Richard Stark - The Hunter / Point Blank! / Payback (Parker 01.) Eredeti megjelenés: 1962 Magyar kiadás: InterCom, 1999 Hossz: 286 oldal Műfaj: krimi Fordította: Upor László
Tartalom:
Parker egyszerű, törvénytisztelő tolvaj. Végzi a munkáját, szereti a feleségét: nem tör nagyra. Amikor társával, Mallel megszerez, majd értékesít egy nagyobb fegyverszállítmányt, akkor sem jár más az eszében, mint hogy tisztességes osztozkodás után mindenki élvezze nyugodtan munkája gyümölcsét. Malnek azonban más a terve. Magának akarja megtartani a teljes összeget, és amikor Parker tiltakozni próbál, lelövi. Ám Parker nem hal meg. Felgyógyul, és úgy dönt, visszavág. Kemény és könyörtelen: bosszút akar állni árulóján, vissza akarja kapni a pénzét, mégpedig bármilyen áron. Nem ismer sem istent, sem embert, nem rettentheti el semmi sem. Mal oldalán azonban új, mindennél veszélyesebb szereplők kerülnek a képbe: A Céh nevű bűnszövetkezettel eddig még senki sem mert ujjat húzni… Egészen mostanáig. Parker élete legdurvább játszmájába kezd, amelyből nem lehet kiszállni, csak koporsóban vagy győztesen. És Parker az utóbbit választja.
Donald E. Westlake (1933.06.12 - 2008.12.31)
Tegye fel a kezét az a bosszútörténeteket vagy akciófilmeket kedvelő ember a kezét, aki a Visszavágó című Mel Gibson film 1999-es bemutatása óta azóta sem látta a fenti filmet. Nem hiszem, hogy sokan lennének. Most jelentkezzen az, aki tudta, hogy a film egy 1967-es mű remake-je (A játéknak vége), egy 1962-ben írt - klasszikus noir stílusú - regényből készült, ami Richard Stark 24 részes Parker alcímű regényfolyamának első része.
Nos ezekről a tényekről mit sem tudva is remekül szórakoztam a filmen, sőt azon nyomban a könyv magyar kiadását is elolvastam - bár fogalmam sincs már, hogyan tetszett akkoriban a regény. (A filmet viszont pár évente mindig újranézem. Badass.) Az író - Donald E. Westlake, hiszen a Richard Stark csak egy álnév, amin Westlake a krimijeit írja -, és a Parker sorozat külföldön azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Néhány éve már a könyvek képregényváltozata is elérhető.
A könyv hátán lévő tartalom viszont a film tartalma, nem sok köze van a könyv valódi tartalmához. A film a tömegízlésnek eleget téve Parker karakterét egy valóban kedvelhető "törvénytisztelő tolvajjá" alakította át, akit jogos bosszú hajt az ellene fordult társa után.
A könyv ellenben egészen másról szól. Jobban mondva ettől sokkal sötétebb karakterrel vértezi fel Parkert. Bizony, könyörtelen gyilkos ő már az első laptól fogva, aki nem által bárkin átgázolni, csak hogy célját elérje - legyen az börtönőr, hajléktalan, ártatlan nő -, neki mit sem számít, lelkifurdalás nélkül öl. A társa persze átveri, de ezzel csak megelőzi Parkert, aki szintén a partner elveszejtését tűzte ki maga elé - csak elkésett vele. (Ennyit a tartalom "akkor sem jár más az eszében, mint hogy tisztességes osztozkodás után mindenki élvezze nyugodtan munkája gyümölcsét" félmondatáról.)
"...A tizenegyből nyolc szinten ártatlan, tisztességes, rendesen fizető vendégek laktak. A földszinten, az első és a második emeleten lakók viszont se ártatlanok nem voltak, se tisztességesek, és nem is fizettek."
Az író stílusa férfias, tömör, lényegretörő. A regény pörgős, sehol nincs leállás. Karakterábrázolásai - már ahol egyáltalán van olyan - nagyszerűek. Érzékletesen, vizuálisan - mintha csak képregényt olvasnánk/néznénk - írja le pár tőmondattal a szereplőket. Parker leírása például ennyi a könyvben, ezen felül ő már csak CSELEKSZIK. Múltjáról is a többiek - ritka és rövid - visszaemlékezéseiből tudunk meg többet:
"...Nagydarab, loncsos férfi volt, szögletes, széles vállal, rövidre méretezett zakóujjából hosszan kilógó, túlméretezett karokkal. Szürke öltönyt viselt, amelyen igencsak meglátszott a kor és hogy rég nem látott vasalót. Zoknija, cipője egyaránt fekete volt és egyaránt lyukas – a cipő a talpán, a zokni a sarkán és az orrán. Törzse mellett himbálózó, görbe ujjakban végződő karját mintha vörös-barna agyagból gyúrta volna egy nagy formákban gondolkozó szobrász. Haja barna volt, sprőd és élettelen, s úgy lobogott a feje körül, mint egy szánalmas paróka, amely épp lerepülni készül. Arca rücskös betontömb volt, szeme repedt ónixkő. Szája elnagyolt, vértelen ecsetvonás. Kabátja csattogva lobogott mögötte, karjai szabadon lengtek léptei ritmusára."
Nekem ez most nagyon bejött, nem volt kedvem valami nagy körmondatos, dagályos prózához, ezért is iktattam be hirtelen ezt az igazán rövid - és sodró lendületű - regényt az "olvasási rendembe".
Külön tetszett, hogy a regény 1962 New Yorkjában játszódik, és így nincs internet, mobiltelefon és társaik, ezért volt benne pár olyan - 2012-ben megmosolyogtató - jelenet, amit a mai technika fejlettségi szintjén már nem lehetne elsütni.
A regény nyelvezete természetesen nem szépirodalmi szépségű és mélységű, viszont igen könnyen érthető és gyorsan kiolvasható. Hatalmas káromkodások sincsenek benne, szóval emiatt nem kell kerülni.
"...A hátsó teremben időről időre összegyűltek marcona férfiakban végződő öltönyök és nyakkendők, és nyilvánvaló volt, hogy legjobb békén hagyni őket."
Nagyjából egy humoros dolog fedezhető fel a könyvben, az pedig a hűvös, lelkiismertlen Parker többi emberrel való kapcsolata. (Nem is értem, hogy lehet ennek az embernek felesége és barátai, hiszen érzéketlen, sőt sokszor kifejezetten "bunkó" még azokkal is, akiket már majdhogynem a barátjának tart.)
"...Wanda bizonytalan tekintettel nézte a felé nyújtott két tízdollárost. – Menj a francba! Menj, és nyírasd ki magad, te rohadék. Hét év, és még annyit se kérdezel, hogy vagyok. Parker visszatette tárcájába a pénzt, a tárcát pedig a zsebébe. – Legközelebb – mondta – hozok diákat."
Most megyek és megnézem a Visszavágót és az eredeti változatát is, aztán meg beszerzem valahogy a másik két (magyarul egy kötetben) kiadott Richard Stark regényt a Parker és a szindikátust és a Parker és a szajrét, valamint a Donald E. Westlake néven kiadott A nagy zöld balhét. Úgy látom, ez a fajta krimi az én stílusom - nem Agatha Christie.
A Metropolis Media Kiadó jóvoltából újabb regény exkluzív részletét közölhetjük. Ezúttal Joe Haldeman - Örök háború című regényéből, ami hamarosan megjelenik a kiadó gondozásában. A mű 1975-ben elnyerte a Nebula díjat, 1976-ban pedig a HUGO-t és a Locus díjat is egyaránt.
(Ez nem ugyanaz a részlet, ami a Galaktikás hírlevélben is szerepel!)
Köszönjük a bepillantást!
Tartalom:
William Mandella egy ifjú fizikus-hallgató, akit egy különleges egységbesoroznak be. Különösen kegyetlen kiképzésük a Földön és az űrben egyaránt zajlik, nem is mindenki éli meg a végét. Küldetésük példátlan: vissza kell szorítaniuk egy frissen felfedezett idegen faj harcosait, és meg kell védeniük a világűrben szétszórt emberi kolóniákat.
A tauriak védtelen telepesekre támadtak, így Mandella és csapata küldetése egyszerre felderítés és megtorlás.
Ahogy hazatérnek a kegyetlen frontról, egy megváltozott emberiséggel találkoznak a Földön – ugyanis amíg ők pusztán két évet harcoltak csatahajójukkal a tauriak ellen a világűrben, addig a Földön évtizedek teltekel… és Mandellának rá kell ébrednie, hogy ha nem tud beilleszkedni egy felismerhetetlenségig megváltozott, túlnépesedett, veszélyes társadalomba, akkor számára csak egy marad: az örök háború…
A regény nem egyszerűen egy űrháborús opus, hanem az emberi lélek és természet tükre is. Mi történik egy emberben két év értelmetlennek tűnő harcközben? Hogyan reagál arra, amikor hazatérve nem hősként fogadják, hanem koloncként? Olyan kérdéseket vet fel vitaindítón, mint a születésszabályozásként államilag reklámozott homoszexualitás, a népességszabályozás, a szabad fegyverviselés, a katona helye egy békés társadalomban – ezek pedignem a jövő, sokkal inkább már a mi jelenünk témái!
Update:
A kiadó megosztott pár információt a Könyvhéten megjelenő regény hátteréről:
Hát, ez egy bonyolult sztori Haldemannal, megpróbálom érthetően leírni :). Az 1970-es évek elején megírta a könyvet, és elkezdett vele házalni. Senkinek nem kellett, csak Ben Bova adta ki 1974-ben, de azzal a feltétellel, ha Haldeman átír egy részt a közepén, mert azt Bova nagyon nyomasztónak találta. Haldeman írt egy kellemesebb fejezetet középre, kiadták. Viszont, miután befutott író lett, úgy érezte, az eredeti az jobb volt, és visszatette középre a nyomasztónak titulált fejezetet. Ez a második kiadás. Aztán felhívták a figyelmét arra, hogy a könyv közepe inkonzisztens és inkoherens, a semmiből lépnek elő karakterek, stb. Úgyhogy fogta és átírta a könyv közepét, jóra és érthetőre, ez a harmadik kiadás. (asszem 2000-ben készült)
A Valhallás kiadás a második alapján készült. Nagy elégedetlenséget is váltott ki a kretén közepével, sokan a fordítót hibáztatták. Mi most úgy adjuk ki, hogy a 2000-es, érthető szöveg van benne, de olvasható benne az eredeti nyomasztó közepe is, tehát, a két "érthető" verzióból mindkettő ott van, ez teszi kuriózummá a regényt.
/2012.05.31./
Részlet:
Éppen a tunikámra csatoltam fel az övet, amikor a gyűrűm bizseregni kezdett. A fülemhez emeltem. Rogers volt az. – Mandella, menj, és nézd meg a hármas szakaszrészleget! Valami gond van. Daltonnak a vezérlőből kellett nyomásmentesítenie. Hármas részleg – de hisz az Marygay szakasza! Mezítláb rohantam végig a folyosón, és épp akkor értem oda, amikor amazok belülről kinyitották az ajtót, és kezdtek kifelé botorkálni. Elsőnek Bergman ért ki. Elkaptam a karját. – Mi franc van, Bergman? – He? – Kissé zavaros tekintettel meredt rám, mint mindenki más is, aki kijött. – Ja, te vagy az, Mandella. Nemtom. Mér’? Nem engedtem el, de bekukucskáltam az ajtón. – Elkéstetek, haver. Későn nyomásmentesítettetek. Mi történt? Rázogatással próbálta kitisztítani a fejét. – Elkéstünk? Hogyhogy? Mennyivel? Most először néztem az órámra. – Nem nagyon sok… – Atyaisten! – Ööö, ugye 0520-kor cipzáraztunk be? – Igen, asszem, akkor. Marygay még mindig nem volt ott a kifelé támolygók között. – Csak pár percet késtetek… de elvileg csupán négy órát kellett volna bent lennünk, vagy annál is kevesebbet. Most pedig 1050 van. – Huh… – Megint megrázta a fejét. Eleresztettem, és hátrahúzódtam, hogy Stiller és Demy ki tudjon jönni. – Akkor mindenki elkésett – mondta Bergman. – Nem lesz bajunk. – Huh… – Non sequiturs. – Dehogy… Hé, Stiller! Nem láttad… Bentről: – Orvost! ORVOST! Valaki, aki nem Marygay volt, kijött. Durván félrelöktem az útból. Berontottam az ajtón, és ráestem valakire, aztán nyomultam tovább, oda, ahol Struve – Marygay segédje – állt egy héj fölött, és nagyon gyorsan, nagyon hangosan beszélt a gyűrűjébe. – …és vért, istenem, nagyon kell… Marygay feküdt ott a héjban, és – …szerezzetek engedélyt Daltontól… a teste minden négyzetcentiméterét egyenletes rétegben fényes vérréteg borította – …amikor nem jött ki… ami egy haragosvörös horzsolásként kezdődött a kulcscsontja alatt, lefutott a mellei között, át a szegycsontján – …ide… idejöttem és felhajtottam a… és vágássá mélyült, amely végigfutott a hasán, és ahol véget ért – …igen, még… néhány centivel a szeméremszőrzet felett, egy nyálkás bélkanyarulat nyomult elő… – …oké, bal csípő. Mandella… Még élt, a szíve vert, de véres feje ernyedten csüngött lefelé, a szeme fehéren kifordult, és a szája szélén vörös habfoszlányok bugyogtak ki, valahányszor felületesen kilélegzett. – …a bal csípőjére tetoválva. Mandella! Szedd ki! Nyúlj alá, és nézd meg, hogy a milyen a vére… – 0 RH NEGATÍV, A FRANC egye … meg. Elnézést… negatív. – Hát nem láttam már ezerszer ezt a tetoválást? Struve továbbadta ezt az információt, és hirtelen eszembe jutott az övemre fűzött elsősegélycsomag. Lepattintottam, és kotorászni kezdtem benne. Vérzést elállítani – sebet védeni – sokkot kezelni, ezt mondja a nagykönyv. Valamit elfelejtettem, valamit elfelejtettem… légutakat megtisztítani. Lélegzett még, ha erre gondoltak. Hogyan lehet elállítani a vérzést, és védeni a sebet egy szál kis nyomókötéssel, amikor a seb majdnem egy méter hosszú? Sokkot kezelni, na, ez talán menni fog. Kihalásztam a zöld ampullát, odaszorítottam a karjához, és megnyomtam a gombot. Aztán a kötést steril oldalával a kiálló bélrészre fektettem, az elasztikus rögzítőt pedig áthúztam a dereka alatt. Majdnem nullás feszülésre állítottam, aztán rögzítettem. – Tudsz még csinálni valamit? – kérdezte Struve. Hátraléptem, és nagyon tehetetlennek éreztem magam. – Nem tudom. Neked eszedbe jutott még valami? – Én sem vagyok nagyobb orvos, mint te. – Az ajtóra nézett. A keze ökölbe szorult, bicepsze megfeszült. – Hol a francban vannak már? Van morfplexed abban a készletben? – Igen, de valaki azt mondta, hogy ne használjam belső… – William… Marygaynek nyitva volt a szeme, és próbálta felemelni a fejét. Odarohantam hozzá, és a karomba fogtam. – Minden rendben lesz, Marygay. Már jön az orvos. – Mi lesz rendben? Szomjas vagyok. Vizet… – Nem, drága, most nem ihatsz vizet. Legalábbis egy darabig. – Ha operálni viszik, akkor semmiképpen. – Mi ez a sok vér? – kérdezte vékonyka hangon. Hátrahanyatlott a feje. – Rossz kislány voltam. – Biztos a ruha volt – mondtam gyorsan. – Nem emlékszel azokra a horzsolásokra? Megrázta a fejét. – Ruha? – Hirtelen elsápadt, és öklendezni kezdett. – Vizet… kérlek, William, vizet! Parancsoló hang csattant fel a hátam mögött: – Hozz egy vízbe áztatott rongyot vagy anyagot! Hátranéztem, és Wilson dokit pillantottam meg két hordágyvivővel. – Először fél liter femoral – mondta csak úgy, magának, miközben óvatosan bekukkantott a nyomókötés alá. – Kövesd azt a kivezetőcsövet egypár méterig, aztán szorítsd el! Nézd meg, hogy van-e benne vér! Az egyik medikus tízcentis tűt döfött Marygay combjába, és egy nejlonzsákból vért kezdett adni neki. – Bocsánat a késésért – mondta Wilson doki elcsigázottan. – Nagyon beindult az üzlet. Mit mondtál a ruháról? – Már volt két kisebb sérülése tőle. Nem illeszkedik rá egész tökéletesen, és felhorzsolja nyomás alatt. A doki szórakozottan bólintott, és megnézte Marygay vérnyomását. – Valaki adjon… – Valaki odaadott neki egy víztől csöpögő papírtörölközőt. – Adtál neki valamit? – Egy ampulla sokktalanítót. Kicsit összegyűrte a papírt, és Marygay kezébe adta. – Mi a neve? Megmondtam. – Marygay, most nem adhatunk neked vizet, de ezt szívogathatod. Most pedig bele fogok világítani a szemedbe. – Miközben egy fémcsővel belenézett a lány pupillájába, azt mondta: – Testhőmérséklet? – Erre az egyik medikus leolvasott egy számot valami digitális kijelzőről, és visszahúzott egy szondát. – Vér ment ki? – Igen, egy kevés. A doki óvatosan a kötésre tette a kezét. – Marygay, egy kicsit az oldaladra tudnál fordulni? – Igen – felelte Marygay lassan, és letámasztotta a könyökét. – Nem – mondta aztán, és sírva fakadt. – Ugyan, ugyan – mormolta a doki szórakozottan, és feltolta Marygay csípőjét annyira, hogy lássa a hátát. – Csak egy seb, és mennyi vér! Kétszer megnyomta a gyűrűje oldalát, és a füle mellett megrázogatta. – Van valaki a műhelyben? – Harrison, hacsak nem hívták el. Egy nő érkezett. Először meg sem ismertem. Sápadt volt, és véres, viharvert köpenyt viselt. Estelle Harmony. Wilson doki felpillantott. – Új ügyfelek, Harmony doktornő? – Nem – mondta Harmony tompán. – A karbantartó fickónál kettős baleseti amputáció volt. Csak pár percig élt, de frissen tartjuk átültetésekhez. – A többiek? – Robbanásszerű dekompresszió – szippantott Harmony. – Tudok itt segíteni valamit? – Igen, egy perc – A doki megint próbálkozott a gyűrűjével. – A fene egye meg! Nem tudod, hol van… Harrison? – Nem… talán a B műtőben, ha gond van a testfenntartással. De azt hiszem, jól megcsináltam. – Hát, a fene tudja, hogyan… – Hahó! – szólt a medikus a vértasakkal. – Még egy fél liter femoral – felelte Wilson doki. – Estelle, átvennéd az egyik srác helyét itt? Műtétre kell felkészíteni ezt a kislányt. – Persze, legalább csinálok valamit. – Remek. Hopkins, te menj fel a műhelybe, hozz le egy gurulós ágyat meg egy lámpát, két liter izotónikus fluorkarbont elsődleges spektrummal! Ha Merck gyártmányú, akkor az lesz ráírva, hogy „hastáji spektrum”. – Talált a ruhája ujján egy olyan részt, ami még nem volt csupa vér, és megtörölte a homlokát. – Ha megtalálod Harrisont, küldd át az A műtőbe, és készíttess elő vele hasi érzéstelenítést! – És vitessem fel a lányt az A-ba? – Igen. Ha Harrisont nem találod meg, keríts valaki mást… – bökött felém – …mondjuk ezt a srácot itt, hogy betolja a pácienst az A műtőbe! Te menj előre, és kezdd összeállítani az érzéstelenítést! Wilson felkapta a táskáját, és belekotort. – Már itt el kell kezdenünk – mormogta. – De azért mégse parametadonnal… Marygay! Hogy érzed magad? Marygay még mindig sírt. – Fáj… – Tudom – mondta a doki gyengéden. Egy pillanatig gondolkozott, aztán Estelle-hez fordult: – Nem lehet tudni, mennyi vért vesztett igazából. És van egy ömleny a hasüregben. Mivel még életben van, nem hinném, hogy túl sokáig vérzett nyomás alatt. Remélhetőleg még nincs agykárosodás. Megérintette a Marygay karjához erősített digitális kijelzőt. – Figyeld a vérnyomást, és ha úgy látod, hogy indokolt, adj neki öt köbcenti érszűkítőt! Nekem most mennem kell. Becsukta a táskáját. – Van érszűkítőd a pneumatikus ampullán kívül? Estelle megnézte a saját táskáját. – Nincs, csak a gyors pneumatikus… ó… de van. – Oké. Oké. Ha használnod kell a szűkítőt, és a vérnyomása túl gyorsan emelkedik… – Akkor két köbcentinként tágítót. – Oké. Nem valami elegáns megoldás, de hát ez van. Ha nem vagy túl fáradt, szeretném, ha asszisztálnál majd odafönt. – Jó. Wilson doki el. Estelle elkezdte mosogatni Marygay hasát izopropil-alkohollal. A folyadéknak hideg és tiszta szaga volt. – Adott neki valaki sokktalanítót? – Igen, én – mondtam. – Olyan tíz perce. – Aha, akkor ezért aggódott a doki… Nyugi, jól tetted. Csak a sokktalanítóban érszűkítő van. Még öt köbcenti, és túladagolást okozhat. Tovább mosogatott, és pár másodpercenként ellenőrizte a vérnyomást. – William! – Most először adta valami jelét annak, hogy megismert. – Ez a nő… izé, Marygay a szeretőd? Az állandó szeretőd? – Igen. – Nagyon csinos. – Ez érdekes megjegyzésnek tűnt, tekintve, hogy Marygay holtsápadt volt, és csurom vér. De azt hiszem, a nők, az orvosok és a szeretők a felszín alatt is meglátják a szépséget. – Igen, az. Marygay abbahagyta a sírást, és szorosan lehunyta a szemét. Az utolsó csepp nedvességet is kiszívogatta a papírból. – Kaphatnék még vizet? – Csak úgy, mint az előbb. De nem túl sokat. Kimentem az előcsarnokba, hogy papírtörölközőt keressek. Most, hogy a nyomáskiegyenlítő folyadék bűze elpárolgott, már lehetett szagolni a levegőt. Rossz volt. Gépolaj- és égett fémszagú, mint egy gépműhelyben. Arra gondoltam, talán túl van terhelve a légkondi. Volt már erre példa, amikor először használtuk a gyorsulókamrákat. Marygay elvette a törölközőt, de a szemét nem nyitotta ki. – Együtt akartok maradni akkor is, ha majd visszamentek a Földre? – Lehet – feleltem. – Már ha egyáltalán visszajutunk. Van még egy csatánk. – Nincs több csata – mondta Harmony tompán. – Hát nem hallottad? – Mit? – Nem tudod, hogy találat érte a hajót? – Találat?! Akkor hogy lehet, hogy élünk? – Hát ez az. – Visszatért a sebtisztogatáshoz. – Négy szakaszrészlegnek annyi, és a szkafandertárolónak is. Egy árva harci páncél se maradt a hajón… gatyában pedig nem lehet harcolni. – Azok a szakaszok… mi lett velük? – Nincs túlélő. Harminc ember. – Kik voltak? – A teljes harmadik szakasz és a második szakasz első osztaga. Al-Sadat, Busia, Maxwell, Negulesco. – Istenem… – Harminc halott, és fogalmuk sincs, mi történt. Nem tudják, de bármikor újra megtörténhet. – Nem szonda volt? – Nem, azokat mind elkaptuk. Meg az ellenséges hajót is. Semmi sem látszott a szenzorokon, aztán egyszer csak bumm, és már le is szakadt a hajó harmada. Szerencse, hogy nem a hajtómű vagy a létfenntartó rendszer. Alig hallottam, mit mond. Penworth, LaBatt, Smithers. Christine és Frida. Mind halottak. Teljesen belezsibbadtam. Harmony fogott egy pengevágót, és egy tubus zselét szedett elő a táskájából. – Légy úriember, és fordulj el! – mondta. – Ja, tessék! – Egy darab gézt alkoholba mártott, és a kezembe nyomta. – Addig is tedd hasznossá magad! Tisztogasd le az arcát! Nekifogtam, és Marygay, csukott szemmel, megszólalt: – De jó! Mit csinálsz? – Úriember vagyok. És hasznos is… – Mindenki, figyelem! Mindenki, figyelem! – A nyomáskamrában nem volt hangosbeszélő, de az előtérből jól lehetett hallani. – A hatodik osztály és afölött mindenki jelentkezzen a gyülekezőben, hacsak nincs sürgős orvosi vagy karbantartási feladata! – Mennem kell, Marygay. Nem mondott semmit. Azt se tudtam, hallotta-e a bejelentést. – Estelle! – Közvetlenül odafordultam hozzá; pokolba az úriemberséggel. – Megtennéd, hogy… – Persze. Szólni fogok, ahogy tudunk valamit. – Kösz. – Minden rendben lesz – mondta, de aggodalmas és komor volt az arca. – De most már menj! – sürgetett szelíden. Mire kiértem a folyosóra, a felszólítást már negyedszer ismételték. Valami új szag terjengett a levegőben, amit nem is akartam azonosítani.
