Leslie Watkins & David Ambrose - Összeesküdt ellenségek

Leslie Watkins & David Ambrose - Összeesküdt ellenségek

Leslie Watkins & David Ambrose - Alternative 3
Eredeti megjelenés: 1978
Magyar kiadás: Pannon Könyvkiadó, 1993
Műfaj: dokumentum, sci-fi, thriller, átverés (hoax)
Hossz: 218 oldal
Fordította: Seres Iván
Linkek:
A teljes könyv angolul

Tartalom:
Azonosítatlan repülő tárgyak nyomába erednek a pilóták, de hamarosan szem elől veszítik őket. Űrhajósok különös benyomásai a Holdon: jártak volna itt előttünk emberek? Kiváló képességű szakemberek eltűnnek, mint a kámfor, de továbbra is küldenek haza leveleket. Tucatjával tűnnek el háziállatok és hétköznapi emberek, mások felbukkannak, s fogalmuk sincs róla, honnan is érkeztek. Kiszáradás vagy újabb vízözön fenyegeti a Földet? Ezek a látszatra egymástól független tények mind-mind apró, de árulkodó mozaikdarabkák, melyekből egy valószínűtlen méretű, nemzetközi terv sejlik fel: az emberiség jobbik részének elköltöztetése a katasztrófa felé száguldó Földről. Egy angol televíziósdokumentum-adás nyomán kötetünk szerzői merész, mégis valószínű következtetésekkel leplezik le az összeesküdt hatalmak e roppant tervének iszonyú embertelenségét.

1977.06.20-án csak H. G. Wells Világok harca című regényéből készült, Orson Welles rendezte 1938-as rádiójátékhoz mérhető - amikor a mit sem sejtő hallgatókkal elhitették, hogy UFO-k támadják épp a Földet - sokként rázta meg Nagy-Britannia tévénéző lakosságát a Sceptre Television Science Report címre hallgató tudományos műsorának egyik adása. Ebben az ominózus részben, ami Alternative 3, azaz a "3-as számú változat" címen futott, neves tudósok és oknyomozó riporterek álltak elő azzal a megdöbbentő leleplezéssel, hogy az amerikai és az orosz nagyhatalmak közösen (titokban) épp a Mars kolonizálását végzik. Az ok: a Föld széndioxid szintjének megállíthatatlan növekedése miatt biztosan bekövetkező, emberi civilizáció kipusztulásának megakadályozása. A módszer: "agyelszívás", vagyis tudományos területeken dolgozó emberek eltűntetése és Marsra költöztetése, rabszolgámunkára használt "közönséges" emberek tömeges elrablása, az Alfa Holdbázis Arkhimédesz-bázis és a Cassini-bázis felépítése a Holdon, valamint telepátiával elkövetett öngyilkosságoknak feltüntetett gyilkosságok. A műsor sugárzása után persze villámgyorsan jött a hivatalos cáfolat, hogy az egész csak egy ugratás, egyenesen Bolondok Napi tréfa volt csupán (a felvételt ugyanis 04.01-én rögzítették).

A könyv szerzőpárosa 1978-ban jelentette meg művét, ami azt kell mondjam, elég jól sikerült. A dokumentum-regény manapság már a szenzációhajhász tévéadásokból jól ismert módon, a drámai hatást egyre fokozva, eleinte a kevésbé lényeges információkat csepegtetve - és közben folyamatosan a mézesmadzagot húzva előttünk, hogy lesz még itt sokkal durvább is! - jut el a végső, az ULTIMATE TERROR-hoz. Közben lehallgatott telefonbeszélgetésekből, az Északi-sark jégpáncélja alatt 64 méterrel lévő atom-tengeralattjárón folytatott szuper-titkos nemzetközi megbeszélések átirataiból, TOP SECRET jelentésekből és gondos nyomozati munkával összeszedett apróságokból végül egységes egésszé összeálló történetet ismerünk meg.

A mű stílusa szórakoztató, olvasmányos, sőt - a néha felfedezhető, egymásból nem következő, sőt össze sem igen függő, mégis ok-okozati kapcsolatba állított random eseményeket leszámítva - sokszor érdekes, izgalmas és elgondolkoztató. Mint a legjobb, leginkább hihető összeesküvés-elméletes teóriákban, az igazság magja - sőt talán több is -, itt is valós eseményeken és információkon alapul. Ezért is nehéz megcáfolni a jól kidolgozott elméleteket, hiszen több hiteles adatnak utána lehet nézni. A könyv hátulján "politikai nyomásra" feltüntetett 'spekuláció' szócskát, és a tévéadás után kiadott cáfolatot pedig könnyű egy legyintéssel elintézni, hiszen a bizalom a médiában és a politikusokban már rég megrendült annyira, hogy az utca embere nagy bölcsen, a fejét rázva beletörődve suttogja kedvenc kocsmájában ivócimborájának: "Persze, még SZÉP hogy tagadják! Nem mondanak nekünk EZEK semmit."

A '90-es évek profitorientált magyarországi könyvkiadására jellemzően persze a magyar kiadáson sehol nincs feltüntetve, hogy nem valódi dokumentum-regény a könyv, inkább izgalmas thriller, esetleg egy Blair Witch Project-szerű, jól kitalált ugratás. Nem meglepő módon a film és a könyv a hivatalos cáfolat ellenére is az összeesküvés-junkiek kedvelt műve lett. A hasonló stílusú műveiről ismert Jim Keith Casebook on Alternative 3: Ufo's, Secret Societies and World Control című könyvében egyenesen vitába száll a cáfolattal és kiemeli a könyv teljes mértékben bizonyítható részeit. Igazán nehéz dolga ráadásul nincs is, hiszen az eltelt idő (a könyv első eseményei az '50-es években játszódnak) alatt bebizonyosodott néhány manapság már evidensnek tűnő dolog. Például, hogy az üvegházhatás és az emberi túlnépesedés bizony nem légből kapott, csak sci-fi regényekben szereplő ötlet csupán. (A könyvben még a 2000-re jósolt népességi adatok is helyesek.) Szintén bizonyított tény már, hogy az üvegházhatás miatt a Föld átlaghőmérséklete emelkedik ugyan, de mégsem ez lesz a fő problémánk - először -, hanem a tengerszint emelkedése. (Itt egy érdekes cikk a témában.) Az illegális emberkísérletek ténye (az SS katonaorvosainak látványos leleplezése óta legalább is) szintén nem fantasztikum, hanem sajnos valóság. Az egészséges embereken titkos laboratóriumokban (a könyvben elmegyógyintézetekben) végzett pszichosebészeti kezelések, amiknek a célja egy irányítható "rabszolga"-faj megalkotása innen már csak egy tyúklépés, főleg ha belátjuk, hogy a paranormális jelenségek kutatása (telepátia, spontán öngyulladás, stb.), tanulmányozása mennyire felkapott téma már egy jó ideje - és a politikai vezető(in)k is mennyire elégedettek lennének egy birkamód irányítható lakossággal. Vagy nem? :) Az Edward Uhler Condon asztrofizikus professzor által vezetett - állampolgári nyomásra felállított, az egyre sokasodó "repülő csészealj"-észlelések körüli eseményeket vizsgáló - bizottságról szóló adatok is - legalább Wikipediás szinten - helytállóak.

