Jack Ketchum - A szomszéd lány
Jack Ketchum - The Girl Next Door
Eredeti megjelenés: 1989
Magyar kiadás: Láva Könyvkiadó, 2008
Hossz: 318 oldal
Műfaj: horror, thriller
Fordította: Farkas Anikó, Kiss Atilla
Tartalom:
Külvárosi környék. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember. Ez persze nem igaz a tinédzser Megre és mozgássérült húgára, Susanra. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében Meg és Susan saját nagynénjük áldozatává válnak, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi mindhárom fiát is – végül pedig az egész környéket. Egyetlen fiú, a tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy nagyon felnőtt döntést kell meghoznia…
Igaz történet, amely valóságos eseményen alapul. Jack Ketchum nyugtalan, minden határt felülmúló horror-thrillerében az emberi lélek szakadékait mutatja be.
Senkitől nem fogok bocsánatot kérni azért, mert szeretem a horror-irodalmat és a horror-filmeket. Jöhet minden fajtája - persze főleg a zombisok közül - én mindegyiken remekül szórakozok. Nem botránkoztatnak meg a letépett végtagok, vagy a piranhák általi vérfürdő, nem unom még a jól megszokott horror-sablonokat (mindig lehet tudni, ki marad meg utoljára, mindig van egy felvillanó cici, stb...). Mit nekem a Martyrs élve megnyúzós jelenete, vagy az Inside sorozatgyilkosa esetleg az Eden Lake Legyek Urából szalasztott gyilkos gyerekraja. A Fűrész sorozat? Pár kellemes délután. Egy időben amit találtam mind megnéztem.
ÉN NAGGYON KEMÉNY VAGYOK!!! :D
Hittem ezt magamról mondjuk két évvel ezelőttig. :(
Jack Ketchum [Dallasy Mayr] (1946 - ) |
Aztán megnéztem Jack Ketchum könyve alapján készült A szomszéd lány című filmet (meg még két Ketchum mozit a Red-et (bosszúállós) és az Offspring-et (kannibálos), de mindegy, ezek - még - nem jelentek meg magyarul) -, épphogy.
Ne gondoljátok, hogy annyira durva volt, véres, amilyet még sosem készítettek, vagy annyira látványos és undorító. Egyik sem. Az első felében semmi nem volt szinte egy 50-es évekbeli idillikus amerikai kisváros nyári életén kívül - csak a feszültség fokozása. A végén mégis úgy éreztem, hogy ez a Tortúra volt megszorozva A Passió-val - és a gyerekekkel. Ja, és hogy megtörtént az eset? Csak hab a tortán!
A film megnézése után tudtam csak meg, hogy a könyv már elérhető magyarul is (vagy hogy egyáltalán van könyv), most be is szereztem. Gondoltam, mindig az írott mű a jobb, így a magában is felkavaró film vajon milyen lehetett eredetiben? Ezt meg kellett tudnom!
Általában nem szoktam könyvet úgy olvasni, hogy tudom a végét, vagy egyáltalán, egy film után az alapjául szolgáló könyvet. Unalmas.
Itt nem éreztem ezt. Teljesen mást kerített hatalmába. Konkrétan a hányinger, és hogy abba akarom hagyni az olvasást. A könyv első fele a filmhez hasonlóan a feszültség fokozásával telik - és az, hogy pontosan tudom, mi vár még rám - és Megre - 100-50-10 oldal múlva, kocsonyává változtatta a gyomromat. (Csak szólok, hogy mindezt úgy, hogy közben egy cseppnyi vér sem csordul ki, sőt a könyv nyelvezete sem annyira mocskos, mint azt esetleg az egyszeri ember elképzeli, sőt igazából azt kell mondanom, hogy meglepően visszafogott, elegáns módon mesél el mindent.)
"...Ezt nem fogom elmondani.
Megtagadom a mesélést.
Vannak dolgok, amikről tudod, hogy előbb fogsz meghalni, mintsem elmondanád, és vannak, amikről tudod, hogy előbb kellett volna meghalnod, mintsem lásd őket.
Néztem és láttam."
A könyv Stephen King által írt előszavában Jack Ketchumot - a most is aktív írók rangsorában - a második helyre teszi - az első Cormac McCarthy -, ami azért elárulja rögtön, hogy a könyv prózájával semmi probléma nincsen egyáltalán.
A történéseket a gyerek főszereplő szemszögéből láthatjuk, testközelből. A gyerekek beszéde vicces, a pubertáskor kapujában lévő fiúkban az ember - remélhetően csak eleinte - saját magára és akkori gondolataira ismerhet.
"...Persze mindannyian Mrs. Morinora gondoltunk. Vastag derekú, rövid lábú szicíliai asszony volt, aki sokkal nagyobb bajszot viselt, mint Tony, de a mellei elég nagynak tűntek. Egyszerre volt nehéz ügy, de érdekes is, és egy kicsit visszataszító, hogy elképzeljük melltartóban."
Véleményem szerint EZ a mű A vegytiszta HORROR. Élő, lélegző, durva, kegyetlen, beteges és félelmetes, mert valóságos. 10 pontosra fogom értékelni, egyszerűen azért, mert annyit ér - merész témaválasztása és irodalmi megvalósítása miatt egyaránt -, de hogy ezt nem sokan fogják végigolvasni az biztos! (Én sem élveztem az olvasását, remélem ez azért lejött?) Nem hiszem, hogy idén (vagy bármikor) lesz ennél felkavaróbb könyv amit elolvasok (bár a Véres délköröket nézegetem már egy ideje - esetleg az).
Ahogy kvzs írja a Molyon - véletlenül láttam meg, remélem nem haragszik, hogy ismeretlenül ellopom a gondolatai, de én is pontosan így éreztem magam olvasás közben:
"Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Ezt a könyvet senkinek nem szabad elolvasnia. Ezt a könyvet nem lett volna szabad megírni. Örülök, hogy megírták ezt a könyvet. ... Ez a könyv egy pofon mindenkinek, hogy végre húzzuk már ki a fejünket a homokból, és vegyük észre, és tegyünk ellene, és ne mondjuk azt, hogy nem a mi dolgunk… Tökéletes könyv egy borzalmas témáról."
Értékelés: 10/10
Linkek:
Előszó - Stephen King
– 1 –
Jack Ketchum tulajdonképpen nem létezik: ez egy Dallas Mayr nevű férfi álneve. Természetesen nem kotyognám ki, ha szigorúan őrzött titok lenne, de nem az; Dallas Mayr neve szerepel minden Ketchum regényben a szerzői jogokról rendelkező részben (hét vagy nyolc kötete jelent meg eddig az Egyesült Államokban), és ha autogramot kérünk tőle, nagy valószínűséggel „Dallas”-ként fogja aláírni a nevét. (Olvasói persze minden bizonnyal a „Jack Ketchum” nevet fogják látni ennek a kiadásnak az ajánlólistáin.) A Jack Ketchum mindenesetre soha nem volt számomra egy jóhiszemű nom de plume; sokkal inkább úgy tűnt, mint egy nom de guerre. És annak nagyon találó. Végül is Jack Ketchum volt a neve több generációnyi brit hóhérnak, és az amerikai névrokon regényeiben jószerivel senki nem marad életben; a csapóajtó mindig kinyílik, a hurok mindig megszorul, és előbb-utóbb még az ártatlanoknak is lógniuk kell.
Ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos, a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum regényből. Ketchum világában a törpék kannibálok, a farkasok soha nem fogynak ki az üvöltéshez szükséges szuflából, és a hercegnő végül egy házi bunkerban köt ki, gerendákhoz kötözve, ahol egy őrült nő vasalóval égeti ki a klitoriszát.
Ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos, a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum regényből. Ketchum világában a törpék kannibálok, a farkasok soha nem fogynak ki az üvöltéshez szükséges szuflából, és a hercegnő végül egy házi bunkerban köt ki, gerendákhoz kötözve, ahol egy őrült nő vasalóval égeti ki a klitoriszát.
– 2 –
Korábban már írtam röviden Ketchumről, és azt állítottam, hogy a műfaj kedvelői között kultikus alakká vált, számunkra, a thriller- és horror-irodalom szerzői számára pedig egyfajta hős lett. Ez ugyanúgy igaz most is, mint akkor, amikor írtam. Ha jól megnézzük, ő áll a legközelebb ahhoz, hogy az amerikai Clive Barker legyen… bár ez inkább múlik az érzékenységen, mint magán a történeten, hiszen Ketchum szinte soha nem foglalkozik a természetfelettivel. Ez azonban aligha számít. Ami igazán fontos, az az, hogy aki olvasta, óhatatlanul a hatása alá kerül, és nincs az az átlagos olvasó, aki könnyedén el tudná felejteni, ha egyszer megismerkedett a munkáival. Archetípussá vált. Ez a helyzet már azóta, hogy megjelent az első regénye, az Off Season (Az élőhalottak éjszakája egyfajta irodalmi változata), és feltétlenül igaz A szomszéd lány esetében is, ami valószínűleg Ketchum legmeghatározóbb írása.
Ami engem illet, véleményem szerint a késő negyvenes és az ötvenes évek misztikus kemény regényírójára, Jim Thompsonra hasonlít a legjobban. Ahogy Thompson írásait, Ketchum teljes munkásságát is olcsó kiadásban jelentették meg (a szülőhazájában legalábbis; egyszer-kétszer keménykötésben is megjelent Angliában), soha nem került még közelébe sem a bestseller listáknak, soha nem írnak róla a műfajt szemléző folyóiratokon kívül (de a Cemetery Dance és a Fangoria is csak ritkán közöl róla értő elemzést), és szinte teljesen ismeretlen az olvasó nagyközönség előtt. Ennek ellenére, ahogy Thompson is, rendkívül érdekes szerző, kegyetlen és néha briliáns – nagy tehetség és sötét, kétségbeejtő látásmód jellemzik. Írásai olyan mértékben vannak teli élettel, hogy annak közelébe sem tudnak menni ismertebb irodalmi kollégái – olyan különféle írókra gondolok itt, mint William Kennedy, E. L Doctorow vagy Norman Mailer. Tulajdonképpen a jelenleg is aktív amerikai regényírók között csak egyetlenegy van, aki véleményem szerint biztosan jobb és fontosabb történeteket ír Jack Ketchum-nél, és az Cormac McCarthy. Ez jó nagy dicséret egy olyan kevéssé ismert szerzőnek, akinek első kiadásai mindig puhafedelűek – de a dicséret nem túlzó. Akár tetszik, akár nem (és az itt következő regény olvasói közül sokaknak nem fog tetszeni), ez az igazság. Jack Ketchum az igazi portéka. És, talán emlékszünk rá, maga Cormac McCarthy is alig ismert, állandóan a csőd szélén táncoló szerző volt, egészen addig, míg meg nem jelentette az All the Pretty Horses című regényét, ez a cowboyrománc viszont már nem igazán hasonlított a korábbi könyveire.
McCarthyval ellentétben Ketchum nem nagyon érdeklődik a sűrű, lírai nyelv iránt. Sima, egyszerű amerikai stílus az övé, mint amilyen Jim Thompsoné is volt, benne egy hajszálérként végigfutó érdes, félig hisztérikus humorral, ami időnként feldobja – Eddie-re gondolok például, A szomszéd lányban szereplő őrült gyerekre, aki az utcán mászkált „félmeztelenül, egy nagy élő fekete kígyót lóbálva a fogai között”. Ami persze igazán jellemzi Ketchum írását, az nem a humor, hanem a horror – ahogy előtte Jim Thompsont is (nézzük csak meg a Svindlerek [The Grifters] vagy A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényeit, ezeket akár Jack Ketchum is írhatta volna), őrá is az élet egzisztenciális rettenete van meghatározó hatással. Olyan világ ez, amelyben egy lányt nemcsak egy pszichotikus nő kínozhat könyörtelenül, hanem a teljes szomszédság; olyan világ, ahol még a hős is túl későn érkezik, és túlságosan is meghasonlott önmagával ahhoz, hogy igazán befolyásolhassa a történéseket.
Ami engem illet, véleményem szerint a késő negyvenes és az ötvenes évek misztikus kemény regényírójára, Jim Thompsonra hasonlít a legjobban. Ahogy Thompson írásait, Ketchum teljes munkásságát is olcsó kiadásban jelentették meg (a szülőhazájában legalábbis; egyszer-kétszer keménykötésben is megjelent Angliában), soha nem került még közelébe sem a bestseller listáknak, soha nem írnak róla a műfajt szemléző folyóiratokon kívül (de a Cemetery Dance és a Fangoria is csak ritkán közöl róla értő elemzést), és szinte teljesen ismeretlen az olvasó nagyközönség előtt. Ennek ellenére, ahogy Thompson is, rendkívül érdekes szerző, kegyetlen és néha briliáns – nagy tehetség és sötét, kétségbeejtő látásmód jellemzik. Írásai olyan mértékben vannak teli élettel, hogy annak közelébe sem tudnak menni ismertebb irodalmi kollégái – olyan különféle írókra gondolok itt, mint William Kennedy, E. L Doctorow vagy Norman Mailer. Tulajdonképpen a jelenleg is aktív amerikai regényírók között csak egyetlenegy van, aki véleményem szerint biztosan jobb és fontosabb történeteket ír Jack Ketchum-nél, és az Cormac McCarthy. Ez jó nagy dicséret egy olyan kevéssé ismert szerzőnek, akinek első kiadásai mindig puhafedelűek – de a dicséret nem túlzó. Akár tetszik, akár nem (és az itt következő regény olvasói közül sokaknak nem fog tetszeni), ez az igazság. Jack Ketchum az igazi portéka. És, talán emlékszünk rá, maga Cormac McCarthy is alig ismert, állandóan a csőd szélén táncoló szerző volt, egészen addig, míg meg nem jelentette az All the Pretty Horses című regényét, ez a cowboyrománc viszont már nem igazán hasonlított a korábbi könyveire.
McCarthyval ellentétben Ketchum nem nagyon érdeklődik a sűrű, lírai nyelv iránt. Sima, egyszerű amerikai stílus az övé, mint amilyen Jim Thompsoné is volt, benne egy hajszálérként végigfutó érdes, félig hisztérikus humorral, ami időnként feldobja – Eddie-re gondolok például, A szomszéd lányban szereplő őrült gyerekre, aki az utcán mászkált „félmeztelenül, egy nagy élő fekete kígyót lóbálva a fogai között”. Ami persze igazán jellemzi Ketchum írását, az nem a humor, hanem a horror – ahogy előtte Jim Thompsont is (nézzük csak meg a Svindlerek [The Grifters] vagy A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényeit, ezeket akár Jack Ketchum is írhatta volna), őrá is az élet egzisztenciális rettenete van meghatározó hatással. Olyan világ ez, amelyben egy lányt nemcsak egy pszichotikus nő kínozhat könyörtelenül, hanem a teljes szomszédság; olyan világ, ahol még a hős is túl későn érkezik, és túlságosan is meghasonlott önmagával ahhoz, hogy igazán befolyásolhassa a történéseket.