(Troy 02.) Eredeti megjelenés: 2006 Magyar kiadás: Delta Vision, 2012 Hossz: 652 oldal Műfaj: fantasy Fordította: Sziklai István
Tartalom:
Közeleg a háború. A Nagy Zöld királyai gyülekeznek – és mindegyikük a hódítás, a fosztogatás sötét terveit dédelgeti magában. Az árulások és intrikák örvényébe csöppen három utazó: Píria, a szörnyű titkot rejtegető szökevény hercegnő; Kalliadész, a harcos, aki fennkölt eszmények híve és egy híres kard birtokosa; valamint jó barátja, Banoklész, aki kiverekszi saját legendáját az elkövetkező csatákban. Együtt utaznak Trója mesés városába, amelyre olyan sötétség borul, ami még sok száz évvel később is elhomályosítja a köznapi halandók diadalait és személyes tragédiáit. A Villámlás Pajzsa, a magasztos drámaiság és a lehengerlő kaland eposza a bronzkori Hellász dicső napjainak eseményeit tárja szemünk elé.
Vannak könyvek, amikre ha rápillant az ember, azonnal tudja, hogy azt neki írták - személy szerint. A szenvedélyes könyvbarátok egyik életcélja az lehet, hogy minél több ilyen írót/könyvet felfedezzenek maguknak.
Valamikor a távoli múltban, mikor levettem a könyvespolcról Gemmell első magyarul megjelent művét, a Legendát, sejtettem, hogy a mi kapcsolatunk ilyen lesz. Nem kell mondanom, hogy azóta az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, azt viszont igenis elmondom, hogy egyik könyvében sem kellett csalódnom. Mit is beszélek? Gyakorlatilag letehetetlen mindegyik műve. A relatíve gyengébben sikerültek is (már ha van ilyen egyáltalán) messze fölé magasodnak egy átlagos fantasy regénynek.
"...Sötétség lakozik benned. Valószínűleg mindannyiunkban. Olyan fenevadak, amelyeket legjobb leláncolva tartani. A közembereknek erősen kell fogniuk a láncot, mert ha szabadjára engedjük a bestiát, akkor a társadalom dühödt bosszúval ugrik nekünk. A királyoknál viszont... hát, ott ki ugrana nekik? Így aztán ott a lánc szalmából van fonva. Az a királyok átka, Hélikáón, hogy szörnyetegekké válhatnak. ... És mindegyik azzá is válik."
David Gemmell (1948 - 2006)
A Trója sorozat első részének ismertetése a blog első (teszt) írásainak egyike volt. Abban is arról lelkendeztem, mennyire olvasmányosan, kalandosan, élvezetesen mesél Gemmell egy olyan világról, az ókori Trójáról és a Nagy Zöld körüli számtalan királyságról (mi városállamoknak tanultuk őket történelemórán), hogy egy szuszra kellett végigolvasnom, annyira jó volt, mindezt úgy, jegyzem meg, hogy - szégyen nem szégyen -, engem sem a kor, sem a helyszín nem mozgatott meg addig egyáltalán. Nade ez már ugye nem az első, második Gemmell könyvem volt, szóval semmi averzióm nem volt a témával kapcsolatban, tudtam, hogy egyik kedvenc szerzőmben feltétel nélkül megbízhatok, aztán az Előszó pár oldala után már biztosan tudtam, hogy újra egy nagyszerű Gemmell könyv jelent meg.
Mit tud jobban Gemmell, mint más szerzők? Mindent. Mesélni mindenképpen. Sajnos nem olyan vagyok, aki az egy évvel ezelőtt olvasott regényekre kristálytisztán emlékszik (ez néha okoz egy kis gondot úgy hallom másnál is), így volt ez a Trója második részének kezdetén is (merthogy ez természetesen a sorozat második része, dacára a gerincen lévő III-as jelzésnek, ugyanis az első rész két kötetben jelent meg magyarul).
"- ...Miért hiszi el olyan sok ember a mesédet [Odüsszeusz]? - Mert szeretnek hinni. A legtöbb ember pirkadattól alkonyatig dolgozik. Keményen dolgoznak és fiatalon meghalnak. Hinni akarják, hogy az istenek lemosolyognak rájuk, hogy az életük nagyobb jelentőséggel bír, mint valójában. A világ szomorúbb hely lenne mesék nélkül."
A szereplők szinte lelépnek a lapokról - bár háttértörténetükről, cselekedeteik mozgatórugójáról jobbára csak pár soros összefoglalót kapunk, ami furcsamód mégis pont annyi, amennyi kell -, a történetük teljesen magával ragadó, sodró lendületű. Ebben az epikus fantasy műben - amiben nincs varázslat, és szörnyek sem, sőt még az istenek mindenhatóságában sem feltétlen hisz mindenki - feltűnnek sokan, akit az egyszeri olvasó csak fel tud idézni ókori mitológiai olvasmányaiból - végletesen kifordítva történelmi önmagukból. Találkozhatunk Odüsszeusszal - a Városok Kifosztója, az ember, akinek nincs ellensége, a rút mesemondó - Ithaka királyával, Akhilleusszal - a Gyilkos, a Vérivó, a Kibelező - Thesszália hercegével, Agamemnónnal mükéné hataloméhes királyával, Hérakleitosszal, Helikáónnal, Andromakhével, Hektórral és az - alternatív - történelem megannyi "névtelen" szereplőjével és számtalan királyával (én elkezdtem rajzolni a családfákat mintegy mankóként a könyv olvasása közben, hogy ne zavarodjak össze, hogy most akkor ki kinek is a fia, lánya, mert vannak egy páran mindegyik királyi családban :) ). A regény során néhány mítosz keletkezésére is - alternatív - választ kapunk (pld.: Kirkéére, a boszorkányéra, aki malaccá változtatta Odüsszeusz legénységét az Odüsszeiában, vagy Szép (Trójai) Heléné történetére, akinek "szépsége" miatt kitört a trójai háború). (Egyébként annyira untam az Odüsszeiát és az Iliászt régen, hogy arról inkább nem is mondanék többet most, csak annyit, hogy azok se rettenjenek el egy Trója című sorozattól, akik hasonló cipőben járnak, mint én.).
Majdnem kifelejtettem, a romantikus szerelmi szálat!!! Nálam ez szinte automatikusan mínusz 1-2 pont - a hosszától függően - (mármint ugye, ha van benne), mert iszonyatos módon tudom ám unni, na erről itt szó nincs! Elképesztő. Először is, az egyik szerelmes párról szóló rész hogy lehetne unalmas, hiszen az úgy van csak benne, hogy szereplői már meghaltak? Míg a másik szál annyira jól csűrt-csavart, hogy egyszerűen nem lehett unni és nem szurkolni a leszbikus(!) Andromakhének (a szűzies Athéné papnőnek), akinek prófécia mondta ki, hogy egyszerre három férfi iránt lobban lángra a szíve, és gyermeke királyok végzete lesz, mégis egy negyedik férfi ágyába bújik, miközben - szerelmes szívével - szolgálólányok után epekedik. :D - Ezért nem jár minusz pont, ez (is) nagyon jó volt! :D
A könyvben egy olyan korba kapunk bepillantást, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak, a nők bátran szembenéztek a sorsukkal - bár általában úgysem kerülhették el azt semmiképp -, ahol a barátság és a becsület többet ér az aranynál, a versengés (a könyv egy része az olimpiai játékok alatt játszódik) becsületbeli ügy, a háború a mindennapok része, ahol az emberi élet semmit sem ért, ahol a szavaknak és a mosolyoknak nem lehet hinni, ahol jobb, ha az állandóan intrikus hangulatban lévő királyok nem látják meg benned hatalmuk bővítésének eszközét. Láthatjuk igazi hősök bukását és névtelenek felemelkedését.
"...A fenébe, émelygek már a varratoktól, Odüsszeusz! Még a sebeimnek is vannak sebei. - Akkor mit keresel a tengeren, vén bolond? Mikor utoljára hallottam felőled, volt egy kis tanyád. - Még mindig megvan. És van egy ifjú hitvesem is, meg két kicsi fiam. Túl öreg vagyok, hogy elviseljem a lármájukat meg az állandó követelőzést."
Hirtelen nem tudnék olyan Gemmell művet mondani, aminek nem egy iszonyatosan nagy - és emberfelettien hősies - ostrom/csata lenne a vége (vagy az egész arról szólna), most sem maradunk harc nélkül a végére, addig azonban kissé meglepő módon alig van akció (nem is hiányzott egyébként), ellenben van más, méghozzá sok keserű-humoros beszólás, megmosolyognivaló történés, anekdota. A szerző írásaiban többször kapnak főszerepet idős, vagy kifejezetten öreg karakterek (Legendás Druss, Pengemester Chareos, Bárdos Beltzer, Fynn és Maggrig), ők most is - szinte - túlsúlyban vannak a fiatalok mellett (Odüsszeusz, Biáz, Leonidász), és a világból való kiábrándultságuk, élettapasztalatuk csak úgy süt a regényekből. És pont emiatt, a meseszövés és a lélegző karakterek mellett ez a melankólikus, depresszív hangulat miatt éri meg elolvasni nagyon Gemmell írásait. Utánozhatatlan. (Esetleg Steven Erikson hasonló hozzá, de az ő könyveit - bár szintén szenzációsak -, mégis igazi kihívás olvasni.) A könyv olyan értelemben tipikus, hogy elég hirtelen lett vége, folyamatosan olvastam volna tovább azonnal, remélem idén még jön a trilógia záró darabja is.
Nem tudom elképzelni egyébként, milyen "típusú" fantasy olvasónak ne jönnének be Gemmell művei, de én is ismerek kettőt is, akinek még a Legenda sem tetszett. Komolyan érthetetlen. Fantasyt alapvetően nem olvasó, de a történelmi regényeket kedvelők is nyugodtan bepróbálhatják. Sajnos több könyve nem lesz már, mert 2006-ban elhunyt, de a magyarul még kiadatlanok (van még elég sok) remélem jönnek tovább rendületlenül!
Június 5-én jelenik meg - végre valahára - A Kos és a Kobra éve című M.A.G.U.S. antológia, ami a Manifesztációs háború című alsorozat második része. (Az első rész címe Vihar Ibara felett volt, és nekem nagyon tetszett.) Várólistás.
Épp ideje volt, idén talán még nem is jött ki M.A.G.U.S. könyv egyáltalán.