A Mars - "Máma má ott vagyunk má?"

A cáfolhatatlan tények mellett azért - az internet korában már könnyen leellenőrizhető - hibás adatok és következtetések is szép számmal szerepelnek a könyvben. Szerintem például az 'egyes változat'-nak is nevezett módszer messze kevésbé drága, veszélyes vagy etikátlan, mint a hármas, arról már nem is beszélve, hogy az utána felmerülő problémák megoldására is lenne még pár száz évünk. A gyilkosságok, eltűnések és a kormányzati összeesküvések pedig önmagukból fakadóan ellenőrizhetetlenek. A holdbázisok és az 1962-ben a Marsot elért - és ott belélegezhető levegőt találó - telepesek léte pedig egyenesen megmosolyogtató. (Ha mégis igaz lenne, akkor pedig... damn you, NASA!) Viszont a könyv jó táptalaja lehetett az írók mellett - Ken Mitchell írt 2003-ban egy felejthetőnek tűnő techno-thrillert Alternative 3 címmel, aminek a hátterét adja a Watkins könyv - Hollywood forgatókönyvíróinak is. A könyv eseményeihez megszólalásig hasonló részek időről-időre feltűnnek a '80-as, '90-es évek mozifilmjeiben.

Nem tagadom, valamennyire kedvelem a paranoiás összeesküvés-elméleteket, bár a legelszálltabb ideáktól simán távol tudom magam tartani. Annyit biztosra veszek mindenesetre, hogy a világ nagyhatalmi vezetői finoman szólva kozmetikázzák azokat a híreket, amik - szerintük - "csak a nyugalom megzavarására valók", és amiktől a polgárok reakciója várhatóan kilépne a békés mederből. Szerintem tévednek, de úgy is tudjuk jól, hogy a politikusok (és a MULTIK) mind rosszak! (Igaz, Misi? ;-) ). Az Összeesküdt ellenségek címre keresztelt "átverőkönyv" pedig - hibái ellenére is - tetszett és jól elszórakoztatott még ma is. 

A teljes Alternative 3 film (angolul)

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

(Jean le Flambeur 01.)

Hannu Rajaniemi - The Quantum Thief
(Jean le Flambeur 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Ad Astra, 2012
Hossz: 392 oldal
Műfaj: sci-fi, cyberpunk
Fordította: Juhász Viktor
Linkek:
A Jean le Flambeur sorozatba tartozó szereplők listája és egy rövid kis magyarázata/értelmezése is néhány történet-szilánknak [Érdemes ránézni!]
Díjak:
Tähtivaeltaja-díj győztes, 2012
(Adott évben a legjobb Finnországban megjelenő sci-fi könyvért járó díj.)
Locus-díj jelölt, 2011 [Legjobb elsőkönyves szerző]
John W. Campbell emlékdíj jelölt, 2011

Tartalom:
Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni.
Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek ára is van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

Hannu Rajaniemi (1978 - )

Az alig kimondható nevű fiatal Hannu Rajaniemi 1978-ban Finnországban született. Foglalkozását tekintve kutató-matematikus, a fizika doktora, akinek kedvenc témája - és kutatási területe - a húrelmélet. Jelenleg is tudományos területen dolgozik, hiszen saját cége, az Edinburgh-i székhelyű ThinkTank Maths vezetője. Novellái 2003 óta jelennek meg hazájában, de első regénye csak 2010-ben jelent meg (angolul). Ismert fabulának számít már, miszerint irodalmi ügynöke a regény első 24 oldalának elolvasása után ajánlott neki három kötetre szóló szerződést. A Jean le Flambeur mestertolvaj kalandjairól szóló trilógia második része - A fraktálherceg - tavaly jelent meg külföldön, hozzánk pedig áprilisra hozta el az Ad Astra Kiadó.

Tavaly, majdnem pontosan egy évvel ezelőtt (hogy repül az idő) még nem sikerült beszuszakolnom a frissen alakult Ad Astra Kiadó debütáló kötetét az elolvasott könyvek közé, de ettől függetlenül nagyon is érdekelt, milyen kalamajkákba is kerül a magabiztos zsivány a Marson. A második rész közelgő megjelenése pedig újra időszerűvé tette mihamarabbi elolvasását. Arra is kíváncsi voltam, hogy Greg Egan Diaszpórájának olvasása után az a bizonyos bűvös "kvantum" szócska vajon végleg káromkodásként kerül-e be a szótáramba, vagy kibékülünk. ;-)

Az elején finoman szólva sem indult a kapcsolatunk valami biztatóan. Az első huszonnégy oldal elolvasása után én bizony nem adtam volna szerződést az írónak. Van egy pár olyan mozzanat - nevezzük írói fogásnak -, amit általában egy könyvben sem szoktam szeretni. Kiemelt helyen szerepelnek az álomjelenetek, amikor bármi megtörténhet, semmi nem az aminek látszik, ha meg mégis igen, akkor az író egy tollvonással meg nem történté teheti az egész részt. Olcsónak tartom ezt, és a könyv elején, a Börtönben - vagy később és/illetve más könyvekben a cyberspaceben - játszódó jelenetek sokszor tipikusan ilyenek, csak pepitában. Érthetetlenek, elképzelhetetlenek - de persze nem pont ilyennek kellene lenniük? (A Börtön például egy anyagi hely volt a Trojan Neptun övben, egy konkrét Börtön-börtön, vagy egy programba volt bezárva ugyan ott - mintegy loopolva - az agya a tolvajnak? - és - Egyáltalán hogy szöktették meg?)

A kvantumok tehát feladták a leckét most is, nem mondhatom, hogy felfogtam mindent. Az arkhónok leírása és működése - citromos sörbet ízű börtön, pekándiós jégkrém ízű defektálás-minta valamint fahéj ízű Mieli (aki néhol Meili) - viszont visszaadta a lelkesedésem. Beláttam, hogy nem kell mindent azonnal megérteni, ez - sem - az a könyv lesz, ami olvasás közben azonnal érthető. Azonban amíg Egan könyve a matematika és a reáltudományok szépségét akarta nekem megmutatni - Ha, ha, ha - erre semmi esélye sem volt! -, addig Hannu úr könyve költészet. Kicsit mint Ian McDonald A dervisház című könyve (hogy az Ad Astra könyveitől ne szakadjak messzire). Nem próbáltam a folyamatosan feltűnő idegen szavak jelentését - gevulot, gogol, exomemória, pellegrini, szobornoszt (vagy ha már itt tartunk, kvantumcsomókból készült szárnyak, amik tükörfelülete gyémántkemény tűzfallá alakul - WTF is this?) - azonnal megfejteni, hanem hagytam magam a könyvvel sodortatni.

