2013. május 19., vasárnap

Te hol leszel, mikor kialszanak a fények?



Május 25-én lesz a Klasszikus Sci-fi Horror Filmek Éjszakája a BEM moziban. Az esemény 19:30-kor kezdődik és a filmtörténeti klasszikusok mellett élőzenés, élőkommentáros filmvetítést is láthat az odalátogató a Spacetaxi nevű zenekar, és országos cimborám, Vérnyúl előadásában - és oly közkedvelt stílusában. Akinek van két jó lába, acél idegzete, illetve márvány gyomra, az jöjjön el! Nem elrettentésként, csak jelzem, hogy velem is biztosan össze lehet futni az eseményen majd.  [Azt csak csendben jegyzem meg, hogy az épületes látni- és hallanivaló mellett a lelkes látogatók jól teszik, ha sörözéshez öltöznek.] ;-D
Filmbarátok! Epikus éjszakára számítok. Csatlakozzatok hozzánk!


2013. május 15., szerda

Robert Charles Wilson - Kronolitok


Robert Charles Wilson - Kronolitok

Robert Charles Wilson - The Chronoliths
Eredeti megjelenés: 2001
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2012
Hossz: 264 oldal
Műfaj: science-fiction, poszt-apokalipszis
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
BOOKER
Díjak: 
John W. Campbell emlékdíj, 2002
HUGO-díj jelölt, 2002

Tartalom:
Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop jelenik meg a semmiből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak több mint húsz év múlva fog sor kerülni!
Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene, a békéért protestálnak.





Robert Charles Wilson (1953-)
Robert Charles Wilson kanadai sci-fi szerzővel a világhírű Pörgés-trilógia (Pörgés, Tengely, Örvény) kapcsán ismerkedtem meg. Nem szeretnék kisebb szavakat használni, tehát nyugodtan mondhatom, hogy szerelem volt első olvasásra. (Igen, még a Pörgéshez képest kissé gyengébben sikerült második rész is.) Természetes volt tehát, hogy nagyon vártam, hogy a szerző magyarul elérhető másik két könyvét, a Kronolitokat és a Bioszférát is elolvashassam. A Kronolitokkal kezdtem a kettő közül.


"Azt mondják, a kilencdimenziós geometria önmagában is értelmezhető nyelv. Sajnos én pont ezt a nyelvet nem beszélem."

Wilsonra - már ha egyedül a Pörgés-trilógia elolvasása után merészelhetek általánosítani - jellemző, hogy főszereplőit olyan megoldhatatlan nehézségek elé állítja - (a Föld köré állított pajzs, amin kívül az idő őrült sebességgel telik) -, amelyeknek megoldására első blikkre semmilyen megnyugtató megoldásuk nincsen. Az olvasó, miközben végig együtt érez és izgul a regények szereplőivel, kétségbeesetten fordul az általa valaha olvasott fantasztikus regényekben előforduló tudományos eszköztárához, hogy majd azok segítségével nagyjából kitalálja a feladat - az író képzeletében már - biztosan létező megoldását. Nem fog sikerülni, legalábbis én a közelében sem jártam az első tippjeimmel, hogy mi is várja majd a főhősöket az Örvény végén. A Kronolitok 2001-ben jelent meg, vagyis négy évvel a Pörgés előtt. A két mű összehasonlításakor nem tévedünk vészesen, ha úgy érezzük, hogy a Kronolitok előfutára, főpróbája volt a díjesővel jutalmazott utódjának.

A könyv szereplői most is olyan meghökkentő helyzetbe, logikai hurokba kerülnek, amit meg sem értenek, nem hogy védekezni tudnának ellene. Képzeljük el, mi történne, ha a jövőből hirtelen gigászi háborús emlékművek jelennének meg, amik a fél világ elestéről tudósítanak! Hogyan is tudnánk felvenni a teljesen ismeretlen eredetű, de biztosan fejlettebb technológiákkal rendelkező, láthatatlan - hiszen elképzelhető, hogy még világra sem jött - ellenfeleinkkel a harcot? Vajon azzal, ha felvesszük a kesztyűt és harcolunk, csak magunk teremtjük meg a jövőbeli ellenfelünk - Kuin - részére a szükséges tudásanyagot, amivel aztán le fog győzni minket? De nem mérhetetlenül veszélyesebb csak ülni, és nem csinálni semmit? A Kronolitok egy két évtizedig tartó háború története - amiből szinte semmit sem fogunk látni. Egy logikai paradoxon, egy önbeteljesítő jóslat (az időutazós történetek rákfenéjének) története, amihez hasonlót már láthattunk filmeken, olvashattunk könyvekben, de sajnos ritkán ilyen minőségben.

"A paranoid skizofrénia egyik iróniája, hogy szinte matematikai pontossággal teljesíti be önmaga legsötétebb jóslatait."

Wilson stílusa, írásmódja már ekkor - lehet, hogy már sokkal korábban is - megtalálta a saját egyéniségét. Sorai férfiasak, letisztultak, szikárak. Csapongásoktól mentes prózája logikailag hibátlan, amit élvezetes olvasni. Főszereplői a történet előterében tartózkodnak, a fantasztikus események jórészt csak a háttérben történnek. Gyakran a sorsfordító eseményekről is csak visszaemlékezésekből értesülünk egy fél mondatos utalásból, hiszen a "tudományos rizsa" helyett a lényeg a kronolitok okozta társadalmi változásokon, a technikai és gazdasági hanyatláson, a káoszon és az új vallási mozgalmak kialakulásán van.

Az - úgy tűnik Wilsonnál is - elmaradhatatlan szerelmi szál a karaktereknek mélységet, motivációt ad, de semmi nincs benne, amitől a regény szirupos, csöpögős, elnyújtott, ne adj Isten unalmas lenne. Véleményem szerint nagy előnye könyveinek, hogy képes szereplői sorsát végig fókuszban tartani, emberközeli maradni - érdemes a családról szóló részekben megfigyelni a karakterfejlődést például -, de mindeközben megmaradni tudományosan is hitelesnek. (Persze nem értettem teljesen a Minkowski-térről, Calabi-Yau-terekről (felcsavarodott dimenziókról) vagy a húrelméletről szóló fejtegetéseket. Nekem aztán egyébként is bármit be lehet adni, ami a féreglyukaknál (vagy még inkább a szorzásnál) bonyolultabb, de akkor is, hihető volt, és nem tűnt halandzsának. (Egyébként arra mindig kíváncsi voltam, hogy egy elméleti fizikus - ha szereti a sci-fit -, vajon olvas-e olyan írótól, akinek lövése sincs a tudományról, csak összehord mindenféle hamis, de jól hangzó elméletet?! - Itt most nem Wilsonra gondolok...))

A Pörgésben a szerző a fejezetek záró mondataival a feszültséget, megdöbbentést, sokkolást tanítani való, mesteri precizitással emelte az egekbe. Ezeken kívül egyetlen más fajtájú zárómondattal találkozhattunk a könyvekben, mégpedig a létező legjobb fajtával, amiről csak álmodhatunk egy könyvben. Azzal, ami megmarkolja a gyomrunkat és jeges kézzel szorítja össze, miközben a releváció - az események teljes pompájában való megmutatkozása, megértése - mellszélességben belénk csap, akár egy villám. [Azért eltelt már legalább egy év a Pörgés olvasása óta, szóval elképzelhető, hogy kisebb dolgokban tévedek, de így emlékszem rá vissza. - Nagyon durván jó volt!] Ez az írói eszköz szintén remekül megfigyelhető már a Kronolitokban is. A könyv egyébként végig - nem is kicsit - szomorkás, fatalista, noir-os hangulatú, de ugyanakkor a szerző ironikus humora sincs mélyen elrejtve.

A regény végén a szokásos Metropolis Mediás összefoglalót találjuk a szerzőről, ami a műveit állítja a fókuszba. Ebből tudtam meg - újra, hiszen tudtam, csak elfelejtettem -, hogy Wilsonnak még rengeteg más könyve jelent meg, ami reménykedésre adhat okot, hogy lesz még tőle kiadva valami jóság magyarul. Lenne több ötletem is - még ha az elsőt, 'Mindet!' nem is számítjuk bele. ;-D

A könyvért köszönet a Metropolis Mediának!

[Ui.: A Moly-os és Goodreads-es értékelések előtt egyébként most értetlenül állok, szerintem ez messze sokkal jobb könyv volt, mint "75%", vagy "3.63 pont". Nagy élmény volt elejétől a végéig. Nem unatkoztam, nem csalódtam. Most megyek és megmutatom, hogy is kell jól csillagozni! :D]

2013. május 13., hétfő

Best blog-díj (...avagy kicsi virágos)



Pár napja jelezte Nima, aki a Keményfedél blog vezetője és rabszolgája egy személyben, hogy a Profundus Librumra - is - gondolt, mikor azon morfondírozott, kinek ajánlja fel elvitelre a kis virágcsokrát. (Velem egyébként azt reszkírozta, hogy a fülem botját nem mozgatom - ami egyébként szokásom, már ha vándordíjakról van szó.) [Remélem kicsit azért megleptelek, Nima!?!] Aki nem tudná, miről is van szó, annak itt vannak a szabályok:



Szabályok:
1. Említsd meg, kitől kaptad a díjat, természetesen linkelve!
2. Válassz ki 4 blogost, akinek a díjat tovább szeretnéd adni - de csak olyannak adhatod, akinek 200-nál kevesebb rendszeres olvasója van!
3. Írj röpke kommentet a kiválasztott blogosoknak, hogy díjat kapnak tőled!

Bevallom, nem szoktam rengeteg sok blogot olvasni, inkább csak a kedvenceimre járok vissza rendszeresen. Olyanoknak sem akartam visszapasszolni a díjat, akik már mástól megkapták. Szóval nehéz a helyzet - már Nimának is nehéz volt, de mit mondjak én, a "piramisjátékban" még egy szinttel lemaradt blogger -, de azért megoldottam. (Azt mondjuk végképp nem nyomozgattam, kinek mennyi rendszeres olvasója van.)

Itt pedig a listám: (Amivel biztos, hogy még ezeket az egyszerű szabályokat is megsértettem - több helyen és teljesen önkényesen.)
1. Az új Karl May kiadások (a kis zöld sorozat) apropójából írt kimerítő és igényes blogbejegyzésére figyeltem fel nem is oly rég, ami a nálunk eddig egyedül elérhető, ifjúsági szintre butított Szinnyei-féle fordítások hátteréről szólt. Azóta járok vissza Katherine's Bookstore-jába. (Nem mellesleg ő is publikál az ekultura.hu-ra, mint mostanság néha én is.)

2. Igazából vele kellett volna kezdenem a listát, hiszen ppayter írásait már tavaly óta követem rendszeresen. Külön öröm, hogy gyakorlatilag ugyanolyan az ízlésünk a könyvek terén, így még néha sem kell a romantikus műveket átscrolloznom, amikor meglátogatom a Szubjektív Kultnaplót. :D [Az már nagyobb probléma, hogy hamarabb olvassa a friss megjelenéseket, mint én, szóval azoknak a bejegyzéseknek az elolvasását viszont el kell halasztanom - míg előbb én is végzek az adott könyvvel.]

3. Jud naplója nem is csak könyves blog a szó klasszikus [HA-HA-HA!] értelmében. Én is csak véletlenül botlottam bele, fogalmam sem volt, ki az a Jud, sokkal később vettem észre, hogy egy írót takar. Ráadásul olyat, aki sci-fit ír! (Lőrinczy Juditnak most jelenik meg Ingókövek című regénye az Ad Astra Kiadónál.) A blogon egy író csapongó gondolatain kívül sok poszt szól a természetjárásról (ez mondjuk nálam már-már kuriózum), teli van szép fényképekkel (ennyi a természet iránti csodálatomat pont ki is elégíti), festményekkel. Igazi mindenes. Mondjuk idén még nem volt bor- és pálinka-túrán, azt hiányolom!

4. A negyedik ajánlómhoz egy kis távsegítséget kérek! Azt a blogot ajánlom, aminek nem tudom a nevét, és lehet, hogy sosem jártam ott. A decemberi Galaktikás összejövetelen volt egy páros, akik Hatvanból - vagy Hatvan mellől jöttek fel - Pestre egy kis dumálásra, ismerkedésre és borozásra (amit kihagytak az autó miatt, de mi pótoltuk helyettük is a mulasztást). Mint hamisítatlan lokálpatrióta, látatlanban is ajánlom az oldalukat (mert szeretik a fantasyt és sok mindenben egyetértettünk!) -, aminek a nevét jó bumburnyák módjára hazafelé sikeresen el is felejtettem... és azóta sem tudtam kideríteni. Szóval: HELP és bocsi! ;-D (Update: Titti Olvastár)

2013. május 11., szombat

Stanislaw Lem - Csillagnapló


Stanislaw Lem - Csillagnapló
(aka. A világűr csavargója)
(Ijon Tichy 01.)

Stanislaw Lem - Dzienniki gwiazdowe
(The Star Diaries: Further Reminiscences of Ijon Tichy és a Memoirs of a Space Traveler: Further Reminiscences of Ijon Tichy)
(Ijon Tichy 01.)
Eredeti megjelenés: 1957
Magyar kiadás: Európa, 1960; Magyar Könyvklub, 1996; Szukits Könyvkiadó, 2008
Hossz: 352 oldal
Műfaj: sci-fi, humor, filozófia
Fordította: Mach P. Edward, Murányi Beatrix

Tartalom:
Ijon Tichy, a Csillagnapló lejegyzője talán a legkedvesebb állandó hőse Lemnek. Münchausen báró és Gulliver rokona ő. De mindegyiktől megkülönbözteti őt lényének egészen sajátos bája.
A Naplóban Tichy fejezetenként egy-egy űrutazását meséli el. A kalandok színhelye egy mesés Világegyetem, a részben valódi, részben kitalált nevű csillagok és ködök sok millió lakott bolygóján többé-kevésbé emberi formájú, mindig emberi lelkületű emberi lények társadalmai élnek, ebben a végtelen mesevilágban utazgat Ijon Tichy, ezer fényéveket röppen át egyszemélyes kis űrhajójával, amely gyakran defektet kap, mindig beszorul az ajtaja, de azért elég kényelmes: lehet ebéd után a tetején sétálni egyet, az atommáglyában krumplit sütni, a szkafandert kiakasztani a csapóajtó elé száradni. Ijont hajtja a tudásvágy, új meg új értelmes társadalmakat látogat meg, mindenütt vannak új és régi barátai, felfedezéseit a Földön egész tudományos intézet, sőt tudományág: a tichológia dolgozza fel. A távoli bolygókon többnyire vendégszeretően fogadják, de az antiutópia-történetek diktatórikus társadalmaiban gyakran börtönbe, munkatáborba kerül… 





Stanislaw Lem (1921-2006)
Stanislaw Lem (1921-2006) lengyel író sokáig a legtöbbet olvasott sci-fi szerző volt a világon azok közül, akik nem angol nyelven publikáltak. Több tucat könyvét rengeteg nyelvre fordították le és számtalan kiadást megéltek. Legfontosabb fantasztikus művei – hiszen emellett tisztán filozófiai anyagokat is írt – jó pár éve már magyarul is elérhetők, de sajnos Lem életműve nyelvünkön még nem teljes. A Szukits Könyvkiadó négy kötetes sorozata – amely Stanislaw Lem Teljes Science-Fiction Univerzuma névre hallgat –, mindenesetre kiváló kiindulópontja lehet mindenkinek, aki késztetést érez arra, hogy ezzel a még ma is világszerte méltán népszerű, könyveiben magvas gondolatokat megfogalmazó íróóriással megismerkedjen. A kötetekben szereplő könyvek listáját és ezzel együtt az olvasásuk optimális sorrendjét is maga Lem állította össze.

"Csak azt sajnálom, hogy nincs semmi tehetségem fantasztikus mesék kitalálásához..."

A Csillagnapló egy űrkori Münchausen báróTill Eulenspiegel-keverék csavargó kalandjait és megpróbáltatásait meséli el. Az Ijon Tichy névre hallgató XXVII. századi nagyotmondó űrutazó/felfedező/kutató/életművész rendre különböző kalamajkákba keveredik, miközben bolygóról bolygóra vándorol és különféle földönkívüli civilizációkkal kerül kapcsolatba. Összegyűjtött történetei oly nagyszabásúak és hihetetlenek, hogy személye köré külön tudományág, a tichológia épült. A kapcsolatfelvételek és utazások sora alatt Tichy szemén keresztül többek között az emberi civilizációról, a kozmogenezisről, az időutazásról, a biotikus életről, a gépi evolúcióról, különböző tudományágakról, vallásokról és a társadalmak különféle fejlődési útjairól kaphatunk görbe – de minden pillanatban metszően éles és végtelenül kritikus – képet. 