– 3 –
A szomszéd lány rövid, az angol kiadásban mindösszesen 232 oldal, mégis figyelemre méltó a célkitűzés és a széles perspektíva, amelyre épül. Ez tulajdonképpen nem is lep meg nagyon, hiszen a költészetet leszámítva a thriller bizonyult a legtermékenyebb művészi kifejezőeszköznek Amerikában a Vietnam utáni években (művészeti értelemben ezek nem voltak jó évek számunkra; mi, a hirtelen felszökő népességszaporulat, a baby-boom gyerekei a művészetek területén általában ugyanolyan rosszul teljesítettünk, mint a politikában és a szexuális életünkben). Valószínűleg mindig könnyebb úgy jónak lenni a művészetben, hogy kevesebben figyelnek kritikusan, és ez a helyzet az amerikai thrillerrel Frank Norris McTeague című regénye óta, ami szintén egyike azoknak a munkáknak, melyeket akár Ketchum is írhatott volna (bár a Ketchum-féle változat valószínűleg sokat kihagyott volna a fárasztó beszélgetős részekből, és jóval rövidebb lett volna – mondjuk kb. pont 232 oldal körüli).
A szomszéd lány (a kifejezés maga lágy, jóravaló kis románcot sejtet, sétákkal a félhomályban, és táncos estékkel az iskolai tornacsarnokban) úgy kezdődik, mint valami archetipikusan ötvenes évekbeli történet. Fiatal fiú az elbeszélő, ahogy szinte minden ilyesfajta történetben (gondoljunk csak a Zabhegyezőre, az A Separate Peace című könyvre vagy a saját, The Body című kisregényemre), és a prológus-szerű első fejezet után csodálatosan Huck Finnre emlékeztető a kezdet: napbarnított arcú, mezítlábas fiú terül el egy folyóból kimeredő sziklán a nyári napsütésben, és rákokat gyűjt egy konzervdobozba. Itt csatlakozik hozzá Meg, aki csinos, haja lófarokba kötve, tizennégy éves és, természetesen, Új Gyerek a Városban. Ő és kishúga, Susan Ruth-éknál laknak, aki egyedül neveli három fiúgyerekét. A három közül az egyik (természetesen) David legjobb barátja, és ők így együtt Ruth Chandler nappalijában töltik az estéket a TV elé zsúfolódva, vicces sorozatokat néznek, mint Az apák jobban tudják, meg westernfilmeket, mint a Cheyenne. Ketchum takarékos és precíz módszerekkel idézi fel az ötvenes éveket – a zenét, a külvárosi élet elszigeteltségét, a Chandler ház pincéjében épített bombabiztos bunker által szimbolizált félelmet. Aztán megfogja a sarkainál ezt a látványosan hülye darabkáját a mítosznak, amely valójában sosem létezett, és lélegzetelállító könnyedséggel kifordítja az egészet.
Kezdjük azzal, hogy David családjában nyilván nem az apa minden dolgok tudója; ez az apa kényszeres nőcsábász, a házassága pedig hajszálon függ. Ezzel David is tisztában van. „Apámnak rengeteg lehetősége volt szerelmi ügyekre, és ki is használta mindet” – mondja. „Találkákra járt reggel, délben és este.” Vékony, ostorlegyintésnyi irónia, de a végén attól még ott van a göcs; már megy tovább az ember, mikor észreveszi, hogy egy kicsit csíp a helye.
Meg és Susan autóbaleset után kötnek ki a Chandler háznál (egyszer valaki írhatna egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „A mindig népszerű autóbeleset és annak hatása az amerikai irodalomra”). Az elején úgy tűnik, jól kijönnek majd Ruth fiaival – Wooferrel, Donnyval és az ifjabb Willie-vel – és magával Ruth-szal is, aki amolyan belevaló nő, sokat mesélget, sokat dohányzik, és az sem áll távol tőle, hogy egyszer-egyszer egy sört adjon a hűtőből a fiúknak, amennyiben megígérik, hogy a szüleiknek erről egy szót sem szólnak.
Ketchum nagyszerű párbeszédeket épít, és Ruth számára kitűnő hangot teremt – kemény, éles, kicsikét reszelős hangként halljuk a fejünkben, miközben olvasunk. „Tanuljatok ebből, fiúk” – mondja egyszer. „Nem kell mást tennetek, mint kedvesnek lenni egy nőhöz – és mindenféle jót megkaptok tőle. Davy most kedves volt Meghez, ezért kapott egy festményt… A lányok olyan egyszerűek, őszinték… ígérj nekik egy akármilyen apró dolgot, és az esetek felében bármit megkapsz cserében.”
Azt gondolhatnánk, ez lenne a tökéletes gyógyhatású környezet és a tekintélyt sugárzó tökéletes felnőtt figura két lány számára, akik traumán estek át… csakhogy itt most Jack Ketchummel van dolgunk, és Jack Ketchum nem ismeri ezeket a játékszabályokat. Soha nem ismerte őket, és valószínűleg nem is fogja.
Ruth, annak ellenére, hogy külsőleg vidáman cinikus, aranyszívű pincérnőnek néz ki, egyre közelebb kerül az őrülethez, és fokozatosan elnyeli az erőszak és a paranoia pokla. Förtelmes, de egyben fura mód unalmas gazember, kitűnő választás az Eisenhower-féle időszakhoz. Soha nem tudjuk meg, tulajdonképpen mi baja van; nem véletlen, hogy Ruth és a házában csellengő gyerekek közös varázsmondata a „Szóra sem érdemes.” Ez a kifejezés rövid foglalata lehetne az ötvenes éveknek, és ebben a regényben mindenki meg is fogadja, egészen addig, amikor már túlságosan késő kivédeni a végső, megrázó következményeket.
A végén Ketchumöt már nem annyira Ruth érdekli, mint inkább a gyerekek – nem csak a Chandler gyerekek és David, hanem az összes többi, akik ki-be járkálnak a Chandler ház alagsorában, míg Meget szép lassan megölik. Eddie foglalkoztatja Ketchumöt, és Denise, meg Tony, Kenny és Glen, az egész ötvenes évekbeli ostoba banda, fölül laposra nyírt és elöl jól bezselézett hajjal, és a kosarazástól kisebesedett térdekkel. Közülük néhányan, így például David, jobbára csak nézik a dolgot. A többiek végül bevonódnak, egészen odáig, hogy részt vesznek abban, ahogy Meg köldöke alá forró tűkkel odaégetik a feliratot: ÉN BASZOK BASSZ MEG. Hol bejönnek, hol kimennek, tévét néznek, kólát isznak és mogyoróvajas szendvicset esznek, és senki nem árulja el, mi folyik. Senki nem állítja le azt, ami a bunkerban történik. Rémálom az egész felállás, a Happy Days ötvözve a Mechanikus naranccsal, a The Life and Loves of Dobie Gillis őrült párosítása A lepkegyűjtővel. Nem Ketchum tökéletes külvárosi hangvétele miatt működik az egész, hanem azért, mert arra kényszerülünk, akaratunk ellenére, hogy elhiggyük: ha megvan az elidegenedett gyerekek megfelelő keveréke és a megfelelő felnőtt, aki a borzalmat felügyeli, és főképp, ha megvan a megfelelő törődj-csak-a-magad-dolgával légkör, akkor mindez lehetséges. Végül is ez volt az az időszak, amikor a Ketty Genovese nevű nőt több óra leforgása alatt halálra szurkálták egy new york-i sikátorban. Folyamatosan kiabált segítségért, és több ember is látta, mi történik éppen, de senki sem tett semmit, hogy leállítsa. Még a rendőröket sem hívta ki senki.
„Szóra sem érdemes” – nyilván ez volt a mottójuk… és hány lépés vezet, tényleg, a „szóra sem érdemes”-től a „gyerünk, segítsünk’’-ig?