Tartalom:
A fajháborúkban megtizedelt amundok holdistene, a Pyarron szerinti 3690. esztendő Sötét Együttállása idején megébredt Amhe-Ramun harmadik éve vívja irtóháborúját a hetedkor népei ellen. Az ibarai dzsad kultúra bástyái ledőltek, a Manifesztáció csapatai északnyugaton Ordant, délen a kermarán partvidéket, délkeleten Gorvikot fenyegetik. Mióta hatalmas szövetségesét, Shadont megrendítette a királyválság, Pyarron magányosan dacol az Ősi Nép dühével – 3693 vészterhes vigíliáján elkerülhetetlennek látszik, hogy utolsó észak-galliomarai hídfőállását, Equasselt is elveszítse.
A színfalak mögötti csatározásokban – melyeket Jan van den Boomen lebilincselően izgalmas kiseregénye tár elénk – a Dúlás utáni Államszövetség és Krán is új arcait mutatja meg. A két hatalom nem várt fordulatokban bővelkedő közeledése pedig csak az első ok a háromból, amiért az ynevi krónikák a Kos és a Kobra éveként emlegetik az Égi Fény 3693. esztendejét...
Jan van den Boomen: Doldzsah kegyében Mira Sandoval: Az azúr hold jegyese Király Árpád: Vékony vörös vonal
Isaac Asimov - Az Alapítvány előtt (Alapítvány 01.)
Isaac Asimov - Prelude to Foundation (Foundation 01.) Eredeti megjelenés: 1988 Magyar kiadás: Móra Ferenc (Galaktika) 1991, 1995; Szukits Könyvkiadó 2002, GABO 2011 Hossz: 418 oldal Műfaj: sci-fi, klasszikus Fordította: Baranyi Gyula
Tartalom:
Az Alapítvány sorozat időben legelső, bevezető darabja csupán 1988 után kerülhetett az olvasó kezébe. A történet 12020-ban játszódik, I. Cleon császár uralkodása alatt a Trantoron, a Galaktikus Birodalom óriási kupolafővárosában. A hihetetlenül magas színvonalon megszervezett társadalom gigantikus méretű gépezetében a legkisebb fennakadás is a Birodalom bukását okozhatja. Ha a császár ismerné a jövőt, megmenthetné az összeomlás veszélyétől, s saját hatalmát is megszilárdíthatná. Ehhez meg kellene nyernie Hari Seldon bizalmát, aki éppen a pszichohistória elméletén dolgozik. Az Alapítvány regények leendő, legendás hírű Mestere menekülni igyekszik a császári pártfogás alól, mert nem mindegy, hogy elméletét milyen érdekek szolgálatába állítják. Az izgalmas, fordulatos regényből megtudhatjuk, milyen események előzték meg az Alapítvány létrehozását.
Még nagyon régen olvastam az Alapítvány-sorozat pár részét (azt hiszem hármat, de ezt nem természetesen), és a legelső sci-fi könyvek voltak, amik tetszettek. Az előtte olvasottak (nem tudom mik voltak, mert mindet abbahagytam) egyáltalán nem győztek meg arról (8-9-10 évesen), hogy a sci-fi nekem való. Ebben biztosan közre játszottak egyébként a műfajra jellemző bűnronda könyvborítók is. Azért szerettem volna elolvasni most az egészet, mert szégyenszemre két dologra emlékszek az egész alap trilógiából, arra, hogy nem bírtam lerakni és egy szó, amit már nem tudtam hová rakni - Öszvér. Kíváncsi voltam, hogy - nagyjából - egyben a teljes hét rész mennyire "jön be" felnőtt fejjel - persze majdnem biztos voltam benne, hogy nagyon -, és hogy tudjam, hogy miről is szól ez az oltári sci-fi klasszikus sorozat! :)
Isaac Asimov (1920-1992)
Egyébként Asimov többi könyvével is ilyen a kapcsolatom. Olvastam egy-kettőt (Kalibánt, a Hajnal bolygó robotjait, a Halál fuvallatát (ezt abbahagytam emlékszem) és a Leszáll az éjt, ami inkább Robert Silverberg könyve, ő csak társíró volt - ezt imádtam, legalább 2x olvastam), de a nagy Asimov-univerzum összességében mégis totális sötétségként borul rám. Ez nagyjából a szégyen kategóriát súrolja, szóval ez ennyiben nem maradhat! :D
"...- Nem, felség. Az egész történelem azt tanúsítja, hogy mi nem tanulunk a múltból. "
Asimov képzeletének méltatását, amivel egységes egésszé sikerült összeillesztenie élete összes írását, most nem részletezném, de egy kalapemelés kijár neki érte. Viszont nem várt mód roppant hamar rájöttem, miért is tetszett nekem gyerekként Asimov. Számomra meglepő volt, mennyire nagyon - pozitív értelemben használva a szót - egyszerűen fogalmaz. Ez jó is és rossz is volt egyszerre.
Jó, mert nincs a könyvében egy olyan gondolat, ötlet sem - legyen az egy vallásról szóló rész, vagy a pszichohistóriát magyarázó levezetés, vagy bármely tudományágról (pld.: matematika, meteorológia, társadalomtörténet) szóló fejtegetés -, ami ne lenne annyira emberi, könnyen fogyasztható, doktori címhez nem kötötten érthető példákkal elmagyarázva. Ez nekem anno nagyon nagy pozitívum volt, és most is örültem, hogy ebben a részben is a száraz tudományos értekezések helyett ennyire olvasmányos módon jutottam egyre előrébb Hari Sheldon kutatásában, ami a pszichohistóriát valóban használható tudományággá kívánja tenni.
"...Hogy lehet valami lehetséges, a gyakorlatban azonban mégsem alkalmazható? – Elméletileg számomra lehetséges, hogy a Galaxis minden világára ellátogassak, és mindenütt kezet rázzak minden egyes személlyel. Csakhogy ez sokkal több időbe telne, mint amennyi nekem élnem megadatott, de még ha halhatatlan lennék is, sokkal több újszülött jönne a világra, mint amennyi régit én meg tudnék látogatni, és ami még fontosabb: az emberek többsége hamarabb meghalna, mint ahogy én képes lennék egyáltalán eljutni hozzá."
Ugyanakkor rossz, mert a párbeszédes részek sokszor túlságosan "bugyuták", vagy inkább kevésbé jól sikerültek, teli kincstári optimizmussal, naivitással (a szerző részéről). Az események csodálatos módon simán követik egymást, minden buktatóra rögtön ott van a megoldás, vagy legalábbis az aktuális problémán túljutást segítő ötlet, mintha egy isteni kéz vezetné Hari Seldont a célja felé vezető úton, ami minden felmerülő zökkenőt elsimít (persze erre azért van egy magyarázat a könyvben). Mintha az előzménykötet(ek)ben szereplőknek nem akart volan igazán mélységet adni. (Kíváncsi vagyok, hogy mikor már az Alapítványt fogom olvasni, akkor is lesznek-e problémáim a párbeszédes részekkel és a papírmasé-karakterekkel.) Viszont - talán furcsa módon - pont emiatt bátran ajánlható minden olyan fiatal olvasónak is, aki csak most gondolkozik azon, hogy vajon melyik könyvel kezdje az ismerkedést ezzel a furcsa, teljesen érthetetlen műfajjal, amit csak a kockák olvasnak - a sci-fi-vel. (Bár akciójeleneteket ne is reméljen benne.) A kockáknak nem ajánlom, ők már úgyis régen kiolvasták az egész Asimov életművet párszor, és melyikük ne tudná fejből idézni a robotika három törvényét?
"...az érzelmek a mozgatói az emberi cselekvésnek, sokkal erősebbek, mint maguk az emberek sejtik. Magának fogalma sincs, mi mindent el lehet érni az érzelmek legenyhébb befolyásolásával..."
Asimov elbeszélői stílusa tehát könnyen követhető, élvezetes, a történetvezetése kicsit lineáris (ebben a regényben legalábbis), de ezt bámulatos fantáziája bőven feledteti - leszámítva ugye a szinte maguktól megoldódó problémákat -, a Galaktikus Birodalom egyetlen világa - a fővilág, a Trantor - is annyi apró érdekességgel szolgál, hogy elrepült vele ez a párszáz oldal. Sok vicces, megmosolyogtató jelenet van a könyvben, amikre igazából nem számítottam, de örültem nekik. A feszültség teljes hiánya viszont nem volt annyira örömteli, még szerencse, hogy a könyv nyomozgatós, ide-oda utazgatós részei azért kárpótoltak az elmaradt adrenalinlöket miatt, amit nem is tudom, miért vártam, hogy lesz. Talán mert az űrben játszódik a 25 millió lakott világot magában foglaló Birodalomban, szóval gondoltam, hogy valami ŰRCSATA az biztos lesz! Na de az pont nem volt! :D Az Encyclopedia Galactica részletek nagyszerűek a fejezetek elején, a kedvenc karakterem pedig I. Cleon császár volt. :P
"...Minden tiltott dolog nagyon csábító, kiváltképpen, ha szexuális természetű. Vagy kit érdekelne különösebben a női mell egy olyan társadalomban, ahol sohasem takarják el a szem elől? – Azt hiszem, engem azért igen."
Igazi előzmény-regény, bemelegítésnek, alapozásnak nagyon megtette ez az első rész, és a folytatása sem fog már sokáig a polcon pihenni.
(Kommentekben jöhetne pár tipp, mely Asimov regények kapcsolódnak még szorosabban az Alapítvány sorozathoz [közös szereplőkkel, elvarratlan szálakkal]. Gondolom a Hajnal bolygó robotjai és talán valahonnan rémlik, hogy A mezítelen nap. Igaz ez?)
Ez a hamar - az első évada végén - hamvába holt misztikus/horrorisztikus tv-sorozat 8 résszel ajándékozza meg a stílus kedvelőit. A párommal volt szerencsém végignézni, és mint az a saját példánkból kiderült, neki, akinek gyakorlatilag semmi köze a stílushoz, sokkal jobban tetszett. Őt a táj - az Amazonas - szépsége teljesen kárpótolta azokért a hiányosságokért, amiken egy igazi rajongó inkább fennakad, ugyanis a történet - amiben minden van egyébként ami egy ilyen epizodikus felépítésű sorozatból nem hiányozhat, szellemek, démonok, zombik, gyilkos bennszülöttek - meglepően kiszámítható és sablonos lett sajnos. Ezenkívül még nagyobb probléma volt, hogy izgulni sem igen lehetett rajta.
Azt mindenki döntse el maga, hogy az ide-oda rázkódós kézikamerás felvételeket mennyire élvezi (én betegen néztem most és nem volt jó), de sajnos itt azzal is együtt kell élni, hogy amúgy sem nagyon látni szinte semmiből se sokat, hát még így. Senki nem azért kezdi el nézni ezt, mert logikailag hibátlan műként képzeli el, de sajnos túl sok helyen volt gondolati bakugrás a forgatókönyvben. Persze mindent meg lehet magyarázni, hiszen ez egy misztikus sorozat, belefér, de jobb lett volna, ha egy jó forgatókönyv fért volna bele. Egyébként a technikai megvalósítása jó lett, nem látszik, hogy nagyon spóroltak volna a pénzzel (persze spóroltak, erre is jó a kézikamerás trükközés, könnyen el lehet kenni a problémásabb látványt).
Eloise Mumford
A történet eleje sok jót ígért, amiből aztán megvalósítani nem sok mindent sikerült, de például nekem a színészekkel most nem volt semmi kirívó problémám, sőt a néger operatőr még vicces is volt a maga szerepéhez mérten. A sorozat szépsége Eloise Mumford lenne, aki tényleg jól nézett ki, de végig azt hittem, hogy ismerős valahonnan, erre mikor megnéztem, hogy mikben szerepelt, kiderült, hogy nem láttam még soha semmiben, azt hiszem ez a tipikusan a tizenkettő egy tucat kategória, nem miatta fog leragadni senki a sorozat elé. A férfi szereplőkről inkább nem írnék semmit. :)
A 8 rész végén egy őrületesen nagy sablon cliffhanger van, ami körülbelül az első résztől tudható - mármint annak aki nem az első horror témájú műveként élvezte végig a sorozatot -, de a sok panaszkodás után azért hozzátenném, hogy annyira rossz azért nem volt, hogy egy teljes 24 részes évadot is ne néztem volna végig belőle, egyszerűen csak a Paranormal Activity rendezőjétől én többet vártam. Idén elvérzett az első sorozatom, amit szerettem volna nézni (ha jó) sokáig - és nem is sok ígéretes maradt, amennyire figyelem a sorozatos híreket.
