Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.

(Ködszerzet 03. - A Korok Hőse)

Brandon Sanderson - The Hero of Ages
(Mistborn 03.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Delta Vision, 2013
Hossz: 1132 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Díjak:
David Gemmell Legend-díj jelölt, 2009

Tartalom:
Ki is a Korok Hőse?

A Végső Birodalom megdöntése és a szabadság kivívása érdekében Vin végzett az Uralkodóval. Ennek eredményeként azonban a Mélység – a mindent elborító köd halálos megnyilvánulási formája – visszatért, nyomában sűrű hamuesőkkel és egyre hevesebb rengésekkel. Úgy tűnik, az emberiség sorsa megpecsételődött.

Elend Venture császár, aki a Megdicsőülés Kútja végén csak ködszerzetté válva menekülhetett a halál torkából, abban reménykedik, hogy sikerül rábukkannia az Uralkodó által hátrahagyott nyomokra, amelyek segítségével megmentheti a világot. Kedvesét, Vint eközben emészti a bűntudat, amiért hagyta magát félrevezetni, és szabadon engedte a Kútban lakozó, Romlás néven ismert misztikus erőt. Romlás a világ pusztulására tör, és lehetetlennek tűnik, hogy ebben bárki képes megakadályozni.

A Ködszerzet-trilógia befejező része nem marad adós az első két könyvben beígért izgalmakkal: a titkok sorra lelepleződnek, a sorozat korábbi részeiben gyökerező összefüggések értelmet nyernek, és a meglepetések tűzijáték gyanánt sziporkáznak végig a köteten. A végkifejlet pedig mind eredetiségében, mind vakmerőségében a párját ritkítja.
 

Brandon Sanderson és mellette néhány keményfedeles,
egykötetes példánya az első Ködszerzet könyvnek.
Olyan szépen mutatott volna a szintén DV-s Elantris mellett a polcomon. :-(

Brandon Sandersont (1975- ) - akinek legújabb kötetét, a The Emperor's Soul-t 2013-ban HUGO-díjra jelölték -, már nem kell bemutatni a blog rendszeresebb olvasóinak. A magyarul eddig megjelent összes könyvéről - A Végső Birodalom; A Medicsőülés Kútja; Gyülekező fellegek; Az Éjfél Tornyai - csak méltatásokat írtam, nem véletlenül. Egyszer talán az Elantris-ról is összehozok pár sort, ami még mindig a kedvenc Sanderson kötetem, de most természetesen nem arról lesz szó.

Acélinkvizítor

Kolossz

A Ködszerzet trilógia végére értem - bár a The Alloy of Law címet viselő "kiegészítő kötet" magyarországi megjelenése még hátra van. Mivel Sanderson nem fukarkodik a tintával, ez bizony körülbelül háromezer-kétszáz oldal csúcsminőségű epikus fantasy elolvasását jelenti. Most egy rövid, tudatosan spoiler-kerülő összefoglaló következik a kötetekről:

A gyorsvonatként dübörgő, fejkapkodós első rész még csak a bevezetője volt a történetnek, bár igazság szerint ezt akkor álmomban sem gondoltam volna. A történet folyamatosan pörgött, teljesen új, fém alapú kettős mágiarendszert (allomanciát és ferukímiát) és egy nagyon lehúzós, szürke világot ismerhettünk meg a regény lapjain. A félisteni erejű, zsarnok uralkodó ellen szerveződő törvényenkívüliek csapata hősies harcba kezdett az elnyomott szká népcsoport felszabadításáért. Sanderson zseniális mesélési stílusával a könyv "pikk-pakk" elfogyott. A fizikusoknál biztosan heves szívdobogást kiváltó harci leírásokat kritizáltam kicsit akkoriban, de igazából szokható volt, ráadásul engem ezek a részek érdekelnek a legkevésbé egy könyvben. Komolyabb gondom a főszereplőnővel volt, mert valami miatt nem lett szimpatikus. A történet maga hibátlan volt - a végén pedig az álleesés és a földre ülés garantált!

A második rész az első rövid összefoglalásával kezdődik, szóval nem kell feltétlen elolvasni az előző részt a történet teljes felfogásához, élvezetéhez. A harc- és mágiarendszert már ismerősként köszönthettem, semmi meglepőt nem hozott - de nem is kellett -, a főszereplőnőt továbbra sem bírtam igazán, de szerencsére a többiek bőven kárpótoltak emiatt. A Végső Birodalom történései óta egy év telt el, és... nem lett jobb semmi. Enyhén szólva. Sőt! Minden sokkal rosszabb, mint az Uralkodó idejében volt. Az első részben úgy gondoltam, egy rabszolgasorban szenvedő, állandó félhomályban élő nép sorsa nehezen lehet még rosszabb, de tévedtem, simán lehet. Sanderson a könyv második felében - az első kötet eléggé ismétlés-, beetetés- és altatás-hangulatú - nagyon komolyan beiindítja a rakétáit. Ekkorra már ugye az alapokkal mindenki régen tisztában van, a tucat-fantasykon szocializálódott olvasó talán már egyenesen a könyv végét találgatja - Ki hal meg?; Ki marad életben?; Ki a Korok Hőse?; Mi a Korok Hőse?; Mi ez a köd igazából?; Hol lehet az a fránya Megdicsőülés Kútja? -, amikor egy kavar itt, egy csavar ott, az olvasó meg pislog, mint a közmondásos hal a szatyorban. A vége pedig... WTF was happened here?! Hibátlan! És most még jobban üt, mint eddig:

