2013. február 25., hétfő

Mythopoeic Fantasy-díj (1971 - )



Mythopoeic Fantasy-díj (1971- )
A HUGO-, Nebula- és Locus-díjak szentháromsága után az egyik jelentősebbnek számító és nagyobb múlttal rendelkező díjat, a Mythopoeic Fantasy-díjat 1971 óta ítéli oda a Mythopoeic Society. Olyan különálló könyvek és sorozatok kaphatják meg, amik az előző évben jelentek meg az Egyesült Államokban először. A műveket a Társaság tagjai jelölhetik, és a tagjai szavazhatnak a végső helyezésekről. A nem nyertes kötetek a következő évben újra jelölhetők még egyszer. 1992-től két díjat adnak át (és két listát állítanak össze), ugyanis kettéválasztják - nagyon helyesen - a felnőtt illetve a gyermekeknek szóló irodalmat. Kivételt képez az 1996-os év, amikor egy évig újra egyesül a két díj. Ebben a posztban csak a felnőtt irodalom döntősei vannak felsorolva!

Köszönet az eddig megjelent könyvekért a kiadóknak!
Szerintetek melyik író vagy melyik könyv hiányzik még nagyon a polcainkról? Én szívesen elolvasnám többek közt például Robert Holdstock Mythago Wood sorozatát, Tim Powers és Patricia A. McKillip magyarul még ki nem adott könyveit, a Pandemonium-ot vagy a hazánkban még tejesen ismeretlennek számító Charles de Lint könyveit.

Amennyiben szóltok, hogy kihagytam egy könyv magyar kiadását, a jelzésért köszönet!

A 2013-as könyveket febr. 1-ig lehetett jelölni. A győztest a 44. Mythopoeic Konferencián (MythCon) választják majd ki 2013.07.12-15 között East Lansingben, Michigan-ben. Egyenlőre nem tudni, mely könyvek lettek jelölve.

2013
???

2012
Lisa Goldstein - The Uncertain Places
Erin Morgenstern - The Night Circus (Éjszakai cirkusz) [Libri]
Richard Parks - The Heavenly Fox
Catherynne M. Valente - Deathless (Marija Morevna és a Halhatatlan) [Ad Astra]
Jo Walton - Among Others

2011
Karen Lord - Redemption in Indigo
Guy Gavriel Kay - Under Heaven
Patricia A. McKillip - The Bards of Bone Plain
Devon Monk - A Cup of Normal
Sharon Shinn - Troubled Waters

2010
Jo Walton - Lifelode
Barbara Campbell - Trickster’s Game trilógia
Greer Gilman - Cloud & Ashes: Three Winter’s Tales
Robert Holdstock - Avilion
Catherynne M. Valente - Palimpsest

2009
Carol Berg - Flesh and Spirit and Breath and Bone
Daryl Gregory - Pandemonium
Ursula K. Le Guin - Lavinia
Patricia A. McKillip - The Bell at Sealey Head
Gene Wolfe - An Evil Guest

2008
Catherynne M. Valente - Orphan’s Tales
Theodora Goss - In the Forest of Forgetting
Nalo Hopkinson - The New Moon’s Arms
Guy Gavriel Kay - Ysabel (Ysabel) [Metropolis Media]
John C. Wright - Chronicles of Chaos

2007
Patricia A. McKillip - Solstice Wood
Peter S. Beagle - The Line Between
Susanna Clarke - The Ladies of Grace Adieu (Búcsúbáj hölgyei és más elbeszélések) [Agave]
Keith Donohue - The Stolen Child
Susan Palwick - The Necessary Beggar
Tim Powers - Three Days to Never

2006
Neil Gaiman - Anansi Boys (Anansi fiúk) [Agave] 
Margaret Atwood - The Penelopiad (Pénelopeia) [Palatinus]
Lois McMaster Bujold - The Hallowed Hunt
Tanith Lee - Metallic Love
Tim Pratt - The Strange Adventures of Rangergirl

2005
Susanna Clarke - Jonathan Strange & Mr. Norrell (A hollókirály) [Agave]
Kage Baker - The Anvil of the World
Elizabeth Hand - Mortal Love
Patricia A. McKillip - Alphabet of Thorn
Gene Wolfe - The Wizard Knight

2004
Robin McKinley - Sunshine
Lois McMaster Bujold - Paladin of Souls (Lelkek lovagja) [Alexandra]
Kij Johnson - Fudoki
Ursula K. Le Guin - Changing Planes
Patricia A. McKillip - In the Forests of Serre (Boszorkányerdő - Vadság erdeiben) [Delta Vision]

2003
Patricia A. McKillip - Ombria in Shadow
Nina Kiriki Hoffman - A Fistful of Sky
Ellen Kushner és Delia Sherman - The Fall of the Kings

2002
Lois McMaster Bujold - The Curse of Chalion (Chalion átka) [Alexandra] 
Neil Gaiman - American Gods (Amerikai istenek) [Szukits, Agave]
Sarah A. Hoyt - Ill Met by Moonlight
Ursula K. Le Guin - The Other Wind
Tim Powers - Declare

2001
Midori Snyder - The Innamorati
Win Blevins - ravenShadow
Charles de Lint - Forests of the Heart
Guy Gavriel Kay - The Sarantine Mosaic

2000
Peter S. Beagle - Tamsin (Tamsin története) [Delta Vision]
A.S. Byatt - Elementals
Lisa Goldstein - Dark Cities Underground
Peg Kerr - The Wild Swans
Yves Meynard - The Book of Knights

1999
Neil Gaiman and Charles Vess - Stardust (Csillagpor) [Agave]
Charles de Lint - Someplace to be Flying
R.E. Klein - The History of our World Beyond the Wave
Patricia A. McKillip - Song for the Basilisk
James Stoddard - The High House

1998
A.S. Byatt - The Djinn in the Nightingale’s Eye
Peter S. Beagle - Giant Bones (A karakoszki varázsló) [Delta Vision]
Charles de Lint - Trader
Neil Gaiman - Neverwhere (Sosehol) [Agave] 
Patrick O’Leary - The Gift

1997
Terri Windling - The Wood Wife
John Barnes - One for the Morning Glory
Patricia A. McKillip - Winter Rose
Nancy Springer - Fair Peril
Gene Wolfe - The Book of the Long Sun

1996
Elizabeth Hand - Waking the Moon
Michael Bishop - Brittle Innings
James P. Blaylock - All the Bells on Earth
Patricia A. McKillip - The Book of Atrix Wolfe
Kenneth Morris - The Dragon Path

1995
Patricia A. McKillip - Something Rich and Strange
Pamela Dean - The Dubious Hills
Robert Holdstock - The Hollowing
Rachel Pollack - Temporary Agency

1994
Delia Sherman - The Porcelain Dove
Peter S. Beagle - The Innkeeper’s Song (A fogadós éneke) [Delta Vision]
Patricia A. McKillip - The Cygnet and the Firebird
Robin McKinley - Deerskin

1993
Jane Yolen - Briar Rose (Csipkerózsa) [Metropolis Media]
James P. Blaylock - The Paper Grail
Tim Powers - Last Call
Susan Shwartz - The Grail of Hearts
Connie Willis - Doomsday Book (Ítélet Könyve) [Metropolis Media]

1992
Eleanor Arnason - A Woman of the Iron People
Pamela Dean - Tam Lin
Greer Ilene Gilman - Moonwise
Patricia A. McKillip - The Sorceress and the Cygnet
Sheri S. Tepper - Beauty

1991
Ellen Kushner - Thomas the Rhymer
Guy Gavriel Kay - Tigana
Ursula K. Le Guin - Tehanu (Tehanu) [Móra, Szukits]
James Morrow - Only Begotten Daughter
Jane Yolen - The Books of Great Alta

1990
Tim Powers - The Stress of Her Regard
Orson Scott Card - Prentice Alvin (Kovácsinas) [Kalandor]
Patricia A. McKillip - The Changeling Sea
Pat Murphy - The City, Not Long After
Matt Ruff - Fool on the Hill

1989
Michael Bishop - Unicorn Mountain
James P. Blaylock - The Last Coin
Orson Scott Card - Red Prophet (A rézbőrű próféta) [Kalandor]
Kara Dalkey - The Nightingale
Diana L. Paxson - The White Raven
Michaela Roessner - Walkabout Woman

1988
Orson Scott Card - Seventh Son (A hetedik fiú) [Kalandor]
Emma Bull - War for the Oaks
Pat Murphy - The Falling Woman
Connie Willis - Lincoln’s Dreams

1987
Peter S. Beagle - The Folk of the Air
Guy Gavriel Kay - The Fionavar Tapestry
Tanith Lee - Tales from the Flat Earth
Jane Yolen - Merlin’s Booke

1986
Barry Hughart - Bridge of Birds
Barbara Hambly - Dragonsbane
P.C. Hodgell - Dark of the Moon
Diana Wynne Jones - Fire and Hemlock
Ursula K. Le Guin - Always Coming Home
Manuel Mujica Lainez - The Wandering Unicorn

1985
Jane Yolen - Cards of Grief
Charles de Lint - Moonheart
R.A. McAvoy - The Damiano Trilogy
Robin McKinley - The Hero and the Crown
J. R. R. Tolkien - The Book of Lost Tales (Elveszett mesék könyve) [Holló és Társa, Cartaphilus]

1984
Joy Chant - When Voiha Wakes

1983
Carol Kendall - The Firelings
Marion Zimmer Bradley - The Mists of Avalon (Avalon ködbe vész) [Édesvíz]
Stephen R. Donaldson - The One Tree
David Eddings - Queen of Sorcery (A mágia királynője) [Beholder]
P.C. Hodgell - God Stalk
Robin McKinley - The Blue Sword
Robin McKinley - The Door in the Hedge
Diana L. Paxson - Lady of Light
Meredith Ann Pierce - The Darkangel