David, az elbeszélő a regény egyetlen alapjában véve tisztességes karaktere, és ebben az értelemben valószínűleg joggal okolja magát a népirtás miatt, ami Ruth Chandler alagsorában végül megtörténik. A tisztesség felelősség és egyben létállapot is, és mivel ő az egyetlen jelenlévő emberi lény, aki felfogja, hogy ami történik, az gonosz, végső soron inkább hibáztatható, mint a többiek, a morálisan üres gyerekek, akik megégetik, összevagdossák és szexuálisan zaklatják a szomszéd lányt. David ezekben a dolgokban nem vesz részt, de a szüleinek sem árulja el, mi folyik a Chandler házban, és a rendőröknek sem jelenti. Lényének egy része még be is akar kapcsolódni az egészbe. Egyfajta elégedettség tölt el bennünket, amikor David végül közbelép – ez az egyetlen halovány napsugár, melyet Ketchum engedélyez számunkra de gyűlöljük is amiatt, hogy nem tette meg korábban.
Ha csupán a gyűlölet lenne minden, amit ez iránt a szerencsétlen elbeszélő iránt érzünk, akkor A szomszéd lány lezuhanna a morál kifeszített köteléről, amin megpróbál végiglépkedni, és amelyről Brett Easton Ellis Amerikai pszichoja le is zuhant. Ezzel szemben David talán Ketchum legnagyszerűbben megvalósított karaktere, mérföldekre van Ellis pornómániás alakjaitól, és összetettsége olyan rezonanciát kölcsönöz ennek a könyvnek, amely nem mindig van jelen a korábbi regényeiben. Sajnálatot érzünk iránta, megértjük, hogy kezdetben vonakodik beárulni Ruth Chandlert, aki a gyerekeket emberi lényként kezeli, ahelyett, hogy mindig csak bosszúságot okozó, kellemetlen teherként tekintene rájuk, és azt a végül végzetesnek bizonyuló hibáját is megértjük, hogy képtelen felfogni a történések valóságos értelmét.
„Néha viszont inkább hasonlított azokhoz a filmekhez, amik később, a hatvanas években jöttek be” – mondja David –, „leginkább külföldi filmek – amelyeknél az ember legfőbb érzése az volt, hogy tele vannak lebilincselően sűrű, sötét illúzióval, a jelentések egyre több és több rétegével, ami a végére a jelentés teljes hiányát jelezte; ahol a lárvaarcú színészek élettelenül mozogtak a szürreális, rémálomszerű tájakon, belül üresen, érzelemmentesen sodródva.”
Számomra A szomszéd lány nagyszerűsége abból fakad, hogy a végén elfogadtam Davidet, mint a világképem hiteles részét, aki ugyanolyan érvényes – és bizonyos értelemben ugyanolyan terhes és nem szívesen látott – alak, mint Lou Ford, a pszichotikus seriff, aki röhögve, erőszakoskodva és gyilkolva vonul végig Jim Thompson A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényének lapjain.
David persze sokkal tisztességesebb, mint Lou Ford.
Ez teszi őt olyan szörnyűségessé.
A szomszéd lány (a kifejezés maga lágy, jóravaló kis románcot sejtet, sétákkal a félhomályban, és táncos estékkel az iskolai tornacsarnokban) úgy kezdődik, mint valami archetipikusan ötvenes évekbeli történet. Fiatal fiú az elbeszélő, ahogy szinte minden ilyesfajta történetben (gondoljunk csak a Zabhegyezőre, az A Separate Peace című könyvre vagy a saját, The Body című kisregényemre), és a prológus-szerű első fejezet után csodálatosan Huck Finnre emlékeztető a kezdet: napbarnított arcú, mezítlábas fiú terül el egy folyóból kimeredő sziklán a nyári napsütésben, és rákokat gyűjt egy konzervdobozba. Itt csatlakozik hozzá Meg, aki csinos, haja lófarokba kötve, tizennégy éves és, természetesen, Új Gyerek a Városban. Ő és kishúga, Susan Ruth-éknál laknak, aki egyedül neveli három fiúgyerekét. A három közül az egyik (természetesen) David legjobb barátja, és ők így együtt Ruth Chandler nappalijában töltik az estéket a TV elé zsúfolódva, vicces sorozatokat néznek, mint Az apák jobban tudják, meg westernfilmeket, mint a Cheyenne. Ketchum takarékos és precíz módszerekkel idézi fel az ötvenes éveket – a zenét, a külvárosi élet elszigeteltségét, a Chandler ház pincéjében épített bombabiztos bunker által szimbolizált félelmet. Aztán megfogja a sarkainál ezt a látványosan hülye darabkáját a mítosznak, amely valójában sosem létezett, és lélegzetelállító könnyedséggel kifordítja az egészet.
Kezdjük azzal, hogy David családjában nyilván nem az apa minden dolgok tudója; ez az apa kényszeres nőcsábász, a házassága pedig hajszálon függ. Ezzel David is tisztában van. „Apámnak rengeteg lehetősége volt szerelmi ügyekre, és ki is használta mindet” – mondja. „Találkákra járt reggel, délben és este.” Vékony, ostorlegyintésnyi irónia, de a végén attól még ott van a göcs; már megy tovább az ember, mikor észreveszi, hogy egy kicsit csíp a helye.
Meg és Susan autóbaleset után kötnek ki a Chandler háznál (egyszer valaki írhatna egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „A mindig népszerű autóbeleset és annak hatása az amerikai irodalomra”). Az elején úgy tűnik, jól kijönnek majd Ruth fiaival – Wooferrel, Donnyval és az ifjabb Willie-vel – és magával Ruth-szal is, aki amolyan belevaló nő, sokat mesélget, sokat dohányzik, és az sem áll távol tőle, hogy egyszer-egyszer egy sört adjon a hűtőből a fiúknak, amennyiben megígérik, hogy a szüleiknek erről egy szót sem szólnak.
Ketchum nagyszerű párbeszédeket épít, és Ruth számára kitűnő hangot teremt – kemény, éles, kicsikét reszelős hangként halljuk a fejünkben, miközben olvasunk. „Tanuljatok ebből, fiúk” – mondja egyszer. „Nem kell mást tennetek, mint kedvesnek lenni egy nőhöz – és mindenféle jót megkaptok tőle. Davy most kedves volt Meghez, ezért kapott egy festményt… A lányok olyan egyszerűek, őszinték… ígérj nekik egy akármilyen apró dolgot, és az esetek felében bármit megkapsz cserében.”
Azt gondolhatnánk, ez lenne a tökéletes gyógyhatású környezet és a tekintélyt sugárzó tökéletes felnőtt figura két lány számára, akik traumán estek át… csakhogy itt most Jack Ketchummel van dolgunk, és Jack Ketchum nem ismeri ezeket a játékszabályokat. Soha nem ismerte őket, és valószínűleg nem is fogja.
Ruth, annak ellenére, hogy külsőleg vidáman cinikus, aranyszívű pincérnőnek néz ki, egyre közelebb kerül az őrülethez, és fokozatosan elnyeli az erőszak és a paranoia pokla. Förtelmes, de egyben fura mód unalmas gazember, kitűnő választás az Eisenhower-féle időszakhoz. Soha nem tudjuk meg, tulajdonképpen mi baja van; nem véletlen, hogy Ruth és a házában csellengő gyerekek közös varázsmondata a „Szóra sem érdemes.” Ez a kifejezés rövid foglalata lehetne az ötvenes éveknek, és ebben a regényben mindenki meg is fogadja, egészen addig, amikor már túlságosan késő kivédeni a végső, megrázó következményeket.
