John Scalzi - Vének háborúja

John Scalzi - Vének háborúja

(Vének háborúja 01.)

John Scalzi - Old Man's War
(Old Man's War 01.)
Eredeti megjelenés: 2004
Magyar kiadás: Agave könyvek, 2012
Műfaj: sci-fi
Hossz: 256 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Díjak:
Hugo-díj jelölt (2006)
Locus-díj jelölt - Elsőkönyves szerző - (2006)

Tartalom:

John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

1997-ben, mikor mozikba került a Vének háborúját inspiráló Heinlein mű, a Starship Troopers (Csillagközi invázió), már egy ideje bizony a sci-fi "militáns" ágának rajongójának tekinthettem magam. [Nagyszerűen jelzi ezt, hogy a Csillagközi inváziót egy nap alatt 3x láttam a moziban! :) ] Jó évnek számított azért az a bizonyos 1997, hiszen akkor jelent meg a Valhalla Páholy gondozásában Joe Haldeman Örök háború című - azóta ugyancsak klasszikussá vált - műve is, aminek jelentősen kibővített verziója éppen idén jelent meg a Metropolis Media kiadásában.

”Ha menni kell, hát menni kell”

John Scalzi (1969 - )

John Scalzi - első írását - a Vének háborúját eredetileg folytatásokban kezdte közölni saját blogján a Whatever-en, ahol azóta is aktív. A számos pozitív olvasói visszhangra a Tor Kiadó is felfigyelt, és hamarosan ki is adta az akkor már öt éve készülő művet. Áldassék a nevük. És az Agave Könyvek-nek is, hogy magyarul is kiadták - remélem, hogy még az idén jön a folytatása, mondjuk karácsonyra! De főleg John Scalzi-nak köszönjük meg, aki a már említett két klasszikus mellett sem maradt szégyenben, és egy olyan jól összerakott, élvezetes művet tett le az asztalra - sőt műveket, hiszen a Vének háborújának most íródik az ötödik része. A könyv megfilmesítésének jogait az a Wolfgang Petersen vette meg 2011-ben - a Paramount Picturessel együtt -, aki a Das Boot-ot is elkészítette nekünk! (A Tróját meg felejtsük el neki!) Ujjak már keresztben!!!

A könyvbe az első mondatoktól bele lehet szerelmesedni. A főhős az első pillanattól szimpatikus, ami ugye majdhogynem elengedhetetlen, ezen felül humoros is - de sehol nem nevetséges. Az olvasás közben többször meg kellett álljak, akkora dumák vannak benne, hogy néha furcsán néztek rám a vonaton, mikor a nevetést visszafolytva rázkódtam a könyv mögött. Egészen a kiképzés végéig tartanak ezek a humoros részek, és bár onnantól a történet komorabb - hisz elkezdődnek a konkrét bevetések -, a jó dumák, a szarkasztikus félmondatok végig megmaradtak a legnagyobb örömömre. A könyv minden más jelzőjétől - akciódús, érdekes, váratlan, izgalmas -, vagy mondanivalójától függetlenül ez a faktor volt számomra a legfontosabb, mert ez tette szerethetővé az egész könyvet az elejétől a végéig.

A könyv első részében az öregek bevonulásáról olvashatunk, a nemes egyszerűséggel csak Vén Trottyok-nak keresztelt csapat megalakulásáról. Itt a galaxis távolabbi részétől elszigetelve tartott Földről származó nyugdíjasokkal együtt csodálkozhatunk a Földit messze meghaladó technikákon - még jó, hogy ott van a Trottyok közt egy fizikus, aki el tudja magyarázni a többieknek - és az olvasóknak -, hogy SZERINTE hogyan működhet egy-egy technikai megoldás, amiről a Földön igazából senkinek sejtelme sincs.

Kellenének azok a könyvek mögüle mind! :D

[Itt van talán az egyetlen zavaró dolog a számomra a könyvben, méghozzá, hogy hogyan történt először a Föld "elzárása" a Gyarmati Szövetség által (akik maguk is emberek)? Miért csak ők rendelkeznek bolygóközi utazásra képes technikával és a földi államok nem? Hiszen már most is az mehet jószerével föl a csillagokba, aki csak akar. Hogyan sikerült a többi civilizációval bizonyára valamilyen kapcsolatot kiépíteni szerető államoktól megvonnia az esélyt is egy ilyen, a kezdetekben valószínűleg nem elsősorban katonai, hanem csak békés gyarmatosításra vágyó erőnek, akik semmit nem tudtak még a galaxis folyton háborúskodó népeiről, akik ráadásul olyan népekből szerveződtek elsősorban, akiket a Földön elnyomtak, legyőztek az amerikai seregek?]
Mindegy, ezen túlléptem, ahogy volt, úgy volt, lehet a későbbi részekben erről lesz majd írva valami.
A Vén Trottyokat átalakítják, úgy ahogyan ígérték, de nem úgy, ahogyan azt ők elgondolták.
Egyébként az egész könyv roppant "haladós" volt, az író nem gatyázott az érdektelen, unalmasabb részekkel, ezért a megalakulás után hamar mindenki barát lesz, majd gyorsan el is szakadnak egymástól, és kezdődik a kiképzés.