"...A Napló sajtó alá rendezésében segítségemre nem volt tulajdonképpen senki; azokat, akik hátráltattak, nem sorolom fel, mert túl sok helyet venne igénybe."

Körülbelül egy tucat Lem könyvvel a hátam mögött, amelyekre valamilyen szempontból mindre könnyedén rá lehetne sütni a „science-fiction mérföldkő” vagy „alapmű” jelzést, bátran kijelenthetem, hogy ha Lem nem írta volna meg csak a Kiberiádát és/vagy a Csillagnaplót, akkor is kitörölhetetlen nyomot hagyott volna maga után a sci-fi palettáján. A Kiberiáda olyan játékosan szeretteti meg a science-fiction műfaját az ifjabb olvasókkal, hogy az párját ritkítja. Gyakorlatilag azt sem veszik észre – kifejezetten ifjú olvasókról beszélek! –, hogy már nem is igazi tündérmesét olvasnak, hanem sokkal mélyebb mondanivalójú „felnőtt irodalmat”. A komoly, filozófiai témákat szinte már zavarba ejtő könnyedséggel, észrevétlenül ülteti át a gyermeki történetek mezsgyéjére. Távol álljon tőlem, hogy azt érzékeltessem, hogy a Kiberiáda gyerekkönyv! Amikor felnőtt fejjel ülünk neki, akkor a sárkányok, hősök, robotok történetei mögül – nem is túl mélyről – előtűnik a szerző valódi mondandója. A társadalomkritika, az irónia, a teológiai, természettudományos vagy filozófiai utalások tömkelegének felfogásához és értékeléséhez ugyanis már jóval érettebb gondolkodású olvasó szükséges. Azt viszont állítom, hogy gyerekként és felnőttként egyaránt tudtam imádni a könyvet – persze eltérő szinteken.

"A járőrszolgálat azt szajkózza, hogy az űrben nehéz felismerni a részeget: mind azt állítja, hogy a súlytalanságtól dülöngél."

Miért írtam ennyit a Kiberiádáról? Nagyon egyszerű. A Csillagnapló – bár tíz évvel hamarabb íródott – szinte testvérkötete a másiknak. Ugyanolyan könnyed stílusban prezentált, közepesen hosszú novellák sorozata, amiket szinte csak a főszereplő – Ijon Tichy – személye köt össze. A könyvben lévő történetek befogadásához – utódához képest – viszont nagyobb intellektus szükségeltetik, ezért talán gyerekkorban ez nem fog akkora élményt jelenteni. Bár ebben – mondjuk – nem vagyok teljesen biztos, hiszen Lem: ZSENI. Az első történet alatt – mikor nekikezdtem, még nem tudtam, hogy milyen könyvre is számíthatok – konkrétan folyt a könnyem a visszatartott visítástól a vonaton annyira vicces volt végig. Nem egy-két mondata, hanem az egész! Minden általam valamikor is olvasott novella közül magasan a legjobb lett rögtön. Sok könyv/film él azzal a trükkel, hogy az események időrendjét felborítva alaposan megkeveri az olvasót/nézőt, aki egy idő múlva már maga sem tudja, a jelenet a jelenben, a jövőben vagy épp a múltban játszódik-e. Lemnek ennyi nem elég. Novellájában az idősíkok párbeszédenként, sőt gyakran soronként változnak, de olyan tökéletesen kitalálva, megtervezve és megírva, hogy a történet végig simán, megbicsaklás nélkül követhető – és emellett még humoros is! 

"Szervizbe adtam az űrhajómat. Legutóbb túl közel repültem a Naphoz; az egész dukkózás lejött." 

A többi történet az abszolút kedvenc elsőt nem tudta ugyan űberelni – nálam –, de ettől függetlenül mindegyik csodálatos, és magasan kiemelkednek tartalmukat és minőségüket tekintve is a tucat sci-fi történetek közül. Lem hol szarkasztikus, hol cinikus humora és teremtő fantáziája pedig elapadhatatlan, és alaposan átitatja az egész könyvet. A mű egyébként két részre bomlik, az első a Csillagnapló, a másik az Ijon Tichy emlékeibőlcímet viseli. A kettő rész között talán összesen annyi különbséget lehet felfedezni – azon kívül, hogy az űr különböző poros szegletei helyett ezek bizony már a Földön játszódnak –, hogy az Ijon Tichy emlékeiből-ben lévő írások némelyike konkrét horror-elemeket is tartalmaz. Persze nem vérgőzös írások ezek sem, inkább elgondolkodtató, zsigeri iszonyt kiváltó gondolat-játékok, mint H.P. Lovecraft vagy Edgar Allan Poenéhány novellája.  

"A Sátán az, amit Istenben a legkevésbé értünk."

Az Ijon Tichy-ciklusba a Csillagnaplón kívül még a Helyszíni szemle és a Béke a Földön című kötetek is beletartoznak – szerencsére mindkettő ugyanebben az összefoglaló kötetben (a III. kötetben) található, szóval hamarosan sor kerül rájuk –, én pedig előre örülök, hogy Lem ennyire ragaszkodott Tichy karakteréhez és több könyvének is a főszereplőjévé tette. A Csillagnapló1960-ban megjelent A világűr csavargójacímmel is az Európa Könyvkiadó gondozásában, Mach P. Edward fordításában. A két kötet nem csak a fordításában tér el – megjegyzem, Murányi Beatrix az újabb verzió elkészítésekor egyszerűen világszínvonalú, már-már nyelvújító munkát végzett (ahogy a Kiberiádánál is) –, hanem a novellák összetételében is. A régi kiadás ugyanis az Ijon Tichy emlékeiből című részt nem tartalmazza. A könyvet mindenkinek jó szívvel ajánlom - nem kell hozzá sci-fi fanatikusnak lenni. 

"[az űrben]...nem csoda, hogy rengeteg baleset történik, mikor annyi a gyorshajtó. Főleg a nők veszik semmibe a sebességkorlátozást, mert ha gyorsan utaznak, lelassul az idő, és így kevésbé öregszenek."

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

2013. május 10., péntek

Gyorstalpaló sorozat-addiktoknak



Magam is meglepődtem, hogy - közkívánatra - vissza "kell" hoznom a blogra a sorozat- és filmajánlókat, hiszen jó pár olvasó kérte tőlem ezt emailben. Annyiban nem volt mondjuk meglepő a kérés, hogy a sorozatos posztok hónapokkal a megírásuk után is folyamatosan vonzották a látogatókat. (A könyvek is, de azok véletlenszerűen, a filmesek pedig naponta. - Gondolom többen néznek tévét, mint ahányan rendszeresen olvasnak.) Mivel ugye a szlogen - "Mindent az olvasóért!" - itt a blogon is érvényes, ezért újra lesz néha-néha (mikor kedvet kapok hozzá) mozgókép ajánló. [Remélem elmarad az email-spam hogy ne legyenek filmek mégse! :)]
Nézzük át egy villámposzt erejéig, milyen sorozatok is kerültek az elmúlt fél év alatt a képernyőmre.


Black Mirror - Season II.