A végén Ketchumöt már nem annyira Ruth érdekli, mint inkább a gyerekek – nem csak a Chandler gyerekek és David, hanem az összes többi, akik ki-be járkálnak a Chandler ház alagsorában, míg Meget szép lassan megölik. Eddie foglalkoztatja Ketchumöt, és Denise, meg Tony, Kenny és Glen, az egész ötvenes évekbeli ostoba banda, fölül laposra nyírt és elöl jól bezselézett hajjal, és a kosarazástól kisebesedett térdekkel. Közülük néhányan, így például David, jobbára csak nézik a dolgot. A többiek végül bevonódnak, egészen odáig, hogy részt vesznek abban, ahogy Meg köldöke alá forró tűkkel odaégetik a feliratot: ÉN BASZOK BASSZ MEG. Hol bejönnek, hol kimennek, tévét néznek, kólát isznak és mogyoróvajas szendvicset esznek, és senki nem árulja el, mi folyik. Senki nem állítja le azt, ami a bunkerban történik. Rémálom az egész felállás, a Happy Days ötvözve a Mechanikus naranccsal, a The Life and Loves of Dobie Gillis őrült párosítása A lepkegyűjtővel. Nem Ketchum tökéletes külvárosi hangvétele miatt működik az egész, hanem azért, mert arra kényszerülünk, akaratunk ellenére, hogy elhiggyük: ha megvan az elidegenedett gyerekek megfelelő keveréke és a megfelelő felnőtt, aki a borzalmat felügyeli, és főképp, ha megvan a megfelelő törődj-csak-a-magad-dolgával légkör, akkor mindez lehetséges. Végül is ez volt az az időszak, amikor a Ketty Genovese nevű nőt több óra leforgása alatt halálra szurkálták egy new york-i sikátorban. Folyamatosan kiabált segítségért, és több ember is látta, mi történik éppen, de senki sem tett semmit, hogy leállítsa. Még a rendőröket sem hívta ki senki.
„Szóra sem érdemes” – nyilván ez volt a mottójuk… és hány lépés vezet, tényleg, a „szóra sem érdemes”-től a „gyerünk, segítsünk’’-ig?
David, az elbeszélő a regény egyetlen alapjában véve tisztességes karaktere, és ebben az értelemben valószínűleg joggal okolja magát a népirtás miatt, ami Ruth Chandler alagsorában végül megtörténik. A tisztesség felelősség és egyben létállapot is, és mivel ő az egyetlen jelenlévő emberi lény, aki felfogja, hogy ami történik, az gonosz, végső soron inkább hibáztatható, mint a többiek, a morálisan üres gyerekek, akik megégetik, összevagdossák és szexuálisan zaklatják a szomszéd lányt. David ezekben a dolgokban nem vesz részt, de a szüleinek sem árulja el, mi folyik a Chandler házban, és a rendőröknek sem jelenti. Lényének egy része még be is akar kapcsolódni az egészbe. Egyfajta elégedettség tölt el bennünket, amikor David végül közbelép – ez az egyetlen halovány napsugár, melyet Ketchum engedélyez számunkra de gyűlöljük is amiatt, hogy nem tette meg korábban.
Ha csupán a gyűlölet lenne minden, amit ez iránt a szerencsétlen elbeszélő iránt érzünk, akkor A szomszéd lány lezuhanna a morál kifeszített köteléről, amin megpróbál végiglépkedni, és amelyről Brett Easton Ellis Amerikai pszichoja le is zuhant. Ezzel szemben David talán Ketchum legnagyszerűbben megvalósított karaktere, mérföldekre van Ellis pornómániás alakjaitól, és összetettsége olyan rezonanciát kölcsönöz ennek a könyvnek, amely nem mindig van jelen a korábbi regényeiben. Sajnálatot érzünk iránta, megértjük, hogy kezdetben vonakodik beárulni Ruth Chandlert, aki a gyerekeket emberi lényként kezeli, ahelyett, hogy mindig csak bosszúságot okozó, kellemetlen teherként tekintene rájuk, és azt a végül végzetesnek bizonyuló hibáját is megértjük, hogy képtelen felfogni a történések valóságos értelmét.
„Néha viszont inkább hasonlított azokhoz a filmekhez, amik később, a hatvanas években jöttek be” – mondja David –, „leginkább külföldi filmek – amelyeknél az ember legfőbb érzése az volt, hogy tele vannak lebilincselően sűrű, sötét illúzióval, a jelentések egyre több és több rétegével, ami a végére a jelentés teljes hiányát jelezte; ahol a lárvaarcú színészek élettelenül mozogtak a szürreális, rémálomszerű tájakon, belül üresen, érzelemmentesen sodródva.”
Számomra A szomszéd lány nagyszerűsége abból fakad, hogy a végén elfogadtam Davidet, mint a világképem hiteles részét, aki ugyanolyan érvényes – és bizonyos értelemben ugyanolyan terhes és nem szívesen látott – alak, mint Lou Ford, a pszichotikus seriff, aki röhögve, erőszakoskodva és gyilkolva vonul végig Jim Thompson A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényének lapjain.
David persze sokkal tisztességesebb, mint Lou Ford.
Ez teszi őt olyan szörnyűségessé.
– 4 –
Jack Ketchum briliánsan zsigerig hatoló regényíró, akinek az emberi természetről alkotott zord, kérlelhetetlen ábrázolásával talán csak Frank Norris és Malcolm Lowry veheti fel a versenyt. Az olvasók számára olyannak mutatták be őt, mint feszültséggel teli, letehetetlen könyvek íróját (A szomszéd lány puhafedelű Warner kiadásának fedelén egy csontvázszerű vezérszurkoló lány látható, és ennek a képnek semmi köze nincsen mindahhoz, ami utána következik magában a regényben; a könyv úgy néz ki, mint egy V. C. Andrews-féle gótikus rémregény, vagy mint egy fiataloknak szóló R. L. Stine „tábori-horror”). Ketchum tényleg jó feszültségteremtő, és a regényei letehetetlenek, de a könyvborítók és a vizuális ábrázolások ugyanúgy teljesen téves képet nyújtanak róla, mint ahogy Jim Thompson könyveinek borítói is félrevezetők voltak. A szomszéd lány úgy van tele élettel, ahogy arra egyetlen V. C. Andrews regény sem volt soha képes, olyan szinten, amelyre a legtöbb népszerű irodalom soha nem jut el; a borzalmat nem csupán beígéri, hanem valóra is váltja. Mindenesetre letehetetlenül izgalmas, persze; ehhez nem fér kétség. Olyan regényről van szó, amelyben félve lapozunk tovább, de attól még lapozunk. Ketchum tematikus célkitűzései nyugodtak, de nagyszabásúak; mégsem mennek a regényíró legfőbb feladatának rovására, ami abban áll, hogy az olvasó figyelmét maradéktalanul a hatása alá vonja, tisztességes vagy aljas eszközökkel. Ketchum módszerei többnyire aljasak…, de működnek, az egyszer biztos.
A szomszéd lány messzire esik a Slow Dance in Cedar Bend buta nyálasságától vagy Az esőcsináló [The Rainmaker] ártatlan, heroikus becsapásaitól, és ez lehet az oka, hogy Ketchumöt nem ismerik azok az olvasók, akik a New York Times sikerlistáinak könyveire szorítkoznak. Mégis, számomra úgy tűnik, irodalmi tapasztalataink szegényebbek lennének nélküle. Valódi kritikus bálványromboló, egyike annak a néhány igazán jó írónak, a Kiválasztottak Körén kívül, akik tényleg számítanak. Jim Thompson könyveit még akkor is folyamatosan kiadták, és folyamatosan olvasták, amikorra azok, akik az ő idejében a Kiválasztottak Körébe tartoztak, már eltűntek a könyvesboltokból és többé senki nem gondolt rájuk. Szinte biztos, hogy ugyanez történik majd Jack Ketchummel is… Én persze azt szeretném, ha ez még halála előtt bekövetkezne, mint ahogy megtörtént ez Thompson esetében is. A jelenlegi kiadás, amely minden bizonnyal nagy érdeklődést és kritikusi figyelmet fog kiváltani, egy lépés ebbe az irányba.