"...Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Még mindig ez a könyv legdizájnosabb borítója

A harmadik rész újra az első két rész rövid (?) összefoglalójával nyit. Ez a rész igazából igen hasznos volt - hiszen az első rész magyar kiadása óta már pár év eltelt -, felidézi az eddigi történéseket, örültem neki nagyon. Az események alakulását és a szereplők "szívás-faktorát" nézve hamar belátjuk, hogy az első részben - és igazából a mostanihoz képest még a második részben is - idilli állapotok uralkodtak a Birodalomban. Sanderson vér-kő-brutál-profi módon taszítja a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe. Két "új" szereplő kapcsolódik be a történetbe, mégpedig Romlás és Oltalom, és bár minden régi olvasó már kívülről ismerni véli (hiszen már kétezer-ötszáz oldala erről olvas!) a Birodalom alapvető működését, intézményeit, a harmadik mágiaforma - a hemalurgia - , a két új szereplő, az alumantikus fémek számának (és ezzel együtt a különböző képességeknek) a folyamatos emelkedése és a ritkán (szinte egészen pontosan kétszáz oldalanként), de végre valahára a helyükre pattanó aprónál is apróbb eseménymorzsák hatására a Kedves Olvasó egyszerre fogja az állát keresni, a fejét fogni, szentségelni és az író tehetsége előtt fejet hajtani. Ezeket az apró-cseprő eseménykéket ugyanis kivétel nélkül mindet többször is elismételték a három könyv mindegyikében - szóval egyértelműen kitalálható, logikus események, nem deus ex machinák, vagy hirtelen kitalált szerzői menekülések egy lehetséges logikai csavar elől - de valami miatt mégse kattannak be sose, csak pont akkor amikor ez a ZSENIÁLIS író akarja, épp a legjobb helyen, a megfelelő időben ahhoz, hogy tényleg nagyot üssön. Egyszóval, az egész trilógia telis-tele van meglepő fordulatokkal, de ez a rész ebben a viszonylatban magasan viszi a pálmát! A végét pedig a lezárása előtt száz oldallal sem fogja kitalálni senki, esetleg egy szerencsés tippel. És mégis...

"...Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?"

...szerintem nem ez a legjobb része a sorozatnak. (Az az első volt, méghozzá az akkor még ismeretlen, sablonmentes, élő, lüktető, teljesen egyedi szájíz szerint kidolgozott logikus világa miatt.) Azon nem akadok fenn külön, csak megemlítem, hogy Vin-t mostanra sem sikerült megkedvelnem, de a probléma nem ez. Hanem, hogy a rész egyértelműen túl van írva, nem is kevéssel. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy az amerikai olvasóknak mindent ennyire a szájukba kell rágni - kétlem -, de ebben egy csomó dolgot legalább százszor leír a szerző. Nem azokra az előbb tárgyalt apróságokra gondolok, amik a kötet fordulópontjait jelentik, mikor végre felfogjuk a hozzájuk kapcsolódó események jelentőségét. Azok csak néhányszor szerepelnek a könyvekben, okosan elszórva. A könyv első olvasásakor ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a jelentéktelen esemény fontos lesz még a végjátékban is. Én olyan triviális megállapításokról beszélek most, amik semmivel nem viszik előre a történetet, mert már eddig is kívülről tudtuk mindet! Például: Folyamatosan hullik a hamu, és ez rossz!; A vörösréz elrejti az allomantákat! és hasonló megállapítások tucatjaira gondolok. Ilyenekből oldalanként van kettő-három is, teljesen feleslegesen. Komolyan nem említenék meg ilyen apróságot, de néha már kifejezetten idegesített, hogy ennyire hülyének néznek. Ne felejtsük el, hogy több mint ezer oldalba rengeteg ismétlés fér ám bele! Érzésre  olyan volt, mintha egy - vékonyabb - könyv elolvasására szánt időt vett volna el a céltalan ismételgetések végeláthatatlan sorozata. Az első két kötetben nem emlékszek ilyesmikre. Ez van. A könyv simán kedvenc lenne - sosem írtam még ilyet, szóval tessék komolyan venni! -, ha pár száz oldallal rövidebb lenne. Így is megkapja az ajánlott "plecsnit" persze, hiszen a történetet (és főleg az egész sorozat történeti ívét) szuperlatívuszokkal tudnám csak érzékeltetni.

A trilógia összességében: "Must read!"

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Térképek:

 

 

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

(Ködszerzet 02. - A Megdicsőülés Kútja)

Brandon Sanderson - The Well of Ascension
(Mistborn 02.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Hossz: 1160 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Tartalom:
A gonosz legyőzetett - de a háború csak most kezdődik.
Mégis sikerült véghezvinni a lehetetlent: az Uralkodó - az ember, aki évezredekig istenkirályként trónolt rettenetes elnyomás alatt tengődő népe felett - semmivé lett. Ám Kelsier, az Uralkodót megdöntő lázadás szülőatyja szintén halott. Az új világ megteremtésének csodálatos feladata ifjú pártfogoltjára, Vinre - az utcagyerekből lett ködszerzetre -, és a lány kedvesére, Elend Venture-re - az idealista álmokat dédelgető fiatal nemesre - maradt.
Az istenkirály hajdani Végső Birodalma részeire hullott: a néhai fővárosból kormányzó Elendet, a Középső Uradalom királyát egy választott testület, a Nagygyűlés ellenőrzi, míg a többi részek önjelölt királyai - köztük Elend kegyetlen apjával, Straff Venture-rel - jóval kíméletlenebb módon kormányoznak. És mindannyian azt lesik, miként keríthetnék hatalmukba Luthadelt.
Szaporodnak az Elend ellen megkísérelt orgyilkossági kísérletek, és rövidesen már több hadsereg is táborozik a főváros falai alatt. De Vint nem csupán ez aggasztja: az akarata ellenére köré szerveződő vallás mellett maga a köd is egyre furcsábban, egyre tudatosabban kezd viselkedni. Sőt, olykor mintha még alakot is öltene, hogy őt kísértse.
Az emberi és nem emberi seregek szorítása egyre fojtóbbá válik, Luthadel polgárai pedig vajmi kevéssé értenek a harchoz. Úgy tűnik, az ostromlottaknak csupán egy reményük maradt: a Megvilágosodás Kútjáról, és az általa nyerhető erőről szóló ősi legenda. Ám még ha létezik is a Kút, senki sem tudja, hol keresse, vagy hogy miként lehetne felhasználni az erejét.
Az események egyetlen, könyörtelen tényre világítanak rá: az Uralkodó elpusztításának feladata csupán könnyű kezdetnek nevezhető - az igazi kihívást a bukása által előidézett káosz sikeres túlélése jelenti.

Brandon Sanderson (1975 - )

Úgy néz ki, mintha Brandon Sanderson neve mostanában többször szerepelne a blogon, mint más írótársáé. Ennek oka egyszerű - mert megérdemli. Azok közé a szerzők közé tartozik, akiktől még közepes írást sem sikerült olvasnom, nem számít, hogy saját világán játszódó történetet ír - mint az Elantris, vagy a Ködszerzet-sorozat -, vagy egy rajongók szemében lassan kultikussá váló sorozatot,  nevezetesen Az Idő Kereke sorozatot segít társszerzőként lezárni.
(A poszt végén a "címkék"-nél a szerző nevére kattintva kijön a többi könyvéről írt szösszenetem, tehát a világleírással és mágiarendszerrel kibővített, az első részről szóló szerzemény is. Talán érdemes ránézni arra is.)

Az 1975-ben született amerikai író igazi specialistának számít már a fantasy zsánerének epikus vonulatában. Az általam eddig olvasott művei mindegyikében minimum egy ország - de tipikusabban az egész világ - kerül az összeomlás szélére. Hősei felfoghatatlan hatalmakkal, legyőzhetetlennek tűnő nehézségekkel szállnak szembe. Éppúgy igaz ez az Elantris-ra - a nekem eddig legjobban tetsző Sanderson könyv, amiről furcsa módon nem írtam semmit a blogra, hiszen mikor olvastam, a PL még a terveimben sem létezett -, ahol a szereplők félisteni hatalmuk csúcsáról kerülnek egyik napról a másikra a zombi-lét borzalmának és kilátástalanságának szorításába, vagy mint a Ködszerzet-sorozatra, ahol pár alvilági figura próbálja megdönteni a majdhogynem isteni erővel megáldott, halhatatlan uralkodó ezer éve fennálló birodalmát.

A poszt megírása előtt végigolvastam, mit gondoltam szinte pont egy évvel ezelőtt az első részről. Érdekes - de nem tudom, meglepő-e -, hogy előzetesen most is szinte szóról-szóra ezeket terveztem leírni a könyvvel kapcsolatban, amit akkor írtam/éreztem. Nem tökéletes a könyv, hiszen a fő nézőpont karaktert - Vin-t - még most sem tudtam megkedvelni. Egy év alatt sem jutottam el addig, hogy - általánosságban beszélve - a női "akció"-hősökért igazán szorítani tudnék. Ebben a könyvben sem tudtam önfeledten szorítani a legyőzhetetlenül, komoly ellenfél nélkül amerre jár, arra pusztító és közben szerelméért rajongó és önnön - képzelt - szörnyűsége felett kesergő, önmagát állandóan marcangoló, kisebbségi érzéssel küzdő ködszerzet karakteréért. A könyv mélypontja volt számomra, mikor saját szerelmének féltestvérével "kezdett ki". Annyi a javára írható ezen jeleneteknek, hogy legalább romantikus részekkel nem kellett megküzdenem.
Az gondolom látszik, hogy nem vagyok a híve annak, miszerint epikus történet elképzelhetetlen égben köttetett szerelmi szál nélkül! :)

A ferrokímia és allomancia kettős mágiarendszere viszont még mindig teljesen egyedi, máshol elő nem forduló. Iszonyú látványos - IMAX-be való -, grandiózus jelenetekkel megspékelt 3D-s fantasy filmet lehetne csinálni a sorozatból. "Instant hit" lehetne a stílus rajongóinál - és a popcorn mozik kedvelőinél -, nem is értem miért nincs még hír a megfilmesítésről. Az akciódús jeleneteket OLVASVA viszont már nem ennyire pozitív a kép. Egy klasszikusan egyszerű parasztlengőt elengedő barbár harci technikáját vagy egy megbízható, egyenes vonalú mozgást követő tűzgolyót életre imádkozó varázsló trükkjeit nem igazán megerőltető elképzelni, de a ködszerzetek vonzó-taszító, kisebb-nagyobb frinc-francokat horgonyként használó harcmodorát szerintem egy elméleti fizikus is nehezen tudná leképezni lelki szemei előtt - bár ha valakiknek, akkor igazából nekik valók az itt leírt harci jelenetek és az allomantikus mágiarendszer. Ezzel szemben a "normális" emberek közti csataleírások vagy épp az ostromjelenet teljesen hétköznapi, könnyen követhető maradt szerencsére.