1982
John Crowley - Little, Big
Tanith Lee - Delusion’s Master
Elizabeth A. Lynn - The Woman Who Loved the Moon
Julian May - The Many-colored Land
Nancy Springer - The Sable Moon
Gene Wolfe - Claw of the Conciliator (A Békéltető Ereklyéje) [Delta Vision]

1981
J. R. R. Tolkien - Unfinished Tales (Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről / A Gyűrű keresése) [Európa, Szukits]
Joy Chant - The Grey Mane of Morning
Stephen R. Donaldson - The Wounded Land
Ursula K. Le Guin - The Beginning Place
Morgan Llywelyn - Lion of Ireland

1975
Poul Anderson - A Midsummer Tempest (Tomboló vihar) [Cherubion]
Richard Adams - Watership Down (Gesztenye, a honalapító) [Móra, Partvonal]
Patricia A. McKillip - The Forgotten Beasts of Eld (Boszorkányerdő) [Delta Vision]
H. Warner Munn - Merlin’s Ring
Thomas Burnett Swann - How Are the Mighty Fallen
Evangeline Walton - Prince of Annwn

1974
Mary Stewart - The Hollow Hills
Poul Anderson - Hrolf Kraki’s Saga
Susan Cooper - The Dark Is Rising (Ébredő sötétség) [Egmont-Hungary]
Sanders Anne Laubenthal - Excalibur
Katherine Kurtz - High Deryni

1973
Evangeline Walton - The Song of Rhiannon
Poul Anderson - The Dancer from Atlantis (Az atlantiszi táncosnő) [Cédrus]
Katherine Kurtz - Deryni Checkmate
Ursula K. Le Guin - The Farthest Shore (A legtávolibb part) [Móra, Szukits]
Thomas Burnett Swann - Green Phoenix
Roger Zelazny - The Guns of Avalon (Avalon ágyúi) [Szukits]

1972
Joy Chant - Red Moon and Black Mountain
John Gardner - Grendel
Isidore Haiblum - The Tsaddik of the Seven Wonders
Ursula K. Le Guin - The Tombs of Atuan (Atuan sírjai) [Móra, Szukits] 
Michael Moorcock - The Corum Trilogy (Corum kardjai) [Tájfun Records]
Joan North - The Light Maze
Thomas Burnett Swann - The Forest of Forever
Evangeline Walton - The Children of Llyr

1971
Mary Stewart - The Crystal Cave
Lloyd Alexander - The Marvellous Misadventures of Sebastian
Katherine Kurtz - Deryni Rising
Roger Zelazny - Nine Princes in Amber (Amber hercegei) [Valhalla Páholy]

2013. február 23., szombat

Dan Abnett - Malleus


Dan Abnett - Malleus
(Eisenhorn 02.)

Dan Abnett - Malleus
(Eisenhorn 02.)
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, horror
Hossz: 382 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Évszázadnyi véres küzdelem után a Császár seregei végül visszahódították az Ophidian szub-szektort. A győzelmet ünneplő diadalmenet azonban az egész Impériumot megrázó tragédiába torkollik. Az ügyet Gregor Eisenhorn inkvizítor vizsgálja ki, aki közben maga is gyanúba keveredik. S ahogy elkezdi felderíteni az ügy mind szövevényesebb szálait, a színen egyre sötétebb erők tűnnek föl…







Dan Abnett (1965 - )
Dan Abnett brit sci-fi és képregényíró a nagy közönségsikerű Xenos 2001-es megjelenése után nem sokkal jelentkezett is az Eisenhorn-trilógia folytatásával, a Malleus-al. Szerencsére, a Szukits Könyvkiadó - aki úgy látszik végérvényesen elkötelezte magát a Warhammer univerzumához kiadott legtöbb könyv megjelentetése mellett - szintén nem várt sokat a sorozat részeinek kiadása közt, és az első rész után pár hónappal már a folytatás vehettük izgatottan a kezünkbe. Dan Abnett a stílus kedvelői közt nagy népszerűségnek örvendő alkotó lett, hiszen idestova tizenhárom év alatt harminckilenc könyvet írva, futószalagon szállítja egyenletes, megbízhatóan magas színvonalú írásait az olvasóközönség és a Games Workshop/Black Library kiadók legnagyobb örömére.

Grey Knight démonvadász (Ordo Malleus)
A Malleus-ban elmesélt történet a Xenos után kicsivel több, mint száz évvel játszódik. A Szent Inkvizíció idegen fajok felkutatásával, tanulmányozásával és elpusztításával foglalkozó rendjének, az Ordo Xenos-nak kötelékébe tartozó puritán - és emberi érzelmeket kifejezni képtelen arcú - inkvizítorának, a lassan korosodónak számító Eisenhornnak ezúttal saját rendjéből akad ellenlábasa. Az Ordo Malleus nevű rend, ami a démonokkal lepaktáló embereknek, valamint maguknak a démonoknak a levadászásával foglalkozik, ugyanis elfogatóparancsot adott ki ellene, mint lehetséges árulóra. Eisenhorn jól ismeri saját hitsorsosainak munkamódszereit és elkötelezettségét, ezért nincs illúziója afelől, hogy milyen kimenetele lenne annak, ha őt letartóztatnák. Saját kezébe veszi inkább a sorsát, és vállalja, hogy távollétében peren kívül azonnal elítéljék és szökevényként vadásszanak rá, és néhány megbízható emberével elmenekülve felvállalja a harcot neve tisztára mosásáért. Nem is sejtheti, hogy nyomozása milyen meglepő és megrázó igazságokra derít fényt.

A Gaunt Szellemei sorozattal írástechnikai szempontból összehasonlítva a leglényegesebb változás, hogy a harmadik személyű elbeszélő módról átváltott egyes szám első személyű módra, és az eseményeket Eisenhorn inkvizítor előadásában és kommentárjaival, gondolataival megfűszerezve olvashatjuk. Míg a Xenos-t bátran olvashatja szinte bárki, aki valamennyire is kedveli a sci-fi műfaját, mert annyira jól sikerült részek vannak benne, amiknek csak egy kis plusz extrát ad a gótikus hangulatú technokrata univerzum, addig a Malleus már inkább a Warhammer 40.000 világának avatottabb ismerőinek nyújt teljesebb olvasmányélményt. Ennek oka nem az emlékezetesebb részek hiánya, hanem az, hogy a most kicsit lassabban beinduló történetben az univerzum stagnáló/hanyatló emberi világairól, a háttérben egymásnak feszülő erőkről, az Inkvizíció frakciói közt folyó folyamatos hatalmi harcokról tudhatunk meg olyan információkat, amik az egyszeri olvasónak unalmasabbak lehetnek, a rajongóknak viszont hatalmas pluszt adhatnak.

Adeptus Mechanicus techno-pap
Eisenhorn nyomozása megint szinte a fél galaxison keresztül vezeti az olvasót. Megismerhetjük többek közt - végre - a Birodalmi Gárda egyik legendás egységének otthonvilágát, az Iszonyat Szemének tőszomszédságában található, és teljesen a katonai szolgálatra berendezkedett Cadia-t valamint emberfeletti elitcsapatát, a Kasrkin-eket. Találkozhatunk Dan Abnett másik trilógiájának főszereplőjével, Ravenor inkvizítorral is, akinek történetére már ezután a rövid mellékszerepe után is roppantul kíváncsi lettem. A Xenos-ban is megtalálható horrorisztikus szakaszt most a Hollandi nevezetű kóbor bányászbolygón folyó események hozzák el, szintén hamisítatlanul H. P. Lovecraft stílusában. A tárnákban lakozó "leírhatatlan iszonyattal" a rejtélyes birodalmi rend, az Adeptus Mechanicus egyik legelismertebb techno-papja segítségével küzd meg a kalandok során már igencsak megfogyatkozott kis csapat. Ezeken a részeken kívül - amik egyébként szerintem a könyv legjobb, legérdekesebb részei -, még az immatérium, az úgynevezett hipertér embertelen démonairól, Eisenhorn nemeziseiről is bővíthetjük kicsit a tudásunkat. Az akciókban gazdag részek persze ebben a könyvben is sűrűn követik egymást, végtére is Warhammer 40.000 könyvről van szó, de jellemzően most kisebb csetepatékról illetve párbajokról olvashatunk, és sajnos elfelejthetjük a nagyobb offenzívákat, százezrek heroikus összecsapását elregélő részeket. Emiatt viszont ez végre egy olyan Warhammer 40.000 könyv, amit a háborús sci-fi történeteket különösebben nem kedvelő olvasók is kipróbálhatnak.

Bohóc. Cadiai Kasrkin pokolpuskával. :D
A két könyv közt eltelt száz év dacára a szereplők nagy része a Xenos-ból már ismerős lehet. A már ismert szereplők tetteit nyomon kísérni problémamentes, de a csak ideig-óráig Eisenhornhoz csapódó többi segítő karakterét általában még megjegyezni sincs idő, már ki is forognak a történetből. Ezért kidolgozott karakterekről beszélni nem is igen lehet. Két-három olyan új szereplő van csupán, akinek a történetéről, motivációjáról fél mondatnál többet megtudunk, ám ezt ellentételezendő, a főszereplő legapróbb lelki torzulásának, lelkiismereti önmarcangolásának és hitbéli bizonytalankodásának is tanúi leszünk. Eisenhorn ugyanis elkerülhetetlenül szembesül szakmája legnagyobb ellentmondásával. Muszáj megismernie az ellenfelét, hogy tudjon ellene harcolni, de minél jobban megismeri, annál jobban hasonul is hozzá, átveszi módszereit, és a jó és a rossz közti határvonal valóban leheletvékony. A Warhammer univerzumában pedig a sötét oldalra tévedés jutalma nem pusztán az életünkbe kerülő hiba, hanem örök kárhozat és pusztulás a léleknek. A harmadik rész végéig pedig még reménykedhetünk, hogy a hősies és acélos akaraterővel rendelkező Eisenhorn birodalmi inkvizítor idejében észre fogja venni ezt a vékony vonalat és megmarad az Istencsászár örökkön világító, éltető fényében.


A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 7/10

2013. február 18., hétfő

Dan Abnett - Xenos


Dan Abnett - Xenos
(Eisenhorn 01.)

Dan Abnett - Xenos
(Eisenhorn 01.)
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Szukits, 2012
Műfaj: sci-fi, akció, krimi, horror
Hossz: 368 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Az Inkvizíció bosszúálló árnyként jár az emberiség sorai közt, s kíméletlen szigorral sújt le az Istencsászár és a Birodalom ellenségeire.
Eisenhorn inkvizítor egy kiterjedt csillagközi összeesküvésre bukkan, mely mögött a Káosz erőinek befolyását sejti. Hogy keresztülhúzza terveiket meg kell találnia egy sötét titkokat rejtõ õsi könyvet, ami rossz kezekbe kerülve mérhetetlen pusztítás forrása lehet. A nagyhatalmú szektával és az idõvel egyaránt versenyt kell futnia, ha elsõként akarja meglelni a Necroteuch néven ismert szentségtelen kötetet…
Az Eisenhorn-trilógia egyike a Warhammer 40.000 univerzum legnépszerűbb és legolvasottabb sorozatainak. Dan Abnett ezúttal nem a Birodalom csatatereire kalauzolja el az olvasót, hanem az Inkvizíció és a Káosz erõinek véget nem érő küzdelmébe enged bepillantást.





A Szukits Könyvkiadó néhány éve már rendületlenül szállítja a Warhammer univerzumában játszódó könyveket a fanatikus rajongótábor legnagyobb örömére. Azok, akik nem tudják, miről is van szó, mi az a "Warhammer" - néha 40.000, néha Fantasy utótaggal -, álljon itt egy rövid ismertető.
Dan Abnett (1965 - )
1983-ban a brit Games Workshop játékfejlesztő cég kiadott egy terepasztalon, ólomfigurákkal  játszható stratégiai játékot, a Warhammer Fantasy Battle-t, amiben kisebb, szakaszok közti villongásoktól kezdve nagyobb lélegzetű csatákon át egészen a már-már epikus léptékű összecsapásokig (EPIC Armageddon) mindent le lehetett játszani. Az emberi gyalogos seregek mellett más, fantasy regényekből jól ismert népek (törpe, tünde, ork, patkányember, gyíkember, stb.) seregei, nevesített hősei és szörnyei, valamint motorizált egységei - még repülők - is kaphatóak voltak, tehát a Háború minden elképzelhető aspektusa lemodellezhető volt. Az ebben a klasszikus fantasy-s korszakban, az Old World-ön játszódó könyvek alkotják a Warhammer Fantasy sorozatot. 1987-ben ugyanis a játék dizájnerei kitalálták, hogy helyezzék az eseményeket a távoli jövőbe - cirka 40.000 évvel előre -, és nézzék meg, hogyan élték túl a Régi Föld civilizációi a Káosz folyamatos, már ezer évek óta tartó támadását, és hová sikerült fejlődniük az eltelt idő alatt. Ezek a regények már szakítanak a fantasys hagyományokkal, jórészt a csillagközi űrben vagy idegen bolygókon játszódnak, és Warhammer 40.000, vagy röviden Warhammer 40K-s regényeknek nevezik őket. Az ötlet óriási siker lett!

Közepes méretű kifestett Deathwatch sereg





Egy aprólékosan kifestett 'Eisenhorn inkvizítor' ólomfigura
Az ólomfigurák lelkes gyűjtői a seregük minden egyes tagját hosszú órák sokszor keserves, de mindig jóleső munkájával festették ki. Mire összegyűjtötte valaki a komplett - és minden "tábornoknak" saját, egyéni szája íze szerint összeválogatott - seregét, és mire mindent kifestett, egy jó adag ragaszkodás - és természetesen függés - is kialakult benne a játék felé. A játékokat jellemzően egyetemista kor körül kezdték el játszani, de a dolgozó felnőttek sem voltak ritkák. Ez a milliónyi - több, vaskos kötetre rúgó és azóta is folyamatosan fejlesztett, tehát gyakran változó - megtanulandó szabály miatt alakult ki, de még egy oka volt, a mocskos anyagiak. A hobbi, mint annyi más hobbi szintén, roppant drága mulatság volt (jellemzően több százezer forint/sereg plusz szabálykönyvek). A lényeg, hogy a játék villámgyorsan hatalmas rajongótáborra tett szert. Én a '90-es évek elejétől játszom - a harmadik kiadástól - hol többet, hol kevesebbet. Jelenleg a hatodik kiadás szabályrendszere aktuális a játéknak. A hatalmas siker nyomán folyamatosan jelentek meg hozzá különböző regények, például az azóta kultikus sorozattá avanzsált Ian Watson Inkvizítor quadrológiája, majd nem kerülhette el a leegyszerűsítést és különböző táblás társasjáték formájában (Blood Bowl, Necromunda, Horus Herecy) is kiadták, majd szerepjáték (RPG) alakjában is megjelent. Ezután a számítógép monitorjára is átköltözött és jó pár játékprogram is megjelent hozzá (Blood Bowl, Rites of War, Space Marines, Dawn of War 1-2, Chaos Gate, Fire Warrior). 2010-ben pedig a tévé képernyőjére is felkerült végre az első - animációs -, rajongók által, anyagi forrás nélkül készült - tehát ezt kéretik figyelembe venni az értékelésnél - Warhammer 40.000 film, az Ultramarines.

Dan Abnett a Games Workshop könyvkiadással foglalkozó részlegének, a Black Library-nek a hivatalos bértollnoka. Ez, még ha így igaz is, nem hangzik túl jól. Dan Abnett ugyanis szenzációsan ír. Abnett 1965-ben született brit sci-fi és képregény író, akinek a nevéhez olyan címek kapcsolódnak, mint a Dredd bíró a Sinister Dexter vagy a Doctor Who, hogy csak azokat a műveket említsem, amik nekem is mondanak valamit. A már magyarul is megjelent, tizenhárom részes Gaunt Szellemei sorozat mellett még egy tucat Warhammer könyvet jegyez, többek közt a Sötétpenge Malus-, a most olvasott Eisenhorn- és a Ravenor-trilógiákat, illetve a Hórusz lázadásról szóló huszonvalahány részes ciklus pár kötetét. Ezek mindegyike kapható magyarul, vagy épp kiadás előtt áll. És miért fontos ez? Tizennégy Dan Abnett könyvvel a hátam mögött nyugodtan elmondhatom, hogy még közepes sem igen volt köztük. Szépirodalmi minőséget persze nem várhatunk el tőle - csalatkoznánk is, ha mégis -, de a minőségi szórakoztatást hiba nélkül, változatlanul magas szinten nyújtja.

A Gaunt regények a sci-fi zsánerén belül az akciós, katonai vonalat követik, hatalmas, nem ritkán az egész könyvön keresztül vonuló összecsapásokkal, inváziókkal és több tucat, bár sokszor hamar elhulló karakterrel a főszerepben. Az Eisenhorn-trilógiában ezzel szemben jóval kevesebb szereplővel találkozhatunk, és a militáns vonalról is "le kell mondanunk", helyette már-már nyomozósnak is mondható, horror elemekkel sűrűn átszőtt, hamisítatlan, izgalmas és letehetetlen sci-fi történetet kapunk.

Eisenhorn inkvizítor hosszú évek nyomozása után végre a Hübrisz halott jégvilágán ejti csapdába az ismert univerzum egészében rettegett terroristát, akiről kiderül, hogy egy kereskedelmi ház megbízásából dolgozik, akik pár száz éve már a Szent Inkvizíció látóterébe kerültek, mint a Káosz által megfertőzött eretnekek. Innen indul a több csillagrendszeren is átívelő vadászat az Inkvizíció megalkuvást nem ismerő inkvizítora és a káosz által megrontott befolyásos kereskedelmi ház és magánhadserege között. A két erő - és a szinte láthatatlanul tevékenykedő harmadik fél, a Káosz istenei - közti csatározásokban bolygók vesznek oda és egy új, a Birodalom határain kívül élő idegen faj képviselőivel is megismerkedhetünk.

A Szent Inkvizíciónak - legalább - három nagyobb, jól megkülönböztethető szekciója van. Az Ordo Xenos az idegen fajok levadászásával foglalkozik, az Ordo Malleus a démonok ellen felállított csoport és az Ordo Hereticus, akik a boszorkányok mesterkedéseit hivatottak megrendszabályozni. Munkájukat a híres, Deathwatch (Halálfigyelők) nevezetű űrgárdista rendház segíti. A trilógia elolvasása során mindhárom csoport munkájába bepillanthatunk majd, de már az első részben is megtudhatunk fontos dolgokat az Inkvizíció belső működéséről és a benne munkálkodó különféle csoportok - monodominánsok, puritánok, radikálisok - közötti szűnni nem akaró rivalizálásáról. A Warhammer történeteknek külön ízt ad, hogy a középkori vallási dogmákat és egyházszervezeteket saját magukból teljesen kifordított állapotban - de mégis szinte ismerősként - ültették át a regények lapjaira. A hithű emberiség ugyanis, már ha féli az Inkvizíciót - és itt igenis mindenki rettegi - nem Istent imádja, hanem egy arany szarkofágban lebegő, állítólag isteni hatalommal megáldott embert, az Istencsászárt. Aki nem neki hódol, annak még a családját is kipurgálják a létezésből. Ha pedig kiterjedtebb összeesküvést szimatolnak ki, egy pillanatig sem hezitálnak, hogy megnyomják-e a Nagy Piros Gombot, és bizony a térképkészítők már húzhatják is le a lakható bolygók listájáról az eretnekség bűnében vétkesnek talált planétát. Kedves bagázs, pont, mint az eredeti volt.