A Black Mirror első évadáról tavaly jó szívvel emlékeztem meg. [ITT] Az angol minisorozat három részes első évadját még most is jó szívvel ajánlom a horror/sci-fi/thriller műfaj rajongóinak. A második évad nem szakított a hagyományokkal és szintén három - teljesen különálló - részből áll. A színészi alakítás és a filmes stáb munkájára végig a brit profizmus jellemző. A részek ötletesek, de az első évad szintjét nem közelítik meg.
Az első rész a Be Right Back címet viseli, és egy sci-fi dráma, amiben a főhősnő személyes tragédiáját eléggé "haladó" módon próbálja feldolgozni. Kicsit langyi, kicsit szomorkás, de nem rossz rész. [7/10]
A második a White Bear címre hallgat, és ha elmondanám, hogy miről szól, értelmetlen lenne megnézni. Az eleje elég szürreálisan kezdődik. Egy amnéziás nő felébred egy lakásban, és hamar rájön, hogy egy csapat meg akarja őt ölni, az "ártatlan lakosok" pedig eközben - enyhén Aphex Twin gnómosan - kamerázzák az ő rémült menekülését. Ígéretes horror-thriller, de ahogy halad előre a rész, egyre bénább. [6/10] 
Az utolsó részben - The Waldo Moment - egy szürke komikus, aki egy tv-show medve-animációjának kölcsönzi hangját, akarata ellenére a politikai csatározások kellős közepében találja magát, sőt hirtelen a miniszterelnöki székre is esélyes lesz. Nagyon enyhén sci-fi-s társadalmi-dráma. Egyáltalán nem tetszett, unalmas volt, de ebben hangzott el a sorozat legfőbb mondanivalója és legjobb monológjai - kétszer is. [6/10]
Összességében sajnos ez egy kihagyható évad volt, főleg az első évaddal összehasonlítva.



Az American Horror Story első évadáról is írtam [ITT], és igazából annyira nem tetszett, hogy sokáig gondolkoztam, hogy belekezdjek-e egyáltalán a másodikba. Végül két ok miatt kezdtem el. Az első, hogy a két évad története közt nincs kapcsolat (új a sztori), és olyan ritkák a horror-sorozatok, hogy vadásznom kell rájuk.
Az SFmag lelkendezett az évadról nem is túl régen, ahol FB-kommentben meg is írtam - Brandon Hackett pedig jól szembe szállt a véleményemmel  :D -, hogy szerintem nem volt jó ez az évad sem. (Pedig jól kezdődött!) Ryan Murphy a Kés/Alatt című sorozattal nagyot alkotott (a lányoknak meg a Glee-vel - gondolom), de nem az én ízlésemnek készítette az AHS-t. A második évad egy elmegyógyászaton játszódik - ígéretes -, ...ahol aztán mindenki összegyűlik. Vannak itt vérszomjas emberevő zombik, UFO-k, démon, Sátán, őrült gyilkos, emberkísérletek, nácik (kicsit olyan egyveleget hoztak össze, mint a kaszát kapott The River című természetfeletti horror), de ez már ott sem működött valami nagyon. Meg lehet magyarázni, hogy ez miért jó, meg hogy az alkotók sem vették magukat komolyan, de ez egyszerűen gyenge volt. Az első évadnál jobb volt azért. Amire újra nem lehet panasz, az Jessica Lange - aki egy teljesen másik szerepben bukkan fenn, nem az első évados karakterét viszi tovább - és pár színésztársa (pld. Zachary Quinto és James Cromwell), az operatőr (esetleg) és a főcímzene/klipp. A történet kiszámítható és igazából néhol még unalmas is. [5/10 és akkor szerintem még túl is pontoztam.]

Workaholics - Season II-III.

A Workaholics (A munka hősei) szintén visszatérő [ITT] vendég a blogon. A három fiatal lakótárs - és munkatárs - "életét" bemutató szitkomról nem érdemes sokat mesélni, mivel nem nagyon változott semmit a felállás. Aki nem veti meg néha napján az altesti és szexista humort, annak kötelező. A harmadik évadban már több volt a gyengébb rész, de mellettük vannak kifejezetten kiemelkedően poénosak is. A húsz perces részeket könnyedén be tudtam szorítani egy-egy kajálás mellé. [Asszony ki volt akadva, hogy ilyen alpári, sz.r poénokon is fetrengek!] [8/10] Amíg megy, nézős!



The Fear - Season I.

Első évad, és azt hiszem nem is lesz több. Angol négy részes minisorozat (thriller-dráma) lezárt történettel.
A régen törvénytelen üzleteiből meggazdagodott befektető és családja uralja Brighton kikötőjét. Egyik fia a frissen betelepülni szándékozó könyörtelen albán embercsempész família hálójában találja magát. Apja ezt már csak presztízsből sem hagyhatja, de azt senki nem sejti, hogy agya súlyos beteg, és már többet tartózkodik a súlyos titkokkal terhes múltban, mint a jelenben. Ráadásul, mikor elveszti a kapcsolatát a valósággal, kontrollálhatatlan dührohamokat kap.
Szokásos angol precizitás és profizmus jellemzi a filmet. Emiatt szeretem annyira az angol sorozatokat és filmeket. Profi színészi alakítások (mindenkinél), kifogástalan stábmunka. A történet erősen kezd, aztán még jobb lesz, majd a harmadik rész körül elkezd szétesni, mint a főszereplő tudata. Mármint hogy pont emiatt esik szét. Az ígéretes kezdetet látva várt, két család csatájából végül nem sokat kapunk, szóval az akciófilmre vágyók csalódhatnak benne. [7/10]



Boardwalk Empire - Season I-III.

A Gengszterkorzó című HBO sorozatot remélem nem kell bemutatni senkinek. Az alkoholtilalom körüli évek Amerikájában Atlantic City ura a politikus-gengszter Nucky Thompson. Övé a pénz, a hatalom, a dicsőség és persze a nők is. Mindenki a zsebében van, de hát a legmagasabbról a lehet a legnagyobbat esni. A gengszterek, politikusok és az FBI nyomozók kereszttüzében Nuckynak a legnagyobb problémát saját családján belül kell megtalálnia.
Kosztümös, gengszteres krimi, dráma. Az HBO nem tud hibázni. Először nem is érdekelt annyira, aztán beszippantott egy rész alatt mint a huzat. Kicsit lassú, eleinte nem is véres nagyon, de aztán azért a durvulás is megérkezik. A színészi játék nagyon erős (Steve Buscemi a legnagyobb figura rég óta!). Valahogy kitűnik a pénzhiány néhány helyen (a CGI pocsék a show többi részéhez viszonyítva), de nem igazán zavaró. Ajánlom! [10/10] Szerencsére készül a negyedik évad is. Lehet el kéne olvasni a könyvet is.


Boss - Season I.

A Boss-ban Chicago polgármesterének hatalmi harcát figyelhetjük közelről politikai riválisaival szemben. Hatalmi dráma, amit csak még inkább hangsúlyoz, hogy a polgármesternél halálos betegséget diagnosztizáltak, ami egy-két év alatt elviszi. Ő ennek ellenére elhatározza, hogy minden áron eltitkolja betegségét, és haláláig megtartja a pozícióját és befolyását. Mondani sem kell, hogy - jó politikusi szokás szerint - a cél érdekében minden eszköz megengedett - és mindenki feláldozható.
A sorozat legnagyobb erénye a főszereplő alakítása, mert bár a sztorival sincsen komoly gond, igazság szerint elég lassú és nem sok minden történik benne. Akik szeretnének elmerülni egy intrikával átszőtt, korrupt világban - de azért ne a magyar valóság legyen! -, azoknak ajánlom. [7/10]



The Walking Dead - Season III.

Erről is írtam már [ITT], és valószínű, hogy túlságosan kritikus vagyok a horror sorozatokhoz, főleg, ha "zombis" - vagyis kedvenc! - az illető mozgókép, de tény, hogy nem igazán tetszett, és akkor még enyhén fogalmaztam. Túlságosan emberközpontú, sokszor nyálas és a legnagyobb probléma - a logikátlanságát nem nézve -, hogy az egész film feszültségmentes. A karakterek többsége még úgy sem vált ki belőlem pozitív reakciókat, hogy állandóan ők vannak az arcunkba nyomva. Pár szereplőt kedvelek - mert hitelesek -, például a redneck testvérpárt, és... ja, ennyi. Kimagasló színészi alakításokat hasonló sorozatoknál nem is várok el igazán, így nem is csalódtam, de a maszkmesterek és az operatőr kimagasló munkát végeztek. A harmadik évadban jött a Kormányzó - végre -, aki hozott egy kis életet a sorozatba, ami így jobb, mint a második évad, de nem jelentősen. [5/10] Állítólag a képregény-alap sokkal jobb és más a sztori is. Lehet inkább azt kéne megszerezni. A Walking Dead regény(ek) jó(k) vajon? [Nem kérdés, hogy maradok a sorozat végéig, de nem sok reményt látok a javulásra - pedig ráférne!]



Hell on Wheels - Season II.