A szomszéd lány messzire esik a Slow Dance in Cedar Bend buta nyálasságától vagy Az esőcsináló [The Rainmaker] ártatlan, heroikus becsapásaitól, és ez lehet az oka, hogy Ketchumöt nem ismerik azok az olvasók, akik a New York Times sikerlistáinak könyveire szorítkoznak. Mégis, számomra úgy tűnik, irodalmi tapasztalataink szegényebbek lennének nélküle. Valódi kritikus bálványromboló, egyike annak a néhány igazán jó írónak, a Kiválasztottak Körén kívül, akik tényleg számítanak. Jim Thompson könyveit még akkor is folyamatosan kiadták, és folyamatosan olvasták, amikorra azok, akik az ő idejében a Kiválasztottak Körébe tartoztak, már eltűntek a könyvesboltokból és többé senki nem gondolt rájuk. Szinte biztos, hogy ugyanez történik majd Jack Ketchummel is… Én persze azt szeretném, ha ez még halála előtt bekövetkezne, mint ahogy megtörtént ez Thompson esetében is. A jelenlegi kiadás, amely minden bizonnyal nagy érdeklődést és kritikusi figyelmet fog kiváltani, egy lépés ebbe az irányba.
Utószó - Jack Ketchum
– Ki szeret téged, bébi? – kérdi Kojak.
Hát, azok után, hogy a világ legmegbízhatóbb görögje Atlantic City-beli szerencsejátékokat reklámoz – ki tudja? Azt viszont biztosan tudom, hogy kitől és mitől ijedek meg.
Ami megijeszt, az általában véve a kiszámíthatatlan. Nem arról van szó, hogy ha véletlenül találkozok egy vörös hajú emberrel, akkor hazarohanok keresztért és fokhagymáért. Sokkal inkább az Alzheimer ismérveit jelenti, az AIDS-et, vagy azt, amikor a lökhajtásos repülőgép motorja beszippant véletlenül egy madarat. Egyszer a Broadway-en sétáltam, amikor egy teljes tölgyfa komód zuhant a járdára, két lépéssel elém. Az megijesztett. Megijesztett, és feldühített.
Ugyanígy érzek azok iránt is, akik megrémisztenek. Megharagítanak. Zokon veszem, hogy olyan görényekkel kell osztoznom bolygónkon, mint Bundy, akik úgy néznek ki, mint én, úgy beszélnek, mint én, és akik nagyon bájosak és elragadóak, kivéve, hogy van egy icike-picike baj velük – igazán semmiség, például szeretik leharapni az emberek mellbimbóit.
Ez nemcsak az áldozattal való együttérzés. Úgy értem, nekem is vannak mellbimbóim.
A szociopaták megijesztenek, és feldühítenek. Nemcsak a nagymenő szociopaták – a Mansonok és Gary Tisonok –, de az olyan fickók is, akik földügyleti csalással rabolnak ki idős hölgyeket Floridában. Minden ilyen típus, akiknek nincs lelkiismeretük. Ismerek egy asszonyt, akinek a férjét kirúgták az állásából a tőzsdén, és a férfi, hogy fedezze az adósságait, aláhamisította a nő nevét negyedmillió dollár összértékű hitelek esetében, az adópapírokat nem is említve. Most minden a nőre szakadt a ház jelzálogosítása és az elmaradt adók miatt, és ő – egy gyerekkel, akit még el kell tartania, és aki tragikus módon még mindig szereti a pasast, ahogy egy nyolcévesnek szinte muszáj szeretnie az apját –, ő viszont nem hallott róla semmit, és nem is látta 1989 márciusa óta. És senki más sem. Eltűnt. Senki nem éri el. A világ pedig úgy rohanja le, és lepi el a feleséget és a gyerekét, mint egy csapat légy.
Már régóta szerettem volna írni az egyik ilyen szemétről. A másságukról. Meg arról, hogy mi történik velünk, valódi emberekkel, ha őket is embereknek gondoljuk.
Találtam egy ilyen alakot Jay Robert Nash: Bloodletters and Badmen című könyvében.
A nő egy szokatlan és teljes mértékben visszataszító bűnt követett el.
Tizenéves fiai és lányai segítségével – és később a szomszéd gyerekek bevonásával – hosszú hónapok alatt kínzott halálra egy tizenhat éves lányt, egy albérlőt, saját kishúgának szeme láttára, látszólag azért, hogy „megtanítsa, leckét adjon neki” abból, mit is jelent nőnek lenni ebben a világban.
A gyerekei emlékeztettek A legyek urából egy-két dologra. De ne a gyereket nézzük – itt van ez a nő, ez a felnőtt, aki engedélyt ad nekik, levezényli a dolgot, vezeti őket ennek a beteg tanításosdi játéknak minden egyes lépésénél, ami leginkább a saját szexusa iránt érzett gyűlölettel van kapcsolatban, és azzal, hogy csak a saját szenvedését képes észrevenni, másét nem. Aztán ezt továbbadja egy csapat tinédzsernek. A lány barátainak.
A könyvben volt egy kép erről a nőről. A bűncselekményt 1965-ben követte el, amikor harminchat éves volt. A könyvben szereplő arc azonban hatvannak látszott. Megereszkedett, foltos bőr – mély barázdákkal –, vékony, keserű száj, magasodó homlok és elhanyagolt haj, olyan frizurával, amilyet egy teljes évtizeddel azelőtt viseltek.
Mélyen ülő, nagy, sötét szemek, amelyek egyszerre tűntek megszállottnak és üresnek. Ijesztő volt. Azonnal dühös lettem rá.
Nem tudtam szabadulni tőle.
Aztán néhány évvel később anyám, akit nagyon szerettem, meghalt, ugyanabban a New Jersey-beli házban, ahol felnőttem, és amelyet gyerekkorom óta ismertem. Majdnem minden fontos szempontból ez jelentette a bázist számomra. Mindkét veszteséggel fokozatosan birkóztam meg, időnként otthagytam a lakásomat, és sok időt töltöttem ott, átrágtam magam az anyám ingóságain, újból megismerkedtem a szomszédokkal, és emlékeztem.
Abban az időben átdolgoztam a She Wakes című írást, az addigi egyetlen természetfeletti témájú regényemet. Pihentettem egy ideig. Jó volt viszont visszatérni hozzá, mert akkoriban nem voltam abban az állapotban, hogy valami újba – valami valóságosba – kezdjek. Úgy éreztem, a reinkarnálódott istennő egy napos görög szigeten pont megfelelő lesz.
Az a nő viszont fokozatosan újra befurakodott az életembe.
Lehet, hogy az 50-es évekbeli hajviselete miatt. Nem tudom.
Amikor gyerek voltam, az utcánk zsákutca volt, és minden otthont a háború utáni gyerekek töltöttek meg. El tudtam képzelni, hogy a nő itt teszi meg. Ha az ember átéli az 50-es éveket, akkor ismeri azoknak az időknek az árnyékos oldalát is. A titokzatosságnak és az elfojtásoknak azokat a szép, puha, kényelmes pestises hólyagjait, melyek feketék és érettek, és készen állnak arra, hogy bármikor kifakadjanak. Ez volt az a tökéletes elszigeteltség, és az alakok előre gyártott szereposztása, melyeket a valóságosak után tudtam megformálni.
Így tehát arra gondoltam, tegyük vissza 1958-ba, amikor tizenkettő voltam. A Közép-Nyugat helyett, ahol valójában történt, használjuk New Jerseyt.
És miután ott voltam, főként nyáron, az emlékek sorban visszatértek. Az erdők illata, a pince vérző, dohos falai. Olyan dolgok, amikre évekig nem emlékeztem, mert túlságosan elfoglalt voltam, most éjszakákon át ébren tartottak. Annyira sok részlet tört a felszínre, hogy nem tudtam nekik ellenállni, és nem is próbáltam. Időnként még olyan dolgok is előjöttek, amiket kellemes emlékként nyugtáztam. Patakjaink voltak, gyümölcsöskertek és nyitott ajtók. És ott volt nekünk Elvis.