Tudtok ajánlani jó sorozatot, ami 2011-ben (vagy 2012-ben) rajtolt és kihagyhatatlan? Stílusra mindegy milyen.
Láthattátok, hogy a blog egy hete nem frissült. Ennek sajnos meg volt a szomorú oka - egy betűt sem tudtam olvasni az eltelt idő alatt. A családban a leggyengébbeket (a gyerekek és apa) leterítette ez a pár napig tartó pestis, de most végre majdnem minden rendben és indulhat megint a móka. :)
[Bár van egy olyan apró de jelentőségében el nem hanyagolható tényező, hogy végre kijött az Ördög 3.0-ra javított verziója és arra mindenképpen kellene szorítani egy kis időt, hogy párszor elgyepáljam.]
Gyorsan jelzem is tehát, hogy nagy-nagy titokban az Alexandra Könyvkiadó kijött nekünk egy igazi jósággal (véletlen vettem észre), mégpedig Lois McMaster Bujold - Chalion átka című könyvével, ami a Chalion trilógia 2002-es nyitókötete és aki gyorsan kapcsol, az - már csak ma -, de 40% kedvezménnyel rendelheti meg az Alexandra webshopjából potom 1619 forintért ezt a 488 oldalas regényt, ami 2002-ben harcban állt a World Fantasy és a Mythopoeic díjért is. A szerzőről annyit, hogy egyike azon íróknak, akinek műveit legtöbbször jelölték Hugo és egyéb díjakra (nem egyszer meg is nyerte), szóval nagyon várós!
Köszi Alexandra, csak így tovább a témában - de miért ez a nagy titkolózás?! :)
Tartalom:
Egy testben és lélekben egyaránt megtört ember, Cazaril visszatér abba a nemesi házba, ahol valaha apródként szolgált. Tanító-titkárnak nevezik ki a szépséges, erős akaratú hercegnő mellé, aki a léha hercegi örökös nővére. Cazaril megrémül a megbízatástól, mely arra a helyre juttatja el, amitől a legjobban retteg: a cardegossi királyi udvarba, ahol legvérmesebb ellenségei, akik valaha rabszolgasorba juttatták, most magas pozíciókat foglalnak el. Ám nemcsak az ellenfelek áruló intrikái fenyegetik Cazarilt és Iselle hercegnőt, hanem egy baljós átok is, amely gyilkos pallosként lebeg az egész kárhozott Chalion-ház fölött. Cazaril csak a legsötétebb, legtilalmasabb mágia alkalmazásával remélheti megóvni hercegi pártfogoltját - mely által váratlanul sosem látott csodák eszközévé, és egyben démoni erők porhüvelyévé válik.
"Üdítő, fordulatos és - mint Lois McMaster Bujold mindig - felemelő". (Robert Jordan)
"Cazaril nagyszerű története az első oldaltól kezdve magával ragadott, az izgalmas kalandokon és váratlan fordulatokon keresztül egészen a végéig fogva tartott. Olvassák el!" (Jean M. Auel)
Stanislaw Lem - Return From The Stars Eredeti megjelenés: 1961 Magyar kiadás: Európa 1964, 1979, Szukits 2005 Hossz: 318 oldal Műfaj: sci-fi, klasszikus Fordította: Mach Edward, Murányi Beatrix
Tartalom:
A regény hőse Hal Bregg, a kozmoszban tett hosszú útjáról tér vissza a földre, ahol időközben teljesen megváltozott viszonyokat talál. Nemcsak a technika alakul át – más az életmód, és más az emberek természete. S más a férfiak és nők egymáshoz való viszonya is.
Hal összeütközésbe kerül ezzel a megváltozott, néha meghökkentően idegen világgal és lakosaival, akik nem honfitársai az időben, s mégis velük kell leélnie hátralévő életét. Végül a szerelem segíti hozzá, hogy megtalálja a helyét, s lázongás és keserűség nélkül gondolhasson azokra, akik elrepülnek a csillagok aranygyapjúáért.
A Stanislaw Lem műveit végigolvasó vállalkozás a harmadik fordulóhoz érkezett a Visszatérés című regénnyel. Ezzel a regénnyel sem kerültem még kapcsolatba régebben, ezért mindenfajta előzetes tudás nélkül olvashattam most.
A könyv elején, amikor a még számomra ismeretlen mesélő több oldal hosszúságú belső monológját olvastam, körülbelül annyira elveszettnek éreztem magam, mint a könyv főhőse. Az ugyan hamar kiderül, hogy a Földön járunk, de minden annyira más, hogy már éppen az értelmezhetőség határán túl van. A földiek technológiája a miénket messze meghaladó, a tárgyak funkciója ismeretlen sőt az általuk beszélt nyelv is szinte az érthetetlenségig megváltozott.
"...Fürdőszobát keresve, véletlenül ráleltem az ágyra: gyöngyfényű, duzzadt négyszöge a falból ereszkedett le, gombnyomásra. A fürdőszobában nem volt kád, se csapok, semmi, csak csillogó lemezek a mennyezeten, a padlón pedig szivacsos műanyaggal bélelt, kis mélyedés. Biztosan oda kell beállni, de nem zuhanynak látszott. Úgy éreztem magam, akár egy neandervölgyi ősember."
A sevége-sehossza monológ hirtelen egészen váratlanul ért, de Lem zsenijének szerintem tökéletes prezentálása, az, hogyan tudta elmesélni a jövőbeni társadalom ezernyi furcsaságát a 127 éves távollétből hazaérkező űrhajós szemszögéből. A könyv történetének alakulása közben - ahogy fokozatosan egyre többet tudunk meg a földi utópiáról -, ránk van bízva, hogy eldöntsük, vajon tényleg beszélhetünk-e utópiáról, vagy épp az emberiség végromlásának kezdetének lehetünk tanúi?
"...Mit bizonyított be neked Starck? Hogy az űrutazás haszontalan? Mintha mi nem tudnánk! És a sarkok? Mi volt a sarkokon? A sarkutazók tudták, hogy nincs ott semmi. És a Hold? Mit keresett Ross csoportja az Erathostenes-kráterben? Briliánsokat? Minek gyalogolt át Bant és Jegorin a Merkúr korongjának kellős közepén? Napozni akartak? Hát Kellen és Offshagg – amikor a Cerberus hideg felhőjébe repültek, csak egyvalamit tudtak biztosan: azt, hogy otthagyhatják a fogukat. Tisztában vagy vele, mit mond valójában ez a Starck? Az embernek étel, ital és ruha kell, a többi őrültség. Mindenkinek megvan a maga Starckja, Bregg. Minden korszaknak is."
A könyv ezen részei - körülbelül a fele - zseniális. Erről többet kár is mondani. Az, hogy a maradék részek sem maradnak el sokban, bizonyítja igazán Lem írói nagyságát. Igen, ősellenségemre, az elmaradhatatlan szerelmi szálra gondolok, ami viszont egyáltalán nem a megszokott módszerek szerint van elénk tárva, szerencsére. A történet szerint ugyanis az idejéből kiszakadt Hal egyetlen lehetősége a viszonylag normális életre, ha sikerül egy régimódi férfi-női kapcsolatot kialakítani valakivel ebben a gyökeresen megváltoztatott társadalomban, DE a betrizálás - az erőszak, aggresszió és a hozzá kapcsolt ősi, emberi érzelmek alól való felszabadítás, aminek a célja egy erkölcsös minden rossz (emberi) tulajdonságtól mentes társadalom létrehozása - nevű művelet miatt az emberiség már nincs felkészülve egy múltból érkezett vadember "gátlástalan", erőszakos fellépésére. Ez ad annyi pluszt, hogy ne legyenek ezek a részek sem közömbösek, hanem épp elenkezőleg, akár még drukkolni is lehet a főhősnek, hogy vajon sikerül-e neki találni valakit egyáltalán ebben a számára oly érthetetlen, furcsa időben.
A tudományos kérdések, amiket felvet Lem a regényében, valóban elgondolkoztatóak, például hogy mi szükség van a csillagközi utazásokra, ha az általuk visszahozott információk akár több száz évesek is lehetnek és rég elavultnak számítanak, mire egyáltalán megérkeznek hozzánk.
Stanislaw Lem (1921 - 2006)
Aki ismeri a matematikával való kapcsolatomat - mármint, hogy olyan nincs nekem egyáltalán és sosem volt :) - az tudja, hogy most egy nagy dicséret jön, mikor azt mondom, hogy le a kalappal Lem előtt, hogy ilyen szemléletesen tudja visszaadni a matematika fenségességét, amit nagytudású (tényleg) matektanáraim évekig próbáltak nekem átadni - sikertelenül.
"...És tudja, miért voltam így a matematikával? Csak ott jöttem rá, hogy mit jelent. Miért a legfontosabb. Amit Abel és Kronecker bebizonyított, ma éppen úgy érvényes, mint négyszáz évvel ezelőtt, és mindig is érvényes marad. Lesznek új utak, de a régiek is továbbvezetnek. Nem lepi be őket a gyom. Ami ott van, az… örök. Egyedül a matematika nem fél az örökkévalóságtól. Ott értettem meg, milyen végérvényes. Milyen erős. Nincs más, ami hozzá fogható."
A mű mondanivalója, társadalomkritikája az eltelt több mint 50 év után sem évült el, ezért a sci-fi-t szerető fiatalabb olvasók is megtalálhatják benne a számításukat.
Nekem eddig ez a regény tetszett a legjobban, viszont talán túl lázadó vagyok ahhoz, hogy a végével igazán ki lehetnék békülve.
"...Egyikünk sem repülne, ha tudná, mi van ott. Azt nem tudja senki. Csak aki ott járt. Olyanok voltunk, mint a kétségbeesett, halálra rémült állatok."
A könyvért külön köszönet a Szukits Könyvkiadónak!
Jack Ketchum - The Girl Next Door Eredeti megjelenés: 1989 Magyar kiadás: Láva Könyvkiadó, 2008 Hossz: 318 oldal Műfaj: horror, thriller Fordította: Farkas Anikó, Kiss Atilla
Tartalom:
Külvárosi környék. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember. Ez persze nem igaz a tinédzser Megre és mozgássérült húgára, Susanra. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében Meg és Susan saját nagynénjük áldozatává válnak, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi mindhárom fiát is – végül pedig az egész környéket. Egyetlen fiú, a tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy nagyon felnőtt döntést kell meghoznia…
Igaz történet, amely valóságos eseményen alapul. Jack Ketchum nyugtalan, minden határt felülmúló horror-thrillerében az emberi lélek szakadékait mutatja be.
Senkitől nem fogok bocsánatot kérni azért, mert szeretem a horror-irodalmat és a horror-filmeket. Jöhet minden fajtája - persze főleg a zombisok közül - én mindegyiken remekül szórakozok. Nem botránkoztatnak meg a letépett végtagok, vagy a piranhák általi vérfürdő, nem unom még a jól megszokott horror-sablonokat (mindig lehet tudni, ki marad meg utoljára, mindig van egy felvillanó cici, stb...). Mit nekem a Martyrs élve megnyúzós jelenete, vagy az Inside sorozatgyilkosa esetleg az Eden Lake Legyek Urából szalasztott gyilkos gyerekraja. A Fűrész sorozat? Pár kellemes délután. Egy időben amit találtam mind megnéztem.
ÉN NAGGYON KEMÉNY VAGYOK!!! :D
Hittem ezt magamról mondjuk két évvel ezelőttig. :(
Jack Ketchum [Dallasy Mayr] (1946 - )
Aztán megnéztem Jack Ketchum könyve alapján készült A szomszéd lány című filmet (meg még két Ketchum mozit a Red-et (bosszúállós) és az Offspring-et (kannibálos), de mindegy, ezek - még - nem jelentek meg magyarul) -, épphogy.
Ne gondoljátok, hogy annyira durva volt, véres, amilyet még sosem készítettek, vagy annyira látványos és undorító. Egyik sem. Az első felében semmi nem volt szinte egy 50-es évekbeli idillikus amerikai kisváros nyári életén kívül - csak a feszültség fokozása. A végén mégis úgy éreztem, hogy ez a Tortúra volt megszorozva A Passió-val - és a gyerekekkel. Ja, és hogy megtörtént az eset? Csak hab a tortán!
A film megnézése után tudtam csak meg, hogy a könyv már elérhető magyarul is (vagy hogy egyáltalán van könyv), most be is szereztem. Gondoltam, mindig az írott mű a jobb, így a magában is felkavaró film vajon milyen lehetett eredetiben? Ezt meg kellett tudnom!
Általában nem szoktam könyvet úgy olvasni, hogy tudom a végét, vagy egyáltalán, egy film után az alapjául szolgáló könyvet. Unalmas.
Itt nem éreztem ezt. Teljesen mást kerített hatalmába. Konkrétan a hányinger, és hogy abba akarom hagyni az olvasást. A könyv első fele a filmhez hasonlóan a feszültség fokozásával telik - és az, hogy pontosan tudom, mi vár még rám - és Megre - 100-50-10 oldal múlva, kocsonyává változtatta a gyomromat. (Csak szólok, hogy mindezt úgy, hogy közben egy cseppnyi vér sem csordul ki, sőt a könyv nyelvezete sem annyira mocskos, mint azt esetleg az egyszeri ember elképzeli, sőt igazából azt kell mondanom, hogy meglepően visszafogott, elegáns módon mesél el mindent.)
"...Ezt nem fogom elmondani. Megtagadom a mesélést. Vannak dolgok, amikről tudod, hogy előbb fogsz meghalni, mintsem elmondanád, és vannak, amikről tudod, hogy előbb kellett volna meghalnod, mintsem lásd őket. Néztem és láttam."
A könyv Stephen King által írt előszavában Jack Ketchumot - a most is aktív írók rangsorában - a második helyre teszi - az első Cormac McCarthy -, ami azért elárulja rögtön, hogy a könyv prózájával semmi probléma nincsen egyáltalán.
A történéseket a gyerek főszereplő szemszögéből láthatjuk, testközelből. A gyerekek beszéde vicces, a pubertáskor kapujában lévő fiúkban az ember - remélhetően csak eleinte - saját magára és akkori gondolataira ismerhet.
"...Persze mindannyian Mrs. Morinora gondoltunk. Vastag derekú, rövid lábú szicíliai asszony volt, aki sokkal nagyobb bajszot viselt, mint Tony, de a mellei elég nagynak tűntek. Egyszerre volt nehéz ügy, de érdekes is, és egy kicsit visszataszító, hogy elképzeljük melltartóban."
Véleményem szerint EZ a mű A vegytiszta HORROR. Élő, lélegző, durva, kegyetlen, beteges és félelmetes, mert valóságos. 10 pontosra fogom értékelni, egyszerűen azért, mert annyit ér - merész témaválasztása és irodalmi megvalósítása miatt egyaránt -, de hogy ezt nem sokan fogják végigolvasni az biztos! (Én sem élveztem az olvasását, remélem ez azért lejött?) Nem hiszem, hogy idén (vagy bármikor) lesz ennél felkavaróbb könyv amit elolvasok (bár a Véres délköröket nézegetem már egy ideje - esetleg az). Ahogy kvzs írja a Molyon - véletlenül láttam meg, remélem nem haragszik, hogy ismeretlenül ellopom a gondolatai, de én is pontosan így éreztem magam olvasás közben:
"Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Ezt a könyvet senkinek nem szabad elolvasnia. Ezt a könyvet nem lett volna szabad megírni. Örülök, hogy megírták ezt a könyvet. ... Ez a könyv egy pofon mindenkinek, hogy végre húzzuk már ki a fejünket a homokból, és vegyük észre, és tegyünk ellene, és ne mondjuk azt, hogy nem a mi dolgunk… Tökéletes könyv egy borzalmas témáról."
Értékelés: 10/10
Mivel a könyv sehol nem kapható évek óta - néztem a neten, antikváriumban nem lehet kapni, a Vaterán 10.000 ft körül van angolul, magyarul nincs, szóval enyhén kult szagú nem? [Esetleg a többi Ketchum könyvet nem érné meg kiadni valakinek?] -, sőt a kiadójáról sem tudok semmit, ezért a további szószaporítás helyett a könyv Előszavából kölcsönveszem Stephen King gondolatait, főhajtását a szerző felé (spoilerek vannak benne, de mivel a könyv ezzel kezdődik, ott úgyis beleszaladna mindenki), majd az Utószóban maga az író meséli el, mi volt a könyv megszületésének fő oka, célja. Olvassátok el mindkettőt, tényleg érdemes és érdekes - amíg le nem vetettetik velem! :P
Jack Ketchum tulajdonképpen nem létezik: ez egy Dallas Mayr nevű férfi álneve. Természetesen nem kotyognám ki, ha szigorúan őrzött titok lenne, de nem az; Dallas Mayr neve szerepel minden Ketchum regényben a szerzői jogokról rendelkező részben (hét vagy nyolc kötete jelent meg eddig az Egyesült Államokban), és ha autogramot kérünk tőle, nagy valószínűséggel „Dallas”-ként fogja aláírni a nevét. (Olvasói persze minden bizonnyal a „Jack Ketchum” nevet fogják látni ennek a kiadásnak az ajánlólistáin.) A Jack Ketchum mindenesetre soha nem volt számomra egy jóhiszemű nom de plume; sokkal inkább úgy tűnt, mint egy nom de guerre. És annak nagyon találó. Végül is Jack Ketchum volt a neve több generációnyi brit hóhérnak, és az amerikai névrokon regényeiben jószerivel senki nem marad életben; a csapóajtó mindig kinyílik, a hurok mindig megszorul, és előbb-utóbb még az ártatlanoknak is lógniuk kell. Ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos, a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum regényből. Ketchum világában a törpék kannibálok, a farkasok soha nem fogynak ki az üvöltéshez szükséges szuflából, és a hercegnő végül egy házi bunkerban köt ki, gerendákhoz kötözve, ahol egy őrült nő vasalóval égeti ki a klitoriszát.
– 2 –
Korábban már írtam röviden Ketchumről, és azt állítottam, hogy a műfaj kedvelői között kultikus alakká vált, számunkra, a thriller- és horror-irodalom szerzői számára pedig egyfajta hős lett. Ez ugyanúgy igaz most is, mint akkor, amikor írtam. Ha jól megnézzük, ő áll a legközelebb ahhoz, hogy az amerikai Clive Barker legyen… bár ez inkább múlik az érzékenységen, mint magán a történeten, hiszen Ketchum szinte soha nem foglalkozik a természetfelettivel. Ez azonban aligha számít. Ami igazán fontos, az az, hogy aki olvasta, óhatatlanul a hatása alá kerül, és nincs az az átlagos olvasó, aki könnyedén el tudná felejteni, ha egyszer megismerkedett a munkáival. Archetípussá vált. Ez a helyzet már azóta, hogy megjelent az első regénye, az Off Season (Az élőhalottak éjszakája egyfajta irodalmi változata), és feltétlenül igaz A szomszéd lány esetében is, ami valószínűleg Ketchum legmeghatározóbb írása. Ami engem illet, véleményem szerint a késő negyvenes és az ötvenes évek misztikus kemény regényírójára, Jim Thompsonra hasonlít a legjobban. Ahogy Thompson írásait, Ketchum teljes munkásságát is olcsó kiadásban jelentették meg (a szülőhazájában legalábbis; egyszer-kétszer keménykötésben is megjelent Angliában), soha nem került még közelébe sem a bestseller listáknak, soha nem írnak róla a műfajt szemléző folyóiratokon kívül (de a Cemetery Dance és a Fangoria is csak ritkán közöl róla értő elemzést), és szinte teljesen ismeretlen az olvasó nagyközönség előtt. Ennek ellenére, ahogy Thompson is, rendkívül érdekes szerző, kegyetlen és néha briliáns – nagy tehetség és sötét, kétségbeejtő látásmód jellemzik. Írásai olyan mértékben vannak teli élettel, hogy annak közelébe sem tudnak menni ismertebb irodalmi kollégái – olyan különféle írókra gondolok itt, mint William Kennedy, E. L Doctorow vagy Norman Mailer. Tulajdonképpen a jelenleg is aktív amerikai regényírók között csak egyetlenegy van, aki véleményem szerint biztosan jobb és fontosabb történeteket ír Jack Ketchum-nél, és az Cormac McCarthy. Ez jó nagy dicséret egy olyan kevéssé ismert szerzőnek, akinek első kiadásai mindig puhafedelűek – de a dicséret nem túlzó. Akár tetszik, akár nem (és az itt következő regény olvasói közül sokaknak nem fog tetszeni), ez az igazság. Jack Ketchum az igazi portéka. És, talán emlékszünk rá, maga Cormac McCarthy is alig ismert, állandóan a csőd szélén táncoló szerző volt, egészen addig, míg meg nem jelentette az All the Pretty Horses című regényét, ez a cowboyrománc viszont már nem igazán hasonlított a korábbi könyveire. McCarthyval ellentétben Ketchum nem nagyon érdeklődik a sűrű, lírai nyelv iránt. Sima, egyszerű amerikai stílus az övé, mint amilyen Jim Thompsoné is volt, benne egy hajszálérként végigfutó érdes, félig hisztérikus humorral, ami időnként feldobja – Eddie-re gondolok például, A szomszéd lányban szereplő őrült gyerekre, aki az utcán mászkált „félmeztelenül, egy nagy élő fekete kígyót lóbálva a fogai között”. Ami persze igazán jellemzi Ketchum írását, az nem a humor, hanem a horror – ahogy előtte Jim Thompsont is (nézzük csak meg a Svindlerek [The Grifters] vagy A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényeit, ezeket akár Jack Ketchum is írhatta volna), őrá is az élet egzisztenciális rettenete van meghatározó hatással. Olyan világ ez, amelyben egy lányt nemcsak egy pszichotikus nő kínozhat könyörtelenül, hanem a teljes szomszédság; olyan világ, ahol még a hős is túl későn érkezik, és túlságosan is meghasonlott önmagával ahhoz, hogy igazán befolyásolhassa a történéseket.
– 3 –
A szomszéd lány rövid, az angol kiadásban mindösszesen 232 oldal, mégis figyelemre méltó a célkitűzés és a széles perspektíva, amelyre épül. Ez tulajdonképpen nem is lep meg nagyon, hiszen a költészetet leszámítva a thriller bizonyult a legtermékenyebb művészi kifejezőeszköznek Amerikában a Vietnam utáni években (művészeti értelemben ezek nem voltak jó évek számunkra; mi, a hirtelen felszökő népességszaporulat, a baby-boom gyerekei a művészetek területén általában ugyanolyan rosszul teljesítettünk, mint a politikában és a szexuális életünkben). Valószínűleg mindig könnyebb úgy jónak lenni a művészetben, hogy kevesebben figyelnek kritikusan, és ez a helyzet az amerikai thrillerrel Frank Norris McTeague című regénye óta, ami szintén egyike azoknak a munkáknak, melyeket akár Ketchum is írhatott volna (bár a Ketchum-féle változat valószínűleg sokat kihagyott volna a fárasztó beszélgetős részekből, és jóval rövidebb lett volna – mondjuk kb. pont 232 oldal körüli). A szomszéd lány (a kifejezés maga lágy, jóravaló kis románcot sejtet, sétákkal a félhomályban, és táncos estékkel az iskolai tornacsarnokban) úgy kezdődik, mint valami archetipikusan ötvenes évekbeli történet. Fiatal fiú az elbeszélő, ahogy szinte minden ilyesfajta történetben (gondoljunk csak a Zabhegyezőre, az A Separate Peace című könyvre vagy a saját, The Body című kisregényemre), és a prológus-szerű első fejezet után csodálatosan Huck Finnre emlékeztető a kezdet: napbarnított arcú, mezítlábas fiú terül el egy folyóból kimeredő sziklán a nyári napsütésben, és rákokat gyűjt egy konzervdobozba. Itt csatlakozik hozzá Meg, aki csinos, haja lófarokba kötve, tizennégy éves és, természetesen, Új Gyerek a Városban. Ő és kishúga, Susan Ruth-éknál laknak, aki egyedül neveli három fiúgyerekét. A három közül az egyik (természetesen) David legjobb barátja, és ők így együtt Ruth Chandler nappalijában töltik az estéket a TV elé zsúfolódva, vicces sorozatokat néznek, mint Az apák jobban tudják, meg westernfilmeket, mint a Cheyenne. Ketchum takarékos és precíz módszerekkel idézi fel az ötvenes éveket – a zenét, a külvárosi élet elszigeteltségét, a Chandler ház pincéjében épített bombabiztos bunker által szimbolizált félelmet. Aztán megfogja a sarkainál ezt a látványosan hülye darabkáját a mítosznak, amely valójában sosem létezett, és lélegzetelállító könnyedséggel kifordítja az egészet. Kezdjük azzal, hogy David családjában nyilván nem az apa minden dolgok tudója; ez az apa kényszeres nőcsábász, a házassága pedig hajszálon függ. Ezzel David is tisztában van. „Apámnak rengeteg lehetősége volt szerelmi ügyekre, és ki is használta mindet” – mondja. „Találkákra járt reggel, délben és este.” Vékony, ostorlegyintésnyi irónia, de a végén attól még ott van a göcs; már megy tovább az ember, mikor észreveszi, hogy egy kicsit csíp a helye. Meg és Susan autóbaleset után kötnek ki a Chandler háznál (egyszer valaki írhatna egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „A mindig népszerű autóbeleset és annak hatása az amerikai irodalomra”). Az elején úgy tűnik, jól kijönnek majd Ruth fiaival – Wooferrel, Donnyval és az ifjabb Willie-vel – és magával Ruth-szal is, aki amolyan belevaló nő, sokat mesélget, sokat dohányzik, és az sem áll távol tőle, hogy egyszer-egyszer egy sört adjon a hűtőből a fiúknak, amennyiben megígérik, hogy a szüleiknek erről egy szót sem szólnak. Ketchum nagyszerű párbeszédeket épít, és Ruth számára kitűnő hangot teremt – kemény, éles, kicsikét reszelős hangként halljuk a fejünkben, miközben olvasunk. „Tanuljatok ebből, fiúk” – mondja egyszer. „Nem kell mást tennetek, mint kedvesnek lenni egy nőhöz – és mindenféle jót megkaptok tőle. Davy most kedves volt Meghez, ezért kapott egy festményt… A lányok olyan egyszerűek, őszinték… ígérj nekik egy akármilyen apró dolgot, és az esetek felében bármit megkapsz cserében.” Azt gondolhatnánk, ez lenne a tökéletes gyógyhatású környezet és a tekintélyt sugárzó tökéletes felnőtt figura két lány számára, akik traumán estek át… csakhogy itt most Jack Ketchummel van dolgunk, és Jack Ketchum nem ismeri ezeket a játékszabályokat. Soha nem ismerte őket, és valószínűleg nem is fogja. Ruth, annak ellenére, hogy külsőleg vidáman cinikus, aranyszívű pincérnőnek néz ki, egyre közelebb kerül az őrülethez, és fokozatosan elnyeli az erőszak és a paranoia pokla. Förtelmes, de egyben fura mód unalmas gazember, kitűnő választás az Eisenhower-féle időszakhoz. Soha nem tudjuk meg, tulajdonképpen mi baja van; nem véletlen, hogy Ruth és a házában csellengő gyerekek közös varázsmondata a „Szóra sem érdemes.” Ez a kifejezés rövid foglalata lehetne az ötvenes éveknek, és ebben a regényben mindenki meg is fogadja, egészen addig, amikor már túlságosan késő kivédeni a végső, megrázó következményeket. A végén Ketchumöt már nem annyira Ruth érdekli, mint inkább a gyerekek – nem csak a Chandler gyerekek és David, hanem az összes többi, akik ki-be járkálnak a Chandler ház alagsorában, míg Meget szép lassan megölik. Eddie foglalkoztatja Ketchumöt, és Denise, meg Tony, Kenny és Glen, az egész ötvenes évekbeli ostoba banda, fölül laposra nyírt és elöl jól bezselézett hajjal, és a kosarazástól kisebesedett térdekkel. Közülük néhányan, így például David, jobbára csak nézik a dolgot. A többiek végül bevonódnak, egészen odáig, hogy részt vesznek abban, ahogy Meg köldöke alá forró tűkkel odaégetik a feliratot: ÉN BASZOK BASSZ MEG. Hol bejönnek, hol kimennek, tévét néznek, kólát isznak és mogyoróvajas szendvicset esznek, és senki nem árulja el, mi folyik. Senki nem állítja le azt, ami a bunkerban történik. Rémálom az egész felállás, a Happy Days ötvözve a Mechanikus naranccsal, a The Life and Loves of Dobie Gillis őrült párosítása A lepkegyűjtővel. Nem Ketchum tökéletes külvárosi hangvétele miatt működik az egész, hanem azért, mert arra kényszerülünk, akaratunk ellenére, hogy elhiggyük: ha megvan az elidegenedett gyerekek megfelelő keveréke és a megfelelő felnőtt, aki a borzalmat felügyeli, és főképp, ha megvan a megfelelő törődj-csak-a-magad-dolgával légkör, akkor mindez lehetséges. Végül is ez volt az az időszak, amikor a Ketty Genovese nevű nőt több óra leforgása alatt halálra szurkálták egy new york-i sikátorban. Folyamatosan kiabált segítségért, és több ember is látta, mi történik éppen, de senki sem tett semmit, hogy leállítsa. Még a rendőröket sem hívta ki senki. „Szóra sem érdemes” – nyilván ez volt a mottójuk… és hány lépés vezet, tényleg, a „szóra sem érdemes”-től a „gyerünk, segítsünk’’-ig? David, az elbeszélő a regény egyetlen alapjában véve tisztességes karaktere, és ebben az értelemben valószínűleg joggal okolja magát a népirtás miatt, ami Ruth Chandler alagsorában végül megtörténik. A tisztesség felelősség és egyben létállapot is, és mivel ő az egyetlen jelenlévő emberi lény, aki felfogja, hogy ami történik, az gonosz, végső soron inkább hibáztatható, mint a többiek, a morálisan üres gyerekek, akik megégetik, összevagdossák és szexuálisan zaklatják a szomszéd lányt. David ezekben a dolgokban nem vesz részt, de a szüleinek sem árulja el, mi folyik a Chandler házban, és a rendőröknek sem jelenti. Lényének egy része még be is akar kapcsolódni az egészbe. Egyfajta elégedettség tölt el bennünket, amikor David végül közbelép – ez az egyetlen halovány napsugár, melyet Ketchum engedélyez számunkra de gyűlöljük is amiatt, hogy nem tette meg korábban. Ha csupán a gyűlölet lenne minden, amit ez iránt a szerencsétlen elbeszélő iránt érzünk, akkor A szomszéd lány lezuhanna a morál kifeszített köteléről, amin megpróbál végiglépkedni, és amelyről Brett Easton Ellis Amerikai pszichoja le is zuhant. Ezzel szemben David talán Ketchum legnagyszerűbben megvalósított karaktere, mérföldekre van Ellis pornómániás alakjaitól, és összetettsége olyan rezonanciát kölcsönöz ennek a könyvnek, amely nem mindig van jelen a korábbi regényeiben. Sajnálatot érzünk iránta, megértjük, hogy kezdetben vonakodik beárulni Ruth Chandlert, aki a gyerekeket emberi lényként kezeli, ahelyett, hogy mindig csak bosszúságot okozó, kellemetlen teherként tekintene rájuk, és azt a végül végzetesnek bizonyuló hibáját is megértjük, hogy képtelen felfogni a történések valóságos értelmét. „Néha viszont inkább hasonlított azokhoz a filmekhez, amik később, a hatvanas években jöttek be” – mondja David –, „leginkább külföldi filmek – amelyeknél az ember legfőbb érzése az volt, hogy tele vannak lebilincselően sűrű, sötét illúzióval, a jelentések egyre több és több rétegével, ami a végére a jelentés teljes hiányát jelezte; ahol a lárvaarcú színészek élettelenül mozogtak a szürreális, rémálomszerű tájakon, belül üresen, érzelemmentesen sodródva.” Számomra A szomszéd lány nagyszerűsége abból fakad, hogy a végén elfogadtam Davidet, mint a világképem hiteles részét, aki ugyanolyan érvényes – és bizonyos értelemben ugyanolyan terhes és nem szívesen látott – alak, mint Lou Ford, a pszichotikus seriff, aki röhögve, erőszakoskodva és gyilkolva vonul végig Jim Thompson A gyilkos bennem él [The Killer Inside Me] című regényének lapjain. David persze sokkal tisztességesebb, mint Lou Ford. Ez teszi őt olyan szörnyűségessé.
– 4 –
Jack Ketchum briliánsan zsigerig hatoló regényíró, akinek az emberi természetről alkotott zord, kérlelhetetlen ábrázolásával talán csak Frank Norris és Malcolm Lowry veheti fel a versenyt. Az olvasók számára olyannak mutatták be őt, mint feszültséggel teli, letehetetlen könyvek íróját (A szomszéd lány puhafedelű Warner kiadásának fedelén egy csontvázszerű vezérszurkoló lány látható, és ennek a képnek semmi köze nincsen mindahhoz, ami utána következik magában a regényben; a könyv úgy néz ki, mint egy V. C. Andrews-féle gótikus rémregény, vagy mint egy fiataloknak szóló R. L. Stine „tábori-horror”). Ketchum tényleg jó feszültségteremtő, és a regényei letehetetlenek, de a könyvborítók és a vizuális ábrázolások ugyanúgy teljesen téves képet nyújtanak róla, mint ahogy Jim Thompson könyveinek borítói is félrevezetők voltak. A szomszéd lány úgy van tele élettel, ahogy arra egyetlen V. C. Andrews regény sem volt soha képes, olyan szinten, amelyre a legtöbb népszerű irodalom soha nem jut el; a borzalmat nem csupán beígéri, hanem valóra is váltja. Mindenesetre letehetetlenül izgalmas, persze; ehhez nem fér kétség. Olyan regényről van szó, amelyben félve lapozunk tovább, de attól még lapozunk. Ketchum tematikus célkitűzései nyugodtak, de nagyszabásúak; mégsem mennek a regényíró legfőbb feladatának rovására, ami abban áll, hogy az olvasó figyelmét maradéktalanul a hatása alá vonja, tisztességes vagy aljas eszközökkel. Ketchum módszerei többnyire aljasak…, de működnek, az egyszer biztos. A szomszéd lány messzire esik a Slow Dance in Cedar Bend buta nyálasságától vagy Az esőcsináló [The Rainmaker] ártatlan, heroikus becsapásaitól, és ez lehet az oka, hogy Ketchumöt nem ismerik azok az olvasók, akik a New York Times sikerlistáinak könyveire szorítkoznak. Mégis, számomra úgy tűnik, irodalmi tapasztalataink szegényebbek lennének nélküle. Valódi kritikus bálványromboló, egyike annak a néhány igazán jó írónak, a Kiválasztottak Körén kívül, akik tényleg számítanak. Jim Thompson könyveit még akkor is folyamatosan kiadták, és folyamatosan olvasták, amikorra azok, akik az ő idejében a Kiválasztottak Körébe tartoztak, már eltűntek a könyvesboltokból és többé senki nem gondolt rájuk. Szinte biztos, hogy ugyanez történik majd Jack Ketchummel is… Én persze azt szeretném, ha ez még halála előtt bekövetkezne, mint ahogy megtörtént ez Thompson esetében is. A jelenlegi kiadás, amely minden bizonnyal nagy érdeklődést és kritikusi figyelmet fog kiváltani, egy lépés ebbe az irányba.
Utószó - Jack Ketchum
– Ki szeret téged, bébi? – kérdi Kojak. Hát, azok után, hogy a világ legmegbízhatóbb görögje Atlantic City-beli szerencsejátékokat reklámoz – ki tudja? Azt viszont biztosan tudom, hogy kitől és mitől ijedek meg. Ami megijeszt, az általában véve a kiszámíthatatlan. Nem arról van szó, hogy ha véletlenül találkozok egy vörös hajú emberrel, akkor hazarohanok keresztért és fokhagymáért. Sokkal inkább az Alzheimer ismérveit jelenti, az AIDS-et, vagy azt, amikor a lökhajtásos repülőgép motorja beszippant véletlenül egy madarat. Egyszer a Broadway-en sétáltam, amikor egy teljes tölgyfa komód zuhant a járdára, két lépéssel elém. Az megijesztett. Megijesztett, és feldühített. Ugyanígy érzek azok iránt is, akik megrémisztenek. Megharagítanak. Zokon veszem, hogy olyan görényekkel kell osztoznom bolygónkon, mint Bundy, akik úgy néznek ki, mint én, úgy beszélnek, mint én, és akik nagyon bájosak és elragadóak, kivéve, hogy van egy icike-picike baj velük – igazán semmiség, például szeretik leharapni az emberek mellbimbóit. Ez nemcsak az áldozattal való együttérzés. Úgy értem, nekem is vannak mellbimbóim. A szociopaták megijesztenek, és feldühítenek. Nemcsak a nagymenő szociopaták – a Mansonok és Gary Tisonok –, de az olyan fickók is, akik földügyleti csalással rabolnak ki idős hölgyeket Floridában. Minden ilyen típus, akiknek nincs lelkiismeretük. Ismerek egy asszonyt, akinek a férjét kirúgták az állásából a tőzsdén, és a férfi, hogy fedezze az adósságait, aláhamisította a nő nevét negyedmillió dollár összértékű hitelek esetében, az adópapírokat nem is említve. Most minden a nőre szakadt a ház jelzálogosítása és az elmaradt adók miatt, és ő – egy gyerekkel, akit még el kell tartania, és aki tragikus módon még mindig szereti a pasast, ahogy egy nyolcévesnek szinte muszáj szeretnie az apját –, ő viszont nem hallott róla semmit, és nem is látta 1989 márciusa óta. És senki más sem. Eltűnt. Senki nem éri el. A világ pedig úgy rohanja le, és lepi el a feleséget és a gyerekét, mint egy csapat légy. Már régóta szerettem volna írni az egyik ilyen szemétről. A másságukról. Meg arról, hogy mi történik velünk, valódi emberekkel, ha őket is embereknek gondoljuk. Találtam egy ilyen alakot Jay Robert Nash: Bloodletters and Badmen című könyvében. A nő egy szokatlan és teljes mértékben visszataszító bűnt követett el. Tizenéves fiai és lányai segítségével – és később a szomszéd gyerekek bevonásával – hosszú hónapok alatt kínzott halálra egy tizenhat éves lányt, egy albérlőt, saját kishúgának szeme láttára, látszólag azért, hogy „megtanítsa, leckét adjon neki” abból, mit is jelent nőnek lenni ebben a világban. A gyerekei emlékeztettek A legyek urából egy-két dologra. De ne a gyereket nézzük – itt van ez a nő, ez a felnőtt, aki engedélyt ad nekik, levezényli a dolgot, vezeti őket ennek a beteg tanításosdi játéknak minden egyes lépésénél, ami leginkább a saját szexusa iránt érzett gyűlölettel van kapcsolatban, és azzal, hogy csak a saját szenvedését képes észrevenni, másét nem. Aztán ezt továbbadja egy csapat tinédzsernek. A lány barátainak. A könyvben volt egy kép erről a nőről. A bűncselekményt 1965-ben követte el, amikor harminchat éves volt. A könyvben szereplő arc azonban hatvannak látszott. Megereszkedett, foltos bőr – mély barázdákkal –, vékony, keserű száj, magasodó homlok és elhanyagolt haj, olyan frizurával, amilyet egy teljes évtizeddel azelőtt viseltek. Mélyen ülő, nagy, sötét szemek, amelyek egyszerre tűntek megszállottnak és üresnek. Ijesztő volt. Azonnal dühös lettem rá. Nem tudtam szabadulni tőle. Aztán néhány évvel később anyám, akit nagyon szerettem, meghalt, ugyanabban a New Jersey-beli házban, ahol felnőttem, és amelyet gyerekkorom óta ismertem. Majdnem minden fontos szempontból ez jelentette a bázist számomra. Mindkét veszteséggel fokozatosan birkóztam meg, időnként otthagytam a lakásomat, és sok időt töltöttem ott, átrágtam magam az anyám ingóságain, újból megismerkedtem a szomszédokkal, és emlékeztem. Abban az időben átdolgoztam a She Wakes című írást, az addigi egyetlen természetfeletti témájú regényemet. Pihentettem egy ideig. Jó volt viszont visszatérni hozzá, mert akkoriban nem voltam abban az állapotban, hogy valami újba – valami valóságosba – kezdjek. Úgy éreztem, a reinkarnálódott istennő egy napos görög szigeten pont megfelelő lesz. Az a nő viszont fokozatosan újra befurakodott az életembe. Lehet, hogy az 50-es évekbeli hajviselete miatt. Nem tudom. Amikor gyerek voltam, az utcánk zsákutca volt, és minden otthont a háború utáni gyerekek töltöttek meg. El tudtam képzelni, hogy a nő itt teszi meg. Ha az ember átéli az 50-es éveket, akkor ismeri azoknak az időknek az árnyékos oldalát is. A titokzatosságnak és az elfojtásoknak azokat a szép, puha, kényelmes pestises hólyagjait, melyek feketék és érettek, és készen állnak arra, hogy bármikor kifakadjanak. Ez volt az a tökéletes elszigeteltség, és az alakok előre gyártott szereposztása, melyeket a valóságosak után tudtam megformálni. Így tehát arra gondoltam, tegyük vissza 1958-ba, amikor tizenkettő voltam. A Közép-Nyugat helyett, ahol valójában történt, használjuk New Jerseyt. És miután ott voltam, főként nyáron, az emlékek sorban visszatértek. Az erdők illata, a pince vérző, dohos falai. Olyan dolgok, amikre évekig nem emlékeztem, mert túlságosan elfoglalt voltam, most éjszakákon át ébren tartottak. Annyira sok részlet tört a felszínre, hogy nem tudtam nekik ellenállni, és nem is próbáltam. Időnként még olyan dolgok is előjöttek, amiket kellemes emlékként nyugtáztam. Patakjaink voltak, gyümölcsöskertek és nyitott ajtók. És ott volt nekünk Elvis. Viszont nem is olyan regényt írtam, amilyen aztán a Happy Days lett. Az első könyvem, az Off Season óta nem dolgoztam ilyen hátborzongató témán. Az Off Season ellenben kannibálokról szólt Maine partjainál, az isten szerelmére. Senki nem vette túl komolyan, akármilyen gyomorforgatóra is írtam. Ugyanakkor emez pedig gyerekkínzásról szól. Olyan mértékű kínzásról, hogy írás közben végül is azt a döntést hoztam, finomítok néhány dolgon, amik megtörténtek, néhányat pedig ki is hagyok. Még így is nagyon szélsőséges. Nem kerülgettem a témát, legalábbis tudomásom szerint nem. Az igazi nehézség valójában az volt, hogy miképp tegyem a történetet szélsőségessé, anélkül, hogy elárulnám mindazokat a valódi gyerekeket, akik nap mint nap átélik az ilyesfajta kínzatást. Technikai kérdések segítettek. Egyrészt egyes szám első személyű beszélőt használtam, a szomszéd fiú lett a narrátor. Ő egy összezavarodott, de semmiképpen nem érzéketlen gyerek, aki ingadozik, és tétovázik, mert magának a dolognak az engedélyezése elbűvöli, megigézi, ugyanakkor saját együttérzése mást mond neki. Sok mindent lát. De nem mindent. Ez viszont megengedte, hogy bizonyos dolgokat csak felvázoljak, és ne menjek hozzájuk túl közel, ne fojtsam meg őket. Valamint, a narrátor majd harminc évvel később beszél. Már felnőtt, tehát megvághatja, szerkeszthet is a dolgon. Így hát, egy bizonyos ponton, amikor eldurvulnak az események, azt mondja: Bocs, ezt már nem mutatom meg. Képzeld el magadnak, ha érdekel, és ha mered. Én, a magam részéről, nem segítek.Egy thrillerben az egyes szám első személyű beszélő az olvasó szimpátiáját automatikusan és közvetlenül az erőszak tárgyára irányítja. A Hide and Seekben használtam ezt, pontosan ennek a hatásnak az elérésére. Azt tudjuk, hogy aki beszél hozzánk, az nem fog meghalni, az túléli a dolgokat, annak nem kell aggódni a fizikai biztonsága miatt. (Bár a morális biztonsága miatt lehet aggódni, és remélhetőleg itt is ez történik.) De ha jól van megcsinálva, akkor azoknak az embereknek a biztonsága miatt aggódunk, akik neki számítanak. Ebben az esetben A szomszéd lány és a kishúga miatt. Trükkös dolog ez. Ha az emberek, akik neki számítanak, hiányosan vannak megrajzolva, vagy rokonszenvesek, vagy az olvasó egyszerűen csak nem szereti annyira az ügyvédeket és a kutyákat, mint ő, akkor hamarosan oda jutunk, hogy csak a rosszakat figyeljük, vagy az erőszakot, vagy mindkettőt egyszerre. Vagy örökre becsukjuk a könyvet. Ettől viszont nem nagyon félek (mondom én, nagyot kortyolva hübriszem kelyhéből). Ha a könyv morálisan többértelmű, morális feszültséggel van teli, akkor ez szándékos. Ez a probléma, amit a gyereknek meg kell oldania, a saját látásmódjának, nézőpontjának problémája. És azért sem aggódom, mert szeretem ezeket a lányokat, és szerintem, ez világos, ők nem egyszerűen csak áldozatok. Bizonyos módon – főként, ahogy egymáshoz viszonyulnak – nagyon is hősiesek. És végül, mert velük ellentétben, azok a másféle emberek megijesztenek. Megijesztenek, sőt, továbbmegyek, mivel minden alkalommal az arcomba másznak, ha kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévében az esti híreket, vagy beszélek egy olyan nővel, akit a részeg férje megint megütött, igazán és mélységesen felháborítanak és kiakasztanak.
Richard Stark - The Hunter / Point Blank! / Payback
"...Nagydarab, loncsos férfi volt, szögletes, széles vállal, rövidre méretezett zakóujjából hosszan kilógó, túlméretezett karokkal. Szürke öltönyt viselt, amelyen igencsak meglátszott a kor és hogy rég nem látott vasalót. Zoknija, cipője egyaránt fekete volt és egyaránt lyukas – a cipő a talpán, a zokni a sarkán és az orrán.
"...Nagydarab, loncsos férfi volt, szögletes, széles vállal, rövidre méretezett zakóujjából hosszan kilógó, túlméretezett karokkal. Szürke öltönyt viselt, amelyen igencsak meglátszott a kor és hogy rég nem látott vasalót. Zoknija, cipője egyaránt fekete volt és egyaránt lyukas – a cipő a talpán, a zokni a sarkán és az orrán.