Ezt [ITT] méltattam. De a második évadot nem fogom. Ami a könyvekben a fantasy, a filmekben nálam az a western műfaja (kedvenc). Az első évad még jobb volt egy közepes sorozatnál, de ezt olyan szinten untam, hogy nem is tudtam megülni egy helyben. Mászkáltam a részek alatt, folyamatosan le-lekonyult a fejem az őrületes történettől, amit össze tudtak hozni a forgatókönyvírók nekünk. Arra már nem emlékszem, hogy konkrétan miért untam végtelenül - asszonynak jobbára tetszett -, de azt tudom, hogy csak a Svéd és Mr. Durant karaktereinek színészi játéka volt értékelhető az egész évad alatt. (Konkrétan a Svéd k...a jó volt még mindig!) Kicsit el is ment a kedvem a műfajtól, szóval a másik két westernsorozatba - a Copper-be és a Hatfield & McCoy-ba bele sem kezdtem azóta. [3/10]



Awkward - Season II.

Erről [ITT] lehet olvasni pár mondatnál többet, már ha valaki oda mer kattintani! :)
Nos, ezt nem nagyon tudom megmagyarázni - már ha nem elég magyarázat Ashley Rickards neve valakinek. :) Bugyuta tinivígjáték (igen, romantikus is kicsit), iszonyú szar zenékkel - bár a második évadra erre már fel sem figyeltem külön -, de aranyos volt a humora, a tizenéves iskoláslányokat alakító huszonéves színésznők szintén. Valahol talán még az is "érdekelt", hogy a két hódolója közül kivel fog összejönni - az egyiknek még drukkoltam is. Azóta már elfelejtettem kivel jött össze, tehát már izgatottan várom a harmadik évadot!!! :D [6/10] Kínos!

Spartacus - Blood And Sand - Season II.
(Vengeance)

Erről - majdnem erről - [ITT] lehet olvasni. Nekem nagyon tetszett a látványos első évad és szegény Andy Whitfield halála miatt leforgatott előzményévad szintén. Nem volt kérdéses, hogy visszatérjek-e az ókori gladiátorok véres világába.
A látvány - a CGI - kicsit gyengébb volt, mint az előző évadokban (de lehet, hogy csak megszoktuk már), de a sztori még mindig fordulatos, az összecsapások kegyetlenek (csak kevesebb, mint mikor még az arénában voltak a gladiátorok) és a meztelen jelenetek sem csökkenek. A színészek előtt le a kalappal - ahhoz képest, hogy - ugyebár - "agyatlan izompacsirták". A főszereplőváltást is megszoktam, semmi igazi hiányérzetem nem volt most sem. A mimózalelkűeken kívül mindenkinek ajánlott. ["Xéna" jobban - és meztelenebbül - néz ki, mint húsz évvel ezelőtt!] [10/10]


2013. május 5., vasárnap

Dan Abnett és mások - Sabbat Világok


Dan Abnett (és mások) - Sabbat Világok
(Antológia)

Dan Abnett - Sabbat Worlds
(Anthology)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Szukits Könyvkiadó, 2012
Műfaj: akció, sci-fi, háborús, novellás
Hossz: 408 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt

Tartalom:
Sek Fiai a homályból bukkantak elő, s egyszerre több oldalról rontottak rájuk. Feygor, Corbec és Caffran rövid sorozatokkal fedezték Gauntot, Bragg pedig a golyószórójával ritkította az ellenség sorait.
A káoszhívők rengetegen voltak. Gaunt kardja ugyan véres rendet vágott közöttük és négy tárat is kilőtt rájuk – de még mindig csak özönlöttek feléjük.
Gaunt biztosra vette, hogy nem jutnak el a hídig. De annak ellenére, hogy a káoszimádók túlerőben voltak, a meglepetés a birodalmiakat segítette. Szellemek voltak, öten az Impérium legkiválóbb könnyűgyalogosai közül. Folyamatosan fedezték egymást, s úgy harcoltak, akár egy ötfejű, egy akarattól vezérelt, olajozottan működő gépezet. Úgy vágtak át Sek Fiainak arcvonalán, akár egy elit rohamosztag. Mintha halhatatlanok lettek volna. A háború istenei.
És végül elérték a hidat...

Véres háború tépázza a Sabbat Világokat, ami csak győzelemmel vagy teljes pusztulással érhet véget. A Phantine-i Légierő vadászgépei az égen veszik föl a harcot az emberiség ellenségeivel, a reredosi ellenállók a saját szülőbolygójukon küzdenek a megszállókkal, s Gaunt legendás Szellemei a legvéresebb csatatereken csapnak össze az Archon seregeivel.

Ez a kötet a Sabbat Világokba kalauzolja az olvasót, a Black Library olyan elismert íróinak segítségével, mint Dan Abnett, Graham McNeill, Aaron Dembski-Bowden, és még sokan mások.


Dan Abnett (1965-)
Dan Abnettről, a Games Workshop fantasztikus világaiba életet lehelő szerzőről írtam már elég sokat mostanában. Akit bővebben érdekel az író, nézzen körül az előző posztokban. Most inkább a könyv születéséről mondanék pár szót. A novelláskötetben összesen nyolc írás található, ebből kettő Abnett történet és mindkettő a méltán népszerű Gaunt Szellemei sorozatból ismerős alakokról szól. A másik hat történetet olyan szerzők írták, akik a GW megosztott világában - a Warhammer univerzumban - már több írásukat is publikálták. A kötet szerkesztése 2009-ben kezdődött, és apropója egy igen sajnálatos esemény, méghozzá a szerző betegsége volt. Épp  a Vértestvérek folytatásán, a Megváltáson dolgozott, mikor epilepsziát állapítottak meg nála. (Micsoda megkönnyebbülés, hogy "csak" epilepszia volt, emlékszik vissza a könyv előszavában az író, aki már ennél is súlyosabb betegségtől tartott.) Mivel egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy komolyabban írjon - egyik írása például már előzőleg is megjelent egy 2008-as válogatáskötetben -, ezért felkérték, hogy segítsen összeválogatni pár rövid írást, amelyek az univerzum általa megalkotott részén, a Sabbat Világokon játszódnak, és az ottani történéseknek, szereplőknek adnak egy kis mélységet.

A vékonynak éppen nem mondható kötetet egy nap alatt ledaráltam, hiszen végig izgalmas és érdekes volt, de tény, hogy a két Abnett írásmű tetszett messze a legjobban. Lehetséges, hogy túlságosan ragaszkodok a már megismert és megkedvelt szerzőkhöz? Nem tudom, de - talán - egyedül az ő írásaiból nem hiányzott semmi, ami miatt ennyire kedvelem a Warhammer világát. Kemény, karakán karakterek, lövészárok-humor, puskapor ficelénszag, utánozhatatlan világvége hangulat, a félelmet, veszteségérzést és a kilátástalanságot átitató mindennél erősebb vallásos felhangok és a császár személyi kultuszának megingathatatlan tisztelete. A többi író alkotásának olvasása alatt általában volt - kisebb, néha nagyobb - hiányérzetem.

Tetszett a novellák előtt lévő rövid, személyes hangú összefoglaló, amiben Abnett bemutatta az írás szerzőjét és a mű keletkezésének hátteréről is ejtett pár szót. Hasonlóan - bár rövidebben -, mint a Delta Vision nem olyan régen elindított MesterMűvek sorozatában. Ez a kis figyelmesség a minden apró részletre kíváncsi olvasók felé örvendetes és mindenképpen üdvözlésre méltó. Hasonló antológiákban "kötelezővé tenném"! :)

Az első írás Graham McNeill műve, és az egyetlen, amikor nem feltétlenül az író hibája, hogy az olvasónak - nekem - nem tetszett szellemi terméke. A novella ugyanis a légi harc gyönyöreibe enged bepillantást, ami engem valamiért sosem szokott nagyon megmozgatni. Így volt ez most is, de egyébként a kaszárnyás jelenetek, a helyőrségi életet bemutató részek szórakoztatóak voltak. A második novelláról viszont, amit Matthew Farrer követett el, már igencsak el kéne gondolkoznom, hogy volt-e valami, ami tetszett benne egyáltalán. Igazából nem, de a vége jó volt, meg örültem annak is, hogy marsi technopapok szerepeltek benne, de ez így akkor is elég kevés érdem. Írástechnikai hibák voltak benne, egy nagy kulimász volt az egész.

Aaron Dembski-Bowden, a harmadik írás atyja volt az egyik, aki Abnett-mester színvonalát megközelítő írást tudott összerakni a válogatáskötetbe. A története a Sabbat Világok visszafoglalásának elejére, Gaunt pártfogójának, vagyis Slaydo Hadúrnak, a Rettentő Vénembernek a Balhaut visszafoglalásakor elkövetett hőstettét meséli el. Stílusát tekintve élvezetes, hősies történet megfelelő mennyiségű akcióval és durvulással fűszerezve. A következő történet a már emlegetett, 2008-ban már megjelent Abnett-sztori volt, a Vascsillag. A szerzőjéhez képest kicsit több misztikus vonatkozással, de ettől függetlenül - főleg mivel nagy pluszt ad Gaunt karakteréhez - rajongóknak (is) élvezetes és érdekes írás, bár a kötetben szereplő két művéből mégis talán ez a gyengébbik. 

Nick Vincent munkája a földalatti terrorista (ellenálló) sejtek életébe kalauzolja el az olvasót. Apróságok voltak, amik működtek benne (a káosz-növény, ami felold mindent, vagy a kilátástalan helyzetét három sornál tovább túlélő ellenálló például), de az egész sztori egy óriási katyvasz volt. Se értelme nem volt, se célja. Nick Kyme hozta el nekünk a hatodik novellát, ami a Kékvérűek - ők keserítették meg Gaunték életét egy-két könyvben - csapattestének kálváriáját írja le teljesen vállalható minőségben. Jó az alapsztori kiindulóhelyzete, az akcióleírások is jól sikerültek és mindezek mellett még közepesen izgalmasak is az események. Problémám igazából csak a Kékvérűek pár tagjával van, akik néha bizony kiesnek a szerepükből. (Egyszer zsigerből gyűlölik és megvetik a nem arisztokrata származású gárdatagokat - vagyis majdhogynem mindenkit ugye -, máskor meg "elismerően bólogatnak" valami apróságon.) Karakterfejlődés is van a világon - lehet össznépien felkiáltani, és ez igaz is, csak nem így. Ezzel együtt is sokkal inkább tetszett, mint nem.

Az utolsó előtti írás Sandy Mitchell szösszenete, aminek az ajánlójában külön kiemelték, hogy milyen jó, hogy a Warhammer univerzumában ilyen humoros írások is elférnek, mint ez a mű, vagy a szerző Ciaphas Cain trilógiája. A verghasti események után játszódó történetben a birodalom államgépezetének kulisszatitkairól rántja le a leplet az írás, ami kicsit kapkodós lett, de ettől még nagyon érdekes volt. A végét már mérföldekről ki lehetett szagolni mondjuk, de az igazán meglepő nem is ez volt, hanem az, hogy a beharangozó ellenére, ebben sem találni semmi humoros részt. [A cinikus első mondatot kivéve persze, ami ütött, és talán a könyv legemlékezetesebb mondata volt! - "A háború átsöpört a Sabbat Világokon, s azt hiszem, bocsánatos bűn, hogy a többségünk az érkezésénél is jobban várta a távozását."] A záró - és egyben a legjobb - írás újra Dan Abnett nevéhez kötődik. Ebben visszamegyünk - jó sok Gaunt Szellemei regénnyel - az események folyásában, és arról tudhatunk meg fontos információkat, hogy a Tanithi Egyesből hogyan is lettek Gaunt Szellemei. A már megszokhatott, hibátlan történetvezetés és élvezetes stílus mellett külön jó volt, hogy kötetek óta elhullott kedvenc Szellemek is visszatértek pár oldal erejéig és "új" kalandjaikat ismerhettük meg.


A kötet végül elég vegyes összhatást mutat. Az Abnett írások - amik már önmagukban is elolvasásra méltóvá teszik a könyvet - és a két-három teljesen vállalható minőségű novella mellett sajnos néhány általános iskolás színvonalú "rajongói" írás is belekerült. Mi volt az oka - személyes barátság, vagy Abnett kevésbé jó szerkesztőnek, mint írónak -, nem igazán tudom, de még az is lehet, hogy az általam lejjebb értékelt írások lesznek sokatok kedvencei. Novellásköteteknél gyakran történik ilyen. Ettől függetlenül biztosan tudom, hogy a rajongók úgyis el fogják olvasni a könyvet - helyesen. Azoknak viszont akik még csak most ismerkednének az univerzummal azt ajánlanám, hogy inkább egy regénnyel tegyék ezt. Dan Abnett Gaunt Szellemei sorozatának első részével, vagy a jóval rövidebb, de igencsak élvezetes Eisenhorn-trilógia első részével, a Xenossal mondjuk. (Ez az antológia pedig összességében egy - rajongói - hetes lenne.)

A könyvért köszönet illeti a Szukits Könyvkiadót!

2013. május 2., csütörtök

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland

Lauren Beukes - Moxyland
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: sci-fi, thriller, cyberpunk, disztópia
Hossz: 312 oldal
Fordította: Körmendi Ágnes

Tartalom:
Vágod, mi folyik a világban? Azt hiszed, tudod, kié a valódi hatalom? Rohadtul fogalmad sincs róla. A Moxyland félelmetesen hiteles thriller a technológiai fejlődésről és az általa felemésztett szabadságról. Beukes Fokvárosának sokszínű világában underground mozgalmárok csapnak össze génmódosított harci kutyákkal, és feltörekvő celebek adják el reklámfelületnek a testüket nanotechnológiai designerdrogokért cserébe. Kendra, egy művészeti iskoláról kibukott fotós kísérleti marketingprogramra jelentkezik; Lerato, az ambiciózus programozó titkon át akar igazolni a multicégtől, amelynek dolgozik; Tendeka, a forrófejű aktivista egyre veszedelmesebb akciókat szervez, és Toby, a sármos blogger rájön, hogy a videojátékok, amikkel pénzért játszik, sokkal több mindent rejtenek, mint amit a látszat mutat… Négy fiatal története fonódik össze egy olyan világban, ahol a virtuális identitás legalább olyan fontos, mint a valódi. A lekapcsolás a rendszerről rosszabb a börtönnél is, valakinek mégis szembe kell szállnia a Kormányzat Rt-vel – kerül, amibe kerül.



Lauren Beukes (1976 - )
Lauren Beukes (1976-) Dél-Afrikában született és jelenleg is ott él. Újságíróként, forgatókönyvíróként és képregényíróként is dolgozott, de jelenleg már főállású író(nő). Első regényét - Maverick: Extraordinary Women From South Africa's Past (2005) - még nem a science-fiction műfajában publikálta, de megjelenése országos elismertséget jelentett neki. A magyar olvasókkal az Ad Astra Kiadó ismertette meg a nevét tavaly, mikor megjelentették a Zoo City (2010) című, többszörösen díjazott könyvét - amiből egyébként már a filmváltozat is készül. A szerzőnő időrendben második, de a fantasztikum kulisszái mögé először bemerészkedő könyve a Moxyland (2008), ami a közeljövő - 2018 - Dél-Afrikájának forgatagába kalauzolja el az olvasókat.

A történet szerint a világ (vagy Dél-Afrika) társadalma két részre oszlik. A céges kisebbségre, akik jól fizetett állásokban dolgozhatnak - teljes megfigyelés alatt - anyacégüknek és a többiekre (civilek), akiknek annyi joguk van csak, hogy engedelmeskedhetnek szépen a hatalomnak. Az állampolgárokat a bűnüldözőszervek a telefonokban lévő SIM kártyájukon keresztül követik, ellenőrzik, jutalmazzák és büntetik. A totális átláthatóság miatt a szervezett bűnözés szinte megszűnt, csak polgári elégedetlenkedők kis csoportjai hőzöngenek a világháló virtuális városaiban vagy a gettókban lakó utcagyerekek pingálnak hangzatos, de senkit nem foglalkoztató jelmondatokat a házak falára.

Azt mondják - persze nem konkrétan a sci-fi írókról -, hogy a jó író arról ír, amit személyesen is ismer, hiszen arról vannak ismeretei, attól lesz hiteles a története - márpedig Dél-Afrika még manapság is egyike a Föld legdurvább helyeinek. Mea culpa! Az Ad Astra Kiadó nem szokott - Már bocsánat, de ez most egy kicsit durvább poszt lesz! - "szart" kiadni, gondoltam, hogy ez a kis szöszke nőci tud írni, de álmomban sem hittem volna, hogy ÍGY! (Most annyira örülök, hogy nem jutottam még el a Zoo City elolvasásáig, így van még egy Beukes könyv előttem! - Remélem az is hasonló stílusú lesz, és nem felejtett el időközben írni. ;-) )

A "magas" irodalmat olvasók mondják a "többi könyvre", hogy nem éri meg velük az időt tölteni, hiszen ami nem szépirodalom, az művészileg értéktelen. Nekik hiába is mutatnánk meg Orson Scott Card, Dan Simmons, Kim Stanley Robinson vagy Stanislaw Lem könyveit, csak legyintenének rájuk - én meg a falnak megyek az ilyen sznoboktól. [Micsoda csoda, hogy pont a poszt írása alatt jött ki ebben a témában egy bejegyzés a Galaktika.hu-ra. Érdemes elolvasni.] A fenti írók a kedvenceim között vannak, vagy közel hozzá, és szerintem a nyelvezetük és a könyveik témája miatt is alanyi jogon megérdemelnék már évtizedek óta a "magasabb irodalomi besorolást". Nagyon jó és élvezetes őket olvasni, de...

...néha nem akar az ember szép irodalmisággal elmesélt történetet olvasni. Nincs kedve a nagy szavakhoz, a metaforákba becsomagolt körítéshez, a több oldalt kitevő tájleírásokhoz, a magasröptű párbeszédekhez, a főhősök égben köttetett szerelmi gyötrődéséhez. A napi robot végére már nincs ereje gondolkozni a mű mélyebb mondanivalóján, rejtett szimbólumrendszerein. És itt lép be a képbe Beukes - akitől az előző bekezdésben szereplő sznobok minden bizonnyal ordítva menekülnének -, és olyan durván tarol, hogy kész!

Könyve feszes tempójú. Rövid fejezetek, amik még rövidebb, férfias tőmondatokból állnak. Szereplői végig beállva, betépve, becuccozva, bebaszva, basznak, kúrnak, dugnak. Nem lehetséges olyan könyvet írni, amiben sokallnám a "csúnya szavak" használatát, főleg ha ettől autentikussá válik a környezet (mint most a dél-afrikai "gettóváros"), de külön öröm, hogy mostanában - mikor álszenten és meddően védjük a fiatalok (eme könyv legfontosabb potenciális olvasórétegének) erkölcsi fejlődését - ennyi benne maradhatott. Nem akarom a káromkodást dicsőíteni, hiszen egy csomó könyvben semmi keresnivalója, de egy olyanban, ami a közeljövő kilátástalan helyzetben lévő elnyomott (és súlyos drogproblémákkal küzdő (bár konkrétan senki nem küzd ellene, sőt...)) fiataljairól szól, azt kell mondjam, még szép hogy kell bele, b..d meg! Na, ennyi elég is a nyelvezetről - mielőtt még olvasókat vesztek ;-D -, mindenesetre arra komolyan készüljetek majd fel a könyv olvasásakor, hogy a szöveg egyenes, nyoma sincsen a szleng és az átkozódások elmismálsolásának! :) [HURRÁ!]

Kifejezetten tetszett, hogy a könyvben olyan technológiákról olvashatunk, amik jórészt már most is elérhetőek, vagy lassan, de biztosan elérhetővé fognak válni. A könyv végén lévő "Extrák" című fejezetben részletesen le is írja az írónő, honnan vette a génmódosított rendőrkutyák vagy a reklámbébik ötletét. Nincs a könyvben semmi, ami ne lenne hihető. A regény átélhetőségét, hitelességét az is segíti - és ennek is kifejezetten örültem -, hogy a szereplőkkel látszólag (és sokáig) semmi rendkívüli nem történik. Ki-ki éli megszokott életét, a fotós fotózik, a céges csaj programozik, a blogger meg főleg csajozik (a drogozás és az ivás mellett). A kötet legdurvább szereplője a polgárjogi aktivista, aki tüntetéseket szervez utcagyerekeknek és közben graffitizni tanítja őket - megbugázott céges pénzen. Akció gyakorlatilag semmi, és feszültség sem érzékelhető sokáig - leszámítva a helyszínből és a disztópikus (de eleinte sok szempontból egyenesen utópikusnak tűnő [pld: nincs bűnözés!]) jövőképből fakadó alaphelyzet miattit. Nem hangzik túl jól, de máris biztatóbb, ha azt mondom, ezalatt a hangulat: ÖTÖS! Szórakozás: ÖTÖS! Elkezdtem, majd mikor először felnéztem, már csak az utolsó ötven oldal volt hátra. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy EZ a kétezres év Neurománca, nem más. Amikor 1992-ben olvastam William Gibson alapművét, akkor éreztem először, hogy egy olyan jövőképbe kapok bepillantást, aminek eljövetele ellen semmit nem tehetünk. Most újra ez volt a helyzet, csak - és ez lehet, hogy népszerűtlen lesz - szerencsére a cybertérben játszódó, számomra végtelenül unalmas cyber-zsokés részek nélkül. A mindkét könyvben alapvetőnek számító - céges világ (manipulálók) a civil világ ellen (birkák) - motívum miatt a párhuzam a regények között még nyilvánvalóbb.

Fokváros lakosai drogfüggők és technikafüggők egyszerre. Történetük élvezetéhez - ha szabad ezt a szót használni egyáltalán - nem szükséges sci-fi rajongónak születni. A könyv "technoblablája" se túlbonyolítva nincsen, se nem olyan jelentős, hogy érthetetlen legyen miatta a könyv mondanivalója. Az írónő fiatalos lendülete, stílusa és a négy (egyébként ellentétben az általános netes visszhangokkal, én hármójukat is megkedveltem) főszereplő története - és főleg egymás közötti interakciójuk és egyedi látásmódjuk - sok, a fantasztikus zsánerrel alapvetően nem kimondottan jó viszonyt ápoló olvasó tetszését is könnyedén megnyerheti.

Egy apróbb problémám volt a könyvvel mindössze. Miért játszódik 2018-ban? A könyv megírása után tíz évvel azért nem hiszem reálisnak, hogy ekkora változás állna be egy ország alapvető működésében - bár ki tudja. 2030-ra viszont már simán bevenném, hogy ehhez hasonló lesz az élet (legalábbis Dél-Afrikában).
Úgy bekedvenceltem a Moly-on - amit NEM a káromkodásoknak köszönhet egyébként, hanem főként a történetek lezárásának -, hogy csak úgy füstölt!

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

2013. április 29., hétfő

Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.


Brandon Sanderson - Ködszerzet V-VI.
(Ködszerzet 03. - A Korok Hőse)

Brandon Sanderson - The Hero of Ages
(Mistborn 03.)
Eredeti megjelenés: 2008
Magyar kiadás: Delta Vision, 2013
Hossz: 1132 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Díjak:
David Gemmell Legend-díj jelölt, 2009

Tartalom:
Ki is a Korok Hőse?

A Végső Birodalom megdöntése és a szabadság kivívása érdekében Vin végzett az Uralkodóval. Ennek eredményeként azonban a Mélység – a mindent elborító köd halálos megnyilvánulási formája – visszatért, nyomában sűrű hamuesőkkel és egyre hevesebb rengésekkel. Úgy tűnik, az emberiség sorsa megpecsételődött.

Elend Venture császár, aki a Megdicsőülés Kútja végén csak ködszerzetté válva menekülhetett a halál torkából, abban reménykedik, hogy sikerül rábukkannia az Uralkodó által hátrahagyott nyomokra, amelyek segítségével megmentheti a világot. Kedvesét, Vint eközben emészti a bűntudat, amiért hagyta magát félrevezetni, és szabadon engedte a Kútban lakozó, Romlás néven ismert misztikus erőt. Romlás a világ pusztulására tör, és lehetetlennek tűnik, hogy ebben bárki képes megakadályozni.

A Ködszerzet-trilógia befejező része nem marad adós az első két könyvben beígért izgalmakkal: a titkok sorra lelepleződnek, a sorozat korábbi részeiben gyökerező összefüggések értelmet nyernek, és a meglepetések tűzijáték gyanánt sziporkáznak végig a köteten. A végkifejlet pedig mind eredetiségében, mind vakmerőségében a párját ritkítja.
 