Valóságos felüdülés volt a kvantum-jelenetes részek után, mikor megismerkedünk Isidore-al, a gevoult-álca mögött rejtőzködő tíz éves mesterdetektívvel - aki civilben építészetet tanul az egyetemen -, és a cádikokkal, akik a marsi mozgó város, Labirintus önjelölt igazságosztói. Nem tudom miért van így, de attól még tény, hogyha lehet választani, hogy kinek szorítsak, a törvény őreinek-e, vagy egy öntörvényű tolvajnak, én mindig a rend erőit választom (ezért se szeretem például az Ocean's Eleven-hez hasonló, simlis, heist-alaphelyzetű filmeket). Talán ennek is köszönhető, hogy bár a szívtipró Jean le Flambeur karakterét is sikerült maradéktalanul megkedvelnem - nagy segítség volt ebben a neve, amit nem igazán bírtam mosolygás nélkül olvasni - a könyv vége felé, de az Isidore-os részek már sokkal hamarabb beszippantottak. A könyv többi szereplője közül a beszélő hajó és a Hallgatagok csoportja emlékezetes marad, de sajnos például Mieli és Pixil, a zoku lány nem igazán ragadta meg a figyelmemet.

Jean és Isidore karaktere viszont szerencsére volt annyira érdekes és elvarázsoló, hogy villámgyorsan én is a marsi események közepében találtam magam, és a szemben álló felek - a jók és a gonosz kriptaktőrök - között dúló titkos "cyber"-háború fokozatosan feltárulhatott előttem. A hol lírai finomságú, hol sci-fi regénynél talán valahol el is várt bonyolultságú tech-szöveg mellett szerencsére a történet sem szenvedett csorbát. Ugyan alig tudunk meg valamit a szobornoszt Alapítóiról, és a konfliktus eszkalálódása előtti eseményekről, de amennyi átsejlik az eddig elcsepegtetett információmorzsák mögül, itt még valami nagyon epikus dolog is történhet. Valahol persze már történt is, elég ha csak arra gondolunk, hogy mi is igazából a Labirintus. Ki ne maradjon véletlen, hogy a könyv zseniális ötletek egész tárháza. Kezdve az Idő pénznemként való használatától - elfogy, meghalsz (melyik filmben is volt ez, ja igen, a 2011-es In Time-ban) -, a nemesként majd Hallgatagként leélt életek folyamatos körforgásáról vagy a zokuk (ami egyébként japánul klánt jelent) transzhumán  frakciója, akik tudatukat feltöltve a hálózatba, a jó öreg hálózati játékok utódjaként, kvantum-raideken játszanak és emellett a szobornoszt ellenfelei - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A végére igazából egy dolog nem volt a számomra csak meggyőző a könyvben, méghozzá a detektív-szál azon aspektusa, hogy Isidore olyan iszonyú nagy detektív-koponya lenne. Konkrétan rájött, hogy ki követett el egy gyilkosságot, de az elkövető személye annyira egyértelmű volt, hogy még én is rájöttem azonnal, pedig ez nem feltétlenül jellemző rám. Utána meg inkább csak sodródott az eseményekkel. Ettől persze még kedveltem őt, de Sherlock Holmes pozíciója azért nem került veszélybe az űrdetektívtől.

Bár sok minden a helyére kerül végül, azért szép számmal maradtak lezáratlan kérdések, érthetetlen jelenetek. (Mi volt a végén az a rész a kilenc Atlasz típusú Hallgataggal és a kilenc pisztolygolyóval? A múltbeli tudata lőtt, vagy mi?) Ezen kívül a Kvantumtolvaj világának minden technikai szakkifejezése sem adta meg magát lankadatlan figyelmemnek, de hát ez még csak a trilógia első része volt, a folytatásokban valószínűleg sok mindenről lekerül majd a lepel. (Bár ahogy olvasom, abban - jó második részhez méltóan - inkább csak a nyitott kérdések száma nő.) Bár az írónak nem volt kifejezett szándéka, hogy hard sci-fit írjon, ez azért valahogy mégis összejött neki. Ezért is ajánlom a könyvet a nem kifejezetten karakterközpontú könyveket is kedvelő, kitartó, figyelmes olvasóknak, akik nem rettennek meg attól, hogy maguknak kell rájönniük, hogy egyes kifejezések mit is jelentenek, Rajaniemi ugyanis nem fog sok mindent elmagyarázni. Jutalmuk viszont egy szédítő utazás lesz a Marsra... vagy a cybertérbe... és az Alapítókhoz... és a phobosokhoz... és a zokukhoz... és egy Dilemmabörtönbe... és a Jupiterre (ja, nem, az elpusztult)... egyszóval jó pár helyre, ahol nem fognak unatkozni. Én maradok a következő részre is!

A 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (04.18-21.) a szerzővel személyesen is találkozhattok, hiszen az Ad Astra Kiadó jóvoltából most hazánkban dedikálja a könyveit! A dedikálás 04.20-án 15:30 és 16:30 között lesz a B36 standon, míg ELŐTTE ugyan azon a napon 10:30 és 11:30 között a Hess András teremben lesz Poszthumánok és kvantumtolvajok címen egy kötetlen (?) beszélgetés a szerzővel.

John Scalzi - Szellemhadtest

John Scalzi - Szellemhadtest

(Vének háborúja 02.)

John Scalzi - The Ghost Brigades
(Old Man's War 02.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Agave, 2013
Hossz: 304 oldal
Műfaj: sci-fi, háborús
Fordította: Farkas István

Tartalom:
Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Három faj és egyetlen ember. Az emberiség egyetlen reménye az, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot. De senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. A Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálja egy klónkatonájába ültetni a lemásolt lelket… elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak.

Scalzi ott folytatja a sodró lendületű katonai sci-fit, ahol a „Vének háborúja” véget ért, még lebilincselőbb történettel és emelve a téteket. Megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják a különleges háborút, ami pontosan olyan, mint az összes háború a történelemben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az Scalzi kalandos sorsú főhősének is sikerült. De elég lesz-e most is ennyi, ebben a mindent elsöprő háborúban?

John Scalzi (1969 - )

John Scalzi amerikai író saját, ma is aktív blogján a Whatever-en kezdte publikálni fejezetről-fejezetre a Vének háborúját, amiről én is írtam még tavaly nyáron néhány méltató bekezdést. A Whatever olvasói közt akkora népszerűségre tett szert méltán a könyv, hogy arra már a kiadók is felfigyeltek, és ki is adták a könyvet, ami rögtön HUGO-díj jelöltségig vitte. A siker és a sztori egyaránt folytatásért, sőt folytatásokért kiáltott. A második rész, a Szellemhadtest elolvasása után pedig már magabiztosan mondhatom, hogy Scalzi sorozata a mostanában magyarul kiadott "háborús" sci-fik közt az élen, de legalábbis az élbolyban tanyázik. És igen, az élboly pedig a könyvben is cameoztatott "nagy öregekből" áll, úgymint az Örök háborúból és a Csillagközi invázióból.

Végül nem ez lett a magyar borító

A Szellemhadtest nem a Vének háborújában történő események folytatásáról szól, hanem új aspektusát ismerhetjük meg az intergalaktikus háborúnak. Emiatt - bár nem tudom, ki és miért tenne így -, igazából nem szükséges az első rész ismerete a történet teljes megértéshez. A Gyarmati Véderő, ami kizárólag genetikai eljárásokkal felturbózott humánokból áll nem képes az idegen fajok szövetsége jelentette fenyegetéssel felvenni a harcot. A szupertitkos, beszivárgásos feladatokra szakosodott divíziójára, a Különleges Erők soraiba tartozó Szellemhadtestre bízzák a hálátlan feladatot. A civilek elől teljesen eltitkolt és a közkatonák közt is szinte már legendaszámba menő egység halott GYV-sekből örökítőanyagból klónozott katonákból áll. A két katonai frakció nem érti és nem is bízik egymásban. A katonák felelőtlen gyermekeknek tartják a klónokat, akikben nincs humorérzék és lelkiismeret, míg a klónok egyszerűen csak nem értik, mi a bajuk velük az embereknek, hiszen ők csak háborúzni akarnak - hiszen arra tervezték őket - és megvédeni a civil kolóniákat az ellenséges földönkívüli civilizációk sokaságától.

"...a legtöbb ember egyszerűen unalmas. Amikor előléptettek a Különleges Erők parancsnokának, egész álló nap mások gondolatait figyeltem. Tudja, mire gondol az emberek többsége az idő nagy részében? Arra, hogy ennének. Vagy hogy szarnának. Vagy hogy megdugnának valakit. És onnan vissza oda, hogy ennének. És futják ezeket a köröket halálukig. Higgye el nekem, hadnagy. Egy napig bírná, aztán az emberi szellem csodájáról és összetettségéről alkotott véleménye visszavonhatatlan károkat szenvedne."

Bár a könyv egy katonai egység néhány bevetésének történetét meséli el - tehát háborús -, mégis sokkal inkább akció, mint háború központú. Nincsenek benne nagyszabású hadmozdulatok, és jobbára hiányoznak a stílus klasszikus ismérvei is. A mű nagyobb része az elmaradhatatlan csihi-puhi mellett - és a szórakoztatási faktoron szemernyit nem csorbítva ekkor sem - egyébként is fontosabb, mélyebb kérdésekre keresi a választ. Meddig tekinthető még embernek a "génszakácsok" által nemesített ember? - A gameránok, a homo astrum a tökéletes példa! - A géneink eleve meghatározzák-e vajon a klónunkat, vagy van lehetőségük tőlünk eltérő személyiséget kifejleszteni? Gyártóik, fejlesztőik rabszolgái-e a klónok, akiknek lehetőségük sincs kitérniük az előre meghatározott életút elől? Ezekre, és hasonló kérdések garmadájára kapunk - remélhetőleg - önálló gondolatok sorát szülő válaszokat a regény lapjain. Ennyi is elég lenne, hogy értékelhető, élvezetes regény legyen a könyv, de van ám még ott, ahonnan ez jött. :)

Komoly, komor témája dacára az egyik leghumorosabb könyv, amit mostanában olvastam. Méltó az első részhez. Főleg a katonalét és a katonai feladatok szülte "rebellis" gondolatokon dőltem a legtöbbet. Az író karaktereinek olyan egyetemes, megunhatatlan, szarkasztikus humora van, amit mindig tudok üdvözölni, akárhány könyvben olvasok is hasonlót. A szereplők jellemrajzai, kidolgozásai parádésak. Nem számít, hogy humán vagy valamelyik inhumán fajba tartozó a karakter, vagy hogy a történetben mennyire játszik meghatározott szerepet - kedvenceim a piromán klón, Harvey és Szilárd Leó (igen, a magyar tudós után szabadon) tábornok voltak -, de a többieknek is vannak emlékezetes pillanatai.

"Harvey élt-halt ezért a szarért.
Miközben közeledtek az állomáshoz, Harvey leginkább azért aggódott, hogy Sagan hadnagy megint a szokásos, módszeresen aprólékos stratégiáját veszi elő, valami jó kis lopakodósat, ami miatt neki is lábujjhegyen kell majd osonnia, mint valami kibaszott kémnek vagy minek. Utálta ezt a fost. Harvey pontosan tudta, hogy mi megy neki a legjobban: ő egy balhés csávó volt, akinek a környékén a dolgok összeomlanak és felrobbannak. Ha nagyon ritkán magába nézett, azon elmélkedett, hogy az őse, akinek a génjeiből összerakták, vajon miféle ember volt? Durván antiszociális alak, mint például egy piromániás, vagy egy profi pankrátor, esetleg egy erőszakos bűncselekményekért lesittelt börtöntöltelék? Akárki, akármi is volt, Harvey szívesen adott volna egy szép nagy csattanós csókot a szájára. Mert Harvey olyan tökéletes békében élt a belső énjével, amiről egy Zen buddhista szerzetes csak álmodhatott."

Megemlíteném még, hogy a könyvben üresjáratot, terjedelmes leírásokat vagy túlzottan kidolgozott hátterű karaktereket nagyítóval sem fogunk találni. Scalzi most is mindent feláldozott a pörgő történet, a humor és a humánok ellen erős ellenérzéssel viseltető galaxist élettel - és feszültséggel - való megtöltésének oltárán. Külön tetszett az is - a káromkodásokkal sűrűn tűzdelt fordítás mellett, ami nélkül szerintem egy katonákról szóló mű sem lehet autentikus -, hogy az emberiség végre nem az esélytelenek nyugalmával száll szembe az idegenekkel, hanem igen csak komoly erőt képviselve, saját sorsának kovácsa. Persze azt senki nem állítja, hogy jó kovácsok lennénk...