"...Úgy tűnik, a lázadóknak sokkal nagyobb munkába került elfogadni az átmenettel járó káoszt, mint a korábban megismert zsarnokságot. Örömmel fogadták vissza a hatalmat - még az elnyomó hatalmat is -, mivel ez kevesebb fájdalommal járt, mint a bizonytalanság."

A könyvben szerintem feleslegesen sok - bár direkt - az ismétlés. Minden jelentéktelennek tűnő részletet - amik később fontossá válnak -, legalább háromszor leírnak, de a legtöbbször ismételt történelmi utalásokat érzésem szerint vagy hússzor. Ezzel még a legártatlanabb olvasóban is kinyitják a kételkedés csapjait, hogy valóban minden úgy van-e, azzal a fránya töredékkel, mint ahogy minden ötvenedik oldalon idézik? Persze nincs úgy - ez nem spoiler, ugyanis minden efelé mutat az egész könyvben -, de mikor erre rájönnek, akkor még így is az állunkat keresgéljük majd a padlón. Mennyivel nagyobbat ütött volna ez, ha nem emlegetik fel tényleg lépten-nyomon? Ezzel függ össze az is, hogy - bár szinte sosem szoktam emiatt nyavalyogni -, de itt bizony 2-300 oldalt nyugodtan lehetett volna még húzni a könyvön. (Persze nehéz egy Brandon "grafomán" Sanderson könyvön.)

"Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Bár ebben a részben alig-alig szerepeltek, azért még az acélinkvizítorok - a szemükön és testük egyéb helyein átvert cölöpjeikkel egyetemben - a Végső Birodalom egyik leghangulatosabb csoportosulása

Az első részben Kelsier karakterét - aki Vin mestere és Hastings Túlélője (magyarul, egy mitikus személy) volt - sem tudtam kedvelni szinte a végéig, de a karaktere most hiányzott. Nélküle - és Vin mellett - a Banda tagjai szinte jelentéktelen szerepbe süllyedtek vissza. Ezt viszont kifejezetten bántam, sokukat nagyon kedveltem. Szerethető karakterek nélkül azért most sem maradtam, hiszen Sandersonnak könnyen megy a hihető mellékszereplők alkotása - még akkor is, ha épp egy alakváltó, emberevő kandráról beszélünk. Mellette - és az acélinkvizítorokon kívül - a két terrisiről, Tindwyl-ről és Sazed-ról szóló részeket olvastam legszívesebben, valamint az ifjú Elend király politikai húzásairól - és első szárnypróbálgatásairól az uralkodók világában - szólókat.

"...Leülni Doronggal beszélgetni egyet jelentett azzal, hogy az ember némaságba burkolózott."

Jó sokáig húztam a "kesergőst", de most jöjjenek a pozitív részek. A fenti "hibái" mellett Sanderson az egyik legjobb tollú fantasy szerző, akit magyarul - vagy angolul - csak olvashatunk. A Végső Birodalom hátteréről, népeinek történetéről szóló részeket folyamatosan - de patikusmérlegen, cseppenként - adagolva tartja fenn az olvasóban a vágyat a világ eseményeiről szóló mélyebb, részletesebb tudás iránt. A hangulatos világleírás - ezer éve hulló hamu, barna és satnya növényzet, az északi saroktól pár száz kilométerre már emberi életre alkalmatlan környezet - poszt-apokaliptikus, amiben kifejezetten érdekes mélyebben elmerülni. A történet végig fordulatos, kerüli a zsáner ismertebb sablonjait, így több meglepetést is tartogat. Könnyen olvasható, villámgyorsan bele lehet feledkezni - hát még akkor, ha valaki a főszereplőt is megkedveli. A szereplői több dimenziósak, a történet magja - és a két mágiarendszer ötlete - is zseniális. A hétszáz oldalnyi lassú felvezetés után [ ;-) ] a maradék négyszáz oldal egy elszabadult, őrült sebességgel hasító forgószél. A vége pedig nagyobbat üt, mint egy három méteres vérgőzös kolossz ökle. Roppant hangulatos, kemény történet - kicsit elhúzva. Bátran ajánlom a sorozatot a nagyívű epikus történetek kedvelőinek.

A sorozat harmadik része, A Korok Hőse már megjelent magyarul (két kötetben) a Delta Vision gondozásában. A tervek szerint a - "rövidke" - negyedik rész, a The Alloy of Law is megjelenik még idén. Foglalkozok még velük! (Ősszel - jön az első Mistborn akció-rpg játék XBOX 360, PS3 és PC alá!)

Értékelés: 8/10

Robert Jordan & Brandon Sanderson - Az Éjfél Tornyai I-II.

Robert Jordan & Brandon Sanderson - Az Éjfél Tornyai I-II.

(Az Idő Kereke 13.)

