Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Éden

Stanislaw Lem - Eden
Eredeti megjelenés: 1959
Magyar kiadás: Kozmosz, 1973, 1981, Szukits Könyvkiadó, 2005
Hossz: 300 oldal
Műfaj: sci-fi, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix


Tartalom:

A könyv hősei hajótörést szenvednek egy idegen bolygón, felderítik a környezetet, különböző értelmes és kevésbé értelmes lények tevékenységét. Meglepő kísérőjelenségekre figyelnek föl: tömegsírok, az értelmes lényeken folytatott biológiai kísérletek, selejtes egyedi, szabadjára engedett kibernetikai önszabályzó rendszerek… Amikor közvetlen érintkezésbe kerülnek az ellenséges „bennszülöttekkel”, fokozatosan rájönnek hogy egy nagyon is különös, de a maga belső logikája szerint kegyetlenül ésszerű társadalmi berendezkedés nyomára bukkannak. Keserű, szkeptikus pamflet ez a regény a technikai civilizáció és a politikai manipuláció várható következményeiről, amelyek óhatatlanul bekövetkeznek, amennyiben…

Régóta érlelődött már bennem a gondolat, hogy jó lenne pár könyv erejéig visszatérni a nagy sci-fi klasszikusokhoz, akiket gyerekkorom óta nagyon szeretek - főleg, hogy könyveikre már nem igazán emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy Stanislaw Lem vagy Isaac Asimov könyvei most is tetszeni fognak, a kérdés inkább az, hogy műveik veszítettek-e valamit a megjelenésük óta eltelt több évtized alatt, vagy könnyű szívvel ajánlhatók-e még most is a sci-fi irodalommal most ismerkedő fiatalok számára.

Hamar kiderült számomra, hogy fiatalabb éveimben Stanislaw Lem munkásságát - finoman szólva - nem olvastam végig. Így például a gyűjteményes kötet első regénye, az Éden is kimaradt anno, szóval ezt mindenfajta előzetes ismeret nélkül olvashattam most.

A minap ajánlottam könyvet egy barátomnak, aki azt mondta, hogy vékony könyv nem lehet jó könyv (elkápráztattak minket a féltégla fantasy trilógiák). Nos az akkor ajánott könyv is rácáfolt erre és most az Éden is, szóval ez a  szabály bedőlni látszik! :P

"...A nap magasan állt, kicsi volt, távolabbról, de forróbban sütött, mint a Földön. De nem ez döbbentette meg őket, hanem az, hogy nem volt teljesen kerek. Az ujjaik résein át nézték, a sötétvörös, félig áttetsző papíron át, amely a sugárvédő csomagocskák burkolatául szolgált.
– A gyors tengely körüli forgástól lapult el, ugye? – kérdezte a Vegyész a Koordinátort.
– Igen. Repülés közben sokkal jobban lehetett látni. Nem emlékszel?
– Lehet, de akkor… hogy is mondjam… egyáltalán nem érdekelt."

Stanislaw Lem (1921 - 2006)

A könyv első felének leíró részei annyira részletesek, hogy a könyv kissé vontatottá válik, sőt nagyon kell arra is figyelni, miről ír éppen, mert egyszerűen el lehet veszni a rengeteg apró részletben. Később viszont megnyugodtam, hiszen maguk az űrhajósok is annyira értetlenül álltak az Éden bolygóját benépesítő különös lényekkel szemben, mint én. A hat főszereplő (Koordinátor, Doktor, Mérnök, Vegyész, Kibernetikus és a Fizikus) eleinte azt sem nagyon tudja eldönteni a látottakról, hogy növények vagy állatok-e, azt meg főleg, hogy intelligensek-e egyáltalán. Ezekben a részekben a földitől annyira különböző "dolgokkal" szembesülünk, hogy jól látszik, a szerző minden fantáziáját latba vetve szinte élvezettel lubickolt az általa kitalált bolygó flórájának, faunájának majd társadalmi rendszerének minél zavarbaejtőbb bemutatásán, hogy ember legyen a talpán az az olvasó, aki pontosan maga elé tudja képzelni az épp leírt növényt vagy állatot. Nekem ezzel bizony itt néha voltak problémáim.