"- Nem - felelte Roentgen gyengéden. - Már egy vagy közülünk. És ez nem csak a szexről szól. Ez az egymásrautaltság és a bizalom egyik legmélyebb kifejezése. Az összekapcsolódás magasabb szintje.
- Kurvára kamu dumának hangzik ez nekem."

A fentieken kívül külön szót érdemel az idegen kultúrák kidolgozottsága. Nagyon mélyen nem ismerhetjük meg ugyan egyiket sem, de - attól eltekintve, hogy  mindhárom szilárd halmazállapotú (és talán gerinces is) - az embertől és a különböző sci-fi mozgóképek és könyvek miatt már lehet, hogy ismerős xenos-típusoktól a lehető legnagyobb mértékben eltérőek. És mégis, a könyv előrehaladtával, miközben talán még mindig különbözőségükön csodálkozunk, rájövünk, hogy pont olyanok, mint mi. Hiába esznek embert, vagy szaporodnak lárvával, egyedeik motivációja, gondolkozásmódja és érzelmei érthetőek, logikusak és hitelesek. Ez pedig ahogy észrevettem, elég ritka, ha földönkívüli civilizációkról szóló könyvet olvasunk.

A Vének háborúja sorozat már az ötödik kötetének - a The Human Division - megjelenése előtt áll. (Update: A hatodik kötet is be lett jelentve, az ötödik pedig megjelent és hatalmas siker - mi más lenne?) Az olvasók nem lankadó érdeklődése jól jelzi, hogy Scalzinak nem véletlenül sikerült egy jó könyvet írnia, hanem kiapadhatatlan fantáziájával képes megbízható minőségben szállítani a csillagközi űrben az emberiség fennmaradásáért küzdő Gyarmati Véderő katonáiról és a gyarmatok civil lakosságáról szóló történeteket. [Nem véletlenül választották meg az SFWA (Science Fiction and Fantasy Writers of America) elnökének sem.] Engem már az első kötettel teljesen meggyőzött írói kvalitásairól, és szerencsére nem is tévedtem vele kapcsolatban. Nincs még hír róla, hogy a következő kötetet, a The Last Colony-t mikor olvashatjuk magyarul, de szinte biztos, hogy még az idén. (Update: júliusban jön!) Abban újra az első részben megkedvelt John Perry kerül majd a történet középpontjába. Már most nagyon várom - ahogy Scalzi egyéb könyveit is! [A filmváltozatról egyenlőre nincs friss információ.]

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - A vándorló kocsma

G. K. Chesterton - The Flying Inn
Eredeti megjelenés: 1914
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Hossz: 256 oldal 
Műfaj: fantasy, szatíra, klasszikus, szépirodalom, alternatív történelem
Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Tartalom:
Egy angol ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy a napi munkák végeztével betérjen kedvenc pubjába. Egy új törvénynek köszönhetően azonban sorra elkezdik bezárni a kocsmákat országszerte. Patrick Dalroy, az ír tengerészkapitány és Humphrey Pump, a Vén Hajó nevű szesztanya tulajdonosa azonban közösen furfangos tervet eszel ki a rendelkezés kijátszására: az ivót kocsira rakják, és járni kezdik vele a vidéket, egyre komolyabb fejtörést okozva a hatóságoknak.
Mindeközben Anglia az uralkodó politikai erők játékszereként a legdrákóibb iszlám szabályozást vezetné be az alkoholfogyasztás visszaszorítására, de a vándorló kocsma egykettőre az ellenállás jelképévé válik, filozófiai magasságokba emelve az ivás hagyományát. Hiszen jól tudjuk: a lé határozza meg a tudatot.

Gilbert Keith Chesterton angol író, a jámbor Brown atya és Az ember, aki Csütörtök volt megteremtője olyan hírességeknek szolgált inspirációul, mint az ír politikus Michael Collins, Mahatma Gandhi vagy az argentin Jorge Luis Borges. Ezzel a művével, mely jócskán megelőzte korát, és manapság vált csak igazán aktuálissá, azt a tételt igazolja zseniálisan, miszerint az egyik ember utópiája a másik számára rémálom lehet.

„Chesterton minden mondata mögött egy olyan ember áll, aki festeni képes a szavakkal.”

– Neil Gaiman

„Méltatlanul elfeledett prófétai mű az európai társadalmak iszlamizálódásáról.”

– The American Spectator

G.K. Chesterton (1874.05.29 - 1936.06.14)
Ennél előnytelenebb képet nem találtam, de olyan aranyos! :D

Aki 2013-ban a Galaktika Baráti Kör tagja, az - az egyéb kiváltságokat is magába foglaló 4000 forintos tagdíj fejében - ingyen juthat hozzá ehhez az exkluzív kiadványhoz, ami egyébként máshogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. Mivel én is azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik, ha több olyan dologgal is rendelkezik, ami a tömegeknek nincs (olyan kis dolgokra gondolok, mint egy dedikált könyv, egy egyedi könyvjelző, tagság egy zárt szakmai közösségben - vagy egy kis példányszámú kötet birtoklása), ezért már lebegett is a vörös posztó, hogy én ezt a könyvet márpedig akarom. :D [Főleg, miután - szokásomtól eltérően - elolvastam a könyv hátulján lévő ajánlót.]

Bár irodalom "faktos" voltam világ életemben, és a fantasztikus irodalmon kívüli műveket is szoktam figyelni, de - ne ítéljetek meg túl szigorúan - Gilbert Keith Chesterton neve a világon semmit nem jelentett nekem. Se róla nem hallottam semmit, se a könyveiről, sőt meg voltam győződve róla, hogy nem is jelent meg tőle semmi még magyarul. (Igen, a második bekezdést, az író méltatását már nem olvastam el.)

"...Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét -, de ez az igazság."

Ahogy haladtam a már rögtön az elején nagyon is kedvemre való könyvben, azonnal az ismertetőt fogalmazgattam magamban. "Klasszikus, romantikus írókra - Charles Dickensre, Robert Luis Stevensonra, (vagy akár H. G. Wellsre esetleg Jules Vernere) - hajazó nyelvezet" - még nem is gondoltam arra, hogy mennyire beletrafáltam. Azt hittem addig - hogy miért, meg se kérdezze senki -, hogy a könyv "nem mai gyerek", biztosan "megvan már vagy tíz éves is". Mekkora volt az elképedésem, mikor kiderült a könyv kolofonjából, hogy az első angliai kiadása 1914-ben volt, szóval Chesterton Dickensnek majdhogynem kortársa volt. Na, kezdjük csak akkor előről!

"A becsületesen erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala."

G. K. Chesterton író, költő és gondolkodó 1874-ben született Londonban és hatvankét éves korában, 1936-ban hunyt el. Illusztrátorként, költőként, újságíróként és kritikusként is dolgozott - ő írta például az Encyclopaedia Britannica-ba a Charles Dickensről szóló bejegyzést -, regényeket csak később kezdett írni. Detektívtörténetei - főszereplőjük Brown atya - mára klasszikusnak számítanak a zsánerén belül. Több regényének is témája a jövő utópisztikus társadalmának változásai. A vándorló kocsma is ebbe a sorba illik bele. Az Edwar-kori értelmiségi elit tagja volt, akinek véleményére sokan és sokat adtak, ezért a szatíráinak leple alatt rejtőző komoly társadalmi bírálatok gyakran hullottak gazdag termőtalajra. A fentebb (a tartalomban) felsorolt politikusokon kívül olyan írók vallják őt szellemi atyjuknak vagy példaképüknek, mint J. R. R. Tolkien, Neil Gaiman, Ernest Hemingway,  Franz Kafka vagy Terry Pratchett (a lista messze nem teljes). Életéről, jelentős munkásságáról - és műveiben található vallási és filozófiai szimbólumrendszer megfejtéséről - halála óta több kutató is könyvet írt. Bár nagyjából nyolcvan regényéből magyarul nem az összes elérhető még, azért időről-időre megjelent tőle pár kötet - eddig összesen tizenhat (bár a Brown atyás novelláskötetek közül pár ugyanaz, csak más címmel). Most mehetek összegyűjteni a könyveit. Eddig ugye van egy. :D

"...Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége a világon."

Essünk is túl azon az egy dolgon, ami esetleg elriaszthat pár lehetséges olvasót. Az alig 256 oldalas könyvben nem történik semmi. Mármint akció, üldözés, kalandok, párbajok és társaik, amik egy fantasztikus könyvben azért általában előfordulnak. Ebben nem. Két furfangos "népmesehős" egyszer itt tűnik fel, majd amott, beszélgetnek egy darabig, majd nem sokkal később nemezisük szintén felbukkan, mire ők valahogy felszívódnak. Nos, nagyjából ennyi az egész. De:

"...Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését."

Annyira hihetetlenül jó volt olvasni az egész könyvet - bár a XX. század elejét felidéző dagályosabb elbeszélő-stílust és szóvirágokat azért persze meg kell szokni! -, hogy hirtelen nem is tudok jelzőket kitalálni rá. Az író kifejezésmódja egyszerűen hibátlan. A történet hátterében lévő világ - a XX. század első évtizedének vidéki Angliája - első blikkre pont olyan, mint ahogyan más viktoriánus könyvekből már megismerhettük, mégis, rengeteg apró részletében egészen más. Ha pedig már az elején bajba kerültem a jelzőkkel, nem is tudom, hogy tudnám még fokozni azt a karakterek miatt. Egyszerűen csodálatos, amit Chesterton művel a szereplőivel. Charles Dickens legjobb napjait idéző leírások alapján ismerjük meg a regény főhőseit. Nem számít, hogy egy falusi bugris, vagy polgár, esetleg egy rideg, felfuvalkodott arisztokrata nemes az angol Parlamentből, mindannyian szerethetőek, érdekesek és mélyen emberiek (persze van aki csak nagyon mélyen). :D Szerethetőek, mert hogy is ne szeretnénk meg őket, ha az egész könyv alatt folyamatosan (minimum) mosolygunk esendőségükön, szófordulataikon, akcentusukon, furcsaságaikon, csodálkozunk fortélyos gondolkodásukon vagy minden alapot és logikusságot nélkülöző - mégis meggyőzően előadott - ideáikon, hovatovább őrületbe hajló, biblikus példabeszédek kifacsarásán, félremagyarázásán alapuló eszméiken. (Misziszra Ammon nagy figura!) Chesterton szerencsére akkor sem hibázott, amikor véletlenül nem a "társadalomkritikus" részeket írta, hanem mondjuk a "mocskos tömeg borissza abajkodásáról" szólókat. Azt kell mondjam, bizony elég autentikusan sikerült részek azok is! :D Egyszerűen annyi  jól eltalált szereplője van a könyvnek, hogy még a kedvenceimet is bajos lenne kiválasztani közülük. Dalroy kapitány, Ugyanakkor Hibbs és Mr. Wimpole, a madarak költője - aki a kötet egyik legerőteljesebb (leginkább elgondolkodtató) részének, a XIV. fejezetnek volt jelentős karaktere - biztosan ott vannak az élbolyban.

"...úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább a feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága."

Prófétai műnek tartják - az angolok legalább is - A vándorló kocsmát, hiszen jelenleg valami hasonló folyik a Csatorna túlsó oldalán. (Persze nem az alkoholfogyasztást akarják beszüntetni.) Nem vagyok ott, a bevándorlók nagy számán túl nem tudom ezt pontosan mire is alapozzák, de biztosan igazuk van. Engem igazság szerint ez a része érdekelt a legkevésbé a könyvnek. Viszont minden oldalán találtam olyan megfigyeléseket, mély igazságokat, ami komoly ember- és világismeretről árulkodik. A kiragadott idézetek jellemzően most ilyenek. A kötet Chesterton számos versét is tartalmazza - amelyek az elbeszélés részei, nem különálló versek -, de őszintén szólva a Shelley-féle szárnyaló verselés sosem volt az én ízlésem. Így nem is igen szeretném fordítója, Kleinheincz Csilla munkáját véleményezni, de szerintem neki köszönhető, hogy két-három földhözragadtabb vers még úgy is tetszett - konkrétan az egyik a Dal a fűszeresek ellen, a másik meg "Hupák végtelen útmutatója" -, hogy nem vagyok nagy rajongója az angol romantikus költészetnek. A szövegtörzs fordítása sem lehetett túl egyszerű feladat - egy-két értelmezhetetlen mondat sajnos maradt is a szövegben - a szójátékok miatt, de szerencsére a kötet végén található 'Jegyzetek' nagy segítségünkre van az utalások pontosabb megértésében.

"...Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őrjöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? [...] De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben."

A klasszikus alternatív történelmi könyvek sorába illeszthető talán legkönnyebben ez a sok rejtett (?) bölcseletet tartalmazó mű, amiben igazán sok science-fiction vagy fantasy elemet nem fogunk felfedezni. Aki viszont szereti a szatirikus humorral átitatott, könnyen olvasható filozófiai/metafizikai műveket - amik mondjuk egy párhuzamos univerzumban játszódnak -, az szeretni fogja. Nagyon fogja szeretni! Egyébként nem az a regény, ami zajos sikerre számíthatna - ahhoz túl sok, nem az alapvető műveltséghez tartozó ismeret szükséges a totális megértéséhez és túl kevés a konkrét történés benne -, gondolom ezért is jött ki alacsony példányszámban, csak GBK exkluzív kötetként, de személy szerint örülök, hogy ezt a könyvet választották. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy a magyar borító mérföldekkel jobban sikerült, mint eddig bármelyik ország akármelyik kiadásáé. (Nem írtam ugyan külön róla - direkt -, de igen, van benne romantikus szál - hiszen egy majdnem-romantikus-kori regény -, szóval olvassák lányok is el nyugodtan, még ha nem is szeretik annyira a rumot!) :D

"...Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állít fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik."

Bernard Cornwell - Királyok alkonya

Bernard Cornwell - Királyok alkonya

(Angolszász históriák 06.)

Bernard Cornwell - Death of Kings
(The Saxon Stories 06.)
Eredeti megjelenés: 2011 
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Műfaj: történelmi fikció, háború
Hossz: 336 oldal
Fordította: Babits Péter


Tartalom:
Uhtredet, a nagy harcost arra kényszerítik, hogy kezdjen béketárgyalásokat a dánokkal, akik ily módon csapdát állítanak neki. A király tanácsadói nem bíznak benne, a dánok a halálát óhajtják, egyetlen szövetségesét, Ethelflaedet, Alfréd lányát klastromba zárják. Uhtrednek látnia kell, hogy miközben a királyt körülvevő papok a béke és a hittérítés politikáját hirdetik, Wessex ellenségei minden nappal erősebbé válnak.

A közel harminc esztendeje uralkodó Nagy Alfrédnak állítólag már csak napjai vannak hátra, miközben egy északi varázslónő megjövendöli Uhtrednek hét király halálát, és asszonyokét, akiket szeret. Amint Alfréd meghal, ellenségei és vetélytársai egymás torkának esnek, így Wessex védtelenné válik a határain gyülekező vikingek előtt. A tét pedig nem kisebb, mint az alfrédi örökség és az egész angol nemzet túlélése.

A nagyszabású történelmi sorozat, az Angolszász históriák hatodik része olyan időkbe repít bennünket, amikor a becsület és a hűség, az önfeláldozás és a hősiesség volt a hírnév és egyben az örök élet záloga. Cornwell megmutatja, miféle erők formálták az angol nemzet karakterét: keresztény lelkiség és pogány természetesség csak együtt volt képes létrehozni egy új nemzetet. A Királyok alkonya lenyűgöző történet arról, hogyan született meg – s kis híján hogyan veszett oda – mindaz, amit ma Anglia néven ismerünk.

Bernard Cornwell (1944 - )

Bernard Cornwell brit írót talán már nem nagyon kell bemutatni senkinek, magyar nyelven is elérhető szinte az összes eddig megjelent kötete az Alexandra és a Gold Book kiadók évek óta tartó erőfeszítésének hála. Az 1944-ben Londonban született szerző először történelem tanárként kereste a betevőt, majd 1981-től kezdődően már mint hivatásos író hódította meg az olvasóközönséget történelmi témájú fikciós regényeivel. Ezeken kívül még néhány modernkori thrillert is írt, amelyek mindegyikében fontos szerepet kap a vitorlázás, köszönhetően a szerző vonzódásának a tenger iránt. Legnagyobb lélegzetű – legelső és leghosszabb – műve a Sharpe-sorozat, ami eddig huszonnégy részt számlál. A szerző rögtön az első regényével bebiztosította helyét a sikerszerzők között. Gondos kutatómunkával megalapozott történelemtudományi és harcászati tudása, egyéni, erőteljes hangja, tömör, lényegre törő stílusa és főleg a férfi olvasókat megmozgató témái miatt várják könyveit izgatottan világszerte az olvasók.

Az Angolszász históriákban – aminek hatodik kötete a Királyok alkonya – egy fiatal szász nemes, Bebbanburgi Uthred szemén keresztül követhetjük nyomon Nagy Alfréd (849-899) wessexi király, dán hódítók fenyegetésének árnyékában folytatott országegyesítési törekvését. Ebben a részben Uthred már koros harcosként jelenik meg, hiszen lassan harminc éve küzd folyamatosan az egységes Anglia eszményéért – ami egyébiránt neki semmit nem jelent. A Királyok alkonya a 898 és 902 közötti eseményeket meséli el, tehát az Alfréd király halála és utóda, Edward király uralkodásának első éveiben történt eseményeket.

"Egyik nap, akár a másik, míg meg nem változik valami."

Cornwell minden könyve végén van egy pár oldalas történelmi összefoglaló, amiben fellebbenti a fátylat azokról a történelmi tényekről – vagy épp bizonytalanságokról –, amelyek felkeltették érdeklődését háttéranyag-kutatás közben. Ezekből a jegyzetekből, amik egyébként sokszor még a könyveknél is érdekesebbek, megtudhatjuk, hogy könyvei általában a legapróbb részletekig bezáróan – szereplők, események, számadatok –, alaposan dokumentált, vélhetőleg valós adatok alapján íródtak. Kivételt képez a szerző Excalibur-sorozata, ami inkább fantasy, mint történelmi fikció és a Stonehenge című könyve, hiszen abból a korból – a bronzkorból – értelemszerűen nincs írott információ. Ennek ellenére mindazt, ami a régészeti kutatásokból kideríthető, azokban a könyveiben is felhasználta. Jogosan feltételezheti tehát az olvasó, hogy a IX. század fordulója körül játszódó Angolszász históriák megírását a régészek és történészek által régóta dokumentált, jól ismert tények és források garmadája segítette. Cornwelltől most megtudhatjuk, hogy az 1066-os országegyesítés előtti – és a Római Birodalom bukása utáni – Anglia történelme mintha nem is létezne, annyira kevés hiteles adatot tudnak róla (nagyjából, mint mi a saját Honfoglalásunkról, hiszen arról is csak jobban-rosszabban megalapozott feltevéseink vannak). Egyetlen írott forrása létezik ugyanis ennek a Sötét Kornak is hívott időszaknak, mégpedig az Angolszász Krónika. Azt viszont minden kolostor saját maga írta, tehát ahány kolostor, annyi Krónika létezik. Mindegyik példány tele van olyan, a középkori babonás emberek által szentül hitt igazságokkal, mint például, hogy 793-ban egy tűzokádó sárkány pusztította végig az ellenség által amúgy is sanyargatott, elszórt angol királyságokat. Ezért a történéseket nézve talán nem olyan meglepő, hogy Cornwell sorozata is jórészt fikció. Ellenben a szereplők majd’ mindegyike valós személyiség. Annyira, hogy a főszereplő Bebbanburgi Uthred a szerző nagyon-sokadik ükapja, és a Cornwell-család ősi fészke – a northumbriai Bebbanburg, amit Uthred oly szenvedélyesen akar visszaszerezni immár hatodik kötete –, az angolszász megszállástól egészen a normann hódításig, tehát jó öt-hatszáz évig a család kezén volt. Ettől függetlenül Uthred jogos bosszú-története teljesen légből kapott.

"Közvetlenül a déli falon túl fennmaradt egy hatalmas, romos kőépítmény, a korabeli aréna, ahol vadállatok elé vetették a régi keresztényeket. Van, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ezért nem tudtam biztosan, hihetek-e neki."

Cornwell könyveire az a legjellemzőbb, hogy az elejétől kezdve a végéig különböző csaták naturális, brutális, nyers leírásaival találkozhatunk. Anglia kialakulása sem ment vér nélkül végbe, ezt gondolhattuk eddig is. A hét kisebb-nagyobb királyság, tehát Wessex, Kelet-Anglia, Cent, Northumbria, Sussex, Essex és Mercia ellentéte annyira jelentős, hogy ha komolyabb háború nélkül telik el egy-két év, azt a vidék lakosai már értetlenkedve szemlélik. A királyságok területi megosztottságukon túl nemzetként sem egységesek. Két nagy nép, a hódító barbár dánok (vikingek) és a már jórészt keresztényekből álló angolszászok állnak egymással szemben. A csak alkalmanként felbukkanó, és inkább csak zavaró, mint birodalomformáló erőt képviselő skót és walesi nép nem sok szerepet játszik az eseményekben. A politikai szál a résztvevő ellenére sem túl intrikus. Kimerül annyiban, hogy ideig-óráig tartó szövetségeket kötnek az épp nem annyira szemben álló felek, egy harmadik társuk ellen, de ezen szövetségek tartósságában eleve senki nem bízik.

"A keresztények szerint megállíthatatlanul közelednek a jobb idők, istenük földi királyságának ideje, az én isteneim azonban káoszt ígérnek a világ végére, és az embernek csak körül kell néznie, hogy lássa a közelgő káosz bizonyítékait, a romlást és a pusztulást. Nem Jákob lajtorjáján mászunk a mennyei tökéletességbe, hanem megállíthatatlanul zuhanunk a Ragnarök felé."

A kulturális és származásbeli különbségek mellett a vallási ideológiákban is alapvető különbségek mutatkoznak. A pogány dánok a Valhallát remélik elérni, ezért pedig harcolniuk kell egész életükben, és a végén karddal a kezükben kell elbukniuk. A keresztény papok pedig megbocsátást és könyörületességet prédikálva szítják a feszültséget, tömik arannyal a zsebüket, vagy a hit erejével, prédikátorokkal és hittérítőkkel próbálják a dánok jelentette fenyegetést orvosolni. A zseniálisabbnál is sokkal jobban sikerült csatajeleneteken kívül a sorozat legérdekesebb aspektusát Uthred karakterének kettőssége adja. Ő ugyanis harminc éve hűséges alattvalója a hithű, buzgó keresztény Alfréd királynak, a sors szeszélye által mégis az északi vikingek vallását követő Thor-hívő válik belőle, míg az ájtatoskodó vallásosságot szívből megveti. Cornwell ugyan leszögezi, hogy a kereszténység – és Alfréd – ereje nélkül sosem alakult volna ki az egységes Anglia, de közben szimpátiája érezhetően Uthredé. Jó tollú íróként pedig igazán nem nehéz elérnie, hogy a mi szimpátiánkat is elnyerje ez a minden alakoskodástól mentes, erkölcsös, egyenes és megtörhetetlen pogány berzerker.

"Vannak időszakok az életünkben, amikor mintha semmi sem történne, amikor sehol sem árulkodik füst a felégetett városokról és tanyákról, amikor csak kevés könnyet ejtenek a nemrég elhunytakért. Megtanultam, hogy ne higgyek ezeknek az időknek. A világban csak akkor van béke, ha valaki már a következő háborút tervezgeti."

Ezek a borítók elég bénák külön külön, de így egyben... iszonyú jó!

A könyv mindvégig akciódús, izgalmas, fordulatos és feszültséggel teli. Cornwell vitán felül az egyik legjobb a háborús történelmi fikciókkal foglalkozó írók közt. A frappáns párbeszédeket, a csataleírásokat – amikből egyébként a könyv első felében kicsit kevesebbet fogunk találni, mint az előző részekben – és a lényegre törő leíró részeket könnyű és egyúttal öröm olvasni. Az oldalak pillanatok alatt pörögnek át az ujjaink közt. Néhány dolog mégis megnehezíti az olvasó dolgát – de ezek egyikéről sem a szerző tehet. A könyv rengeteg mellékszereplővel dolgozik, akiknek neve jellemzően Æ-vel kezdődik – Æthelstan, Æthelbert, Æthelred, Æthelbald, Æthelflæd, Æthelgifu, Ælfthryth –, ha pedig nem, akkor W-el, de általában egy æ abban is fellelhető valahol. A szöveg gyors olvasása közben sokszor fogjuk azt érezni, hogy azt sem tudjuk megmondani, hogy épp melyik két szereplő beszélget. Azt pedig, hogy ők kik is a könyvben, néha szintén nem könnyű megmondani. A seregek wessexi vagy merciai hadmozdulatainak nyomon követése sem mindennapi feladat. A kis falvak, folyókanyarok és burgh-ök (erődítmények) nevei a megszállott anglománokon kívül senkinek nem adnak támpontot. Ráadásul a IX. századi nevükkel és írásmódjukkal szerepelnek a könyvben – aminek az elején van egy térkép és egy három oldalas névmutató a fontosabb helyszínek modern nevével –, és ezekbe a nevekbe, vagy lehet helyesebb, ha azt írom, nyelvtörőkbe bizony könnyen belezavarodik az ember.

Nagy Alfréd király

"Milyen ostobák is vagyunk. Újra és újra, időről időre, nemzedékről nemzedékre ugyanazokat a hibákat látom, mégis hiszünk abban, amiben hinni szeretnénk."

Cornwell sohasem mondta meg pontosan, hány részesnek tervezi az Angolszász históriákat. Valószínűleg összesen hét-nyolc részes lesz Uthred története mire a végére ér. Mindenesetre a tisztes középkorból lassacskán kiöregedő főszereplő ősei kastélyának visszaszerzését még el sem kezdte. Ami viszont rossz hír neki, az jó hír az olvasóknak. Lesz még maszkulin, Uthredes, vikinges, pajzsfalas, véres, keserű-bús, egyházellenes Cornwell könyv. A regénysorozatot a csak fantasyt fogyasztó olvasóktól kezdve a történelmi vagy háborús témájú könyveket előnyben részesítőkig nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Csalódni nem lehet benne – ahogy eddig a szerző többi munkájában sem nagyon.

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!