Egy Deathwatch kapitány
A céltudatos és rendíthetetlen Eisenhorn inkvizítor is bizony ilyen kedélyes figura. Azonban az Inkvizíció teljes - és abszolút - hatalmát maga mögött tudva mégsem tekinthető megállíthatatlan szuperhősnek, aki kardja és pisztolya segítségével, igazi ellenfél nélkül jut el egészen a végkifejletig. Neki két emberfeletti tulajdonsága van csak, a megingathatatlanra szilárdított akaratereje, és az Istencsászárba vetett mély hite, amivel sikeresen átverekszi magát maroknyi bizalmas familiárisa segítségével az előtte tornyosuló akadályokon. A könyv elején még úgy tűnik, hogy mentális ereje - jó, igen, ez is emberfeletti tulajdonsága - majd nagy segítség lesz, hiszen a közembereket utasítani tudja, hogy egyszerű dolgokat tegyenek meg neki, ám hiába van mentális ereje, nem találkozik olyan gyenge ellenféllel, aki ellen használni tudná.

Biztosan csak a kereskedőházas részek miatt jutott az eszembe Frank Herbert Dűne sorozata, de a könyv első fele mégis nagyon hasonlított rá. Mintha csak a Harkonnen-ház titkos főhadiszállásán nyomozott volna a Bene Gesserit Rend egyik nagyasszony anyája. Herbert könyve irodalmilag magasabb minőség azért - itt például hiányoztak a nagy, lírikus szépségű leírásai a környezetnek -, de a Xenos-ban mégis felfedezhetőnek véltem a párhuzamot. A regény második fele viszont teljesen más stílusba vált át, és a saruthik nem földi, nemeuklidészi-geometriája egy egész sor lovecrafti emléket idézett meg, és azt kell mondjam, egyáltalán nem is rosszul. H.P. Lovecraft több követője írt már erről a száraz, matematikai fogalomrendszerhez képest meglepően sokszor gyomorforgató hatást előidéző jelenségről horror írásaikban, de csak most éreztem újra azt, mint a Mesternél, hogy valóban valami nem emberinek a szemtanúi a szereplők. Azért, ha már egyszer Warhammer - és Dan Abnett - könyvről beszélünk, nem lehet kétséges, hogy legalább pár fejezet erejéig az akciójelenetek és a háborús részek most sem hiányozhatnak, tehát aki a Warhammer 40K-s könyvek eme aspektusát részesíti előnyben a történettel szemben, az se hátráljon meg, ő is meg lesz majd elégedve. A logós fantasztikus irodalomtól ódzkodók pedig nyugodtan próbálják ki a Xenos-t, meglepődnek majd, hogy milyen minőségi olvasnivalót kapnak a pénzükért, ami emellett könnyen olvasható, szórakoztató és nem hiányzik belőle a zsáner jó nevű íróit idéző, szinte már - de azért remélhetőleg nem - látnoki jövőkép és technikai szerkentyűk garmadája sem.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Értékelés: 9/10

2013. február 14., csütörtök

John Scalzi - Szellemhadtest (részlet)


Február 21-én jelenik meg John Scalzi szenzációs könyvének, a Vének háborújának folytatása, a Szellemhadtest az Agave Könyvkiadó kiadásában. Ennek örömére itt van belőle egy hosszabb részlet kedvcsinálónak.


John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további három része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.

Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.

Szerző: John Scalzi
Cím: Szellemhadtest
Fordító: Farkas István
Műfaj: sci-fi
Borítóár: 2980 Ft
ISBN: 978 615 5272 05 9
Terjedelem: 304 oldal
Kötés: puhakötés ragasztva
Megjelenés: 2013.02.21.

Tartalom: 
Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket... elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.

Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a Vének háborúja véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?