"...Nem tudom, mi ez, semmit sem értek, de ezt az egyet legalább tudom!"

Amivel viszont nem voltak problémáim, azok az űrhajótöröttek párbeszédei egymással és reakcióik a körülöttük történő dolgokra. A Kiberiádát olvastam Lem-től régebben többször is, szóval annyira emlékeztem, hogy nem egy savanyú, megkeseredett író, hanem rendelkezik humorérzékkel, de a könyv ebben a viszonylatában mégis meglepett. Nem mondom, persze hogy viccgyűjteményt olvastam, hiszen az űrhajósok beszéde volt a humor egyetlen forrása a könyvben (már amikor), de az, hogy a legváratlanabb - és legkilátástalanabb - helyzetben is emberiek, optimisták tudtak maradni, okozott pár vidám pillanatot a legsötétebb helyzetekben is.

"– Ezen a bolygón van oxigén – mondta, miközben egymásra dobálta a csörömpölő alumíniumtányérokat –, tehát élet is van. Mit tudsz erről?
– Semmit a világon. Az az űrszonda mintát vett a légkörből, de ezzel aztán vége az egész tudományunknak.
– Hogyhogy? Nem is szállt le?
– Nem hát!
– Ezt nevezem alapos helyismeretnek – jegyezte meg a Kibernetikus."

Magát a művet persze egyáltalán nem tartom optimistának, sőt a benne leírt csoportdinamikai megfigyelés vagy a kilátástalan helyzetben lévő szereplők kálváriája szinte horrorisztikus gondolatok felbukkanását tette lehetővé olvasás közben. Az egész - az Éden névre tökéletesen alkalmatlan - bolygó leginkább egy lidércnyomásos álomra hasonlít, amiből jó lenne mihamarább felébredni.

"...– Már nem emlékszem, az adatok egy kis zöld kötetben vannak, a második polcon, a könyvtár…
Elnémult, mert eszébe jutott, hogy ő maga hordta tele a könyvtárat földdel.
– Hogy az a… – mondta harag nélkül, nagyon szomorúan, és lassan bemászott a fekete gödörbe. A Kibernetikus, mikor egyedül maradt, hirtelen furcsán kezdte magát érezni. Nem félelem volt ez, inkább az elveszettség nyomasztó érzése, a táj riasztó idegensége nehezedett rá. Ráadásul ebben a visszakúszásban az agyaggödörbe volt valami megalázó. Mint a rovarok – gondolta, aztán lehajtotta a fejét, és bemászott az alagútba a Mérnök nyomában."

A könyv nyelvezete az "elvárt" sci-fi "szakzsargontól" jobbára mentes (kivéve a kapcsolatfelvétel utáni részekeket). Az idegen szavak szótára mindazonáltal jó szolgálatot tehet azoknak, akik nem tudják pontosan, mi az a metabolizmus, agglutináció, kontaminál vagy éppen az involúció (ne aggódjatok, nekem is kínai volt először). (A prokrusztika, a polivalencia és a polindividuális visszacsatolásos interrelációk  már csak hab a tortán.) :D
Túl fiatal olvasóknak jó szívvel mégsem ajánlanám, az antiutópisztikus társadalom bemutatása ehhez - szerencsére - túl jól sikerült. A hatalom által megszűrt információk útján totálisan irányított népesség problémája a hidegháború éveiben igencsak aktuális lehetett, de sajnos mostanában sem csökkent semmernyit sem az aktualitása.
Az írás elején feltett kérdésemre tehát ennél a regénynél mindenképpen az a válasz, hogy nyugodtan olvassa el akárki, aki a sci-fit szereti, csalódni nem fog. Az 1959-es regény épp annyira aktuális ma is, mint megírásakor. Nagyon jó kis regény!

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

A következő Lem regény a Solaris lesz majd!

Értékelés: 9/10

Linkek:
Wikipedia
Moly
Goodreads