Viszont nem is olyan regényt írtam, amilyen aztán a Happy Days lett. Az első könyvem, az Off Season óta nem dolgoztam ilyen hátborzongató témán. Az Off Season ellenben kannibálokról szólt Maine partjainál, az isten szerelmére. Senki nem vette túl komolyan, akármilyen gyomorforgatóra is írtam. Ugyanakkor emez pedig gyerekkínzásról szól. Olyan mértékű kínzásról, hogy írás közben végül is azt a döntést hoztam, finomítok néhány dolgon, amik megtörténtek, néhányat pedig ki is hagyok.
Még így is nagyon szélsőséges.
Nem kerülgettem a témát, legalábbis tudomásom szerint nem. Az igazi nehézség valójában az volt, hogy miképp tegyem a történetet szélsőségessé, anélkül, hogy elárulnám mindazokat a valódi gyerekeket, akik nap mint nap átélik az ilyesfajta kínzatást.
Technikai kérdések segítettek. Egyrészt egyes szám első személyű beszélőt használtam, a szomszéd fiú lett a narrátor. Ő egy összezavarodott, de semmiképpen nem érzéketlen gyerek, aki ingadozik, és tétovázik, mert magának a dolognak az engedélyezése elbűvöli, megigézi, ugyanakkor saját együttérzése mást mond neki. Sok mindent lát. De nem mindent. Ez viszont megengedte, hogy bizonyos dolgokat csak felvázoljak, és ne menjek hozzájuk túl közel, ne fojtsam meg őket.
Valamint, a narrátor majd harminc évvel később beszél. Már felnőtt, tehát megvághatja, szerkeszthet is a dolgon. Így hát, egy bizonyos ponton, amikor eldurvulnak az események, azt mondja: Bocs, ezt már nem mutatom meg. Képzeld el magadnak, ha érdekel, és ha mered. Én, a magam részéről, nem segítek.Egy thrillerben az egyes szám első személyű beszélő az olvasó szimpátiáját automatikusan és közvetlenül az erőszak tárgyára irányítja. A Hide and Seekben használtam ezt, pontosan ennek a hatásnak az elérésére. Azt tudjuk, hogy aki beszél hozzánk, az nem fog meghalni, az túléli a dolgokat, annak nem kell aggódni a fizikai biztonsága miatt. (Bár a morális biztonsága miatt lehet aggódni, és remélhetőleg itt is ez történik.) De ha jól van megcsinálva, akkor azoknak az embereknek a biztonsága miatt aggódunk, akik neki számítanak. Ebben az esetben A szomszéd lány és a kishúga miatt.
Trükkös dolog ez. Ha az emberek, akik neki számítanak, hiányosan vannak megrajzolva, vagy rokonszenvesek, vagy az olvasó egyszerűen csak nem szereti annyira az ügyvédeket és a kutyákat, mint ő, akkor hamarosan oda jutunk, hogy csak a rosszakat figyeljük, vagy az erőszakot, vagy mindkettőt egyszerre. Vagy örökre becsukjuk a könyvet.
Ettől viszont nem nagyon félek (mondom én, nagyot kortyolva hübriszem kelyhéből). Ha a könyv morálisan többértelmű, morális feszültséggel van teli, akkor ez szándékos. Ez a probléma, amit a gyereknek meg kell oldania, a saját látásmódjának, nézőpontjának problémája. És azért sem aggódom, mert szeretem ezeket a lányokat, és szerintem, ez világos, ők nem egyszerűen csak áldozatok. Bizonyos módon – főként, ahogy egymáshoz viszonyulnak – nagyon is hősiesek.
És végül, mert velük ellentétben, azok a másféle emberek megijesztenek.
Megijesztenek, sőt, továbbmegyek, mivel minden alkalommal az arcomba másznak, ha kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévében az esti híreket, vagy beszélek egy olyan nővel, akit a részeg férje megint megütött, igazán és mélységesen felháborítanak és kiakasztanak.
Hát, azok után, hogy a világ legmegbízhatóbb görögje Atlantic City-beli szerencsejátékokat reklámoz – ki tudja? Azt viszont biztosan tudom, hogy kitől és mitől ijedek meg.
Ami megijeszt, az általában véve a kiszámíthatatlan. Nem arról van szó, hogy ha véletlenül találkozok egy vörös hajú emberrel, akkor hazarohanok keresztért és fokhagymáért. Sokkal inkább az Alzheimer ismérveit jelenti, az AIDS-et, vagy azt, amikor a lökhajtásos repülőgép motorja beszippant véletlenül egy madarat. Egyszer a Broadway-en sétáltam, amikor egy teljes tölgyfa komód zuhant a járdára, két lépéssel elém. Az megijesztett. Megijesztett, és feldühített.
Ugyanígy érzek azok iránt is, akik megrémisztenek. Megharagítanak. Zokon veszem, hogy olyan görényekkel kell osztoznom bolygónkon, mint Bundy, akik úgy néznek ki, mint én, úgy beszélnek, mint én, és akik nagyon bájosak és elragadóak, kivéve, hogy van egy icike-picike baj velük – igazán semmiség, például szeretik leharapni az emberek mellbimbóit.
Ez nemcsak az áldozattal való együttérzés. Úgy értem, nekem is vannak mellbimbóim.
A szociopaták megijesztenek, és feldühítenek. Nemcsak a nagymenő szociopaták – a Mansonok és Gary Tisonok –, de az olyan fickók is, akik földügyleti csalással rabolnak ki idős hölgyeket Floridában. Minden ilyen típus, akiknek nincs lelkiismeretük. Ismerek egy asszonyt, akinek a férjét kirúgták az állásából a tőzsdén, és a férfi, hogy fedezze az adósságait, aláhamisította a nő nevét negyedmillió dollár összértékű hitelek esetében, az adópapírokat nem is említve. Most minden a nőre szakadt a ház jelzálogosítása és az elmaradt adók miatt, és ő – egy gyerekkel, akit még el kell tartania, és aki tragikus módon még mindig szereti a pasast, ahogy egy nyolcévesnek szinte muszáj szeretnie az apját –, ő viszont nem hallott róla semmit, és nem is látta 1989 márciusa óta. És senki más sem. Eltűnt. Senki nem éri el. A világ pedig úgy rohanja le, és lepi el a feleséget és a gyerekét, mint egy csapat légy.
Már régóta szerettem volna írni az egyik ilyen szemétről. A másságukról. Meg arról, hogy mi történik velünk, valódi emberekkel, ha őket is embereknek gondoljuk.
Találtam egy ilyen alakot Jay Robert Nash: Bloodletters and Badmen című könyvében.
A nő egy szokatlan és teljes mértékben visszataszító bűnt követett el.
Tizenéves fiai és lányai segítségével – és később a szomszéd gyerekek bevonásával – hosszú hónapok alatt kínzott halálra egy tizenhat éves lányt, egy albérlőt, saját kishúgának szeme láttára, látszólag azért, hogy „megtanítsa, leckét adjon neki” abból, mit is jelent nőnek lenni ebben a világban.
A gyerekei emlékeztettek A legyek urából egy-két dologra. De ne a gyereket nézzük – itt van ez a nő, ez a felnőtt, aki engedélyt ad nekik, levezényli a dolgot, vezeti őket ennek a beteg tanításosdi játéknak minden egyes lépésénél, ami leginkább a saját szexusa iránt érzett gyűlölettel van kapcsolatban, és azzal, hogy csak a saját szenvedését képes észrevenni, másét nem. Aztán ezt továbbadja egy csapat tinédzsernek. A lány barátainak.
A könyvben volt egy kép erről a nőről. A bűncselekményt 1965-ben követte el, amikor harminchat éves volt. A könyvben szereplő arc azonban hatvannak látszott. Megereszkedett, foltos bőr – mély barázdákkal –, vékony, keserű száj, magasodó homlok és elhanyagolt haj, olyan frizurával, amilyet egy teljes évtizeddel azelőtt viseltek.
Mélyen ülő, nagy, sötét szemek, amelyek egyszerre tűntek megszállottnak és üresnek. Ijesztő volt. Azonnal dühös lettem rá.
Nem tudtam szabadulni tőle.
Aztán néhány évvel később anyám, akit nagyon szerettem, meghalt, ugyanabban a New Jersey-beli házban, ahol felnőttem, és amelyet gyerekkorom óta ismertem. Majdnem minden fontos szempontból ez jelentette a bázist számomra. Mindkét veszteséggel fokozatosan birkóztam meg, időnként otthagytam a lakásomat, és sok időt töltöttem ott, átrágtam magam az anyám ingóságain, újból megismerkedtem a szomszédokkal, és emlékeztem.
Abban az időben átdolgoztam a She Wakes című írást, az addigi egyetlen természetfeletti témájú regényemet. Pihentettem egy ideig. Jó volt viszont visszatérni hozzá, mert akkoriban nem voltam abban az állapotban, hogy valami újba – valami valóságosba – kezdjek. Úgy éreztem, a reinkarnálódott istennő egy napos görög szigeten pont megfelelő lesz.
Az a nő viszont fokozatosan újra befurakodott az életembe.
Lehet, hogy az 50-es évekbeli hajviselete miatt. Nem tudom.
Amikor gyerek voltam, az utcánk zsákutca volt, és minden otthont a háború utáni gyerekek töltöttek meg. El tudtam képzelni, hogy a nő itt teszi meg. Ha az ember átéli az 50-es éveket, akkor ismeri azoknak az időknek az árnyékos oldalát is. A titokzatosságnak és az elfojtásoknak azokat a szép, puha, kényelmes pestises hólyagjait, melyek feketék és érettek, és készen állnak arra, hogy bármikor kifakadjanak. Ez volt az a tökéletes elszigeteltség, és az alakok előre gyártott szereposztása, melyeket a valóságosak után tudtam megformálni.
Így tehát arra gondoltam, tegyük vissza 1958-ba, amikor tizenkettő voltam. A Közép-Nyugat helyett, ahol valójában történt, használjuk New Jerseyt.
És miután ott voltam, főként nyáron, az emlékek sorban visszatértek. Az erdők illata, a pince vérző, dohos falai. Olyan dolgok, amikre évekig nem emlékeztem, mert túlságosan elfoglalt voltam, most éjszakákon át ébren tartottak. Annyira sok részlet tört a felszínre, hogy nem tudtam nekik ellenállni, és nem is próbáltam. Időnként még olyan dolgok is előjöttek, amiket kellemes emlékként nyugtáztam. Patakjaink voltak, gyümölcsöskertek és nyitott ajtók. És ott volt nekünk Elvis.
Viszont nem is olyan regényt írtam, amilyen aztán a Happy Days lett. Az első könyvem, az Off Season óta nem dolgoztam ilyen hátborzongató témán. Az Off Season ellenben kannibálokról szólt Maine partjainál, az isten szerelmére. Senki nem vette túl komolyan, akármilyen gyomorforgatóra is írtam. Ugyanakkor emez pedig gyerekkínzásról szól. Olyan mértékű kínzásról, hogy írás közben végül is azt a döntést hoztam, finomítok néhány dolgon, amik megtörténtek, néhányat pedig ki is hagyok.
Még így is nagyon szélsőséges.
Nem kerülgettem a témát, legalábbis tudomásom szerint nem. Az igazi nehézség valójában az volt, hogy miképp tegyem a történetet szélsőségessé, anélkül, hogy elárulnám mindazokat a valódi gyerekeket, akik nap mint nap átélik az ilyesfajta kínzatást.
Technikai kérdések segítettek. Egyrészt egyes szám első személyű beszélőt használtam, a szomszéd fiú lett a narrátor. Ő egy összezavarodott, de semmiképpen nem érzéketlen gyerek, aki ingadozik, és tétovázik, mert magának a dolognak az engedélyezése elbűvöli, megigézi, ugyanakkor saját együttérzése mást mond neki. Sok mindent lát. De nem mindent. Ez viszont megengedte, hogy bizonyos dolgokat csak felvázoljak, és ne menjek hozzájuk túl közel, ne fojtsam meg őket.
Valamint, a narrátor majd harminc évvel később beszél. Már felnőtt, tehát megvághatja, szerkeszthet is a dolgon. Így hát, egy bizonyos ponton, amikor eldurvulnak az események, azt mondja: Bocs, ezt már nem mutatom meg. Képzeld el magadnak, ha érdekel, és ha mered. Én, a magam részéről, nem segítek.Egy thrillerben az egyes szám első személyű beszélő az olvasó szimpátiáját automatikusan és közvetlenül az erőszak tárgyára irányítja. A Hide and Seekben használtam ezt, pontosan ennek a hatásnak az elérésére. Azt tudjuk, hogy aki beszél hozzánk, az nem fog meghalni, az túléli a dolgokat, annak nem kell aggódni a fizikai biztonsága miatt. (Bár a morális biztonsága miatt lehet aggódni, és remélhetőleg itt is ez történik.) De ha jól van megcsinálva, akkor azoknak az embereknek a biztonsága miatt aggódunk, akik neki számítanak. Ebben az esetben A szomszéd lány és a kishúga miatt.
Trükkös dolog ez. Ha az emberek, akik neki számítanak, hiányosan vannak megrajzolva, vagy rokonszenvesek, vagy az olvasó egyszerűen csak nem szereti annyira az ügyvédeket és a kutyákat, mint ő, akkor hamarosan oda jutunk, hogy csak a rosszakat figyeljük, vagy az erőszakot, vagy mindkettőt egyszerre. Vagy örökre becsukjuk a könyvet.
Ettől viszont nem nagyon félek (mondom én, nagyot kortyolva hübriszem kelyhéből). Ha a könyv morálisan többértelmű, morális feszültséggel van teli, akkor ez szándékos. Ez a probléma, amit a gyereknek meg kell oldania, a saját látásmódjának, nézőpontjának problémája. És azért sem aggódom, mert szeretem ezeket a lányokat, és szerintem, ez világos, ők nem egyszerűen csak áldozatok. Bizonyos módon – főként, ahogy egymáshoz viszonyulnak – nagyon is hősiesek.
És végül, mert velük ellentétben, azok a másféle emberek megijesztenek.
Megijesztenek, sőt, továbbmegyek, mivel minden alkalommal az arcomba másznak, ha kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévében az esti híreket, vagy beszélek egy olyan nővel, akit a részeg férje megint megütött, igazán és mélységesen felháborítanak és kiakasztanak.
Fúú, most nekem is kell :O
VálaszTörlésSzerintem nem okoz csalódást majd! :)
Törlésszia!
VálaszTörlésNagyon szeretném megszerezni ezt a könyvet, de sajnos sehol nincs fenn interneten, a könyvesboltokban pedig azt mondták, hogy 2009 óta egy példányuk sincs.. bár láttam, mit írtál ezzel kapcsolatban. ha esetleg tudnál segíteni, hogy hozzájussak a könyvhöz, annak örülnék! :) te angolul olvastad? egyébként a filmet nemrég láttam, azóta megszállottan keresem a könyvet és egyszerűen nem értem, miért nem adják ki újra.. :(
egyébként az e-mail címem, ha esetleg tudsz ezzel kapcsolatban írni valamit :) : hateme@citromail.hu
köszi! egyébként a leírtakkal teljesen egyetértek.. borzalmas és zseniális egyszerre..
Sajnos én is csak a könyvtárból tudtam kivenni. :(
Törlés