"– Újonc, megtiszteltetés, hogy találkozhattam magával. Ráadásul maga az első kopasz, akiben nem találtam azonnal valami megvetni valót. El sem tudom mondani, ez mennyire idegesít és kétségbe ejt. Mindamellett melenget az a biztos tudat, hogy hamarosan, talán a következő pár órában csinál valamit, amivel kurvára kiakaszt. Sőt, hogy ezt elősegítsem, kinevezem szakaszparancsnoknak. Kibaszott hálátlan feladat, nincs semmi előnye..."


Nekem ez volt a kedvenc részem - visszahozott kicsit pár kedves/egyáltalán-nem-kedves élményt a saját kiskatona időszakomból. Sajnálom is, hogy a sorozat többi részében valószínűleg nem lesz hasonló. Pedig Antonio Ruiz kiképzőőrmestert én tárt karokkal várom vissza bármelyik részbe. A "katonás" filmekben/könyvekben a kiképzés alapozza meg a főszereplő későbbi hozzáállását, túlélni akarását. Nem volt ez itt most sem, John Perry megtesz mindent, hogy legalább átlagos katona váljék belőle, amire minden esélye meg is van, hiszen gyorsan vág az esze és a többiek is kedvelik. Itt már többet megtud az olvasó is a galaxist benépesítő népek némelyikéről, az emberiséghez fűződő viszonyairól, és az emberiség elhelyezkedéséről a galaktikus táplálékláncban.

Nem is igazán az idegen fajok száma a lenyűgöző a könyvben, hanem az, hogy hasonlókkal sem találkoztunk egy sci-fi/fantasy könyvben sem. Ebben a galaxisban nincsenek űr-orkok vagy alienek, viszont olyanok igen, akik ellen így kell harcolni: "Lépj rá a csizmáddal!"

"...Gyors leszek, mert ha részletekre kerül a sor, rögtön kiderül, hogy gőzöm sincs, mi a fenét csinálok. Azért választottalak benneteket, mert volt valami az aktátokban, ami arra utalt, hogy elboldogultok rajparancsnokként. Angela igazgató volt. Terry marhákat tartott. Mark ezredes volt a hadseregben [...] Martin városi tanácsos volt Fresnóban. És Sarah harminc évig tanított óvodában, vagyis ő a legképzettebb közülünk."

A harmadik részben egyre több az akciós rész - és egy váratlan fordulat is bekövetkezik. Fura mód ezek a harci részek tetszettek a legkevésbé. Teljesen rendben voltak, nem kell megijedni rögtön, egyszerűen a könyv többi része - a beszélgetős részek - jobban sikerültek. A galaxisról való tudásunk viszont egyre joban bővül, és a végére egy olyan univerzumot sikerül megismertetni velünk, amire valóban illik Ken MacLeod idézete a könyv ajánlójából, vagyis "egy olyan jövő, ahol majdnem szívesen élnénk és egy olyan univerzum ahol nagyon reméljük, hogy nem élünk.”

"...az emberi faj egész történetében nem volt olyan hadsereg, ami a minimumnál jobban felszerelve ment volna hadba az ellenséggel. A háború drága. [...] Nem azért kapták ezeket a [...] fényes új fegyvereket, mert tisztességtelen előnybe akarjuk hozni magukat. Azért kapták, mert ez az abszolút minimum, hogy odakint tudjanak harcolni, ne adj isten, még életben maradni is. Nem akartuk mi ezeket [...] maguknak adni, faszfejek. De ha nem tesszük, az emberi faj már kihalt volna."

Ahogy minden valamire való regényben, ami a háborúról szól, itt is érvényes - a mostanában George R. R. Martin-ra sokszor használt mondás -, hogy a szereplőket ne kedveld meg, nem élnek addig, hogy érdemes lenne.

Örülök, hogy az eredeti szöveg nyers nyelvezetét megtartották, és káromkodnak a szereplők (viszonylag sokszor). A fordításra szerintem egy rossz szavunk sem lehet - ahogy azt Pék Zoltántól lassan mindenki megszokhatta már -, és a kiadás szerkesztése is profi. Azonnal látható, hogy való ember beszél igazából, vagy a FejGép-en keresztül kommunikálnak egymással és az is, hogy hanggal, vagy írásban. Ezek nem nagy dolgok, ugyanazzal a betűtípussal szedve is érthető lenne a szöveg, így viszont plusz jópont jár érte. Fekete pont jár viszont a kihagyott betűkért - azért olyan sok nem volt, bár 2-3 helyen még a szó jelentését is megváltoztatta pont -, és azért is, hogy nem keményfedelű kiadás lett, de ezt minden puha fedelű könyvnél leírom, megszokhattátok már.

Nagyszerű könyv volt, és már nagyon várom a folytatást!

A recenziós példányért köszönet az Agave Könyveknek!

Értékelés: 9/10