EGY
Senki sem figyelt föl a sziklára.
Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kô- és jégdarabból,
amivé egy parabolapályán érkezô üstökös hullott szét réges-régen,
és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl
kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján
megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül
valószínûtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédô
rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércbôl áll.
Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik
éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel
nem rendelkezett semmiféle planetáris védôrendszerrel. Ezzel szemben volt
gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd
meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kôdarab tette, valahányszor a bolygó
keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen
intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha
állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég
felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.
Az újonnan érkezô meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor
anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból
mikroszkopikus részecskék izzó felhôjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan
ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta ôket
a földre esô vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.
Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla,
ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó
sûrûsödô gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti
gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég
fölfalta ôket. De még így is elegendô tömege maradt ahhoz, hogy tûzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyrôl a vad szelek elhordták már a havat
és a jeget.
A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert
hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában
is meglehetôsen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia
oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még
észlelni képes.
A föld megremegett.
És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.
– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyôjérôl.
Pár másodperccel késôbb újabb rezgés érkezett.
– Rengés – mondta megint Sharan.
Cainen átnézett asszisztensnôje kijelzôjére.
– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.
– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekrôl – mondta Sharan.
– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden
egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj,
akkor rengést észlelünk. Az elsô megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik
már kicsit egyhangú lesz.
Még egy rázkódás.
– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy
lemeztektonika-szakértô. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztôen széles képzettségi
körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz
észrevenni szarkazmusát.
Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott
volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze
a szóváltást.
– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.
– Csak egy hobbi.
Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és
erôteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy
nem a padló csapódott föl, hanem ôt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a
burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira
tôle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.
Sharanra nézett, aki már nem a képernyôjét figyelte, mert az darabokra
törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.
– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy
a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek
hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél
alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.
A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben:
a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy
része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de
ezen a késôi órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy
szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínûleg az igazak
álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ôk is.
Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezetô csarnokból jött.
– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.
Cainen egyetértôleg biccentett.
– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.
– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.
– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.
– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.
– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.
– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött,
majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult
tárolószekrényhez ment.
– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és
addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az
ajtaját. Egy kis lövedékvetô volt benne, a hozzá tartozó tárral.
– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.
– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak.
Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami
történik.
– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.
– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte
Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.
– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon
csak nálad.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Még a végén lábon lôném magam.
– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a
köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak.
Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott.
Tekintetébôl eltûnt az incselkedô fény, riadtnak és összetörtnek látszott.
Cainen gyorsan magához szorította.
– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg
átjutni a szállásra.
A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen
meghallották, hogy nyílik a szintre vezetô lépcsôház ajtaja. Cainen a poron és
a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik
feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a fônökénél jóval
gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az
egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintrôl, a lift volt, ahhoz viszont
át kellett volna menni a lépcsôházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a
kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak,
és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni
ebbôl a távolságból, nemhogy kettôt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák.
– Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak.
– Igen? – felelte reflexbôl Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva
tettét, elárulta magát.
– Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.– Azért jöttünk, hogy
magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak elôrelépett egy fénypászmába,
és felismerhetôvé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az.
A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok
rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve
ismerte be magának, hogy a bázison töltött idô ellenére sem tudja ôket megkülönböztetni
egymástól.
– Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak
a bázis nyomára?
– Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte
Aten Randt.
A szájszervébôl hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította
érthetô beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül
is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre.
– A bombák a légkörön kívülrôl jöttek, és csak most tudtuk célba venni a
leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett
nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idô és a meglehetôsen gyümölcsözô
munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett,
rovarszerû lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják
meg itt. El kell távolítanunk innen, mielôtt lerohanják a bázist.
– Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Ôt nem – lépett közbe Aten Rand –, csak magát.
Cainen megállt.
– Ô az asszisztensem. Szükségem van rá.
A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és
a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik
eneshai katonát nem zavarják a rengések.
– Nem ez a megfelelô idôpont, hogy vitát nyissunk a kérdésrôl, adminisztrátor.
– A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján
színezetet adott a megjegyzésnek.
Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját.
– Cainen, igaza van. El kell tûnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már
az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne.
– Nem megyek el nélküled.
– Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. –
Ô a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem
véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ô. Egyébként sincs idô vitatkozni.
Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég idôt töltöttünk itt,
ismerem a járást.
Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött
álló eneshai katonára bökött.
– Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe.
– Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt.
– Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ô nem kíséri el az
asszisztensemet, akkor elkísérem én.
Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel
hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha
számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona
Sharan mellé állt.
– El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De
nincs több vita az ön részérôl. Már így is túl sok idôt vesztegettünk el. Jöjjön
velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a
lépcsôház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan
néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretôjére vetett
utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta
Cainent az ajtón.
– Ez fáj! – méltatlankodott Cainen.
– Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsôk felé tolta az adminisztrátort.
Elindultak felfelé. Az eneshai meglepôen rövid és finom hátsó lábai tartották
a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni
magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben?
– Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé
csinálni. Most hová megyünk?
– Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell
följutnunk.
Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több
fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ô.
– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi
tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti
hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem
tekintette élvezetnek a kihûlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra
a szabad természetet.
– A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta
Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti
folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretû lakómodul,
oda kell rejtôznie.
– Errôl eddig nem mesélt nekem.
– Eddig nem tûnt szükségesnek.
– Úsznom is kell majd?
– Van ott egy apró merülôegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon
szûk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos
helyét.
– És mennyi idôt kell ott töltenem?
– Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetôség az, hogy nagyon-nagyon
sokat. Még két emelet, adminisztrátor.
A páros megállt a két emelettel feljebb lévô ajtónál. Cainen levegô után kapkodott,
Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel
feljebb dúló csata zaja átszûrôdött a sziklán és a betonfalakon.
– Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani ôket – mondta Aten
Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk
arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem,
adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthetô?
– Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül.
– Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett
meggyôzô fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba.
Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai
megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi
„futó-mû” volt ez, amely harci körülmények között elképesztô sebességet
és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek
számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és
futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott
a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti
megálló felé haladtak.
Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelôszerveit
tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már
lecsatolta.
– Mondtam, hogy maradjon a nyomomban.
– Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott
vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be?
– Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól
is görcsölni kezdtek. – De tartok tôle, hogy képtelen lenne tartani a
tempót, az idônk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást.
Szálljon be.
Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira
tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb
volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tûnt a
szûk járatban –, majd megfordult, és fegyverét elôhúzva célpontokat keresett
a maguk mögött hagyott alagútban.
– Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen.
– Biztonságban lesz a lakómodulban.
– Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a
modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belôle. Akármilyen jól
felkészített is a moduljuk, elôbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekbôl, kezdve,
mondjuk, a levegôvel.
– A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni
nem fog.
– Csodás. De még mindig ott van az éhezés.
– A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba,
amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút
moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a
mozdonyfülkébôl, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.
Cainent az eneshai rázogatta eszméletre.
– Ébredjen fel, adminisztrátor!
– Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta
a fegyverlámpáját. – Köszönöm.
– Jól van? – kérdezte Aten Randt.
– Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévô részében nem
óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslôen percegett, és fénypászmájával
a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott,
többször is megcsúszva a törmeléken.
Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre.
– Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a
síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló
barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította
darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot,
a törmelékfalban sehol nem találtak kivezetô nyílást. Cainennek eszébe jutott,
hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben
folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott,
ami viszont nem mûködött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett
aprókat lélegezni.
Valamivel késôbb Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére
hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és
megvilágította a bázis felé esô törmelékfalat.
– Mi az? – kérdezte Cainen.
– Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha
hallgatózna. Néhány pillanattal késôbb már Cainen is hallotta a zajt, amely
akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem
sokkal késôbb megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal
túloldalán, át akartak jönni.
Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította
Cainent.
– Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára
ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ô biztonságba helyezésérôl
csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból,
így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette
és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját
árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja.
– Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne
hátba. Kérem.
Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet.
– Forduljon meg, adminisztrátor.
Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.
Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett,
fegyverével Cainen agyát vette célba.
– Készen áll, adminisztrátor?
– Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllôtte Aten Randtot a zsebében
tartott fegyverrel, a fény felé célozva.
Cainen lövésével egy idôben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten
Randt észre sem vette, hogy meglôtték, ameddig a sebbôl elôtörô vére nem
folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta
viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva
visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a
zsebébôl. Még háromszor lôtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten
Randt elôbb az elülsô lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy
test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak.
– Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.
A teret elöntötte elôbb a por, aztán a fény, ahogy átszakadt a törmelékfal,
és a résen át fegyverlámpás alakok törtek át. Egyikük észrevette Cainent,
és vakkantott, mire hirtelen számos fénycsóva állapodott meg rajta. Cainen
elejtette a fegyverét, ép karját megadásképpen a magasba emelte, és ellépett
Aten Randt teste mellôl. Aten Randt önvédelembôl történô lelövése nem
sokat használt volna, ha a behatolók mégis lyukakat akartak volna robbantani
belé. Az egyikük átvágott a fénycsóvákon, valamit halandzsázott a saját
nyelvén, Cainen pedig végre szemügyre vehette a fajt, amivel meg kellett
küzdenie.
Feltört belôle a xenobiológus, ahogy sorra vette a faj alaki jegyeit: kétoldalasan
szimmetrikus, kétlábú, ennek következményeképpen a láb és a kéz
megkülönböztethetô, a térd a rossz irányba hajlik. Nagyjából ugyanolyan
méret és testfelépítés, ami nem volt túl nagy meglepetés, lévén rendkívül
sok intelligensnek nevezett faj volt kétlábú, kétoldalasan szimmetrikus és bírt
hasonló méretekkel, tömeggel. Ez is forrása volt annak a feszültségnek, ami a
világegyetem innensô felének fajközi kapcsolatait jellemezte. Oly sok hasonló
értelmes létforma, oly kevés élettér, ami komfortot nyújthat nekik.
De nézzük meg a különbözôségeket, gondolta Cainen, ahogy a lény újra rávakkantott:
szélesebb törzs és lapos has, meglehetôsen szerencsétlen csontés
izomszerkezet. Tuskószerû lábak, bunkósbot jellegû karok. Kívülrôl is
egyértelmû nemi jelleg, ha jól emlékszik, akkor ez itt az orra elôtt nônemû.
Csökevényes érzékszervek, köszönhetôen a mindössze két-két apró optikai
és akusztikus bemenetnek, szemben a Cainen fején majdnem teljesen körbefutó
fény- és hangérzékelô sávokkal. Finom keratinszálak a hôszabályozó
bôrlebenyek helyett. Cainen agyán nem elôször futott át, hogy az evolúció
nem volt túl kedves ezzel a fajjal.
Agresszívak lettek tôle, veszélyesek, és csak nagyon nehezen lehetett ôket
levakarni egy bolygó felszínérôl. Ami, ugye, probléma.
A Cainen elôtt álló figura újra mondott neki valami érthetetlent, majd
elôhúzott egy apró, gonosz külsejû eszközt. Cainen belenézett a lény optikai
bemeneteibe.
– Kurva humánok – mondta.
A lény végighúzta rajta az eszközt, Cainen összerándult az áramütéstôl,
egy pillanatig még kavargó színes fényeket látott, majd a földre zuhant, aznap
utoljára.
– Emlékszik rá, hogy ki vagyok? – kérdezte az ember az asztalnál, amikor
Cainent bevezették a szobába. Fogvatartóitól kapott egy széket, amit a hátrafelé hajló térdeivel is tudott használni. Az ember beszélt, a fordítás az asztalon
lévô hangszóróból érkezett. Az egyetlen tárgy az aszalon a hangszórón kívül
egy fecskendô volt, átlátszó folyadékkal töltve.
– Maga az a katona, aki elkábított – felelte Cainen. A hangszóró néma maradt,
ami feltételezte, hogy a katonának van még egy fordítógépe.
– Így igaz. Jane Sagan hadnagy vagyok. – A nô a szék felé intett. – Kérem,
foglaljon helyet.
Cainen leült.
– Fölösleges dolog volt elkábítani, jöttem volna magamtól is.
– Nem véletlenül kábítottuk el – mondta Sagan. A fogoly sérült karjára
mutatott, ahol Aten Randt lövése eltalálta. – Hogy van a karja? – kérdezte.
– Egész jól.
– Nem tudtuk teljesen helyrehozni. Az orvostechnológiánk gyorsan gyógyítja
a mi sebesüléseinket, de maga rraey, nem ember. A technológiáink nem
teljesen fedik egymást. Azért megtettük, amit lehetett.
– Köszönöm.
– Felteszem, az az eneshai lôtte meg, amelyiket ott találtunk maga mellett.
Akit maga lôtt le.
– Igen.
– Kíváncsi vagyok, vajon maguk ketten miért keveredtek tûzharcba? – kérdezte
Sagan.
– Ô meg akart ölni, én meg nem akartam meghalni – felelte Cainen.
– Ez elvezet bennünket a következô kérdéshez: mi oka volt az eneshainak
magát holtan látni?
– A foglya voltam – magyarázta Cainen. – Gondolom, az volt a parancsa,
hogy végezzen velem, mielôtt élve elfognának.
– Fogoly volt – visszhangozta Sagan –, és mégis volt magánál fegyver.
– Találtam.
– Valóban? Ilyen laza lenne a biztonság egy eneshai bázison? Ez nem vall rájuk.
– Mindannyian követünk el hibákat.
– És a többi rraey, akit a bázison találtunk – kérdezett tovább Sagan –, ôk
is rabok voltak?
– Igen – felelte Cainen, és átfutott rajta az aggodalom Sharanért és a többiekért.
– Hogyan ejtették önöket fogságba az eneshaiak?
– Egy rraey hajón voltunk, ami az egyik gyarmatunkra tartott leváltani az
orvosi személyzetet. Az eneshaiak megtámadták a hajónkat, elfoglalták, minket
fogságba ejtettek, és idehoztak.
– Milyen régen történt ez?
– Már jó ideje. Nem tudom pontosan. A bázis az eneshai katonai idôt használta,
és nem vagyok teljesen tisztában az egységekkel. Aztán itt van a bolygó
saját forgásideje, ami gyors, így még kevésbé követhetô. Ugyancsak híján vagyok
a pontos ismereteknek az emberi idôszámítást illetôen. Így sajnos nem
tudom pontosan megmondani.
– A hírszerzésünknek nincs egyetlen feljegyzése sem az elmúlt évbôl, hogy
eneshai támadás ért volna rraey hajót. Ez körülbelül kétharmad khed magának
– magyarázta Sagan, azt a rraey fogalmat használva, amely a rraey anyabolygó
keringési idejére utalt.
– Talán a hírszerzésük nem olyan alapos, mint gondolja.
– Meglehet. De tekintve, hogy az Enesha és a Rraey hivatalosan még
háborúban állnak egymással, egy megtámadott hajónak lett volna hírértéke.
A maguk népei kevesebben is összevesztek már.
– Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok. Leszedtek bennünket a
hajóról, és idehoztak. Hogy mi történt azóta, vagy mi sem a bázison kívül, arról
nem bírok túl sok információval.
– Fogolyként tartották a bázison.
– Igen.
– Bejártuk a bázis minden zegét-zugát, de csak egy apró börtönszárnyat
találtunk. Nem úgy fest, mintha maga be lett volna zárva.
Cainen a bánatos sóhajtás rraey megfelelôjét hallatta.
– Ha bejárták a bázist, akkor bizonyára a bolygófelszínt is látták. Ha bármelyikünk
szökni próbált volna, megfagy, mielôtt messzire jut. Különben is,
hova mehettünk volna?
– Ezt honnan veszi?
– Az eneshaiak mondták. És a csapatomból senki nem tervezett kirándulást
az elmondottak ellenôrzésére.
– Szóval semmi mást nem tud a bolygóról?
– Néha hideg, néha meg még hidegebb. Nagyjából ennyi.
– Maga doktor.
– Ezt a fogalmat nem ismerem – Cainen a hangszóróra mutatott. – A szerkentyûje
nem elég okos, hogy le tudja írni ezt a fogalmat a nyelvemen.
– Maga gyógyítással foglalkozik. Orvosi dolgokkal – írta körül Sagan.
– Így van. A genetika a szakterületem. Ezért is voltunk a munkatársaimmal
azon a hajón. Az egyik gyarmatunkon találtak egy kórokozót, amely átírja a
géneket és befolyásolni tudja a sejtek osztódását. Azért küldtek bennünket,
hogy vizsgáljuk ki, és találjunk meg rá a gyógymódot. Biztos vagyok abban,
hogyha átfésülték a bázist, a mi felszerelésünket is megtalálták. A fogvatartóink
voltak olyan kedvesek, és helyet adtak egy laboratóriumnak.
– Miért tették volna?
– Talán mert azt gondolták, ha a saját dolgainkkal foglalkozunk, kevesebb
gondot fogunk okozni nekik. Alapvetôen életképes elgondolás volt, mert elvoltunk
magunkban, és igyekeztünk nem sok vizet zavarni.
– Már ha eltekintünk attól, hogy fegyvereket lopott.
– Egy ideje már nálam voltak, és a jelek szerint nem keltettem fel a gyanújukat.
– A fegyvert, amit használt, rraeyeknek tervezték. Fura dolog ez egy eneshai
támaszponton.
– Bizonyára a hajó elfoglalásakor szerezték. Egészen biztos vagyok abban,
ha átvizsgálja a bázist, szép számmal fog még rraey felszerelést találni.
– Oké, akkor foglaljuk össze – kezdett bele Sagan. – Magát és az orvoscsapatát
meghatározatlan idôvel ezelôtt foglyul ejtették az eneshaiak, idehozták, ahol
rabként tartották, elvágva minden kommunkációt a népével. Nem tudja,
mennyi ideje van itt, vagy hogy mit terveztek magával az eneshaiak.
– Így igaz – felelte Cainen. – Talán csak annyit még, hogy vélhetôleg nem
akarták, hogy kiderüljön az ittlétem, mert amikor lerohanták a bázist, az egyikük
megpróbált megölni.
– Valóban. Attól tartok, még maga járt a legjobban a csapatából.
– Nem értem, mire céloz.
– Maga az egyetlen rraey, akit életben találtunk. A többieket agyonlôtték az
eneshaiak. A legtöbbet a szállásukon. Egyet, ha jól gondolom, az önök laborja
szomszédságában találtunk, ugyanis az a labor tele volt rraey berendezésekkel.
Cainen megszédült.
– Maga hazudik.
– Attól félek, nem.
– Maguk, emberek mészárolták le ôket! – tört ki Cainen dühösen.
– Az eneshaiak magát is holtan akarták látni. Miért ne ölhették volna meg
a csapata többi tagját?
– Nem hiszek magának.
– Megértem, miért nem akar hinni nekem, de ettôl még ez az igazság.
Cainen csendben ült és gyászolt. Sagan adott neki idôt.
– Rendben – szólalt meg egy idô múlva Cainen. – Mondja, mit akar tôlem.
– Kezdetnek, Cainen adminisztrátor – felelte Sagan –, az igazat.
Eltartott egy pillanatig, amíg Cainen felfogta, hogy beszélgetésük során
elôször szólította a nevén az ember. Még a beosztását is hozzátette. – Az igazat
mondom.
– Lófaszt.
Cainen megint a hangszóróra bökött.
– Ezt csak részben tudta lefordítani.
– Maga Cainen Szuen Szu adminisztrátor – kezdte Sagan. – És bár igaz,
hogy van valamennyi orvosi gyakorlata, de a két fô terület, amivel foglalkozik,
az a xenobiológia és a félorganikus neurális hálókon alapuló védelmi rendszerek.
Két terület, amirôl azt gondolom, remekül összeilleszthetô.
Cainen hallgatott, Sagan folytatta.
– Akkor, adminisztrátor, hadd mondjam el azt a keveset, amit mi tudunk.
Tizenöt hónappal ezelôtt az Enesha és a Rraey még mindig ugyanazt a csikicsuki
háborút vívta, amelyet már harminc éve vívott, és amelyet mi harminc
éve bátorítunk, hogy addig se velünk foglalkozzanak.
– Ez így nem teljesen igaz. Ott volt a koralli csata.
– Igen ott. Én is ott voltam. Majdnem bele is haltam.
– Egy fivérem esett el ott. A legfiatalabb. Talán találkoztak.
– Talán – bólintott Sagan. – Tizenöt hónappal ezelôtt a Rraey és az Enesha
még ellenségek voltak. Aztán hirtelen megszûntek a harcok, és a hírszerzésünk
nem találta az okát.
– Már beszéltünk arról, hogy a hírszerzésük esetleg hiányosságokkal küszködik.
A fajok elôbb-utóbb mindig befejezik az ellenségeskedést. Korall után
sem mi, sem maguk nem háborúztunk tovább.
– Felfüggesztettük a harctevékenységet, mert legyôztük magukat. Maguk
visszavonultak, mi pedig helyreállítottuk a Korallt. De a lényeg, hogy nekünk
okunk volt arra, hogy véget vetettünk a harcnak, legalábbis egy idôre.
Maguknak és az Eneshának nem volt oka erre. Ami viszont aggodalommal
tölt el bennünket. Három hónappal ezelôtt a kémmûholdunk, amelyet pont
e fölé a bolygó fölé telepítettünk, észreveszi, hogy az állítólag lakatlan bolygón
hirtelen igen nagy lesz a sürgés-forgás, rraey és eneshai hajók szállják
meg. A dolog attól lesz különösen érdekes, hogy a bolygó nem eneshai és
nem is rraey felségterület, hanem az Obiné. Az obinok nem szövetkeznek
senkivel, de elég erôsek ahhoz, hogy se a Rraey, se az Enesha ne akarjon
velük tengelyt akasztani azzal, hogy a területükön létesít egy bázist. Ezért
fejlettebb mûholdat állítottunk pályára a bolygó körül, hogy a letelepedés
jeleit keressük. Nem találtunk semmit. Mint védelmi szakértô, megkockáztat
egy tippet, hogy miért?
– Azt gondolnám, hogy a bázis le volt árnyékolva.
– Le bizony. Meglepô módon az ön szakértelmének igencsak megfelelô
védelmi rendszerekkel. Ezt akkor persze még nem tudtuk, de ma már igen.
– Hogy találták meg mégis a támaszpontot, ha az le volt árnyékolva? – kérdezte
Cainen. – Szakmai kíváncsiságból kérdezem.
– Sziklákat hajigáltunk.
– Hogy mit csináltak?
– Sziklák – ismételte Sagan. – Egy hónappal ezelôtt megszórtuk a bolygót
sok tucat szeizmikus érzékelôvel. Ezeket arra programoztuk, hogy olyan rengés-
vagy rezgésmodulációkat keressenek, melyek mesterségesen tervezett
föld alatti építményekre utalnak. Persze számítottunk a bolygó természetes
szeizmikus aktivitására is, hogy leszûkítsük a szóba jöhetô területeket. Utána
sziklákat dobáltunk az érdekesebb helyekre. A mai támadás elôtt kifejezetten
sokat szórtunk le, hogy pontos, a rezgéseken alapuló képet kapjunk a bázisról.
A sziklák jók, mert pont olyanok, mint a meteorok. Senki nem ijed meg tôlük.
És senki nem árnyékol a szeizmikus képalkotás ellen. A legtöbb faj túlságosan
is elfoglalt az optikai és a nagy energiájú elektromágnes-letapogatás elleni
védekezéssel ahhoz, hogy a hanghullámokat veszélyesnek ítélje. A csúcstechnológia
téveszméje, hogy figyelmen kívül hagyja az alsóbbrendû megoldások
hatékonyságát. Például a kôdobálásét.
– Hagyjuk a humánokra a kôcsapkodást.
Sagan megvonta a vállát.
– Minket nem zavar, ha valaki sokat gondol magáról. Csak könnyebb kivágni
a szivét. Vagy bármijét, ami a vérét keringeti. A túlzott önbizalmuk a mi
malmunkra hajtja a vizet. Ahogyan azt maga is láthatja, hiszen itt van. Amit
igazából tudni akarunk, adminisztrátor, az az, hogy maga mit keres itt. Már az
Enesha–Rraey együttmûködés is talányos, de az Enesha, a Rraey és az Obin?
Ez már több mint talányos. Ez érdekes.
– Fogalmam sincs, kié ez a bolygó – jegyezte meg Cainen.
– Ami pedig még érdekesebb, az maga, Cainen adminisztrátor. – Sagan
nem törôdött Cainen közbevetésével. – Ameddig aludt, géntesztet végeztünk
magán, hogy megtudjuk, kicsoda, és az elôéletét is ellenôriztük a hajó adatbázisában.
Tudjuk, hogy xenobiológusként fôleg az emberek érdeklik. Maga
valószínûleg rraey csúcsszakértô az emberi genetikában. És azt is tudjuk, hogy
különösen az emberi agymûködés érdekli.
– Általában érdekelnek a neurális hálózatok, nem csak és kizárólag az emberi
agymûködés. Minden agy érdekes a maga módján.
– Ha maga mondja. De bármit is csinált idelenn, elég fontos volt ahhoz,
hogy az eneshaiak úgy döntsenek, inkább kivégezik magát és a csapatát, mint
hogy a kezünkbe kerüljön.
– Mint azt már mondtam, a foglyaik voltunk.
Sagan a szemét forgatta.
– Jaj, adminisztrátor, legalább egy percig tegyünk úgy, mintha nem lennénk
mindketten ostobák.
Cainen közelebb hajolt az asztal fölött Saganhoz.
– Miféle ember maga? – kérdezte.
– Ezt hogy érti?
– Háromféle embert ismerünk. – Cainen feltartotta az emberénél jóval
hosszabb és jóval ízeltebb ujjait a számoláshoz. – Vannak a módosítatlan emberek,
akik benépesítik a bolygógyarmatokat. Sokféle alakban, méretben és
színben léteznek, ami kellemes genetikai változatosság. A második csoport
alkotja a katonai kasztjuk túlnyomó részét. Alakban és méretben szintén változatosak,
bár kevésbé, a színük viszont egyforma: zöld. Tudjuk, hogy ezek a
katonák nem az eredeti testükben vannak, fajuk idôsebb tagjainak a tudatát
viszik át a fiatalabb, egészségesebb testekbe. Ezek a testek már erôsen módosított
genetikai alapokra épültek, olyannyira, hogy meddôek, akár egymással,
akár a módosítatlan emberekkel párosodnak. De még mindig felismerhetôen
emberiek, különösen ami az agytevékenyéget illeti.
– És ott van a harmadik csoport – fejezte be Cainen, és hátradôlt. – Mindenféle
történeteket hallani, Sagan hadnagy.
– Például milyeneket?
– Hogy a halottakból készítik ôket. Hogy a holtak bomló húsát keverik
és vegyítik mindenféle más faj génjeivel, hogy megnézzék, mi lesz belôle.
Hogy némelyik már nem is emlékeztet emberre, már ahogy önmagukat látják.
Hogy felnôttként születnek, készségekkel és képességekkel, de emlékek
nélkül. De nem csak emlékek nélkül. Öntudat nélkül. Erkölcs nélkül. Korlátok
nélkül. – Cainen elhallgatott, és a megfelelô szót keresgélte. – Humánum
nélkül – mondta ki végül. – Ahogy tetszik. Gyerekkatonák felnôtt testben.
Istentagadók. Szörnyetegek. Eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan
feladatokra szán, amit nem tud vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel
rendelkezô katonákra bízni, akik féltik a lelküket, ebben az életben és az utána
következôben is.
– Egy tudós, aki a lelkekért aggódik. Ez nem túl gyakorlatias.
– Tudós vagyok, de rraey is. Tudom, hogy van lelkem, és törôdöm is vele.
Sagan hadnagy, magának van lelke?
– Tudtommal nincs, Cainen adminisztrátor. Nagyon nehéz megmérni.
– Tehát maga a harmadik csoportból való ember.
– Az vagyok.
– Akit a halottak húsából formáltak.
– A génjeibôl – mondott ellen Sagan. – Nem a húsából.
– A gének formálják a húst, hadnagy. A hús a gének álma, ahol a lélek
szállásra lel.
– Milyen költôi.
– Egyik filozófusunkat idéztem. Aki tudós is volt. Nem ismerhette. Megkérdezhetem,
mennyi idôs?
– Hétéves. Nemsokára nyolc. Nagyjából négy és fél khed, az önök
idôszámítása szerint.
– Milyen fiatal. A rraeyek ennyi idôsen még épphogy elkezdik tanulmányaikat.
Én több mint tízszer ennyi idôs vagyok.
– Mégis mindketten itt vagyunk.
– Itt – értett egyet Cainen. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk
volna, hadnagy. Nagyon szeretném tanulmányozni önt.
– Erre nem tudom, mit mondjak. A „köszönöm” aligha megfelelô, ha azt
nézzük, mivel is jár az ön vizsgálatának a tárgya lenni.
– Életben tudnánk tartani.
– Ó, minô öröm – felelte Sagan. – De még összejöhet a dolog, egy bizonyos
szempontból. Gondolom már rájött, hogy maga fogoly, ezúttal ténylegesen is,
és az is marad élete hátralévô részére.
– Kitaláltam, amikor olyan dolgokat kezdett el magyarázni, amit elmondhatnék
a kormányomnak. Mint például a sziklás trükköt. Bár azt gondoltam,
hogy meg fog ölni.
– Mi emberek pragmatikus népek vagyunk, Cainen adminisztrátor. Maga
olyan tudás birtokában van, amit mi is hasznosítani tudunk. Ha hajlandó az
együttmûködésre, akkor nincs oka annak, hogy ne tanulmányozhassa továbbra
is az emberi genetikát és agymûködést. Csak éppen nekünk dolgozna, nem a
Rraeynek.
– Nem kell mást tennem, csak elárulni a népemet.
– Így van – értett egyet a rraey megállapításával Sagan.
– Azt gondolom, mégis inkább a halált választom.
– Minden tiszteletemet fenntartva, adminisztrátor, ha valóban így gondolná,
akkor nem lôtte volna le azt az eneshait pár órával ezelôtt – mondta Sagan.
– Szerintem maga élni akar.
– Talán igaza van. De akár igazad van, akár nincs, te gyerek, itt és most befejezzük
ezt a beszélgetést. Mindent elmondtam, amit akartam.
Sagan Cainenre mosolygott.
– Adminisztrátor, tudja, miben hasonlítanak a rraeyek és az emberek?
– Sok dologban. Válasszon egyet.
– Genetika. Azt nem kell magának elmagyaráznom, hogy bár mikroszinten
eltérnek genetikai részleteink, makroszinten sok az egyezés. Kezdve azzal,
hogy két szülôtôl kapunk két fél génkészletet. Kétszülôs szaporodás.
– Semmi különleges nincs ebben az ivari úton szaporodó fajoknál – felelte
Cainen. – Vannak fajok, ahol három, sôt négy szülô is kell a fajfenntartáshoz,
de nem sok. Nem túl hatékony szaporodási mód.
– Nem kétlem. Adminisztrátor, hallott már a Froning-tünetegyüttesrôl?
– Egy ritka öröklôdô betegség a rraeyek között. Nagyon ritka.
– Amennyire tudom, ezt a betegséget két független génkészlet együttes
hibája okozza. Az egyik génkészlet felel az idegsejtek fejlôdéséért, különös
tekintettel az azokat elektromosan szigetelô tokozásért. A másik készlet szabályozza
a nyirokszerv rraey megfelelôjének a mûködését. Ez sok dologban hasonlóan,
sok dolgokban meg másképpen mûködik, mint az emberi nyirokszerv.
Az emberekben a nyirok elektromosan vezetô, míg a rraeyekben szigetelô.
Amennyire a rraey fiziológiát ismerjük, ennek nincsen különösebb jelentôsége,
se elônye, se hátránya, ahogyan az embereknél a vezetôképes nyiroknak sincs.
– Igen.
– Azoknak a rraeyeknek viszont, akik mindkét szülôjüktôl sérült géneket
örökölnek, és ezért csökevényes az idegsejtjeik szigetelô tokozása, azoknak a nyirok szigetelôképessége nagyon jól jön. Ez a folyadék található a
sejtközi állományban, az idegsejtek körül is. És ez a szigetelés gondoskodik
arról, hogy az idegi impulzusok ne jussanak el akárhová. Ami érdekes a
rraey nyiroktermelésben, az az, hogy hormonálisan szabályozott, egy kis
beavatkozás a hormonszintbe megváltoztatja a termelt nyirok minôségét, és
az szigetelôbôl vezetôvé változik. A legtöbb rraeynél ez megint csak nem
oszt, nem szoroz. De akiknél a sérült gén miatt az idegsejteken nincsen saját
szigetelés…
– …azoknál rohamok és erôs rángások következnek be, majd a halál, ahogy
az idegi impulzusok szétáradnak a testükben – fejezte be a mondatot Cainen. –
A végzetessége miatt oly ritka ez a tünetegyüttes. Azok az egyedek, akiknél a
gének egyszerre kódolják a védtelen idegsejteket és az elektronikusan vezetô
testnedveket, már az embrionális szakaszban elpusztulnak, amikor a sejtosztódáskor
az idegsejtek elkezdenek kialakulni, és a kór megjelenik.
– De van a Froning-szindrómának egy felnôttkorban megjelenô változata
is. Amikor a nyirokszerv mûködését megváltoztató hormon a pubertás végével
jelenik meg a szervezetben. Amikor már megvan a szaporodás képessége, és
a hibás génkészletek továbbadásának a lehetôsége. Persze itt is két hibának
kell öröklôdnie.
– Hát persze. Ezért is olyan ritka a Froning, mert elenyészôen kevesen
örökölnek védtelen idegsejteket és olyan géneket, amelyek kora felnôttkori
hormonszintváltozást indukálnak. Árulja el, hová akar kilyukadni.
– Adminisztrátor, amikor a fedélzetre került, alaposan megvizsgáltuk. És a
levett genetikai minták alapján a maga idegsejtjei bizony védtelenek.
– De a hormonjaim rendben vannak. Ellenkezô esetben régen halott lennék,
a Froning legkésôbb a pubertás végére kialakul.
– Ez igaz. De ha valaki bizonyos sejtcsomókat elpusztít a rraey nyirokszervben,
akkor annak a mûködése megváltozik. Továbbra is folyik nyiroktermelés,
csak átalakul az összetétele. Az ön esetében halálosan. És ez kémiai úton is
kiváltható.
Cainen a fecskendôre nézett, amely az egész beszélgetés alatt ott hevert az
asztalon.
John Scalzi
– Felteszem, ez az az anyag, amelyik képes erre.
– Ez az ellenszérum.
Jane Sagan a maga módján csodálta Cainen Szuen Szu adminisztrátort, mert
nem könnyen tört meg. Órákon át szenvedett, miközben nyirokszerve fokozatosan
elárasztotta a testét a módosított sejtközi folyadékkal. Rángatózott és
görcsökben fetrengett, ahogy az új nyirok emelkedô koncentrációja nyomán
idegi impulzusai letértek a pályájukról. A görcsök hevessége pedig percrôl
percre fokozódott. Ha még egy kicsit késlekedik, már nem tudta volna elmondani,
hogy beszélni akar.
De megtört, és könyörgött az ellenszerért. Végül az életet választotta. Sagan
maga adta be neki az ellenszérumot. Nem igazi szérum volt, mert az elhalt
sejtcsomókat már nem éleszthette fel semmi. Hátralévô életében Cainennek
mindennap be kell adni az anyagot. Ahogy az ellenszer szétáradt Cainen testében,
Sagan megismerhette egy kitörni készülô háború terveit. Kidolgozott
részleteket hallott az emberiség totális leigázására és elpusztítására. Népirtásról
hallott, amelyet a három faj szövetsége határozott el.
Három idegen faj, és egy ember.

2013. február 11., hétfő

Philip K. Dick-díj (1982 - )


A Philip K. Dick-díj egy olyan elismerése a sci-fi íróknak, amit 1983 óta oszt ki a philadelphiai Science Fiction Szövetség, az Egyesült Államokban az adott évet megelőzően először megjelenő legjobb fantasztikus műnek. 2005 óta a díjat a Philip K. Dick, híres sci-fi és fantasy szerző nevében eljáró bizottság támogatja.
A magyarul már megjelent - feltűnően kis számú - kötetek mögött álló kiadók munkáját köszönjük, de a többit is szeretnénk olvasni! :)

[Ha olyan könyvet találtok, aminél nincs jelölve, hogy már elérhető magyarul, akkor kérlek jelezzétek kommentben. Örülni fogok neki, és javítom is ki!]

2012 (döntés 2013.03.29-én)
Brian Francis Slattery - LOST EVERYTHING
Andri Snær Magnason - Lovestar (Gondolat)
Nancy Kress - FOUNTAINS OF AGE
Moira Crone - THE NOT YET
Eric Brown - HELIX WARS
Keith Brooke - HARMONY
Ryan Boudinot - BLUEPRINTS OF THE AFTERLIFE

2011
Simon Morden - The Samuil Petrovitch Trilogy
Jean Johnson - A Soldier's Duty
Maureen F. McHugh - After the Apocalypse
Mira Grant - Deadline
Robert Jackson Bennett - The Company Man
Matthew Hughes - The Other
Drew Magary - The Postmortal

2010
Mark Hodder - The Strange Affair of Spring-Heeled Jack
Project Itoh - Harmony (Harmónia) [Ad Astra]
Jon Armstrong - Yarn
Elizabeth Bear - Chill
Alden Bell - The Reapers are the Angels
Sara Creasy - Song of Scarabaeus
James Knapp - State of Decay

2009
C. L. Anderson - Bitter Angels
Ian McDonald - Cyberabad Days
Carlos J. Cortes - The Prisoner
Eric Garcia - The Repossession Mambo
Daryl Gregory - The Devil's Alphabet
Rebecca Ore - Centuries Ago and Very Fast
S. Andrew Swann - Prophets

2008
Adam-Troy Castro - Emissaries from The Dead
David Walton - Terminal Mind

Lou Anders - Fast Forward 2
Karen Traviss - Judge
Jeff Carlson - Plague War
K. A. Bedford - Time Machines Repaired While-U-Wait

2007
M. John Harrison - Nova Swing
Minister Faust - From the Notebooks of Dr. Brain
Jon Armstrong - Grey
Elizabeth Bear - Undertow
Adam Roberts - Gradisil
Karen Traviss - Ally
Sean Williams - Saturn Returns

2006
Chris Moriarty - Spin Control
Elizabeth Bear - Carnival
Andrea Hairston - Mindscape
Nina Kiriki Hoffman - Catalyst: A Novel of Alien Contact
Tony Ballantyne - Recursion
Mark Budz - Idolon
Justina Robson - Living Next Door to the God of Love

2005
M. M. Buckner - War Surf
Justina Robson - Natural History
Neal Asher - Cowl
Karin Lowachee - Cagebird
Justina Robson - Silver Screen
Wil McCarthy - To Crush the Moon

2004
Gwyneth Jones - Life
Lyda Morehouse - Apocalypse Array
Geoff Ryman - Air (Levegő) [Delta Vision]
Liz Williams - Banner of Souls
Karen Traviss - City of Pearl
Minister Faust - The Coyote Kings of the Space-Age Bachelor Pad
Eileen Gunn - Stable Strategies and Others

2003
Richard K. Morgan - Altered Carbon (Valós halál) [Agave]
Jane Jensen - Dante's Equation
M. M. Buckner - Hyperthought
Mark Budz - Clade
Chris Moriarty - Spin State
Ann Tonsor Zeddies - Steel Helix

2002
Carol Emshwiller - The Mount
China Miéville - The Scar (Armada I-II.) [Metropolis Media]Carol Emshwiller - Report to the Men’s Club
Kay Kenyon - Maximum Ice
Karin Lowachee - Warchild
Liz Williams - Empire of Bones
Jeff VanderMeer & Forrest Aguirre - Leviathan Three

2001
Richard Paul Russo - Ship of Fools
Ken Wharton - Divine Intervention
Julie E. Czerneda - In the Company of Others
Mark W. Tiedemann - Compass Reach
Ray Vukcevich - Meet Me in the Moon Room
Liz Williams - The Ghost Sister

2000
Michael Marshall Smith - Only Forward
Scott Westerfeld - Evolution's Darling
Stephen L. Burns - Call from a Distant Shore
Nalo Hopkinson - Midnight Robber
Maggy Thomas - Broken Time
Janine Ellen Young - The Bridge

1999
Stephen Baxter - Vacuum Diagrams
Jamil Nasir - Tower of Dreams
Kristine Smith - Code of Conduct
Constance Ash - Not of Woman Born
Toni Anzetti - Typhon's Children
William Barton - When We Were Real

1998
Geoff Ryman - 253: The Print Remix
Paul Di Filippo - Lost Pages
Nalo Hopkinson - Brown Girl in the Ring
Steve Aylett - Slaughtermatic
Paul J. McAuley - The Invisible Country

1997
Stepan Chapman - The Troika
William Barton - Acts of Conscience
Susan R. Matthews - An Exchange of Hostages
Richard Paul Russo - Carlucci's Heart
Denise Vitola - Opalite Moon
Catherine Wells - Mother Grimm

1996
Stephen Baxter - The Time Ships (Időhajók) [Metropolis Media]
Michael Bishop - At the City Limits of Fate
William Barton - The Transmigration of Souls
George Foy - The Shift
Sarah Zettel - Reclamation

1995
Bruce Bethke - Headcrash
Richard Paul Russo - Carlucci's Edge
Shale Aaron - Virtual Death
Greg Egan - Permutation City
Amy Thomson - The Color of Distance
Élisabeth Vonarburg - Reluctant Voyagers

1994
Robert Charles Wilson - Mysterium
Jack Cady - Inagehi
Alexander Besher - Rim: A Novel of Virtual Reality
Ian McDonald - Scissors Cut Paper Wrap Stone
Lisa Mason - Summer of Love
Lance Olsen - Tonguing the Zeitgeist

1993
John M. Ford - Growing Up Weightless
Jack Womack - Elvissey

Wilhelmina Baird - Crash Course
David R. Bunch - Bunch!
Elizabeth Hand - Icarus Descending

1992
Richard Grant - Through the Heart
Élisabeth Vonarburg - In the Mothers' Land
Colin Greenland - Take Back Plenty
Elizabeth Hand - Aestival Tide
R. A. Lafferty - Iron Tears

1991
Ian McDonald - King of Morning, Queen of Day
Emma Bull - Bone Dance
Douglas Bell - Mojo and the Pickle Jar
Kathe Koja - The Cipher
Robert Charles Wilson - Bridge of Years

1990
Pat Murphy - Points of Departure
Raymond Harris - The Schizogenic Man
Gregory Feeley - The Oxygen Barons
Elizabeth Hand - Winterlong
Allen M. Steele - Clarke County, Space

1989
Richard Paul Russo - Subterranean Gallery
Dave Wolverton - On My Way to Paradise
Barry B. Longyear - Infinity Hold
James Luceno - A Fearful Symmetry
Rebecca Ore - Being Alien
Susan Shwartz - Heritage of Flight

1988
Paul J. McAuley - Four Hundred Billion Stars
Rudy Rucker - Wetware
Roger MacBride Allen - Orphan of Creation
Marc Laidlaw - Neon Lotus
David Alexander Smith - Rendezvous

1987
Patricia Geary - Strange Toys
Mike McQuay - Memories
Richard Bowker - Dover Beach
Pat Cadigan - Mindplayers
K. W. Jeter - Dark Seeker
Rebecca Ore - Becoming Alien
Lucius Shepard - Life During Wartime

1986
James P. Blaylock - Homunculus
Jack McDevitt - The Hercules Text
Karen Joy Fowler - Artificial Things
Robert Charles Wilson - A Hidden Place

1985
Tim Powers - Dinner at Deviant's Palace
Richard Grant - Saraband of Lost Time
Russell Griffin - The Timeservers
Michael P. Kube-McDowell - Emprise
Barry N. Malzberg - The Remaking of Sigmund Freud
Scott Russell Sanders - Terrarium
Walter Jon Williams - Knight Moves

1984
William Gibson - Neuromancer (Neurománc) [Valhalla Páholy, Szukits]

Kim Stanley Robinson - The Wild Shore
C. J. Cherryh - Voyager in Night
Geary Gravel - The Alchemists
David R. Palmer - Emergence
Lucius Shepard - Green Eyes
Lewis Shiner - Frontera
Howard Waldrop - Them Bones

1983
Tim Powers - The Anubis Gates (Anubisz kapui I-II.) [Valhalla Páholy]
R. A. MacAvoy - Tea with the Black Dragon
Barrington J. Bayley - The Zen Gun
Zoe Fairbairns - Benefits
M. John Harrison - The Floating Gods
John Varley - Millennium

1982
Rudy Rucker - Software
Ray Nelson - The Prometheus Man
J. M. Coetzee - Waiting for the Barbarians (A barbárokra várva) [Európa, Art Noveau]
R. A. Lafferty - Aurelia
John Sladek - Roderick
Steve Rasnic Tem - The Umbral Anthology of Science Fiction Poetry