beszólás, vicces odavetés, vagy humoros félmondatok tarkították az elbeszélést. Pratchett-szerű volt a megmosolyogtató részek tömege, illetve a fantasys téma miatt, míg "fablés" a női karakterek gondolatainak ki-karikírozása (van egyáltalán ilyen szó?) miatt, ugyanis a könyvből sokat megtudhatunk a női agy működésének csodáiról.:P
Személy szerint én már Pratchett mesternél is besokalltam a humor mennyiségétől, így itt is eljött az idő, mikor már nem nagyon tudott meghatni, hogy Lucifer hogy süt félmeztelenül palacsintát a bérházban, vagy az ostobábbnál (naívabbnál) ostobább (naívabb) angyalok közül melyik hogy sül fel épp.

Imre Viktória Anna (1988 - )
Tetszett viszont a Gaimenes-en kifacsart "mitológiája" a könyvnek, vagyis hogy a teljesebb élvezetéhez bizonyos fokú alapműveltség elengedhetetlen, mert anélkül nem jöhet át, hogy mi a poén abban, hogy az Isten(nő) 6 másodperc alatt teremtette a Földet, és a 7.-en megpihent. :D
A földöntúli (angyali, démoni) szereplők gyarló, emberi tulajdonságokkal vannak felvértezve, mint mondjuk az Amerikai istenek-ben. A Sötétség fejedelme egy kéjsóvár, piperkőc bájgúnár, míg az Isten(nő) sem az a 100%-ig jóságos teremtmény, amire számíthatnánk, hanem egy szexuálisan frusztrált (reménytelenül szerelmes), szeszélyes nőcske, aki az embereket simán felhasználja céljai elérésére. Mit várjunk akkor az emberi szerplőktől ezután? Majd mindegyikük a szexről ábrándozik, különböző romantikus vágyálmai után epekedik. A főszereplő - Serene - egy érzelmileg labilis, több mindenki után epekedő, tini bérgyilkos. Kimondom, én utáltam őt és Lucifert is. Az angyalok tetszettek (főleg az Őrült Mészáros), a pap - és persze a gyönyörű, skótkockás-mintás miniszoknyás, nyakkendős, térdcsizmás szukkubuszok hada, akik sűrű szerepeltetésének az esetleges többi férfi olvasó is igen hálás lehet gondolom. :)

A történet kicsit lassan halad előre, elveszi az időt a szereplők rágódásai ambivalens érzelmeiken (most megőrülök érte, most meg ellököm magamtól, engem meg se csókoljon),  és akkor a sok sírásról-rívásról-picsogásról még nem is szóltam. Én úgy éreztem, a romantikus, szexuális (bár általában semmi nincs, csak az epekedés) jelenetek számát simán meg lehetett volna tizedelni, és még akkor is marha sok maradt volna benne (valószínűleg azt is sokaltam volna még). Gondolom ezt viszont nem lehetett megtenni, mert ezek a romantikus motivációk vitték tovább végül az eseményeket, de azt kell mondjam, hogy mint 30+-os férfinek, ez jószerével kibírhatatlan volt.

Nagyon tetszettek az illusztrációk viszont!

A könyvet 14-18 év körüli lányoknak ajánlom, jól fognak szórakozni rajta, mert egyébként az ő szemükkel nézve a történet jó volt, az írónő stílusa és humora is élvezetes, ezért ők 2-3 pontot majd hozzáadhatnak a könyv pontszámához attól függően, mennyire romantikus ábrándozók.
Férfiaknak nem ajánlom, de nem is tudom, ki olvasna el a korosztályomból hasonló könyvet is akár rajtam kívül! :D
Sajnálom, de nekem ez most:

Értékelés: 5/10

Részletesebb webes ajánlók:

2012. január 1., vasárnap

Julie Kagawa - Vaskirály

Julie Kagawa - Vaskirály
(Vastrón 01.)

Julie Kagawa - The Iron King
(Iron Fey 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2012
Hossz: 372 oldal
Műfaj: ifjúsági, fantasy, romantikus
Fordította: Borbás Mária

Tartalom:
Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.


Rövid értékels - spoiler mentesen:
Miután ezt a könyvet a Könyvmolyképző Kiadótól kaptam mintegy promóciós anyagként, hogy olvassam el és véleményezzem, ha van hozzá kedvem, nagy örömmel kezdtem neki az olvasásának. Mikor utána néztem a könyvnek egy kicsit és láttam, hogy jó értékelési vannak világszerte és valamennyire még a műfaja miatt is az érdeklődésemre számot tartó lehet, külön megörültem. Jó ötletnek tartom a kiadótól az ARC-kötetek kipróbálását, hiszen így, mire ténylegesen is bolti forgalomba kerül a kötet, az addig esetlegesen körülötte kialakuló hype miatt üzletileg sikeres lehet, mint más könyvek. Különösen fontos lehet ez a hype olyan könyveknél, mint ez is például, amelyek nem önálló történetek, hiszen ennek a könyvnek is eddig összesen 4 része jelent meg már külföldön (plusz két e-book exclusive novella), így egy esetleges nagyobb siker talán meggyorsíthatja a többi rész magyar kiadását. Persze az esetleges rossz "sajtó" miatt negatív előjele is lehet a dolognak.

Julie Kagawa
Pár dolog azért az olvasás előtt "zavart" kicsit. Először is nagyon tetszik, hogy a Könyvmolyképző a könyveit tudatosan elválasztja egymástól és külön sorozatok keretében adja ki őket. A Sötét Örvény sorozat első tagjának megjelenése óta a szívem csücskei (keménykötésű kiadásai a könyvespolcaim ékei), azonban a Fine Selection (Vörös Pöttyös) sorozatban megjelentekhez eddig nem sok közöm volt - és persze ez abban fog megjelenni majd. Ezen kötetek tartalmának végigolvasása is problémát okoz, hiszen a romantikától túlcsorduló könyvek olvasása semelyik életkoromban nem volt rám jellemző. Másik izgulásra okot adó momentum a könyv műfajának ifjúsági kitétele. Ilyeneket sem nagyon olvastam már jópár éve és amikor mégis, akkor meg mindig azon izgulok, hogy nehogy nagyon gyerekes legyen, maradjon élvezhető a felnőtt olvasók számára is. A közelmúltban tettem ebbe az irányba egy kitérőt, mikor az Incarceron-t olvastam és mivel meglepően jó volt, ezért vártam és vágytam már egy hasonló könyv olvasására ismét.

Hamar kiderült, hogy a könyvben lévő természetfeletti szereplők az angolszász hiedelemvilág, mesék, mondák lényeinek tulajdonságaival rendelkeznek, tehát a tündék nem jóságos, erdőben lakó hosszúfülő lények, mint ahogy a fantasy irodalomban jobbára megszokott, hanem hideg, embertelen, csak a saját dolgával törődő faj, akik embergyerekeket rabolnak és cserélnek ki saját ivadékaikra, és akik mérhetetlen közönnyel viseltetnek általában az emberek iránt, mint ahogy ezt Meghan Chase - a 16 éves főhősnő - is a saját bőrén tapasztalhatja.

Tetszett, a könyv által felvázolt környezet, ahogy az emberek világába beszűrődik a "fátyolon" túli tünde világ. Lakói számára lehetséges, bár cseppet sem veszélytelen a világok közti átjárás. A tünde birodalmak (Udvarok) véget nem érő intrikák, cselszövések útján próbálnak előnyt szerezni a többiekkel szemben, és közben próbálják a köztük fennálló törékeny békét is fenntartani. Az Udvarok kellően változatosak, az írónő szabadjára ereszthette fantáziáját és - ugyan rengeteg más műből kölcsönözve nevesített lényeket (Kacor király, Robin pajtás), népmesei folklór-elemeket (Nagy Sidhe Hajtóvadászat), klasszikus fantasy-kliséket (Narniába nyíló szekrényajtó), mondabeli szörnyeket (trollok, ogrék, bogartok, driádok, sellők, stb.) - ragyogó egészé kovácsolta Sohasohaföldet. Akármelyik világban folyt épp a történet, szinte sohasem lassult le, nem fulladt unalomba.

A szereplők megformálása és jellemükhöz való konzisztens ragaszkodás már nem sikerült ennyire jól. Több szereplő viselkedik egyik fejezetről a másikra váltva addigi karakterének ellentmondva, és ez nem a karakterfejlődés miatt van sajnos.
A legnagyobb negatívum pont a romantikus részeknél van, amit most nem vállalok el, hogy biztos csak azért nem tetszett, mert egyébként sem tetszenek a romantikus könyvek.
Amikor a főhősnő beleszeret a gyönyörű tünde-hercegbe, azért mert gyönyörű, pedig egy kumma szót nem beszéltek még egymással, majd a herceg az életére tör, és ezt legalábbis szóban többször megismétli a későbbiekben is, erre ugye természetesen az a folytatás több száz oldalon keresztül, hogy "jaj, de hát olyan gyönyörű, selymes a haja, meg a bőre is, jajaj, mi van velem, mikor csókol már meg?", majd erről az állásról se szó se beszéd, elkezdenek "csőrözni és járni", hát szerintem roppantul gagyi megoldás volt, kb. értelmetlen és érthetetlen is. 

Valaki majd nyugtasson meg, aki olvasott más romantikus könyvet is ezen kívül, hogy a többi romantikus könyvben ez ugye nem mindig ennyire bután van megírva? A könyv ezen vetülete számomra értékelhetetlen volt, ami a pontozáson is meglátszik. Egy tényleg fiatal olvasónak - mondjuk 10-16 közt -, azért ez a szám nyugodtan lehet jóval magasabb is, de aki már életében olvasott fantasy-t, az olvasott ennél jobban megírtat is, az biztos. 
Mivel a vége tetszett, azért maradok a második kötetre is, ha már egyszer elolvastam a "bevezetőjét" a történetnek! :D

Értékelés: 5/10

Részletesebb webes ajánlók: