Robert Charles Wilson - Örvény
(Pörgés 03.)
Robert Charles Wilson - Vortex(Spin 03.)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2011
Hossz: 281 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Tamás Dénes
Vásárlás:
Galaktikabolt
Tartalom:
Évtizedekkel a Pörgés kezdete után járunk, és a Földet még mindig a Feltételezettek titokzatos civilizációja óvja a jelenség pusztító hatásaitól. Persze az emberiség attól még szorgosan pusztítja magát és környezetét.
Dr. Sandra Cole pszichiáter keze alá egy érdekes fiú kerül, Orrin Mather, aki jegyzetfüzeteibe vég nélküli fantasztikus történetet ír egy bizonyos Török Findleyről, akit a Feltételezettek tízezer évnyire ragadtak előre az időben. Ebben a távoli világban az emberiség már bolygók egész láncolatán él, melyeket Átjárók kötnek össze egymással – egyedül a haldokló Földre nem juthat el senki, mert azt karanténná nyilvánították. Törököt és fiatal barátját, Isaac Dvalit egy fanatikus közösség fogadja be, akik mégiscsak el akarnak jutni az anyabolygóra, mert egy prófécia szerint ott végre szemtől szembe találkozhatnak a Feltételezettekkel.
Dr. Cole a kézirat olvasása közben egyre több apró jelre figyel fel, melyek arra utalnak, hogy Orrin történetének köze lehet a valósághoz. Sőt a valóság egynémely tragikus eseményeihez…
A Hugo- és Philip K. Dick-díjas szerző nagyívű trilógiájának végére ért ezzel a kötettel. A Pörgés és a Tengely után még mindig képes új meglepetésekkel szolgálni, az olvasót évmilliárdok eljövendő eseményeivel szembesítve.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz írni egy sorozat sokadik (harmadik) részéről spoiler mentesen. Hiszen kinek is írjak? Akik érdeklődés hiányában nem olvasták még az első két részt, valószínűleg rá sem kattintanak erre a posztra. Akiket pedig érdekelt a sorozat, azoknak meg nehéz újat mondani úgy, hogy még véletlenül se csökkentsem a záró darab olvasásának élvezeti értéket egy véletlen elszólással. Hagy legyek akkor most egy kicsit szubjektívabb, néhol homályosabb. Akik nem olvasták a könyvet, azok szerint felvállalva - néhol - egyenesen érthetetlen. :) [Például, hogy miért van itt ez a papagájvirág fotó!] :D
A csodálatos első rész és a jó második rész után újra van okom önfeledten lelkesedni. A trilógiát lezáró résznek megint sikerült meglepnie és az emberiség és a Feltételezettek kapcsolatának históriájába új fordulatot/fordulatokat belecsempésznie.
Azt vártam, hogy Wilson a tőle "megszokott" módon, a saját eddigi írói eszközeivel meséli el a történet folytatását, de amit most itt művelt - nevezetesen, hogy egy kvázi "levél-regényben" gombolyítja tovább a szálakat - mesteri. Az első rész alatt ugye lement vagy 4 milliárd év, a következőbe erre még rápakolt - csekély - húszat, de mindez nem volt elég, itt kaptunk még 10.000 évet, ami bőven elég volt arra, hogy a Pörgés utáni eseményekre már törénelmi távlatokból tekinthessünk vissza és közben elismerően csóváljuk a fejünket az író kiapadhatatlan fantáziája láttán, hiszen az általa vízionált emberiség jövőbeni képe - a Vox, a bionormatív erők vagy a limbikus és kortikális demokráciák egyaránt - bár ugyanannyira ellenszenvesek számomra, mint a XX.-XXI. század struccpolitikát folytató kormányzatai (környezetszennyezés, háborúk), amelyekből végülis ezek kifejlődtek, de így kitalálni ezeket és létrejöttüket ennyire logikusan megmagyarázni... csodálatos volt (és ijesztő). A hatalmas technikai fejlődés mellett igazi morális evolúció nélkül maradva, hiszen a Korifeus (a Vox közös lelkiismerete) bár elméletileg jól megállná a helyét a legtöbb helyzetben, végül a legfontosabb döntésekben elbukik (a mezőgazdasági populáció lázadásakor), hiszen eredendően "őt" is csak - esendő - emberek programozták.
A Tengelyben megismert Genomvédelmi Hivatal sajnos nem kapott helyet a könyvben, pedig róluk szívesen olvastam volna még sokkal többet!
 |
| Papagájvirág |
A csodálatos első rész és a jó második rész után újra van okom önfeledten lelkesedni. A trilógiát lezáró résznek megint sikerült meglepnie és az emberiség és a Feltételezettek kapcsolatának históriájába új fordulatot/fordulatokat belecsempésznie.
Azt vártam, hogy Wilson a tőle "megszokott" módon, a saját eddigi írói eszközeivel meséli el a történet folytatását, de amit most itt művelt - nevezetesen, hogy egy kvázi "levél-regényben" gombolyítja tovább a szálakat - mesteri. Az első rész alatt ugye lement vagy 4 milliárd év, a következőbe erre még rápakolt - csekély - húszat, de mindez nem volt elég, itt kaptunk még 10.000 évet, ami bőven elég volt arra, hogy a Pörgés utáni eseményekre már törénelmi távlatokból tekinthessünk vissza és közben elismerően csóváljuk a fejünket az író kiapadhatatlan fantáziája láttán, hiszen az általa vízionált emberiség jövőbeni képe - a Vox, a bionormatív erők vagy a limbikus és kortikális demokráciák egyaránt - bár ugyanannyira ellenszenvesek számomra, mint a XX.-XXI. század struccpolitikát folytató kormányzatai (környezetszennyezés, háborúk), amelyekből végülis ezek kifejlődtek, de így kitalálni ezeket és létrejöttüket ennyire logikusan megmagyarázni... csodálatos volt (és ijesztő). A hatalmas technikai fejlődés mellett igazi morális evolúció nélkül maradva, hiszen a Korifeus (a Vox közös lelkiismerete) bár elméletileg jól megállná a helyét a legtöbb helyzetben, végül a legfontosabb döntésekben elbukik (a mezőgazdasági populáció lázadásakor), hiszen eredendően "őt" is csak - esendő - emberek programozták.A Tengelyben megismert Genomvédelmi Hivatal sajnos nem kapott helyet a könyvben, pedig róluk szívesen olvastam volna még sokkal többet!
A "levél-regény" formához visszatérve: így, ezzel a "trükkel" élve sikerült úgy elmesélni a történetet és lezárni végtelenül korrekt módon - amire egy lyukas garast sem tettem volna fel bevallom, azt hittem, hogy olyan vége lesz, hogy elérnek valahova, vagy történik valami, aztán vége ... -, minden szálat teljesen elvarrva [ :-D ], hogy egyszerre játszódhatott a regény a jövőben, a jelenben és valahogy még a múltban is. (Ezt mondjuk elég hamar ki lehetett sajnos találni.)A Feltételezettek felépítéséről, motivációjáról szóló részek is megnyugtatóan meg lettek magyarázva, nem lett "elkenve" az egész annyival, hogy annyival felettünk állnak, hogy nem is érthetjük meg őket - "Itt a vége, fuss el véle!" -, hanem pontosan úgy ahogy kell, a könyv utolsó - epikus - fejezetében minden mozaik a helyére kerül.
A "jelenben" játszódó részek - Sandra és Bose története - egy olyan aspektus miatt különösen kedves lett a számomra, ami szintén váratlan volt (és erről az író sem tehetett), nevezetesen, hogy Sandra munkahelye - az Állami Gondozó - valamint a munkája - betegfelvételis - gyakorlatilag majdhogynem megfelel az én valódi munkahelyemnek (hajléktalanszálló) és az ebben a hónaptól bevezetésre kerülő új felvételi rendszerünknek (országos szinten), és Sandra PONT UGYANAZOKKAL AZ EMBERI DILEMMÁKKAL KÜZD, mint a kollégáim és én magam is (mikor nem a blogon szorgoskodom). Amikor az alábbi sorokat olvastam, szó szerint borsódzott a hátam, nekem ez annyira mindennapi dolog, és lám, egy - ebben laikus - író a távoli Kanadából ugyanúgy problémának látja ezt, mint mi a szakmában dolgozók. (Hát még akik konkrétan az egészségügyben dolgoznak, azok mennyire értenének egyet vele!!!)
"...Betegfelvételi pszichiáterként Sandra dolga volt, hogy már a kezdet kezdetén rövidre zárja ezeket a problémákat: beutalja azokat, akiknek valóban segítségre van szükségük, és elutasítsa (vagy más közjóléti intézményekhez irányítsa) azokat, akik egyszerűen csak nem találják a helyüket. Elméletben ez olyan egyszerűnek tűnt, mint sorra venni egy beteg tüneteit, és megírni egy orvosi javallatot. Ám a munkája valójában nagyon sokszor feltételezéseken alapult, és gyakran fájdalmas döntéseket követelt. Ha túl sok esetet utasít el, azzal a körzeti rendőrséget bosszantja fel, ha túl sokat fogad be, akkor az intézet vezetése panaszkodik „túlzott engedékenységre”. És ami még rosszabb: a betegei nem elvont adatok voltak, hanem emberek; sérült, kimerült, dühös, szomorú és esetenként erőszakos emberek, akik sajnos túl gyakran látták az Állami Gondozót egyfajta börtönbüntetésnek – és bizonyos értelemben igazuk is volt."
A könyv tudományos szakszavai „amygdala-kapcsolódás - az agy egy része”, „kölcsönös neuronbőség” vagy „chiasztikus indukció - fordított/tükrözött kölcsönhatás” utánanézés előtt semmit sem mondtak nekem persze, ami egészen eddig a részig zavart is egy kicsit: "...A fennmaradó sugárzást (Oscar szavaival élve) „kelátképzés” segítségével megkötötték – a technológia részleteit nem értettem –, a helyreállítás pedig tempósan haladt." Ezután már nem zavart egyáltalán, ha egy-két szót nem értettem a szaknyelvből. :) Szerencsére túl sok nem volt belőlük, és a történet megértését sem akadályozza az elégtelen tudományos ismeret.
A könyv társadalmi témájú mondanivalóját a számomra Sandra karaktere fogalmazta meg tömören és világosan, mikor az egész emberiségről mond - mélységesen lesújtó és sajnos teljesen igaz - pszichiátriai szakvéleményt:
"...Sandra olyan tesztek segítségével hozott ítéletet zavart elmék fölött, amelyeket a legtöbb funkcionális, felnőtt ember könnyedén teljesítene. Van-e a páciensnek hely- és időérzéke? Tisztában van-e a cselekedetei következményeivel? De Sandra úgy vélte, hogy ha ezeket a teszteket az emberiség egészére alkalmazhatná, az eredmény igencsak kérdéses volna. A páciens zavarodott és gyakran önpusztító. Rövid távú örömöket hajszol, akár a saját épsége árán is."
Bose-nek a texasi életből csak a klasszikus western szvingek fognak hiányozni, név szerint kiemelve Bob Willis and His Texas Playboys zenekara. Nos én sokmindent meghallgatok, sőt a western a filmes műfajok közül a kedvencem, de ez pont nem hiányozna nekem Texasból! :) - Hátha valakinek viszont igen.
A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!
Értékelés: 9/10
(Az egész trilógia értékelése 8,6/10 - Soha rosszabb trilógiát ne olvassak!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése