Greg Keyes - Folyamszülött

Greg Keyes - Folyamszülött

(A Váltott Isten gyermekei 01.)

Greg Keyes - The Waterborn
(Children of the Changeling 01.)
Eredeti megjelenés: 1996
Magyar kiadás: Delta Vision, 2009
Hossz: 592 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Járdán Csaba, Tamás Gábor

Tartalom:

Nhól királyi családjának ereiben a Folyamisten vére csörgedezik – ők a Folyamszülöttek. Ám az isteni hatalomnak ára van: a dinasztia egyes tagjai a serdülőkort elérve eltűnnek, s további sorsukról csupán sötét legendák mesélnek. Hezsi, a lassan nővé érő, különös királyi hercegnő, ha nem akar beletörődni ebbe a végbe, csupán pár barátjára és saját eszére támaszkodva kénytelen megoldani az eltűnteket övező rejtélyeket.

Az ifjú Perkar, akinek az otthona sok-sok mérföldre esik Nhól városától, ugyancsak jó okkal gyűlöli a Folyamistent. Utazása során, mely egyre közelebb viszi a városhoz, őrült istenekkel, a halhatatlanok fegyvereivel és ismeretlen veszélyekkel szembesül, miközben sorsa mind jobban egybefonódik Hezsi hercegnőével.

Greg Keyes regénye, melynek színpompás, gazdag világán istenek és halandók vetélkednek egymással a hatalomért, a felnőtt, értékteremtő fantasy alapműveinek egyike.

Greg Keyes (1963- )

J. Gregory Keyes könyveiről sok helyen sok jót olvastam már - elmarasztaló véleményt meg sehol -, és mivel különben is jobban szeretem a hosszabb lélegzetű műveket a 2-300 oldalasaknál, ezért a Folyamszülöttet - a szerző debütáló regényét - a megjelenése óta el akartam már olvasni. Azóta eltelt pár év, kijött a sorozat másik része is (A Hollóisten I-II.), de egyszerűen sosem került jókor a szemem elé a könyv a vásárlások során. Most végre sikerült megszerezni - és időt szakítani rá - és azonnal, felfokozott izgalommal vetettem rá magam.
Keyes gyakorló antropológus, aki kurzusokat tart növendékei számára többek közt az indián kultúrák mezőgazdasági rekonstrukciójáról. Az írást eleinte csak mellékvonalon kívánta űzni. Műveltsége, neveltetése - fiatal korában egy indián rezervátumban élt apja munkája miatt - jól tetten érhető a Folyamszülöttön is, aminek története persze teljes egészében kitaláció, ezáltal fantasy minden minőségében, olvasása közben nekem mégis olyan érzésem volt, mintha egy mítosz/monda/saga/rege keletkezésének történetét olvasnánk a távoli múltból. Keyes világa teljesen egyedi, a Föld egyik tájegységéhez sem köthető szorosan, mégis ismerős lehet, hiszen nagykanállal vett több nép teremtésmítoszából, mondájából alakokat, motívumokat kölcsön és ezeket gyurmázta össze könyvében. A műben verstöredékek, kitalált idegen szavak, barbár szokások leírása segíti megteremteni és átélni a minél autentikusabb törzsi - illetve a nagyvárosi - atmoszférát. Persze sikerrel.

"...– A családoknak széles a válluk. Arra való, hogy terheket viseljenek."

A történet sokáig két teljesen elkülönített szálon fut. Az egyikben Perkar, a marhaurak birodalmából származó barbár fiatal életébe pillanthatunk be, akinek minden gondolata saját pirakuja (birtok, hatalom, becsület, anyagi javak) megszerzése - valamint egy istennő szerelme - körül forog. Bizony a könyv közepéig, a barlangi részig, illetve a borítón is látható csatajelenetig az ő története jobbára kimerül a környezet (a vidék és az ott lakó - valódi, élő, emberi tulajdonságokkal és személyiségjegyekkel felruházott - istenek) és a barbár társadalom - kicsit hunos, kicsit indiános, kicsit északi vikingekből összegyúrt -, valamint a barbár gondolkodás bemutatásában. Emiatt a részletes, lusta folyami lassúsággal hömpölygő elbeszélési mód miatt később, mikor a jellemfejlődésen jócskán átesett fiú története egyre jobban kibomlik a szemünk előtt és összefonódik a másik szállal, már annyira "képbe helyezi" a szerző az olvasóit, hogy nem találjuk furcsának, ha vad, őrült istenek, erdei szellemek, emberi tulajdonsággal felruházott természeti képződmények (Folyam), embertől idegen lények (alvák) keresztezik a kicsit hőssé is váló ember útját.

"...– A hős nem több dalokban magasztalt bolondnál. A hős hibák és sorscsapások köré szőtt szavak, amelyek célja tetszetősnek mutatni mindezt."

A másik szálon Hezsi történetét ismerhetjük meg, aki a hatalmas Nhól városában a császár lánya, és a könyv kezdetén veszíti el barátját, és mindenáron őt akarja felkutatni. Ez a lehetetlennel felérő vállalás (hiszen Hezsi ekkor kilenc éves csak), amiben kizárólag saját intelligenciájára és hűséges félóriás testőrére támaszkodhat. Hezsi kutatása és a császárváros mélyen lappangó titokig vezető út igazából még Perkar meséjénél is lassabb - és hosszabb is -, de a majd 600 oldalas könyvben bőven van helye az írónak mondanivalója kifejtésére. A tanulással töltött három év leírása ennek ellenére sem száraz vagy unalmas - persze azért kalandosnak vagy roppant izgalmasnak sem nevezném. Sok mindent megtudhatunk Nhól népének ősi nyelvéből a jelenleg is használt nyelvé való fejlődéséről, a hieroglifák ki- és átalakulásáról. Ez a rész egyébként tényleg nagyon érdekes, érezni, hogy Keyesből kibújt a tudós. A hieroglifás írás magyarázata, valamint a helyszín és a helyi mondakör leírása miatt Nhól egyértelműen valami arab-egyiptomi illetve a nevek és az öntözéses gazdálkodás miatt kicsit kínai hibridként kelt életre a szemeim előtt. Sajnos a tanulással és tapasztalással töltött idő elmesélésének fantasy-nagymesterét - Rothfusst - nem érik el minőség szempontjából ezek a részek, ám szégyenkezni semmiképp nem kell miattuk. A szennyvíz-csatornás jelenettől elkezd igazán beindulni ez a szál is.

"...mert ekkor – végre – megértette, hogy az emberek bátorsága, méltósága, érdeme nem lesz sem több, sem kevesebb attól, amit építettek."

Ahogy a történet szépen lassan kerekedik ki előttünk, egyre többet tudunk meg a folyamszülöttek hátteréről is, ami persze érdekes és jó is, de engem legjobban nem ez fogott meg. A könyv lapjain életre kelő istenek, akik jó mitológiai történetek szerint emberi tulajdonságokkal felvértezett emberfeletti hatalom birtokosai, tevékenyen részesei a történetnek, kedvük szerint emberi alakban járnak-kelnek, használják semmi-porszem maga-magunkat, de ilyet azért több könyvben is olvashattunk már. Azonban a Folyam, a nagy elemésztő, "aki" ebben a - valóban - istenek uralta világban talán a legnagyobb hatalom birtokosa (bár a szereplők nem jutnak el az óceánig, szóval lehet a Folyamot is elemészti valami nálánál is nagyobb) soha nem jelenik meg tevékeny szerepben, emberi alakban. Szinte azt sem lehet eldönteni, hogy valóban isten-e, vagy a természet őserejének megszemélyesítője csupán. (Persze mivel a könyvben - északon - még a legkisebb fának is saját istene van, valamint a Folyamszülöttek valóban rettentő hatalom birtokosai, ezért tényleg egy olyan hatalmas isten, "akinek nem tudja a feje, mit csinál a lába!", viszont a többi istenszereplőtől teljesen eltérő tulajdonságokkal rendelkezik.)

"...– Add ide a csinos holmit! – morogta ingerülten Karak. A kapaka nyújtózva kínálta az ezüst ékszert a szénfekete madárnak, amit az át is vett, és a csőrébe szorított.
– Én lenyeltem a Napot – motyogta aztán. – Azt hinné az ember, hogy a népek emlékeznek az ilyesmire.
– Ó, emlékezünk – felelte a Vadászúrnő. – Emlékszünk, hogy fel kellett vágnunk a hasad ahhoz, hogy visszaadd.
– Goromba, goromba dolog – véleményezte Karak mogorván, majd széttárta hatalmas szárnyait, és elrepült az erdő irányába."

A sok szereplő közül nekem a megszemélyesített abszolút negatív szereplő, a Folyam - és persze a totális mellékszereplő Lófivér valamint a mindig csupa morc tanító, Káng és Karak, a kotnyeles Hollóisten - volt a kedvencem, pedig egy szót nem szólt az egész könyvben, csak kanyargott egyre előre és közben álmodta felemésztett áldozatai álmait.

"...Kevés igaz gyűlölet létezik a földön, csak a félelem jár köztünk emberi ruhában."

Amikor a két szál végre összefut, ott a regény akciódúsabbá válik, és pillanatnyi megálló nélkül tart nyílegyenesen a vége felé.
Apropó vége... Itt persze nem áll fenn az a félelem, hogy a történet folytatását nem olvashatjuk, hiszen az már rég megjelent Hollóisten I-II. címmel szintén a Delta Vision kiadó gondozásában, de a regény első része is teljes, kerek történet, szóval ha van olyan, aki csak belekóstolna egy könyv erejéig Keyes stílusába, az is egy lezárt történettel lesz gazdagabb, ha csak az első könyvet olvassa is el.
És apropó stílus... Olvasmányos, hangulatos, sablonmentes, élvezetes, néhol humoros, a regékre jellemző stílusjegyek használata miatt egyedi, érdekes (bár a verseiért egyáltalán nem voltam oda - már ha a sajátjai egyáltalán). A főszereplők karakatereit igazán nagyon megkedvelni nem tudtam, de a mellékszereplők ezért bőségesen kárpótoltak. Kicsit keveseltem az izgalmakat, több küzdelemre számítottam, de azért hullott el olyan személy a könyvben, akire hirtelen nem gondoltam, hogy elbukik, ezért mondhatjuk, hogy váratlan, meglepő húzásai - legalább egyszer - működtek (persze nem a fő meglepetés, mert az az első megjelenésétől messziről szaglott). Két magasan kiemelkedő fejezete van a regénynek, amik valószínűleg sokkal tovább az emlékezetemben maradnak, mint a reény tényleges cselekménye. Az egyik a borítón is látható üldözéses csatajelenet, a másik mikor Perkar a folyón csónakázik.

A könyvért köszönet a Delta Vision kiadónak!

Értékelés: 8/10