Robert Jordan - Brandon Sanderson - Towers of Midnight
(The Wheel of Time 13.)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Műfaj: fantasy
Hossz: 1426 oldal
Linkek:
Wheel Of Time Wiki
Fordította: Varga Csaba Béla

Tartalom:
Kezdetét vette az Utolsó Csata. Repedeznek a Sötét Nagyúr börtönét lezáró pecsétek. Bomlani kezdett a Minta, az Árnyék seregei pedig özönvízként megindultak a Fertőből.
Beköszöntött a harmadik kor alkonya.
Perrin Aybarát a múlt árnyai – a farkasok Mészárosa, a fehérköpenyek – üldözik, és vállára nehezedik a vezérség teljes súlya. Miközben az árnyak ellen küzd, egy láthatatlan ellenség egyre szorosabbra húzza a hurkot a nyaka körül. Csak akkor szállhat szembe vele, ha Tel’aran’rhiodban megtalálja a válaszokat.
Közben Matrim Cauthon is elindul, hogy végrehajtsa élete legnehezebb küldetését. A kő boltívek mögötti birodalom teremtményei – az aelfinnek és az eelfinnek – egyszer már összezavarták, kigúnyolták, végül pedig fel is akasztották. De ő reméli, hogy még egyszer, utoljára összecsapva velük helyrehozhatja a dolgait. A Kerék azonban sző, és a Minta jő. Végig kell játszania a megnyerhetetlen játékot, mert a Ghenjei-torony fontos titkot rejt: odabent kiderül, hogy mi történt egy rég elveszett barátjával.
Változik a Minta. Közel a vég. Dovie’andi se tovya sagain – Ideje dobni a kockákkal.

Brandon Sanderson (1975 - )

James Oliver Rigney-t, a Robert Jordan álnév alatt publikáló amerikai fantasy szerzőt az előzménykötetet nem számítva tizennégy részes, epikus Az Idő Kereke ciklusa révén ismerheti leginkább az olvasóközönség. A sorozat valóban a legjelentősebb munkája, ezen kívül néhány Conan történetet, valamint Jackson O’Reilly és Reagan O’Neal álnéven még western és történelmi regényeket írt. Szívbetegsége miatt a rajongók által – is – oly nagyra tartott sorozatát ő maga már nem volt képes befejezni, ezért még életében jegyzeteket készített az utolsó rész történeti vázlatához. Halála után a kiadója és Jordan felesége – miután elolvasták addigi műveit –, felkérte a 2007-ben már ünnepelt fantasy szerzőnek számító Brandon Sanderson-t, az Elantris és a Ködszerzet sorozat íróját, hogy fejezze be a csonkán maradt sorozatot. Sanderson, aki saját bevallása szerint maga is nagy rajongója Jordan könyveinek, habozás nélkül vállalta a megtisztelő feladatot.

Az utolsó kötet az A Memory of Light (A Fény emléke) címet kapta volna, ám hamar kiderült, hogy már a jegyzetek is bőven meghaladják egy egyben kiadható könyv méreteit, ugyanis körülbelül háromezer oldalt ölelnek fel a Jordan által már előre megírt különböző jelenetek és emlékeztetők, ezért a mű érdekében összefogó csapat úgy döntött, három részben adják ki a kötetet. A történetet lezáró trilógia első része a Gyülekező fellegek lett, míg a középső a Az Éjfél Tornyai címet kapta, és az immár valóban az utolsó, mindent lezáró rész megtarthatta az eredetileg kigondolt címet.

Már a sorozat első kötetei sem voltak rövidek, sőt majdnem mindegyik rész két kötetben látott magyarul napvilágot, de a történet előre haladtával egyre nőtt az aktuális részek oldalszáma is. Nem véletlenül emlegetem ennyit a kötetek hosszúságát. Az eddig megjelent könyvek körülbelül tizenötezer apró betűs oldalt tesznek ki, és biztos vagyok benne, hogy ennyit csak az igazán fanatikus fantasy olvasók fognak végigolvasni. Ez nem az a sorozat – a kiadók szempontjából sajnos –, amibe valaki a közepén sikeresen be tudna kapcsolódni, és a lezáró trilógia második részére ez még kiemeltebben igaz. Viszont nagyon is megéri a ráfordított időt az elolvasása az elejétől fogva.

Az emberiség ellenségei, a Szívrontó, a Shai’tan seregei az Utolsó Csatára készülve kiáramlanak a Fertőből és a határvidéki királyságok válogatott seregei és legtehetségesebb hadvezérei is csak ideig-óráig képesek feltartóztatni a trallokok, myrdallok és más, elképzelhetetlenül borzalmas szörnyek mindent elözönlő hordáit. Az Újjászületett Sárkány előző életének Világtörés-kori emlékein és saját természetén is túllépve arra készül, hogy a már neki behódolt birodalmak mellé a még ellenkező aes sedai-okat is megtörje, és így kovácsolja végső egységbe a Világ népeit a Sötét Úr fenyegetésével szemben. Régi barátai elkötelezetten segítik a munkáját, ám a Farkasok Urának, Aranyszemű Perrin-nek is új nemezise születik, aki feladata végrehajtása közben a farkasok népére is halálos fenyegetést jelent. A Hollók Hercegének, Matnek pedig a rókák és a kígyók népének fogságából kell kiszabadítania a kor talán legnagyobb aes seadi-ját, akinek személye talán döntő tényező lehet az Utolsó Csatában, ám már nemzedékek egész sora próbálta kitalálni sikertelenül, hogyan is lehet túlélni az aelfinnek és eelfinnek birodalmában, a Ghenjei-toronyban.

A Gyülekező fellegekben a hangsúly Rand Al’Thor-on, az Újjászületett Sárkányon, a Car’a’carn-on volt, míg a taveren (olyan hősök, akik a Mintát öntudatlanul is az akaratukhoz tudják hajlítani) barátai alig-alig jutottak epizódszerepig. Az Éjfél Tornyaiban ez megfordul, és végre a többiek – Matrim Cautron, Perrin Aybara – történetét is jobban megismerhetjük. Az elmúlt részek alatt fontos szerephez jutó befolyásos szereplők egész garmadája tölti meg élettel a könyv lapjait. Az aes sedai-ok, asha’man-ek, katonák, aielek, koronás fők, árnybarátok, a több nevet is használó mitikus hősök és Kitaszítottak miatt a könyv végén lévő, hatvanöt oldalas névmutatót bizony gyakran fel kell lapozni, hogy tudjuk, kiről is olvasunk épp... de sajnos sokszor ez sem lesz elég, ugyanis ebbe a névmutatóba csak a fontosabb szereplők fértek bele! Erre az elképesztő monumentalitásra nyugodtan készüljön fel mindenki, aki úgy dönt, belefog a sorozatba.

Míg a lezáró trilógia első része mintegy bevezetőként szolgált, és a sztori maga igazából nem sokat haladt előre, addig ebben a kötetben egymást érik a történések. A kontinens szinte valamennyi országában, változatos helyszíneken tartózkodó – és közben gyakran Utazó – rettentő sok szereplő, és több nemzet komplett seregének történetét ismerhetjük meg ebből a részből. A Szemégetővel vívandó Utolsó Csata előtti seregösszevonásig az egymagában vaskos trilógiaként is helytálló könyv jó néhány fantasztikus csúcspontot tartogat a számunkra. Unatkozni egy percig, egy oldal erejéig sem lehet rajta sehol, itt nincs üresjárat, vagy kicsit is érdektelenebb mellékszál. Nagyszabású, hősies és elkeseredett, százezreket megmozgató ütközet, vagy egy az egy elleni párbaj több is elfért benne. Intrikát és cselszövést keresnénk inkább? Az aes sedai-ok központja, Tar Valon eddig sem fukarkodott a játszmákkal, ahogy ezúttal sem. Amennyiben klasszikusabb, kalandozó-partis részekre vágynánk szörnyekkel és emberidegen lényekkel, úgy egészen a Ghenjei-toronyban játszódó részekig kell ugyan eljutni, de panaszunk addig sem lehet. Ennyi női és férfi szereplő mellett pedig már csak statisztikailag is valószínű, hogy a romantikus részek sem maradhattak ki. Nem is maradtak, de szerencsére a hangsúly a nemek nézőpontja közti különbözőségekre és az egymás melletti elbeszélésre került a lányregényekből ismerős rózsaszín felhőről, ráadásul Mat és Perrin mesterek témához való egyedi hozzáállása miatt még némi humor is került az egyébként nem túl vidám történetet elmesélő könyvbe. Amit a fantasy zsánere képes volt magából kitermelni dicsőséges kialakulása óta, az nem hiányzik ebből a könyvből.

Pár könyvet el tudnék képzelni a VITRINEMBEN hasonló minőségben prezentálva! Ezekből 126 darab van összesen, 100 számozott a "tömegeknek", és 26 betűjelzéssel ellátott dedikált példány. Sandersonnak a B és az S volt meg. Az S jelűt végül - jótékonysági aukción - félmillió forintot érő dollárért vették meg.

Robert Jordan (1948 - 2007)

A könyvben azért sajnos található pár kevésbé sikerült elem is. A legszembetűnőbb, hogy az idő másképp telik egy-egy szereplő nézőpontjából. Egy-két napos zökkenők fel sem tűnnének, de legalább egyszer több hetes csúsztatás is benne maradt véletlenül a történetben. (Érdemes megfigyelni, hogy Elayne szemszögéből több hét telik el, míg Perrin-nek csak maximum egy pár nap.) Nem tudományos disszertáció a könyv, szóval ez inkább csak kellemetlenség, mint igazából zavaró, de azért ott van. A másik nagy probléma, hogy a Kiválasztottak és a beépült árnybarátok igazából - szinte - semmi komolyat, veszélyeset, gonoszat nem csináltak a részben, összehasonlítva az eddigi kötetekben felőlük áradó fenyegetéssel. Igaz, voltak helyettük más veszélyforrások. Az Éjfél Tornyai cím is megtévesztő lehet. Biztosan jobbat is ki tudtak volna találni, ha már egyszer egy sor nem játszódik azokban a tornyokban, de ez már csak kötözködés.

A fordulatokban gazdag, izgalmas részek nagy aránya miatt most egy kicsit kevesebbet találkozhatunk a Robert Jordan által egyedül írt könyvekből már megszokottnak mondható több oldalas leírásokkal, a minden részletre kiterjedő környezet-, szoba- vagy épp ruházat-bemutatókkal. A végeredményt látva viszont ezt egy cseppet sem érzem hibának. Ettől az események átélhetősége vagy a jelenetek elképzelhetősége semmi hátrányt nem szenvedett. A könyvet egyébként más fordította ugyan magyarra, mint az előző részt, de szerencsére ez sehol nem látszik, pedig a könyv nyelvezete, vagy inkább a könyvben használt egyedi terminológiák hatalmas száma biztosan nem könnyítette meg a fordító dolgát.

Szerencsére azért minden szál nem ért még össze, sőt a könyv vége felé közeledve három olyan rész is van, amitől bizony az áll is leesik. Ebből legalább kettő teljesen felkészületlenül fogja érni az olvasót, a másikra legalább készülni lehet. Az Amerikában idén januárban megjelent befejező rész a legterjedelmesebb ugyan a sorozatban, de az itt belökött két csavar után remélem, hogy valahogy, valaki – talán maga Sanderson – mégis tovább viheti Robert Jordan megunhatatlan, letehetetlen, tolkieni igényességgel megalkotott részletességű világán játszódó monumentális fantasy sorozatát. A Delta Vision Könyvkiadó jóvoltából a sorozat végére pont be is értük az amerikai kiadást, hiszen a fordítási időt leszámítva gyakorlatilag azonnal megjelenik majd magyarul is a könyv. 1998-ban, az első rész magyar megjelenésekor ebben még csak igen óvatosan lehetett reménykedni.

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Értékelés: 10/10

Robert Jordan - Brandon Sanderson - Gyülekező fellegek

Robert Jordan - Brandon Sanderson - Gyülekező fellegek I-II.

(Az Idő Kereke 12.)

Robert Jordan - Brandon Sanderson - The Gathering Storm
(The Wheel of Time 12.)
Eredeti megjelenés: 2009
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Műfaj: fantasy
Hossz: 1128 oldal
Linkek:
Wheel Of Time Wiki
Fordította: Körmendi Ágnes
 
Tartalom:
A Tarmon Gai’don közeleg. És az emberiség nem áll készen.

Rand al’Thor, az Újjászületett Sárkány igyekszik még az Utolsó Csata előtt egyesíteni a királyságok és szövetségek töredezett sorát. Míg ő a seanchan erők északra nyomulását akarja megakadályozni, szövetségesei kétségbeesetten próbálják visszaszorítani a sötétséget, amely mintha magának az Újjászületett Sárkánynak a szívében vert volna tanyát. Egwene al’Vere, a lázadó aes sedaiok amyrlinje a Fehér Torony foglya, kiszolgáltatva zsarnoki ellenfele kényének-kedvének. Ahogy telnek a napok, és közeleg az általa Álmodott seanchan támadás, a lány próbálja összekovácsolni az aes sedaiok széthúzó frakcióit, egyúttal küzd a mindent eluraló bizonytalanság és elkeseredettség ellen. Harca megmutatja, mennyit érnek az aes sedaiok, és küzdelme dönti el a Fehér Torony jövőjét – márpedig azon múlik az egész világ sorsa. Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Múlt, jövendő és jelen egyaránt a sötétbe hullhat…

Robert Jordan (1948 - 2007.09.16)

"Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, amelyből ered, visszatérne. Az egyik korban, melyet egyesek harmadik kornak is neveztek, egy korszakban, amelyik nem jött még el, amelyik rég elmúlt már, feltámadt a szél a Fehér Toronyként ismert alabástrom erősség körül. A szél nem a kezdet volt. Az Idő Kerekének forgásában nincsenek kezdetek és végek. Mégis, a szél egyfajta kezdetet jelentett."

Brandon Sanderson (1975 - )

1990 - A világ szeme I-II. megjelenése - óta ez a tizenkettedik (plusz az előzménykötet) Idő Kereke regény, ami a fenti bekezdéssel kezdődik. Sajnos Robert Jordan (igazából James Oliver Rigney) 2007-ben bekövetkezett halála miatt nem tudta befejezni a teljes sorozatot, de még életében felkérte felesége egyik kedvenc fiatal íróját - a több mint zseniális Elantris-t és a szintén szenzációsan jó Ködszerzet-sorozatot is jegyző - Brandon Sanderson-t, hogy legyen a segítségére. Az eddig a szerző által biztos kézzel vezetett sorozat - ha szabad ilyet mondani - még jobb kezekbe került, hiszen Sanderson gyermekkora óta kedvenc sorozata épp Az Idő Kereke volt, ezért azonnal igent mondott a váratlan és igencsak megtisztelő felkérésre. 

A kontinens térképe

Robert Jordan nem arról híres, hogy szűkre húzott történetei füzet-vastagságúak lennének - kötetenként cirka 1000 oldalról beszélünk -, de amit a sorozatzáró kötettel művelt, az csöppet elrettentő lehetett. Az előzetes tervek és vázlatok szerint nagyjából 3000 oldalas kötet az A Memory of Light címet viselte volna, ezt kellett Sandersonnak az előzetes megbeszélések, jegyzetek és vázlatok alapján megírnia (a történetvezető fonál tehát már megvolt, az epikus történet végét még Jordan felvázolta). A grafomán Sanderson, aki szintén megsértődik, ha egy könyvének 900 oldalnál rövidebbnek kell lennie - és a kiadó - úgy döntöttek, hogy a történet csonkítása helyett inkább három részben adják ki a sosem látott vastagságú monstre-részt. A Gyülekező fellegek a lezáró trilógia első része (folytatása Az Éjfél Tornyai I-II. (1440 oldal) és az A  Memory of Light (ez meg még az ÉT-nál is hosszabb lesz, és leghamarabb jövő tavasz végén olvashatjuk magyarul!)

"A Kerék sző, a Minta jő."

Moiraine Damodred, kék ajah-beli aes sedai

Nem hiába lovagolok a kötetek hosszúságán. Az eddig megjelent könyvek körülbelül - egészen elképesztő! - 14.000 apróbetűs!!! oldalt tesznek ki, és biztos vagyok benne, hogy ennyit csak az igazán fanatikus fantasy olvasók fognak végigolvasni. Ez nem az a sorozat - a kiadók szempontjából, anyagilag gondolom, sajnos -, amibe valaki a közepén sikeresen be tudna kapcsolódni, és a lezáró trilógia első részével is ez a helyzet. A könyv végén van egy több mint 60 oldalas!!!!!! névmutató, amit bizony néha fel kellett lapoznom, hogy tudjam, kiről is olvasok épp... de sajnos sokszor nem találtam meg bennük az aktuális szereplőt, ugyanis ebbe a névmutatóba csak a fontosabbak fértek bele! :D

Mat

Perrin

Rand Al'Thor

Mégis - furcsa ezt mondani -, a sok országban egyszerre nagyon sok helyszínen tartózkodó rettentő sok szereplő miatt nem mindenkire jut elég idő. A főszereplő - Rand Al'Thor, az Újjászületett Sárkány - két barátjára, a kedvenceimre, Matrim Cauthon-ra három-négy fejezet jutott csak, míg Perrin Aybara-ra csak egy (vagy kettő). De olyan fontos szereplő is volt, akire egy sor sem (Lan).

Az igazán epikus sorozat eme része valóban csak felvezetése a másik két résznek. Sok fontos esemény történik persze a szereplőkkel, sokan meghalnak vagy nem várt irányba fordul a sorsuk kereke, de igazán fontos, az Utolsó Csata menetét döntően befolyásoló esemény még nem történik benne, inkább csak a pozícióikat veszik fel az egymással szemben álló felek és seregeik.

Bár elég régen olvastam az eddigi utolsó részt (Álmok tőre I-II., 2006), szóval lehet, hogy nincs igazam, de mégis azt mondanám, hogy a két szerző közti esetleges stílusbeli különbség nem érzékelhető egyáltalán. 

"...egyik labdát a levegőbe dobta a másik után, és egyre jobban tapsoltak. Azt hitték, megállíthatatlan. Nem értették, hogy amikor valaki még több labdával zsonglőrködik, nem csak a mutatványa lesz látványosabb.

A végén a bukás is látványosabb lesz." 

Milyen új olvasóknak ajánlanám ezt az igazán heroikus, epikus fantasy sorozatot? (Persze semmiképp sem rögtön ezt a könyvet!) Olyanoknak, akik szeretnek olvasni ( :-) ), szeretik a végtelenségig kidolgozott főszereplőket és szeretnek elmerülni az aprólékos, minden részletre kiterjedő leíró részekben, akik nem bánják, ha az általuk választott fantasy világban a nőké az uralkodó szerep (mert bizony az Újjászületett Sárkányt leszámítva itt a hölgyek a dominánsak), ha szeretik azokat az igen sötét hangulatú fantasy világokat, ahol a mágia nagyon erősen van jelen, nem bánják, ha az emberen kívül más értelmes faj csak igen ritkán bukkan fel a könyvben - se elf, se törpe, se sárkány, se ork vagy goblin... -, azoknak, akik  kedvelik a háttérben folyó intrikus csatározgatásokat (a későbbi részekben főleg), akik egy lassan kibontakozó, de ezer szálon futó, abbahagyhatatlan, izgalmas, fordulatos történetre vágynak, aminek a végén - természetesen, mi más? - az egész világ fennmaradása a tét.

Átlagos nap egy vörös ajah-beli aes sedainak

Sokakkal ellentétben - és hibái elismerése mellett - nekem az első rész volt a kedvencem egyszerűen azért, mert a szereplők ott még a világ folyásáról mit sem sejtő tudatlan gyerekek voltak, legkomolyabb harctéri tapasztalatuk a kapa vagy a juhász-bot (?)  forgatása volt. Később ez a földhözragadtság sajnos megszűnt, amit én bántam, de helyette kárpótolt más, például a pedáns, súlyos logikai hibáktól mentes történetvezetés, a szerethető karakterek és boldogan, önfeledten gyűlölhető gonosztevők.

Nem térek ki rá most nagyon, de a sorozat rajongótábora természetesen óriási - és mit ne mondjak, fanatikus. Az Idő Kereke sorozatból készültek asztali szerepjátékok (RPG) - az angol alap szabálykönyvem még nekem is megvan talán valahol -, számítógépes játékok, képregénysorozatok, gyűjtögetős kártyajáték (CCG) és táblás társasjáték is.
 

A sorozat Delta Vision-ös új kiadásának borítóit imádom! Istenien néznek ki! A régi Beholderes kiadások (ebből a részből persze már nincs régi kiadás!) borítói valami fertelmesek voltak. Az Ysabel posztjánál kérték kommentben, hogy legyen majd egyszer egy cikk a legszebb és legcsúnyább borítókról - All-Time -, és bár persze ez elég szubjektív lista lenne, de pár régi Idő Kerekés borító bátran pályázhatna... és nem a legszebb címére persze. 

Más kérdés, hogy helyesírási - jobban mondva betűhibai - szempontból semmiképpen sem vizsgázhat jelesre a könyv, mert még akkor is elég sok van benne, ha hozzá vesszük, hogy 3-4 "normális" könyv hosszúságának felel meg a terjedelme. Ez persze szomorú, de igazából lássuk be, kit érdekel? Hol van a következő rész?! Akarom!!!! Most!!! [Az Éjfél Tornyai I-II. 10.04.-én már megjelentek!]
 

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

[Most komolyan, hogyan adhatnék ennél kevesebb pontot, mikor bekönnyezett a szemem, mikor elolvastam a Prológus első részét és az első bekezdést?]

Értékelés: 9/10

A jó szemű érdeklődők itt nyomon követhetik, hogy a főszereplők merre utaztak a sorozat összes eddigi részében! :D