Brandon Sanderson és mellette néhány keményfedeles,
egykötetes példánya az első Ködszerzet könyvnek.
Olyan szépen mutatott volna a szintén DV-s Elantris mellett a polcomon. :-(
Brandon Sandersont (1975- ) - akinek legújabb kötetét, a The Emperor's Soul-t 2013-ban HUGO-díjra jelölték -, már nem kell bemutatni a blog rendszeresebb olvasóinak. A magyarul eddig megjelent összes könyvéről - A Végső Birodalom; A Medicsőülés Kútja; Gyülekező fellegek; Az Éjfél Tornyai - csak méltatásokat írtam, nem véletlenül. Egyszer talán az Elantris-ról is összehozok pár sort, ami még mindig a kedvenc Sanderson kötetem, de most természetesen nem arról lesz szó.

Acélinkvizítor
Kolossz
A Ködszerzet trilógia végére értem - bár a The Alloy of Law címet viselő "kiegészítő kötet" magyarországi megjelenése még hátra van. Mivel Sanderson nem fukarkodik a tintával, ez bizony körülbelül háromezer-kétszáz oldal csúcsminőségű epikus fantasy elolvasását jelenti. Most egy rövid, tudatosan spoiler-kerülő összefoglaló következik a kötetekről:

A gyorsvonatként dübörgő, fejkapkodós első rész még csak a bevezetője volt a történetnek, bár igazság szerint ezt akkor álmomban sem gondoltam volna. A történet folyamatosan pörgött, teljesen új, fém alapú kettős mágiarendszert (allomanciát és ferukímiát) és egy nagyon lehúzós, szürke világot ismerhettünk meg a regény lapjain. A félisteni erejű, zsarnok uralkodó ellen szerveződő törvényenkívüliek csapata hősies harcba kezdett az elnyomott szká népcsoport felszabadításáért. Sanderson zseniális mesélési stílusával a könyv "pikk-pakk" elfogyott. A fizikusoknál biztosan heves szívdobogást kiváltó harci leírásokat kritizáltam kicsit akkoriban, de igazából szokható volt, ráadásul engem ezek a részek érdekelnek a legkevésbé egy könyvben. Komolyabb gondom a főszereplőnővel volt, mert valami miatt nem lett szimpatikus. A történet maga hibátlan volt - a végén pedig az álleesés és a földre ülés garantált!

A második rész az első rövid összefoglalásával kezdődik, szóval nem kell feltétlen elolvasni az előző részt a történet teljes felfogásához, élvezetéhez. A harc- és mágiarendszert már ismerősként köszönthettem, semmi meglepőt nem hozott - de nem is kellett -, a főszereplőnőt továbbra sem bírtam igazán, de szerencsére a többiek bőven kárpótoltak emiatt. A Végső Birodalom történései óta egy év telt el, és... nem lett jobb semmi. Enyhén szólva. Sőt! Minden sokkal rosszabb, mint az Uralkodó idejében volt. Az első részben úgy gondoltam, egy rabszolgasorban szenvedő, állandó félhomályban élő nép sorsa nehezen lehet még rosszabb, de tévedtem, simán lehet. Sanderson a könyv második felében - az első kötet eléggé ismétlés-, beetetés- és altatás-hangulatú - nagyon komolyan beiindítja a rakétáit. Ekkorra már ugye az alapokkal mindenki régen tisztában van, a tucat-fantasykon szocializálódott olvasó talán már egyenesen a könyv végét találgatja - Ki hal meg?; Ki marad életben?; Ki a Korok Hőse?; Mi a Korok Hőse?; Mi ez a köd igazából?; Hol lehet az a fránya Megdicsőülés Kútja? -, amikor egy kavar itt, egy csavar ott, az olvasó meg pislog, mint a közmondásos hal a szatyorban. A vége pedig... WTF was happened here?! Hibátlan! És most még jobban üt, mint eddig:

"...Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Még mindig ez a könyv legdizájnosabb borítója
A harmadik rész újra az első két rész rövid (?) összefoglalójával nyit. Ez a rész igazából igen hasznos volt - hiszen az első rész magyar kiadása óta már pár év eltelt -, felidézi az eddigi történéseket, örültem neki nagyon. Az események alakulását és a szereplők "szívás-faktorát" nézve hamar belátjuk, hogy az első részben - és igazából a mostanihoz képest még a második részben is - idilli állapotok uralkodtak a Birodalomban. Sanderson vér-kő-brutál-profi módon taszítja a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe. Két "új" szereplő kapcsolódik be a történetbe, mégpedig Romlás és Oltalom, és bár minden régi olvasó már kívülről ismerni véli (hiszen már kétezer-ötszáz oldala erről olvas!) a Birodalom alapvető működését, intézményeit, a harmadik mágiaforma - a hemalurgia - , a két új szereplő, az alumantikus fémek számának (és ezzel együtt a különböző képességeknek) a folyamatos emelkedése és a ritkán (szinte egészen pontosan kétszáz oldalanként), de végre valahára a helyükre pattanó aprónál is apróbb eseménymorzsák hatására a Kedves Olvasó egyszerre fogja az állát keresni, a fejét fogni, szentségelni és az író tehetsége előtt fejet hajtani. Ezeket az apró-cseprő eseménykéket ugyanis kivétel nélkül mindet többször is elismételték a három könyv mindegyikében - szóval egyértelműen kitalálható, logikus események, nem deus ex machinák, vagy hirtelen kitalált szerzői menekülések egy lehetséges logikai csavar elől - de valami miatt mégse kattannak be sose, csak pont akkor amikor ez a ZSENIÁLIS író akarja, épp a legjobb helyen, a megfelelő időben ahhoz, hogy tényleg nagyot üssön. Egyszóval, az egész trilógia telis-tele van meglepő fordulatokkal, de ez a rész ebben a viszonylatban magasan viszi a pálmát! A végét pedig a lezárása előtt száz oldallal sem fogja kitalálni senki, esetleg egy szerencsés tippel. És mégis...

"...Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?"

...szerintem nem ez a legjobb része a sorozatnak. (Az az első volt, méghozzá az akkor még ismeretlen, sablonmentes, élő, lüktető, teljesen egyedi szájíz szerint kidolgozott logikus világa miatt.) Azon nem akadok fenn külön, csak megemlítem, hogy Vin-t mostanra sem sikerült megkedvelnem, de a probléma nem ez. Hanem, hogy a rész egyértelműen túl van írva, nem is kevéssel. Nem tudom, hogy igaz-e, hogy az amerikai olvasóknak mindent ennyire a szájukba kell rágni - kétlem -, de ebben egy csomó dolgot legalább százszor leír a szerző. Nem azokra az előbb tárgyalt apróságokra gondolok, amik a kötet fordulópontjait jelentik, mikor végre felfogjuk a hozzájuk kapcsolódó események jelentőségét. Azok csak néhányszor szerepelnek a könyvekben, okosan elszórva. A könyv első olvasásakor ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a jelentéktelen esemény fontos lesz még a végjátékban is. Én olyan triviális megállapításokról beszélek most, amik semmivel nem viszik előre a történetet, mert már eddig is kívülről tudtuk mindet! Például: Folyamatosan hullik a hamu, és ez rossz!; A vörösréz elrejti az allomantákat! és hasonló megállapítások tucatjaira gondolok. Ilyenekből oldalanként van kettő-három is, teljesen feleslegesen. Komolyan nem említenék meg ilyen apróságot, de néha már kifejezetten idegesített, hogy ennyire hülyének néznek. Ne felejtsük el, hogy több mint ezer oldalba rengeteg ismétlés fér ám bele! Érzésre  olyan volt, mintha egy - vékonyabb - könyv elolvasására szánt időt vett volna el a céltalan ismételgetések végeláthatatlan sorozata. Az első két kötetben nem emlékszek ilyesmikre. Ez van. A könyv simán kedvenc lenne - sosem írtam még ilyet, szóval tessék komolyan venni! -, ha pár száz oldallal rövidebb lenne. Így is megkapja az ajánlott "plecsnit" persze, hiszen a történetet (és főleg az egész sorozat történeti ívét) szuperlatívuszokkal tudnám csak érzékeltetni.
A trilógia összességében: "Must read!"

A könyvért köszönet a Delta Vision Kiadónak!

Térképek: